Én a „Világ Meteorológiai Szolgálat” „óvatos becsléseivel” történelemfilozófiai kérdésekről nem vitázom, úgy is mondhatnám (ha már Papirius Cursor szóbahozta Rejtőt a Mester klasszikussá vált bonmója kapcsán), nem állíthatok minden pina mellé egy értelmezési rendőrt.
Aki tehát abban hisz, hogy a tőkelogika kivezeti a világot a kényszeres növekedés okozta válságszituációból, abból a válsághelyzetből, amelybe a tőkelogika vezette bele a világot, az higgyen abban. Nem akarom meggyőzni az ellenkezőjéről. Senkit nem akarok meggyőzni semmiről. Sőt, aki nem akarja olvasni, amit írok, merthogy marhaság, amit írok, az ne olvassa, amit írok. Aki viszont éppen azért olvassa, amit írok, merthogy marhaság, amit írok, ámde őtet igen-igen szórakoztassa a sok nagy marhaság, az csak olvassa nyugodtan.
Tehát még egyszer: aki abban hisz, hogy az ózonlyuk azért lesz kisebb, mert az idén jóval nagyobb, mint amilyen tavaly és tavalyelőtt volt, ám „nemvalószínű”, hogy lesz akkora, mint amekkora 2006-ban volt (a „Világ Meteorológiai Szolgálat” prognózisa szerint), s amiből pluszban az következik, hogy történelemfilozófiailag Fukuyamának van igaza, akkor az higgyen abban. Részemről vele nem lesz vitázva. Semmiről. Merthogy szó szerint ezt írtam: ma már nincs komoly ember, aki komolyan állítaná, hogy a Marxék által vázolt gazdasági-társadalmi struktúra gyökeres átalakítása nélkül az ózonréteget meg lehet fódozni.
Tehát én komoly emberekről beszéltem, nem pedig „becslő”, „valószínűsítő” H. Bóna Mártákról. Ilyen alapon vitázhatnék akár Babarczy Eszterrel is. Ő is pontosan megmondja, hogy mi lesz a lyukkal jövőre. Azt nem tudja, hogy mi volt, azt viszont nagyon tudja, hogy mi lesz. És hogy melyik lóra érdemes tenni, melyikre nem érdemes tenni, de még azt is megmondja ám, hogy melyik lóra nem volt érdemes tenni (a „rossz lóra” természetesen), ráadásul tutira megmondja, nem csupán becslés, valószínűsítés alapján. Mert az a valószínű, ami nem valószínű. Vagyis itt válik klasszikussá a „Világ Meteorológiai Szolgálata”, itt sorakoznak föl Aigner Szilárdék Rejtő, Bacsó és a Mester mellé szakterminológiailag.
Míg Babarczy Eszter, az ő rossz lovával, egy külön dimenzió. Babarczy Eszter kozmikus magasságát már csak a „Világ Meteorológiai Szolgálat” képes valószínűsíteni. Illetve nem valószínűsíteni.
Babarczy Eszter tehát olyan, mint a hegedő ózonlyuk, előbb-utóbb teljesen visszavalószínűsödik, már abban az esetben persze, ha nem szőrén üli meg a rossz lovat. Óvatosan. De ez is csak valószínű. Illetve nem valószínű. Mármint hogy a rossz lovat üli meg. Mindig a jó lovat üli meg, amely jó ló csak később válik rossz lóvá. Minden óvatos becslés és komoly valószínűsítés szerint.
Továbbá lyukad az ózon, mint a pina (véglegesen). És még egy csomó minden történik, ezért ma már nincs komoly ember, aki komolyan állítaná, hogy a Marxék által vázolt gazdasági-társadalmi struktúra gyökeres átalakítása nélkül az ózonréteget meg lehet fódozni.
Fönntartom: totálisan azonosulsz a Mesterrel, s értem ez alatt, hogy nem csupán eszmeileg azonosulsz vele, hanem lelkileg is. Soraidból az derül ki, hogy néked is fáj, ha a Mestert „gyalázzák, lesajnálják, leprimitívezik”, illetve „nem olvassák”, „lefitymálják”, „szidalmazzák” és újra csak „lesajnálják”.
Igaz, mai válaszodban mindehhez hozzáfűzöd: „Ha a Mestert gyalázzák, lesajnálják, leprimitívezik - felőlem tegyék”.
Ám ez a „megengedés” a tegnapi leveledből nem tűnik ki. Másrészt a mondatod nem cseng (legalábbis az én fülemben) meggyőzen. Inkább savanyúan „cseng”. Ha ugyanis a lesajnálást, lefitymálást, gyalázást nem tartanád súlyos problémának, akkor föl sem vetetted volna a kérdést. Logikus, nem? Ha „felőled tegyék”, akkor miért beszélsz róla? Nyilván azért beszélsz róla, mert sérelmezed, hogy a kedves ismerősödet (barátodat?) gyalázzák orrba-szájba.
Kérdezed: „hogy jön a képbe Tverdota György”?
Szerintem nyilvánvaló: paradigmaként. Válaszul, és nem a módosult véleményedre („… felőlem tegyék. Ennek nincs semmilyen jelentősége”), hanem erre a megjegyzésedre reflektálva: „Divat azt mondani: "Na ne...! Viccelsz? Őt komoly ember nem olvassa..." - már harminc-negyven éve divat lefitymálni. Értelmiségi körökben máig alapkövetelmény, mondhatni belépőjegy, őt szidalmazni, lesajnálni.”
A szövegedből kiemelt „értelmiségi körök” (mondjuk így: a neofita „értelmiségiek”) egyik tagja Tverdota György. És ezen „értelmiségi körökben”, nevezett Tverdota György által is, divat mostanában József Attilát lefitymálni, lesajnálni, sőt leprimitívezni: tanulatlannak, műveletlennek, egy naiv világkép gyönge propagátorának, derék autodidaktának nevezni (ezek ugyanis mind a rendszerváltásutáni Tverdota minősítései). De mondhatom másként is: mivel Tverdota (az „értelmiségi körök” tagjaként) nem érti például a Munkások című verset, hát lefitymálja a költeményt is, a költőt is, hol elnézőn, professzorosan vállon veregetve, hol nyíltan lesajnálva József Attilát.
Ismétlem: paradigmaként, hasonlatként hoztam föl Tverdotát, s ezért kérdeztem, hogy „mit akarsz”, mi a problémád; ha ugyanazon „értelmiségiek", mondjuk ki, ne sajnáljuk őket: tudós polgárokká világosult egykori bolsevikok (például Tverdotának hamisítatlanul biszkubélás szövegei is voltak anno), szóval ha ezek az emberek még József Attilát is „viszolygással” olvassák esetenként, akkor szerintem a Mesternek olyan túl nagy zokszava nem lehet. Neked se lehet (a nevében). Ezt mondtam, ennyit mondtam, ezért hozakodtam elő – összehasonlító példaként – József Attilával, illetve azért, mert a tegnapi szöveged panaszosan hangzik, nincs benne leírva, amit később ragasztottál a véleményedhez: „felőlem tegyék”.
Magyarán: vigasztalásul szántam a „képbe” József Attila esetét az „értelmiségi” Tverdota Györggyel.
Visszatérve az azonosulásra, fönntartom: „totálisan azonosulsz” a Mesterrel, egyszersmind nem értek egyet az ellenvetéseddel, amely így hangzik: „Nem álszerénység, de ehhez én kevés vagyok. Amúgy meg totálisan senkivel, még vele sem azonosulok, egyrészt mert akkor alávetném magam és nem lennék én, és pont ő lenne az, aki ezt nem is várná el, mert nem totalitárius…”.
Kérdezem: nem tökmindegy, hogy a Mester totalitárius-e vagy sem? Nem teljesen mindegy, hogy mi az, amit elvár, mi az, amit nem vár el?
Ha akarok, azonosulok Nádas Péterrel, Moldova Györggyel, Papp Zsolttal, József Attilával, K. Marxszal… kurvára nem izgat, hogy ők ezt akarják-e vagy sem! Azonosulok. Miért? Mert úgy tartja úri kedvem. Nem érdekel sem az azonosulásom „tárgyának”, sem a „Tárgy” ellenségeinek véleménye, ítélete. És persze, ha arra szottyan kedvem, totálisan különbözöm is. És, hogy azonosulok-e, vagy különbözöm, azt csakis a „Tárgyhoz” való viszonyom határozza meg. Nem a „Tárgy” véleményéhez, hanem a „Tárgyhoz” magához (a „Tárgy” totalitásához) viszonyulok (azonosulok vele, vagy különbözöm tőle), így hát azt hiszem, totálisan vagyok független.
És ezért nem értek egyet a teóriáddal: „Neki nagyon megfelelek úgy, ahogy vagyok, te is, ahogy vagy. Nem kell vele azonosulni, de lehet - ez a dolog nyitja”.
Nem ez a dolog nyitja. Hanem éppen fordítva: az a dolog nyitja, hogy azonosulni kell! Azzal, amivel (akivel) lehet azonosulni, amivel (akivel) érdemes azonosulni. Nem kell beszarni, lehet azonosulni, kell is azonosulni, csak szigorú, mondhatnám, abszolúte szigorú tárgyi-kritikai „előtanulmány” után szabad megválasztanom az azonosulásom tárgyát.
Az sem baj, ha az ember az ihletére hagyatkozik (ez esetben a tárgyi kritika utólagos).
Mondok egy példát. Nekem a Mester egyik írása egész életemre határozta meg a világlátásomat. Mit gondolsz melyik írása? Megmondom, mert soha nem találnád ki. Tizenhét évesen olvastam A szemafor című elbeszélést, képzelheted, milyen hatással volt rám az alábbi rész:
„Ott akasztották fel a vasúti őrház falára. Két háborút jártam meg, de ennél a nőnél még nem láttam szánalomra méltóbb elitéltet, egy ujjal sem védekezett, végig azt hajtogatta, ő nem tehet róla, vörösre állította a szemafort”.
Én tizenhét évesen még nem tudtam, mi történik velem, mi megy végbe bennem (ihletileg) a mondatok olvastán, így természetesen nem is tettem ünnepélyes fogadalmat, nem azonosultam manifeszt a mondatok tartalmával, sőt igyekeztem elfelejteni a képet, mégis de facto „megfogadtam” magamban, méghozzá egy életre, hogy én aztán nem leszek „szánalomra méltó elítélt” soha. Nem hagyom magam simán fölakasztani. Ha kell, szétharapom a támadóim agyvelejét, vagy valamit csinálok, de engem egyszerűen, minden fáradalom nélkül senki nem lesz képes kinyírni. Ismétlem: nem tudatos fogadalom volt ez, hanem belső, spontán azonosulás, ami csak az életem különféle eseményeinek (illetve a történések közti viszonyok) visszatekintő elemzéséből vált nyilvánvalóvá.
