Krónika-topik az egyik legnagyobb tudományos felfedezésről.
Az "Én nem tudom elfogadni a relativitáselméletet"-mondanivalójú szurkolókat kérjük a szomszédos pályákon drukkolni.
Jó, akkor vezesd le, számold ki az egészet az összes részlettel együtt, és akkor szólj, ha készen vagy, csináltál egy tökéletesen helyes látványszimulációt is.
A frekvencia csökkenést csak blöfföltem a szökő fény esetének mintájára, de valszeg a gravitációs "hullámok" (amik az ottani erős gravitációnál nem is hullámok...) nem úgy viselkednek. És akkor lehet az nem csökken. De az eseményhorizont jelentése akkor is ugyanaz minden esetben.
Valójában akkor már egyáltalán nem két külön eseményhorizont lehet ott, amiken kölcsönösen áteshetne a másik fekete lyuk valamije, hanem a korábban különálló téridők egymásba gyúródnak.
Ha a két külön lyukra vonatkozó megoldások geometriájából próbálsz kiindulni, mindenképp bajba kerülsz,de ez nem valami fizikai paradoxon, hanem alkalmatlan fogalmak alkalmazásának következménye:
Min esne át? Az eseményhorizonton? Annak léte és holléte még csak nem is abszolút dolog. Hanem egyfajta koordinátaszingularitás, ami bizonyos vonatkoztatási rendszer szerint létezik, mások szerint meg nem létezik (akár a Föld É sarka). Ha az egyetlen pontba képzelt tömeg körüli téridőt egy végtelen távoli megfigyelő szerinti Schwarzschild koordinátákal írjuk le, abban lesz egy gömb alakú koordinátaszingularitás, de ha pl. Eddington-Finkelstein koordinátákkal, akkor meg nem is lesz.
És mi esne át? A másik lyuk tömege? De ilyen ott nem lehet, mert a tömegeket a centrális téridejű megoldásokban mindenhonnan kisöpörtünk, s egyetlen középponti valódi szingularitásba száműztük (különben nem is tudnánk megoldani az Einstein egyenletet). A valódi szingularitás meg a téridőnek azt a pontját jelenti, amiről már semmit se tudunk mondani, mert ott a megoldás végtelen értékeket vesz fel.
A fekete lyukak egymásba spirálozását nem lehet az egyszerű centrális téridők fogalmainak ennyire merev alkalmazásával elképzelni. Pláne nem kellene a tudás ilyen szintjéről ennyire kategorikus következtetéseket levonni: "Fuccs a holografikus elvnek." És ezzel ismét elérkeztünk arra a jól ismert pontra, ahol meguntam a hebrencs csapongásaidat.
A csúcspont minden ilyen esetnél az, amikor már elég közel van, tehát felgyorsultak a dolgok, de még annyira nem közel, hogy belassulna az ideérése a jeleknek. Végül az utóbbi győz számunkra, és ez hirtelen lecsengés. Ezt véled te bezuhanásnak, pedig számunkra kint csak felkenődés. Annyira béna vagy! Hagyd abba a fizikázást, mert egyre erőszakosabban akarod ránkerőltetni a hibâs meglátásaidat, pedig mi jól tudjuk, de mégis te akarsz folyton az okosabb lenni.
Hát nem érted? Hogy mikor elérik egymás eseményhorizontját majdnem, akkor onnan már a gravitációs hullámok is számunkra végtelen idő alatt érnek ide, és végtelenül lecsökken a frekvenciájuk, energiájuk, a detektor már érzékelni se tudja.
Te tényleg ennyire nem vagy képes az elemlámpás esetről asszociálni?
Tehát, az elektrodinamika egyenlete vákuumra hullámegyenlet ==> retardált vektorpotenciál. Az Einstein egyenlet vákuumra nem hullámegyenlet =/=> retardált potenciál (metrikus tenzor).
Ha kis metrikaperturbációkat vizsgálunk egyenes Minkowski-háttéren arra kapunk hullámegyenletet, és ezekre természetesen retardált megoldás van. De ezek csak a metrika terjedő perturbációi, a gravitációs hullámok, és nem a gravitációs kölcsönhatás.
