Az ősrobbanás elméletnek is lehet alternatívája.
Anaximandrosz: „ahonnan a dolgok a keletkezésüket veszik, oda is kell, hogy elmúljanak, a szükségszerűség szerint; jóvátételt kell ugyanis fizetniük, és meg kell ítéltetniük az igazságtalanságuk miatt az idő rendje szerint."
A fenti sorokat 2500 éve fogalmazták meg az idő, mint rend teremtő eszköz felmutatásával. Sokan vannak, akik nem tartják valós létezőnek az időt, csak egy relatív viszonyítási segédletnek. Talán még a fizikusok is csak segédeszköznek tartják, mivel az okot és az okozatot valamivel el kell választani egymástól, a rációért, a rend kedvéért.
Magam részéről az időt, a térrel egylényegű jelenségnek tartom, mivel egy fizikailag létező potenciapontból fel-felbukkanó, fluktuáló létező. Maga a potenciapont az a megmaradó véges mennyiség, ami statikus fizikai erőnek mondható. Ez a „fizikai pont” jeleníti meg a teret és az időt, a mozgás által. Vagyis felmutatja a téridő kvantumot. A mozgás pedig a pontból kiterjedő, taszító, a forrás, majd a beterjedő, vonzó, a nyelőként érzékelhető. A dinamikus téridő kvantuma, magába foglalja mindazt a tulajdonságot, amit róla szóló információként, fent leírtam. Mivel számunkra ismeretlen mértékű marad a kiterjedése és annak időtartama, egyedül a végtelenszámú téridő kvantum, nem egyidejű fluktuációja az, ami folytonossá teszi a megjelenési formáját és végtelen kiterjedésű halmazként való észlelését. Ennél fogva a tér és az idő (a téridő), valós létező, egy közeg, ami magába foglal mindent, amit a lokalitásokban felturbózott, túlgerjesztett erejéből, a kvantumaiból kihozhat. Úgymint az anyag minden lehető formáját, és a tudatot, ami végül is önmagára figyel, amikor fenoméneket tapasztal. A véges térfogat, időtartam, távolság és mozgás tapasztalása a tudat által egy esemény, maga a jelenség. A jelenségeket pedig a tudat kategóriákba rendezi, fogalmat alkot róla. A fogalom egyben megnevezés, név alkotás.
A téridő kvantumainak alaprezgése, fluktuációja, az az esemény, ami csak a káosz fogalmával nedvesíthető. Azonban a lokális felgerjesztések, nevesítések sorozata, egy vagy több attraktor kialakulása az, amit alkotásnak vagy „teremtésnek” is nevezhetünk. Az attraktorok kialakulását, információgyarapodásnak is nevezhetjük, aminek kezdő és végpontja a káosz, amiből indul, és ahova torkoll. Amennyiben az információ is megmaradó mennyiség, akkor a káoszba torkollás következménye egy nagyobb információtartalmú káosz lesz. Ha ezt a ciklust is egy újabb ciklus követi, akkor elmondható, hogy egy intelligensebb káoszból indul az információ továbbgyarapodása, a következő káoszba érkezéséig. Az a kérdés merül fel, hogy meddig növelhető a „káoszok intelligenciája”, mivel a mindentudás és a mindenhatás olyan paradoxonhoz vezet, aminek nincs alternatívája.
A szemcsézett téridő, mint a fény és hangterjedés közege
A három leggyakoribb elemben, Hidrogén, Hélium, Oxigén, terjed a leglassabban a hang. A vákuumban nem terjed /a mi számunkra halható/ hang. Azonban ha a téridő kvantumait rácspontoknak tekintjük, a rácsrezgést meg mindenirányú longitudinális rezgéseknek, akkor ez a legmagasabb frekvenciájú alapzajnak, gerjedésnek felel meg. Ha ebben az alapzajban megjelenik egy „legerjesztett”, vagy transzverzális hullámkeltő, akkor annak a hullámnak a sebességét, ez az alapzaj fékezi le véges sebességűre. Felmerül a kérdés, hogy milyen sebességű az alapzaj terjedése? Mivel a longitudinális hullámoknál a közeg térfogati rugalmassága, vagyis az adott struktúra részecskéinek elmozdulása, annak sűrűsödése-ritkulása, (esetünkben a téridő kvantumainak fluktuációja) terjedhet tovább, a téridő „részecskéi”, a legsűrűbb és egyben a legkeményebb rugalmas közeget képezi. /még a gyémántnál is keményebb/ Ennélfogva a téridő „hangja”, még a fénynél is sebesebben terjed, azonban nem csillapodik a távolsággal, mivel a végtelen közegében az, nem értelmezhető. Ha a téridő közegét a legszilárdabb közegnek tekintjük, akkor a benne felbukkanó anyag egy buborék, aminek csak „puhább” lehet a belsője. Az anyagi, tehát nem téridő részecskék között már értelmezhető a távolság, és ezzel az anyagra jellemző transzverzális és longitudinális hullámok időbeli lecsillapodásának is van jelentése.