Mármost az, hogy engem senki nem bánthat büntetlenül, senki nem próbálhat meg korrumpálni büntetlenül, voltaképp totális függetlenséget jelent, mely függetlenség egy totális azonosulásból kerekedett ki bennem. Ezt nevezi a művelt görög paradoxonnak. Én pedig ezért mondtam itt korábban, hogy a Mester művész, nem pusztán egy politizáló közszereplő, bacsói poéngyáros, amivé te igyekszel leredukálni.
A totális azonosulás, miként a totális különbözés, nem ördögtől való dolog. Megfigyelésem szerint a minden önkontroll nélküli lelki alattvalók hangoztatják unos-untalan, s főként – ami a legrosszabb – mintegy magyarázkodásul, „személyiségük” kaserolásaként, hogy ők aztán nem, ők aztán bazi függetlenek ám! Nem azonosulnak senkivel és semmivel. Főként totálisan nem.
Ne vedd zokon, de – a szövegedből ítélve – én téged is ilyen lelki alattvalónak képzellek, olyannak, aki számára szinte csak az számít, de az mindenképp számít, hogy mit gondolnak róla az ellenségei, gyalázói, lefitymálói, lesajnálói. Árulkodóak például ezek a mondataid: „Közben - bár nem fogom megélni - reménykedem abban, hogy igaza volt Marxnak, amikor a demokráciát a szocializmusba vezető útként jelölte meg. Ennek a bölcselemnek egyre több apró jelecskéjét látom szállongani a világban. S mivel Marx sem tartotta magát marxistának (saját közlése), engem még csak a vád sem érhet, hogy az lennék.”
És ha ér a „vád”? Hát ki nem szarja le, kérlek alássan, ha egyszer nem vagyok a „vádlóim” démonizáló-heroizáló lelki alattvalója? Gondolj csak bele: az antiszemitizmus lelki mozgatója a zsidó démonizálása egyszersmind heroizálása. Minden antiszemita „elismeri”: a zsidó gyárilag (tradicionálisan) okosabb, műveltebb, nóbeldíjasabb a „magyarnál” stb., és – újabb paradoxon – pontosan ezért gyűlöli (is) a zsidót (mert ravaszabb, számítóbb stb.). Azért gyűlöli, amiért rajongja. A zsidó pedig magyarázkodik folyvást az antiszemitáknak (ez is agyrém): „vagyok olyan hazafi…”
Te is magyarázkodsz: vagyok olyan demokrata, mint az „értelmiségi kör” bármely tagja, „engem még csak a vád sem érhet, hogy [marxista] lennék”.
Hogy jön ide a „vád” kifejezés?
Továbbá: azt mondod, nem fogod megélni Marx igazát.
Hogyan van ez? Te mintegy negatíve fogsz meghalni? Visszamenőleg a tizenkilencedik század közepéig? Ugyanis azóta nyilvánvaló, hogy Marxnak igaza van.
József Attila így foglalja össze (szerintem zseniálisan) a marxi tárgyi igazságot:
Forgolódnak a tőkés birodalmak, csattog világot szaggató foguk. Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak s mint fészket ütik le a kis falut. Egy nyál a tenger! Termelő zabálás, - kis, búvó országokra rálehel a tátott tőke sárga szája. Párás büdösség-felhő lep bennünket el.
Most pedig tételenként és konkrétan teszem föl a kérdéseket:
Forgolódnak a tőkés birodalmak? (Válasz: forgolódnak a tőkés birodalmak.)
Csattog világot szaggató foguk? (Válasz: csattog világot szaggató foguk.)
Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak? (Válasz: ha Kína része a lágy Ázsiának, akkor falják rendesen.)
S mint fészket ütik le a kis falut? (Leütik. Közhely. Nálunk is, másutt is.)
Egy nyál a tenger? Termelő zabálás? (Az. Csak mostanában globalizációnak nevezik a nyáltengert, illetve fogyasztói társadalomnak a termelő zabálást.)
Kis, búvó országokra rálehel a tátott tőke sárga szája? (Rálehel. És még akkor is rálehel, ha a globalizációt istenáldásnak tekintik sokan, noha nem az.) Miért? Mert itt az újabb kérdés:
Párás büdösség-felhő lep bennünket el?
Bizony, párás büdösségfelhő lep bennünket el. Továbbá lyukad az ózon, mint a pina (véglegesen). És még egy csomó minden történik, ezért ma már nincs komoly ember, aki komolyan állítaná, hogy a Marxék által vázolt gazdasági-társadalmi struktúra gyökeres átalakítása nélkül az ózonréteget meg lehet fódozni. A kapitalizmus nem megoldás, ma már ezt minden komoly ember elismeri, akár hivatkozik Marxra, akár nem, akár idézi a Munkások című verset, akár nem.
Jó, tudom, te Marx történelemfilozófiai igazát nem logikailag, hanem praktice „nem fogod megérni”. Mármint azt, hogy eljön a drága szocializmus. Na, amire viszont én azt mondom, hogy ezt senki nem fogja megérni.
Te így tiltakoztál a messianizmus „bélyege” ellen: „A messianizmust pedig meg kell hagyni a messiánsoknak. Ez sem én vagyok”. Miközben az alábbi mondatod tipikusan messianisztikus állítás: „…reménykedem abban, hogy igaza volt Marxnak, amikor a demokráciát a szocializmusba vezető útként jelölte meg”.
Tudniillik a valóság az, hogy Marx nem „jelölt meg” semmit. Ismétlem: Marx nem volt messiás. Te vagy a messianizmus híve, amikor Marxról messianizmust föltételezel, Marx igazát nem logikai, hanem reménybeli tüneményként fogod föl. Ez a messianizmus: "az igazságot a jövő bizonyítja". Lófaszt! Az igazságot érvek támasztják alá. Csakis érvek, semmi más. A "jövő" nyúlós, mint a takony, semmit nem bizonyít.
Tehát még egyszer: Marx nem jelölt meg semmit, Marx következtetett, azt következtette ki, ami József Attila verseiből is kicseng: az emberi társadalom így nem maradhat egyben, mert fölfalja önmagát. A tőkelogika a pusztulásba görgeti a világot ergo vagy megváltozik valami módon, de mindenképp gyökeresen a társadalom szerveződési struktúrája, vagy kampec dolores. Erről beszél Marx is, József Attila is (noha ők nem szó szerint így fogalmaznak). Egy biztos: nem állítják, sehol, egyetlen szóval nem állítják, hogy kommunizmus lesz, hanem azt állítják, hogy vagy kommunizmus lesz, vagy pedig annyi lesz az emberiségnek. Merthogy logikailag, történelemfilozófiailag ez fut ki abból a trutymóból, amit történelemnek nevezünk.
A gondolkodó ember nem remél(get). Hanem okos fejével biccent. Nem remél sem demokráciát, sem szocializmust, sem a demokráciából a szocializmusba vezető utat.
A gondolkodó ember nem remél, hanem gondolkodik. Ha pedig gondolkodik, akkor bizony képtelen más következtetésre jutni, mint amire jutott Marx, illetve József Attila.
Te viszont remélsz, engedelmes keresztény módján reménykedsz, nem én állítom, magad írod („reménykedem abban”), én pedig ezért mondtam, hogy azonosulsz a messianizmussal, ti. a hívő reménykedik a Messiás eljövetelében.
Ja, hogy szavakon lovagolok? Lehet. De ha szavakkal operálunk itt (a vitafórumon), akkor mi máson lovagolnék? Az igazlelked autentikus sóhajtásán nem tudok lovagolni, mert a képernyőmön csak szavak jelennek meg. Ha tehát más szavakat írsz, és ha esetleg úgy gondolod, azokra is szívesen reflektálhatok.
Nem jó a kérdés, mert itt van. Itt is volt, és itt is marad sokáig. Itt volt az a családi suttogásokban, a generációkon átadott és/hamis tapasztalatokban, a ki-nem-beszéltségekben, a galerik süket és "vagány"szövegeléseiben, a stadionokban, a szalonzsidózásokban (amelyek nem is szalonokban folytak), a gondosan adagolt szószéki utalásokban, itt volt mindvégig, mert a fasizmus parlagfű. Nem kiirtható, csak visszaszorítható.
A szabadsággal visszaerősödött ő is, és ez jó. Bolond volt, aki az ellenkezőjét várta. De jobb a látható kór, mint a lappangó, amely váratlanul ledönt a lábadról és mielőtt védekeznél, véged is van. Lehet vizsgálni, lehet elgondolkodni, lehet felkészülni és lehet még tenni is. Lehet újraszervezni azokat, akiket 20-50 évig ez nem érdekelt, mert azt hitték: Szálasi felkötésével az ügy lezárult.
Nagyon nehéz lesz persze és rengeteg pusztulással jár majd, mert a Mester-féle emberek szándékos izolálásával a társadalom erre rendelt immunsejtjei is meggyöngültek. Ha a Mester-félék szóltak és figyelmeztettek (direkt vagy áttételesen), akkor hivatalból nem vették komolyan. És nyilván sokan vannak, akik csak azért sem akarják mindezt elismerni, hogy ne kelljen a Mester-féléket visszamenőleg igazolni.
----------------------
Panaszos szavaidból azt veszem ki, hogy több nyílt tiszteletet, átfogóbb respektust igényelnél a Mesternek.
Nem. A respekt nem igényelhető, hanem csak teremthető. Aki fogékony arra, hogy megnyíljon és befogadja a nála érdemesebbek gondolatait, ott a tisztelet magától sarjad. Aki nem, arra rá nem erőltethető.
Az a respekt már régen megvan. Illetve régen nincs meg, és nem is lesz. Mert a Mester megosztó, ami a hiedelemmel ellentétben nem negatív kép. Igen, megosztó, mert megmutatja a határsávot a hazugok és az igazmondók között. Elválasztja az össze nem tartozó témákat. Mindezt úgy, hogy nem ír hetente publicisztikát, nem vesz részt vitaműsorokban, nem ír és nem ír alá nyílt leveleket, nem magyaráz és magyarázkodik, és mégis.
Ez folyamatosan hozzáad az értékehez azoknál, akiknél már összegyűjtötte a hitelesség kreditjét, de egyben növeli az ellene táplált gyűlöletet is. De ez nem baj, ez nagyon jó így, mert az ilyen emberek - nem sokan, például Kosáry - jelentik a társadalom világítótornyait. Ha átlagolnak, elkennek, tompítanak, akkor nem tudnak világítani.
