Honnét van, hogy az ég, a fátum vagy görög Áte Majd minden jámbor költőt és büszke genieket Annyira üldöz most, hogy azok majd mind siralommal Töltik el a Helikont, s civakodnak fátumaikkal? Én nem tudhatom azt; s hogy az Átét gyártja-e költő, Vagy pedig a költőt gyártná bárdjával az Até, Azt se tudom; de igaz, hogy azok jól esmerik egymást: Mégis azonba' nehéz őket jól öszveegyezni! Ámde akármint van, zugolódnunk ellene nem kell, Sőt mint a karaib bajnok harsogja halottas Énekit a kinzók keze közt mosologva, boszontva, Gyáva csapási alatt víg dalra fakasztva köszöntsük! Zengj, mosolyogj neki, majd víg lantod táncra ragadja, Mint Orpheus hajdan vadakat, fát, Thrácia bércét.
Tanuld meg, por fia: a sorsod: lemondás, s lemondani nekem oly fájdalmas-édes. Ura a végzetnek, ki ezt eltanulja, csüggedés és kétség nem fér a szívéhez. Nézd a természetet, mint vál bágyadásra minden egyes ősszel, lassan hervadozva, csüggedt mosolyában, hogy a világ lássa, küzdelem és bukás a porember sorsa.
S tudok lemondani... oly édes-nyugodtan hajtom le fejemet síri nyoszolyámra, édes a lemondás: a halottak arcán oly szépen mosolyog az öröklét álma. Mint a kalász ha szép sárgára válik, levágja a kaszás villogó pengéje: éppen úgy az ember küzd a haláláig, azután szétfesel, elillan az élte.
Hajoljatok meg a végtelen sors előtt! Mert az ő hatalma zabolátlan, örök. Ha nem hajolsz, kidönt, mint vihar a tölgyet, s kárörvendőn tombol ravatalod fölött. Ha eljön az órád, dacos küzdelemmel ledönt nagykegyetlen a fekete sírba: a temető minden fájára az ember kudarca s a sorsnak győzelme van írva.
Néha-néha nézek be, láttam, korábban is kérdezted, tehát továbbra is érvényes a kérdés. Fogok időt szakítani a válaszra, amennyi tőlem telik, bár tőlem okosabb emberek már sok érdekes és hasznos dolgot bemásoltak, belinkeltek, sok újat aligha tudok mondani, de majd összeszedem a gondolataimat. De mindent kritikával olvass, különösen, amit én írok!
“Élsz, s egyszerre megrohan a kaland. Mi ez a kaland? Nem ismertél meg senkit, nem nevetett szemedbe az olcsó, boldog, vacak öröm, egyedül vagy. S mégis történik ez órákban körülötted valami. Az élet, délután négykor, egyszerre izgalmas és veszélyes. Mindenfelé jelek figyelmeztetnek, a köznapinak értelme van. Egy ajtó nyílik, mintha a végzet küldöttje nyomná le a kilincset. A napsugár szíven döf, mint az orgyilkos pengéje. Fülelsz, neszelsz. Mi ez a kaland, amely betört az álmos-ólmos létezésbe? Aztán egyszerre megérted és elsápadsz. Megérted, hogy élsz. Ez az egyetlen kaland.”
“Mikor az élet, valamilyen emberi helyzet döntésre kényszerít, vigyázz, hogy az elhatározásokat a változás törvényének térfogatába állítsd: mert minden „döntés” az időben kap csak végső tartást és alakot. Döntsél, de ne olyan föltétlenül! Ne olyan mindenáron! Ne olyan egészen! Add meg az emberi elhatározásnak azt a játéklehetőséget, amelyre szüksége van, hogy beilleszkedjék a világba és az időbe, elhelyezkedhessék az emberi szándékok, a változás törvényei között.
Ne akard esküvel, szöggel és kalapáccsal rögzíteni minden időkre azt, amin az éjszaka és a reggel is változtat valamit, szíved és értelmed is örökké csiszol, másít, alakít valamit, ma, holnap és örökké. Adj az elhatározásnak időt és térfogatot, hogy megtalálja igazi helyét és formáját a világban. Döntsél, de ne nagyon! Döntsél, de ne föltétlenül! Cselekedjél, de ugyanakkor bízz mindent az időre is. Meglátod, holnapra vagy esztendő múltán, hogy nem te döntöttél, hanem a térfogat, melyben minden emberi ügy eldől: az idő.”
