Giovanni Belzoni Londonban felszállt egy hajóra, egy rozzant hatszemélyes bárkára, amelynek a résein magasabb hullámveréskor be-beömlött a víz. A feleségét is magával vitte. Tangerben szálltak partra. Április volt. Innen indulva akart átvágni a Szaharán és eljutni egészen Szudánig. De csak Fez városáig ért. A felesége onnan a megállapodásuk szerint visszautazott Angliába.Nemsokára azonban Belzoni is visszafordulni kényszerült. A tuaregek megakadályozták, hogy bennszülött kísérőivel együtt az ország belsejébe jusson. Így hát elhatározta, hogy hajóval utazik tovább Sierra Leone felé. Ott rejtélyes betegség támadta meg; lázrohamai és hallucinációi voltak.Belzoni egy orvostól ricinusolajat és ópiumot kapott. - Érzem magamon a halál kezét - mondta a súlyosan beteg felfedező. Egy hajóra vitték abban a reményben, hogy a sós levegő jót tesz majd neki. Belzoni félrebeszélt. Majd azt mondta: "Már csak néhány órám van hátra. Tudom."Ezekkel a szavakkal lehúzott az ujjáról egy ametisztgyűrűt. - Add át ezt agyűrűt a feleségemnek! - utasította a szolgáját. Még aznap délután meghalt, 1823.december 3-án.
Mi okozta Bilharz professzor halálát? Belzoni haláláéhoz hasonlóan rejtélyes körülmények között vesztette életét Egyiptomban Theodor Bilharz, a harminchét éves német orvos és természettudás.Bilharz Kenzingenből származott, ahol apja Hohenzollern-Sigmaringen fejedelemnél volt kamarai tanácsos. A kis Theodor már az iskolában gyűjtötte a köveket,növényeket és bogarakat. Katalógust és saját archívumot készített és - a matematikától eltekintve - példás tanuló volt. Tizennyolc évesen Freiburgba utazott,hogy az ottani egyetemen orvostudományt, zoológiát, irodalomtörténetet, régészetetés antik művészettörténetet tanuljon. Két év után azonban Tübingenbe ment, hogy ott szerezze meg orvosi doktorátusát. A kar dékánja éppen ekkor hirdetett meg egytudományos versenyt. Ezen Bilharz is részt vett és munkájával ( A gerinctelen állatok véréről szerzett ismereteinek jelenlegi állásának bemutatása) első díjat nyert. Ezen dolgozat alapján a huszonöt esztendős Bilharz az államvizsgája után megkapta a doktori címet.Ezután a tübingeni és a freiburgi egyetemen folytatott kutatásokat.Tübingenben Wilhelm Griesinger belgyógyásszal dolgozott együtt, aki, miután az ötvenes évek elején az egyiptomi alkirály meghívta őt magához háziorvosának és egészségügyi igazgatónak, asszisztenseként magával vitte az ifjú Bilharzot is. Ő természetesen nem is álmodott arról, hogy hamarosan főnöke helyébe lép. Griesinger viszont másképpen képzelte el háziorvosi tevékenységét a királyi udvarban, ezért rövid idő múlva lemondott hivatásáról, Bilharz pedig átvette a helyét.Az archeológia iránt régóta érdeklődő Bilharz most végre kiélhette ezt a szenvedélyét is. Bilharz részt vett különböző ásatásokon, ahol két okból is szívesen látták: egyrészt széleskörű szakmai ismeretei, másrészt kiváló nyelvtudása miatt,amelynek segítségével gyakran közvetített az arab, angol és olasz kutatócsoportok között.Bilharz főként múmiák boncolásával foglalkozott. 1856-ban ugyanis a "leíróanatómia professzorává" lépett elő. Múmiakutatásait két dolog motiválta: Bilharz egyszerre tanulmányozta az antropológiát és a patológiát. Antropológusként 1857-ben négyszáz éves fennállása alkalmából a freiburgi egyetemnek ajándékozott egyláda egyiptomi koponyát. Patológusként az egész évezredek óta honos, mindaddig megmagyarázhatatlan trópusi betegség, a róla elnevezett bilharziasis kórokozójának felfedezésével. Ezt a betegséget egy apró, 12 mm hosszú szívóféreg, a Nílus iszapjában élő Schistosoma haematobium okozza. Ennek az élősködőnek az elmeszesedett petéit már a múmiák veséjében is megtalálták.Abban az időben, amikor Theodor Bilharz Egyiptomban végezte kutatásait, a Nílus menti népek állandó félelemben éltek a járványok miatt. A pestis, a tífusz és a kolera ugyan nem szedett több áldozatot, mint az idők folyamán bármikor, de Robert Koch és Louis Pasteur bakteriológiai felfedezései nyomán a nagy tömegekhez is eljutott ezen betegségek okainak és a gyógyítás lehetőségének híre.1858. nyarán, amikor négy európai turista a gizehi piramisoknál és a Királyok Völgyében tett látogatása után néhány napon belül meghalt, senkinek nem jutott eszébe a fáraók átka, mindenki csak pestisről meg tífuszról beszélt. A közvélemény megnyugtatására a négy tetemet Alexandriában felboncolták. A halál okaként keleti pestist, a pestis tüneteit mutató tüdőgyulladást, petechiás lázat és typhus icterodestjelöltek meg. Az osztrák sebész, Alexander Rejet és honfitársa, Georg Lautener anatómusprofesszor nem sokkal később az alexandriai egészségügyi igazgatóságtagjai lettek. Állításuk szerint a boncolás eredményét meghamisították; ők legalább is nem találtak elfogadható magyarázatot a négy turista halálára.A jegyzőkönyv meghamisításának az lett a következménye, hogy az alexandriai hatóságok vesztegzárat rendeltek el a kikötővárosban, ami az egyiptomigazdaságot igen súlyos helyzetbe hozta. Csak Lautner és Rejer tanácsára vonták vissza a kissé elhamarkodott intézkedést. Csupán azért említettem ezt az esetet, mert jól mutatja, mennyire lehetett komolyan venni az akkori Egyiptomban a halotti bizonyítványon szereplő halálokot.Theodor Bilharznak, aki 1858 óta az Egyptian Society alelnöke volt, egyre több reprezentatív feladatnak kellett eleget tennie és nyelveket beszélő, műértőemberként a világ minden tájáról érkező neves személyiségeknek bemutatni Egyiptom archeológiai szempontból figyelemre méltó látnivalóit. 1862 nyarán II.Ernő, Coburg-Gotha hercege látogatott Egyiptomba. A herceget mindenek előtt a vadászat érdekelte, a feleségét viszont inkább a Királyok Völgye. Bilharz professzor kapta a megbízást, hogy kísérje el a hercegnét Luxorba. A visszaúton Kairóba Bilharzot heves láz fogta el. Amikor Lautner professzor erről értesült, a saját házába vitette Bilharzot. Tizennégy napig feküdt kómában; utána meghalt anélkül, hogy visszanyerte volna az eszméletét. Lautner nem tudta kideríteni a halál okát. Bilharzot hivatalosan tífusz vitte el. Lautner ezt tagadta, állítása szerint barátja és kollégája valamilyen titokzatos láz áldozata lett. De honnan eredt és mi idézte elő?
A thébai Halottak Városának múlt század eleji hétköznapjairól számol be Belzoni később publikált, Narrative of the Operations and Recent Discoveries is Egypt and Nubia (Elbeszélés az egyiptomi és núbiai munkálatokról és új felfedezésekről) című könyvében.Egyik nap felfedeztem egy olyan szűk folyosót, hogy alig tudtam magam átpréselni rajta. Bent annyi múmia volt egymás hegyén-hátán, hogy szinte minden mozdulatomnál hozzáértem egy-egy néhai egyiptomhoz. Mivel a folyosó lefelé lejtett, a saját súlyom is előre húzott. Nem tudtam megakadályozni, hogy jó néhány kar, láb vagy koponya rám ne zuhanjon. Így egyik üregből a másikba jutottam.Mindegyik helyiség tele volt múmiákkal. Egyesek egyenesen álltak, mások a fejük tetején.A számtalan szerény körülmények között eltemetett vagy értékeitől már megfosztott múmia mellett Giovanni Belzoni sok-sok csalódás után kultúrtörténeti szempontból jelentős leleteket is talált. Sok sziklasírban ugyanis ekkor már fellahok laktak családjaikkal és állataikkal együtt. Belzoni annál lelkesültebb volt, amikor 1817-benegy fáraónak, Ramszesz fiának, I. Széthinek a sírjára bukkant, amely már egy esztendeje foglalkoztatta. Anyagi érdekeltsége mellett tudományos érdeklődése is fokozatosan kifejlődött.A leletekről rajzokat és másolatokat készített. - Ez a felfedezés - írta naplójába- kárpótolt minden eddigi fáradságomért. Talán ez volt életem egyik legszebb napja.50 - Belzonin valóságos kincskeresési láz vett erőt. Rendkívüli érdeklődéssel fordulta Khephrén-piramis felé, amelynek a sírkamrához vezető bejáratát senki nem ismerte.Belzoni megjegyzi: "A vállalkozásom óriási jelentőségű volt. Meg voltam róla győződve, hogy ha kudarcot vallok, az egész világ gúnyának céltáblájává válok:"Az amatőr régész ezért a 136 méter magas építmény minden egyes kövét alaposan megvizsgálta, de bejáratnak nyomát sem lelte. Belzoni biztos volt a dolgában: ha a bejárat nem a piramison található (mint az akkor már megnyitott Kheopsz-piramis esetében), akkor valahol a föld alatt kell lennie.A piramis északi pereménél homokdűnék emelkedtek. Belzoni ezeket egy sebtében toborzott munkáscsapattal elhordatta. És valóban: a homok alól előtűnt egy folyosó, amelyet nyilvánvalóan sírrablók vájtak utólag. Félúton járva a nem éppen szűk járatban hirtelen egy kőtömb zuhant le fentről. Belzoni leírása alapján 1,80x1,20méteres volt. Egy egyiptomi munkás alsó végtagjaival beszorult alá, de a térdig érőhomok megmentette az életét és kiszabadulhatott.A köveken elvégzett kopogtatási próbák alapján életveszélyesnek tűnt továbbmenni. Minden kőtömb mozgott. Belzoni kétségbeejtő helyzetben volt.Napokig álldogált a valamivel nagyobb méretű Kheopsz-piramis előtt, amelynek közepén ott tátongott a Ma'mun által vágott hatalmas lyuk. Vázlatokat készített az alaprajzáról és a felépítéséről, összehasonlította az égtájakat és a homokfúvás irányát,míg végül arra a következtetésre jutott, hogy a bejáratnak távolabb kelet felé kell lennie.Három homokkal borított gránittömb megerősítette Belzoni gyanúját.Mögöttük újabb, ferdén lefelé vezető folyosó nyílt meg, amely harminc méter után egy óriási kőhasábokból emelt falnál ért véget. Harminc napig tartott, mire Belzoni emelőszerszámok segítségével ki tudott törni egy követ a falból és a nyíláson átbújhatott.Giovanni Belzoni egy több gyertyából sodort fáklyát vitt magával. A folyosó vízszintesen vezetett tovább. A tájékozódás nem esett nehezére. A járat rendszer hasonló volt a Kheopsz-piramiséhoz.Amint tovább haladtam nyugat felé - írja Belzoni -, meglepődtem, hogy egy földbe vájt sírboltot találtam. Csak kövek és pár csont volt benne.Amikor Belzoni a sírkamra egyik falán a következő feliratot olvasta, a csalódása leírhatatlan volt: "Muhammed Ahmed kőfaragó mester bontotta ki, Osmanmester és Ali Muhammed király is mindvégig jelen volt." Belzoni tehát néhány száz évvel elkésett.Még ha az iménti vállalkozást nem is koronázta siker, Belzoni az általa felfedezett sírokból nem kis tőkére tett szert. A Széthi sírjában talált szarkofág önmagában húszezer márkával gazdagította őt. 1820-ban visszatérve Angliába Belzoni közszemlétre tette a leleteit. Ezzel ismét elegendő pénzt gyűjtött egy újabb afrikai felfedezőúthoz.Egyiptomot azonban soha többé nem látta. Mégis a fáraók átka sújtotta őt is?
