úgy vágyik a tornacipőszagú kaszárnyába, mint egykor kipirult orcával álmodó polgárleányok.
Vigyázzunk ezzel, láttunk már ilyesmit... 1934-ben, a Hindenburg halála után tartott népszavazás estéjén egy bajor kisvárosban teljesen normális nők úgy begőzöltek, hogy elkérték az SS-ektől a zubbonyukat és abban parádéztak le-föl, önkívületben.
Hadd szóljak közbe, mert ebben egyedül én vagyok illetékes!
Nem találgatom, hogy melyik nick kié (lehet), a lényeg ugyanis részemről dokumentáva van ezen a topikon; vagyishogy én a Mestert művésznek tartom.
Ez a minősítés persze lehet kevés is (ha valakinek nem elegendő), én viszont (ismeretlenül) ennél többre, magasabbra embert nem tudok értékelni. Illetve tudnék, ha zseninek tartanám az illetőt, csakhogy én ezzel a kifejezéssel nem dobálódzom.
A Mester művész. Be tudom bizonyítani. Ennyi.
Innentől leegerezhet engem Papirius, nem izgat, ettől nem változik a véleményem se a roppant értékeiről, se a kisebb-nagyobb tévedéseiről. És még kevésbé változik a véleményem a Mesterről. Ezek nálam tárgyi kérdések. Vagyishogy én konzekvensen vagyok József Attila-buzi ilyen értelemben. Leegerezett nickként is az maradok. Számomra a tárgyi megítélés (a „tárgyi kritika”) a döntő!
Én inkább attól tartok, hogy BE-t, aki szerintem a publicisztika egyfajta Szabolcska Mihálya
Nem, Eszter hallatlanul érzékeny lélek, kinek lobbanékony intuitivitása és fölényesen modern dialektikája tüzelő nőiségében izzik valami egészen magávalragadó benső tudássá.
A véleményműfaj az ő számára csupán álca és argumentációs objektum: véleményeiből hiányozhat bár a tárgyszerűség vagy a következtetés vezérfonala, mégis sokkal többet tesz annál, mintha közírók és politológusok kenyeréből harapna karéjokat, lapos következetességgel és mértéktartó forráskezeléssel.
Ő léte asszonyi nagyesszéjét írja.
Most is, úgy forgatja formás szájában a "szebb jövőt", mint afféle mosdatlan, de győzedelmes heves fütyköst, úgy vágyik a tornacipőszagú kaszárnyába, mint egykor kipirult orcával álmodó polgárleányok.
Így ad hangot a legyőzettetés örök erotikájának, s úgy bosszulja meg egyben csalódását a gyengének bizonyult, mert elbukott szeretővel, Gyurcsány Ferenccel szemben, hogy az új pillanat új hercegeinek ékeit ölti magára, kacéran persze és mégis tétován, hisz tudja, hogy rosszalkodik.
S ha majd mi, európaiak újra méltóvá válunk - mert vonzóvá - huncut szerelmére, akkor majd visszatér közénk, hisz el sem váltunk soha, csak kalandra indult el új szubkultúrák új borzongásai s új hódítások felé.
"aj, de mikor meglátta, alighogy játszótársat találtál magadnak, máris elmartad a topikkból….hát nem volt éppen büszke rád. Gondoljad meg, hogy milyen ön sorsrontó vagy, végre jelentkezik egy hozzád hasonló kvalitásokkal rendelkező ember, aki hajlandó veled érdemben eszmét cserélni, nem is tudom második vagy harmadik találkozásnál, kegyetlenül legyilkolod."
Papirius Cursor éppen 39 perce tért vissza .... a "halálból".
Nem fogod elhinni, de most jövök Esztertől, teljesen ki van borulva. Mérgébe az összes nájlonbugyiját, nem csak a cseresznyevirágost, hanem értsd úgy, hogy mindet, a földhöz verdeste. Egyrészt, azért mert nem tudta eldönteni a nagy kérdést, hogy a nájlonbugyikra is vonatkozik e a vita az összemenést illetően, vagy csak a nájloningekre. Másrészt viszont őrült örömmel vette tudomásul, hogy Papiricus Cursor aki mellesleg Lucius is, megjelent a topikon. Nem tudtuk eldönteni kit takar e sejtelmes római nevet használó valaki, de jelentős személyiség lehet, az nem lehet kétséges.
Jaj, de mikor meglátta, alighogy játszótársat találtál magadnak, máris elmartad a topikkból….hát nem volt éppen büszke rád. Gondoljad meg, hogy milyen ön sorsrontó vagy, végre jelentkezik egy hozzád hasonló kvalitásokkal rendelkező ember, aki hajlandó veled érdemben eszmét cserélni, nem is tudom második vagy harmadik találkozásnál, kegyetlenül legyilkolod. Komolyan mondom, aggódom miattad! Esztertől, már csak a legutóbbi gorombaságaidra való tekintettel,- nem is beszélve a korábbiakról-, szóval ne várd, hogy valaha is megkérdezze: A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni…
"Nos, ebben a látószögben érthetetlen számomra, hogy egy ilyen alapos és összefüggéses tudás miért nem egy nagystílübb jellemmel párosul?" Egyszerű és kézenfekvő a megoldás. BE ne írjon hülyeségeket, ezzel máris kihúzza "bírálói" lába alól a szőnyeget. Én inkább attól tartok, hogy BE-t, aki szerintem a publicisztika egyfajta Szabolcska Mihálya, éppenséggel szintén egyfajta Karinthy Frigyesként éppen így teszi naggyá EG, cigányok ideje, dr. Szophroszüné .....