“Mert az emberek teljességgel kiszámíthatatlanok. Hiába ismersz harminc éve egy embert, nem tudod megjósolni, hogyan viselkedik majd a sikerben vagy a balsorsban. Hasztalan ismered egy ember jellemét, köznapi szokásait, értelmét, szívét, reflexmozdulatait – az ember csodálatos és titokzatos marad, akkor is, ha máskülönben félhülye. A csapásra talán rikoltással és örömkiáltással válaszol, a siker néha megtöri, lehangolja. Néha egészen érthetetlen alkalomból dühöngeni kezdenek az emberek; például elviseltek gyászt, megaláztatást, anyagi, testi vagy erkölcsi szerencsétlenséget, de aztán egy pillanatban gyilkolni, vagy hörögni és üvöltözni kezdenek, mert a villamos nem jön idejében, vagy szorít a cipőjük. Kiegyensúlyozott, mértéktartó emberek egészen különösen válaszolnak valamilyen útszéli megjegyzésre: mintha lényük titkos sebét érintetted volna meg. Van, aki nem bírja el a telefon csengését, más kadarkát kér, mielőtt a bitóra vezetik. Az állat, a kő, a növény is szabályosabb, kiszámíthatóbb, a vihar és a földrengés megbízhatóbb, mint egy ember. Az emberek csodálatosak.”
Egy napon megérint az élet; másképp, máskor, más szándékkal, mint valaha is képzelted. Megérint, és köznapod megtelik a csodálatossal. Szökőkutak fakadnak az aszfaltból, egy ember kitárul, az oroszlánok kézből esznek. Az érintés tudatos és erős. Isten nem szeszélyes.”
“Szereped van, mely csak a tiéd; s ez a szerződésed Istennel. De alkatrész is vagy a világ nagy szerkezetében, nem sokkal több, nem is jelentősebb, mint egy csavar vagy huzal, mely e végtelenül bonyolult gépezetben valamilyen mellékes és alárendelt folyamat egyik segédeszköze. Ne feledkezz meg soha szerepedről, mely csak a tiéd és személyes, s ne feledd soha, hogy nem számítsz sokkal többet az Egészben, mint egy alkatrész, csavar vagy huzal.”
Még mindig nem fogytam ki Márai sorssal kapcsolatos gondolataiból:
“Végül is, tudnod kell, mi volt dolgod a földön. Semmi esetre sem az, hogy bizonyos összegű, állagú és minőségű csontot, húst, zsiradékot és zsigereket vegyi üzemben tartsál. Az sem, hogy címeket, rangokat gyűjts, elnök legyél valamilyen társaságban, díszes ruhákban sétálj és rázzad a csengőt. Az sem s ez már jobban fáj –, hogy boldog legyél, mert boldogság nincsen, hiszen minden vágyad a megvalósulás pillanatában eltorzul, s inkább nyűg már, mint öröm. Ilyen az ember. Nem, egyetlen dolgod, létezésed egyetlen értelme a földön, hogy megismerjed az emberi és a világi dolgok igaz természetét, az emberi és világi tünemények összetartozását, s méltányosan viselkedj akkor is, ha embertársaid méltatlanul viselkednek. Ez volt dolgod a földön; nem több.
Máraival én nem tudok betelni, úgyhogy jól elárasztom ma a topikot vele...de örülök, hogy rajtam kívül mást is érdekelnek ezek a gondolatok...
“Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben … Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra … Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülről, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, amely az ő másodpercük az évmilliárdok és a tér végtelenségei között.”
“Mindig messze keresik valahol az Istent, a nagy dolgokban, mintegy távcsővel és nagyítóval, a csillagok, felhők és végtelenségek között. De én már tudom, hogy biztosabban megtalálom Őt az egészen kis dolgokban, a véletlenekben, a jelentéktelenségben, azokban a pillanatokban, mikor csodálkozva pillantunk fel, valamit értünk, amit az elébb, az élet sivatagjai és szakadékai között vándorolva, nem értettünk.Ez a pillanat, mikor egyszerű és világos lesz valami, ami az elébb homályos és érthetetlen volt, ez a pillanat, mikor fölénk hajol Isten. Hiszek benne? Néha azt hiszem, csaknem frivolitás és túlbuzgalom hinni benne. Több és más Ő annál, semhogy hitem vagy tagadásom eldöntené kettőnk viszonyát.”
