Ha azt mondanám, nem félek – nem lenne igaz. Tartok a betegségektől, a szégyentől. Mint bárkinek, nekem is vannak álmaim. Csak megtanultam őket elrejteni, hogy megóvjam magamat a beteljesüléstől: minden boldogság kiváltja a Moirák haragját. Kegyetlen nővérek – végül nincsenek érzéseik, csak az irigység.
Véráldozatok a tudományért1971 március 10., szerda.
Kairótól alig harminc kilométerre délre, a szakkaraiásatáson lassan lejár a munkaidő. Még csak 14 óra van, de a portól szürke munkásokjókedvűen lármázva dobálják a homokba félbevágott teherautó-gumiból készülttörmelékhordó kosaraikat. Reggel hét óra óta hordják a felszínre a homokot, a port, aköveket tíz méteres mélységből. Nem könnyű munka, de jól fizet. És ugyan mimásból lehetne megélni itt, a Líbiai-sivatag szélén?Amióta ezek a bolond régészek 1935-ben ellepték a vidéket, a falu, Szakkaraismét vonzó lett. Hét kilométer hosszan és 500-1500 méter szélesen terül el Szakkarahatalmas temetője, az egykori Memphiszhez tartozó Holtak Városa. És mindenek fölémagasodik Dzsószer fáraó csaknem ötezer éves lépcsős piramisa, az emberiséglegrégebbi építménye.Az akna szélén áll az angol Walter Bryan Emery egyiptológus professzor, aki1935 óta a szakkarai ásatások vezetője.Bryan - ahogyan barátai és munkatársai hívják - egy kisebb, kb. húszcentiméter magas szobrocskát tart a kezében, amely Oziriszt, a holtak istenétábrázolja. Újra és újra figyelmesen szemügyre veszi minden oldaláról, majdegyiptomi asszisztensével együtt elindulnak a falu irányába.Az ásatást végzőknek van egy kis, irodával és fürdőszobával felszereltházikójuk Szakkarában, de a régészek egyike sem lakik itt, a sivatagi faluban. MiutánEmery és az asszisztense, Ali el Khouli megérkeznek az irodába, Ali a hőségtőlkimerülten egy heverőre zuhan. Emery a fürdőbe megy. Az ezután történtekről azasszisztense nem sokkal később így számolt be nekem az eset helyszínén:-Itt ülök a heverőn, egyszerre nyögést hallok a fürdőből. Benézek a félig nyitott ajtónés látom, hogy Emery a mosdóba kapaszkodik. Rosszul érzi magát? - kérdezem, de aprofesszor nem válaszol. Csak bénultan áll ott tovább. Megragadtam a vállánál és azágyhoz vonszoltam. Azután rögtön telefonáltam...Walter B. Emeryt egy mentőautó Kairóba szállítja az angol kórházba, ahol azorvosok megállapítják: a professzor jobb oldala megbénult, beszélni sem tud.17Philipp VandenbertFelesége, Mary, aki szinte minden útjára elkísérte őt, egész éjszaka nem mozdul férjebetegágyától. Másnap - 1971. Március 11-én, csütörtökön - Walter B. Emery meghal.A kairói Al Ahram egy nappal később így ír: „E különös eset kapcsán azt kellhinnünk, hogy a fáraók legendás átka ismét lesújtott.”Emery, akiről a helyi munkások azt mondják, „nem is angol volt, hanem máregyiptomi”, ügyet sem vetettek a fáraók átkára. Ismerte jól, de ha újságírókkérdezték, sohasem foglalt állást. Ali el Khouli szerint „tulajdonképpen mindenrőlbeszélt, csak erről nem.”Emery kerülő úton jutott el a régészethez. Számára az egyiptológia előszörnem volt más, mint lélegzetelállító tudományos kaland, ugyanis ő eredetileg gépészvolt. Liverpoolban hajómérnöki tanulmányokat folytatott és részt vett két brithadihajó tervezésében is. De valahogy máshogyan képzelte el az életét.Ezért ment vissza az egyetemre 1921-ben. T. E. Peet professzornálegyiptológiát tanult, mert ez már kisiskolás kora óta érdekelte. De őt az ókoriszövegek elmélyült tanulmányozása sem elégítette ki; ezért két év után otthagyta azegyetemet és felfedezőútra indult Luxorba. 1926-ban már tucatnál is több ókori sírttárt fel, közöttük a XVIII. Dinasztia egyik legértékesebbjét, Ramosze vezírét. Végül akutatásait 1929-től Núbiában folytatta, ahol az asszuáni gát tervezett felépítése miattszámtalan műemléket kellett megmenteni a víztől.1935-ben Emery lett a Szakkarai ásatások irányítója. Első feladata volt az I.Dinasztia óriási temetőjét feltárni. Ennek a munkának szentelte élete következő húszesztendejét, igaz kisebb-nagyobb megszakításokkal: a második világháborúbanEmery alezredes lett a brit hírszolgálat feje.A háború után eleinte nem jutott pénz a munkálatokra, aztán következett aszuezi válság. De mivel Walter B. Emery annyira hozzászokott Egyiptomhoz,elvállalt egy diplomáciai hivatalt Kairóban. A londoni egyetem végül rendes tanáráváfogadta, s amikor Szakkarában folytatódtak az ásatások, Emery London és Egyiptomközött ingázott. Csak egy évvel a halála előtt hagyta abba a tanítást.Iéráldozatok a tudományért1971 március 10., szerda. Kairótól alig harminc kilométerre délre, a szakkaraiásatáson lassan lejár a munkaidő. Még csak 14 óra van, de a portól szürke munkásokjókedvűen lármázva dobálják a homokba félbevágott teherautó-gumiból készülttörmelékhordó kosaraikat. Reggel hét óra óta hordják a felszínre a homokot, a port, aköveket tíz méteres mélységből. Nem könnyű munka, de jól fizet. És ugyan mimásból lehetne megélni itt, a Líbiai-sivatag szélén?Amióta ezek a bolond régészek 1935-ben ellepték a vidéket, a falu, Szakkaraismét vonzó lett. Hét kilométer hosszan és 500-1500 méter szélesen terül el Szakkarahatalmas temetője, az egykori Memphiszhez tartozó Holtak Városa. És mindenek fölémagasodik Dzsószer fáraó csaknem ötezer éves lépcsős piramisa, az emberiséglegrégebbi építménye.Az akna szélén áll az angol Walter Bryan Emery egyiptológus professzor, aki1935 óta a szakkarai ásatások vezetője.Bryan - ahogyan barátai és munkatársai hívják - egy kisebb, kb. húszcentiméter magas szobrocskát tart a kezében, amely Oziriszt, a holtak istenétábrázolja. Újra és újra figyelmesen szemügyre veszi minden oldaláról, majdegyiptomi asszisztensével együtt elindulnak a falu irányába.Az ásatást végzőknek van egy kis, irodával és fürdőszobával felszereltházikójuk Szakkarában, de a régészek egyike sem lakik itt, a sivatagi faluban. MiutánEmery és az asszisztense, Ali el Khouli megérkeznek az irodába, Ali a hőségtőlkimerülten egy heverőre zuhan. Emery a fürdőbe megy. Az ezután történtekről azasszisztense nem sokkal később így számolt be nekem az eset helyszínén:-Itt ülök a heverőn, egyszerre nyögést hallok a fürdőből. Benézek a félig nyitott ajtónés látom, hogy Emery a mosdóba kapaszkodik. Rosszul érzi magát? - kérdezem, de aprofesszor nem válaszol. Csak bénultan áll ott tovább. Megragadtam a vállánál és azágyhoz vonszoltam. Azután rögtön telefonáltam...Walter B. Emeryt egy mentőautó Kairóba szállítja az angol kórházba, ahol azorvosok megállapítják: a professzor jobb oldala megbénult, beszélni sem tud.17Philipp VandenbertFelesége, Mary, aki szinte minden útjára elkísérte őt, egész éjszaka nem mozdul férjebetegágyától. Másnap - 1971. Március 11-én, csütörtökön - Walter B. Emery meghal.A kairói Al Ahram egy nappal később így ír: „E különös eset kapcsán azt kellhinnünk, hogy a fáraók legendás átka ismét lesújtott.”Emery, akiről a helyi munkások azt mondják, „nem is angol volt, hanem máregyiptomi”, ügyet sem vetettek a fáraók átkára. Ismerte jól, de ha újságírókkérdezték, sohasem foglalt állást. Ali el Khouli szerint „tulajdonképpen mindenrőlbeszélt, csak erről nem.”Emery kerülő úton jutott el a régészethez. Számára az egyiptológia előszörnem volt más, mint lélegzetelállító tudományos kaland, ugyanis ő eredetileg gépészvolt. Liverpoolban hajómérnöki tanulmányokat folytatott és részt vett két brithadihajó tervezésében is. De valahogy máshogyan képzelte el az életét.Ezért ment vissza az egyetemre 1921-ben. T. E. Peet professzornálegyiptológiát tanult, mert ez már kisiskolás kora óta érdekelte. De őt az ókoriszövegek elmélyült tanulmányozása sem elégítette ki; ezért két év után otthagyta azegyetemet és felfedezőútra indult Luxorba. 1926-ban már tucatnál is több ókori sírttárt fel, közöttük a XVIII. Dinasztia egyik legértékesebbjét, Ramosze vezírét. Végül akutatásait 1929-től Núbiában folytatta, ahol az asszuáni gát tervezett felépítése miattszámtalan műemléket kellett megmenteni a víztől.1935-ben Emery lett a Szakkarai ásatások irányítója. Első feladata volt az I.Dinasztia óriási temetőjét feltárni. Ennek a munkának szentelte élete következő húszesztendejét, igaz kisebb-nagyobb megszakításokkal: a második világháborúbanEmery alezredes lett a brit hírszolgálat feje.A háború után eleinte nem jutott pénz a munkálatokra, aztán következett aszuezi válság. De mivel Walter B. Emery annyira hozzászokott Egyiptomhoz,elvállalt egy diplomáciai hivatalt Kairóban. A londoni egyetem végül rendes tanáráváfogadta, s amikor Szakkarában folytatódtak az ásatások, Emery London és Egyiptomközött ingázott. Csak egy évvel a halála előtt hagyta abba a tanítást.