"De van ebben az egészben valami kisstílü, megbocsájtasz pajtás, de valahogy elherdálsz szarra-babra valami olyat, amivel hegyeket is lehetne mozgatni, és nem csak egy nevetséges kisegér születése mellett asszisztálni fejkendõs sameszi törölgetõasszonyként." Abban lehet valami igazságod, hogy kár rá ennyi energiát pazarolni. De ismered azt a csapdahelyzetet, amit úgy hívnak, hogy "fut a pénze után"... Ha már ennyi energiát belefeccölt, nem akarja abbahagyni. Hátha... Pedig nem. Kutyából nem lesz szalonna, ahogyan azt Kövér elvtárs olyan bölcsen kifejtette. Szabolcska Mihályból sem lesz Ady Endre, és BE-ből sem lesz soha publicista. Csak valami olyasmi. Köztársasági elnök meg pláne nem. Azt a helyet egyszer s mindenkorra elfoglalta előle Sólyom László. Ez egy ilyen ország. Nekünk ilyen "publicistánk" és ilyen "köztársasági elnökünk van". Na meg olyan "független politológusaink", mint Fricz Tamás.
Van itt más baj is, szerintem súlyosabb, mivel egy Amerikát szerető, állítólag ismerő, az amerikai politikában elmélyült, oda gyakran utazgató szerzőről van szó.
1. Lewinsky nem nyújtott át Starrnak semmit. Sem ruhát, sem rajta DNS-mintát, sem egyebet.
2. A ruhát Linda Tripp (aki kiszedte Lewinskyból az információkat és szalagra vette beszélgetéseiket) - ellopta. Majd amikor Starr rádöbbentette arra, hogy ebben a formában ez jogellenesen szerzett bizonyíték és nem használható fel az esküdtszék előtt, Tripp visszacsempészte a ruhát, és rávette Lewinskyt, hogy adja át Starr embereinek, hogy később Starr eskü alatt vallhassa: nem vett át törvénytelen bizonyítékot. Ő nem is, csak a pribékjei.
Ez nagyon fontos mozzanat volt az ügyben, bár később mégis megállapították Starr-ról, hogy hazudott, különösen miután mentességet adott Trippnek és anyjának a büntető következmények alól.
Vagyis: nem lehet csak úgy odaírni egy ilyen mondatot, ami mögött egészen más történet húzódik meg, más tartalommal.
3.
Aztán néhány nap múlva elmondta a hagyományos State of the Union beszédet. Lendületes, józan, aszebb jövőreményét ébresztő beszéd volt, megtámogatva a költségvetési többlettel. Monicáról nem esett szó.”
Én ebben az idézetben a Monica-s részt vastagítanám ki inkább. Miről van szó? Az elnök évente egyszer - az Alkotmány rendelkezése szerint - beszámol a Kongresszusnak és az országnak az USA állapotáról (State of the Union), tehát megtartja a politikai év nyitó beszédét, meghatározza az év irányvonalait, üzen a világnak is, és amikor ez a bizonyos beszéd elhangzott, akkor olyan "csekélységek" voltak napirenden, mint az egészségügyi reform, a száezer új pedagógus, az al-Kaida kezdődő támadássorozata, amerikai halottakkal és súlyos veszteségekkel, az izraeli-palesztín békefolyamat, a költségvetési sufficit felhasználása és más apróságok, akkor tehát ép ésszel el lehet- e várni, hogy az elnök ezen a helyen és ezen alkalomból pertraktáljon egy esetet:
- ami vizsgálat alatt állt, és amelyet nem is minősíthetett, tekintettel a hatalmi ágak megosztására, amit ott komolyan vesznek,
- ahol a kongresszusi többség és a bulvársajtó a leggaládabb eszközökkel lépett fel ellene (Newt Gingrichtől megkérdezték, hogy miért csinálják ezt a republikánusok, mire azt felelte: Mert megtehetjük), de ugyanakkor nagyon derék republikánusok nem álltak a Clinton-ellenes őrjöngés mellé, hanem az elnököt támogatták, mondván: America First,
- ahol kiderült, hogy a "független" ügyész hazudott, megfenyegetett több tanút, egyiküket kirúgatta az állásából, egy másikból aláírást kényszerített ki,
- és mindezt abban az Amerikában, ahol az akkor megkérdezettek 76%-a nem tartotta fontosnak a Lewinsky-ügyet az ország szempontjából,
- és abban az Amerikában, ahol Joe Esterhas alapos beszámolója szerint a közvélekedés nem tartja az orális kapcsolatot szexuális jellegűnek, tehát nem tekinti "aktusnak" (szemben az análissal) - tehát Clinton nem hazudott, amikor azt mondta, hogy nem volt szexuális kapcsolata Lewinskyvel,
- és abban az Amerikában, ahol a felemelt mutatóujj az általános jelrendszer vagy testbeszéd szerint nem a kioktatás vagy fenyegetés, hanem a nyomaték, a figyelemfelhívás és kiemelt hangsúly jele (szemben Magyarországgal) és ezt egy Amerikát és az amerikai médiát is egyetemi szinten ismertető embernek tudnia kellene, már csak tapasztalatból is, ha elég amerikai tévét néz,
nos, akkor még poénnak is rossz, sőt annak a legrosszabb számon kérni vagy akár csak említeni is, hogy az évértékelő beszédben a bűnözőkkel társult Lewinsky nem került említésre.