Nem kevésbé rejtélyes Giovanni Belzoninak, az Egyiptomban kutató szakembernek legszínesebb egyéniségének korai halála. Belzoni, egy padovai borbély fia sok szakmába belekóstolt, mielőtt múmiák kiásására adta a fejét. Vallásos szülei papnak szánták. Ő ehelyett cirkuszi artista, erőművész, színész, operaénekes, mérnök és utazó-felfedező lett. Talán egyszerűbb azt felsorolni, mi nem volt Belzoni.Életének jelentős részét mindenesetre hazájától, Itáliától távolt töltötte.Angliában, Portugáliában és Afrikában élt. Egy színésztársulattal érkezett Angliába és mivel olasz lévén erősen törte az angolt, a szükségesből erényt kovácsolva pantomim mesterként lépett fel. Egyik liszaboni tartózkodása idején feleségül vette az akkoriban igen híres opera énekesnőt, Angelica Valabreque-t - kolléganőjét; Belzoni ugyanis időközben operaénekessé lépett elő.Önmaga számára is megmagyarázhatatlan kényszert érzett. Ez hajtotta őt egyik helyről a másikra, és miután jó tucat foglalkozást kipróbált, már végül az"utazó"-nál maradt. Névjegykártyát nyomtatott, amelyen a neve alatt ez állt: Tha Celebrated Traveller - a híres utazó.Belzoni rajongott Afrikáért. Felfedezőként bejárta Nyugat-Afrikát, hogy megpróbálja tisztázni azt az annak idején sokat vitatott nézetet, amely szerint a Nílus és a Niger ugyanaz a forrás nélküli, de két torkolattal rendelkező folyó. Belzoni 1815-ben érkezett először Egyiptomba. Nem mint énekes vagy régész, hanem mint feltaláló. Szerkesztett egy vízkereket, amelynek a teljesítménye négyszer meghaladta a hagyományosét, és felkínálta a szabadalmat a mindenható Muhammed Ali szultánnak. Miután a felség köszönettel elutasította az ajánlatot, a "híres utazó" más elfoglaltság után nézett: régész lett.Az időpont éppen kedvező volt. Napóleon egyiptomi hadjárata óta az egyiptomi tárgyak, régiségek igencsak kelendőek voltak az egész világon. A Nílus-menti csodaországból származó rajzokért, festményekért és archeológiai leletekért jó árat fizettek mindenütt. Az erőművész tehát munkához látott. Öt évig kutatott elásott kincsek után, és amit nem tudott elérni a fejével, azt megszerezte legendás ereje vagy robbanószer segítségével.Belzoni a svájci Johann Ludwig Burckhardt (1784-1817) közvetítésével jutott az egyiptomi brit főkonzulhoz, aki a Luxorban talált óriási Memnon-mellszobor szállítójaként alkalmazta őt. Alexandriába vitte a szobrot, ahonnan tovább küldtékLondonba. Minél több régiséget szállított Belzoni (egy obeliszk egyszer rakodásközben a Nílusba esett, de ő kihalászta onnan), annál jobban vágyott rá, hogy ő maga is ásatásokat végezzen.
1801-ben Jacques-Joseph Champollion Grenoble-ba vitte az öccsét, hogy az jobb iskolába járhasson. Itt egy újság tett döntő hatást az ifjabb Champollion életére.Jacques-Joseph ugyanis - elnyomott szenvedélye utolsó visszhangjaként - előfizetője volt a Courier de l’Egypte című folyóiratnak.Ez az újság egy nap hírt adott egy kőről, amelyet Napóleon csapatai a Nílus-deltában, egy Rosette nevű falu közelében találtak, és amely újabb lendületet adott a hieroglifák megfejtésének.Ez a kő bazaltból volt. Három szöveget tartalmazott különböző írásjelekkel:hieroglifákat, alatta feltehetően kopt vagy démotikus írást, ez alatt pedig görög írást.A görög szöveget könnyen megfejtették. Egy i. E. 196-ból származó köszönőlevél volt, amelyet memphisi papok írtak Ptolemaiosz Epiphanész királynak. Ötödik Ptolemaiosz ugyanis nemrég került trónra és nagy népszerűségnek örvendett, mert a papok még be nem fizetett adóit elengedte, új bevételi forrásokat biztosított a templomok számára és háború esetére különleges óvintézkedéseket hozott a templomok védelme érdekében. V. Ptolemaiosz nagyobb ajándékokat áldozott az istenként tisztelt ápisz- és mneviszálatoknak, mint az az egyiptomi királyoktól korábban megszokott volt. Ezt a papok jó alkalomnak vélték és elkészítették neki ezt a követ az alábbi tiszteletteljes megszólítással:Ptolemaiosz, aki örök életű és aki Ptah kegyeltje vagy, Ptolemaiosz király és Arszinoé királynő fia, aki oly sok jót tettél a templomoknak és azok lakóinak és mindazoknak, akik az uralmad alatt állnak, mivel isten vagy, egy isten és egy istennő fia, Hórusszal egyenrangú, Ízisz és Ozirisz fiával, aki az apját védelmezte.Nem látszott abszurdnak az a feltételezés, miszerint a görög szöveg tartalma megegyezik a két fölötte állóéval. A rosette-i követ lemásolták, lerajzolták és öntvényeket készítettek róla. A tudósok a világ minden táján igyekeztek megfejteni az írásjeleket. A középső szöveg az akkoriban beszélt démotikus nyelvként ismerték fel.Jean-Francois Champollion tizenegy évesen határozta el, hogy megfejti a rosette-i kövön olvasható jeleket. A tudásvágytól égő ifjú hatalmas energiáját mutatja, hogy huszonegy éven át kitartóan foglalkozott ezzel a problémával.Huszonegy évig, miközben egyre közelebb és közelebb került a titokhoz.Amikor 1807-ben Champollion tizenhét esztendősen befejezte az iskolát és a Tudományos Akadémia tagja lett, a kopt nyelvvel, a hieratikus nyelv fejlődésével és az abból eredő démotikus nyelvvel foglalkozott. A kopttal összehasonlítva felfedezte,hogy a hieroglif írás nyolc személyes névmást használ, amelyek analóg hangjeleknek felelnek meg. Ebből arra lehetett következtetni, hogy ez az írás nem csak szimbólumokból áll. Champollion a rosette-i kövön 486 görög szót számolt össze, de 1419 hieroglifát. A továbbiakban ugyanúgy járt el, mint régen, amikor még írni és olvasni nem tudván a Biblia kívülről ismert szövegét összehasonlította az írásképpel.Feltételezhető volt, hogy a fáraók nevei és a többi tulajdonnév mindhárom nyelven ugyanúgy hangzik. Az angol természettudós, Thomas Young a leggyakoribb ismétlődések alapján Ptolemaiosz nevét már megfejtette. Champollion kerülő utat választott. Rajzos másolatokat rendelt egy obeliszkről, amelynek görög nyelvű feliratából tudta, hogy Kleopátra neve gyakran előfordul rajta. A hangjeleket besorolta a saját rendszerébe és felismerte az I, P és T betűket, amelyek Ptolemaiosz nevében is megtalálhatók. Így már tudta, hogy a jelek nem szótagokat jelölnek,hanem önálló hangokat. A Kleopátra nevében álló L előtt tehát K-nak vagy C-nekkell állnia. Miután Champollion 1822. Szeptember 14-én több, fáraók neveit is tartalmazó szöveg másolatát megkapta, kettőt azonnal megfejtett: Ramszeszét ésThotmeszét. Semmi kétség. Champollion megoldotta a hieroglifák rejtélyét.-Je tiens I’affaire (Megvan) - kiáltotta lelkesülten a bátyjának, Jacques-Josephnek,karját a magasba emelte, majd mint akit villámcsapás ért, összeesett. Öt napig eszméletlenül feküdt, amiről több szerző is említést tesz. Adolf Erman is beszámol erről.Amikor Champollion magához tért, furcsa látomásokról beszélt és az általa megfejtett neveket mormolta.Felfedezését 1822. szeptember 27-én közölte a párizsi akadémiával. Az egyiptológia professzorává nevezték ki és 1828-ban a tudomány szolgálatában Egyiptomba küldték. Egy pisai professzorral, Ippolito Rosellinivel együtt vezették a X. Károly király és a toscanai kormány által szervezett expedíciót. Gyermekkori álma beteljesült; ez azonban a halálos ítélete is volt egyben:Champollion közvetlenül a hazatérte után meghalt. Hogy valójában mi okozta a halálát, az soha nem derült ki. Negyvenkét éves volt.
Ha még messzebbre utazunk vissza az időben, rálelünk a már-már legendás hírű Jean-Francois Champollionra, akinek sikerült megfejteni a hieroglifákat. Ő volt az, aki ezzel a teljesítményével megteremtette a további kutatások feltételeit.A hieroglifa szó az ógörög IEROGLIFIKA GRAMMATA (szent írásjelek)kifejezésből ered. És valóban, ezeket a rajzokat az antik görög időktől kezdve egészen az újra felfedezésükig titokzatos, misztikus, szent jeleknek tekintették. A 18.Század végéig a kutatók komolyan hitték, hogy mágikus tartalmuk van, ezért inkább nem is foglalkoztak velük. A német-dán régész, Zoega volt az első, aki - igaz,eredménytelenül - közelebbről megvizsgálta ezeket az ábrákat. Bár Zoegának nem sikerült megfejtenie a hieroglifákat, korántsem lényegtelen felismerésre jutott,amelyből később Champollion is kiindult: Zoega rájött, hogy egyes, ovális keretbe foglalt jelek egy-egy fáraó nevét jelölik.Champollion csodákban gazdag, rövid élete sorsszerű vonásokat mutat. És nem csak azért, mert Jean-Francois apjának, aki a dél-franciaországi Figeacban voltkönyvkereskedő, egy jósnő megjövendölte, hogy fia születik, aki „utat mutat a következő évszázadoknak”. Az idősebb Champollion mindent megtett, hogy ezt megakadályozza - sikertelenül.Az 1791-ben született Jean-Francois rendkívüli képességei már az első években megmutatkoztak. Még öt esztendős sem volt, amikor az anyjával részleteket olvastatott a Bibliából, amelyeket azután szóról szóra felmondott. Legifjabb gyermekének túl korán jelentkező tehetségétől tartva az apja megtiltotta a felolvasásokat. A fiút ez arra indította, hogy a házi könyvkereskedésből elcsenjen egy Bibliát és azt titokban tanulmányozza. A kis Champollion ekkor ugyan még nem tudott írni és olvasni, de kívülről ismerte a Biblia valamennyi oldalát és tudta, hogyaz egyes részek hol találhatók. Összehasonlította tehát a beszéd hangjait a nyomtatott szöveg hosszával, megkereste az egyezéseket és megállapította, hogy a francia kiejtés gyakran eltér a szavak írott formájától. Jean-Francois játszva tanult, felismerte a szótagok funkcióját és a szórend szabályait még mielőtt iskolába járt volna.Apja a helyi iskolába járatta a fiút. A világért sem akarta, hogy csodagyerek váljék belőle. De Jean-Francois bátyja, Jacques-Joseph felismerte a kicsiben a zsenit.Jacqes-Joseph maga is tragikus sorsú alak volt. Egyetemre járt, egyiptomi művészettörténettel foglalkozott és minden kapcsolatát latba vetette, hogy Napóleon őt is magával vigye az 1798-as egyiptomi hadjáratára. Csakhogy Napóleon, akit a hadserege mellett tudósok egész csoportja is elkísért Egyiptomba, Jacques-Joseph Champollion nélkül ment el. Ő erre szögre akasztotta a tudományt, Grenoble-ba költözött és felcsapott kereskedőnek.