Olykor egyenesen hihetetlennek tűnik, milyen természettudományos ismeretekkel rendelkeztek már a legősibb kultúrnépek. Hérodotosz pl. leírja, hogy az egyiptomipapok szerint a nap az emberiség történetében már négyszer más égtájon nyugodott le, mint ma. Két korszak volt eddig, amikor keleten ment le.Amiről Hérodotosz beszél, az nem más, mint a mágneses mező eltolódása és az ezzel összefüggő pólusvándorlás, amire később még részletesebben visszatérünk.Csakhogy amikor ez utoljára megtörtént, kb. 700 000 évvel ezelőtt, még nem éltek emberek a földön. Honnan tudhattak akkor az egyiptomiak erről a jelenségről? Csak egyetlen ésszerű magyarázat kínálkozik: Meghatározták a föld mágneses mezejét és megmérték az eltolódásait. A modern tudomány számára ez nem jelent nehézséget.Ma precíziós mérőműszerek és kutatóállomások állnak a rendelkezésünkre az egész világon. De hogyan oldották meg ezt az egyiptomiak, akik még az iránytűt sem ismerték?Hérodotosz egészen biztosan nem nagyot mondó egyiptomiak meséjének lett az áldozata, egy olyan meséé, amely később - a modern tudomány bizonysága szerint- véletlenül egybeesett az igazsággal. Ugyanis az i. e. 195-ben Alexandriában elhunyt sokoldalú görög tudós és költő, Eratoszthenész, aki főleg a szélességi és hosszúsági fokok rendszerével foglalkozott, megemlíti, hogy Beroszosz, a babiloni történetíró világosította fel őt arról, hogy 403 000 évvel azelőtt a föld északi pólusa még „az örök sötétség birodalmában” volt.Mindeközben szem előtt kell tartanunk, hogy a babiloniaknak és az egyiptomiaknak még sejtelmük sem volt arról, hogy a föld gömb alakú. Olyan korongnak képzelték bolygónkat, amelyet a szélein az óceánok határolnak.Tudományos kutatásaik forradalmi eredményei ellenére az egyiptomiak csak a kiválasztottak szűk körét avatták be ezek ismeretébe. A nép tömegei körében ezek a kutatások éppoly titokzatosaknak tűntek, mint az ezzel foglalkozó emberek. Ami a felső réteg képzett tagjai számára tudomány volt, az a nép szárára az istenek műve,csoda, mágia. Csakis így magyarázható, hogy kiemelkedő óegyiptomi kutatók tudásukat magukkal vitték a sírba. Olyan ismereteket, amelyek így csupán rövid ideig szolgáltak valamilyen célt, hogy azután ismét eltűnjenek az emberek tudatából. Talán évezredekre, talán örök időkre.Az efféle „titkos tanok” akkor váltak igazán népszerűvé a nép köreiben,amikor az egyiptomi kultúra már széthullott.Ennek a nagyszerű kornak az utolsó maradványai azonban mégis oly jelentősek voltak, hogy híres és bölcs férfiak utaztak a Nílus menti országokba ismereteiket kiegészíteni, tudásukat tökéletesíteni. Ilyen tanulmányúton vett részt Homérosz, Orfeusz és Euripidész, a két államférfi, Lükurgosz és Szolón, filozófusok.Thalész és Plátón, matematikusok, mint Endoxus és Archimédesz. Még ha ezeknek az utazásoknak a valódiságát is tudjuk megerősíteni, maga a feltételezés is mutatja,mekkora jelentőséggel bírt akkoriban az egyiptomi kultúra a szellemi kiteljesedésre. Plátón odáig merészkedett, hogy saját népét, a görögöket gyermekeknek nevezte az egyiptomiakhoz képest (Timaiosz, 22). Ezt a kijelentést azonban bölcs módon egy egyiptomi pap szájába adja, aki Szolónhoz fordulva így szól: Ó, Szolón, ti görögök csupa gyermekek vagytok, nincsen köztetek egyetlen bölcs öreg sem. Nincsenek hagyományaitok, a Deukalionról és Phaethónról szóló mondáitok pedig csupán töredékei azoknak, amelyek a tűzvészek és árvizek során elpusztultak. Olyan csapásokban, amelyek bizonyos időnként lesújtottak az emberiségre, egész országokat ragadtak magukkal s velük együtt írásos emlékeket és a tudomány eredményeit is. A Nílus a mi országunkat megkímélte az efféle csapásoktól; ezért tudtuk templomainkban megőrizni múltunk történelmi emlékeit,miközben nektek újra és újra előlről kell kezdenetek a történetírást és nem tudjátok,mi történt korábban a saját hazátokban.
Grethe Weiser, német színésznő és férje, Dr. Hermann Schwerin 1970. október 2-án halálos autóbalesetet szenvedtek Felső-Bajorországban. A közkedvelt színésznő tragikus halála azért érdekes számunkra, mert azon a napon mind ő, mind a férje különösen rossz fizikai állapotban voltak. Legalábbis ezt állítják azok a tudósok, akik a bioritmikával foglalkoznak, ezzel a meglepő és sokat vitatott tannal, amely a következő hipotézisekből indul ki:Az ember születésekor megkezdődik testi, lelki és szellemi erőinek életritmusa. Ezeknek a ritmusoknak az amplitúdói egy-egy csúcsértéket és mélypontot mutatnak, amelyek kihatnak a teljesítőképességünkre és a hangulatunkra.Az életritmust némiképp bonyolítja, hogy mindhárom ritmus időtartama eltérő. Így a fizikai periódus 23 napig tart, a lelki 28 napig, a szellemi pedig 33 napig.Az ember ennek megfelelően 23 naponként különösen jó testi kondícióban van, 28 naponként rendkívül jó a lelkiállapota és minden 33. napon szellemi képességeinek legjavát nyújtja. A hullámzásból adódik egyidejűleg az is, hogy ugyanabban a ritmusban fizikai, lelki és szellemi mélypont is létezik. A bioritmus-kutatók Grethe Weiser és férje balesetét követően a születési adatokból kiszámolták a házaspár életritmus-görbéjét 1970. október 2-ára. A tudósok gyanúja beigazolódott:Grethe Weisert és a férjét éppen egy olyan napon érte a halál, amelyen „véletlenül”mindketten fizikai mélyponton voltak. Véletlen? Wilhelm Fliesz, berlini orvos bioritmus- elméletei meglehetősen vitatottak,noha éppen szokatlanul sok orvos található a tan követői között. A bioritmika ellenfelei a pozitív és negatív jelenségeket az autoszuggesztió számlájára írják.Eszerint aki tud róla, hogy állítólag lelki mélyponton van, az búskomor lesz azon a napon. Vagy: aki tudatában van szellemi csúcspontjának, annak az adott napon megnő az önbizalma és a szokottnál jobb teljesítményekre lesz képes. Ez azonban felveti a kérdést: Vajon mi a helyzet azoknak az embereknek az életritmusával,akiknek fogalmuk sincs arról, hogy ilyesmi létezik?A német vadászrepülőgépek számtalan baleseteinek fő oka az emberi mulasztás. 1973 elejéig 156 ilyen sok millió márkás repülőgép zuhant le. 23 szerencsétlenül járt pilóta esetében megvizsgálták a születési dátumukat és azélet ritmusukat. Az eredmény a baleset napján 13-an voltak bioritmusuk mélypontján.Taito Kokusai, Japán legnagyobb taxivállalatának tulajdonosa munkakezdés előtt mind a háromezer sofőrjét tájékoztatja bioritmusuk aktuális állásáról. Japánban,ahol a szellemi felismerések tudatosítása ősidőktől fogva előnyt élvez a műszaki tökéletességgel szemben, az sem meglepő, hogy a yikohamai postahivatal ötvenmotoros táviratkihordója bizonyos napokon vörös vagy sárga zászlócskát akaszt a járművére. A vörös azt jelzi: vigyázat, a vezető mélyponton van. A sárga pedig:vigyázat, a vezető közelgő mélypont előtt áll vagy épp most esett rajta túl.Svájcban már hasznosították a japán tapasztalatokat. Az autóssegély szolgálatnál figyelembe veszik a vezetők bioritmusát. Az eredmény: a saját hibából eredő balesetek száma harminc százaléka visszaesett. Egy baseli taxivállalat negyven százalékos csökkenést regisztrált, a svájci válogatott edzője, Jack Günthardpedig a nemzetközi versenyeken a tornászcsapatot a sportolók bioritmusa szerint állítja össze.Ha tehát az egyén életét nem csak a véletlen befolyásolja, akkor ezek a jelenségek annál meglepőbbek, amikor több, egymástól független ember sorsa furcsa módon összekapcsolódik.Paul Kammerer beszámol egy bécsi fizikaprofesszorról, aki egyik radioaktivitásról szóló előadásán részletekbe menően beszélt Pierre Curie munkásságáról. Ugyanabban az időben Pierre Curie végzetes közlekedési balesetet szenvedett. Ezt eddig véletlennek is tarthatnánk. Az azonban már elgondolkodtató,hogy hasonló esemény ismétlődött meg, amikor ugyanaz a bécsi professzor Ludwig Boltzmann, az osztrák fizikus gázelméletéről tartott előadást. Pontosan ugyanakkor Boltzmann öngyilkos lett.Az események puszta véletlen egybeesése így már sokkal kevésbé tűnik valószínűnek. Vajon létezik valamiféle pszichikai vagy parapszichológiai kapcsolat az azonos érzésű, érdeklődésű emberek között? Netán a fáraók átka sem más, mint azonosan érző, azonos irányban kutató személyek azonos gondolat menetének következménye?Mi, a huszadik század józan gondolkodású emberei kénytelenek vagyunk beérni azzal, hogy az érzékeinkkel felfogható és az azokon túli jelenségek gyakran olyannyira közel állnak egymáshoz, hogy számunkra fel sem tűnik a különbség és csak akkor nézünk nagyot csodálkozva, ha egy áthatolhatatlan fal előtt találjuk magunkat. A fiziológusok ugyan meg tudják magyarázni, hogy egyesek miért válnak néha átmenetileg süketté és ilyenkor hogyan képesek az ujjuk hegyével hallani, arra azonban nem ismerik a választ, miért támad meg a rák egyes embereket, másokat viszont miért nem.
Ha kell segít, ha kell nevet, ha kell szorít, ha kell szeret, ha kell hallgat, ha kell beszél, ha kell faggat, ha kell remél, ha kell ölel, ha kell sír, lát, mert ilyen egy igaz barát!
Ha a véletlent matematikai módszerekkel vizsgáljuk, sokat veszít a kiszámíthatatlanságából. Ha egy pénzérmét feldobunk a levegőbe, az vagy írással,vagy fejjel felfelé fog földet érni. Elméletileg fennáll az a lehetőség is, hogy az érme az élére esik. Ezt az esetet azonban most elvetjük, mert egyfelől rendkívül valószínűtlen, másfelől csak feleslegesen bonyolítaná az alábbi valószínűségszámítást. Annak az esélye, hogy az érme fejjel érkezik le, egyetlen dobás esetén 1:2.Két dobás a következő eredmények valamelyikét hozná:fej - fejfej - írásírás - fejírás - írás Más lehetőség nincs. Ha a kísérletünket három dobásra terjesztjük ki, ezen eredmények várhatók:fej - fej - fejfej - fej - írásfej - írás - fejfej - írás - írásírás - fej - fejírás - fej - írásírás - írás - fejírás - írás - írásKarl Marbe a filozófia és a pozitív tudomány területén végzett vizsgálataiban,amelyeket Egyformaság a világban címmel jelentetett meg, a felsorolás első és utolsó elemét, vagyis a három azonos dobást „tiszta csoportnak” nevezi, a szabálytalan eredményeket pedig „normál” csoportnak. Minél inkább egyforma ugyanis az eredmény, annál közelebb áll a sorozathoz, igaz, ugyanannyival ritkább és valószínűtlenebb is.Tíz dobást elvégezve elvileg egymás után tíz fejet is kaphatunk. Ha n helyére a lehetséges esetek számát írjuk, akkor azok bekövetkezésének valószínűsége 1:n.Egy (két oldalú) érme egyszeri feldobásakor tehát 1:2. Több dobás esetén a lehetőségek számát ez a képlet adja meg: 2n.Amit az előbb felsoroltunk, ez három dobásnál 23, azaz nyolc különbözőlehetőség. Annak az esélye, hogy 28 dobásból mind a 28.szor fejet kapjunk,1:228=1:268 435 456. Jóval bonyolultabbá válik a módszer, ha egy esemény kimenetelét kettőnél több lehetőség határozza meg. Warren Weaver beszámol egy esetről, amely 1950.március 1-én történt Beatrice-ben, Nebraska államban.Ezen az estén a helység kis templomában énekkari próba volt. A kezdete 19óra 20 percre volt kitűzve. A véletlen azonban úgy hozta, hogy 19 óra 25-kor a tizenöt kórustagból még senki nem érkezett meg. A karvezető pap azért nem, mert a feleségére várt, akinek még ki kellett vasalnia a nagyobbik lánya ruháját, aki szintén a kórusban énekelt. Két nőnek - egymástól függetlenül - úton a templomba elromlott az autója, egy iskolás lány pedig nem készült el időben a házi feladatával. Két másik fiatal lányt annyira lekötött egy hangjáték a rádióban, hogy megfeledkeztek a próbáról.Egy anya és a lánya kicsit lepihentek és elaludtak. Egészen egyszerű, mindennapos okok, amelyek oda vezettek, hogy 19 óra 25 perckor senki nem volt a templomban. Ezeknek a mindennapos okoknak azonban egyszerre megváltozik a jelentőségük: 19 óra 25-kor, tehát az énekkari próba tervezett kezdete után öt perccel ugyanis egy óriási gázrobbanás földig rombolta a beatrice-i templomot. A tizenöt ember késése talán a sors akarata? Sejthettek valamit? Vagy tényleg példa nélküli véletlen, hogy mindannyian életben maradtak?A véletlent kutató Weaver az eset kapcsán erre a következtetésre jut: 1:1000000 az esélye, hogy a késéseknek mind a tíz oka egyszerre lép fel. Empírikusan jár el és azt mondja: a kórustagok átlagosan minden negyedik próbáról késtek el. De mivel ezúttal minden énekes ugyanazon a napon késett, ennek a valószínűsége(1:4)10.A sorsszerű jellemvonások egyezésének okait sok tudós a csillagokban látja.Ez kétségtelenül a legegyszerűbb és a legelterjedtebb teória. Jóllehet eddig már tizenkét ember járt a holdon, annak a földi tevékenységekre és periódusokra gyakorolt hatásai még szinte teljességgel ismeretlenek. Vitathatatlan a hold és a tengerek vízszintjének ingadozása közti kapcsolat, de fogalmunk sincs arról, hogy befolyásolja a hold az emberek életét. Intenzíven kutatják a napfolttevékenység és az éghajlat összefüggéseit is, de a napfolttevékenység hatását a nagy járványok kitörésére vagy nemzetközi konfliktusok kialakulására eddig csak orosz kozmobiológusok igazolták.Lunacsarszkij és Szemasko hét, tizenegy, harmincöt és nyolcvan éves napciklusokat figyelt meg. Ezen periódusok idején mágneses viharok tönkretehetik az elektromos hálózatokat; a statisztikai vizsgálatok szerint ilyenkor nő a pszichózisok, a közlekedési balesetek, az öngyilkosságok és a „természetes” halálok száma.