------------------------------
A szatíra célpontja - ha okos, bölcs és belátó - akkor szeret. Mert a szatíra szeretetreméltó műfaj, és nem a bántás szándékával születik, feltéve, hogy jól űzik, valamint a bírálatra fogékony emberekre irányul. Ha ezek a feltételek hiányoznak, akkor az nem szatíra, hanem gúnyirat, heccelődés, szimpla seggberugdosás. A Mester-i szatíra sosem akart bántani senkit, de kifejezte a Mester haragját a hülyeséggel, a bunkósággal, az embertelenséggel szemben. Nyugodtan lehetne ma is használni.
Az emberi és művészi hitelesség persze egy pontig szétválasztható - de nem teljesen. Egyik a másikba átcsap, közük van egymáshoz. A művészek is emberek, a nagy művészek legtöbbje nagy ember is (tehát kiváló egyéni kvalitásokkal, társadalmi érzékenységgel) - szerethető, tisztelhető. Miért? Mert művészi teljesítményük jókora része személyes adottságaikból táplálkozik, nem pedig valamiféle bennük elkülönült művászi tőkebfeketetésből, ami valami rejtélyes úton beléjük helyeztetett és ők ezt felhasználják. A művészi "töltekezés" az ember önépülésének során alakul ki.
Természetesen előbb olvastam a Mestert (minden addigi sorát, többször), mint ahogy megismertem, és árgus szemekkel lestem, hogy az ember megfelel-e annak a képnek, melyet magáról nyújtott a művekben. Értem ezen a megbízhatóságot, hitelességet, igazmondást és hasonlókat, például az ösztönös humort. És megfelelt. (Mások nem, vagy kevésbé tudták "hozni" a róluk alkotott előképet, de persze lehet, hogy ebben én is hibás vagyok.) Egyszóval: mindig tartotta a szavát, mindig pontos volt, visszahívott, ezer teendője közepette sem felejtette el a kisebb ígéreteket, nem sumákolt, sosem két olyat, amiben nem állapotunk meg, egyenesen (olykor igen bántóan) fogalmazott, de sosem a rombolás szándékával, hanem mert ilyen, és jót akart annak, akinek mondta, még ha gorombán is. Nem fárasztja magát hazudozással, hízelgéssel vagy elhallgatással, és ezzel magának is rengeteg időt és energiát takarít meg.
A Mester a nyomorból indult. Ahonnan pedig három irányba vezet az út:
Van negyedik vagy többedik út is, és ez a Mesteré: a tisztes meggazdagodás. Ő nem attól lett jómódú (amennyire tudom szép vagyont gyűjtött), hogy spórolt, abból ugyanis nincs meggazdagodás, hanem a szívós alkotó munkától és persze attól, hogy olyat írt, amit megvettek. A szerény életmód tehát esetében nem (csak) spórolás, hanem a munka becsülete: nem tékozlom el, amit kemény ráfordítással szereztem, és felhalmozok, de nem azért, hogy hivalkodhassak, hanem hogy legyen tartalékom és ne kelljen másoktól függenem, ha újat akarok alkotni. Ne kelljen kilincselni, könyörögni, megalkudni, hanem saját erőből finanszírozhassam újabb terveimet. Talán nem szerénytelenség, hogy tőle lestem el a függetlenségnek ezt a módját. Másoknál általában azt látom, hogy a munkáuk eredményét felélik, úgy szoktam mondani: elpöffeszkedik (terepjárókban feszítő filmrendezők üres szebbel és sokan mások), és amikor valami újat kellene kezdeniük, akkor csak valaki kegyéből tehetik meg, aki viszont legtöbbször nem elég felvilágosult ahhoz, hogy szabad pályát nyisson, hiszen nálunk nincsenek Mediciek vagy Ignotusok.
Tehát: nem tudom, hogy elzárja-e a csapot, de feltételezem, hogy igen. Nem azért, mert rászorul vagy hogy a puritánsággal hivalkodjon, hanem azért, mert ez felel meg a habitusának. (Megjegyzem: Európa egyik súlyos vétke önmagával szemben, hogy kiszorította a hideg/meleg elzárókat, tehát azokat a kilincsszerű szerkezeteket, amelyek a briteknél ma is jórészt divatban vannak és egy ujjpöccintéssel elzárhatók, bevezette viszont a keverőcsapot, amit sokkal körülményesebb kézmosás közben elzárni, ezért nem is zárja el senki. Amikor a házunkat építettük, a feleségem ragaszkodott a brit csaphoz, de itthon nem lehetett kapni és Angliából kellett hozatni. Mindez a brit szellemi fölény további bizonyítéka az elpuhult kontinenssel szemben.)
Ugyanakkor a puritánság, ami egy létforma inkább, mintsem szellemiség - önmagában még nem érték. Éppenséggel lehet egy csökött, beszűkült nézet megjelenése is, az önmagát élményektől és értékektől megfosztó ember hamis tisztasága. Igen, tiszta ő, de nem vett jegyet Bergmanra éppúgy, mint ahogy nem ment el Paco de Lucia koncertjére sem és folytathatnám, tehát az ő nagy tisztasága inkább "érintetlenség", nem érintette meg semmi, ami az emberi létben értékes. Nagyon nehéz megmondani, hogy kinél és hogyan válik ez a hitelesség mércéjévé, és kinél lesz inkább a sunyi, irígy, másokra féltékeny karakter jegyévé.
A puritánnak ezért a tevékenységét kell figyelnünk; vajon egybevág-e létformája a viselt dolgaival? És gyakran arra lyukadunk ki, hogy egyes puritánok mások életét akadályozni és korlátozni kívánó, türelmetlen és kirekesztő emberek. Ha példa kell, Semjén Zsolt ezt ékesen igazolja, hiába írja róla Bayer Zsot ájulatban, hogy ennek az embernek a szobájában csak egy feszület van a falon.
***
Mivel a Mester esetében Kádár megkerülhetetlen, annyit hozzáfűznék ehhez, hogy ha majd a jelenkori politikusok hagyatékában is csak egy dunsztosüveget találnak, benne az oda kuporgatott apróval, és soha senki semmi jelét nem fedezte fel elsíbolt vagyonnak, elharácsolt javaknak, fel sem merült ennek a vádja, pedig biztosan előkerült volna, ha a legkisebb jelét találják, akkor lehet majd Kádárra megjegyzéseket tenni, addig nem.
Ezt írod: „Nincs tehát teljesen igazad: olvasniuk KELLETT volna AHHOZ, hogy megérthessék”.... Fönntartom: hiába olvasták (mert szerintem olvasták!), egyszerűen nem értették.
Szerintem nem olvasták mert őt "nem olvasni" nem mai divat, sőt, általában nem olvasni sem újkeletű trend. Esetleg néhányan olvastk. Azzal viszont egyetértek, hogy akik olvasták, azok nem (mind) értették, mégpedig mert NEM AKARTÁK érteni, éspedig azon politikai reflextől visszatartva, hogy a nyers őszinteség nem segíti elő a karriert és a pártérvényesülést. Csak a végleg elkeseredettek mondják ki, hogy "Józsi, a kurva anyádat!" - orosz rulettet játszva, mert egyrészt nincs más eszközük, hiszen a politika megfosztotta őket a tárgyszerű magatartás lehetőségétől, vagy arra gondolva, hogy ez talán bejön, feltűnést lehet kelteni, divatba lehet jönni, és a felszínen lehet maradni. De ez igen ritka. Itt egy Lamperth Mónika számít "bátornak", aki a miiszterelnök bukása után (még kivárva azért pár hetet) odasóz neki a Népszabadságban. Nem korábban, nem őszöd alkalmával, hanem most.
Ezek tehát nem születetten korlátoltak, bár akad köztük ilyen, kivált a rendszerváltás időszaka ajándékozott meg bennünket egészen elképesztő figurákkal, akik még az első kormányba is beülhettek (Gergátz, Gerbovits és sorolhatnám), de én megengedő vagyok, és szerintem a kép javult. És éppen ez a baj. Nem menthetők fel azzal, hogy szerencsétlen idióták. Nem, nem azok. A mai magyar közéletben/politikában érvényesülőknek igenis megvan a magukhoz való eszük, éppen ez teszi őket kivált veszélyessé. A jó emberi kvalitásokkal manipuláló, halkszavú és intelligens Hunvald György erre iskolapélda.
Nincs átjárás. Eörsi Istvánnak sem volt átjárás.
Erről nem vagyok teljesen meggyőződve, de ha mégis így van, akkor az nem baj, nem is kell, hogy legyen (bár nem azt mondtad, hogy kellene, hogy legyen). Másféle emberek másféle csoportokba verődnek - rendben van ez. Az átjárás erőltetése vagy mndenáron kívánása inkább bajt okoz: hamisságokat, szerepjátszást, ön- és közbecsapást eredményezhet, lásd Medgyessy és Gyurcsány szánalmas sorbanállását a Terror Háza előtt 2002 nyarán, amikor sem én, sem más nem hitte el nekik egy másodpercre sem, hogy a gyűjtemény iránti olthatatlan kíváncsiság és egészséges izgalom vitte őket oda, hanem egy ravasznak hitt ostobaság, amelyen mindenki átlátott. A szocialista párt vezetői és a Terror Háza közt nincs átjárás, nem is kell, hogy legyen, a Terror Háza nem arra jött létre, hogy azon szocialista vezetők átjárjanak. És nem akarom azt sem, hogy Kövér László szolidaritás-szerepeket alakítson, és nem tetszene, ha Vásárhelyi Mária azzal lepne meg, hogy a szélsőjobboldal randaírozása mögött esetleg méltányolható szociális sérelmek húzódnak meg. Tiltakozom a "temessük be az árkokat!" jeszava ellen, mert azok az árkok éppen azért vannak ott, hogy világosan jelezzék az értékrendbeli különbségeket, a hovatartozást. Legyenek hidak, de lehessen rajtuk visszafordulni, bár ami engem illet, sosem lépnék olyan hídra, amelynek túlsó partján Morvai Krisztina integet árpádsávos keszkenővel. Miért? Mert nem érdekel. Amit tudni kell róla, azt átjárás nélkül is tudom. Attól alszom nyugodtan, hogy leszögeztem magam egy pontra, ami persze támadható és vitatható és bikzonyos elemeiben hibás, de nem kell magamat sűrű helyváltoztatásokkal és átjárásokkal idegesítenem. Ez olykor előnyös számomra, máskor hátrányos, legtöbbször közömbös, de nem tolakszom a kertmoziban, hogy a legjobb helyet kapjam, mert a végén állni fogok.