Amikor Dümichen visszatért Németországba, szánalmas állapotban volt. Alig tudott egy mondatot befejezni, csapongtak a gondolatai. De ami a legrosszabb volt: így is írt.A kiadói emiatt igencsak elkeseredtek. Így pl. a Baedecker, amely Dümichent bízta meg egy Felső-Egyiptomról szóló kötet megírásával. A könyvet végül semmitmondó tartalma miatt bezúzták. Az Oncken kiadó, amely világtörténelmi sorozatából az Egyiptom című kötet elkészítését Dümichenre osztotta, ugyancsak rossz tapasztalatokat szerzett. Dümichen csak írt és írt. Háromszáz oldal után a megbízó csodálkozva állapította meg, hogy a professzor még mindig nem ért a bevezetés végére.Amerikai tudósok megfigyelései szerint ezek a tünetek meglepően emlékeztetnek bizonyos drogok pszichikai hatására. Ismeretes, hogy sok, látszólag teljesen egészséges embereknek látens skizofréniája van, de a betegség sohasem mutatkozok rajtuk. Pszichotomimetikumok és hallucinogének okozhatnak tudathasadást, főleg ha ezek a szerek hirtelen nagy koncentrációban érik a szervezetet.Dr. John Griffith, amerikai amfetamin-szakértő az alábbiakra emlékezik:„Volt egyszer egy végzős tanítványom, aki amfetamin-származékokat szedett. Egyik nap feltettem neki egy kérdést, amire nem tudott válaszolni. Ez annyira dühítette őt,hogy fogott egy e témába vágó könyvet és kívülről megtanulta mind a 453 oldalát.„Egy másik amerikai orvos megemlít egy egyetemistát, aki kábítószer hatása alatt az egész vizsgáját a lap első sorába írta.Amint később majd látni fogjuk, a régi egyiptomiak nagyon is jól ismerték a kábítószereket. Ma pedig tudjuk, hogy léteznek drogok, amelyek rendkívül könnyen -pl. ha piszkos kezünket a szánkhoz emeljük - bejuthatnak a szervezetbe és ott kifejthetik hatásukat.Ennek példája lehet az LSD „véletlen” felfedezése, amikor is Dr. Albert Hofmann, svájci gyógyszerész 1938-ban a baseli Sandoz AG kutatólaboratóriumában egymilliomod (!) grammot juttatott a szájába a szerből és negyven perccel később látomásai támadtak. Ilyen kis mennyiség átviteléhez valóban elegendő, ha meg fogunkegy tárgyat, majd az ujjunkkal az ajkunkhoz érünk.De más módja is akadt, hogy az ember feldobódjék. Az ásás, a kutatás, a felfedezés jó néhány embert extázisba hozott. Úgy tűnt, mintha a fáraók átka mágikus erővel válogatná ki az áldozatait. Mintha kiváló emberek életüket áldoznák a tudományért. Vagy mintha a régészeknek az egyiptomi ásatásokról megbomlott elmével kellene visszatérniük.
Francois Champollion rövid élete Ha még messzebbre utazunk vissza az időben, rálelünk a már-már legendás hírű Jean-Francois Champollionra, akinek sikerült megfejteni a hieroglifákat. Ő volt az, aki ezzel a teljesítményével megteremtette a további kutatások feltételeit.A hieroglifa szó az ógörög IEROGLIFIKA GRAMMATA (szent írásjelek)kifejezésből ered. És valóban, ezeket a rajzokat az antik görög időktől kezdve egészen az újra felfedezésükig titokzatos, misztikus, szent jeleknek tekintették. A 18.Század végéig a kutatók komolyan hitték, hogy mágikus tartalmuk van, ezért inkábbnem is foglalkoztak velük. A német-dán régész, Zoega volt az első, aki - igaz,eredménytelenül - közelebbről megvizsgálta ezeket az ábrákat. Bár Zoegának nem sikerült megfejtenie a hieroglifákat, korántsem lényegtelen felismerésre jutott,amelyből később Champollion is kiindult: Zoega rájött, hogy egyes, ovális keretbe foglalt jelek egy-egy fáraó nevét jelölik.Champollion csodákban gazdag, rövid élete sorsszerű vonásokat mutat. És nem csak azért, mert Jean-Francois apjának, aki a dél-franciaországi Figeacban voltkönyvkereskedő, egy jósnő megjövendölte, hogy fia születik, aki „utat mutat a következő évszázadoknak”. Az idősebb Champollion mindent megtett, hogy ezt megakadályozza - sikertelenül.Az 1791-ben született Jean-Francois rendkívüli képességei már az első években megmutatkoztak. Még öt esztendős sem volt, amikor az anyjával részleteket olvastatott a Bibliából, amelyeket azután szóról szóra felmondott. Legifjabb gyermekének túl korán jelentkező tehetségétől tartva az apja megtiltotta a felolvasásokat. A fiút ez arra indította, hogy a házi könyvkereskedésből elcsenjen egy Bibliát és azt titokban tanulmányozza. A kis Champollion ekkor ugyan még nem tudott írni és olvasni, de kívülről ismerte a Biblia valamennyi oldalát és tudta, hogy az egyes részek hol találhatók. Összehasonlította tehát a beszéd hangjait a nyomtatott szöveg hosszával, megkereste az egyezéseket és megállapította, hogy a francia kiejtés gyakran eltér a szavak írott formájától. Jean-Francois játszva tanult, felismerte aszótagok funkcióját és a szórend szabályait még mielőtt iskolába járt volna.Apja a helyi iskolába járatta a fiút. A világért sem akarta, hogy csodagyerek váljék belőle. De Jean-Francois bátyja, Jacques-Joseph felismerte a kicsiben a zsenit.Jacqes-Joseph maga is tragikus sorsú alak volt. Egyetemre járt, egyiptomi művészettörténettel foglalkozott és minden kapcsolatát latba vetette, hogy Napóleon őt is magával vigye az 1798-as egyiptomi hadjáratára. Csakhogy Napóleon, akit a hadserege mellett tudósok egész csoportja is elkísért Egyiptomba, Jacques-JosephChampollion nélkül ment el. Ő erre szögre akasztotta a tudományt, Grenoble-baköltözött és felcsapott kereskedőnek.
A régészekben kétségtelenül nehéz közös tulajdonságokat találni. Erre többször is rá kellett jönnöm e könyv kapcsán végzett kutatásaim során. És itt nem csak az általuk képviselt különféle elméletekre gondolok, hanem elsősorban viselkedésük, jellemük különbözőségeire. Németországban is találkozhatunk régészekkel, akik a fáraók átkát színtiszta ostobaságnak tartják, és olyanokkal is, akik semmi pénzért be nem tennék a lábukat egy fáraó sírjába. Amikor egy müncheni régésztől azt tudakoltam, mitől fél a fáraósírban, sokat sejtetően azt felelte: „Az istenektől!”Nézetem szerint ha a fáraók átka nem csupán a Tutanhamon-sír felfedezéséhez kapcsolódó egyedülálló véletlen, akkor a rejtélyes halálesetek már korábban is előfordultak volna.Manapság az állami archívumokban megtalálhatók a régészeti felfedezések és elméletek pontos leírásai, de az érintett tudósokról - avagy kalandorokról - vajmi keveset tudunk. A legjelentősebb egyiptológusok utáni nyomozásaim azonban elgondolkodtató tényeket tártak fel. Olyan tényeket, amelyek tanúsága szerint a fáraók átka már másfél évszázaddal ezelőtt is hatott. És mindig olyan kutatókra sújtott le, akik hosszabb ideig tartózkodtak Egyiptomban és kapcsolatban álltak valamelyik ásatással.A straszburgi Johannes Dümichen professzor, egy sziléziai lelkipásztor fia,akit apja szintén papnak szánt, nagy-nagy nélkülözések közepette elutazott Egyiptomba és Núbiába. Ott valódi megszállottsággal vetette magát egy olyan munkába, amely a kezdetleges fényképészet idején rendkívül értékesnek bizonyult:Dümichen templomok és sírok feliratait másolta le. Gyakran heteket töltött a föld alatt vagy egy-egy romban. Eközben különös változás zajlott le benne. És ez mi mással lenne magyarázható, ha nem olyan hatásokkal, amelyek ebben az esetben nem a testet, hanem a pszichét támadták meg? Ám ha Dümichen professzor esete egyedülálló lenne, nem is foglalkoznánk vele. Csakhogy az övé csupán egy a sok közül.Dümichen egyszerre elkezdett fantáziálni. Egyértelműen a kezdődő skizofrénia tüneteit mutatta. Órák hosszat mesélt olyan archeológiai élményeiről,amelyek egészen biztosan nem élhetett át. Mindenkinek beszámolt pl. egyik munkájáról Petemenóphisz thébai sírjában, amely „úgy bűzlött a denevérektől, hogy csak úgy tudtam dolgozni, ha narancshéjat kötöttem a szám elé.”
Walter Emery 1964. Október 5-én látott hozzá ahhoz a munkához, amelyet élete főfeladatának tekintett: Imhotep sírjának kereséséhez.Imhotep rendkívül érdekes figura. Emery szerint „ő az első orvos, aki kiemelkedik az ókor ködéből”. A legelső fáraók idején élt Imhotep olyan természettudományi ismeretekkel rendelkezett, amelyekért a nép a gyógyításisteneként tisztelte őt. De ezenkívül Dzsószer fáraó építésze és tanácsadója is volt egyben, a „Felső- és Alsó-Egyiptom királyának munkálatait irányító vezető”. Ő építette Dzsószer lépcsős piramisát és állítólag ő találta fel az írást és a naptárat is,tehát igazán sokoldalú lángelme volt.Mivel még ma sem ismerjük a sírját, feltételezhető, hogy a sírrablók még nem fosztották ki. E mellett szól az az építészeti szaktudás is, amelynek felhasználásával Imhotep már életében készíthetett magának sírt. Másfélét, mint Dzsószeré, de nem kevésbé nagyszerűt. Emery tisztában volt azzal, hogy Imhotep sírja legalább olyan óriási jelentőségű lenne az Óbirodalom történelme szempontjából, mint Tutanhamonsírjának felfedezése volt az Újbirodalom számára. De a sivatag mely pontján kell leszúrni az ásót?Az első próbaásások egyértelművé tették, hogy az egész völgy tele van az első dinasztiák idejéből származó építményekkel. Ezeknek a síroknak (masztabák) a nagy része csupán azért maradt meg, mert a ptolemaioszi korban kavicsokkal szórták be azokat. Nemigen voltak három méternél magasabbak, így a terület feltöltésével a későbbi nemzedékek további helyet nyertek új épületeik számára.Az Illustrated London News 1965. Március 6-i számában Emery professzor ezt írja:Már évek óta foglalkoztat az a völgy, amely az észak-Szakkarai ősi temető nyugati szélén terül el. Az egész vidéket ptolemaioszi és római kori cserepek borítják. Ezek az Abydos-béli Umm el-Quab-ban talált leletekre emlékeztetnek. 1956-ban még az Egypt Exploration Society munkálatainak befejezése előtt két próbaásást végeztem a területen, amikor is III. dinasztia korabeli falakra bukkantam. Megtaláltam két szentbika sírját, valamint íbiszmúmiák agyagedényekbe zárt maradványait. Némely kutató ugyan már az ötvenes években tudta, hogy a földalatti folyosókon íbiszsírok vannak,de valamilyen okból eddig senki sem ismerte fel, hogy azok a III. dinasztia sírjaihoz tartoznak...Tekintettel arra a széles körben elfogadott nézetre, mely szerint Imhotep sírja valahol az ősi temetőben található - ahogyan azt Firth, Quibell és Reisner is hitte -, a bika - és íbisztetemek arra engedtek következtetni, hogy elhelyezkedésük folytán kapcsolatban állnak valamilyen sírral. A külső körülmények mindenesetre arra utalnak, hogy a ptolemaioszi és a római korban a környék zarándokhely lehetett.Célját szem előtt tartva Emery egyre lázasabban dolgozott. 1964. December 10-én tíz méter mélyen egy III. dinasztia-kori sír aknájára bukkant. Egy bonyolultan elágazó labirintus tárult fel előtte: oldaljáratok, befalazott átjárók és bennük számtalan mumifikált íbisz. Itt szemmel láthatóan több generáció útja találkozott. Egyptolemaioszi kori szobor megerősítette Emeryt abban, hogy jó nyomon jár. A szobortalapzatán megjelölték a gyógyítás istenének tiszteletére rendezett ünnepeket. Ezek egyike minden évben ismétlődött halálának évfordulóján. Imhotepet úgy említették,mint aki „a nagy Dehanban nyugszik, a barlangban, amely oly kedves a szívének.”-Elképzelhető - vélekedett Emery professzor -, hogy az említett barlang ez a hatalmas földalatti labirintus.Ekkor már nem fért hozzá kétség, hogy Emery Imhotep nyomára lelt. Csak azt nem tudta, hogy napok vagy évek választják még el a nagy felfedezéstől. - Nekem sokkal több kétségem volt, mint Emery professzornak - mondja az asszisztense, Ali el Khouli -, végül már szinte biztos volt benne, hogy hamarosan megtalálja Imhotepet .Ahogy egykor Ariadné a krétai Minosz labirintusában, a régészek is madzagot kötöttek a csuklójukra, hogy kitaláljanak a zegzugos útvesztőből. Rajzokat készítettek és a már felderített szakaszokat kipipálták. Aztán felfoghatatlan dolog történt: több hónapos földalatti munka után Emery felismerte, hogy egyik járat sem vezet Imhotep sírkamrájához.Csalódott, de nem keseredett el. Úgy vélte, ha nem is sikerül megtalálni a sírt,az még nem jelenti, hogy az nincs is kapcsolatban a labirintussal. Éppen ellenkezőleg: olyan rafináltan építették meg, hogy minden ésszerűnek látszó kutatás értelmetlen.Ebből kifolyólag Emery másutt kezdett ásni. Hiába. A nagy dicsőség, Imhotep sírjának felfedezése nem adatott meg neki.De miért kellett Emerynek meghalnia?Számos archeológus sorsát követtem nyomon. Szerettem volna megtudni,hogy akadnak-e párhuzamok a különböző tudósok életmódjában vagy halálában.Életükben - amint arra rövidesen kitérek - alig fedeztem fel azonosságokat, eltekintve attól a megszállottságtól, amellyel a hivatásukat űzték. De akadt egy sor különös,véletlen egybeesés.