A korábbiakban említett esetek magyarázata kétféleképpen képzelhető el. Az egyik mód a vak fatalizmus, a végzet feltétlen elfogadása. A másik, kétségtelenül bonyolultabb módszer az, hogy hipotéziseket állítunk fel azokról a jelenségekről,amelyek olyannyira szokatlanok, hogy nem találunk rájuk tudományos magyarázatot.Mi számos tudóshoz hasonlóan az utóbbi mellett foglalunk állást.Amit az emberek közönségesen csak véletlennek neveznek, az a tudománynyelvén „koincidencia”. Főként a parapszichológusok foglalkoznak koincidenciákkal.A svájci pszichológus, Jung, aki egyike volt azoknak, akik elsőként vizsgálták a tudomány szemszögéből az érzékelésen és a tapasztalaton kívüli jelenségeket, így fogalmaz. A tudattalan dinamikája című művében:Gyakran kerültem kapcsolatba a kérdéses jelenségekkel és meggyőződhettem róla,mit jelentenek az ember belső tapasztalata számára. Többnyire olyan dolgokról van szó, amelyekről nem beszélünk mások előtt, nehogy meggondolatlan gúny tárgyává váljunk.A véletlen kutatói közül kiemelkedik az osztrák biológus, Paul Kammerer, aki 1919-ben publikálta legjelentősebb munkáját A sorozat törvénye címmel. Több, mint egy évtizeden át vizsgálta a véletlen és a halál törvényszerűségeit. 1926-ban öngyilkosságot követett el: képtelen volt elviselni annak gyanúját, hogy manipulált egy tudományos kísérletet. A manipuláció - mint később kiderült - „jó barátok” műve volt.Kammerer honfitársa, Ernst Mally, a grazi egyetem professzora 1938-ban a Valószínűség és törvény című művével járult hozzá a természettudomány valószínűségelméleti alátámasztásához. Az amerikai Warren Weaver is ezen a területen munkálkodott. 1964-ben megjelent könyvével (A szerencse istennője. A véletlen és a valószínűség törvényei) jókora feltűnést keltett. A legújabb munka ebben a témában Arthur Koestlertől származik. Legutóbbi könyvei egyikében a természettudomány aprólékos pontosságával igyekszik eljutni A véletlen gyökereiig.Noha a mai véletlen kutatás még gyermekcipőben jár, az emberiséget már évezredek óta foglalkoztatja ez a jelenség. Ez egészen az egyiptomiak és a babiloniak asztronómiai ismereteiig nyúlik vissza, akik elsőként ismerték fel a csillagok mozgásának periodicitását és felfedezték, hogy egy csillag pályája és egy-egy embersorsa között bizonyos kapcsolatok állnak fenn.Még ha a kutatásaik eleinte sematikusak és pontatlanok voltak is,mindenképpen elismerés illeti az egyiptomiakat az első csillagképnaptár és az égitestek állását megjelölő évkönyvek (efemeridák) elkészítéséért. A Szíriusz vagy ahogy az ókori Egyiptomban nevezték, Szóthisz volt az a csillag, amelynek megjelenése a reggeli égbolton a Nílus áradásának előhírnöke volt. A Szóthisznak ez a felbukkanása eleinte megmagyarázhatatlan véletlennek tűnt az egyiptomiak számára, isteni jelnek. De miután a Szóthisz megjelenését évszázadokon át a Nílus áradása követte, később már nem véletlennek tekintették, hanem ok-okozati összefüggésnek.A földre vonatkozó megfigyelések ugyancsak ősidők óta olyan kérdéseket vetnek fel, amelyek közül sokan meg tudunk magyarázni a tudomány eszközeivel,mások azonban mindmáig megoldatlanok.Már az ókorban ismert volt az a jelenség, amely az akkori emberekből mélységes tiszteletet és bámulatot váltott ki: a hullámok periódusa. Aiszkhülosz és Euripidész is használta már a trikumia kifejezést, ami annyit jelent, hármas hullám.Ennek a jelenségnek a tengerek és egyes nagyobb tavak partján lehetünk tanúi; tíz,körülbelül egyforma nagyságú hullám után három, a többinél észrevehetően magasabb érkezik a partra. Ezt a tudásom szerint máig sem teljesen ismert megfigyelést azonban aligha jutna eszébe bárkinek is véletlennek tartani csupán azért,mert nincs rá kielégítő fizikai magyarázat.
Néhány év alatt huszonketten haltak meg idő előtt vagy megmagyarázhatatlan okból azok közül, akiknek valami közük volt a fáraó sírjához vagy a Tutanhamonnal kapcsolatos tudományos vizsgálatokhoz. Tizenhárman közülük jelen voltak a sírfelnyitásánál.Ők Alan Gardiner professzor, Prof. Dr. Breasted Winlock, Foucart és LaFleur professzorok, Garry Davies, Harkness és Douglas Derry régészek, Astor ésCallender asszisztensek.1929-ben meghal Lord Carnarvon felesége, Lady Almina, állítólag egy rovarcsípés következtében. Ugyanebben az évben veszíti életét Howard Carter titkára, Richard Bethell is. Az ő halálának körülményei a leghátborzongatóbbak valamennyi eset közül. Egy reggel Bethellt holtan találják az ágyában: keringési elégtelenség. Amikor hetvennyolc esztendős édesapja, Lord Westbury értesült a fia haláláról, kiveti magát londoni házának hetedik emeletéről. A földi maradványait szállító halottaskocsi a temető felé tartva az úton elüt egy kisfiút.„A halál szárnyaival lesújt arra, aki a fáraó nyugalmát megzavarja.” - Ugyan mi rendkívüli van ebben az átokban? Vajon képes lehet egy ember vagy bármilyen istenített lény pusztán az akaratával befolyásolni, sőt elvenni mások életét? Vagy léteznek erre a célra valamilyen, mélyen vallásos mágusok és tehetséges tudósok által felfedezett, de az idők során feledésbe merült módszerek?Netán hatásukat évezredeken át megőrző mérgekről lehet szó, amelyekkel a halhatatlannak tűnő fáraók védték kibelezett és bearanyozott testüket az emberek érintésétől?Esetleg ritka vegyi elemek, fémek sugárzásai óvják ezeket a félisteneket palotaként berendezett sziklasírjaikban? Vagy a tömegesen előforduló, senki által nem vitatott rejtélyes halálesetek valóban csak a színtiszta véletlen játékai?
Na, talán a fémek sugárzásai szavak vezettek a történethez.
Bár ki tudja most még mi áll ez mögött.
Én az uránérc szállítását kerestem a régmúlt időkben...
Április elején Carter arról értesült Luxorban, hogy Lord Carnarvon megbetegedett. Ő azonban nem fordított a hírre a kelleténél nagyobb figyelmet. Csak miután újabb táviratot kapott („Lord Carnarvon súlyos beteg. Magas láza van!”) , akkor utazott Kairóba.A további eseményekről Lord Carnarvon fia tudósít, aki ma is a családszékhelyén, Highclere-ben lakik. A termetes, széles vállú, öntudatos férfiú, aki Carnarvon earljei sorában a hatodik, így nyilatkozik: - Yes, it’s quite a story. -Valóban, szörnyűséges történet.Mialatt az apja Tutanhamon sírját tárta fel, az ifjú lord az indiai alkirályságban volt éppen úton. Apja megbetegedéséről értesülve az első hajóval Egyiptomba utazott. A betegség különös módon kezdődött. - Rémesen érzem magam - állapította meg az ötvenhét esztendős lord egy reggeli közben. Ekkor már negyven fokos láz kínozta. Ezt később erős hidegrázás követte. Másnap már jobban volt. Aztán visszatért a magas láz. És ez így ment tizenkét napon át. Az orvosok észrevették,hogy Lord Carnarvon borotválkozás közben megsértette magát. A pengével megvágott egy szúnyogcsípést. Ez azonban, vélték az orvosok, aligha okozhatja a hosszan tartó lázat.Az ifjú Lord Carnarvon így emlékszik vissza: - Kairóban megérkezve azonnal a Hotel Continentalba mentem. Apám eszméletlenül feküdt. Howard Carter is ott volt. És Lady Almina, az anyám. Éjszaka, tíz perccel két óra előtt felébresztettek. A nővér jött be és közölte, hogy apám meghalt. Anyám mellette volt. Ő fogta le a szemét. Amikor beléptem a szobába, egyszerre minden fény kialudt. Gyertyákat gyújtottunk. Három perc múlva a fények ismét kigyúltak. Megfogtam apám kezét és imádkoztam.Carnarvon nővére, Lady Burghclere arról számol be, hogy fivére lázálmában Tutanhamonról fantáziált. Visszaemlékezéseiben ezt írja: „Utolsó szavai ezek voltak:>Hallottam a hívását és követem őt.<„Carnarvon fia így folytatja: - Az egész Kairót érintő áramszünetre nincs magyarázat. Az elektromos művek sem a hirtelen áramkimaradásra, sem a fények hirtelen visszatértére nem tudott természetes magyarázatot adni.Majd később: - Apám helyi idő szerint nem sokkal két óra előtt hunyt el.Amint később hallottam, itt Highclere-ben londoni idő szerint reggel négy óra előtt,tehát gyakorlatilag ugyanakkor valami különös történt. Foxterrier szukánk, apám kedvence, amely 1919-ben egy baleset során elvesztette bal mellső lábát, hirtelen vonyítani kezdett, hátsó lábaira ágaskodott, majd holtan esett össze.A tudósok és röviddel később az újságok is ekkor beszéltek első ízben a fáraók átkáról; a megtalált, de azután eltűnt agyagtábláról, amely az átkot tartalmazta.A pánik azonban akkor tört ki, amikor a Tutanhamon-sír feltárásával kapcsolatbankét másik ember is életét vesztette.Egyikőjük Arthur C. Mace, az amerikai régész, aki segített Carternek a sírmegnyitásában. Ő távolította el a sírkamra falának utolsó darabját. Carnarvon halála után Mace egyre nagyobb fáradtságról panaszkodott; végül mély ájulatba esett, ami taz orvosok nem tudtak diagnosztizálni, majd ugyanabban a szállodában halt meg,mint Lord Carnarvon.Carnarvon halálhírére a lord egy régi barátja, George Jay-Gould, az amerikai milliárdos is Egyiptomba érkezett. Jay-Gould Kairóból Luxorba utazott, hogy ott Carter megmutassa neki a szenzációs felfedezést, a királysírt. Másnap reggel az amerikait heves láz döntötte ágynak. Este már nem élt. Az orvosok, akik eddig semmilyen diagnózist nem állítottak fel, Jay-Gould hirtelen halálának okaként - jobb ötlet híján - bubópestist állapítottak meg.A rejtélyes halálesetek sora azonban folytatódott. Miközben Carter továbbvégezte archeológiai kutatásait a sírban, egy brit gyáros, Joel Woolf Jay-Gould haláláéhoz hasonló körülmények között vesztette életét. A sír megtekintése után hajóval hazafelé tartott Angliába, amikor lázrohamok közepette meghalt.Archibald Douglas Reed röntgenológus 1924-ben hunyt el. Ő vágta szét a fáraó múmiáját borító szalagokat és világította át a tetemet elsőként. Röviddel később furcsa gyengeségi rohamok kezdték gyötörni. Angliába megérkezve hamarosan ő is meghalt.
