A minap egy tudományos híradásban fekete-lyukak ütközésének gravitációs impulzusainak észleléséről adtak tájékoztatást.
A beszámoló szerint az észlelő műszer két 6 km hosszú lézernyaláb segítségével működik. A nyaláb egyikének az impulzus hatására hullámhossz megnyúlást észleltek.
Teóriám szerint a világmindenség "horizontjáról" hozzánk érkező fény vöröseltolódását nem a fényforrás távolodásától, hanem fény útja mentén lévő gravitációs mezők rendszeres változásai idézik elő, mintha impulzusok érnék, ugyan úgy ahogyan a fekete-lyukak találkozásának gravitációs impulzusi is korrigálták a mérőműszer fény nyalábjainak hullámhosszát.
Meggyőződésem szerint a nagy bumm valótlan hipotézis. Csak akkor lehetne igaz, ha a keletkezett világ középpontjában lennénk.
Ennek szerintem nagyon kicsi a valószínűsége.
Gondolkozzatok el azon, hogy, ha egy térbeli sejtburjánzáshoz hasonló a világunk keletkezésének folyamata, akkor hogyan kerülhetünk olyan szituációba, mely szerint - innen tőlünk - minden láthatáron a világunk keletkezésének elmosódó halvány foltjait észleljük.
Mi lennénk a világ közepén folyamatosan? Ez azért nem lehetséges, mivel a mi és a környezetünk is halad valamilyen irányba, ezért lehetetlen az, hogy minden irányból csak a keletkezés korai szakaszának képeit észlelhetjük.
Szerintem a látóhatár elmosódó látványára más magyarázatot kell találnia a tudománynak!
Amikor a fény közeledik a gravitáló objektumhoz, aközben a hullámhossza csökken, de amint már távolodik tőle, a hullámhossz növekszik. Tehát először csökken, aztán növekszik a hullámhossz.
A végeredmény az, hogy a hullámhossz visszaáll az eredeti értékre.
(Speciális esetben fordulhat csak elő maradandó hullámhossz-növekedés, mely azonban rendkívül csekély mértékű - azaz a kimutatása reménytelen.)
Ebben a felvetésben abból indulnék ki, hogy az igen nagy sebességgel terjedő fény, áthaladván egy egy útja közelébe eső objektum gravitációs erőterén, impulzus szerű hatásként változik meg - növekszik - a hullámhossza, hasonlóan mint a kérdéses mérőműszer fénysávjainak az őket ért gravitációs impulzusoktól megtörtént változásai.
Ha sokkal kisebb mértékű is lehet egy egy ilyen változás, de a nagy távolságban előforduló hatás esetleg halmozottan mutatkozhat?
Nem lehet ennek a felvetésnek valóságalapja szerintetek?
Anaximandrosz: „ahonnan a dolgok a keletkezésüket veszik, oda is kell, hogy elmúljanak, a szükségszerűség szerint; jóvátételt kell ugyanis fizetniük, és meg kell ítéltetniük az igazságtalanságuk miatt az idő rendje szerint."
A fenti sorokat 2500 éve fogalmazták meg az idő, mint rend teremtő eszköz felmutatásával. Sokan vannak, akik nem tartják valós létezőnek az időt, csak egy relatív viszonyítási segédletnek. Talán még a fizikusok is csak segédeszköznek tartják, mivel az okot és az okozatot valamivel el kell választani egymástól, a rációért, a rend kedvéért.