***
A váchartyános részt nem értem. Amennyit ebből ki tudok hüvelyezni: a csoportstátusz olykor olyan kijelentéseket generál, amelyet a státusz tagja elviselhetetlennek tartana önmagával szemben.
***
Mondoid:
Egyébként te magad cáfolod magad. Ezt írod: „Divat azt mondani: "Na ne...! Viccelsz? Őt komoly ember nem olvassa..." - már harminc-negyven éve divat lefitymálni. Értelmiségi körökben máig alapkövetelmény, mondhatni belépőjegy, őt szidalmazni, lesajnálni.”
Azt hiszem, nem (csak) azt állítottam, hogy nem olvassák. Hanem azt mondják, mert az a sikkes. Lehet, hogy olvasta, de eltagadja. Mint a pornót. Ha valaki előáll azzal, hogy Mit szóltok hozzá, azt írta, hogy... szánakozó csönd vagy heves lesajnálás a válasz. Ezt nem egyszer tapasztaltam csüggedten, és alig akadt ember, akivel meg tudtam beszélni az újabb írásokat. Egy idő után azt a furcsaságot vettem észre, hogy a legjobb barátaimmal tudtam róla beszélgetni, amiből azt a bölcs következtetést vontam le, hogy talán éppen azért vagyunk jóbarátok, mert esetleg a barátságot meghatározó rokon/határszemléletünk kialakulásában neki szerepet kellett játszania. Mi ez, ha nem a művészi hatás beépülésének igazolása? Ezek az emberek jórészt nem voltak még a barátaim, amikor egymásról még nem is tudva, mindannyian olvastuk őt (ez a barátságot bevezető/megalapozó diskurzusokból kiderült), és ennek szerepet kellett játszania húsz évvel később, amikor a kapcsolatok kialakultak, megerősödtek és kipróbálttá váltak. Nem csak ennek persze, de ennek is, egész biztosan.
***
Különösen neked, ha személyesen is közel állsz hozzá.
Büszke is vagyok rá, de csak a magam használatára. Ő amúgy sem "skalp", őt nem lehet (nem is szabad) namedropping-ok alkalmával előhúzni, az ő névjegykártyájával nem lehet spontán véletlenséget eljátszva villogni, merthogy nincs is neki. Vannak ismeretségek az ember életében (híresek és névtelenek), amelyek meghatározók akkor is, ha nem beszélünk róla. Munkám során az elmúlt 40 évben temérdek hírességgel volt módom megismerkedni, itthon és külföldön (ezt nem hivalkodásnak szánom, hanem egyszerű helyzetleírásnak, így alakult) - és érdekes tapasztalásom, hogy a "NAGY EMBEREK" közül kevesen gyakoroltak rám jelentős hatást, noha nem tartom magam unikumnak. A tehetség és a nagyság között olykor áthidalhatatlan szakadék tátong. Példa erre talán tűzoltó barátom (még az általánosból ismerem), akivel éppen iszogattunk és békésen ultizgattunk, amikor a rádióban elhangzott a hír Műegyetem pincéjében dúló tűzről, mire ő felpattant és csapot-papot otthagyva szolgálatra jelentkezett (szerencsére nem esett baja). Kérdeztük tőle (volt ott még egy orvos és egy üzletasszony), hogy hova szalad, ha egyszer szabadnapos, nem is hívták, nem rendelték be, és van ott amúgy is elég ember, de csak annyit felelt, hogy Ott kell lennem, basszátok meg. Ez bizony egy tősgyökeres Mester-i mondat volt.
***
Akkor te mit akarsz?!
Nem fogod elhinni: semmit. Jó ideje csak a szemlélődés, a rátekinté érdekel. Nem akarok részt venni semmiben, amit nem én döntök el. Amit igazán megfogadtam tőle: nem szabad, hogy imponáljon neked bárki. Sem Tverdota, sem más bonyolult nevű illetők, akiknek a nevét sem érdemes erre a kis időre már megjegyezni. Ha oktatgatja, hát oktatgassa, ha ettől érzi jól magát. Arra kérdésre, hogy 200 év múlva - ha még lesznek magyarok - kire fognak emlékezni; József Attilára vagy Tverdotára, akkor az úr nagyot vakarna az üstökén. És ez éppen megfelelő elégtétel, ennél nem kell öbb, egy Tverdota ennél több muníciót nem érdemel, mert a végén még azt fogja gondolni, hogy ő innen és mostantól meghatározhatja József Attila további megítélését. Ezzel olyan sokan és olyan sokszor próbálkoztak már a történelemben, hogy az ember inkább azon csodálkozik, hogy miért nem tud ő erről?
Ha a Mester gyalázzák, lesajnálják, leprimitívezik - felőlem tegyék. Ennek nincs semmilyen jelentősége. Az Élet olyan folyamat, amely úgyis kimossa, kiszitálja magából a nagyságokra szórt átkokat, jó esetben mint kuriózumot említi őket az utókor, mint például hogy a (nekünk nem jó emlékű, de végtelen tehetségű) Clemenceauról azt mondogatták, hogy elviselhetetlen idegbeteg és mindig ordít. Kiről neveztek el repülőgéphordozót a franciák?
Hogy jön ebbe a képbe egy Tverdota?
*****
Te totálisan azonosulsz vele, azonosulsz a messianizmusával is.
Nem álszerénység, de ehhez én kevés vagyok. Amúgy meg totálisan senkivel,
még vele sem azonosulok, egyrészt mert akkor alávetném magam és nem lennék én, és pont ő lenne az, aki ezt nem is várná el, mert nem totalitárius - ellentétben önmagukat szabadelvűnek tartó bírálóival. Neki nagyon megfelelek úgy, ahogy vagyok, te is, ahogy vagy. Nem kell vele azonosulni, de lehet - ez a dolog nyitja.
A messianizmust pedig meg kell hagyni a messiánsoknak. Ez sem én vagyok. Én segíteni szeretnék, hogy ne gátolják a messiánsokat, bár néha arra jutok, hogy küldetésük sikeréhez éppen az kell, hogy akadályozzák őket. Különben túl könnyű.... nem marad emléke, nyoma, nem lesz belőle példa. Ahogy Artur Schnabel mondja Mozart szonátáiról: túl könnyű a gyerekeknek, túl nehéz a művészeknek.
***
Radnótinál nincs igazad. A sornak van előzménye, mely nélkül értelmetlen, és amelyben kételyek, bizonyosságok, félelmek és remények kavarognak, de végül derűlátó összképpé sűrűsödnek (üldözők helyett a lányok kerítik,). Eséllyé áll össze. Az ember = esély. Sok kicsiny siker. Nem azért kiált tehát (nem is kiált, hanem inkább kérlel), hogy mondjátok hát..., hanem csak fájlalja, hogy nem mondjuk, bár megtehetnénk. Ez szavunkba kerülne csak, míg neki, az üldözöttnek egy gyötrelem lehetett nem az üldözőt látni, hanem a lányt, és lám: mégis ő mondja ki. Csak ő, abban a korban szinte senki más.
Ettől példa ő is.
***
Te sem akarod tudomásul venni.
Azon már túljutottam. Mivel nem vagyok messiáns (sem kedvem, sem képességem hozzá, ráadásul a mai Magyarországnak inkább néhány közepesen becsületes szakember is elegendő volna, kellő hatáskörrel megerősítve - derűs cinizmussal vérteztem fel magam, amely olyan páncél, ahol a Marx-megjelölte állatok nem találnak rést. Szívesen nézegetem például mások hibáiban azt, amit magam is elkövettem valamikor. Közben - bár nem fogom megélni - reménykedem abban, hogy igaza volt Marxnak, amikor a demokráciát a szocializmusba vezet útként jelölte meg. Ennek a bölcselemnek egyre több apró jelecskéjét látom szállongani a világban. S mivel Marx sem tartotta magát marxistának (saját közlése), engem még csak a vád sem érhet, hogy az lennék.
Azt írod, hogy a Mester nyilvánosan „elejtette” Konrádot, mint „herendi porcelánt”, s azóta „végképp nincs becsülete”.
Akkor bennem lehet a hiba, mert nem volt talán pontos a kép. Nem elejteni akarta Konrádot, hanem visszaszúrni, csak egyet és azt is vívómesteri könnyedséggel azokért a döfésekért, amiket kapott, kap, kapni fog. Megfelelő és helyénvaló emberi tulajdonság, kellő mértékben és jól adagolva, egyben nem bocsátkozva hoszadalmas párviadalokba.
Ami a porcelánt illeti: a jelenkori irodalmi vitrinben Konrád mindenképpen az, hiszen a tárgyakat (embereket is) nem (csak) valós értékük, hanem a róluk alkotott közvélekedés is "beárazza". Lehet tehát, hogy nem herendi, csak Zsolnay, de mindegy. Nem gyári bögre, az biztos. Ezt a porcelánt a Mester azért ejtette el, hogy jelezze: nem érdekli. És ez a legnagyobb sértés. A közöny azzal szemben, aki alig várja, hogy vitatkozzon veled, mert úgy hiszi: legyőzne. A consul zsenialitása, amikor nem engedi hadseregét mgütközni az őrjöngő volscusokkal, ezzel megtöri azok lelkét, és másnap fasírttá aprítja őket.
Ezt írod: „végképp nincs becsülete, idővel szellemi közellenséggé vált az ÖSSZES megmondó-oldalon”.
Önellentmondás. Mert „szellemi közellenséggé” kizárólag az válhat, akinek kiemelkedően nagy a „becsülete”.
Persze, én sem látok a lelkekbe, ám tény: mindez ideig csak gyűlölettel, a Mester iránti gyűlölettel találkoztam, semmi megvetéssel.
Hogy kirekesztik? Hát hogyne rekesztenék, amikor gyűlölik?! A gyűlölet viszont éppen nem a „becsület”, a megbecsülés hiányát jelenti, hanem épp ellenkezőleg.
Hidd el, nincs oly originálisan takony ember, aki amúgy ne érezné valahol legbelül, ne tudná magáról, hogy takony! Így azután hatványozottan gyűlöli azt, aki, már a puszta létével is, ennen hitványságára emlékezteti. Kevesen mondják ki, ám sokan érzik, amit Bátkai nyíltan közöl Ferivel: „jellem vagy, öregem”!
Inkább vicsorognak rá.