"Másrészt meg azt hitte el, hogy a HVG nem része a magyar sajtónak, azon felül áll, mert ez az imidzse. Így tehát ő nem lesz része sohasem az általa korholt sajtómunkás csapatnak, mert ő nem sajtómunkás. Ő egy civil, akinek véleményét a HVG érdemesnek tartja közölni. Itt mind BE, mind a HVG aránytévesztésben van."
Ez az utóbbi "tévedés" az általánosan megfigyelhető züllés egy jellemző szimptomája. - A "kiváló publicista" nem veszi észre, hogy akkora bakot lő, hogy az már nem is bak, hanem dinoszaurusz. Talán mert titokban azt akarja - amint a "rossz" lóról próbál átnyergelni a "jó" lóra - hogy az eddigi véleménye téves volt.
A "kiváló sajtóterméknél" nincsen olyan szerkesztő, aki észrevenné ezt a hibát.
Mintha mindenki szinte sóvárogna azután, hogy jól át legyen verve. Mert tudja, hogy hamarosan ez is fog vele történni. Jól át lesz verve. És még örülni is fog neki, hogy milyen jól át van verve.
Ha egyszer rájövök, milyen szisztéma szerint váltogatod a nick-jeidet, legott elkezdek lemmingeket terelgetni...
BE a hivatkozott példádban egyébként kettős csapdába lépett.
Egyrészt elhitte azt, hogy az a'la carte nem egyszerű tévéműsor, hanem a civil társadalom embereinek politika-negligáló küldetése.
Írtam párszor az említett műsor topikjába is, mert az ottani törzsközönség láthatóan el van alélva attól, mennyire okosan függetlenek az ottani megjelenő civilek (most Szekeres Imre, vagy Schmitt Mária megjelenését felejtsük el, mert azok nyilvánvaló szerkesztői baklövések). Annyi demagógia, mint ami abban a műsorban aggódó pofával elhangzott, Torgyán összes műveiből sem szedhető össze.
Én meg azt látom, pl. a Kossuth Krónika utáni rendszeres civilmegmondói sorozatából, hogy az átlagos civil szerveződés, erdélyieket segítők, vagy kutya-érdekvédők legyenek is azok, még sokkal hülyébb, mint az átlag civil.
Egyszerűen dermesztő, hogy ezek az emberek mennyi elementáris baromságot képesek összehordani, témától függetlenül.
És hogy az átlagon felüli civil meg épp annyira hülye, mint ezek a kutyamentő csoportok együttvéve.
Másrészt meg azt hitte el, hogy a HVG nem része a magyar sajtónak, azon felül áll, mert ez az imidzse.
Így tehát ő nem lesz része sohasem az általa korholt sajtómunkás csapatnak, mert ő nem sajtómunkás.
Ő egy civil, akinek véleményét a HVG érdemesnek tartja közölni.
"A politikai osztálynak az az érdeke, hogy kaotikus, beteg, minél jobban legyengült legyen a társadalom, mert abban tud fennmaradni, mint egy jó élősködő. Ha ez egy fitt társadalom lenne, ezek az emberek már repülnének."
Sajnos túlontúl is sok az igazság ebben az állításban.
Egy számla nélkül pénzt felvevő parlament, ahol a vagyonbevallás - legalább is a ki-ki által személyesen ismert képviselők esetében - egy vicc. Méghozzá egy olyan vicc, amelyet - mondjuk a Skandináviában ismerthez képest - egy gyenge, felhatalmazásaiban és munkamódszerében elmaradott, elaprózott hivatal ellenőriz. Mindenki - s főként a törvényhozók - legnagyobb megelégedésére!
Vagy nem vicces, hogy ma sem tudunk sokkal többet az olajszőkítésektől, mint amennyit egy a témába magát beleásó író-újságíró kikapart.
Vagy nem kezdenek hahotázni, mint újabb viccen, hogy az ismert bróker-ügyben a közvélemény vajmi keveset tud a pénzek áramoltatásáról és "pártsemleges" célállomásaikról?
Esetleg a sok bába között elveszik a gyerek mottóját felhasználva, az "alvállalkozók a köbön " figurával ellenőrizhetetlen, hogy egy-egy nagy beruházásnál hová lesz a pénz? Az "állam" pénze? (Mert néha a tényleges munkát végzőknek már nem is jut?)
Nem könnyfakasztóan kacagtató, hogy már a laikusuk számára is nyilvánvaló, hogy az olyan választási kiadásokra, mint amilyenek Magyarországon vannak, legálisan nem futná a pártok számára meghatározott pénzmennyiség?
Ehhez képest nem kell csodálkozni, hogy az ellenőrzésre, bűnüldözésre szakosodott állami intézményrendszer végtelenül gyenge.
A bevezető sorokban idézett interjúban elhangzik az a generális megállapítás is, hogy "a magyar átlagpolitikus nem példa a magyar társadalom számára, mert korrupt, tehetségtelen és gyenge." Ahogyan egy folyamatosan pénzt kérő, másik politikusi "nagyság" már megfogalmazta: tele vagyunk "megélhetési politikusokkal". Akiknek nem a "politikai munka" a legfontosabb.
Ha valakinek kétsége támad, akkor szerezzen parlamenti belépőt. Lehetőleg olyan időpontra, amikor nem megy "egyenesben" a benti műsor.