Köszönet neked kortalanság évszakába feledkezett élethosszú késő délutánom köszönöm a folyókra néző ablakokat köszönöm az igaz szerelmeket kiket annak idején adtál és a csöndből születő és váratlan szavakat melyek felvezettek a tiszta napvilágra anélkül hogy hátrafordultak volna hozzám köszönet a barátokért és hosszú visszhangjukért és a hibákért amelyek csak enyéim voltak a honvágyért mely a fiatal liléket hajtja el valahonnan ahol szerettek lenni már kezdettől fogva egy másik helyre ahol szerettek lenni még mielőtt lettek volna köszönet nektek test és kéz és két szemem köszönöm a látványokat és pillanatokat melyeket nem látok már soha többé csupán lelki szememmel ahol változatlanok köszönet hogy láthattam a hajnalcsillagot és a kutyákért akik utamon vezetnek
Ha azt mondanám, nem félek – nem lenne igaz. Tartok a betegségektől, a szégyentől. Mint bárkinek, nekem is vannak álmaim. Csak megtanultam őket elrejteni, hogy megóvjam magamat a beteljesüléstől: minden boldogság kiváltja a Moirák haragját. Kegyetlen nővérek – végül nincsenek érzéseik, csak az irigység.
Véráldozatok a tudományért1971 március 10., szerda.
Kairótól alig harminc kilométerre délre, a szakkaraiásatáson lassan lejár a munkaidő. Még csak 14 óra van, de a portól szürke munkásokjókedvűen lármázva dobálják a homokba félbevágott teherautó-gumiból készülttörmelékhordó kosaraikat. Reggel hét óra óta hordják a felszínre a homokot, a port, aköveket tíz méteres mélységből. Nem könnyű munka, de jól fizet. És ugyan mimásból lehetne megélni itt, a Líbiai-sivatag szélén?Amióta ezek a bolond régészek 1935-ben ellepték a vidéket, a falu, Szakkaraismét vonzó lett. Hét kilométer hosszan és 500-1500 méter szélesen terül el Szakkarahatalmas temetője, az egykori Memphiszhez tartozó Holtak Városa. És mindenek fölémagasodik Dzsószer fáraó csaknem ötezer éves lépcsős piramisa, az emberiséglegrégebbi építménye.Az akna szélén áll az angol Walter Bryan Emery egyiptológus professzor, aki1935 óta a szakkarai ásatások vezetője.Bryan - ahogyan barátai és munkatársai hívják - egy kisebb, kb. húszcentiméter magas szobrocskát tart a kezében, amely Oziriszt, a holtak istenétábrázolja. Újra és újra figyelmesen szemügyre veszi minden oldaláról, majdegyiptomi asszisztensével együtt elindulnak a falu irányába.Az ásatást végzőknek van egy kis, irodával és fürdőszobával felszereltházikójuk Szakkarában, de a régészek egyike sem lakik itt, a sivatagi faluban. MiutánEmery és az asszisztense, Ali el Khouli megérkeznek az irodába, Ali a hőségtőlkimerülten egy heverőre zuhan. Emery a fürdőbe megy. Az ezután történtekről azasszisztense nem sokkal később így számolt be nekem az eset helyszínén:-Itt ülök a heverőn, egyszerre nyögést hallok a fürdőből. Benézek a félig nyitott ajtónés látom, hogy Emery a mosdóba kapaszkodik. Rosszul érzi magát? - kérdezem, de aprofesszor nem válaszol. Csak bénultan áll ott tovább. Megragadtam a vállánál és azágyhoz vonszoltam. Azután rögtön telefonáltam...Walter B. Emeryt egy mentőautó Kairóba szállítja az angol kórházba, ahol azorvosok megállapítják: a professzor jobb oldala megbénult, beszélni sem tud.17Philipp VandenbertFelesége, Mary, aki szinte minden útjára elkísérte őt, egész éjszaka nem mozdul férjebetegágyától. Másnap - 1971. Március 11-én, csütörtökön - Walter B. Emery meghal.A kairói Al Ahram egy nappal később így ír: „E különös eset kapcsán azt kellhinnünk, hogy a fáraók legendás átka ismét lesújtott.”Emery, akiről a helyi munkások azt mondják, „nem is angol volt, hanem máregyiptomi”, ügyet sem vetettek a fáraók átkára. Ismerte jól, de ha újságírókkérdezték, sohasem foglalt állást. Ali el Khouli szerint „tulajdonképpen mindenrőlbeszélt, csak erről nem.”Emery kerülő úton jutott el a régészethez. Számára az egyiptológia előszörnem volt más, mint lélegzetelállító tudományos kaland, ugyanis ő eredetileg gépészvolt. Liverpoolban hajómérnöki tanulmányokat folytatott és részt vett két brithadihajó tervezésében is. De valahogy máshogyan képzelte el az életét.Ezért ment vissza az egyetemre 1921-ben. T. E. Peet professzornálegyiptológiát tanult, mert ez már kisiskolás kora óta érdekelte. De őt az ókoriszövegek elmélyült tanulmányozása sem elégítette ki; ezért két év után otthagyta azegyetemet és felfedezőútra indult Luxorba. 1926-ban már tucatnál is több ókori sírttárt fel, közöttük a XVIII. Dinasztia egyik legértékesebbjét, Ramosze vezírét. Végül akutatásait 1929-től Núbiában folytatta, ahol az asszuáni gát tervezett felépítése miattszámtalan műemléket kellett megmenteni a víztől.1935-ben Emery lett a Szakkarai ásatások irányítója. Első feladata volt az I.Dinasztia óriási temetőjét feltárni. Ennek a munkának szentelte élete következő húszesztendejét, igaz kisebb-nagyobb megszakításokkal: a második világháborúbanEmery alezredes lett a brit hírszolgálat feje.A háború után eleinte nem jutott pénz a munkálatokra, aztán következett aszuezi válság. De mivel Walter B. Emery annyira hozzászokott Egyiptomhoz,elvállalt egy diplomáciai hivatalt Kairóban. A londoni egyetem végül rendes tanáráváfogadta, s amikor Szakkarában folytatódtak az ásatások, Emery London és Egyiptomközött ingázott. Csak egy évvel a halála előtt hagyta abba a tanítást.Iéráldozatok a tudományért1971 március 10., szerda. Kairótól alig harminc kilométerre délre, a szakkaraiásatáson lassan lejár a munkaidő. Még csak 14 óra van, de a portól szürke munkásokjókedvűen lármázva dobálják a homokba félbevágott teherautó-gumiból készülttörmelékhordó kosaraikat. Reggel hét óra óta hordják a felszínre a homokot, a port, aköveket tíz méteres mélységből. Nem könnyű munka, de jól fizet. És ugyan mimásból lehetne megélni itt, a Líbiai-sivatag szélén?Amióta ezek a bolond régészek 1935-ben ellepték a vidéket, a falu, Szakkaraismét vonzó lett. Hét kilométer hosszan és 500-1500 méter szélesen terül el Szakkarahatalmas temetője, az egykori Memphiszhez tartozó Holtak Városa. És mindenek fölémagasodik Dzsószer fáraó csaknem ötezer éves lépcsős piramisa, az emberiséglegrégebbi építménye.Az akna szélén áll az angol Walter Bryan Emery egyiptológus professzor, aki1935 óta a szakkarai ásatások vezetője.Bryan - ahogyan barátai és munkatársai hívják - egy kisebb, kb. húszcentiméter magas szobrocskát tart a kezében, amely Oziriszt, a holtak istenétábrázolja. Újra és újra figyelmesen szemügyre veszi minden oldaláról, majdegyiptomi asszisztensével együtt elindulnak a falu irányába.Az ásatást végzőknek van egy kis, irodával és fürdőszobával felszereltházikójuk Szakkarában, de a régészek egyike sem lakik itt, a sivatagi faluban. MiutánEmery és az asszisztense, Ali el Khouli megérkeznek az irodába, Ali a hőségtőlkimerülten egy heverőre zuhan. Emery a fürdőbe megy. Az ezután történtekről azasszisztense nem sokkal később így számolt be nekem az eset helyszínén:-Itt ülök a heverőn, egyszerre nyögést hallok a fürdőből. Benézek a félig nyitott ajtónés látom, hogy Emery a mosdóba kapaszkodik. Rosszul érzi magát? - kérdezem, de aprofesszor nem válaszol. Csak bénultan áll ott tovább. Megragadtam a vállánál és azágyhoz vonszoltam. Azután rögtön telefonáltam...Walter B. Emeryt egy mentőautó Kairóba szállítja az angol kórházba, ahol azorvosok megállapítják: a professzor jobb oldala megbénult, beszélni sem tud.17Philipp VandenbertFelesége, Mary, aki szinte minden útjára elkísérte őt, egész éjszaka nem mozdul férjebetegágyától. Másnap - 1971. Március 11-én, csütörtökön - Walter B. Emery meghal.A kairói Al Ahram egy nappal később így ír: „E különös eset kapcsán azt kellhinnünk, hogy a fáraók legendás átka ismét lesújtott.”Emery, akiről a helyi munkások azt mondják, „nem is angol volt, hanem máregyiptomi”, ügyet sem vetettek a fáraók átkára. Ismerte jól, de ha újságírókkérdezték, sohasem foglalt állást. Ali el Khouli szerint „tulajdonképpen mindenrőlbeszélt, csak erről nem.”Emery kerülő úton jutott el a régészethez. Számára az egyiptológia előszörnem volt más, mint lélegzetelállító tudományos kaland, ugyanis ő eredetileg gépészvolt. Liverpoolban hajómérnöki tanulmányokat folytatott és részt vett két brithadihajó tervezésében is. De valahogy máshogyan képzelte el az életét.Ezért ment vissza az egyetemre 1921-ben. T. E. Peet professzornálegyiptológiát tanult, mert ez már kisiskolás kora óta érdekelte. De őt az ókoriszövegek elmélyült tanulmányozása sem elégítette ki; ezért két év után otthagyta azegyetemet és felfedezőútra indult Luxorba. 1926-ban már tucatnál is több ókori sírttárt fel, közöttük a XVIII. Dinasztia egyik legértékesebbjét, Ramosze vezírét. Végül akutatásait 1929-től Núbiában folytatta, ahol az asszuáni gát tervezett felépítése miattszámtalan műemléket kellett megmenteni a víztől.1935-ben Emery lett a Szakkarai ásatások irányítója. Első feladata volt az I.Dinasztia óriási temetőjét feltárni. Ennek a munkának szentelte élete következő húszesztendejét, igaz kisebb-nagyobb megszakításokkal: a második világháborúbanEmery alezredes lett a brit hírszolgálat feje.A háború után eleinte nem jutott pénz a munkálatokra, aztán következett aszuezi válság. De mivel Walter B. Emery annyira hozzászokott Egyiptomhoz,elvállalt egy diplomáciai hivatalt Kairóban. A londoni egyetem végül rendes tanáráváfogadta, s amikor Szakkarában folytatódtak az ásatások, Emery London és Egyiptomközött ingázott. Csak egy évvel a halála előtt hagyta abba a tanítást.