Panaszos szavaidból azt veszem ki, hogy több nyílt tiszteletet, átfogóbb respektust igényelnél a Mesternek. Nyilván mindenki örül annak, ha szeretik. Még az ellenségeim is szeressenek! Világos, értem én, ám ez nem így működik a valóságban. Aki nem apologetikát, hanem szatírát ír, az ne számítson szeretetre, odaadásra, miként Tolvaj Ferdinánd sem számíthatott „a bíró segítségére” az utolsó támadása közben! „Csak” indirekt (gyűlöletben, kirekesztésben megnyilvánuló) megbecsülésre számíthatsz. Nagyon idézőjelben a „csak”, mert ha van legalább egy ember az életedben, aki szeret (horribile dictu Szabó Lőrinci módon szeret, semmiért egészen), akkor ennél ne várj többet az élettől. Nem sportszerű. A szatíráid céltáblái nem azért vannak, hogy azok őszintén és nyíltan szeressenek, hanem azért, hogy a gyűlöletük révén becsüljenek – mondanám a Mesternek, ha személyesen is ismerném. A sokat tapasztalt ember bölcsességével mondhatnám ezt, mert engem (noha a Mester fia lehetnék korban) már most jóval több helyről gyűlöltek ki, mint őt egész életében összesen, ez halálbiztos, ti. engem gyakorlatilag mindenütt rühellnek, a privát szférám egyetlen kis zugát leszámítva. Magyarán: ilyen vonatkozásban jóval tapasztaltabb vagyok a Mesternél.
Végül idézem még egy önellentmondásodat, csak azért, hogy ha a Mester olvassa e sorokat, megnyugodjék (vagy végképp elkeseredjék), ezt írod: „… és ők ezt nagyon jól tudják, és EZÉRT nem olvasták és nem is fogják sosem”.
Vagy „jól tudják”, és akkor olvassák, vagy „nem olvassák”, akkor viszont nem tudják (hogy mi áll a művekben) értelemszerűen.
Ismétlem, a képlet így helyes: a Mestert olvassák, és EZÉRT gyűlölik. Nem a tévedései miatt (vagy ahogy te fogalmazol: a „sok rossz mondata” miatt), hanem azért, mert folyvást szembesülniük kell azzal, hogy ők sem, mások sem „ilyen lovat akartak”, vagy ahogyan Babarczy Eszter írja itt: „rossz lóra (lovakra) tettek”. Ráadásul lassan már halvány tippjük sincs arra, hogy ki volna, mi volna a „jó ló”, akire, amelyre még egyszer „tenni” érdemes.
És ilyenkor jön a fasizmus. Aktuálisan pedig: jön? Jön. Kérdezem tehát: mi kell több annál, mint hogy az ember tudja: igazam volt, igazam van?!
Röviden: a „sok senki, gnóm, nyavalyás” neofitától a hűséges, állhatatos, tisztességes ember ne várjon nyílt odaadást! Különösen, ha még ráadásul igaza is van. Részint azért, mert folyvást csalódni fog, részint azért, mert nem is kell a talmi-újsütetűek (az „alámerülve bekkelők”) megbecsülése. Tőlük egyszerűen nem kell semmi!
Én nem az emberi hitelességről, hanem a művészi hitelességről beszéltem. Ez két különböző dolog. Olyannyira, hogy művészileg lehet hiteles az is, aki emberileg hiteltelen.
Te a művészi hitelesség kérdését nem érintetted, úgy veszem, ebben nincs vitád velem. Az emberi hitelesség tárgyában pedig nekem nincs vitám veled. És mégis van. Te ugyanis – nyilván, mert ismerd személyesen – szeretettel, megbecsüléssel beszélsz a Mesterről. Engem nem fűz hozzá személyes viszony, ezért megpróbálom lényegében ugyanazt, amit te mondasz, szikárabban, tárgyszerűbben megfogalmazni. Így (szándékom szerint) pontosabban is.
A Mester a nyomorból indult. Ahonnan pedig három irányba vezet az út: (1) a pazarló proccolásba, úrhatnám pöffeszkedésbe. Szokványattitűd, ahogy a Mester írja „gazsula” Geréb Pállal kapcsolatban: az illető „kompenzál”. Olykor az elemi jóízlés, sőt a tisztesség határát is áthágva „túlkompenzál”. (A magam részéről hányok egy picit ettől a fajtától, ha szabad ilyet tennem.)
A másik variáns: az „örök szegénység” nárcisztikus intranzigenciája.
A harmadik út pedig az, amelyen az ember mosdás közben elzárja a vízcsapot.
Ha érdekel, hogy ez utóbbi mit jelent, végig kell unatkoznod életem történetének lényegét, merthogy leginkább annak leírásával tudom megvilágítani a dolgot.
Az apám a csabai oncsa-telepen élt anno. Hetente, volt úgy, hogy naponta majdnem éhen pusztult az egész család, hónapokig a földön aludtak, törten egymás hátán, mert az egyház adóhátralék miatt elvitette minden bútorukat. Így az apám kommunista lett értelemszerűen, majd Rákosi munkásigazgatója (egyébként élete végéig rákosista maradt), ezért (az igazgató elvtárs gyerekeként) én már nem számítottam szegénynek, sőt ellenkezőleg. A városban, ha nem is a gazdagok, de a módosabb emberek közé tartoztunk, volt házunk, autónk stb. Én mégis úgy kajáltam, mi több: mai is úgy zabálok, hogy egyetlen morzsát sem hagyok a tányéron. Tudniillik ez így helyénvaló. Soha nem éheztem, sőt mindig az volt a baj, hogy „nem eszünk rendesen, azért vagyunk ilyen soványak”, ám a „pocsékolás” belülről fakadó, halálos bűnnek számít nálam a mai napig. Továbbá: megmondom úgy, ahogy van, sok csajom volt életemben, olykor milliomos bulák rajongtak értem, s én nagyjából el is voltam velük, ahogyan kell, mígnem egyszer találkoztam valakivel, aki mesélt az életéről. Elmondta, hogy falusi lány, annakidején (gimnazistaként) koleszban lakott Pesten, s egy alkalommal bejelentette a kollégium igazgatójának, hogy ő akkor most hazautazik hosszú időre. Miért, kérdezte tőle az igazgató. Mert otthon kapálnom kell, válaszolta a lány, na de hát már hogyan kéne kapálnod, beszéltem az édesanyáddal, meg lesz az a kert kapálva rendesen, mondta az igazgató, s a lány még évek múltán is csodálkozott ezen, már hogy az igazgató nem értette, néki kapálnia kellett otthon a veteményesben.
Én viszont értettem. Közvetve, oncsa-telepi zsigereimmel értettem, így azután haladéktalanul elvettem a leányt feleségül.
Így történt, majd hosszú évek múltán szól a nejem, hogy te, a gyerek nem zárja el a csapot, amikor a kezét szappanozza, szerinted miért?! Nem tudom, feleltem, de gondolkodom rajta…
Hát nem kellett sokáig gondolkodnom, a fiam ugyanis a Radnóti gimnáziumba járt, kell-e bővebbet mondanom erről?! Tulajdonképpen az történt, hogy tíz éves korától kezdve nem mi neveltük őt, hanem milliomos, milliárdos családok csemetéi. Közöttük szocializálódott egy sajátos tanrend okán. Reggel hét órára bevittük az iskolába, ott „lakott” délután háromig, fél négyig, majd át a vívóedzésre, szintén gazdag ivadékok közé, vagyis haza tulajdonképpen már csak aludni járt nyoc éven keresztül, mégpedig a legérzékenyebb, legfogékonyabb éveiben. Csak aludni, illetve mosdani. Szerintem ezért nem zárta el a vízcsapot, amikor szappanozta a kezét.
Ismétlem: a Mesterrel nincs személyes kapcsolatom, ám a műveinek egy részét ugyancsak behatóan ismerem. Így, azt hiszem, nem kockáztatok sokat, ha kijelentem: a Mester elzárja a csapot mosdás közben. Nem proccol, nem pöffeszkedik, nem „kompenzál”, de nem is érzeleg hazug módon, hogy ő a világ szegénye ugyebár, nem „henceg”, mint a tripoliszi Bátkai tette Ördögh Ferinek, vagyis mentálisan nem verte agyon a nyomor. Hanem viszont elzárja a csapot. Mert a vizet sem szabad pocsékolni.
A Mester épp annyira hiteles emberileg, miként a puritán Kádár hiteles emberileg. (Szerintem Kádár politikailag is hiteles, mégpedig pontosan 1956. november 1-étől kezdődően, be tudom bizonyítani, de most nem ez a téma.)
A vízcsap jelzi az emberi hitelességének lényegét a Mesternél is. Minden egyéb (politikai, elvi-eszmei állhatatosság stb.) csupán leképeződése az alaphitelességnek, mint lényegi mozzanatnak.
Ezt írod: „Nincs tehát teljesen igazad: olvasniuk KELLETT volna AHHOZ, hogy megérthessék”.
Fönntartom: hiába olvasták (mert szerintem olvasták!), egyszerűen nem értették. Nem értik.
Két oka van ennek. Az egyik a született korlátoltság, a másik pedig, amiről Illyés így ír: nem értheti, aki nem érte meg.
Miért? Mert vannak emberek, kiknek fején sorsszerűen tapad másként-másként a haj.
Nincs átjárás. Eörsi Istvánnak sem volt átjárás. Erről halála előtt néhány nappal gyónt a tévében, ő maga mondta (pontosabban „Leukémia asszony” mondatta vele): „vállamra venni nem voltam bolond”. És nem azért, merthogy Eörsi eleve rongy ember lett volna, nem azért, merthogy túl buta lett volna, hanem azért, mert a társadalmi különbözőség-másság okozta distancia lényegileg áthidalhatatlan.
Például a „liberális” „várchartyánozók” ezért buknak le (itt is) minduntalan. Egy Veress Miklós-i parafrázissal szólván: akiket a belvárosba köpött a gólya, zsigerből „váchartyánoznak”. Észre sem veszik. Vannak köztük zsidók például, akik valamelyest talán még föl is fogják, hogy a zsidók bizonyos vonatkozásban „váchartyániak” a hazájukban, mégis pökhendiskednek („váchartyánozak”) másokkal, a náluk is kiszolgáltatottabbakkal szemben. Miért van ez? Mert igazából „nem érték meg” a kitaszítottságot, legföljebb a kellemetlenség szintjén. A társadalmi kitaszítottság elvi tudata nem azonos a totális nyomor személyes megéltségéből fakadó komplex tudással.