“Ez a legnagyobb csapás, mellyel a végzet embert sújthat. Vágy, másnak lenni, mint aki és ami vagyunk: ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi szívben. Mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk.”
“Fáradt vagy élni? Igen, egy napon úgy érzed, túlságos feladatra vállalkoztál, mikor embernek születtél e földre.Túl sok volt az ellenállás, a kiszámíthatatlan, az ellenséges, az aljas, a reménytelen, túl sok volt a feladat, túl sok a szenvedés, a csalódás. De nem gondolod-e, nem érzed-e, hogy éppen ez a reménytelenség, ez a „túl”, ez a „sok” adott rangot és értelmet életednek? Nem érzed-e, hogy feladatod volt, személyes dolgod? Nem érzed-e, hogy a természet, mely olyan esztelenül túloz és pazarol, megtisztelt azzal, hogy embernek alkotott és emberi mértékben szabta ki feladatod a földön? Mi lehetsz más, mint fáradt? Ez volt a dolgod: hogy élj és elfáradjál.”
Ez a könyv tehát őszinte lesz, olvasó, s nem eszmékről és hősökről beszél majd, hanem csak arról, aminek köze van az emberhez. Írója nem tanítani akar, amikor e könyvet írja, hanem tanulni. A könyvekből akar tanulni, melyeket előtte írtak a bölcsek és a beavatottak, az emberek életéből akar tanulni, amennyire azt megfigyelni és megértenie sikerült, az élet jeleiből akar tanulni, tehát a betűből, az emberi szívből, a füvekből és az égi jelekből egyszerre. Mert mindez együtt alakítja az emberi sorsot. Nem tudós könyv ez, csak olyan, amilyent az elemiben tanítanak. Aki írta, nem ismeri a feltétlen igazságot és gyakran téved a részletekben. Mert ember. De keresi a feltétlen igazságot, s nem röstelli, ha téved a részletekben. Mert ember. Olyasféle lesz hát ez a könyv, mint a régi füves könyvek, melyek egyszerű példákkal akartak felelni a kérdésekre, mit is kell tenni, ha valakinek a szíve fáj, vagy elhagyta az Isten. S aki jobban tudja, mondja jobban.”
“Kétségbeesve mentem a tavaszi mezőn át. De aztán megpillantottam a rigót, néhány lépés távolban ugrált előttem, a papsajt, a lucerna és bükköny között, s megálltam. Feketerigó volt, sárga csőrrel, s láthatóan boldog volt. A világegyetem része volt, szívét érzések és indulatok hatották át, sorsa előrelátható volt e világban, mint az én sorsom is, a szerelmet és a halált, a megélhetés gondjait és az élet nagyszerűsége fölött érzett elragadtatást éppen úgy ismerte, mint én, hangja volt, mellyel el is tudta mondani, dallamosan és önkívületben, ezt az elragadtatást - mit akarok én? - gondoltam. - Miért akarok többet és másféle sorsot, mint a rigó?”
“Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.”
“Minden bölcs, kinek gondolatait megismernem sikerült, arra tanított, hogy élni és írni úgy kell, mintha minden cselekedetünk utolsó lenne az életben, mintha minden leírott mondatunk után a halál tenne pontot. Csak a halál érzelgés, félelem és oktalan gyávaság nélkül való tudata ad életünknek és írásunknak igazi magatartást. Végzetesen kell élni és írni, tehát nyugodtan, nagyon figyelmesen, egyforma erővel figyelve a világra és önmagunkra, értelmünkre és szenvedélyeinkre, az emberek szándékaira és a mindenséghez való kapcsolatainkra. Ez az egyetlen emberhez méltó magatartás: többet Isten sem kíván tőlünk. S nincs nagyobb bűn és hiúbb kísérlet, mint többet vagy mást akarni, mint amit Isten kíván tőlünk.”
“Talán ezért érdemes élni: kiállni a zivatarba, fedetlen fővel, csapzott hajjal, várni az istennyilát és az égzengést, farkasszemet nézni a sötét éggel és a felhőkkel, tudni, hogy Valaki a kezében tart, a tengeren is, mikor a hajók árbócán megszólal a lélekharang…Szépen, igazán kellene elpusztulni. Zuhogj csak, végzet, zivatar.”