Olykor egyenesen hihetetlennek tűnik, milyen természettudományos ismeretekkel rendelkeztek már a legősibb kultúrnépek. Hérodotosz pl. leírja, hogy az egyiptomipapok szerint a nap az emberiség történetében már négyszer más égtájon nyugodott le, mint ma. Két korszak volt eddig, amikor keleten ment le.Amiről Hérodotosz beszél, az nem más, mint a mágneses mező eltolódása és az ezzel összefüggő pólusvándorlás, amire később még részletesebben visszatérünk.Csakhogy amikor ez utoljára megtörtént, kb. 700 000 évvel ezelőtt, még nem éltek emberek a földön. Honnan tudhattak akkor az egyiptomiak erről a jelenségről? Csak egyetlen ésszerű magyarázat kínálkozik: Meghatározták a föld mágneses mezejét és megmérték az eltolódásait. A modern tudomány számára ez nem jelent nehézséget.Ma precíziós mérőműszerek és kutatóállomások állnak a rendelkezésünkre az egész világon. De hogyan oldották meg ezt az egyiptomiak, akik még az iránytűt sem ismerték?Hérodotosz egészen biztosan nem nagyot mondó egyiptomiak meséjének lett az áldozata, egy olyan meséé, amely később - a modern tudomány bizonysága szerint- véletlenül egybeesett az igazsággal. Ugyanis az i. e. 195-ben Alexandriában elhunyt sokoldalú görög tudós és költő, Eratoszthenész, aki főleg a szélességi és hosszúsági fokok rendszerével foglalkozott, megemlíti, hogy Beroszosz, a babiloni történetíró világosította fel őt arról, hogy 403 000 évvel azelőtt a föld északi pólusa még „az örök sötétség birodalmában” volt.Mindeközben szem előtt kell tartanunk, hogy a babiloniaknak és az egyiptomiaknak még sejtelmük sem volt arról, hogy a föld gömb alakú. Olyan korongnak képzelték bolygónkat, amelyet a szélein az óceánok határolnak.Tudományos kutatásaik forradalmi eredményei ellenére az egyiptomiak csak a kiválasztottak szűk körét avatták be ezek ismeretébe. A nép tömegei körében ezek a kutatások éppoly titokzatosaknak tűntek, mint az ezzel foglalkozó emberek. Ami a felső réteg képzett tagjai számára tudomány volt, az a nép szárára az istenek műve,csoda, mágia. Csakis így magyarázható, hogy kiemelkedő óegyiptomi kutatók tudásukat magukkal vitték a sírba. Olyan ismereteket, amelyek így csupán rövid ideig szolgáltak valamilyen célt, hogy azután ismét eltűnjenek az emberek tudatából. Talán évezredekre, talán örök időkre.Az efféle „titkos tanok” akkor váltak igazán népszerűvé a nép köreiben,amikor az egyiptomi kultúra már széthullott.Ennek a nagyszerű kornak az utolsó maradványai azonban mégis oly jelentősek voltak, hogy híres és bölcs férfiak utaztak a Nílus menti országokba ismereteiket kiegészíteni, tudásukat tökéletesíteni. Ilyen tanulmányúton vett részt Homérosz, Orfeusz és Euripidész, a két államférfi, Lükurgosz és Szolón, filozófusok.Thalész és Plátón, matematikusok, mint Endoxus és Archimédesz. Még ha ezeknek az utazásoknak a valódiságát is tudjuk megerősíteni, maga a feltételezés is mutatja,mekkora jelentőséggel bírt akkoriban az egyiptomi kultúra a szellemi kiteljesedésre. Plátón odáig merészkedett, hogy saját népét, a görögöket gyermekeknek nevezte az egyiptomiakhoz képest (Timaiosz, 22). Ezt a kijelentést azonban bölcs módon egy egyiptomi pap szájába adja, aki Szolónhoz fordulva így szól: Ó, Szolón, ti görögök csupa gyermekek vagytok, nincsen köztetek egyetlen bölcs öreg sem. Nincsenek hagyományaitok, a Deukalionról és Phaethónról szóló mondáitok pedig csupán töredékei azoknak, amelyek a tűzvészek és árvizek során elpusztultak. Olyan csapásokban, amelyek bizonyos időnként lesújtottak az emberiségre, egész országokat ragadtak magukkal s velük együtt írásos emlékeket és a tudomány eredményeit is. A Nílus a mi országunkat megkímélte az efféle csapásoktól; ezért tudtuk templomainkban megőrizni múltunk történelmi emlékeit,miközben nektek újra és újra előlről kell kezdenetek a történetírást és nem tudjátok,mi történt korábban a saját hazátokban.
Grethe Weiser, német színésznő és férje, Dr. Hermann Schwerin 1970. október 2-án halálos autóbalesetet szenvedtek Felső-Bajorországban. A közkedvelt színésznő tragikus halála azért érdekes számunkra, mert azon a napon mind ő, mind a férje különösen rossz fizikai állapotban voltak. Legalábbis ezt állítják azok a tudósok, akik a bioritmikával foglalkoznak, ezzel a meglepő és sokat vitatott tannal, amely a következő hipotézisekből indul ki:Az ember születésekor megkezdődik testi, lelki és szellemi erőinek életritmusa. Ezeknek a ritmusoknak az amplitúdói egy-egy csúcsértéket és mélypontot mutatnak, amelyek kihatnak a teljesítőképességünkre és a hangulatunkra.Az életritmust némiképp bonyolítja, hogy mindhárom ritmus időtartama eltérő. Így a fizikai periódus 23 napig tart, a lelki 28 napig, a szellemi pedig 33 napig.Az ember ennek megfelelően 23 naponként különösen jó testi kondícióban van, 28 naponként rendkívül jó a lelkiállapota és minden 33. napon szellemi képességeinek legjavát nyújtja. A hullámzásból adódik egyidejűleg az is, hogy ugyanabban a ritmusban fizikai, lelki és szellemi mélypont is létezik. A bioritmus-kutatók Grethe Weiser és férje balesetét követően a születési adatokból kiszámolták a házaspár életritmus-görbéjét 1970. október 2-ára. A tudósok gyanúja beigazolódott:Grethe Weisert és a férjét éppen egy olyan napon érte a halál, amelyen „véletlenül”mindketten fizikai mélyponton voltak. Véletlen? Wilhelm Fliesz, berlini orvos bioritmus- elméletei meglehetősen vitatottak,noha éppen szokatlanul sok orvos található a tan követői között. A bioritmika ellenfelei a pozitív és negatív jelenségeket az autoszuggesztió számlájára írják.Eszerint aki tud róla, hogy állítólag lelki mélyponton van, az búskomor lesz azon a napon. Vagy: aki tudatában van szellemi csúcspontjának, annak az adott napon megnő az önbizalma és a szokottnál jobb teljesítményekre lesz képes. Ez azonban felveti a kérdést: Vajon mi a helyzet azoknak az embereknek az életritmusával,akiknek fogalmuk sincs arról, hogy ilyesmi létezik?A német vadászrepülőgépek számtalan baleseteinek fő oka az emberi mulasztás. 1973 elejéig 156 ilyen sok millió márkás repülőgép zuhant le. 23 szerencsétlenül járt pilóta esetében megvizsgálták a születési dátumukat és azélet ritmusukat. Az eredmény a baleset napján 13-an voltak bioritmusuk mélypontján.Taito Kokusai, Japán legnagyobb taxivállalatának tulajdonosa munkakezdés előtt mind a háromezer sofőrjét tájékoztatja bioritmusuk aktuális állásáról. Japánban,ahol a szellemi felismerések tudatosítása ősidőktől fogva előnyt élvez a műszaki tökéletességgel szemben, az sem meglepő, hogy a yikohamai postahivatal ötvenmotoros táviratkihordója bizonyos napokon vörös vagy sárga zászlócskát akaszt a járművére. A vörös azt jelzi: vigyázat, a vezető mélyponton van. A sárga pedig:vigyázat, a vezető közelgő mélypont előtt áll vagy épp most esett rajta túl.Svájcban már hasznosították a japán tapasztalatokat. Az autóssegély szolgálatnál figyelembe veszik a vezetők bioritmusát. Az eredmény: a saját hibából eredő balesetek száma harminc százaléka visszaesett. Egy baseli taxivállalat negyven százalékos csökkenést regisztrált, a svájci válogatott edzője, Jack Günthardpedig a nemzetközi versenyeken a tornászcsapatot a sportolók bioritmusa szerint állítja össze.Ha tehát az egyén életét nem csak a véletlen befolyásolja, akkor ezek a jelenségek annál meglepőbbek, amikor több, egymástól független ember sorsa furcsa módon összekapcsolódik.Paul Kammerer beszámol egy bécsi fizikaprofesszorról, aki egyik radioaktivitásról szóló előadásán részletekbe menően beszélt Pierre Curie munkásságáról. Ugyanabban az időben Pierre Curie végzetes közlekedési balesetet szenvedett. Ezt eddig véletlennek is tarthatnánk. Az azonban már elgondolkodtató,hogy hasonló esemény ismétlődött meg, amikor ugyanaz a bécsi professzor Ludwig Boltzmann, az osztrák fizikus gázelméletéről tartott előadást. Pontosan ugyanakkor Boltzmann öngyilkos lett.Az események puszta véletlen egybeesése így már sokkal kevésbé tűnik valószínűnek. Vajon létezik valamiféle pszichikai vagy parapszichológiai kapcsolat az azonos érzésű, érdeklődésű emberek között? Netán a fáraók átka sem más, mint azonosan érző, azonos irányban kutató személyek azonos gondolat menetének következménye?Mi, a huszadik század józan gondolkodású emberei kénytelenek vagyunk beérni azzal, hogy az érzékeinkkel felfogható és az azokon túli jelenségek gyakran olyannyira közel állnak egymáshoz, hogy számunkra fel sem tűnik a különbség és csak akkor nézünk nagyot csodálkozva, ha egy áthatolhatatlan fal előtt találjuk magunkat. A fiziológusok ugyan meg tudják magyarázni, hogy egyesek miért válnak néha átmenetileg süketté és ilyenkor hogyan képesek az ujjuk hegyével hallani, arra azonban nem ismerik a választ, miért támad meg a rák egyes embereket, másokat viszont miért nem.
Ha kell segít, ha kell nevet, ha kell szorít, ha kell szeret, ha kell hallgat, ha kell beszél, ha kell faggat, ha kell remél, ha kell ölel, ha kell sír, lát, mert ilyen egy igaz barát!