A szimmetria és megsértésének kompenzálására
Ha a klasszikus, folytonos téridő helyett, egy feltételezett téridő kvantumot vizsgálunk, ami szintén skalár, akkor ennek potenciális állapota pontszerű, vagyis nem függ a térfogattól, így nyomása negatív, vagyis egy pontba koncentrált. Az állapotegyenlete p = -ρ. Az energiasűrűsége, a nem potenciális állapotában is változatlan marad, még annak ellenére is, ha a térfogata nulla és maximum között ingadozik. Mivel végtelenszámú téridő kvantum létezik és ezek térfogata nulla és maximum között ingadozik, egy alaprezgést, gerjesztettséget ad a globalitásnak.
(Így nincs szükség a globalitást, vagy az univerzumot egy pontból létrehozó inflációs tágulásra.)
A kvantumosság esetén, nem csak a tágulás, a térforrás, hanem a térnyelő, a zsugorodás is eleve benne van a globalitásban. Az igaz, hogy számunkra nem észlelhető módon. Az egyenletesen eloszló homogén, „sűrűenergia”, nem a semmiből, hanem a nem egy-időben zajló mikro eseményekből, a téridő kvantumokból származik. Ennek a sűrűenergiának egy része hígul fel egy kicsivel „kövérebb” kvantumhalmazzá, amit kvintesszenciának, vagy egy másod-kvantált mezőnek nevezünk. /Amiből majd az anyag tömeges formája keletkezik, egy újabb szimmetriasértés, vagyis kvantum-térfogat növekedés során./ Ezt a másod-kvantált mezőt, nevezhetjük a véges sebességű kölcsönhatások terének, még foton-térnek is/
Mivel a tömeget „viselő” anyag elemi részecskéi még nagyobb térfogatban, mintegy saját eseményhorizontban tárolt téridő-kvantumnyi energiát tartalmaznak, az apriori fluktuáció, mint a taszító-vonzó mozgás is szimmetriasérülést szenved. Ennek mivolta, abban mutatkozik meg, hogy a vonzás mellett, marad egy kis taszítás, és a taszítás mellet marad egy kis vonzás egy-egy eseményhorizonton belül. Ezt megosztott töltésekként is értelmezhetjük, a véges számban létrejövő, és végleg megmaradó anyagi részecskékben. Ekkora szimmetriasértés, már globálisan és lokálisan egyaránt, kiegyenlítésre szorul, ami abban mutatkozik meg, hogy négyféle elemi részecske formálódik a kvintesszenciából.
„Ezek a részecskék azonban kétféle megmaradó elemi töltést hordoznak: elektron:{ -e, -g∙me}, pozitron:{ +e, +g∙me}, proton:{ +e, +g∙mP}, elton:{ -e, -g∙mP}; az elemi gravitációs töltésekből fenomenologikusan következik, hogy az elemi tömegek aránya, mP/me =1 836, .