Magam részéről az időt, a térrel egylényegű jelenségnek tartom, mivel egy fizikailag létező potenciapontból fel-felbukkanó, fluktuáló létező. Maga a potenciapont az a megmaradó véges mennyiség, ami statikus fizikai erőnek mondható. Ez a „fizikai pont” jeleníti meg a teret és az időt, a mozgás által. Vagyis felmutatja a téridő kvantumot. A mozgás pedig a pontból kiterjedő, taszító, a forrás, majd a beterjedő, vonzó, a nyelőként érzékelhető. A dinamikus téridő kvantuma, magába foglalja mindazt a tulajdonságot, amit róla szóló információként, fent leírtam. Mivel számunkra ismeretlen mértékű marad a kiterjedése és annak időtartama, egyedül avégtelenszámú téridő kvantum, nem egyidejű fluktuációja az, ami folytonossá teszi a megjelenési formáját és végtelen kiterjedésű halmazként való észlelését.Ennél fogva a tér és az idő (a téridő), valós létező, egy közeg, ami magába foglal mindent, amit a lokalitásokban felturbózott, túlgerjesztett erejéből, a kvantumaiból kihozhat. Úgymint az anyag minden lehető formáját, és a tudatot, ami végül is önmagára figyel, amikor fenoméneket tapasztal. A véges térfogat, időtartam, távolság és mozgás tapasztalása a tudat által egy esemény, maga a jelenség. A jelenségeket pedig a tudat kategóriákba rendezi, fogalmat alkot róla. A fogalom egyben megnevezés, név alkotás.
A téridő kvantumainak alaprezgése, fluktuációja, az az esemény, ami csak a káosz fogalmával nedvesíthető. Azonban a lokális felgerjesztések, nevesítések sorozata, egy vagy több attraktor kialakulása az, amit alkotásnak vagy „teremtésnek” is nevezhetünk. Az attraktorok kialakulását, információgyarapodásnak is nevezhetjük, aminek kezdő és végpontja a káosz, amiből indul, és ahova torkoll. Amennyiben az információ is megmaradó mennyiség, akkor a káoszba torkollás következménye egy nagyobb információtartalmú káosz lesz. Ha ezt a ciklust is egy újabb ciklus követi, akkor elmondható, hogy egy intelligensebb káoszból indul az információ továbbgyarapodása, a következő káoszba érkezéséig. Az a kérdés merül fel, hogy meddig növelhető a „káoszok intelligenciája”, mivel a mindentudás és a mindenhatás olyan paradoxonhoz vezet, aminek nincs alternatívája.
A szemcsézett téridő, mint a fény és hangterjedés közege
A három leggyakoribb elemben, Hidrogén, Hélium, Oxigén, terjed a leglassabban a hang. A vákuumban nem terjed /a mi számunkra halható/ hang. Azonban ha a téridő kvantumait rácspontoknak tekintjük, a rácsrezgést meg mindenirányú longitudinális rezgéseknek, akkor ez a legmagasabb frekvenciájú alapzajnak, gerjedésnek felel meg. Ha ebben az alapzajban megjelenik egy „legerjesztett”, vagy transzverzális hullámkeltő, akkor annak a hullámnak a sebességét, ez az alapzaj fékezi le véges sebességűre. Felmerül a kérdés, hogy milyen sebességű az alapzaj terjedése? Mivel a longitudinális hullámoknál a közeg térfogati rugalmassága, vagyis az adott struktúra részecskéinek elmozdulása, annak sűrűsödése-ritkulása, (esetünkben a téridő kvantumainak fluktuációja) terjedhet tovább, a téridő „részecskéi”, a legsűrűbb és egyben a legkeményebb rugalmas közeget képezi. /még a gyémántnál is keményebb/ Ennélfogva a téridő „hangja”, még a fénynél is sebesebben terjed, azonban nem csillapodik a távolsággal, mivel a végtelen közegében az, nem értelmezhető. Ha a téridő közegét a legszilárdabb közegnek tekintjük, akkor a benne felbukkanó anyag egy buborék, aminek csak „puhább” lehet a belsője. Az anyagi, tehát nem téridő részecskék között már értelmezhető a távolság, és ezzel az anyagra jellemző transzverzális és longitudinális hullámok időbeli lecsillapodásának is van jelentése.
A szimmetria és megsértésének kompenzálására
Ha a klasszikus, folytonos téridő helyett, egy feltételezett téridő kvantumot vizsgálunk, ami szintén skalár, akkor ennek potenciális állapota pontszerű, vagyis nem függ a térfogattól, így nyomása negatív, vagyis egy pontba koncentrált. Az állapotegyenlete p = -ρ. Az energiasűrűsége, a nem potenciális állapotában is változatlan marad, még annak ellenére is, ha a térfogata nulla és maximum között ingadozik. Mivel végtelenszámú téridő kvantum létezik és ezek térfogata nulla és maximum között ingadozik, egy alaprezgést, gerjesztettséget ad a globalitásnak.