József Attila sokszorosan inkriminált verssorát a mai napig nem értik ezek az emberek. Vágó Márta hazugnak, „jellemtelennek” nevezi volt szerelmét, mondván, hogy József Attila rútul megcsalta őt (ráadásul Vágó Márta szerint azzal a nővel, Szántó Judittal, akit a költő akkor még nem is ismert), szóval hogy megcsalás történt, nem az osztálykülönbség roncsolta szét a szerelmet.
Konkrét szövegekkel ki tudom mutatni, be tudom bizonyítani, hogy Vágó Márta nem téved. Hanem hazudik. Azért hazudik, mert nem értett József Attilából egy hangot sem, ezt viszont ő elképzelni nem tudta (műveltebbnek, okosabbnak hitte magát József Attilánál), vagyis azt inkább elképzelhetőnek tartotta, hogy a pasi megcsalta őt egy olyan nővel, akivel (akkor még) nem találkozott.
Vágó Márta ebben a tudatban halt meg – ez a könyvéből világosan kiderül –, így maga igazolja, hitelesíti az általa inkriminált verssor igazságtartalmát: „Egy jómódú leányt szerettem, / osztálya elragadta tőlem”.
Érdemes elolvasni József Attila leveleit, Vágó Márta leveleit, plusz a nőci simlis kis hazudozásait, nyilvánvalóvá válik: József Attilának nem az volt a gondja, hogy a „lányt hosszú londoni útra küldték szülei”, illetve hogy Szántó Juditnak jobb segge volt, mint a másik csajnak, hanem az volt a gondja alapvetően, hogy Vágó Mártának egészen másként tapadt a fején a haj. Vagyis nem egyéni, hanem osztálykorlátoltsága miatt nem értette József Attilát, sem a verseit, sem az egyéb megnyilvánulásait. Erről szól a Végül című költemény. Arról szól, hogy igaza van Illyésnek: nem értheti, aki nem érte meg.
Egyébként te magad cáfolod magad. Ezt írod: „Divat azt mondani: "Na ne...! Viccelsz? Őt komoly ember nem olvassa..." - már harminc-negyven éve divat lefitymálni. Értelmiségi körökben máig alapkövetelmény, mondhatni belépőjegy, őt szidalmazni, lesajnálni.”
Miért? Mert nem olvassák? Nézd, ha valaki, akkor én aztán egyáltalán nem vagyok elragadtatva az „értelmiségi köröktől”, de ennyire ők sem hülyék. A Mestert nem azért gyűlölik, nem azért szidalmazzák, mert nem olvassák, hanem éppen azért, mert olvassák. Miközben nem értik, illetve – s ez csak látszólag ellentmondás – érzik, hogy a Mester szövegeiben a hajnak a fejen való másként tapadása forog fenn.
Nem értik a Mestert, ám érzik, s ezért joggal gyűlölik. Büszkének kéne lenni rá! Különösen neked, ha személyesen is közel állsz hozzá.
Tverdota György például József Attila bizonyos sorait „ma is csak viszolygással” tudja „olvasni”.
Akkor te mit akarsz?!
A bölcs, polgárilag kiokosult Tverdota bácsi így oktatgatja könyvében a hülyécske József Attilát: „A harag rossz tanácsadó”.
Akkor pedig te mit akarsz? Nyilván ismered a Mester idevonatkozó életelvét!
Hogy valaki a József Attila Társaság elnöke, még nem jelenti, hogy ne volna igen-igen korlátolt. Tverdota, ha száz évig élne, akkor se értené meg József Attilát.
Miért gondolod, hogy éppen a „főminiszterek” értenék a Mestert, ha olvasnák?
Te totálisan azonosulsz vele, azonosulsz a messianizmusával is.
Szerintem az a gond, hogy számodra Radnóti verséből az optimizmus cseng ki: mondjátok hát, hogy nem reménytelen!
Miközben a vers lényegileg pesszimista: mondjátok hát, hogy nem reménytelen!
Vagyis reménytelen.
A csecsemő mosolyog az emlőre, ez igaz, miközben növeszti körmét és fogát – ez az alapigazság. Erről szól Radnóti verse is: „a háta barna, lába még fehér”, de „a rossz zenén kis lelke fellebeg / s oly szürke, mint ott fönt a fellegek”.
A Mester pedig ezt nem akarja tudomásul venni. Te sem akarod tudomásul venni. És értem én, ám túl sok Marxot olvastam ahhoz, hogy ne legyek sztoikus, sőt szkeptikus. Marx Epikurosztól indult, így értelemszerűen jutott el idáig (Engelsnek írja): „Magunkfajta emberek… hogyan is illenénk egy »párt« -ba? Nekünk, akik fütyülünk a népszerűségre… minek egy »párt«, azaz szamarak bandája, amely esküszik ránk, mert hasonszőrűeknek tart bennünket? Valóban nem veszteség, ha nem tartják többé rólunk, hogy »igazi és adekvát tolmácsai« vagyunk azoknak a korlátolt állatoknak, akikkel az utóbbi években összeverődtünk”.
Ez ugye részint leképezi a Mester ars poeticáját is, részint szemben áll azzal, amit te mondasz róla (nyilván valóság alapján). Mert, ha még azok is „szamarak bandája”, „korlátolt állatok”, akik „esküsznek ránk”, akkor milyen alapon föltételezhető, hogy a puszta olvasás megváltja azokat a „szamarakat”, „korlátolt állatokat”, akik még csak nem is „esküsznek” a szerzőre (finoman fogalmazva)?
Nincsen elégséges alapja a messianizmusnak. Marx nem volt messiás. Marx a doktori disszertációjától kezdődően szkeptikus volt, méghozzá élete végéig. Miként József Attila is szkeptikus a Kertész leszek, a Világosítsd föl című versben (végső soron a többi költeményében is), miként Radnóti is szkeptikus a Majálisban.
És magam is szkeptikus volnék, ha szabad ilyet mondanom.
Csúnya emberek vagyunk, rossz emberek vagyunk. Csak éppen igazunk van, fene a mocskos pofánkba bele!
Azt írod, hogy a Mester nyilvánosan „elejtette” Konrádot, mint „herendi porcelánt”, s azóta „végképp nincs becsülete”.
Hát, nem tudom. Ha egyetlen mű (A látogató) herendi porcelánná tesz valakit, akkor legyen porcelán, nem irigylem tőle a minősítést. Na de azt honnan veszed, hogy a Mesternek „nincs becsülete”?
Ezt írod: „végképp nincs becsülete, idővel szellemi közellenséggé vált az ÖSSZES megmondó-oldalon”.
Önellentmondás. Mert „szellemi közellenséggé” kizárólag az válhat, akinek kiemelkedően nagy a „becsülete”.
Persze, én sem látok a lelkekbe, ám tény: mindez ideig csak gyűlölettel, a Mester iránti gyűlölettel találkoztam, semmi megvetéssel.
Hogy kirekesztik? Hát hogyne rekesztenék, amikor gyűlölik?! A gyűlölet viszont éppen nem a „becsület”, a megbecsülés hiányát jelenti, hanem épp ellenkezőleg.
Hidd el, nincs oly originálisan takony ember, aki amúgy ne érezné valahol legbelül, ne tudná magáról, hogy takony! Így azután hatványozottan gyűlöli azt, aki, már a puszta létével is, ennen hitványságára emlékezteti. Kevesen mondják ki, ám sokan érzik, amit Bátkai nyíltan közöl Ferivel: „jellem vagy, öregem”!
Inkább vicsorognak rá.
Panaszos szavaidból azt veszem ki, hogy több nyílt tiszteletet, átfogóbb respektust igényelnél a Mesternek. Nyilván mindenki örül annak, ha szeretik. Még az ellenségeim is szeressenek! Világos, értem én, ám ez nem így működik a valóságban. Aki nem apologetikát, hanem szatírát ír, az ne számítson szeretetre, odaadásra, miként Tolvaj Ferdinánd sem számíthatott „a bíró segítségére” az utolsó támadása közben! „Csak” indirekt (gyűlöletben, kirekesztésben megnyilvánuló) megbecsülésre számíthatsz. Nagyon idézőjelben a „csak”, mert ha van legalább egy ember az életedben, aki szeret (horribile dictu Szabó Lőrinci módon szeret, semmiért egészen), akkor ennél ne várj többet az élettől. Nem sportszerű. A szatíráid céltáblái nem azért vannak, hogy azok őszintén és nyíltan szeressenek, hanem azért, hogy a gyűlöletük révén becsüljenek – mondanám a Mesternek, ha személyesen is ismerném. A sokat tapasztalt ember bölcsességével mondhatnám ezt, mert engem (noha a Mester fia lehetnék korban) már most jóval több helyről gyűlöltek ki, mint őt egész életében összesen, ez halálbiztos, ti. engem gyakorlatilag mindenütt rühellnek, a privát szférám egyetlen kis zugát leszámítva. Magyarán: ilyen vonatkozásban jóval tapasztaltabb vagyok a Mesternél.
Végül idézem még egy önellentmondásodat, csak azért, hogy ha a Mester olvassa e sorokat, megnyugodjék (vagy végképp elkeseredjék), ezt írod: „… és ők ezt nagyon jól tudják, és EZÉRT nem olvasták és nem is fogják sosem”.
Vagy „jól tudják”, és akkor olvassák, vagy „nem olvassák”, akkor viszont nem tudják (hogy mi áll a művekben) értelemszerűen.
Ismétlem, a képlet így helyes: a Mestert olvassák, és EZÉRT gyűlölik. Nem a tévedései miatt (vagy ahogy te fogalmazol: a „sok rossz mondata” miatt), hanem azért, mert folyvást szembesülniük kell azzal, hogy ők sem, mások sem „ilyen lovat akartak”, vagy ahogyan Babarczy Eszter írja itt: „rossz lóra (lovakra) tettek”. Ráadásul lassan már halvány tippjük sincs arra, hogy ki volna, mi volna a „jó ló”, akire, amelyre még egyszer „tenni” érdemes.
És ilyenkor jön a fasizmus. Aktuálisan pedig: jön? Jön. Kérdezem tehát: mi kell több annál, mint hogy az ember tudja: igazam volt, igazam van?!
Röviden: a „sok senki, gnóm, nyavalyás” neofitától a hűséges, állhatatos, tisztességes ember ne várjon nyílt odaadást! Különösen, ha még ráadásul igaza is van. Részint azért, mert folyvást csalódni fog, részint azért, mert nem is kell a talmi-újsütetűek (az „alámerülve bekkelők”) megbecsülése. Tőlük egyszerűen nem kell semmi!