Mert mire kell felkészülnie, mit fog látni? Nagyjából ezt:
- nevetés(?) egy-egy nyelvbotláson; felhördülés egy keményebb mondaton; alpári beszólások; igen pontosan úgy, mint egy olyan meccsen ahol sporszerűtlenűl viselkednek a szurkolók;
- ebben az alaphelyzetben "elengedhetetlen" a csengetés, ami a pavlovi reflex itteni kiváltójaként szavazást jelent, ahol a frakcióvezetők kiabálják be a megfelelő választ, azaz fogalma sem kell , hogy legyen az illető képviselőnek miről is van szó.
- majd jönnek utána a takarítók, s elviszik a bulvár lapokban oly' sokszor megjelent riport szerint az összegyűlt nagymennyiségű szemetet.
Nos,ennek, egy így viselkedő politikai osztálynak vélhetően valóban nem érdeke a jól működő állami ellenőrzés, a gördülékeny közigazgatás, az átlátható gazdasági viszonyok kialakítása, a társadalom rendezettsége. Mert azzal saját létét veszélyeztetné! A változást csak a társadalom kezdeményezheti. A társadalmi megújulás nélkül a politikai osztály egyszerűen ilyen marad!
Kedves Eszter, az a helyzet: neked most egy ideig nem kellene a kaszárnyákat meghaladó bonyolultságú kérdésekkel foglalkoznod, kivált nem olyanokkal, ahol szakmai tények ismeretére (például egy viszonylag egyszerű parlamenti szavazás értelmezésére), némi odafigyelésre, körültekintő elemzésre, az előzmények megfontolására és a pártok valós szándékának elfogultság nélküli értékelésére van szükség.
Magyarán: szakcikket ne nagyon írj, kivált ne alkotmányjoggal kapcsolatosat, mert akkor ilyen kínos helyzetekbe bírsz kerülni.
Vagy ha mégis, akkor javaslom kiinduló gondolatnak, hogy a kisebb parlament önmagában az égvilágon semmiféle demokratikus problémát nem old meg és semmiféle alkotmányos deficitet nem számol föl, ez egy klasszikus álkérdés, mint a "hány minisztérium legyen?" és társai, amelyekkel időről-időre próbálják elszórakoztatni az egyre közönyösebb (mert nem síkhülye) nagyérdemút, akinek van annyi esze, hogy már rég felismerje: kétszáz ember, vagy akár csak száz is éppúgy elkövethet galádságokat, szakszerűtlenségeket és visszaéléseket, mint 386, miként egy tízezer fős hadsereg rommá verhet egy százezrest, a lényeg tehát a minőség: a képviselők emberi, szakmai rátermettsége, képzettége, jártassága, és akkor lehetne olyan fogalmakkal operálni, mint becsület, szótartás, hozzáértés, eltökéltség, együttműködési készség a nemzet javára, és ebből egész jó cikket lehetne kanyarítani anélkül, hogy - elnézést - a felkészülésbe történő heveny beleszarás gyanúja vetülne rád.
Hogy értsd: nem feltétlenül az a jó-rendes-aranyos-édibédi párt, aki kisebb parlamentet akar, és nem az a csúnya-gonosz-ebadta párt, aki nem feltétlenül akar kisebbet. Azt az érvelést keresd meg és vedd oltalmadba, amely azt mondja: előbb a közigazgatási rendszert és a pártok finanszírozását kell elrendezni, tehát ne a tetővel kezdj bele a házépítésbe, mert könnyen lehet, hogy 20-nál is több megyei egység sajnos éppen ekkora parlamentet feltételez, amekkora most van nekünk, nem lehet kisebbel megoldani, mert akkor egy honatyára 200 ezer állampolgár képviselete jutna, ezáltal egy eleve megoldhatatlan feladat elé állítanánk őt és a viccek szintjére szállítanánk le a népképviselet elvét. El kell dönteni, hogy lesz-e regionális átszervezés, mert ahhoz nem csak létszámában, de egész működésében más képviselet tartozna, sőt: lehet, hogy nagyobb. Mit lehet azt tudni, hiszen képviselni kellene továbbra is a kisebb településeket/térségeket, a régiókat és az országos érdekeket, ezért azt sem zárom ki, hogy a német parlamenthez hasonló, kétszintű felépítést követelne ez meg. Te tudod talán előre? És előbb meg kellene oldani a mandátumarányos választókörzeti rendszert, mert beláthatjuk, hogy az sem igazságos, ha az egyik képviselő mögött 30 ezer választó van, a másik mögött 60 ezer, hiszen így a jogegyenlőség (egyenlő képviselet elve) sérül, amit Amerikában a választókörzetek dinamikus átalakításával már rég megoldottak, ott van a példa, csak át kell venni.
Ezen problématömeghez képest csak hab a torán az egyéni/listás arány kérdése.
Arról is írhatnál, hogy a kisebb parlament nem feltétlenül olcsóbb. (Tudod-e egyáltalán, mennyibe kerül a jelenlegi?) A megnövekedett feladatokat melyik őrült látná el ugyanennyi, vagy kevesebb pénzből? Nem az történne-e, hogy felkészüléséhez fizetett szakértőket kellene alkalmaznia, akik jobb esetben valóban segítik a munkáját és az eligazodást a bonyolult szakkérdésekben, rosszabb esetben a rokonait, unokahúgát, keresztfiát tömi ki zsebpénzzel és tojik az egészre? Nem az történne-e, hogy még hitványabb és alkalmatlanabb emberek, netán kalandorok, bűnözők, lobbisták, fizetett ágensek lepnék el a képviseletet, amitől most sem állunk messze?