Ember, Óvd a Földet, őrizd meg világod, csodáld a sok zöldet, kinyíló virágot! Óvd az élő fákat, tiszta levegődet! Mit szemed csodálhat, s feltölti tüdődet.
Védd az állatait, s légy megértő gazda. Figyeld, mire tanít, s ne azt, mi a haszna! Mind-mind téged szolgál, csak együtt kell élni. Ha nem pénzt hajszolnál, nem is kéne félni!
Ő mindent megadna, mire lelked vágyhat, jutna és maradna, s csak az önző vágyat, azt nem támogatja, hogy kincseket halmozz, mert mind ingyen adja, s nem várja, hogy tartozz!
Élj harmóniában, legyél büszke része! A lét áramában, tiéd az egésze. Becsüld hát a Földet, úgy, mint jó anyádat. Védd az üde zöldet, óvd az élő fákat!
Mindez azonban még nem volt ismert, amikor Howard Carter és Lord Carnarvon1923. február 17-én hozzáláttak a Tutanhamon-sír fő helyiségének felnyitásához.A húsztagú munkacsoportból, amely azon a forró februári napon délután 14óra körül a sírba vezető folyosón összegyűlt, még senki nem tudta, hogy a helyiségben ott lesz-e egyáltalán a fáraó múmiája. Ugyanígy egyikőjük sem sejtette,hogy tizenhárman közülük rövidesen meghalnak.Howard Carter a következőket írja a jegyzőkönyvében:A megállapodás szerint 2 órakor találkoztak a sír előtt mindazok, akik jelen lehettek az ünnepélyes alkalomkor. Közöttük volt Lord Carnarvon, Lady Evelyn Herbert, a közmunkaügyi miniszter, Abd el Halim Pasha Suoiman őexelenciája, az Ókori Hivatal főigazgatója, Lacau, Sir William Garstin, Sir Charles Tust, a New York-i Metropolitan Museum egyiptomi részlegének vezetője, Lythgoe, Breasted professzor,Dr. Alan Gardiner, Winlock, Mervin Herbert, Richard Bethell, az Ókori Hivatal főtisztviselője, Engelbach, az ókori Hivatal három egyiptomi tisztviselője, a kormánysajtó képviselője, valamint a munkacsoportunk tagjai - összesen mintegy húsz személy.Carter mindössze tizenhárom embert említ a felsorolásában, ez a hiányosság azonban megbocsátható - tekintetbe véve ezen emlékezetes nap előtti és utáni eseményeket. ACarter által említett egyiptomi tisztviselők között volt Bey Fehmy tartományi kormányzó és az egyiptomi hadsereg főparancsnoka, Sir Lee Stack Sirdah. A régészek stábjához tartozott három asszisztens, Astor, Bruére és Callender, továbbá két tudós, Alfred Lucas és Arthur Mace.A közelgő nagy eseményt várva az előcsarnokban székeket állítottak fel. A főhelyiség bejáratánál álló két életnagyságú szobrot deszkákkal borították be. A kamrába elektromos áramot vezettek, ez szolgáltatta a fényt. A kőajtó előtt egy emelvény állt, amelyen Carnarvon és Mace felváltva vették el Cartertől a köveket,amelyeket ő kalapácsa és vésője segítségével bontott ki a falból.Miután Carter gyermekfej nagyságú lyukat ütött a falon, egy lámpával bevilágított a sötétbe. Aranyló csillogás fénylett odabentről. Egy aranyból épült fal,ameddig a szeme ellátott.A további munkák előtt egy matracot dugtak át a résen és az aranyfal elé helyezték, hogy a földre hulló kövek kárt ne tegyenek benne. Amikor Carter köveket egyenként kiemelve a falból két óra múlva végre elérte a talaj szintjét, meg kellett szakítani a munkát. A régészek egy nyaklánc szétgurult gyöngyeit szedték össze, amelyet nyilván sírrablók szakítottak el és hagytak ott.Amikor a nyílás már annyira kiszélesedett, hogy egy ember átfért rajta,feltárult az üreg tartalma. A boltozatos teremben egy 5x3,30 m-es, 2,73 m magas arany láda állt, amely a helyiség négy oldala mentén csupán 65 cm széles sávot hagyott. Ez a szoba valamivel mélyebben helyezkedett el, mint a bejárat.Howard Carter ezen a napon sötét öltönyt viselt; a zakóját már a falbontásmegkezdése előtt levetette. Most bemászott a sírkamrába. Őt követte Lord Carnarvonés Lacau.A három férfi egy lámpával felszerelkezve tapogatózott a sziklafal és az aranyláda közötti szűk folyosón. Óvatosan lépdelve tették a lábukat egymás után,mindvégig számolva azzal a lehetőséggel, hogy egy verembe esnek. A Királyok Völgyében talált fáraósírokban ugyanis nem volt ritka az efféle csapda.A láda egyik rövidebb oldalán Carter felfedezett két pecsét nélküli szárnyas ajtót. Az eddigi tapasztalatok szerint tehát a sírrablók ezt a ládát is feltörték. A férfiak óvatosan kinyitották az ajtókat. Azok könnyedén és hangtalanul engedelmeskedtek,mintha csak nemrég készültek volna.A ládában egy újabb ládát találtak. Ugyanolyan zár volt rajta, mint a másikon.Ennek láttán azonban a régészek kővé dermedtek: a pecsétek sértetlenek voltak.Egyértelmű, hogy a rablók nem jutottak tovább. Amit ez az ajtó rejt maga mögött, azt még soha senki nem látta a fáraó halála óta.- Azt hiszem - írja Carter a feljegyzéseiben - ebben a pillanatban egyáltalán nem kívántuk feltörni a pecséteket, mert már az ajtó nyitásakor is betolakodóknak éreztük magunkat... Képzeletünkben láttuk az egymás után következő ládák ajtajait megnyílni,mígnem a legbelsőből végül előkerül maga a fáraó. Gondosan és a lehető leghalkabban becsuktuk a nagy szárnyas ajtót...Ezek nem a józan gondolkodású tudós szavai, hanem egy olyan emberé, aki a világtörténelem egy darabjának közvetlen tanúja és felfedezője lehetett.A fáraó kihantolásának előkészületei meglehetősen bonyolultan alakultak. A sziklasír bejáratát ismét betemették. Lord Carnarvon visszautazott Kairóba, ahol a Hotel Continentalban foglalt magának lakosztályt az ásatások idejére.
Átkok, melyek a Bibliánál is régebbiek.Az ókori Egyiptomban más keleti kultúrákkal szemben összehasonlíthatatlanul ritkán fordulnak elő átkok. Ha az Ótestamentum sémi eredetű mindenki által mindenkire alkalmazott átkaira gondolunk, szembeötlő a jellemző különbség az egyiptomiakhoz képest: ezekben ugyanis az átkozódó vagy az elátkozó mindig maga a fáraó. Ő törvényesen mondja ki az átkait, míg a zsidóknál Isten vagy a király káromlása tiltott volt és szigorú büntetés járt érte, nem ritkán halál.Ekképpen szól például I. Thotmesz lánya, Hatsepszut trónfoglalása alkalmából mondott beszédében: „Aki gonoszat szól, úgymint ‘átok őfelségére’,halállal lakol.” A III. Ramszesz elleni hárem-összeesküvés perirataiból kiderül, hogy a vádlottakat a per kezdete előtt megátkozták, hogy ily módon kivonják őket az isteni védelem alól és az istenek ellenségeivé tegyék őket. Ide tartozik az az óegyiptomi kiközösítési szertartás is, amelynek során a kiátkozandó egyén nevét belekarcolták egy agyagedénybe, amelyet azután széttörtek.A Tutanhamon sírjából eltűnt darabhoz hasonló agyagtáblák az átkok szerzőiként isteneket is felsorolnak: Ozirisz-Szokarisz, a nagy istent, Abydos után,Íziszt, a nagy istennőt...Amikor Engelbach, az egyiptomi Ókori Hivatal főtisztviselője Medum piramisának közelében felfedezett egy sírt, az előcsarnokban egy átkot hordozóagyagtáblát talált a következő szöveggel: „A halott szelleme kicsavarja a sírrablónyakát, akár egy libáét.”Noha a táblán a „halott szelleméről” esik szó, Engelbach két tetemet talált a sírban. Az egyik mumifikálva volt, a másik nem. A második az átok áldozata volt,egy sírrabló, akit a boltozat egyik köve csapott agyon éppen abban a pillanatban,amikor a múmia ékszereit el akarta rabolni.Vajon véletlen vagy szándékosan megépített csapda? A válaszhoz tudni kell,hogy az egyiptomiak rendkívül vallásos nép volt, mélyen hittek a szellemekben és a csodákban. Aki ismerte a Nílus áradásának idejét, az az egyszerű emberek szemében nem tudós volt, hanem isten. És mert a fáraókat bölcsek vették körül, ők is elsőként tudták, mikorra várható az áradás.De minél szélesebb körben terjedt el a tudomány, minél ismertebbé vált a naptár az alsó néprétegek között is, minél többet hallottak az egyiptomiak a matematikáról, a geometriáról, az asztronómiáról és látták a mesterséges öntözést,annál jobban eltávolodtak a régi sokisten hitüktől. Már az Óbirodalom vége táján,amikor Dzsószer, Kheopsz és Teti személyében még emberfeletti lények uralkodtak,megkezdődött a királyok „emberré válása”, mígnem végleg eltűntek az istenek az arany trónszékből.Így tehát nem csoda, hogy a felvilágosult egyiptomiak bár hittek a halál utáni életben, annál kevésbé hittek halottaik mindenhatóságában. Ennélfogva az is érthetővé válik, hogy a papok és a varázslók az egykor rettegett átkok hatását koruk technikai tudásával igyekeztek megerősíteni.Ha tehát egy múmia megérintésekor a sír tetejéről kövek zuhannak le, az korántsem puszta véletlen, hanem ügyes műszaki megoldás, amely egyben egyszerű és hathatós módszer is a kincsekkel együtt eltemetett személyek nyugalmának biztosítására.Az, hogy az egyiptomiak a fáraók örök békéje érdekében sokkal nagyobb erőfeszítéseket tettek, mint a közönséges emberek esetében, magától értetődő. Az átlagos halandókkal ellentétben ugyanis a fáraók már életükben gondoskodhattak arról, hogy haláluk után a testüket minden létező világi pompával körülvéve őrizzék meg a túlvilág számára. Az pedig, hogy a fáraók átka éppen annak a fáraónak az esetében bizonyult a leghatásosabbnak, aki a legkevesebbet tette örökös nyugalmáért,egyszerűen megmagyarázható: Tutanhamon eltemetése a papok és a varázslók feladata volt. Tutanhamon ugyanis tizennyolc évesen halt meg. Erőszakos halállal.