A QED az előbbi alapján virtuális részecskéket kreál az elektrodinamikai kölcsönhatás leírására. Utóbbinál hasonló "QGD" nem lehetséges, ami látszik is a különbségből.
Persze ez a folyamat alapvetően nem fekete lyuk bezuhanásáról szól a fekete lyukba, de szerintem lehet arra extrapolálni, úgy, hogy ami kijön az ergoszférából, az gravitációs hullám kisugárzás, amiáltal a bezuhanó feketelyuk részben negatív energiájú pályára áll. Így kicsit csökkentve egymás tömegét, ami az egybekelt megnyugvás után deficitet jelent.
>A gravitáció hatása pedig nem terjedhet az invariáns sebességnél gyorsabban.
#A kölcsönhatás hatás nem olyan dolog, mint egy kilőtt puskagolyó. Téves azt gondolni, hogy a hatás minden esetben ilyenszerűen terjed. (a virtuális részecskékkel is ilyesmi képet állítanak be...) Bár az elektrodinamika egyenlete ilyesmit sugall (retardált vektorpotenciál), de más területen (mint pl. a gravitáció) ez nem így működik.
>Nem tudom, hogy ez a kvadrupol sugárzással hogyan egyeztethető össze.
#Sehogy. Ez nem olyanféle, mint amiről előbb beszéltem. A sugárzás az tényleg olyan, mint valami kilőtt és terjedő dolog.
"Diese Energie des Teilchens bleibt während des Falls ins Schwarze Loch konstant. Beim Eintritt in die Ergosphäre zerfällt das Teilchen in ein Teilchen mit zusätzlichem positivem Drehimpuls und Energie sowie in ein Teilchen mit negativem Drehimpuls und Energie. Drehimpuls- und Energieerhaltung besagen"
Ez nekem új, hogy valaminek be kell mennie. Eddig ezt mindenki úgy magyarázta, hogy ott bent a vákuum fluktuáció hoz létre egy részecske-antirészecske párt. És ezek közül az egyik lehet negatív energiájú.
És rákérdeztem. Az volt a válasz, hogy nem feltétlenül az antirészecskének negatív az energiája.
A neutron + töltéseloszlása 0.2 fm sugarú körben megfelel a protontórusz 0.2 fm sugarú csúcsának, míg a - (- negatív) töltéseloszlást a kb háromszoros átmérőjű elektrontórusz okozza. Magyarul a neutron egy elktrontóruszba pattintott protontóruszból áll és semmi másból.
A protonból viszont nyilvánvalóan hiányzik a negatív 1/3 kvark töltése, így nincs benne negatív töltésű alkotórész. Tehát kvarkok nincsenek.
Az 1/3 töltés már önmagában is abszurd, mert ha az lenne az elemi töltés akkor az egy -egész és nem -1/3. Csak ekkor az elektron töltése 3 x -1/3 lenne annak ellenére, hogy elemi részecskének tekinti a felkent tudomány.
Ezt a retardáltságot az elektrodinamikai vektorpotenciálról vetted át
#Magam is eléggé retardált vagyok, ilyesmiért nem kell a szomszédba menni. :D
Vegyünk irányűk helyett függőónokat, amelyek az adott pontbeli függőlegest mutatják, és tegyünk egy ilyen iránymérőt a tér minden pontjába. Ha elmegy mellettünk egy bolygó (például a Vénusz eléggé közel szokott kerülni hozzánk), a távolabbi gravitációs iránytűk csak később érzékelik. Nem érzékelhetik azonnal. És az sem tuti, ha egyáltalán nem érzékelik.
Lehet azon vitatkozni, hogy ez potenciál vagy sem. Meg azon is, hogy erpt érzékelünk vagy sem.
Klasszikus értelemben az erő a potenciál negatív gradiense. A gravitáció hatása pedig nem terjedhet az invariáns sebességnél gyorsabban. Nem tudom, hogy ez a kvadrupol sugárzással hogyan egyeztethető össze.