(Így nincs szükség a globalitást, vagy az univerzumot egy pontból létrehozó inflációs tágulásra.)
A kvantumosság esetén, nem csak a tágulás, a térforrás, hanem a térnyelő, a zsugorodás is eleve benne van a globalitásban. Az igaz, hogy számunkra nem észlelhető módon. Az egyenletesen eloszló homogén, „sűrűenergia”, nem a semmiből, hanem a nem egy-időben zajló mikro eseményekből, a téridő kvantumokból származik. Ennek a sűrűenergiának egy része hígul fel egy kicsivel „kövérebb” kvantumhalmazzá, amit kvintesszenciának, vagy egy másod-kvantált mezőnek nevezünk. /Amiből majd az anyag tömeges formája keletkezik, egy újabb szimmetriasértés, vagyis kvantum-térfogat növekedés során./ Ezt a másod-kvantált mezőt, nevezhetjük a véges sebességű kölcsönhatások terének, még foton-térnek is/
Mivel a tömeget „viselő” anyag elemi részecskéi még nagyobb térfogatban, mintegy saját eseményhorizontban tárolt téridő-kvantumnyi energiát tartalmaznak, az apriori fluktuáció, mint a taszító-vonzó mozgás is szimmetriasérülést szenved. Ennek mivolta, abban mutatkozik meg, hogy a vonzás mellett, marad egy kis taszítás, és a taszítás mellet marad egy kis vonzás egy-egy eseményhorizonton belül. Ezt megosztott töltésekként is értelmezhetjük, a véges számban létrejövő, és végleg megmaradó anyagi részecskékben. Ekkora szimmetriasértés, már globálisan és lokálisan egyaránt, kiegyenlítésre szorul, ami abban mutatkozik meg, hogy négyféle elemi részecske formálódik a kvintesszenciából.
„Ezek a részecskék azonban kétféle megmaradó elemi töltést hordoznak: elektron:{ -e, -g∙me}, pozitron:{ +e, +g∙me}, proton:{ +e, +g∙mP}, elton:{ -e, -g∙mP}; az elemi gravitációs töltésekből fenomenologikusan következik, hogy az elemi tömegek aránya, mP/me =1 836, .
A két elemi töltés aránya: e/gmP = 0.966∙10+21, tehát az elektromágnesesség sokkal erősebb, mint a gravitáció.” /Szász I Gy/
Azonban ez a szimmetria „kiegyenlítés” nem teljes, mivel bizonyos aszimmetria marad, a megmaradó töltések kölcsönhatási formációjában is. Mivel az azonos elektromos töltések taszítják, a különbözők vonzzák egymást. Az azonos gravitációs töltések vonzzák, a különbözők taszítják egymást. Ez a végleg megmaradó aszimmetria az, ami csomósodásra és szétbomlásra készteti az elemi részecskéket. Valamint ez a megmaradó egyedi töltés, képezi egy részecske súlyos tömegét. Azt a tömeget, amit egy másik részecskével, eseményhorizonttal való kötésben is megőriz. Ez a kölcsönhatási folyamat, energiafelhasználást igényel, mivel a részecskék elmozdulása a kétszer kvantált mezőben munkavégzés eredménye. Az elemi részecskék egyben tartására, kötésére, és azok mozgatására felhasznált energia, a munkavégzés időbeli folyamatában elfogy, vagyis nem megmaradó mennyiség, mivel az anyag, folyamatosan a legkisebb energiaállapota, a nyugalmi tömegének időbeli visszaállása felé halad (entrópia). A kötésben és mozgásban lévő anyag tömege, folyamatosan eltér a nyugalmitól, amit mozgási tömegnek, lendületnek, impulzusnak nevezünk. A mozgást két kategóriára lehet osztani, első az eseményhorizonton belüli, primer mozgásra, amely nem érzékelhető kifelé másként, mint a bezárt, tehetetlen nyugalmi tömeg. A másik az azon kívüli, szekunder mozgás, ami csak inercia rendszerben, szemlélő általi vonatkoztatással érzékelhető. Az első az abszolút mozgás, a második relatív. Ezért a relatív mozgás során, az anyagban tárolt lendület folyamatosan csökken, az idővel elfogy. Az impulzus megmaradása, csak egy emberi időmérték szerint hosszú idejű, ütközésmentes állapotra érvényes. Egy belátható univerzális léptéken túl, már nem. Minden „eseményhorizonton kívüli” mozgás, hullámterjedés, csillapodik a másod-kvantált mező,/Higgs mező?/ fékező hatására.