Philipp Vandenbert Carter valamennyi rendelkezésre álló szakértőt maga köré gyűjtötte: Harry Burtont, a fotográfust, Hallt és Hausert, a két rajzolót, Arthur C. Mace-t, a New York-i Metropolitan Museum tudósát, aki a Lisht melletti piramisok feltárását irányította.Megérkezett továbbá Dr. Alan Gardiner professzor írásszakértő, Prof. Dr. Breasted pecsétszakértő, valamint a kairói állami Nemzeti Múzeum vegytani osztályának igazgatója, Alfred Lucas.Elsőként a sír előcsarnokának a falát törték át, majd átvizsgálták az értékes tárgyakkal telerakott 8x3,60 m2 -es helyiséget. Amint már a pecsétek szemrevételezésénél kiderült, ezt a sírt sem kímélték meg a fosztogatók, de mivel csak egy szűk járatot törtek maguknak a kincseskamrába, csupán a kisebb tárgyakat tudták elrabolni. Később az is bebizonyosodott, hogy mindez nem sokkal a fáraótemetése után történt. Ezzel magyarázható az is, hogy a rablók - tettük felfedezésétől tartva - újra lepecsételték a sírt.A Nílus nyugati partján, Luxor mellett tett szenzációs régészeti felfedezést természetesen nem lehetett titokban tartani. A London Times megszerezte az ásatásvezetőitől a tudósítások kizárólagos jogát. Az egész világ a fantasztikus kincsekről beszélt. Három különböző hatóság egymástól független csapatai őrködtek a sír körül éjjel-nappal. Mert - amint kiszivárgott - a feltárás még az elején tart. Howard Carter megjegyzi: „Mire az előcsarnokkal elkészültünk, az idegeink rémes állapotban voltak, nem beszélve a hangulatunkról.”Az előcsarnokban talált tárgyakat eredeti helyükön lefényképezték, lerajzolták és előkészítették a konzerválásra. Egy másik, már korábban üresen felfedezett királysírban laboratóriumot rendeztek be. Közben folyamatosan érkeztek a levelek és a táviratok. Ezekben az emberek tanácsokat adtak a konzerváláshoz, ajándékokat kértek („Mindössze pár homokszemért is hálás lennék”) , jókívánságaikat küldték vagy felajánlották a segítségüket.Az ásatáson dolgozók, legalábbis a tudósok között még egy másik okból is egyre nőtt a feszültség. Ezt egy jelentéktelennek tűnő cserépdarab váltotta ki, amelyet Carter az előcsarnokban talált. Először a rendnek megfelelően katalogizálták, de néhány nap múlva, miután Alan Gardiner megfejtette a rajta olvasható hieroglifákat,mégis kihúzták a listáról.A felirat így hangzott:A halál szárnyaival lesújt arra, aki a fáraó nyugalmát megzavarja.Helytelen volna azt állítani, hogy Carter, Gardiner vagy bármelyik másik tudós megijedt volna ettől az átoktól. Sokkal inkább tartottak attól, hogy az ásatásokon dolgozó egyiptomi munkások között terjed el valamiféle rémtörténet. Márpedig rá voltak utalva az egyiptomi segítőkre.Így történt, hogy a cserépdarab eltűnt a jegyzőkönyvekből és a katalógusokból, de nem tűnt el az emberek emlékezetéből. Sokan sok helyütt megemlítették, de mivel nem készült róla fénykép, elveszettnek tekintették. Jellemzőmódon az átok - más formában - másodszor is felbukkant. Mégpedig egy mágikus alak hátulján, ahol ez a szöveg áll: „Én vagyok, aki a sírrablókat kiűzi a sivatagtüzével. Én vagyok, aki Tutanhamon sírját őrzi.”
Ez az alak a sír fő helyiségében állt. Amikor azt is kiürítették, többé nem kellett tartaniuk az egyiptomi munkások nyugtalankodásától. Elérték a céljukat.
Az amerikai Theodore Davis ott ásott, ahol Carter számításai szerint a sírnak lennie kellett. 1902-ben kapta meg az engedélyt az egyiptomi kormánytól, bár hivatalos helyen nem sokat vártak az ásatásaitól. Giovanni Belzoni ugyanis ezen a helyen már 1820-ban beszüntette a munkálatait, mert meggyőződése szerint nem számíthatott semmiféle sikerre. Amikor Davis 1914 júliusában szintén feladta, ugyanerre a véleményre jutott. Az ásatási koncesszió ekkor Howard Carteré és Lord Carnarvoné lett.Természetesen azonnal munkához akartak látni. Csakhogy közben kitört az első világháború. Végül további három évbe telt, mire kezdetét vette a nagy kaland a Királyok Völgyében.Mindaddig egyetlen feljegyzés sem készült arról, hogy ki, mikor, hol és miután kutatott. Howard Carter ösztönére hagyatkozva azt javasolta, keressék a sírt a II.Ramszesz, Merneptah és VI. Ramszesz fáraók sírjai által meghatározott háromszögben.Az egész tél a korábbi ásatások során itt felhalmozódott hatalmas törmelék mennyiség elszállításával telt el. Közvetlenül VI. Ramszesz sírjának lábánál Carter ókori sírépítő munkások kunyhóinak kőalapzatára bukkant. Ez az alap nagy kovakövekből állt. A kovakő-építmények eddig minden esetben csalhatatlanul jelezték, hogy valahol a közelben sír található.1920-ig a kijelölt háromszög teljes területét átvizsgálták, kivéve azt a helyet,ahol a kunyhók alapzatát megtalálták. Carnarvon és Carter érdeklődése egy oldalsóvölgy felé fordult, ahol azonban nem tettek jelentősebb felfedezést. Hat esztendőn átkerestek valamit, amiről azt sem tudták, létezik-e egyáltalán. Hat évekig kutattak,miközben napról napra kétségek gyötörték őket, hogy érdemes-e folytatni a vállalkozást. Valami azonban mindig tovább és tovább hajtotta őket. Aztán egyszercsak megtörtént; az egész mindössze öt nap alatt.1922. október 28. Howard Carter Lord Carnarvon nélkül érkezik Luxorba.Segédmunkásokat toboroz az ásatásokra.1922. november 1. Carter újabb ásatásba kezd a Királyok Völgyében. VI.Ramszesz sírjának északkeleti sarkától halad déli irányban. Az ásatás pontosan a kunyhók kovakő-alapzatán keresztül vezet.1922. november 4. Carter, mint minden reggel, öszvérháton érkezik az ásatásszínhelyére. A szokatlan csend meglepi. A munkások vezetője, Rais Ahmed Gurgarizgatottan szalad elébe: „Sir, az első kunyhó alapja alatt egy kőlépcsőt találtunk!”1922. november 5. Délután már négy lépcsőfok látható. Semmi kétség: egy sziklasírba vezetnek. De vajon mit rejthet? Egy fáraót? Vagy talán már üres?Kirabolták? Estére már tizenkét lépcsőfok látszik. Utána egy lepecsételt kőajtó bukkan elő. A pecséteken egy sakál (Anubisz isten. A szerk.) és kilenc stilizált fogoly látható. A Holtak Városának pecsétje. Úgy tűnik, a sírt még nem fosztották ki.1922. november 6. Howard Carter Luxorból a következő sürgönyt küldi támogatójának, Lord Carnarvonnak: „Végre nagyszerű felfedezés a völgyben -pompás sír és pecsétekkel - érkezéséig mindent visszatemettem - gratulálok.”1922. november 8. Lord Carnarvon rövid időn belül két telegramot is küld:„Jövök, amint lehet, hamarosan.” Később: „20-án érkezem Alexandriába.”1922. november 23. Lord Carnarvon megérkezik Luxorba. Elkíséri őt leánya,Lady Evelyn Herbert is. 1922. november 24. A sír bejáratát ismét szabaddá teszik. 1922. november 25. A pecséteket lefényképezik és feltörik. Egy ferdén lefelé vezető folyosó tűnik fel. Az alját borító törmelék között pecsétzárak és töröt talabástrom edények hevernek. Úgy látszik, mégis betörtek a sírba és újra lepecsételték.
1922. november 26. Tíz méterrel az első után a régészek újabb ajtóhoz érnek.A Halottak Városának pecsétjei mellett olyanokat is találnak, amelyeken Tutanhamon neve ismerhető fel.Az utolsó néhány óra izgalmairól Howard Carter Tutanhamon - egy egyiptomi királysír című könyvében számol be.Lassan, számunkra legalábbis úgy tűnt, kétségbeejtően lassan sikerül csak a folyosóról kihordani kőtörmelék-maradékokat, amelyek eltorlaszolták az ajtó alsó szélét. Végül elérkezett a döntő pillanat. Remegő kézzel apró rést ütöttem a bal felsős arokban, majd egy vasrudat vezettem át rajta. Az, hogy a rudat teljesen be tudtam tolni, valamint a sötétség arra utalt, hogy az ajtó mögötti helyiség üres lehet.Az esetleges mérges gázok miatt lángpróbát végeztünk, azután kiszélesítettem a nyílást és egy gyertya fényében belestem. Lord Carnarvon, Lady Evelyn és Callender (a munkálatok egyik irányítója) mellettem álltak, kíváncsian várva az ítéletet. Először semmit sem láttam, mert a kamrából kiáramló forró levegőtől imbolyogni kezdett a gyertya lángja. De amint a szemem hozzászokott a fényhez,hamarosan különböző részletek tárultak fel a benti homályban: különös állatok,szobrok és arany - csillogóan fényes arany mindenütt. A többiek számára mindez örökkévalóságnak tűnhetett, mert egyszerűen elnémultam az ámulattól.Lord Carnarvon törte meg a csendet, nem bírván tovább a feszültséget. - Lát valamit,Carter? - suttogta izgatottan.- Igen - felelte az, - csodálatos dolgokat.Háromezer-háromszáz év óta nem látta emberi szem mindazt, amit Carter akkor a remegő fényben. Ez volt a legszebb és legértékesebb lelet, amit a régészek valaha is feltártak. Egy lótusz formájú, átlátszó alabástrom kupa, tőle balra több,arany és üvegberakással díszített kocsi. Mögöttük egy tágra nyílt szemmel nézőkirályszobor, aranyból készült ágyak, fekete ládák és egy arany trónszék.Koporsónak, múmiának semmi nyoma. Ez ugyanis csupán az elő kamrája volt a mesés kincsekkel megrakott labirintusnak.Carter és Carnarvon egyetértettek abban, hogy ez a világtörténelem legszenzációsabb lelete. Mindezt akkor mondták, amikor még nem is sejtették, mi vár rájuk a sír többi helyiségében.A nyílást elzárták. Carter lelkiismeretes tudósként részletesen előkészítette a sír feltárását. Első intézkedéseinek egyike volt, hogy egy vasrácsos ajtót hozatott Kairóból. Callender egy csapattal éjjel-nappal őrizte a sírt. Carter végül ezt sem találta elég biztonságosnak, ezért újból betemettette a bejáratot.Lord Carnarvon és Lady Evelyn december 4-én Angliába utaztak, hogy magánjellegű kötelezettségeiknek eleget tegyenek. Február elején visszatértek a helyszínre. Időközben Howard Carter sem tétlenkedett.
Az öregségnek millió és egy átka, keserve, cudarsága van, létezik azonban egy elvitathatatlan, kétségbevonhatatlan előnye: hogy megadatik a teljes és tökéletes szabadság! Nincs elkötelezettséged! Azt írsz, amit akarsz, azt mondasz, amit akarsz, azzal állsz szóba, és azzal nem, akivel akarsz, véleményt formálhatsz bármiről. Arról szól az életed, hogy szabad vagy!