Végül ez a dolog a Jobbik belekeverésével ... - nagyon vékonyka. Engem aligha lehet Jobbik-barátsággal megvádolni, de hogy jönnek ők ebbe a képbe? Miért kellett őket egyáltalán szóba hozni? Ők egy kis párt, aki be akar kerülni. Ő lenne az egyetlen talán? Miért ne akarhatna egy kis párt is bekerülni, mi ebben az ördögtől való? És miért hagyod figyelmen kívül, hogy egy kisebb parlament nyilván a bejutási küszöb leszállításával is járna (az Alkotmánybíróságnak automatikusan kell megsemmisítenie minden ezzel ellentétes szabályozást), és akkor a Jobbik (vagy más) alkalmasint még könnyebben bekerülhetne, mint a jelen rendszerben fog? (Pláne, ha a listás verzió kerekedik fölül) Hogy került ez a csizma az asztalra? Dávid Ibolya nem csereszabatos Vona Gáborral, a Jobbik nem az MDF-től fog elvenni voksot, az MDF az EP-be is be tudott kerülni a Jobbik sikere ellenére, nem is tudod, miket beszélsz, tényleg.
Ha Magyarországon lesz jelentős és befolyásos szélsőjobboldali szerveződés (mert ez még csak a kezdet!), akkor lesz. Ha lesz, akkor azon kell elgondolkodni, hogy miért lett és mit kell kellene tenni alkotmányos eszközökkel - nem pedig parlamentmatematikai fondorlatokkal távol tartani, mert azzal csak növelnénk a feszültségeket. Ha értenél a demokráciához, tudnád, hogy a demokrácia azokat is megvédi, akik ellene vannak (Thomas Jefferson).Ettől erős. Nem pedig attól, hogy kitalál mindenféle trükköt vagy netán erőt alkalmaz. Ezt a politikai bűnözőkkel szemben kell megtenni, de alkotmányos keretek közt fellépő szervezetekkel szemben tilos, bármennyire rühelljük is őket.
Ők a mi saját fingszagunk, és csak magunkra vethetünk, ha büdös szoba.
Lehet, hogy a Jobbik profitálhatna egy listás választásból, de kételkedem benne.
Ne kételkedj: halálosan biztos, hogy kisebb parlament+alacsonyabb küszöb+listás rendszer esetén a Jobbik nem csak bejut, hanem akár haideri eredményt is produkálhat. Ezek a tényezők külön is, együtt pedig még inkább nekik kedveznek, szemben az egyéni rendszerrel, amelybe a két nagy párt ma még annyira beágyazódott, hogy abba nehéz betörni.
Ez is azt bizonyítja, hogy BE csak ír és nem gondolkodik. Szereplési kényszere van. mindegy, hogy mivel. Még a végén megérjük, hogy ő is az RTL-Klubon keres magának férjet, amint Benkő Dániel feleséget. De az is lehet, hogy ő lesz Benkő Dániel felesége.
"Önök tisztán láthatják ezen túl azt is, hogy melyik párt a leginkább káderpárti, vármegyehívő párt. Az MSZP-t és az SZDSZ-t gyanúsítottam ezzel, de kiderült, hogy a Fidesz és a KDNP még káderpártibb. Ami a lényegen, sajnos, nem változtat." De nagyon is változtat. Nem tudom, hogyan tételezhetett fel az avatott politikai elemző, a nagy modellező a Fideszről bármi olyasmit, hogy nem "káderpárti" és nem "vármegyehívő".
Elnézést kérek a hibáért, amelyet elkövettem. Két szavazás adatait összetévesztettem, s ennek folytán gyanúsítottam meg az MSZP-t és az SZDSZ-t azzal, hogy az egyszerűsített, listás szavazási rendszert nem támogatták, míg azon morfondíroztam, vajon mi ütött a Fideszbe, hogy támogatta. De nem, mégsem fordult fel a világ rendje.
A Fidesz a saját javaslatát támogatta (amely nem pontosította, hogy listás vagy egyéni választási rendszerben gondolkodik, és 200 főben határozza meg a parlament létszámát), a kormány a cikkben ismertetett javaslatát elutasította. És fordítva, az MSZP (tisztességgel), tartózkodott a Fidesz indítványánál, míg az SZDSZ azt elutasította, viszont mindkét párt megszavazta a 199 fős, listás rendszert tervező törvényjavaslatot.
Mi a tanulság?
1.A publicista téved, és nagyon szégyelli magát. Elnézést kérek először is az MSZP és az SZDSZ képviselőitől, amiért azt állítottam, hogy a listás rendszert nem támogatták. Azt még támogatnák – de azért a 200 fős parlament érdekében nem fognak kiegyezni az ellenzékkel. Másodszor elnézést kérek a Fidesz és a KDNP képviselőitől, nem elfeledkezve a valamikori MDF frakció odaszavazó képviselőiről sem, akikről azt állítottam, hogy a pártstruktúra megújulását lehetővé tevő javaslatot támogatták. Eszükben sem volt. Ők nem szeretnék, ha megújulna a pártstruktúra és új szereplők jelenhetnének meg a színen. Elég baj már nekik a Jobbik így is. Harmadszor, elnézést kérek a HVG-től, akiket ily módon megvezettem. És negyedszer, de legalázatosabban, még egyszer elnézést kérek az olvasótól.
2.Önök most tisztán láthatják, hogyan NEM lesz nekünk kisebb parlamentünk, míg 2/3-dos többsége szert nem tesz valamelyik párt(szövetség). És azt is tisztán láthatják, hogyan mutogatnak majd ezek után egymásra.