Ha a véletlent matematikai módszerekkel vizsgáljuk, sokat veszít a kiszámíthatatlanságából. Ha egy pénzérmét feldobunk a levegőbe, az vagy írással,vagy fejjel felfelé fog földet érni. Elméletileg fennáll az a lehetőség is, hogy az érme az élére esik. Ezt az esetet azonban most elvetjük, mert egyfelől rendkívül valószínűtlen, másfelől csak feleslegesen bonyolítaná az alábbi valószínűségszámítást. Annak az esélye, hogy az érme fejjel érkezik le, egyetlen dobás esetén 1:2.Két dobás a következő eredmények valamelyikét hozná:fej - fejfej - írásírás - fejírás - írás Más lehetőség nincs. Ha a kísérletünket három dobásra terjesztjük ki, ezen eredmények várhatók:fej - fej - fejfej - fej - írásfej - írás - fejfej - írás - írásírás - fej - fejírás - fej - írásírás - írás - fejírás - írás - írásKarl Marbe a filozófia és a pozitív tudomány területén végzett vizsgálataiban,amelyeket Egyformaság a világban címmel jelentetett meg, a felsorolás első és utolsó elemét, vagyis a három azonos dobást „tiszta csoportnak” nevezi, a szabálytalan eredményeket pedig „normál” csoportnak. Minél inkább egyforma ugyanis az eredmény, annál közelebb áll a sorozathoz, igaz, ugyanannyival ritkább és valószínűtlenebb is.Tíz dobást elvégezve elvileg egymás után tíz fejet is kaphatunk. Ha n helyére a lehetséges esetek számát írjuk, akkor azok bekövetkezésének valószínűsége 1:n.Egy (két oldalú) érme egyszeri feldobásakor tehát 1:2. Több dobás esetén a lehetőségek számát ez a képlet adja meg: 2n.Amit az előbb felsoroltunk, ez három dobásnál 23, azaz nyolc különbözőlehetőség. Annak az esélye, hogy 28 dobásból mind a 28.szor fejet kapjunk,1:228=1:268 435 456. Jóval bonyolultabbá válik a módszer, ha egy esemény kimenetelét kettőnél több lehetőség határozza meg. Warren Weaver beszámol egy esetről, amely 1950.március 1-én történt Beatrice-ben, Nebraska államban.Ezen az estén a helység kis templomában énekkari próba volt. A kezdete 19óra 20 percre volt kitűzve. A véletlen azonban úgy hozta, hogy 19 óra 25-kor a tizenöt kórustagból még senki nem érkezett meg. A karvezető pap azért nem, mert a feleségére várt, akinek még ki kellett vasalnia a nagyobbik lánya ruháját, aki szintén a kórusban énekelt. Két nőnek - egymástól függetlenül - úton a templomba elromlott az autója, egy iskolás lány pedig nem készült el időben a házi feladatával. Két másik fiatal lányt annyira lekötött egy hangjáték a rádióban, hogy megfeledkeztek a próbáról.Egy anya és a lánya kicsit lepihentek és elaludtak. Egészen egyszerű, mindennapos okok, amelyek oda vezettek, hogy 19 óra 25 perckor senki nem volt a templomban. Ezeknek a mindennapos okoknak azonban egyszerre megváltozik a jelentőségük: 19 óra 25-kor, tehát az énekkari próba tervezett kezdete után öt perccel ugyanis egy óriási gázrobbanás földig rombolta a beatrice-i templomot. A tizenöt ember késése talán a sors akarata? Sejthettek valamit? Vagy tényleg példa nélküli véletlen, hogy mindannyian életben maradtak?A véletlent kutató Weaver az eset kapcsán erre a következtetésre jut: 1:1000000 az esélye, hogy a késéseknek mind a tíz oka egyszerre lép fel. Empírikusan jár el és azt mondja: a kórustagok átlagosan minden negyedik próbáról késtek el. De mivel ezúttal minden énekes ugyanazon a napon késett, ennek a valószínűsége(1:4)10.A sorsszerű jellemvonások egyezésének okait sok tudós a csillagokban látja.Ez kétségtelenül a legegyszerűbb és a legelterjedtebb teória. Jóllehet eddig már tizenkét ember járt a holdon, annak a földi tevékenységekre és periódusokra gyakorolt hatásai még szinte teljességgel ismeretlenek. Vitathatatlan a hold és a tengerek vízszintjének ingadozása közti kapcsolat, de fogalmunk sincs arról, hogy befolyásolja a hold az emberek életét. Intenzíven kutatják a napfolttevékenység és az éghajlat összefüggéseit is, de a napfolttevékenység hatását a nagy járványok kitörésére vagy nemzetközi konfliktusok kialakulására eddig csak orosz kozmobiológusok igazolták.Lunacsarszkij és Szemasko hét, tizenegy, harmincöt és nyolcvan éves napciklusokat figyelt meg. Ezen periódusok idején mágneses viharok tönkretehetik az elektromos hálózatokat; a statisztikai vizsgálatok szerint ilyenkor nő a pszichózisok, a közlekedési balesetek, az öngyilkosságok és a „természetes” halálok száma.
A korábbiakban említett esetek magyarázata kétféleképpen képzelhető el. Az egyik mód a vak fatalizmus, a végzet feltétlen elfogadása. A másik, kétségtelenül bonyolultabb módszer az, hogy hipotéziseket állítunk fel azokról a jelenségekről,amelyek olyannyira szokatlanok, hogy nem találunk rájuk tudományos magyarázatot.Mi számos tudóshoz hasonlóan az utóbbi mellett foglalunk állást.Amit az emberek közönségesen csak véletlennek neveznek, az a tudománynyelvén „koincidencia”. Főként a parapszichológusok foglalkoznak koincidenciákkal.A svájci pszichológus, Jung, aki egyike volt azoknak, akik elsőként vizsgálták a tudomány szemszögéből az érzékelésen és a tapasztalaton kívüli jelenségeket, így fogalmaz. A tudattalan dinamikája című művében:Gyakran kerültem kapcsolatba a kérdéses jelenségekkel és meggyőződhettem róla,mit jelentenek az ember belső tapasztalata számára. Többnyire olyan dolgokról van szó, amelyekről nem beszélünk mások előtt, nehogy meggondolatlan gúny tárgyává váljunk.A véletlen kutatói közül kiemelkedik az osztrák biológus, Paul Kammerer, aki 1919-ben publikálta legjelentősebb munkáját A sorozat törvénye címmel. Több, mint egy évtizeden át vizsgálta a véletlen és a halál törvényszerűségeit. 1926-ban öngyilkosságot követett el: képtelen volt elviselni annak gyanúját, hogy manipulált egy tudományos kísérletet. A manipuláció - mint később kiderült - „jó barátok” műve volt.Kammerer honfitársa, Ernst Mally, a grazi egyetem professzora 1938-ban a Valószínűség és törvény című művével járult hozzá a természettudomány valószínűségelméleti alátámasztásához. Az amerikai Warren Weaver is ezen a területen munkálkodott. 1964-ben megjelent könyvével (A szerencse istennője. A véletlen és a valószínűség törvényei) jókora feltűnést keltett. A legújabb munka ebben a témában Arthur Koestlertől származik. Legutóbbi könyvei egyikében a természettudomány aprólékos pontosságával igyekszik eljutni A véletlen gyökereiig.Noha a mai véletlen kutatás még gyermekcipőben jár, az emberiséget már évezredek óta foglalkoztatja ez a jelenség. Ez egészen az egyiptomiak és a babiloniak asztronómiai ismereteiig nyúlik vissza, akik elsőként ismerték fel a csillagok mozgásának periodicitását és felfedezték, hogy egy csillag pályája és egy-egy embersorsa között bizonyos kapcsolatok állnak fenn.Még ha a kutatásaik eleinte sematikusak és pontatlanok voltak is,mindenképpen elismerés illeti az egyiptomiakat az első csillagképnaptár és az égitestek állását megjelölő évkönyvek (efemeridák) elkészítéséért. A Szíriusz vagy ahogy az ókori Egyiptomban nevezték, Szóthisz volt az a csillag, amelynek megjelenése a reggeli égbolton a Nílus áradásának előhírnöke volt. A Szóthisznak ez a felbukkanása eleinte megmagyarázhatatlan véletlennek tűnt az egyiptomiak számára, isteni jelnek. De miután a Szóthisz megjelenését évszázadokon át a Nílus áradása követte, később már nem véletlennek tekintették, hanem ok-okozati összefüggésnek.A földre vonatkozó megfigyelések ugyancsak ősidők óta olyan kérdéseket vetnek fel, amelyek közül sokan meg tudunk magyarázni a tudomány eszközeivel,mások azonban mindmáig megoldatlanok.Már az ókorban ismert volt az a jelenség, amely az akkori emberekből mélységes tiszteletet és bámulatot váltott ki: a hullámok periódusa. Aiszkhülosz és Euripidész is használta már a trikumia kifejezést, ami annyit jelent, hármas hullám.Ennek a jelenségnek a tengerek és egyes nagyobb tavak partján lehetünk tanúi; tíz,körülbelül egyforma nagyságú hullám után három, a többinél észrevehetően magasabb érkezik a partra. Ezt a tudásom szerint máig sem teljesen ismert megfigyelést azonban aligha jutna eszébe bárkinek is véletlennek tartani csupán azért,mert nincs rá kielégítő fizikai magyarázat.
Néhány év alatt huszonketten haltak meg idő előtt vagy megmagyarázhatatlan okból azok közül, akiknek valami közük volt a fáraó sírjához vagy a Tutanhamonnal kapcsolatos tudományos vizsgálatokhoz. Tizenhárman közülük jelen voltak a sírfelnyitásánál.Ők Alan Gardiner professzor, Prof. Dr. Breasted Winlock, Foucart és LaFleur professzorok, Garry Davies, Harkness és Douglas Derry régészek, Astor ésCallender asszisztensek.1929-ben meghal Lord Carnarvon felesége, Lady Almina, állítólag egy rovarcsípés következtében. Ugyanebben az évben veszíti életét Howard Carter titkára, Richard Bethell is. Az ő halálának körülményei a leghátborzongatóbbak valamennyi eset közül. Egy reggel Bethellt holtan találják az ágyában: keringési elégtelenség. Amikor hetvennyolc esztendős édesapja, Lord Westbury értesült a fia haláláról, kiveti magát londoni házának hetedik emeletéről. A földi maradványait szállító halottaskocsi a temető felé tartva az úton elüt egy kisfiút.„A halál szárnyaival lesújt arra, aki a fáraó nyugalmát megzavarja.” - Ugyan mi rendkívüli van ebben az átokban? Vajon képes lehet egy ember vagy bármilyen istenített lény pusztán az akaratával befolyásolni, sőt elvenni mások életét? Vagy léteznek erre a célra valamilyen, mélyen vallásos mágusok és tehetséges tudósok által felfedezett, de az idők során feledésbe merült módszerek?Netán hatásukat évezredeken át megőrző mérgekről lehet szó, amelyekkel a halhatatlannak tűnő fáraók védték kibelezett és bearanyozott testüket az emberek érintésétől?Esetleg ritka vegyi elemek, fémek sugárzásai óvják ezeket a félisteneket palotaként berendezett sziklasírjaikban? Vagy a tömegesen előforduló, senki által nem vitatott rejtélyes halálesetek valóban csak a színtiszta véletlen játékai?
Na, talán a fémek sugárzásai szavak vezettek a történethez.
Bár ki tudja most még mi áll ez mögött.
Én az uránérc szállítását kerestem a régmúlt időkben...