- * -
Mindenesetre van különbség aközött, hogy a megfigyelő (vonatkoztatási rendszer) mozog, vagy pedig a megfigyelt objektum (tömeg vagy töltés) mozog. Ha az objektum gyorsul, a potenciál "szintvonalak" összetorlódnak. Ha viszont a koordináta-rendszert mozgatjuk, a "szintvonalak" egyidőben mozdulnak el. Ez nem fizikai állapotváltozás, a terjedéséhez nincs szükség időre. (Az ilyen koordináta-transzformációkból keletkeznek a fiktív erők. (Meg kellene vizsgálni az ebből keletkező fiktív sugárzásokat is.))
Nem kell hozzá akréciós korong, azzal csak még bonyolultabb a dolog
#Azt még talán ki tudnám számolni, hogy a sakktáblán hányfajta érvényes elrendezés lehetséges. De arra nem vállalkoznék, hogy a lehetséges akkréciós korongokat megszámoljam. De valószínűleg nem is kell, mert elhanyagolható.
Vegyük ezt a példát, ahol 29 és 36 naptömeg ütközött. Ezek jóval a Chandrasekar határ felett vannak, tehát valószínűleg nagyon kompakt objektumok. A kondenzált anyag az mélyen eseményhorizont alatt lehet. A környezetükből pedig már valószínűleg az összes gázt és port felzabálták. (Ha nem így lenne, az ütközés előtt lehetett volna tapasztalni az akkréciós korongot, illetve jet-eket. (Mondjuk ilyenekre vadászhatnának a csillagászok.))
Nem gondolnám, hogy három naptömegnyi negatív energiájú virtuális részecske jönne létre a másodperc töredéke alatt. Ráadásul ez nagyon közel van a horizonthoz, ahol a szökési sebesség megközelíti a fénysebességet. Nem elegendő, hogy a pár egyik tagja pozitív energiájú. Nagyon pozitív hősre van szükség. Különben az is visszahullik. A párolgás egy lassú és valószínűtlen folyamat, két komoly buktatója is van.
>Önmagában az Einstein egyenlet csak pontbeli jellemzőiket köt pontbeli jellemzőkhöz, arról nem beszél, hogy az energiaimpulzus pontbeli értékei miként befolyásolják a környező pontok geometriáját.
#Azért ennyire nem kell különválasztani a dolgokat, mert az úgy már hamis. Az Einstein-egyenletek teljes felírásban a metrikára vonatkozó másodrendű parciális nemlineáris differenciálegyenletek.
Hogyan lehet egy impulzus egyszersmind energiaáram? Mégis mi a bánat áramolhat egy mv impulzusban? Hát az "m", mégpedig v sebességgel! És egy m tömeg áramlása mc2 energia áramlását jelenti. Az impulzussűrűség pedig az energiasűrűség áramlását.
"a tér (vagy inkább téridő) egyik pontjában lévő anyag akkor hogyan hat a környezetére?"
A Riemann geometriában általánosan érvényes Bianchi azonosságon keresztül.
(Mert a lovak azért még a "tetszőlegesen" görbülő Riemann geometriában sincsenek teljesen szabadon eresztve. Hogy pontosan miben áll a megkötöttség, azt elolvashatod azon a linken, amit már sokszor ajánlottam.)
Az Einstein egyenlet csak a jobboldali energiatenzorhoz köti a baloldali speciális geometriai tenzort. Ám a Bianchi azonosság következtében ez utóbbira van egy további geometriai követelmény is, nevezetesen hogy (minden pontban) nullának kell lennie a kovariáns divergenciájának.
Önmagában az Einstein egyenlet csak pontbeli jellemzőiket köt pontbeli jellemzőkhöz, arról nem beszél, hogy az energiaimpulzus pontbeli értékei miként befolyásolják a környező pontok geometriáját. De az Einstein egyenlet nem is határozza megteljes mértékben a pontok béli geometriát. Amit a negyedrendű Riemann tenzor 20 egymástól független komponense ír le. Az Einstein egyenlet csak a másodrendű Ricci tenzor 10 független komponensét adja. Ami az elsődlegesen térfogat változtató torzulásokat méri. A Riemann tenzort pedig a Ricci és a Weyl tenzorok elemeiből lehet megkomponálni. A Weyl méri az árapály jellegű torzulásokat, amit a Bianchi azonosságok felhasználásával kapunk meg.