3.Önök tisztán láthatják azt is, hogy hogyan nem fog új pártfinanszírozási, kampányfinanszírozási és önkormányzati törvényünk sem születni. Eszükbe sincs ezeknek a kiváló pártoknak, hogy a mi érdekünkben önmagukat korlátozzák.
4.Önök tisztán láthatják ezen túl azt is, hogy melyik párt a leginkább káderpárti, vármegyehívő párt. Az MSZP-t és az SZDSZ-t gyanúsítottam ezzel, de kiderült, hogy a Fidesz és a KDNP még káderpártibb. Ami a lényegen, sajnos, nem változtat.
Ezek szerint BE árnyékra vetődött. Téves adatokból vont le még tévesebb következtetéseket :-))) Vagy csak a dakota lóra tett. Szegény-szegény frizu néni. Úgy látszik, mindig van még lejjebb.
Az alábbi cikkkben tévedésből hibás adatok jelentek meg a hétfő esti parlamenti szavazásról, egészen pontosan arról, hogy a szocialista képviselők a képviselők megválasztásáról szóló indítvány ellen szavaztak. A valóság ezzel szemben az, hogy az MSZP és az SZDSZ képviselői szavazatukkal támogatták a javaslatot, míg a Fidesz-KDNP elutasította azt. A kétszáz fős parlamentről szóló alkotmánymódosító javaslatot ugyanakkor csak a Fidesz-KDNP (s három független honatya) szavazta meg.
Babarczy Eszter: Miért nem kell a kisebb Parlament?
2009. június 23. 14:17 | Utolsó módosítás:2009. június 23. 21:36
Volt a kormánynak egy előterjesztése. Csöndben bukott el 2009. június 22-én. Csöndben, de nem a megszokott módon, ugyanis ezúttal az Igazságügyi Minisztérium által benyújtott tervezetre a Fidesz és a KDNP képviselői, valamint az MDF Dávid Ibolya-ellenes szárnya nyomott IGEN-t, míg a szocialisták többsége tartózkodott, az SZDSZ pedig egy elszánt NEM-mel erősítette meg a demokrácia melletti elkötelezettségét.
Az előterjesztett törvényjavaslat 199 főre csökkentené az országgyűlés létszámát és egyszerűsítené az országgyűlési választási procedúrát. Hogy a helyzet cifrább legyen, ezt a törvényjavaslatot még – hogy szalad az idő! – egy korábbi miniszterelnök kezdeményezte, bizonyos Gyurcsány Ferenc. Ezt támogatta hát a Fidesz és minden szövetségese, demonstratíve, név szerinti szavazással. (Ha úgy gondoljuk, hogy a következő parlamenti választáson elsöprő győzelmet aratunk, akkor nyugodtan csökkenthetjük a képviselők számát. Pláne, ha tudjuk, hogy úgyse szavazzák meg mások, akik némileg aggódnak, mert már beleszoktak a képviselőségbe).
De nem azért írom én ezt a cikket, hogy feltegyem azt a naiv kérdést, vajon lehetséges-e, hogy a parlamenti frakciók saját párt- és egyéni érdekeiket képviselték ez esetben? Nem mondom, hogy nem várnék el némi önmérsékletet, de nem szeretném moralizálással untatni a kedves olvasót. A fájdalmam a következő: erről a beadványról gyakorlatilag nem volt vita, sem az országgyűlésben, sem – ami fontosabb – a magyar sajtóban. Pedig a következő választáson (ceterum censeo, minél hamarabb, annál jobb) az a kérdés is eldőlhet, hogyan alakul húsz évvel az első szabad választások után a magyar pártstruktúra. Amíg a jelenlegi választási rendszer él, addig új pártoknak rendkívül nehéz átvinni a küszöböt.
Az egyéni képviselőség azt jelenti, hogy jelentős előnyben van az a párt, amely minden választókerületben kiépítette a maga mélyreható személyi infrastruktúráját (hogy finoman fogalmazzak). A mélyreható személyi infrastruktúra (a „jó embereink”) a következő módon állhat elő: 1. mi voltunk a pártállam, és örököltük a jó embereinket. 2. egyes választásokon erősek voltunk, és az önkormányzatokban, a helyi gazdaságban maradtak embereink. 3. meg tudunk venni helyi embereket, akik látnak fantáziát a politikai karrierben. 4. meg tudnak venni minket helyi emberek, akik látnak fantáziát a politikai karrierben.
Mint látszik, kétféle párt lehetséges Magyarországon e szisztéma szerint: a régi klientúrák pártja és a politikai kalandorok pártja. A választási rendszerből adódóan a pártprogram (a központi akarat, a választó számára hozzáférhető információ) küzd a finanszírozók és a jó emberek akaratával, oszt majd meglátjuk.
A listás választás hatására a pártprogramok felértékelődhetnek a helyi infrastruktúrával szemben (elég a pártot eladni, nem kell még a jelöltre is külön figyelmet fordítani). Egy új pártnak ez kedvező. De kedvező-e nekünk egy új párt?