Lord Carnarvon az autósport úttörőjének számított. Franciaországban már több automobilja volt, amikor Angliában még nem is engedélyezték azok használatát.Vajon ki gondolta volta, hogy éppen az autók iránti szenvedélye miatt lesz majd kincskereső, fedezi fel Tutanhamon sírját és válik végül a hírhedt átok áldozatává.Lady Burghclere, Lord Carnarvon nővére a következőkről tesz említést:Egy németországi utazás alkalmával történt. Carnarvon és hűséges sofőrje, Edward Trotman, aki több, mint huszonnyolc esztendeje minden utazására elkísérte őt, egyhosszú, néptelen országúton száguldottak. A nyílegyenes út végtelen erdőségeken átvezetett Bad Schwalbachba, ahol Lady Carnarvon várta a férjét.Mind előttük, mind mögöttük a messzi távolba vesző terült el az út, amikor egy kis emelkedőre érve olyan meredek lejtővel találták szembe magukat, amelyet csak mintegy tizenöt méternyi távolságból lehetett észrevenni. Ezenkívül a lejtő alján két ökrök vontatta szekér zárta el az utat.Azt remélve, hogy elférnek mellettük, Carnarvon a padkára hajtott. Eközben azonban egy kőrakás került eléjük; két gumiabroncs kidurrant, az autó felborult és Carnarvonra zuhant, Trotman pedig néhány métert repülve ért földet...A kétségbeesés erejével Trotmannek sikerült a könnyű autót félrehúzva kiszabadítania gazdáját, aki elveszítette az eszméletét és megállt a szíve.Az ökrös szekerek vétkes vezetői elmenekültek, de az egyik mezőn Trotman meglátott két munkást, kezükben egy vizeskannával. Hosszabb magyarázkodás nélkül megragadta a kannát és a vizet Lord Carnarvon arcába locsolta, akinek erre ismét beindult a szívműködése.Eddig tart Lady Burghclere beszámolója a balesetről, amelynek során Lord Carnacrvon agyrázkódást szenvedett. Átmenetileg elvesztette a látását, az arca a felismerhetetlenségig megduzzadt, egyik csuklója eltört, valamint súlyos égési sérülései is voltak.Az autóbolond lordot többször megoperálták, de az egészsége sosem állt helyre teljesen. Légzési nehézséggel küszködött, különösen a párás angliai telek idején.1903-ban első ízben töltötte a telet Egyiptomban. Ott szinte sohasem emelkedik a páratartalom negyven százalék fölé; ideális éghajlat tehát a lábadozószámára. Carnarvon ettől kezdve minden telet a Nílus partján töltött és művészetkedvelő ember lévén egyre nagyobb érdeklődést mutatott a régészet iránt.A harmadik egyiptomi tél idején már ásatásokat végzett. Tegyük hozzá, a legcsekélyebb eredmény nélkül. Ezért aztán Sir Gaston Masperotól, egy kairói múzeum igazgatójától kért tanácsot, aki egy angol régészhez, Howard Carterhez irányította őt. Carter nagy szakmai tudással és jókora adag idealizmussal rendelkezett,ám annál kevesebb pénzzel.1890 óta dolgozott Egyiptomban. Az amerikai Theodore Davis megbízásából az ókori részleg vezetőjeként már két sírt fedezett fel a Királyok Völgyében, Luxortól nyugatra.Howard Carter és Lord Carnarvon hét évig kutattak elásott kincsek után.Mindazt, amit 1912-ig a kövek között találtak, nagy ünnepélyességgel és büszkeséggel hozták nyilvánosságra Five Years Explorations at Theben (Öt évkutatómunka Thébában) című könyvükben. A munkálatok azonban továbbfolytatódtak.Carter véleménye szerint még egy elfelejtett fáraósírnak kellett lennie valahol a völgyben. A feltételezése nem volt alaptalan. Theodore Davis ugyanis egy sziklarepedésben rábukkant egy agyagedényre, amelyen Tutanhamon hieroglifái voltak olvashatók. Ezen kívül egy aknasírt is felfedezett, benne egy faládát, s az abban talált aranylemezkék ugyancsak Tutanhamon nevét viselték.Davis mindebből arra következtetett, hogy meglelte Tutanhamon sírját.Egyedül Carter kételkedett benne. Később nagyon is helyesnek bizonyult nézete szerint képtelenség, hogy a XVIII. dinasztia egyik királyát ilyen szerény földsírba temették volna. Hiszen a Középbirodalom uralkodóinak mind óriási sziklatemplom szolgált végső nyughelyül. Így semmi sem indokolta, hogy Tutanhamont ilyen szegényes sírban földeljék el.Ami azonban végérvényesen meggyőzte Cartert az igazáról, az Theodore Davis egy újabb lelete volt. Davis ugyanis egy sziklába vájt rejtekhelyen talált néhány, cserepekkel és vászonkötegekkel teli agyagedényt, amelyeket felületesen megvizsgálva érdektelennek ítélt.Csak a New York-i Metropolitan Museum of Artban megejtett alaposabb vizsgálat fedte fel, hogy az edények tartalma nem más, mint Tutanhamon nevét és -mint később kiderült - halálának évszámát viselő pecsétek és szövetek. Carter szerint ezeket Tutanhamon temetési szertartásánál használhatták. De vajon hol lehet a sír?
Boldog vagyok Uram, hogy kiállhattam a sorból, hogy mindenki előttem rohan és hagyom már, hogy félrelökjenek és minden konc után az enyémnél gyorsabb kezek nyúljanak...
Nehéz volt először megállni a dolgok áradó sodrában, a lárma fülledt ütemében, ó mert forró, halálos izgalom hörgött a rohanók hangjában és a város lobogó, fénylő öléből gigászi kapuk tárultak tüzes öleléssel...
Most, hogy az elhagyott úton felismertem a Békét, a virágok szelíd arcában az Örömet és a fák égfelé ringásában az imákat, messze kerülöm a hangos, fényekben izzó várost és az éjszakát a csendes ég alatt töltöm inkább, hol csodálatos álmok és örök sejtelmek hajolnak hozzám a csillagokból...
De ami Gamal Mehrez halálában a legkülönösebb volt, az a következő. Ő, aki néhány héttel korábban még kétségbe vonta a fáraók átkának hatásosságát, éppen azon a napon hunyt el, amikor kairói, Mariette utcai múzeumában munkások jelentek meg óriási faládákkal felszerelkezve, hogy Tutanhamon fáraó ékszereit és aranyból készült maszkját becsomagolják. A többi mint háromezer-háromszáz évvel ezelőtt élt fáraó ékszereit és a huszonöt font súlyú halotti maszkot (melynek biztosítási értéke168 millió márka) a Royal Air Force két vadászpilótája szállította Londonba. Ott a műkincsek a Tutanhamon-sír felfedezésének (ami egyébként két angol, HowardCarter és Lord Carnarvon érdeme) ötvenedik évfordulójára rendezett kiállításon vettek részt.Tutanhamon a kulcsfigurája annak az átoknak, amely eddig legalább három tucat tudósnak került az életébe. Ez a fáraó, aki - i.e. 1358-tól 1349-ig (Philipp Vandenbert szerint 1347-1339. A szerk.) - alig kilenc évet uralkodott, történelmi szempontból nem túlságosan érdekes. Jelentőségét sírjának kései felfedezése adja, amelyet a többi fáraó sírjával ellentétben nem fosztottak ki, valamint az a körülmény, hogy a feltárás után bekövetkező szokatlan halálesetek nyomán immár a tudósokat is foglalkoztatni kezdte a fáraók átka.A régészek egyike-másika ugyanis már Tutanhamon kihantolása előtt is rejtélyes módon halálozott el. Ezeket az eseteket azonban sorsszerű véletleneknek tekintették. Egészen 1923. április 6-ig, Lord Carnarvon titokzatos haláláig.Hogy megmagyarázhassuk, mi indít egy angol lordot arra, hogy múmiák és elásott kincsek után kutasson, kissé részletesebben kell foglalkoznunk Carnarvon earljének személyiségével.Carnarvon 1866-ban született a régi szép idők kedélyes Angliájában. Életének első éveit Highclere-ben, szülei vidéki birtokán töltötte. Elemi iskolai tanulmányait egy magántanárnál végezte, majd, ahogyan egy ifjú lordhoz illik, Etonba vezetett az útja. Cambridge-ben a Trinity College-ben a lovassport terén nyújtott kiemelkedőteljesítményeivel tűnt ki, valamint egy kígyóval, amelyet egy egész szemeszteren át az íróasztalában őrzött.Apja halála után huszonhárom évesen vette át az óriási családi vagyont.Ekkortól kezdve úgy élt, mint egy playboy - nem a nőket illetően, hanem az életegyéb örömeit tekintve.
Az átok- Tudja, vannak az életben különös véletlenek - jelentette ki a dús szemöldökű, szélesajkú, köpcös termetű Gamal Mehrez.Mehrezzel Kairóban találkoztam, a Níluson átívelő Július 26. híd lábánál állóOmar Khajjám hotelben. Az úszómedence szélén ülve Camparit iszogattunk és afáraók legendás átkáról beszélgettünk. - Ön tehát nincs meggyőződve az átok hatásosságáról? - tudakoltam Dr. Mehreztől. Mehrez, aki a kairói múzeumok főigazgatója volt, habozott. Látszott rajta,hogy nem akar elhamarkodottam válaszolni. Az oxfordi vagy cambridge-i múlttal isbüszkélkedhető egyiptomi régészekre oly jellemző kemény, kairói angolján végülígy szólt:- Nos, valamennyi halálesetet tekintetbe véve kétségkívül elgondolkodtató a helyzet.Ráadásul az ókori egyiptomi történelemben előfordul néhány átok. De - Mehmezkényszeredetten mosolygott - én egyszerűen nem hiszek benne. Nézzen meg engem!Egész életemben fáraók sírjaival és múmiákkal foglalkoztam. Én vagyok rá a legjobbbizonyíték, hogy az egész csupán véletlenek sorozata.Mehrez a fővárosi múzeumok vezetőjeként egy, a századforduló idejébőlszármazó, rendkívül ronda épületben dolgozott, ahol mintegy százezer, Egyiptom sokezer éves történelmét dokumentáló leletet őriznek. Apró skarabeuszokat, amindenható fáraók súlyos kőszobrait, a felső szinten, az 52-es teremben pedig húszdarab múmiát koruk és nem ük szerint elrendezve; először a férfiak, azután a nők.Mindet üvegkoporsókban, hogy a fizető nagyközönség jól láthassa őket. Akadnak alátogatók között, akik nem bírják elviselni a vigyorgó fogukat vicsorító múmiáklátványát. Ők általában verítékező homlokkal, sietve hagyják el a termet. Négy héttel a beszélgetésünk után Dr. Gamal Mehrez meghalt. Ötvenkét évesvolt. Az orvosok keringési elégtelenséget állapítottak meg.
Philipp Vandenbert A FÁRAÓK ÁTKA Egy évezredes mítosz megfejtése
Nemsokára induló történetünk.
Előzmények.
Mester kutatóbrigádot állított fel, hogy nézzenek utána egy érdekes felvetésnek. Mi szerint Európában már több ezer éve bányásztak és szállítottak uránércet.
Nos igazából nem találták meg a forrás eredetét, de érdekességként megragadta a kutatók figyelmét a cikkben leírtak.
Sok érdekességre derül majd fény az idők folyamán.
Rett Damon felesége önmagát rettegő nyúlnak látta. A férje, ez a szörnyű ember, mintha csak tudott volna erről, ismerősök előtt gyakran „nyulacskámnak” szólította asszonyát. Ilyenkor elégedett volt a hangja – szerette, ha félnek tőle. És Tammy-nyulacska bizony sokszor félt ettől az embertől. Nem ok nélkül.
De most, huszonkét év szenvedés után úgy tűnt, nem kell többé félnie. A férjét halálos kór döntötte ágyba. Megjárt vagy tíz klinikát, húsz orvos csóválta fejét a leletek és a páciens láttán. Damon maga is tudta, hogy közel a vég. Egy hónapja már nem tudott felkelni az ágyból, és amikor egyetlen orvos sem bíztatta semmivel, felfogta: ideje végrendeletet készíteni. Pár napja ráment, többször nekifutott, de mielőtt a végére ért volna, elfogyott az ereje és álomba merült.