Április elején Carter arról értesült Luxorban, hogy Lord Carnarvon megbetegedett. Ő azonban nem fordított a hírre a kelleténél nagyobb figyelmet. Csak miután újabb táviratot kapott („Lord Carnarvon súlyos beteg. Magas láza van!”) , akkor utazott Kairóba.A további eseményekről Lord Carnarvon fia tudósít, aki ma is a családszékhelyén, Highclere-ben lakik. A termetes, széles vállú, öntudatos férfiú, aki Carnarvon earljei sorában a hatodik, így nyilatkozik: - Yes, it’s quite a story. -Valóban, szörnyűséges történet.Mialatt az apja Tutanhamon sírját tárta fel, az ifjú lord az indiai alkirályságban volt éppen úton. Apja megbetegedéséről értesülve az első hajóval Egyiptomba utazott. A betegség különös módon kezdődött. - Rémesen érzem magam - állapította meg az ötvenhét esztendős lord egy reggeli közben. Ekkor már negyven fokos láz kínozta. Ezt később erős hidegrázás követte. Másnap már jobban volt. Aztán visszatért a magas láz. És ez így ment tizenkét napon át. Az orvosok észrevették,hogy Lord Carnarvon borotválkozás közben megsértette magát. A pengével megvágott egy szúnyogcsípést. Ez azonban, vélték az orvosok, aligha okozhatja a hosszan tartó lázat.Az ifjú Lord Carnarvon így emlékszik vissza: - Kairóban megérkezve azonnal a Hotel Continentalba mentem. Apám eszméletlenül feküdt. Howard Carter is ott volt. És Lady Almina, az anyám. Éjszaka, tíz perccel két óra előtt felébresztettek. A nővér jött be és közölte, hogy apám meghalt. Anyám mellette volt. Ő fogta le a szemét. Amikor beléptem a szobába, egyszerre minden fény kialudt. Gyertyákat gyújtottunk. Három perc múlva a fények ismét kigyúltak. Megfogtam apám kezét és imádkoztam.Carnarvon nővére, Lady Burghclere arról számol be, hogy fivére lázálmában Tutanhamonról fantáziált. Visszaemlékezéseiben ezt írja: „Utolsó szavai ezek voltak:>Hallottam a hívását és követem őt.<„Carnarvon fia így folytatja: - Az egész Kairót érintő áramszünetre nincs magyarázat. Az elektromos művek sem a hirtelen áramkimaradásra, sem a fények hirtelen visszatértére nem tudott természetes magyarázatot adni.Majd később: - Apám helyi idő szerint nem sokkal két óra előtt hunyt el.Amint később hallottam, itt Highclere-ben londoni idő szerint reggel négy óra előtt,tehát gyakorlatilag ugyanakkor valami különös történt. Foxterrier szukánk, apám kedvence, amely 1919-ben egy baleset során elvesztette bal mellső lábát, hirtelen vonyítani kezdett, hátsó lábaira ágaskodott, majd holtan esett össze.A tudósok és röviddel később az újságok is ekkor beszéltek első ízben a fáraók átkáról; a megtalált, de azután eltűnt agyagtábláról, amely az átkot tartalmazta.A pánik azonban akkor tört ki, amikor a Tutanhamon-sír feltárásával kapcsolatbankét másik ember is életét vesztette.Egyikőjük Arthur C. Mace, az amerikai régész, aki segített Carternek a sírmegnyitásában. Ő távolította el a sírkamra falának utolsó darabját. Carnarvon halála után Mace egyre nagyobb fáradtságról panaszkodott; végül mély ájulatba esett, ami taz orvosok nem tudtak diagnosztizálni, majd ugyanabban a szállodában halt meg,mint Lord Carnarvon.Carnarvon halálhírére a lord egy régi barátja, George Jay-Gould, az amerikai milliárdos is Egyiptomba érkezett. Jay-Gould Kairóból Luxorba utazott, hogy ott Carter megmutassa neki a szenzációs felfedezést, a királysírt. Másnap reggel az amerikait heves láz döntötte ágynak. Este már nem élt. Az orvosok, akik eddig semmilyen diagnózist nem állítottak fel, Jay-Gould hirtelen halálának okaként - jobb ötlet híján - bubópestist állapítottak meg.A rejtélyes halálesetek sora azonban folytatódott. Miközben Carter továbbvégezte archeológiai kutatásait a sírban, egy brit gyáros, Joel Woolf Jay-Gould haláláéhoz hasonló körülmények között vesztette életét. A sír megtekintése után hajóval hazafelé tartott Angliába, amikor lázrohamok közepette meghalt.Archibald Douglas Reed röntgenológus 1924-ben hunyt el. Ő vágta szét a fáraó múmiáját borító szalagokat és világította át a tetemet elsőként. Röviddel később furcsa gyengeségi rohamok kezdték gyötörni. Angliába megérkezve hamarosan ő is meghalt.
Ember, Óvd a Földet, őrizd meg világod, csodáld a sok zöldet, kinyíló virágot! Óvd az élő fákat, tiszta levegődet! Mit szemed csodálhat, s feltölti tüdődet.
Védd az állatait, s légy megértő gazda. Figyeld, mire tanít, s ne azt, mi a haszna! Mind-mind téged szolgál, csak együtt kell élni. Ha nem pénzt hajszolnál, nem is kéne félni!
Ő mindent megadna, mire lelked vágyhat, jutna és maradna, s csak az önző vágyat, azt nem támogatja, hogy kincseket halmozz, mert mind ingyen adja, s nem várja, hogy tartozz!
Élj harmóniában, legyél büszke része! A lét áramában, tiéd az egésze. Becsüld hát a Földet, úgy, mint jó anyádat. Védd az üde zöldet, óvd az élő fákat!
Mindez azonban még nem volt ismert, amikor Howard Carter és Lord Carnarvon1923. február 17-én hozzáláttak a Tutanhamon-sír fő helyiségének felnyitásához.A húsztagú munkacsoportból, amely azon a forró februári napon délután 14óra körül a sírba vezető folyosón összegyűlt, még senki nem tudta, hogy a helyiségben ott lesz-e egyáltalán a fáraó múmiája. Ugyanígy egyikőjük sem sejtette,hogy tizenhárman közülük rövidesen meghalnak.Howard Carter a következőket írja a jegyzőkönyvében:A megállapodás szerint 2 órakor találkoztak a sír előtt mindazok, akik jelen lehettek az ünnepélyes alkalomkor. Közöttük volt Lord Carnarvon, Lady Evelyn Herbert, a közmunkaügyi miniszter, Abd el Halim Pasha Suoiman őexelenciája, az Ókori Hivatal főigazgatója, Lacau, Sir William Garstin, Sir Charles Tust, a New York-i Metropolitan Museum egyiptomi részlegének vezetője, Lythgoe, Breasted professzor,Dr. Alan Gardiner, Winlock, Mervin Herbert, Richard Bethell, az Ókori Hivatal főtisztviselője, Engelbach, az ókori Hivatal három egyiptomi tisztviselője, a kormánysajtó képviselője, valamint a munkacsoportunk tagjai - összesen mintegy húsz személy.Carter mindössze tizenhárom embert említ a felsorolásában, ez a hiányosság azonban megbocsátható - tekintetbe véve ezen emlékezetes nap előtti és utáni eseményeket. ACarter által említett egyiptomi tisztviselők között volt Bey Fehmy tartományi kormányzó és az egyiptomi hadsereg főparancsnoka, Sir Lee Stack Sirdah. A régészek stábjához tartozott három asszisztens, Astor, Bruére és Callender, továbbá két tudós, Alfred Lucas és Arthur Mace.A közelgő nagy eseményt várva az előcsarnokban székeket állítottak fel. A főhelyiség bejáratánál álló két életnagyságú szobrot deszkákkal borították be. A kamrába elektromos áramot vezettek, ez szolgáltatta a fényt. A kőajtó előtt egy emelvény állt, amelyen Carnarvon és Mace felváltva vették el Cartertől a köveket,amelyeket ő kalapácsa és vésője segítségével bontott ki a falból.Miután Carter gyermekfej nagyságú lyukat ütött a falon, egy lámpával bevilágított a sötétbe. Aranyló csillogás fénylett odabentről. Egy aranyból épült fal,ameddig a szeme ellátott.A további munkák előtt egy matracot dugtak át a résen és az aranyfal elé helyezték, hogy a földre hulló kövek kárt ne tegyenek benne. Amikor Carter köveket egyenként kiemelve a falból két óra múlva végre elérte a talaj szintjét, meg kellett szakítani a munkát. A régészek egy nyaklánc szétgurult gyöngyeit szedték össze, amelyet nyilván sírrablók szakítottak el és hagytak ott.Amikor a nyílás már annyira kiszélesedett, hogy egy ember átfért rajta,feltárult az üreg tartalma. A boltozatos teremben egy 5x3,30 m-es, 2,73 m magas arany láda állt, amely a helyiség négy oldala mentén csupán 65 cm széles sávot hagyott. Ez a szoba valamivel mélyebben helyezkedett el, mint a bejárat.Howard Carter ezen a napon sötét öltönyt viselt; a zakóját már a falbontásmegkezdése előtt levetette. Most bemászott a sírkamrába. Őt követte Lord Carnarvonés Lacau.A három férfi egy lámpával felszerelkezve tapogatózott a sziklafal és az aranyláda közötti szűk folyosón. Óvatosan lépdelve tették a lábukat egymás után,mindvégig számolva azzal a lehetőséggel, hogy egy verembe esnek. A Királyok Völgyében talált fáraósírokban ugyanis nem volt ritka az efféle csapda.A láda egyik rövidebb oldalán Carter felfedezett két pecsét nélküli szárnyas ajtót. Az eddigi tapasztalatok szerint tehát a sírrablók ezt a ládát is feltörték. A férfiak óvatosan kinyitották az ajtókat. Azok könnyedén és hangtalanul engedelmeskedtek,mintha csak nemrég készültek volna.A ládában egy újabb ládát találtak. Ugyanolyan zár volt rajta, mint a másikon.Ennek láttán azonban a régészek kővé dermedtek: a pecsétek sértetlenek voltak.Egyértelmű, hogy a rablók nem jutottak tovább. Amit ez az ajtó rejt maga mögött, azt még soha senki nem látta a fáraó halála óta.- Azt hiszem - írja Carter a feljegyzéseiben - ebben a pillanatban egyáltalán nem kívántuk feltörni a pecséteket, mert már az ajtó nyitásakor is betolakodóknak éreztük magunkat... Képzeletünkben láttuk az egymás után következő ládák ajtajait megnyílni,mígnem a legbelsőből végül előkerül maga a fáraó. Gondosan és a lehető leghalkabban becsuktuk a nagy szárnyas ajtót...Ezek nem a józan gondolkodású tudós szavai, hanem egy olyan emberé, aki a világtörténelem egy darabjának közvetlen tanúja és felfedezője lehetett.A fáraó kihantolásának előkészületei meglehetősen bonyolultan alakultak. A sziklasír bejáratát ismét betemették. Lord Carnarvon visszautazott Kairóba, ahol a Hotel Continentalban foglalt magának lakosztályt az ásatások idejére.
Átkok, melyek a Bibliánál is régebbiek.Az ókori Egyiptomban más keleti kultúrákkal szemben összehasonlíthatatlanul ritkán fordulnak elő átkok. Ha az Ótestamentum sémi eredetű mindenki által mindenkire alkalmazott átkaira gondolunk, szembeötlő a jellemző különbség az egyiptomiakhoz képest: ezekben ugyanis az átkozódó vagy az elátkozó mindig maga a fáraó. Ő törvényesen mondja ki az átkait, míg a zsidóknál Isten vagy a király káromlása tiltott volt és szigorú büntetés járt érte, nem ritkán halál.Ekképpen szól például I. Thotmesz lánya, Hatsepszut trónfoglalása alkalmából mondott beszédében: „Aki gonoszat szól, úgymint ‘átok őfelségére’,halállal lakol.” A III. Ramszesz elleni hárem-összeesküvés perirataiból kiderül, hogy a vádlottakat a per kezdete előtt megátkozták, hogy ily módon kivonják őket az isteni védelem alól és az istenek ellenségeivé tegyék őket. Ide tartozik az az óegyiptomi kiközösítési szertartás is, amelynek során a kiátkozandó egyén nevét belekarcolták egy agyagedénybe, amelyet azután széttörtek.A Tutanhamon sírjából eltűnt darabhoz hasonló agyagtáblák az átkok szerzőiként isteneket is felsorolnak: Ozirisz-Szokarisz, a nagy istent, Abydos után,Íziszt, a nagy istennőt...Amikor Engelbach, az egyiptomi Ókori Hivatal főtisztviselője Medum piramisának közelében felfedezett egy sírt, az előcsarnokban egy átkot hordozóagyagtáblát talált a következő szöveggel: „A halott szelleme kicsavarja a sírrablónyakát, akár egy libáét.”Noha a táblán a „halott szelleméről” esik szó, Engelbach két tetemet talált a sírban. Az egyik mumifikálva volt, a másik nem. A második az átok áldozata volt,egy sírrabló, akit a boltozat egyik köve csapott agyon éppen abban a pillanatban,amikor a múmia ékszereit el akarta rabolni.Vajon véletlen vagy szándékosan megépített csapda? A válaszhoz tudni kell,hogy az egyiptomiak rendkívül vallásos nép volt, mélyen hittek a szellemekben és a csodákban. Aki ismerte a Nílus áradásának idejét, az az egyszerű emberek szemében nem tudós volt, hanem isten. És mert a fáraókat bölcsek vették körül, ők is elsőként tudták, mikorra várható az áradás.De minél szélesebb körben terjedt el a tudomány, minél ismertebbé vált a naptár az alsó néprétegek között is, minél többet hallottak az egyiptomiak a matematikáról, a geometriáról, az asztronómiáról és látták a mesterséges öntözést,annál jobban eltávolodtak a régi sokisten hitüktől. Már az Óbirodalom vége táján,amikor Dzsószer, Kheopsz és Teti személyében még emberfeletti lények uralkodtak,megkezdődött a királyok „emberré válása”, mígnem végleg eltűntek az istenek az arany trónszékből.Így tehát nem csoda, hogy a felvilágosult egyiptomiak bár hittek a halál utáni életben, annál kevésbé hittek halottaik mindenhatóságában. Ennélfogva az is érthetővé válik, hogy a papok és a varázslók az egykor rettegett átkok hatását koruk technikai tudásával igyekeztek megerősíteni.Ha tehát egy múmia megérintésekor a sír tetejéről kövek zuhannak le, az korántsem puszta véletlen, hanem ügyes műszaki megoldás, amely egyben egyszerű és hathatós módszer is a kincsekkel együtt eltemetett személyek nyugalmának biztosítására.Az, hogy az egyiptomiak a fáraók örök békéje érdekében sokkal nagyobb erőfeszítéseket tettek, mint a közönséges emberek esetében, magától értetődő. Az átlagos halandókkal ellentétben ugyanis a fáraók már életükben gondoskodhattak arról, hogy haláluk után a testüket minden létező világi pompával körülvéve őrizzék meg a túlvilág számára. Az pedig, hogy a fáraók átka éppen annak a fáraónak az esetében bizonyult a leghatásosabbnak, aki a legkevesebbet tette örökös nyugalmáért,egyszerűen megmagyarázható: Tutanhamon eltemetése a papok és a varázslók feladata volt. Tutanhamon ugyanis tizennyolc évesen halt meg. Erőszakos halállal.
