Házak hevernek körül a nesztelen forgó sikon: Alföld tanyái, pirosan tükrözik a zuhanó Napot, messze gőzéből bukkanva mint tengeren halászó hajók vitorlái.
Zörgő vonat ragad csöndjükbe s egyre fájóbb fojtott sírással nézem őket s mikben örök horgonyt vetettek: a szintjátszó kalásszal s tengerivel hullámzó mezőket.
Merülő világ ez: holttenger, pőre sík, tanyák sötét gondú világa - mely önmagát emésztve mozdulatlan sorvad a Kárpátok örvös kőgátjába zárva.
Méltó gyásszal omlik az este is, tört virágként ellobban és távol mint vízbefúlók elhaló kiáltása rémlik pár gyönge fény a homályba süllyedő tanyák ablakából.
Tejút füstjét, csillogó szikráit ontva elzúg az éj s a szörnyű mélyben holtan úszó tanyák fölött egyetlen díszként csak a csorba Hold dereng túlvilági fénnyel.
Májusvégi dombok között, lejtőkön át, kis szepességi falvakon és városokon át vitt autónk a Tátrából Ruzsbach felé: egy régi templom, romladozó kastély s mindenütt a színes viskók napban lobogó tetőkkel és porfelhőt vert a birkanyáj, szagában tisztes szegénység, mint a bibliában. Néztem s ahogy néztem a lassan változó s színeiben mindújra visszatérő vidéket, egyszerre oly heves rajongás lepett meg, sírni tudtam volna... ez hiányzik... igen... anyám ölébe hajdan nem vágytam vissza ilyen tiszta hévvel, mint ahogy most tör fel az együgyű vágy: Szepesbélán szerettem volna élni, ó igazi gyerekkor! napjaim közel a földhöz, nyugtató, erős békét szíttam volna a hegyek esti lehéből és nem zúgolódva, így nevekedve, egyszerű népek, egyszerű dolgok, örömök között, természetes békében a világgal: ma felnőtt volnék, munkás, boldog és otthon a földön mindenütt, nem szülővárosomban idegen... ez hiányzik... igen... ez a gyerekkor... Szepesbéla, te visszahozhatatlan, te sohse volt... te néma ábránd... olthatatlan folyású szomj, amelynek ízét kereste százfelé bolyongva ajkam, hogy csalódjék s újra keressen - -
s hogy hazaértünk a Tátrába este, szobámba mentem és a tárt ablakon át holdfényes bölcseségben álló vén hegyeimnek, mint gyereklány: Szeretem őt! szinte dúdolva mondtam: Szepesbélán szerettem volna élni...
Alászolgája! Alászolgája Uram, régen láttam. Mivel tetszik úgy foglalkozni mostanában. Óh kérem, amint tetszik látni, járok, kelek. Ami helyre odaállítottak, annak csak megfelelek. Esténként töröm a fejem, hogy mi lesz holnap. Ebben a töprengésben azonban sok minden zavar. Mely szerkezete van, csakugyan - gondolom néha - az atomnak. Azon szinész, akit a multkor láttam, kissé helytelenül szaval. A nők körül sincs minden dolog egészen renbe A fiatalság az, mely a nőnek kelleténél nagyobb szerepet juttat Aztán tünődöm, hogy a gondterhelte csendbe Hogy van hogy az embernek ennyi minden az eszébe juthat. Nincs időm, tetszik tudni, elmélyedni valamibe, amiben magam elfelejtsem. Azelőtt még csak lehetett elmélkedni A gondokat is csak volt mélység, lelki fiók, a hova rejtsem. A tüdő is olyat tágult, ha az illatos mezőn a széna Az illatot úgy küldte: ha ha, mondtad, jövel Egészség! Most az embernek a tüdeje is béna. A zúgó alkonyi erdőt is ha nézem, az az érzésem: Csekélység Ez azon versenyhez képest amelyet most kénytelen futni az ember Az egyiknek annyi a pénze: tenger - A másiknak annyi a pénze: óceán - Szép családja se volt azelőtt, most van, ez az a mire gondolni sem mer. A volt felelőtlensége mint a mese: volt Bergengócián... "Ön látom szerencsétlen." ,Egy szóval mily szépen kifejezte. A gondolkodása önnek milyen tömör. Furcsa hogy azért vigasztal néha a csillagos este. Sajátságos, hogy azért dolgozom, még eddig nem maradtunk étlen. Ha jól meggondolom, lelkemben egy-két szelid eszme mégis csak tündököl. "Hisz akkor rendbe van minden." Akkor rendbe. Máma kissé rossz kedvem volt és isten tudja mért fecsegtem.' "Csak nem az én látásom lett önnek kellemetlen" ,Ó dehogy Uram, dehogy. Elbeszélgettünk.' "Azért. Alászolgája" ,Alászolgája.'
Szavak, édes, mézes szavak Függnek fáimon: Leszedem őket, Neked küldöm - Szavak, kövér, érett szavak, Szívem melegétől Majdnem szutykosak, Szívem sugár-barna hevétől Hasadt bőrű aranyosak.
Leszedem őket, zöld levél között Ne virítsanak És a sárga kerti mohára, Kék pázsitra ne hulljanak, Ha nagy bottal jár a szél S: üti őket és kacag.
A félbolond, esetlen, hosszú szél Ne prédáljon rajtuk a kertben, Mikor zűrzavart támaszt a Vér- s borpecsétes abrosz-színű Levelekben - Felfújja őket s kidomborítja, Mint a Hajnalszín hullámokat, e leveleket, Kidugja fejét köztük S almafőket ránk dobálva nevet, nevet!
Lelkem méhes kertjében Van még: láng-szín cseresznye, meggy, - Ezer izzó, izzó gondolat, - Méla bú-árnyalat mogyorói Nyugalom-körte, mit a darazsak Akár ki is furhatnak húsáért - De a legszebbek S a kertnek Sűrített-szó-szólói A tömött, vörheny alma-szavak.
Nedvük mézesen ragad Fájukhoz, hogy kezem rátapad! Inyem vonaglik számban, Ha kövér szemük rám kacag. De leszedem s elküldöm: arcodba Kosárból ragyogjanak, A büszkék ragyogjanak - S almánál szebb, finomabb, kerekebb Húsú arcodtól a büszke-aranyosak Irigyen meghasadjanak!
Ó fecske, bölcs kis állat, hogy elnézlek, csodállak, Mikor, hogy sárbul épült váracskád, fészkedet, Legyen, mi öszetartsa: te csőrödben szeded Hozzá, téglái közzé, a gyönge szalmaszálat. Ó asszony, csak ne vess meg sok ócska, semmi-dolgot, Kapaszkodj csak beléjök s így léssz vigyázva boldog - Fészkünk e szalmaszálak tartják keményen össze: Örülj, hogy valakid van, ki egy élten keresztül Megszabadit sok apró, kényelmetlen kereszttül, Hogy van, teszem, ki fátylad a kalapodra kösse, Ki nap-nap poharadba tölti a borodat, Ki, ha a fejed fáradt, bus-hiven borogat S hogy van, kinek, ha gondja már torkig tornyosul, Feje alá te tolod a karod vánkosul.