Nekem van szerencsém ismerni őt, bár évek óta nem láttam. Öregedve is a hitelesség őserejét hordozza, ahogy megy a vonathoz, mert indul vidékre valami riportra, öregasszonyok kísérik ki a Nyugatiba és ellenőrzik, hogy benne van-e a szvetter a hátizsákjában, és ahogy még kihajol az ablakon indulás előtt, felszólnak neki, hogy ne dolgozza megint agyon magát.
Kulcsa az önmagával szembeni őszinteség. Másokról őszintén beszélni nem nagy kunszt, de magadról... Nyíltan vállalja, ha hülyeséget beszél ("négyezer forintért jogomban áll" - mondta egyszer régen), ezért soha nem kellett hazudnia, nem kellett senkit félrevezetnie, nem erőszakolta rá nézetét/akaratát senkire. Egyetlen talmi mondatára sem emlékszem, egyetlen valótlanságra sem. Sosem tüntetett az igazáért, nem tülekedett írószövetségi kegyekért, nem rohangált érdekvédelemért, nem siránkozott, ha kevés volt a pénze és nem hivalkodott, ha jól ment a szekere. "Itt vagyok és itt van, amit írtam, olvassátok, ha hülyeség, akkor vállalom, de ha tanultok belőle valamit vagy csak élvezitek, akkor az nekem öröm."
Nincs tehát teljesen igazad: olvasniuk KELLETT volna AHHOZ, hogy megérthessék. Ez előfeltétel. Itt nem érvényes a 'Post hoc ergo propter hoc' ítélete. Viszont DIVAT LETT nem olvasni. Divat azt mondani: "Na ne...! Viccelsz? Őt komoly ember nem olvassa..." - már harminc-negyven éve divat lefitymálni. Értelmiségi körökben máig alapkövetelmény, mondhatni belépőjegy, őt szidalmazni, lesajnálni. Utálni is, mert elvégzi az "aprómunkát" mások helyett is, azt a munkát, ami ma minden írónak kutyakötelesége volna; nyakába venni az országot, felkerekedni, kiszemelni egy helyet, egy témát vagy egy közösséget és írni róla, egyszerűen csak írni, a befolyásolás szándéka nélkül, minden propagandacélra fittyet hányva, mert különben fekete lyukba süpped a jelenkor történelme, végül nem lesz Magyarország sem, mert hiszen amire nem lehet emlékezni, amit nem tudunk magunk elé idézni, az nincs. Az megszűnt. Nagy rómaiak dőltek a kardjukba, ha büntetésként összetörték szobrukat a Fórumon, megsemmisítve ezzel emléküket és a remny, hogy nevük fennmaradjon. Nekünk szinte minden szobrunk összetört.
Egyszer, a kilencvenes évek elején, azt mondta egy tévéműsorban: "Nekem Konrád sem imponál." Más neveket is említett előtte a tőle ismert nonchalance-szal, Konrádét viszont olyan különleges beccsel, hiszen nem mindegy, hogy egy 300 forintos gyári bögrét vágsz a földhöz hirtelen haragodban, vagy egy nagy becsben tartott herendi porcelánt ejtesz ki finoman és lezser szándékossággal a kezedből. Azóta végképp nincs becsülete, idővel szellemi közellenséggé vált az ÖSSZES megmondó-oldalon, pedig senki nem képes rajta kívül megmutatni azt a letéphetetlen és egészséges(!) kontinuitást, ami az előző rendszerből tovább haladva vezérli a mai történéseket, és amelyek ismerete nélkül neki sem lehet állni az országépítésnek, mert aki megteszi, az kalandor. Én azt tartom, hogy túl sokat dolgoztunk (és gyakran igen jól) az előző rendszerben és túl sok jó történt akkor velünk ahhoz (no meg persze rossz is), hogy a "Na, akkor mi most itten rendszert váltunk!" szólamával engedjük kitörölni az emlékezetből és nem teszünk a helyére szinte semmit. Ő tesz valamit, pedig ha valakinek, akkor neki ez a rendszer tényleg nem "imponál", de a munkát elvégzi.
A másik... a mondatok. Jó mondatok. Sok rossz is, de ekkora anyagban ez szinte természetes. A precízen ható, félre nem magyarázható felismerések és ezek megfogalmazásai. Olyan mondatok, amelyek - a fanyalgók legnagyobb bánatára - ma már kiirthatatlanul befolyásolják a közbeszédet, a közgondolkodást, a közízlést. Megkerülhetetlen figurák megalkotása, a nyelvbe beépülő szófordulatok, Rejtő és Bacsó magassága, vagy például a 'minden link igazolvány addig jó, amíg alaposan meg nem vizsgálják' mély bölcsessége (nem szó szerint, de valahogy így szólt, ha már a villamos szóba került), ami persze pártokra és vezetőkre is vonatkozik, és ők ezt nagyon jól tudják, és EZÉRT nem olvasták és nem is fogják sosem.
Sajnos gyerekkoromban nálunk is megtörtént, hogy a fotelágyunk fölötti varia könyvespolcról este az apám üres sörösüvege esett a fejemre a keresett Biblia helyett.
Nem egészen értek veled egyet. A „rendszerváltó atyák” olvashattak volna akármennyi Mestert, bármennyi József Attilát, Ladányi Mihályt, nem mentek (mentünk) volna vele semmire, ugyanis nevezettek szövegeit nem olvasni, hanem érteni kell. Na kérem, itt a probléma! Egy Kis János, egy Tölgyessy Péter, egy Lengyel László, de még egy Bokros Lajos sem érti, hogy az általad idézett mondat mit takar tulajdonképpen, mit jelent önmagában véve, illetve a szövegösszefüggésében, ha megfeszülnének se értenék, a különféle „főminiszterekről” már nem is beszélve.
A Mester nem pusztán hangulatjelentést írt, a Mester a lényeget rögzítette, megint József Attilával hozakodok elő (hogy rohadjon meg a májam!), a Mester a „világegészt” alkotta meg műveivel, ugyanis a Mester művész.
Ami azt jelenti, hogy vagy érti a műveit, vagy nem (nem tudom, nem ismerem személyesen), de ennek nincs jelentősége. Arany János sem értette, amit írt (ő meg is vallotta), Radnóti sem értette (sem a zseniális, sem a hülye verseit), gyaníthatóan – József Attilán kívül – senki művész nem érti a saját művészetét. De nem is muszáj értenie, a művésznek alkotnia muszáj, illetve még néki sem!
Hanem a műalkotásnak alkotódnia kell.
Legalábbis ezt állítja a mesterek Mestere: „Nem szükséges, hogy én irjak verset, de ugylátszik, szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye” (vesd össze a szövegösszefüggéssel).
Ha mélyebben belekukkantasz ebbe a topikba, kiderül: évek óta azt igyekszem bizonyítani (szerintem sikerrel), hogy igaza van a Mesternek, aki ugye elismeri a Dante-fedő von Haus aus érvényét, ugyanakkor lényegi különbséget állapít meg az okos, értő, értelmes, illetve a tanult, olvasott, művelt ember között.
Almási Miklós tanult, olvasott, művelt értelmiségi. Négy éve tettem föl néki először a kérdést: mivel bizonyítja azt az állítását, mely szerint Babarczy Eszter „tehetséges publicista”. Babarczy melyik írásával, melyik mondatával? Négy éve nincs válasz. Illetve különféle nickek mondanak itt olyanokat, hogy Babarczy Eszternek rengeteg diplomája van, több nyelven beszél, miegymás… Jó. Viszont, ha ugyanazt a marhaságot elmondom angolul is, németül is, olaszul is, akkor én attól értő, okos ember lettem? Alapító atyaként még a társadalmat is tudnám boldogítani? Na ja, boldogítani tudnám, ám amitől egyáltalán nem lenne boldogabb a társadalom.
Almási tanult, olvasott, művelt ember, csak hülyeséget beszél. Kérdezem: nagy, tartalmas, termékeny tévedése az, hogy Babarczy Eszter „tehetséges publicista”? Semmiképpen! Kimondom tehát: Almási Miklós tucatember. Még ahhoz sincs mentális, intellektuális ereje, tartása, hogy belássa a tévedését. Lapít. Esztétaként biztosan olvasta a Mester vonatkozó sorait, mégsem megy velük semmire.
Keveset kell olvasni, ámde azt nagyon!
Visszatérve a korrekciódra: „a lábas/fedő már nagyon lényeges különbség, kivált a polc magasságát tekintetbe véve” – ne vedd szembehízelgésnek, ez telitalálat!
Vagyishogy én ezen a lényeges különbség-ponton nőttem túl a Mesteren (egyébként minden mesternek ez a sorsa, a tanítványok túlnőnek rajta), én kb. annyival vagyok könyörtelenebb, iszonytatóbb fazon a Mesternél, mint amennyivel mélyebb, vérzőbb sebet ejt a csávó fején a lehulló lekvárfőző lábas a kisfazék fedeléhez viszonyítva. A Mester hozzám képest egy brüsszeli csipke, Teréz anyánknak egy halványka nedves sóhajtása. Én nem olyan vagyok (már), mint a Mester, hanem olyan, mint a hősei. Pontosan olyan, mint Nyári Kölyök például. Nincs bennem par excellence gyilkos hajlam, ám intellektuálisan könyörtelenül (bevallom: perverz élvezettel) pusztítom el azt, aki (akárcsak pökhendiséggel is) bántani merészeli a kisebbet, a gyöngébbet, a védekezésképtelen embert, legyen az bárki. És azt is „megölöm” persze, aki az igazságot sérti, gyalázza.
A Mester így fogalmaz híres filmnovellájában: „Györgyi felsikolt, az idegen lehunyja a szemét, arcára kiül a rettegés. Kölyök leengedi a kést.
– Elmehetsz, csak az arcodat akartam látni, milyen ilyenkor. Most már erre fogok emlékezni, és nem arra, hogy állsz fölöttem és nevetsz.
Elrakja a kését.”
Erről van szó. Előbb-utóbb mindenki elrakja a kését. Nyári Kölyök is, én is. Tulajdonképpen Ady is erről beszél, csak fordítva:
Dőltömre Tökmag Jankók lesnek: Úgy szeretnék gyáván kihúnyni S meg kell maradnom Herkulesnek.
Milyen hígfejüek a törpék: Hagynának egy kicsit magamra, Krisztusuccse, magam megtörnék.
De nyelvelnek, zsibongnak, űznek S nekihajtanak önvesztükre Mindig új hitnek, dalnak, tűznek.
Szeretném már magam utálni, De, istenem, ők is utálnak: Nem szabad, nem lehet megállni.
Szeretnék fájdalom-esetten Bujdosni, szökni, sírni, fájni. De hogy ez a csürhe nevessen?