Tammy-Nyulacska ilyenkor odasompolygott a férfi ágyához, elolvasta, amit addig írt. Ismerte férje írását, utánozni is tudta, régebben csak szórakozásból, most azonban… Tágra nyílt szemmel olvasta a rettenetes sorokat: férje neki semmit sem akar hagyni! A végrendeletében minden vagyonukat – azt is, ami közös szerzeménynek számít – egy nemrégen előkerült fattyának hagyja… A nagy házat, a kocsikat, a bankbetéteket és a részvényeket is. Pedig az a gyerek, vagyis fiatalember egy kábítószeres csavargó, aki csak elherdálná mindezt! Nyulacska látta magát az utcán csavarogni, pénztelenül, dideregve. Negyvennégy éves volt és nem akarta újrakezdeni az életét. Főleg, ha a vagyont közösen szerezték. Nyulacska régebben dolgozott, művészi szőnyegeket szőtt, amiket drágán adott el. Abból a pénzből vették a részvényeket. Ma már ritkán sző, de most is megkéri az árát. Ám ebből nem tudna megélni, sem ezt a házat fenntartani.
Hamar kész volt a terve. És amikor hallotta, hogy a férje a hálószobából telefonál az ügyvédjének, tudta, nem várhat tovább.
Ugyanarra a papírra írt, amit a férje is használt. Előtte voltak a kidobott minták. A férje éjjel nyugtalanul, de aludt – Nyulacska pedig két szobával odább a lámpa alatt görnyedt és Damon kézírását utánozva, rótta a sorokat. „Tiszta tudatom birtokában rendelkezem úgy, hogy minden ingó és ingatlan vagyonomat feleségemre, Tammyra hagyom…” és az ilyenkor szokásos formaságokról sem feledkezett meg. Férje aznap készült el a végrendelettel, megcímzett egy közepes sárga borítékot is: RETT DAMON VÉGRENDELETE. Hát Nyulacska is készített egy ugyanolyan borítékot.
Másnap délelőtt jött az ügyvéd. Damon rosszul érezte magát, ami azonban nem akadályozta meg őt abban, hogy valami ürüggyel alaposan leteremtse a feleségét ott az ügyvéd előtt. Az elegáns ügyvéden is látszott, hogy roppant kényelmetlenül érzi magát. Tammy aztán kiment, úgymond csinál egy kávét a konyhában – de résnyire nyitva hagyta az ajtót. Az előre odakészített termoszból kitöltötte a csésze kávét, tálcára tette és hallgatózott. Damon az ügyvéd előtt aláírta a végrendeletet. Betette a borítékba, lezárta és átadta:
– Ügyvéd úr, őrizze meg. Már nem tart soká… Azt akarom, hogy amit ott leírtam, úgy teljesüljön.
– Természetesen gondoskodni fogok róla, uram – felelte az ügyvéd és aktatáskájába csúsztatta a borítékot.
Akkor jött Nyulacska a tálcával. Amely alatt ott rejtőzött a boríték, az ő borítékja. Amikor az ügyvéd elfordult az ágytól, a sebes léptű Nyulacska már túl közel volt hozzá, a tálca széle a férfi karjába ütközött, a csésze repült, a kávé az ügyvéd öltönyén landolt. Nyulacska bocsánatot kért, az ügyvéd elfordult és a tükörhöz ment, hogy lássa, mennyi kárt okozott a folyadék az új Boss-zakóján. Ezalatt Nyulacska már az aktatáska mellett térdelt, hogy felvegye a leesett csészét, ám a tálca takarásában kivette a férje borítékját és becsúsztatta a sajátját. Majd Damon végrendeletét összefogta a tálcával, felkapta a csészét és erősen szabadkozott. Damon az égre nézett és valamit mormogott arról, hogy a gyáva nyulak általában még ügyetlenek is. Az ügyvéd mogorván felkapta táskáját és ment, nem törődve Tammy mentegetőzésével, kisietett a házból.
– De ostoba is vagy, Nyulacska – mormolta Damon, amikor a felesége visszaért a hálóba. Tammy pedig arra gondolt: még pár nap, és többé nem hallja ezt a „Nyulacskát”. És azután már tényleg nem is lesz többé gyáva nyulacska, éppen ellenkezőleg.
Loa aznap reggel éppen csak elkerülte férje öklét. Leonard dühös volt, mint mindig. Mióta elvesztette az állását, naphosszat itthon lóg, vagy kimegy a parkba. Este aztán sörtől bűzlik. Már egy ideje nem is bújik Loához, amit pedig régen nagyon szívesen megtett. Loa is kezdte elfelejteni, hogy ő egy nő. Bezzeg évekkel ezelőtt, amikor Leonardnak jól ment, nem sajnálta a költségeket, Ázsiából hozatott magának feleséget. Mert már negyven elmúlott, szeretett inni és ragyás az arca, hát az itteni nők nem álltak vele szóba.
Az őserdei kisvárosból nagy ugrás volt ez Loának; a nyelvet még mindig tanulja. Havonta egyszer telefonálhat haza, sokba kerül egy beszélgetés. Leonard egyre kevesebb pénzt ad, viszont mind durvábban bánik vele. Ha Loa néha beszélt erről az anyjával, a vonal végén az asszony hallgatott. Egészen a múlt hónapig. Akkor mondott valamit, megfontoltan. Loa is emlékezett az apjára, meg a hirtelen halálára. Az orvos azt mondta, megállt a szíve. Az anyja most halkan mondott pár szót, és Loa azóta másképpen látja a világot. Ez hát a zsarnok férjek, a feleségverők sorsa? Ha így akarják az istenek, legyen!
„Eljöttem hozzá egészen Európába. Annyira más világ ez, mintha a Holdra mentem volna.” Eleinte minden jól ment, akkor Leonard még gyereket is akart, „helyes mandulaszemű csöppséget”, mondogatta. De Loa eddig még nem szült neki, pedig már huszonhat éves. Leonard meg idestova ötven. Loa most már nem bánja. Talán egyszer majd szül másnak?
Este hazajött Leonard, részeg volt. Próbálta megütni a feleségét, „mindennek te vagy az oka, te sárga szuka!” – de Loa ügyesen elhajolt. Ebben már volt gyakorlata. A férfi a nagy lendülettől egyensúlyát vesztve omlott az előszoba kövére. Mielőtt felállt volna, máris elaludt. Loa egy párnát tett a feje alá és otthagyta.
A három kis diót két napja rejtegette a szemetesvödör alján. Abba Leonard sohasem nyúlt. Most lereszelte a héjukat: egy evőkanálnyi barna por lett. A csomagra az otthoni postán azt írták: „ázsiai fekete dió”. Senki sem figyelt fel rá. A postás kihozta, Loa fizetett – volt már rejtett pénze is. Míg férje az előszobában horkolt, Loa a lereszelt héjat belekeverte a nescafés dobozba. Felül hagyott belőle sokat. Reggelente Leonard maga készíti a kávéját. Akármennyit is tesz a poharába, mielőtt ráönti a forró vizet, éppen elég lesz.
Már eldugta a másik nescafés dobozt, az félig van. El kell tüntetni a nyomokat. Hát fogta a fekete diókat, és kiment a lakásból. Este volt már, kevesen jártak az utcán. Európában mindig hűvös van, borzongott Loa. Utána eladja ezt a lakást, eladja a kocsit, és hazarepül. Az őserdő szélén, a kisvárosban biztos talál magának igazi, rendes férjet. Nem olyant, mint Leonard.
Egy távoli szemeteskukába dobta a diókat, visszament, elmosogatott. Errefelé az orvosok nem tudják, mi az a fekete dió, sem hogy annak a kérgéből egy kis reszelék mire képes, ha egy ember feloldva megissza. Végiggondolta, mit fog tenni reggel. Amint Leonard megitta a kávét, elmossa a csészéjét, a vécébe önti és lehúzza a méreggel kevert nescafét, üres dobozát kiviszi az utcára. A szemetesek majd elviszik. Aztán a másik nescaféból főz egy másik kávét, de már csak fél csészét hagy belőle az asztalon, esetleg iszik belőle ő is, mintha együtt kávéztak volna. És csak utána hívja a mentőket azzal, hogy összeesett a férje… Pánikban fog sikoltozni, a címet is alig értik majd. De végül megértik, idejönnek, és mit tehet az orvos? Megállt a szíve annak, aki munkanélküli volt, sokat idegeskedett és sokat ivott mostanában…
Még messze volt a reggel, de Loa már álmodott. Zöldellő pálmák alatt ment a folyó felé, ahol csónakok ringatóztak. Jött szembe egy mandulaszemű férfi és rámosolygott, Loa pedig visszamosolygott rá, felhőtlenül, tiszta szívvel.
Csillagok fényében lázasan imbolyog az idő, a percek fürge csillámporok - ragyognak tegnapok varázslata mentén, egy látomás csillan finom homokszemcsén...
...hintázik a remény szívünk ága-bogán, emlékek simulnak tegnapok homlokán, meghittség fürtjeit szellő cirógatja, gyönyört inhalál és égboltra sóhajtja
a végtelenségig - csillagok ösvényén, majd eltűnik csendben bíborszív örvényén, felhők bolyhaival összegabalyodik, Puttó fürtjeibe belecsimpaszkodik,
pufók arcocskára édes csókját nyomja, tiszta könnycseppektől elmúlott a szomja, szellő táncoltat egy tarka papírforgót, útbaigazít két céltalan kóborlót,
búza-szín hajába napsugárfonatok - a jövőselyméből szépen szőtt szalagok, édes, szép szavakat méz-ajkával fecseg, jövőbe ragyognak kökény-színű szemek,
százszorszép-erényben hangtalan lépkedünk, száz és száz reggelen pihenten ébredünk, mi nem ismerjük a fájó reménytelent, tenyerünkben tartjuk a csodás végtelent,
borszínű alkonyok pókhálóselymében, holnap szép reménye bimbózó kelyhében virul a szép jövő száz-színű virága - megnyílik előttünk világok világa...
Mester tanítása szerint keresgélnem kellett könyvespolcai között, ott is kifejezetten egy magyar Atlantisz imádó szerző műveire koncentrálva. És még azt is mondta, hogy ezentúl a készlet kimerüléséig folytatnom kell tisztelt elődöm munkáját, és novellákat kell elrejtenem megfelelő helyekre.
Most így is teszek:
Hídon
Az a birtok túl szép és drága volt ahhoz, hogy Tanner csak úgy lemondjon róla.
