Házak hevernek körül a nesztelen forgó sikon: Alföld tanyái, pirosan tükrözik a zuhanó Napot, messze gőzéből bukkanva mint tengeren halászó hajók vitorlái.
Zörgő vonat ragad csöndjükbe s egyre fájóbb fojtott sírással nézem őket s mikben örök horgonyt vetettek: a szintjátszó kalásszal s tengerivel hullámzó mezőket.
Merülő világ ez: holttenger, pőre sík, tanyák sötét gondú világa - mely önmagát emésztve mozdulatlan sorvad a Kárpátok örvös kőgátjába zárva.
Méltó gyásszal omlik az este is, tört virágként ellobban és távol mint vízbefúlók elhaló kiáltása rémlik pár gyönge fény a homályba süllyedő tanyák ablakából.
Tejút füstjét, csillogó szikráit ontva elzúg az éj s a szörnyű mélyben holtan úszó tanyák fölött egyetlen díszként csak a csorba Hold dereng túlvilági fénnyel.
Májusvégi dombok között, lejtőkön át, kis szepességi falvakon és városokon át vitt autónk a Tátrából Ruzsbach felé: egy régi templom, romladozó kastély s mindenütt a színes viskók napban lobogó tetőkkel és porfelhőt vert a birkanyáj, szagában tisztes szegénység, mint a bibliában. Néztem s ahogy néztem a lassan változó s színeiben mindújra visszatérő vidéket, egyszerre oly heves rajongás lepett meg, sírni tudtam volna... ez hiányzik... igen... anyám ölébe hajdan nem vágytam vissza ilyen tiszta hévvel, mint ahogy most tör fel az együgyű vágy: Szepesbélán szerettem volna élni, ó igazi gyerekkor! napjaim közel a földhöz, nyugtató, erős békét szíttam volna a hegyek esti lehéből és nem zúgolódva, így nevekedve, egyszerű népek, egyszerű dolgok, örömök között, természetes békében a világgal: ma felnőtt volnék, munkás, boldog és otthon a földön mindenütt, nem szülővárosomban idegen... ez hiányzik... igen... ez a gyerekkor... Szepesbéla, te visszahozhatatlan, te sohse volt... te néma ábránd... olthatatlan folyású szomj, amelynek ízét kereste százfelé bolyongva ajkam, hogy csalódjék s újra keressen - -
s hogy hazaértünk a Tátrába este, szobámba mentem és a tárt ablakon át holdfényes bölcseségben álló vén hegyeimnek, mint gyereklány: Szeretem őt! szinte dúdolva mondtam: Szepesbélán szerettem volna élni...
Alászolgája! Alászolgája Uram, régen láttam. Mivel tetszik úgy foglalkozni mostanában. Óh kérem, amint tetszik látni, járok, kelek. Ami helyre odaállítottak, annak csak megfelelek. Esténként töröm a fejem, hogy mi lesz holnap. Ebben a töprengésben azonban sok minden zavar. Mely szerkezete van, csakugyan - gondolom néha - az atomnak. Azon szinész, akit a multkor láttam, kissé helytelenül szaval. A nők körül sincs minden dolog egészen renbe A fiatalság az, mely a nőnek kelleténél nagyobb szerepet juttat Aztán tünődöm, hogy a gondterhelte csendbe Hogy van hogy az embernek ennyi minden az eszébe juthat. Nincs időm, tetszik tudni, elmélyedni valamibe, amiben magam elfelejtsem. Azelőtt még csak lehetett elmélkedni A gondokat is csak volt mélység, lelki fiók, a hova rejtsem. A tüdő is olyat tágult, ha az illatos mezőn a széna Az illatot úgy küldte: ha ha, mondtad, jövel Egészség! Most az embernek a tüdeje is béna. A zúgó alkonyi erdőt is ha nézem, az az érzésem: Csekélység Ez azon versenyhez képest amelyet most kénytelen futni az ember Az egyiknek annyi a pénze: tenger - A másiknak annyi a pénze: óceán - Szép családja se volt azelőtt, most van, ez az a mire gondolni sem mer. A volt felelőtlensége mint a mese: volt Bergengócián... "Ön látom szerencsétlen." ,Egy szóval mily szépen kifejezte. A gondolkodása önnek milyen tömör. Furcsa hogy azért vigasztal néha a csillagos este. Sajátságos, hogy azért dolgozom, még eddig nem maradtunk étlen. Ha jól meggondolom, lelkemben egy-két szelid eszme mégis csak tündököl. "Hisz akkor rendbe van minden." Akkor rendbe. Máma kissé rossz kedvem volt és isten tudja mért fecsegtem.' "Csak nem az én látásom lett önnek kellemetlen" ,Ó dehogy Uram, dehogy. Elbeszélgettünk.' "Azért. Alászolgája" ,Alászolgája.'
Szavak, édes, mézes szavak Függnek fáimon: Leszedem őket, Neked küldöm - Szavak, kövér, érett szavak, Szívem melegétől Majdnem szutykosak, Szívem sugár-barna hevétől Hasadt bőrű aranyosak.
Leszedem őket, zöld levél között Ne virítsanak És a sárga kerti mohára, Kék pázsitra ne hulljanak, Ha nagy bottal jár a szél S: üti őket és kacag.
A félbolond, esetlen, hosszú szél Ne prédáljon rajtuk a kertben, Mikor zűrzavart támaszt a Vér- s borpecsétes abrosz-színű Levelekben - Felfújja őket s kidomborítja, Mint a Hajnalszín hullámokat, e leveleket, Kidugja fejét köztük S almafőket ránk dobálva nevet, nevet!
