" Az áldozathibáztatás alfája és ómegája, dióhéjban megfogalmazva.
(Ha hosszúnak tartod, gondolj arra, hogy ezt telefonon leírni sem volt rövid!)
Nakéremszépen.
A kommentszekció hűen tükrözi, miért tart ma itt az ország.
Egyetlen értelmes, empatikus hozzászólást nem láttam. Mint a majmok a ketrecben: vigyorognak. Ennek legvalószínűbb oka, hogy a kognitív disszonanciát oldják ezzel, ti. maguk is érintettek valamilyen módon a bántalmazásban, de ezzel szembenézni egyes tekintélyszemélyek piedesztálról történő letaszításával járna, ami elviselhetetlen kínt jelent.
Pláne támogató társadalom nélkül.
Márpedig az nincs.
Amikor olyasvalakit látunk, mint Szilágyi Liliána , aki a poszttraumás növekedés állapotában gigantikus erőt mutat, automatikusan szembesülünk az esetleges párhuzamokkal.
Tükröt tart nekünk, és ha fáj, amit benne látunk, össze akarjuk törni. Mert önkéntelenül hasonlítjuk magunkat, így működik az ember.
Azok, akik elutasítják a Liliána által átélt borzalmakkal való empatizálást, könnyen lehet, hogy azért teszik, mert a saját tekintélyszemélyeikkel kellene találkozniuk abban a bizonyos tükörben. Szembe kellene nézni vele, hogy amit apu/anyu/az óvónéni/a tanár bácsi/a plébános úr/a jóságos edző bá' tettek, nem volt helyes, mi több, káros volt, fájdalmas, mert visszaéltek a hatalmukkal, Uram bocsá' aljas, szar emberek voltak, és amit tettek, az nem szeretet. Ha szerették volna azt a kisgyereket, akkor nem tették volna azt vele.
Nem nyúltak volna "oda", nem kérték volna meg "arra", nem ütötték volna, nem ordítoztak volna vele, és nem terrorizálták volna "csak ösztönzés céljából", ami "az ő érdeke"...stb. Ezer típusa van a hatalmi visszaélésnek, és a bántalmazás soha nem a bántalmazott érdeke, hanem a bántalmazó gyengesége, függősége.
Namármost ha szembenéznénk azzal, hogy a fentiek nem szerettek, az világvége.
Ugyanis a gyerek az önbecsülését (nem az önértékelését!) abból építi fel, hogy mennyire tisztelik, mennyire szeretik. Utólag átstrukturálni a kiskori kapcsolatokat, és látni, hogy XY nem a mi érdekünkben bántott minket, mert semmibe vett minket, azt jelenti, hogy semminek tartott minket. És ha anyu/apu/nagypapa/pap bácsi/edző...stb. semmibe vett, akkor semmik vagyunk.
Ez egy irgalmatlan érzés, és ha nincs terápia, amiben megtanuljuk visszamenőleg felépíteni az önbecsülésünket, elönt a megsemmisülés érzése. Ezért követi a felismerést sokszor öngyilkosság.
Mert ha semmik vagyunk, nincs értelme élni.
Nos, ezt akarják a röhögők a röhögéssel elutasítani.
Ezért bántják Liliánát, ezért bántják a többi áldozatot, és az érv, hogy miért nem szólt "akkor", valójában önmaguk számonkérése, hiszen csakis ők, a röhögők lehettek a hibásak, hogy "provokálták", "hagyták" a bántalmazó visszaéléseket, különben kénytelenek lennének szembenézni a tekintélyszemély tökéletlenségével, és azzal, hogy AZ NEM SZERETET, HA BÁNTANAK.
És ha az nem szeretet, akkor... És megérkeztünk a fenti megállapításhoz. Az önmagáért kiállót árulónak bélyegzi a végtelenségig traumatizált társadalom, amelynek alapja a bántalmazás.
Aki kiszól a családból, lerántja a szőnyeget az alatta felhalmazott, eddig csak púposodva bűzlő, de nem látszó szarról, az kényszeríti a többieket, hogy lássák is, amit eddig csak éreztek, és ami a legrosszabb, hogy akkor már kezdeni is kell vele valamit, nem lehet ignorálni.
Egyszerűbb tehát megalázni, kiröhögni Liliánát és a hozzá hasonlókat, ezáltal megsemmisítve mondanivalójukat, mert így maradhat a szar a szőnyegek alatt.
Persze ezen segíthetne, ha a közbeszéd a mindenkori áldozatot, és nem a bántalmazót védené.
De ma MINDEN, hangsúlyozom: M I N D E N a bántalmazók védelméről szól.
Kezdve a sztárcelebektől a törvényekig. A társadalom bizonyítványa a hatalom, amelynek érdeke, hogy nevetségessé tegye az áldozatokat, mert így komolytalanná válnak mások szemében, és a bántalmazókkal maradhatnak az áldozataik, akikre a bántalmazóknak szükségük van, ugyanis máshogy nem tudják megélni a hatalmukat, amitől pedig függenek.
Legyenek bár kis- vagy nagyközösségi vezetők, család- vagy kormányfők.A bántalmazás a hatalmuk záloga.
Egy egészséges társadalomban nem élhetnének vissza vele. Egy egészséges társadalomban nem bánthatnák az áldozatokat, mert azok védelmet élveznének.
De a magyar társadalom, hasonlóan pl. az oroszhoz többnyire áldozatokból és bántalmazókból áll. Szükségszerűen minden bántalmazó áldozat is egyben, ám ez nem kifogás, nem mentség, hiszen nem minden áldozat válik bántalmazóvá.
Nem mindenki gondolja úgy, hogy az őt ért sérelmekért másokon kell bosszút állnia, másokat kell forrásként használnia. Ebből kifolyólag az áldozatok vannak többen, de a hatalom egymásnak uszítja, ezzel izolálja őket, nehogy egymást támogatva erőre kapjanak.
Az áldozatok pedig hálásak mindezért, mert így minden maradhat a megszokott, amiben már megtanultak túlélni.
Az, hogy ez nem valódi élet, részletkérdés.
Bálint Natália – Oszd meg bátran! "