Márpedig minden jel szerint el kell felejteni a szép városszéli tizenöt hektárt az ősfákkal meg a nagy villával, a tóval és a mesterséges szigettel, a garázsokkal és a bennük álló luxuskocsikkal. A nagy kerti partikat, ahol Tanner is villoghatott kedvére: úgy tett, mintha lenne valaki. Pedig csak egy jóképű és ügyes szélhámos volt, aki idestova tíz évvel ezelőtt behálózta Julie-t és sikerült eljutnia vele az oltár elé. Igaz, a lány szülei és a többi rokon erősen és kitartóan fújt Tannerre. Julie valaha tényleg nagyon szerette őt, kész volt miatta még arra is, hogy szakítson a családjával. Tanner pedig, miután meglátta a birtokot, tűzön-vízen keresztül kitartott „szerelme” mellett…
De ez ma már a múlté. A felesége, a még mindig szép és fiatal Julie megunta, hogy Tanner nem dolgozik, egyáltalán semmi egyebet nem tesz, csak költi az ő pénzét. Teniszezik, úszik, golfozik, klubokba jár, sőt állítólag időnként fel is csíp egy kis nőcskét – no, ez már több volt a soknál. Az ismerősök sem sok jót jósoltak Tannernek: benősülni egy szupergazdag családba még csak sikerült a férfinak, de a nehezebb feladaton: megtartani a feleségét – elbukott. Julie éppen két napja jelentette be, hogy elválik tőle, és fel is út, le is út. A házassági szerződés szerint Tannernek semmi sem jár, ha elválnak. Csak akkor lehetne övé a birtok, ha Julie meghal. Előbb, mint a férje…
Nos, Tanner két napja alig aludt. Lázasan töprengett, hogyan tehetné el láb alól kedves nejét, persze úgy, hogy senki se gyanakodjon rá. Már nem is tudott semmi egyébre gondolni, megszállottja lett a dolognak. Szórakozottan ténfergett a nagy villában és állandóan ezen töprengett. Ám mivel elszokott már a gondolkodástól, hát nem volt könnyű dolga. Gondolatban végigkísérte Julie egy napját, és végül oda lyukadt ki, hogy a legmegfelelőbb az lenne, ha asszonya a tóba fulladna. Julie minden este körbesétálta tavat, a kis hídon átment a szigetre, ott is tett egy kört, majd visszasétált a parkon keresztül és bement a házba. A tó elég messze volt a villától, a fáktól nem is láthatott oda senki. És olyankor már sötétedik…
Tannernek egy álmatlan éjszakájába került a Terv. De aztán megnyugodott: igen, ez működni fog. Mindent arra alapozott, hogy Julie sötétedéskor, alkonyat után szokott sétálni, mindig szigorúan egyedül, és hogy minden alkalommal átmegy a hídon. Az sem utolsó szempont, hogy Julie nem tud úszni, tehát ha a vízbe kerül, neki vége…
Tanner kora hajnalban ment ki a hídhoz, meglazított két egymás mellett lévő széles padlódeszkát. Ki is próbálta, jött a partról és látta, az egyikre mindenképpen rá kell lépnie az áldozatnak, akár rövideket, akár hosszúkat lép. Hát Tanner testsúlyára lebillentek a deszkák és Tanner a vízbe esett. Kiúszott, csuromvizesen visszament a hídra, helyükre tette a deszkákat, de persze csak úgy lazán. A közeledő sétáló nem láthatta, hogy ha hozzájuk ér, rájuk nehezedik, azok lenyílnak a mélybe. A közelben Tanner elrejtett pár rozsdás szöget: „utána” majd azonnal visszaszögezi őket és nyoma sem marad annak, hogy a felesége honnan került a vízbe. Julie esti sétája alatt ő mindenesetre szem előtt lesz, a személyzet majd látja őt a villában. Hogy Julie nem jött vissza a sétából, csak órákkal később veszik észre. És akkor Tanner nagyon kétségbe lesz esve imádott felesége eltűnése miatt…
Aznap este látta Julie-t a tó felé sétálni. Aztán sokáig nem történt semmi, az asszony nem is jött vissza, vészjósló csönd volt a birtokon. Tanner megvárta, míg besötétedik és kiosont a házból. Irány a híd! Kivette a rejtekből a szögeket és a kalapácsot, felment a hídra. A két meglazított deszka elmozdult a helyéről, ferdén lógott a víz felé… Tanner fütyörészve kezdett szögelni. Ám ekkor kellemetlen meglepetés érte. Reflektorok gyulladtak ki, egy megafon kiáltotta, hogy „Itt a rendőrség, tegye fel a két kezét!” Mindenfelől alakok mozdultak feléje. Tanner elejtette a kalapácsot, felállt és két kezét a magasba emelte, a lélegzete elállt, a szíve veszettül dobogott, és semmit sem értett. Egyenruhások bilincselték meg. Julie toppant eléje:
– Túl jól ismerlek ahhoz, hogy ne sejtsem, mire készülsz. Mielőtt közöltem veled, hogy elválok, titokban bekameráztattam a parkot és a szigetet. Ma délután megmutattam a felvételt a rendőröknek. Látták, ahogyan lazítod a deszkákat. Az urak azt kívánták, hadd legyenek itt a helyszínen, amikor a kedves férjem jön „kijavítani a hidat”.
Tanner nagyon ostobán nézett maga elé. Miközben elvezették, még egyszer körülnézett a birtokon. Tetszett neki ez a park, a tó, a sziget. És a villa is. Valami azt súgta neki, hogy hasonlóan szép tájakat aligha fog látni a következő tizenöt, vagy talán húsz évben.
„Legyél kíváncsi. Bármennyire bonyolultnak is tűnjön az élet, mindig van valami, amit tehetsz és amiben sikeres lehetsz. Csak az számít, hogy ne add fel!”
Az Univerzum nem lenne nagy dolog, ha nem adna otthont azoknak, akiket szeretsz.”
„Évmilliókig az emberiség úgy élt, mint az állatok. Aztán történt valami, ami szabadjára eresztette a képzelőerőnket. Megtanultunk beszélni és megtanultunk hallgatni. A beszéd lehetővé tette a gondolatok közlését, képessé téve ezzel az embereket, hogy együtt dolgozzanak a lehetetlen megalkotásán. Az emberiség legnagyobb vívmányai beszélgetés által valósultak meg, a legnagyobb bukásai pedig a kommunikáció hiánya miatt történtek. Ennek nem kell így lennie. Legnagyobb reményeink valósággá válhatnak a jövőben. A jelenleg rendelkezésünkre álló technikával a lehetőségek végtelenek. Csupán annyit kell tennünk, hogy kommunikáljunk egymással.”
„Íme a legfontosabb tanácsok, amelyeket a gyerekeimnek adtam. Egyik: ne felejts el felnézni a csillagokra, és nem pedig le a lábadra. Kettő: soha ne hagyd abba a munkát. A munka értelmet és célt ad az életnek, enélkül az üres lenne. Három: ha elég szerencsés vagy és rátalálsz a szerelemre, akkor soha ne dobd el magadtól.”
– Ha elered az eső, nekem annyi – jelentette ki Michel, és komolyan gondolta. Mindketten a szakadék szélén álltak és lefelé néztek. A villa ott a mélyben szinte közvetlenül a meredek sziklafalhoz tapadt. Vagy ötven méter mélyen alattuk fehérlettek az épület falai. Michel óvatosan nézett le:
– Nem használhatok kötelet, sem más eszközt, észrevennék a szomszédok. Amint besötétedik, ezekben az eső vájta kis sziklacsatornákban kúszok le. Ezek elvisznek egészen a tetőig. Ha szerencsém van, egy csöpp eső sem lesz ma éjjel. Egy óra alatt lejutok zajtalanul és onnan már beereszkedhetek az udvarra. Kicsinálom a nőt és a főbejáraton át távozom. Persze az ékszerekkel.
– Muszáj megölni a nőt? Ki az egyáltalán? – kérdezte Bert kiszáradt szájjal. Sokszor segített már Michelnek, de nem voltak igazi barátok. Bert már többször szakítani akart cinkosával. Michel könyörtelen. Nem egyszerű betörő, akkor is gyilkol, ha nem kellene. Lám, most is előre tervezi, hogy végez a villa gazdag tulajdonosával.
Michel most nem felelt. Elhúzódtak a városi villanegyed fölé magasodó sziklafaltól. Michel csak annyit morgott: ”Majd vigyázol rám innen fentről. Zseblámpával jelzek, ha bejutottam. Akkor lemégy körben, beülsz a kocsiba és az utcasarkon megvársz. Eltűnünk a városból semmi perc alatt.”
Eljött az éjszaka. Éjfél előtt megint ott voltak. Michel bőrkesztyűvel, övében pisztollyal és a fekete zsákkal. Kitapogatta, hol van az első kis csatorna, amit az évszázadok során a lezúduló esővíz vájt magának. Ezek hol jobbról, hol balról szaladnak a szakadék meredek falán. Összeérnek, elválnak. Ha valaki ügyes – és Michel alpinista volt, ma is sokat gyakorol –, megtarthatja magát az embertörzsnyi széles bemélyedésekben. Így lejuthat a háztető magasságáig, nem gond. Kivéve, ha eleredne az eső. A kis csatornákban percek alatt összegyűlik az áradat és mindent elmosva maga előtt zúdul a mélybe. A város gondoskodott vízelvezetésről a sziklafal alján.
– Csak hogy tudd: a nyanyát Patricia Chazelnek hívják – és Michel eltűnt a sötétben. Bert még egy ideig hallotta, hogy motoszkál a homályban, kisebb kavicsok szaladtak alá, majd csönd lett.
Patricia Chazel… Bert behunyta a szemét. Emlékezett. Patricia akkor még egészen fiatal nő volt, amikor eljutott a rezervátumba. Hallotta a nagy szerencsétlenség hírét és az árva fiút kereste, akinek az apja varázsló volt… Patricia magával vitte Bertet, és jó iskolába járatta. Fizette a költségeit. Akkor kapta a Bert nevet is. Patricia nagyon sokat tett érte. Ám később Bert középiskolába ment, az asszony más gyerekeket is támogatott, egyre ritkábban találkoztak. Bár ha összefutottak néha, Patricia néni mindig megkérdezte: „Hogy megy a sorod, Bert fiam?” Bertnek soha sem volt elég ereje, hogy megmondja neki: betörő lett belőle. Vonzotta a könnyű pénz, utálta a munkát. No és felbukkant Michel is, aki ügyes, mellette lehet keresni. De hát Michel nagyon vad…
Bert megrázkódott. Nem szabad hagyni, hogy Patriciának baja essen! Eszébe jutott: lerohan a villába, figyelmezteti Patricia nénit… De nem hinne neki. És Bertnek sincs ereje szembeszállni a feldühödött Michellel.
A fiatalember felnézett az égre. Néhány csillag világított csak. Pár felhő lézengett az égbolt szélén: Apa hogyan is csinálta? Bert emlékeiben felrémlett a férfi monoton hangja. A varázsigéket mormolta, és azt súgta előtte, utána: „Csak akarni kell, fiam. Ha nagyon nagy az akaratod, minden engedelmeskedik neked. Akaratod töltsön be eget-földet!”
Bert még sohasem akart valamit annyira, mint abban az órában. Nem, nem is nézett fel. Még nem. Csak mondta a rég hallott igéket. Nem hitte volna, hogy ezek ennyire benne élnek. Minden szó akarat lett, minden sejtje akarat lett. Gondolatai esőfelhőt vontattak valahonnan. Amikor végre felnézett, nem látta a csillagokat. Ismét lehorgasztotta a fejét, és akart, nagyon-nagyon akart. Úgy érezte, ő maga már nincs is, megszűnt létezni, csak egyetlen hatalmas, fényes akarat létezik, amely szétterjed a földön, aztán felcsapott az égre. Mindent betöltött, ahogyan apja mondta…
Amikor ismét felnézett, homlokára koppant az első csepp.
– Esőt akarok! – ordította Bert és már nem volt erő, amely megfékezhette volna őt. De az esőt sem. Valóságos robajjal dörrentek a földre az első cseppek, aztán millió és milliárd kicsiny bomba zuhant alá. Bert lekuporodott, egy pillanat alatt bőrig ázott. A sötétben is látta, hogy a sziklahasadékok máris megtelnek vízzel, hallotta, ahogyan a csatornákon elindul lefelé a víz. Még egy perc, kettő, három. Zuhogjon, csak zuhogjon! Az ég minden vize hulljon alá itt és most! Patriciának élnie kell!
Behunyt szemmel látta maga előtt az éjszakai sziklafalat. Egy pillanatara ő maga volt Michel, aki káromkodva kapaszkodik egy sziklába. Megtartaná magát, de ami eddig száraz volt és érdes, ami visszafogta a testét, az most nedves lett és csúszós. A férfi még görcsösen kapaszkodik, de egyre több víz zúdul rá fentről, a csatorna, ami eddig bújtatta, most az ellensége lett. Már jön a pillanat, amikor nem tarthatja magát tovább, a rázuhanó víz lemossa, mint egy falevelet.
Bert talán hallotta is cinkosa utolsó ordítását. Aztán csönd lett, csak az eső kopogott még tovább. De már gyérülő erővel, múló felhőből. És amikor a varázsló fia ismét kinyitotta a szemét, odafönt megcsillant néhány sápadt csillag.