Másfél évvel ezelőtt azon a nézeten voltam, hogy új párt alapítása helyett a kiüresedett két kis pártot kéne feljavítani (bár jeleztem, hogy a Védegylet és a Humanista Párt egyesüléséből létre tud jönni egy viszonylag életképes erő), mert a választási rendszer új párt indulását szinte lehetetlenné teszi – és ha mégis sikerül, abban sem feltétlenül lesz sok örömünk. A kétségeim nem változtak, de a voksomat most mégis máshol tenném le. A szó minden értelmében. A balközépen hely nyílt az elmúlt egy év öngyilkos politikája után. Ez egyben meg is magyarázza, miért úgy bukott el a mai indítvány, ahogy elbukott. A Fidesz már elvesztette a játszma első fordulóját a saját versenytársával szemben. Lehet, hogy a Jobbik profitálhatna egy listás választásból, de kételkedem benne. A Jobbik – hacsak nem folytatja a jelenlegi elit a megszokott katasztrofális politikát – pont ennyit ér: Magyarországon a szélsőjobboldali eszmék támogatottsága nem fogja elérni a 20%-ot. A potenciális új versenyzők már nem a Fideszt, hanem az MSZP-t és az SZDSZ-t fenyegetik. Naná, hogy nem fognak maguknak konkurrenciát csinálni!
Jut eszembe, lehet, hogy fogalmi félreértés van köztünk, én a „föltételezi” ige alatt azt értem, hogy a kritika elemi föltétele a valódi azonosulásnak. És nem azért, hogy ne legyen az azonosulásból alávetetettség, hanem azért elsősorban, mert kritika nélkül nincs igazi azonosulás, csak olyan azonosulás lehetséges, amely vagy lesz még holnap is, vagy már ma délután megszűnik. Attól függően, hogy a rádióban bemondanak-e valami megvilágosító programnyilatkozatot, vagy éppen a nyilatkozóról derül ki, hogy patkány volt, egy simlis besúgó rohadék stb.
Én emberben sem csalódtam soha (kutyában még kevésbé). Egyébként itt meg lehet kérdezni bárkit, megmondják: ezért vagyok osztatlanul gyűlölt nick. Bárki szól hozzám, és szóljon bármily mézesmázosan, számomra az a döntő, hogy kiderüljön: olyan ember-e az illető, amilyennek látszik, vagy inkább másmilyen.
Hát nagyjából másmilyen, az emberek színezik magukat, csakhogy előttem átlagban két másodperc alatt buknak le, s ezért rühellnek kurvára. A moderátorok is.
Én viszont ezért nem csalódtam még soha senkiben és semmiben.
Így értendő a kritika, mint a valódi azonosulás föltétele, és így értendő Bálint György bonmója is.
„Például egy vezető lehet egyszer populista, másszor demagóg, mert a kettő nem ugyanaz. A populista a nép kegyeit keresi és a népnek tetsző szólamokat zeng a támogatottság reményében, a demagóg viszont a nép nevében és képviseletében visszaél politikai jogaival (például az a római néptribunus, aki arra vetemedett, hogy megtiltsa a sorozást, amikor az ellenség már a Capitoliumot is elfoglalta, mert cserébe a földtörvény megszavazását követelte, és azt gondolta, hogy a szenátus és a consul a szorult helyzetben enged a pimasz zsarolásnak.”
Ha idekeverjük a Capitoliumot is, akkor, hidd el, annyira bonyolulttá válik a definíció, hogy előbb-utóbb mi magunk zavarodunk bele.
Én a plebejus és a populista közt teszek „alanyi” különbséget. A demagógia szerintem úgy viszonyul a populizmushoz, mint a benzin a motorhoz. Elvileg elképzelhető populizmus demagógia nélkül, gyakorlatilag viszont nem.
Egyszerűen fogalmazva (de talán még nem szimplifikálva): a plebejus szereti a népet, a populista úgy tesz, mintha szeretné a népet. Mondom, elvileg elképzelhető olyan populista is, aki csak hangoztatja, hogy szereti a népet, ám ezzel nem sokra megy. Ha hatásosan akar politizálni (hatalomra jutni, a hatalmát megtartani), akkor demagógnak kell lennie. A demagógia szó alatt én egyszerűen népámítást, népbutítást értek.
Ezért hoztam föl példának Kádárt, ezért mondtam, hogy Kádár plebejus (értsd: a népből származó, a nép érdekeit, céljait, törekvéseit képviselő), de nem populista.
Kádár nem populista, mert nemhogy nem volt demagóg (népámító, népbutító), de még csak nem is igen hangoztatta az ő népi elkötelezettségét. Proletárdiktatúráról beszélt (még a XII. kongresszuson is), ami a nyolcvanas években már nemigen számított hangzatos, népámító szólamnak.
plebejus = népbarát (alany);
populista = népieskedő (alany);
demagóg = népámító, népbutító népieskedő (ahol a népámító jelző, a népieskedő alany)
„A populizmus tehát ("egészséges" keretek között, amelyeket a politikai jóízlés jelöl ki) - a többpárti politikai velejárója, nekem nincs vele különösebb bajom. A populizmus azt jelzi, hogy demokrácia van, diktatúrában ugyanis nincs rá szükség.”
Még ugyan szükség lehet a diktatúrában populizmusra (népieskedésre), sőt demagóg populizmusra is. Ha még nem olvastad, érdemes megszerezned Faragó Vilmos Farkas Mihály rézágyúja című roppant szellemes dolgozatát. Kiderül belőle: a Rákosi-diktatúra legitimációja nem az internacionalizmuson alapult (noha azt is hangoztatták), hanem olyan plebejus célzatú propagandán, amely mindegyre, óhatatlanul populizmusba, nacionalista, sőt sovén nacionalista populizmusba zuhant át. Kodály még plebejus, a Magyar Népzene Tára sorozat is az, Nagy László is, sőt még Illyés is, ám az Illyés-Révai „koprodukció” (a Föltámadott a tenger c. film) már populizmusba, népieskedésbe hajló alkotás.