Philipp Vandenbert Carter valamennyi rendelkezésre álló szakértőt maga köré gyűjtötte: Harry Burtont, a fotográfust, Hallt és Hausert, a két rajzolót, Arthur C. Mace-t, a New York-i Metropolitan Museum tudósát, aki a Lisht melletti piramisok feltárását irányította.Megérkezett továbbá Dr. Alan Gardiner professzor írásszakértő, Prof. Dr. Breasted pecsétszakértő, valamint a kairói állami Nemzeti Múzeum vegytani osztályának igazgatója, Alfred Lucas.Elsőként a sír előcsarnokának a falát törték át, majd átvizsgálták az értékes tárgyakkal telerakott 8x3,60 m2 -es helyiséget. Amint már a pecsétek szemrevételezésénél kiderült, ezt a sírt sem kímélték meg a fosztogatók, de mivel csak egy szűk járatot törtek maguknak a kincseskamrába, csupán a kisebb tárgyakat tudták elrabolni. Később az is bebizonyosodott, hogy mindez nem sokkal a fáraótemetése után történt. Ezzel magyarázható az is, hogy a rablók - tettük felfedezésétől tartva - újra lepecsételték a sírt.A Nílus nyugati partján, Luxor mellett tett szenzációs régészeti felfedezést természetesen nem lehetett titokban tartani. A London Times megszerezte az ásatásvezetőitől a tudósítások kizárólagos jogát. Az egész világ a fantasztikus kincsekről beszélt. Három különböző hatóság egymástól független csapatai őrködtek a sír körül éjjel-nappal. Mert - amint kiszivárgott - a feltárás még az elején tart. Howard Carter megjegyzi: „Mire az előcsarnokkal elkészültünk, az idegeink rémes állapotban voltak, nem beszélve a hangulatunkról.”Az előcsarnokban talált tárgyakat eredeti helyükön lefényképezték, lerajzolták és előkészítették a konzerválásra. Egy másik, már korábban üresen felfedezett királysírban laboratóriumot rendeztek be. Közben folyamatosan érkeztek a levelek és a táviratok. Ezekben az emberek tanácsokat adtak a konzerváláshoz, ajándékokat kértek („Mindössze pár homokszemért is hálás lennék”) , jókívánságaikat küldték vagy felajánlották a segítségüket.Az ásatáson dolgozók, legalábbis a tudósok között még egy másik okból is egyre nőtt a feszültség. Ezt egy jelentéktelennek tűnő cserépdarab váltotta ki, amelyet Carter az előcsarnokban talált. Először a rendnek megfelelően katalogizálták, de néhány nap múlva, miután Alan Gardiner megfejtette a rajta olvasható hieroglifákat,mégis kihúzták a listáról.A felirat így hangzott:A halál szárnyaival lesújt arra, aki a fáraó nyugalmát megzavarja.Helytelen volna azt állítani, hogy Carter, Gardiner vagy bármelyik másik tudós megijedt volna ettől az átoktól. Sokkal inkább tartottak attól, hogy az ásatásokon dolgozó egyiptomi munkások között terjed el valamiféle rémtörténet. Márpedig rá voltak utalva az egyiptomi segítőkre.Így történt, hogy a cserépdarab eltűnt a jegyzőkönyvekből és a katalógusokból, de nem tűnt el az emberek emlékezetéből. Sokan sok helyütt megemlítették, de mivel nem készült róla fénykép, elveszettnek tekintették. Jellemzőmódon az átok - más formában - másodszor is felbukkant. Mégpedig egy mágikus alak hátulján, ahol ez a szöveg áll: „Én vagyok, aki a sírrablókat kiűzi a sivatagtüzével. Én vagyok, aki Tutanhamon sírját őrzi.”
Ez az alak a sír fő helyiségében állt. Amikor azt is kiürítették, többé nem kellett tartaniuk az egyiptomi munkások nyugtalankodásától. Elérték a céljukat.
Az amerikai Theodore Davis ott ásott, ahol Carter számításai szerint a sírnak lennie kellett. 1902-ben kapta meg az engedélyt az egyiptomi kormánytól, bár hivatalos helyen nem sokat vártak az ásatásaitól. Giovanni Belzoni ugyanis ezen a helyen már 1820-ban beszüntette a munkálatait, mert meggyőződése szerint nem számíthatott semmiféle sikerre. Amikor Davis 1914 júliusában szintén feladta, ugyanerre a véleményre jutott. Az ásatási koncesszió ekkor Howard Carteré és Lord Carnarvoné lett.Természetesen azonnal munkához akartak látni. Csakhogy közben kitört az első világháború. Végül további három évbe telt, mire kezdetét vette a nagy kaland a Királyok Völgyében.Mindaddig egyetlen feljegyzés sem készült arról, hogy ki, mikor, hol és miután kutatott. Howard Carter ösztönére hagyatkozva azt javasolta, keressék a sírt a II.Ramszesz, Merneptah és VI. Ramszesz fáraók sírjai által meghatározott háromszögben.Az egész tél a korábbi ásatások során itt felhalmozódott hatalmas törmelék mennyiség elszállításával telt el. Közvetlenül VI. Ramszesz sírjának lábánál Carter ókori sírépítő munkások kunyhóinak kőalapzatára bukkant. Ez az alap nagy kovakövekből állt. A kovakő-építmények eddig minden esetben csalhatatlanul jelezték, hogy valahol a közelben sír található.1920-ig a kijelölt háromszög teljes területét átvizsgálták, kivéve azt a helyet,ahol a kunyhók alapzatát megtalálták. Carnarvon és Carter érdeklődése egy oldalsóvölgy felé fordult, ahol azonban nem tettek jelentősebb felfedezést. Hat esztendőn átkerestek valamit, amiről azt sem tudták, létezik-e egyáltalán. Hat évekig kutattak,miközben napról napra kétségek gyötörték őket, hogy érdemes-e folytatni a vállalkozást. Valami azonban mindig tovább és tovább hajtotta őket. Aztán egyszercsak megtörtént; az egész mindössze öt nap alatt.1922. október 28. Howard Carter Lord Carnarvon nélkül érkezik Luxorba.Segédmunkásokat toboroz az ásatásokra.1922. november 1. Carter újabb ásatásba kezd a Királyok Völgyében. VI.Ramszesz sírjának északkeleti sarkától halad déli irányban. Az ásatás pontosan a kunyhók kovakő-alapzatán keresztül vezet.1922. november 4. Carter, mint minden reggel, öszvérháton érkezik az ásatásszínhelyére. A szokatlan csend meglepi. A munkások vezetője, Rais Ahmed Gurgarizgatottan szalad elébe: „Sir, az első kunyhó alapja alatt egy kőlépcsőt találtunk!”1922. november 5. Délután már négy lépcsőfok látható. Semmi kétség: egy sziklasírba vezetnek. De vajon mit rejthet? Egy fáraót? Vagy talán már üres?Kirabolták? Estére már tizenkét lépcsőfok látszik. Utána egy lepecsételt kőajtó bukkan elő. A pecséteken egy sakál (Anubisz isten. A szerk.) és kilenc stilizált fogoly látható. A Holtak Városának pecsétje. Úgy tűnik, a sírt még nem fosztották ki.1922. november 6. Howard Carter Luxorból a következő sürgönyt küldi támogatójának, Lord Carnarvonnak: „Végre nagyszerű felfedezés a völgyben -pompás sír és pecsétekkel - érkezéséig mindent visszatemettem - gratulálok.”1922. november 8. Lord Carnarvon rövid időn belül két telegramot is küld:„Jövök, amint lehet, hamarosan.” Később: „20-án érkezem Alexandriába.”1922. november 23. Lord Carnarvon megérkezik Luxorba. Elkíséri őt leánya,Lady Evelyn Herbert is. 1922. november 24. A sír bejáratát ismét szabaddá teszik. 1922. november 25. A pecséteket lefényképezik és feltörik. Egy ferdén lefelé vezető folyosó tűnik fel. Az alját borító törmelék között pecsétzárak és töröt talabástrom edények hevernek. Úgy látszik, mégis betörtek a sírba és újra lepecsételték.
1922. november 26. Tíz méterrel az első után a régészek újabb ajtóhoz érnek.A Halottak Városának pecsétjei mellett olyanokat is találnak, amelyeken Tutanhamon neve ismerhető fel.Az utolsó néhány óra izgalmairól Howard Carter Tutanhamon - egy egyiptomi királysír című könyvében számol be.Lassan, számunkra legalábbis úgy tűnt, kétségbeejtően lassan sikerül csak a folyosóról kihordani kőtörmelék-maradékokat, amelyek eltorlaszolták az ajtó alsó szélét. Végül elérkezett a döntő pillanat. Remegő kézzel apró rést ütöttem a bal felsős arokban, majd egy vasrudat vezettem át rajta. Az, hogy a rudat teljesen be tudtam tolni, valamint a sötétség arra utalt, hogy az ajtó mögötti helyiség üres lehet.Az esetleges mérges gázok miatt lángpróbát végeztünk, azután kiszélesítettem a nyílást és egy gyertya fényében belestem. Lord Carnarvon, Lady Evelyn és Callender (a munkálatok egyik irányítója) mellettem álltak, kíváncsian várva az ítéletet. Először semmit sem láttam, mert a kamrából kiáramló forró levegőtől imbolyogni kezdett a gyertya lángja. De amint a szemem hozzászokott a fényhez,hamarosan különböző részletek tárultak fel a benti homályban: különös állatok,szobrok és arany - csillogóan fényes arany mindenütt. A többiek számára mindez örökkévalóságnak tűnhetett, mert egyszerűen elnémultam az ámulattól.Lord Carnarvon törte meg a csendet, nem bírván tovább a feszültséget. - Lát valamit,Carter? - suttogta izgatottan.- Igen - felelte az, - csodálatos dolgokat.Háromezer-háromszáz év óta nem látta emberi szem mindazt, amit Carter akkor a remegő fényben. Ez volt a legszebb és legértékesebb lelet, amit a régészek valaha is feltártak. Egy lótusz formájú, átlátszó alabástrom kupa, tőle balra több,arany és üvegberakással díszített kocsi. Mögöttük egy tágra nyílt szemmel nézőkirályszobor, aranyból készült ágyak, fekete ládák és egy arany trónszék.Koporsónak, múmiának semmi nyoma. Ez ugyanis csupán az elő kamrája volt a mesés kincsekkel megrakott labirintusnak.Carter és Carnarvon egyetértettek abban, hogy ez a világtörténelem legszenzációsabb lelete. Mindezt akkor mondták, amikor még nem is sejtették, mi vár rájuk a sír többi helyiségében.A nyílást elzárták. Carter lelkiismeretes tudósként részletesen előkészítette a sír feltárását. Első intézkedéseinek egyike volt, hogy egy vasrácsos ajtót hozatott Kairóból. Callender egy csapattal éjjel-nappal őrizte a sírt. Carter végül ezt sem találta elég biztonságosnak, ezért újból betemettette a bejáratot.Lord Carnarvon és Lady Evelyn december 4-én Angliába utaztak, hogy magánjellegű kötelezettségeiknek eleget tegyenek. Február elején visszatértek a helyszínre. Időközben Howard Carter sem tétlenkedett.