A sötét anyag
Tételezzük fel, hogy a „feketelyuk” párolgása során, nem csak normál elemi részecske keletkezik belőle, hanem a fekete objektumnak egy olyan parányi változata, amelyben ott van az elfajult anyag, úgymint a mozdulatlan „fizikai” tömegpont. Ennek a majdnem nulla méretű pontnak, viszont már nincs eseményhorizontja abban az értelemben, hogy nincs mozgás, mint esemény benne. Így olyan kicsi a hatáskeresztmetszete, hogy elektromosan nincs kölcsönhatása, csak gravitációsan. Ez lenne a sötét anyag. Ha a gravitációs kölcsönhatás a geometriában, vagyis a téridő görbületében nyilvánul meg, akkor ez a görbületi feszültség jelenti a kölcsönható tömegpontok közötti gravitációs erőt. Minél közelebb van egymáshoz a két sötét részecske tömegpontja, annál kisebb közöttük a görbületi sugár, avagy annál nagyobb a görbületi feszültség. A „FLY” párolgása helyett, beszéljünk inkább a nagyon nagytömegű sötét, kompakt objektum kvantumonként való lebomlásáról, amelynek során szferikusan szétszórt sötét anyag részecskéi, a növekvő távolságok miatt, csak lassan csomósodnak olyan lokálisan sűrűbb halmazba, aminek már hatása van a normál, vagy fényes anyag objektumra. Ezért feltételezhetjük, hogy egy galaxisban, legyen az spirális, vagy ellipszoid, csaknem homogén eloszlásban van jelen a sötét anyag. Ennek bizonyítékát egyesek, a galaxis szélein található csillagok kerületi sebességében látják.
A háttérsugárzásról
Mint a fentiekben említettem, minden „eseményhorizonton kívüli” mozgás, csillapodik a másod-kvantált mező,/Higgs mező?/ fékező hatására. A csomósodott anyag szétbomlásakor, a kötőerő energiája, és az impulzusok energiatartalmának szferikus szétsugárzása, a fényes anyag „fényének” elhalványulása, amit a színképek vörös eltolódásában tapasztalunk. Az általunk tapasztalt relatív távolság maximumát az az objektum jelöli ki, amelyről a felénk érkező elektromágneses hullámok vörös eltolódása a legnagyobb értéket mutatja. Ez a távolság a megfigyelő szempontjából egy gömbfelületként is felfogható. Így bármerre nézünk, hasonló vörös eltolódást tapasztalunk a látható fényben. Viszont az elektromágneses sugárzás intenzitásának csökkenése, nem csak a látható tartományban, hanem a hőmérsékleti sugárzásban is jelen van, amit ma globálisan 2.7K-nak mérnek. Mivel a sötét anyag halmaza nem hat kölcsön a fényessel, a gravitációs vörös eltolódásnak nem látom értelmét. A „tér tágulása” kifejezés, egy végtelen közeg esetében, szintén értelmét veszti. Mint ahogy az egyetlen egy pontból való „szétrobbanás”általi keletkezés.
Sajnos a műsor vég efelé akadtam rá erre az előadásra, már majdnem meg is feledkeztem róla, de biztos akadnak itt hozzászólók akik többet tudnak erről a hírről.
Ha minden irányból teljesen egyező fényévnyire láthatunk, akkor szerinted nem gömb alakú a belátható tér?
Na már most, ha egy rajjal, illetőleg az észlelhető összes objektummal egy irányba haladunk akkor a haladási irányunkba, a mögénk eső zónába és a velünk párhuzamos irányba mozgók térségei is egyforma "gyorsulva-elröppenö" arculatot kell metassanak?
A feladat helyesen meg van fogalmazva. Nem lehet csűrni-csavarni.