Lelkem méhes kertjében Van még: láng-szín cseresznye, meggy, - Ezer izzó, izzó gondolat, - Méla bú-árnyalat mogyorói Nyugalom-körte, mit a darazsak Akár ki is furhatnak húsáért - De a legszebbek S a kertnek Sűrített-szó-szólói A tömött, vörheny alma-szavak.
Nedvük mézesen ragad Fájukhoz, hogy kezem rátapad! Inyem vonaglik számban, Ha kövér szemük rám kacag. De leszedem s elküldöm: arcodba Kosárból ragyogjanak, A büszkék ragyogjanak - S almánál szebb, finomabb, kerekebb Húsú arcodtól a büszke-aranyosak Irigyen meghasadjanak!
Ó fecske, bölcs kis állat, hogy elnézlek, csodállak, Mikor, hogy sárbul épült váracskád, fészkedet, Legyen, mi öszetartsa: te csőrödben szeded Hozzá, téglái közzé, a gyönge szalmaszálat. Ó asszony, csak ne vess meg sok ócska, semmi-dolgot, Kapaszkodj csak beléjök s így léssz vigyázva boldog - Fészkünk e szalmaszálak tartják keményen össze: Örülj, hogy valakid van, ki egy élten keresztül Megszabadit sok apró, kényelmetlen kereszttül, Hogy van, teszem, ki fátylad a kalapodra kösse, Ki nap-nap poharadba tölti a borodat, Ki, ha a fejed fáradt, bus-hiven borogat S hogy van, kinek, ha gondja már torkig tornyosul, Feje alá te tolod a karod vánkosul.
„Az alkohol hullám falat közém s közém simít, kiolt. Mozog a mozdulat, mozog s már nincsen itt. Időm megugrott, előreszaladt alattam, elragadott magam elé. A »most«-ba néztem visszafelé – nem én egészen voltam nem éppen ott.
Aszfalt puhult, üvegcserép nyilallott, fém hevült, járkáltam és mi akkor épp bennem lakott, az űrt puncsfagylalttal tömtem. A járda színén szétmállva-összeállva, mint ABC-leves- tészta nyüzsgött tilos értelmű ábra, kozmikus üzenet.
Fölébredtem egyszer, de nem ébredt bennem magára, amire rányíltam. Szemem egy zacskó oldalán a betűkön ténfergett, hiába mondtam ki százszor: TEJPOR, a jelentés a hangsorba száradt, de TEJPOR lüktetett tovább, a látvány gyulladt foga.
Pincérnő is voltam, hotelben, jó volt. Támaszt üres síkon görögve labda lelkem intézményben keres: identitásomon a rést reméltem így betömhetőnek, hol én s szerep teljes fedés- ben, minden helyrekattan és kattogtam én is vélhetőleg.
Nézdelve az alkalmi ágyban, alkalmi váll felett, a másik nőt rekonstruáltam: milyen szerelmi technikákban jártas, a szépszerek polcán mifélék? Életükbe ártva, inkább vagyok kicsit, férjük- s krémjükből részesedve létem ha létükből lecsíp.
A tornaszőnyegen hanyatt, szétgördült X, hevertem, körül kövér nők műanyag trikókban, s lassan engem belőlem száműzött a hang, az áthallás – fülemben zúgás zúgott, forrástalan alapzaj, áztattam magam moraj-fény nélkülemben.
A.-ban teherbe estem és B.C.-ben elvetéltem, D.-ben portás lettem, kevés híján apáca É.-ben. Helyzetbe hányból hányba léptem, hányat elúsztatott lehetne-létet az, mi éppen mégis meglett így-úgy – csak én nem voltam egészen ott.”
Talán én sem szeretném talár- vagy tragikus maszkként viselni igazamat? Váddá, könnyes szemekké párolni önnön verzióm: kivel mi történik és ki tehet róla – szobra s reklámja gyötretésemnek? Mi több, az efféle helyzetben kiosztható szerepkészletből egyszersmind kimetszve ezzel, amit választásom – ha tetszik, ha nem – rátok kiró, mígnem a részvét fénykörébe ront, s a rivális sérelem is eljajongja, mit tettek véle, ó.
Létünk megkonstruálva: szép kerek rögeszme-rendszer. Érve a felszínét se karcolja, nemhogy. Ellen rendszerek: mint áltatás, az ellen cselvetése… töretlen lendület medrét kivájja: szobányi színpadon jó s rossz csatája, van tétje, íze-bűze. Kell neked, megélni, az enyém – a helyzeted nekem, belülről? Gondolatkisérlet, ha a bőrünkre megy? Játsszon ki-ki a saját lapjából. Fájjak kisértet- fájásokat is? Színig tölteni hézagtalan tömörre épp elég egy bőrt és agyat. Ugyan még ez se megy hosszabb távon: igazam addig él meg, amíg a gyors, világos fájdalomban érv és ellenérv egymásba lobban, aztán kihúny. A helyzet szerteszéled közelhajolva hozzá – nem marad, csak emléke a folyékony zűrzavarnak: eset híján se bűnös, sem itélet.
Szép napot mindenkinek:))Bocsi,hogy így elvoltam tünve,de készülödni kellett:)Tegnap megszületett Ákos Koppány Fiam 4900grammal és 63cm hosszal:)Tők boldog vagyok:)