Szegény, muszáj Herkules, állom, Győzöm a harcot bús haraggal S késik az álmom s a halálom.
Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi, Jó lesz egy kis hódolás és csönd: Így nem fogok sohse meghalni.
Most pedig fordítsuk Adyt vissza, irányítsuk újra ide: e topik gazdája (nevezett lovagyna) azt állította (már közel három hónapja), hogy Babarczy Eszter véglegestávozásával megszűnik itt az élet, úgymond a végjáték elkezdődött.
Így hát szegény muszáj-herkulesnek azt kell immár bizonyítania (bár ez a muszájság mulatság is egyben, nem esik nehezére), hogy a „végjáték” nem ott kezdődik ám, ahol azt a hígfejű törpék kijelölni vélik, hanem máshol. Konkrétan: én itt – kőműves művezetőként – addig vagyok képes írni a „lenyűgöző entellektüel” „publicisztikai tehetségéről”, továbbá Almási Miklós műveltségéről, olvasottságáról, de főként von Haus aus esztétikai ítélőképességéről, ameddig akarok, illetve amíg a Tökmag Jankók hátulról tarkón nem lőnek, mint Neuspiller Nyári Kölyköt, sőt esetenként még utána is, már amennyiben ugye „megáll a golyó a nyakamban az idegek között”.
Tehát így függnek össze a gondolatok, ítéletek, ezért mondom, hogy a Mester művész, a szövegei általános érvényűek, a „világegészt” alkotják meg, a világ gyémánttengelyét egyengetik, vagyishogy a Mester nem csupán egy az átlagnál érzékenyebb hangulatjelentő riporterek között. A Mester nyilván nem tudja, hogy én itt konkrétan mit művelek, ám e topik hiteles történetét ő már megírta. Több mint ötven évvel ezelőtt.
Ez a művészet.
Az az igazság, hogy öreg pöcs vagyok már (miként az ifjú amazonok mondják itt: geront), így még a Mester szavait sem bírom fejben tartani (pedig illenék).
Ezért hát elkezdtem jegyzetelni olvasás közben, könyvekből, folyóiratokból kimásoltam a fontosabb(nak vélt) szövegeket, majd egyszerűen elfelejtettem, hogy hová raktam a jegyzeteket.
Annak viszont gyöngülő memóriával is nagyon bírok örülni, hogy vannak még, akik megjegyzésre érdemesítik a Mester szavait! Szmájli!
nem mindegy, hogy mi hullik a gyerek fejére, ha megáll otthon a polc mellet, egy Kant-kötet, vagy egy lábas.
A Mester fedőt és Dante-t mondott. Utóbbi sem teljesen mindegy, de a lábas/fedő már nagyon lényeges különbség, kivált a polc magasságát tekintetbe véve.
Azt hiszem, félreértettél egy picit. Én nem mondtam, hogy állj le izmozni. Egy szint fölé se, de különösen egy szint alá ne. Nem érdemes, hidd el, egyszerűen nem érdemes! Mélyen egyetértek: egy szint alatt izmozni a legborzasztóbb, amit ember megtehet, borzasztóbb, mint a nőgyűlölés, már persze, ha van a nőgyűlölésnél rettentőbb dolog.
Ezért én csupán azt tudattam (úgy általában), hogy milyen embernek tartalak. Szó szerint így írtam: „ritka intelligens” embernek tartalak. Egy szint fölött is, egy szint alatt is. Nem izomagyúnak (ezt a szót nem használtam), hanem „ritka intelligensnek” (ezeket a szavakat használtam). És nem izmozva természetesen, egyáltalán nem izmozva, mert ebben is követlek a nőszeretet legvégső határáig.
Persze azért az sem árt, ha megtekinted a saját szövegedet, talán számodra is kiderül: te kezdtél kötözködni egy olyan hozzászóláson, amelyből nyilvánvalóan egyetlen szót sem értettél. De azért offoltál rá egy egészségeset (csak ezt nagyhirtelen már elfelejtetted), és nem izmozva offoltál persze, hanem sértegetve, embertársad „nőnemű rokonait” emlegetve. Nos, ezt neveztem én a te privát intelligenciaszintednek. Aminek alatta maradtál? Fölötte maradtál? Nincs jelentősége, hiszen nem izmoztál (szint alatt-szint fölött), hanem intelligensen offoltál.
Amúgy pedig a „nőnemű rokonaim” is csókoltatnak, s arra biztatnak (általam), hogy csak fórumozzál buzgón tovább, hisz' ettől egyre fontosabb tovarisnak érzed majd magad, és persze fontosnak érzed majd a világ összes nőnemű rokonának női becsületét. Vagyis ahogyan J. Lennon fogalmazta: az asszony (Wuman) a világ izmozó (fighter) négere.
Ám csakis egy szint felett – de ezt már Ringo Starr tette hozzá (legalábbis úgy tudom).
A mondat így világosabb: Ami persze csak akkor szükségszerű, ha egy esetleges Fidesz-győzelem után a szocialista (+ liberális?) ellenzék is úgy viselkedik, ahogyan a mostani ellenzék.
Nem csak hogy van, de lehet is ilyen. Sőt, ha tovább tart a válság, akkor több évre kell olyan kormányt állítani, amely a válság kezelésével foglalkozik. Az volna helytelen, ha a kormány így nyilatkozna: mi csak a válságkezelésre szerződtünk. De nem erről van szó.
A „mi a válságkezelésre szerződtünk” szintagma azt jelenti a kormányzat szövegösszefüggésében, hogy az elkövetkezendő évben nem forszíroznak olyan reformintézkedéseket, amelyek kifutása hosszú távú, ahogy mondani szokás: „több ciklust felölelő időintervallumra érvényes”.
Tegyük hozzá: nagyon úgy néz ki, hogy hosszabb távra csak olyan kormány tervezhet (indíthat) reformokat, amely képes hosszabb távon stabilizálni magának viszonylag nagy parlamenti többséget (akár kétharmadosat is).
Ami persze csak akkor nem szükségszerű, ha egy esetleges Fidesz-győzelem után a szocialista (+ liberális?) ellenzék nem viselkedik úgy, ahogyan a mostani ellenzék.
Itt ugye többen állítják, hogy a magyar társadalom beteg, sőt (Babarczy szerint) elmebeteg, s ami nyilvánvalóan üres fecsegés. Senki nem tudja bizonyítani, amit állít.
Tudniillik nem is lehet. Mert az, hogy a politika generális állapota milyen valójában, csak 2010 után dől el, abban az esetben, ha a mai ellenzék győz. Merthogy akkor válik nyilvánvalóvá: a teljes politikai elit miatt áll úgy a politika, ahogyan áll, vagy csak az ellenzék sajátos tevékenysége miatt.
Lehetnek rá hipotézisek, találgatások (szerintem az ellenzék miatt látszik hibbantnak a politika), de mondom, ez az új választások után válik nyilvánvalóvá (ha az ellenzék győz). Mert akkor derül ki: a mostani kormánypártok (már ha megmarad mindkettő) is úgy viselkednek-e majd, mint a mostani ellenzék, vagy sem.
Lehet jósolni, de semmi értelme. Meg kell érni a következő választást, s utána minden kiderül. Az értelmes ember nem arról beszél, hogy mi lesz, hanem arról, hogy mi volt. Általában az jósolgat, az handabandázik a jövőről, aki nem ismeri a múltat.
Én inkább azt mondanám, hogy a hierarchiák minden lépcsőfokán az adott szintnek alkalmas embereknek kellene lenniük: az ált. iskolában éppúgy, mint a középszíntű oktatásban és feljebb.
A háziorvosban ugyanúgy bíznom kell, hogy felismeri a bajaimat, és egy részüket jól kezeli, más problémákkal pedig a megfelelő szakorvoshoz irányít, aki megfelelően ellát.
A hierarchia nagyszerűsége az, hogy ha annakk minden eleme rendben működik, akkor a rendszer egésze is alkalmas a feladatokra.
Nem mnőségi, hanem funkcionális különbségeket kell tehát tenni. A vidéki politikának nem dolga a magyar csapatok afganisztáni jelenlétének eldöntése vagy az árfolyampolitika befolyásolása, a központi politika viszont ne üsse az orrát a helyi fejlesztésekbe. Akkor béke lesz. De most szerepzavarok és önmegvalósító politikus/üzletember/szociológus/publicista keverékek: a politikai genetika szörnyszülöttei dirigálnak - minden szinten.
Szili Katalin például alkalmatlannak bizonyult - nem is egyszer - a házelnöki tisztre. Megyei közgyűlési elnöknek viszont kiváló lenne. A legjobb talán. Göncz Kinga csak akkor lehetett volna évekig külügyminiszter, ha legalább Madeleine Albright képességeivel rendelkezik, de ezt nem tette. Az ellenzék legnagyobb pártját tartósan egy olyan személy vezeti, aki többször is bizonyítékát adta járatlanságának az alkotmányos rendszer alapkérdéseiben. Életünk megannyi területén az efféle kontraszelekciók, nem megfelelő kiválasztások rontják le a nemzet hatásfokát (a borzalmas Antall-kormánytól kezdve mindmáig, de sajnos a szakmák fertályain is), és szorítják fedő alá a kreatív vagy romboló gőzt (mert mindkettő lehet!), ami így ki fog robbanni.
Az egyre nyilvánvalóbb alkalmatlanságok, a személyes hiteltelenségek, szakszerűtlenségek felbőszítik azokat, akik persze maguk sem tudnak jottányival sem többet, de abban igazuk látszik, hogy kontraszelektált rendszerekkel nem jutunk előbbre, ezért radikális megoldásokért kiáltanak és ez egyre többeknek tetszik. Hogy mi lesz utána, azt ők sem tudják, de nem is érdekli őket. A változás hívó- és kulcsszava olyan erős, hogy azért még a nyilvánvaló rizikókat is egyre többen hajlandók vállalni, és aki ezt nem veszi észre, ezzel nem számol, az megérdemli a sorsát.
Nem lehet például egy teljes évre olyan kormányt állítani, amely azt jelenti ki magáról: mi a válságkezelésre szerződtünk. Ilyen ugyanis nincs.
A kormány = kormány, teljeskörű jog- és hatáskörrel, tehát mindennel törődnie kell, nem csak az ÁFA vagy a vagyonadó mérlegelésével. Foglalkoznia kell például a szélsőségek visszaszorításával, mert az nemzeti kérdés, és nem lehet azzal lepöckölni, hogy Tessék kérem engem békén hagyni ezekkel, én most válságot kezelek és éppen a cafeteria-adó történelmi súyú feladatával vagyok elfoglalva.