Mivel a lánc hossza :L: ismert, a megoldás arra vonatkozik, hogy mennyi idő alatt esik le az asztalról lánc. Ezt számítsd ki. A lánc tömege nem számít.
Egy új információval kavarom fel tisztelt Nagy Bumm Elmélet Védelmezők Csoportjának, (N.B.E.V.Cs.) nyugalmát.
Pár hete volt a Spektrumon - egy tudományos tv csatornán - egy kutató csoport eredményeit ismertető előadás. Közölték, hogy a világunk jelenlegi belátható területén lévő összes objektum egy irányba halad.
Még az egymás közelében lévő, egymással "fogócskát" játszó kiscsoportot alkotó galaxisok is mint összefüggő, kavargó raj, együtt vonul az összes többi galaxis vonulási irányával.
Persze ebben az előadásban elhangzott az is, hogy a nagy bumm elméletet nem vonják kétségbe.
Szerintem ezt az utolsó megjegyzést azért tették mert ismerik az N.B.E.V.Cs agresszív reakcióit.
Én úgy gondolom, hogy ha igaz ez a kutatási eredmény, akkor világmindenségünket nem gömb formájúnak hanem valamilyen más alakzatúnak kellene látnunk, hogyha világunkat tényleg nagy bumm alkotta volna. /Persze, ezt csak én állítom szerényen./
" Asztalról m tömegű l hosszúságú lánc csúszik le súrlódásmentesen, írd fel a mozgás diff.egyenletét és megoldását."
Amint elindul, időben változó alakúvá válik. Az egészének mozgásegyenlete kell, vagy elég meghatározni az asztali végpont vízszintes mozgásának út-idő függvényét ?
Gyorsulásról ebben a témában nincsen szó. Az tény, hogy az ősrobbanás hipotézise szerint a távolodó objektumok gyorsulóak, de ezzel nem kívánok foglalkozni, mint ahogyan a láncod ficánkolásával sem.
Egyszerűsitem a feladatot két súllyal, ami egy súrlódásmentes cérnához van kötve, az egyik m1 az surlódásmentes asztalon van, a m2 a cérnán lóg az asztal széle alatt. A m1 és az m2 azonos :a: gyorsulással mozog, az egyik lefele a grav. erő hatására, a másik oldalra, mert húzza a cérna.
Ha :T: a feszültség a kötélben T = am1 és am2=gm2-T, innen adódik a= (m2g)/(m1+m2),
Ezt gyrosulást felírhatjuk a láncra, ha bevezetem a :ρ: liniáris sűrűségét a láncnak. m= ρ L
Igazad lehet, amíg az impulzus hat a fény-nyalábra addig valószínűleg nyúlik a hullám hossza a kérdéses csillagból hozzánk érkező fénynek, amint a lyukak által indukált impulzus megszűnik a korábbi észlelés szerinti formában észlelhetjük a fényét.
" Ez nem az általam felvetett impulzusjellegű hatás, "
Kérlek olvasd el a topik bevezetőjét, ahol kiderül, hogy miféle impulzusra utaltál.
Jelzem - az impulzusnak többféle jelentése is van, pl. impulzusként említik a mechanikai mozgásmennyiséget - amit lendületnek is hívnak, de nyugalmi állapot megszűntére utaló jelet is szokás impulzusnak nevezni.
Ez nem az általam felvetett impulzusjellegű hatás, amire én utaltam az a fény útjában gravitációs tereket teremtő objektumok: galaxisok, tévelygő óriásbolygók, kisebb méretű egyéb testek, amelyeknek valamilyen mértékben van gravitációs tere, mivel ezeken áthaladva a hatás impulzus jellegű. Mivel a fény sebessége igen nagy ezért gondolok impulzushoz hasonlítható hatásra.
Felőlem súrlódással is megoldhatod a feladatot, a súrlódási együttható az általad tetszőlegesen megállapított függvénye a lánc helyzetének, sebességének és gyorsulásának, de ebben az esetben a μ(x, v, a) függvényt is meg kell adnod. Ugyanis pl. az állandó sebességű lecsúszás is része az ily módon kibővített feladat megoldáshalmazának, csak ekkor súrlódásfüggvény egzakt megadásába kell munkát feccelni.