A két elemi töltés aránya: e/gmP = 0.966∙10+21, tehát az elektromágnesesség sokkal erősebb, mint a gravitáció.” /Szász I Gy/
Azonban ez a szimmetria „kiegyenlítés” nem teljes, mivel bizonyos aszimmetria marad, a megmaradó töltések kölcsönhatási formációjában is. Mivel az azonos elektromos töltések taszítják, a különbözők vonzzák egymást. Az azonos gravitációs töltések vonzzák, a különbözők taszítják egymást. Ez a végleg megmaradó aszimmetria az, ami csomósodásra és szétbomlásra készteti az elemi részecskéket. Valamint ez a megmaradó egyedi töltés, képezi egy részecske súlyos tömegét. Azt a tömeget, amit egy másik részecskével, eseményhorizonttal való kötésben is megőriz. Ez a kölcsönhatási folyamat, energiafelhasználást igényel, mivel a részecskék elmozdulása a kétszer kvantált mezőben munkavégzés eredménye. Az elemi részecskék egyben tartására, kötésére, és azok mozgatására felhasznált energia, a munkavégzés időbeli folyamatában elfogy, vagyis nem megmaradó mennyiség, mivel az anyag, folyamatosan a legkisebb energiaállapota, a nyugalmi tömegének időbeli visszaállása felé halad (entrópia). A kötésben és mozgásban lévő anyag tömege, folyamatosan eltér a nyugalmitól, amit mozgási tömegnek, lendületnek, impulzusnak nevezünk. A mozgást két kategóriára lehet osztani, első az eseményhorizonton belüli, primer mozgásra, amely nem érzékelhető kifelé másként, mint a bezárt, tehetetlen nyugalmi tömeg. A másik az azon kívüli, szekunder mozgás, ami csak inercia rendszerben, szemlélő általi vonatkoztatással érzékelhető. Az első az abszolút mozgás, a második relatív. Ezért a relatív mozgás során, az anyagban tárolt lendület folyamatosan csökken, az idővel elfogy. Az impulzus megmaradása, csak egy emberi időmérték szerint hosszú idejű, ütközésmentes állapotra érvényes. Egy belátható univerzális léptéken túl, már nem. Minden „eseményhorizonton kívüli” mozgás, hullámterjedés, csillapodik a másod-kvantált mező,/Higgs mező?/ fékező hatására.
A sötét anyag
Tételezzük fel, hogy a „feketelyuk” párolgása során, nem csak normál elemi részecske keletkezik belőle, hanem a fekete objektumnak egy olyan parányi változata, amelyben ott van az elfajult anyag, úgymint a mozdulatlan „fizikai” tömegpont. Ennek a majdnem nulla méretű pontnak, viszont már nincs eseményhorizontja abban az értelemben, hogy nincs mozgás, mint esemény benne. Így olyan kicsi a hatáskeresztmetszete, hogy elektromosan nincs kölcsönhatása, csak gravitációsan. Ez lenne a sötét anyag. Ha a gravitációs kölcsönhatás a geometriában, vagyis a téridő görbületében nyilvánul meg, akkor ez a görbületi feszültség jelenti a kölcsönható tömegpontok közötti gravitációs erőt. Minél közelebb van egymáshoz a két sötét részecske tömegpontja, annál kisebb közöttük a görbületi sugár, avagy annál nagyobb a görbületi feszültség. A „FLY” párolgása helyett, beszéljünk inkább a nagyon nagytömegű sötét, kompakt objektum kvantumonként való lebomlásáról, amelynek során szferikusan szétszórt sötét anyag részecskéi, a növekvő távolságok miatt, csak lassan csomósodnak olyan lokálisan sűrűbb halmazba, aminek már hatása van a normál, vagy fényes anyag objektumra. Ezért feltételezhetjük, hogy egy galaxisban, legyen az spirális, vagy ellipszoid, csaknem homogén eloszlásban van jelen a sötét anyag. Ennek bizonyítékát egyesek, a galaxis szélein található csillagok kerületi sebességében látják.
A háttérsugárzásról
Mint a fentiekben említettem, minden „eseményhorizonton kívüli” mozgás, csillapodik a másod-kvantált mező,/Higgs mező?/ fékező hatására. A csomósodott anyag szétbomlásakor, a kötőerő energiája, és az impulzusok energiatartalmának szferikus szétsugárzása, a fényes anyag „fényének” elhalványulása, amit a színképek vörös eltolódásában tapasztalunk. Az általunk tapasztalt relatív távolság maximumát az az objektum jelöli ki, amelyről a felénk érkező elektromágneses hullámok vörös eltolódása a legnagyobb értéket mutatja. Ez a távolság a megfigyelő szempontjából egy gömbfelületként is felfogható. Így bármerre nézünk, hasonló vörös eltolódást tapasztalunk a látható fényben. Viszont az elektromágneses sugárzás intenzitásának csökkenése, nem csak a látható tartományban, hanem a hőmérsékleti sugárzásban is jelen van, amit ma globálisan 2.7K-nak mérnek. Mivel a sötét anyag halmaza nem hat kölcsön a fényessel, a gravitációs vörös eltolódásnak nem látom értelmét. A „tér tágulása” kifejezés, egy végtelen közeg esetében, szintén értelmét veszti. Mint ahogy az egyetlen egy pontból való „szétrobbanás”általi keletkezés.