Tudjuk, a Rákosi-érában a „szentháromság” nem a Petőfi-Ady-József Attila forradalmi-esztétikai „vonal”, hanem a Petőfi-Ady-Móricz „mélymagyar vérvonal” (úgy rémlik, ez is Horváth Mártontól való, javíts ki, ha rosszul tudom).
Zelk Zoltán Rákosiról szóló versében pedig a plebejusságnak már nyoma nincs, tiszta nemzeti polpulizmus, sőt kifejezetten demagógia:
Föláll a Vádlott két fegyőr közt –
Micsoda tárgyalóterem!
Cegléd piaca, Hajdu, Csongrád…
Öt évszázad történelem
boltívek alatt visszhangzik
a kiáltás: Jelen! Jelen!
Ebben a versben Rákosi Kossuthtal azonos.
Plebejus vers? Nem. hanem populista. Sőt demagóg. Természetesen nem akarok én súlyozni a ceglédi szónoklat és a tárgyalótermi „viszont-vádbeszéd” jelentősége között, csak azt említem meg, hogy az adott történelmi helyzetben ez a mű demagógia. A történelem lebutítása, ilyen értelemben népbutítás.
Zelk költeménye a diktatúra propagandájának kelléke volt? Az volt, semmi alapod ennek tagadására.
Van persze olyan diktatúra is, ahol az ultima ratio jobbára a „gépi gitár”, viszont a diktatúra fogalma nem azonos a katonai diktatúrával. Sőt a diktatúrák többsége olyan „vegyes saláta”, amelyben a demagóg populizmusnak talán még nagyobb szerepe van, mint a nyílt erőszaknak. A Rákosi diktatúra ilyen volt. Legitimációjában fontos szerepet játszott az erőszak (főként az ÁVO, ÁVH), ám aminél messze hatásosabbnak bizonyult a populizmus (a „munkás-paraszt hatalom” hangoztatása stb.), illetve a demagóg nemzeti populizmus. Például a hadseregben a vonuló katonák azt énekelték tele tüdővel, hogy Farkas Mihály Gábor Áronnal azonos.
Te magad idézted Bacsót a minap. A Bástya elvtárs név azon büszke propagandaszólamból származik, mely szerint hazánk nem rés, hanem erős bástya a béke frontján. Vesd össze: merjünk nagyok lenni, merjünk nagyot álmodni; hazánk nem rés, hanem erős bástya az olimpiai mozgalom frontján (ez már 2012-től bizonyítva lett volna, ha a demagógokon múlik).
Vagyis a demagógia nem a demokrácia specifikuma.
Tegnap fölidéztem a Mester hitét, 1953-as csalódását. Te személyesen ismered a Mestert, kérdezd meg tőle: a szocializmusba vetett roppant hitének kialakulásában (abban például, hogy „erején fölül jegyzett békekölcsönt”) befolyásolta-e a diktatúra propagandájának populizmusa (népieskedése), demagógiája (népámítása), vagy csak a szikár tény kötötte gúzsba a tudatát a diktatórikus hatalom mellett; a puszta tény, mely szerint a szocializmus emelte ki őt nyomorból?
Kérdezd csak meg!
Nem lehet kétséges a válasz.
Tudniillik vagy arról van szó, hogy a hatalom a demagóg populizmusával annyira elbutította a Mestert (anno), hogy tudott ugyan az igazságtalanságokról, na de hát, ahol faragnak ugye, ott hullik a forgács… vagy pedig még súlyosabb a helyzet: a diktatúra populista demagógiája teljesen vakká tette a Mestert, egyszerűen észre sem vette az igazságtalanságokat, nyolc éven át nem látott maga körül semmit, csak azt a tényt ismerte, hogy ő a nyomorból főiskolára juthatott.
Akár így volt, akár úgy, meggyőződésem, hogy a Mester nem gyárilag volt buta, és nem pusztán a pozitívumok vakították el, hanem nagyrészt a demagógia által volt elámítva vészesen. A diktatúra demagógiája által. Ennek volt következménye az iszonyú csalódás.
Ezt írod: „De hazugság volt a 1975-ös pártkongresszuson a felépített szocializmus kézzelfogható távlatba helyezése, miközben a pártvezetés (és ő maga is természetesen) tisztában volt az ország hanyatló gazdasági helyzetével, és hamarosan sor is került az első nyugati hitelfelvételekre az összeomlás elodázása végett.Hazugság volt a csehszlovákiai invázióban való részvételünk internacionalista segítségnyújtásként való beállítása, noha tudjuk, hogy Kádár a magyar reformok védelmében (is) cselekedett, különben napirendre kerülhetett volna Magyarország megregulázása is.”
Ha valami miatt utálom az őszödi beszédet, az a „hazugság” szó unos-untalan emlegetése.
Gyurcsány is téved, te is tévedsz. A hazugság fogalma testidegen a politikában, s így „őszinte beszéd” sincs természetesen, mert ha a politikusok őszintén fogalmaznának, akkor az nem volna racionalista politika. Hanem irracionális volna. Sőt nem is volna szükség politikára, ha lehetne „direktben” kommunikálni. Akkor ugyanis az emberek megmondanák egymásnak az „őszintét” és kész. De ez még kicsiben sem megy, nemhogy társadalmi méretekben. Ezért van szükség diplomáciára, politikára. Ezért van szükség diplomáciai és politikusi nyelvre. A politikus nem hazudik, hanem politikusi nyelven beszél. Mindenki értheti, aki veszi a fáradságot, és megtanulja a politikusi szóhasználatot. Engem például politikus még nem csapott be. Soha. Gyurcsány se. Orbán se. Senki.
Aminek persze alapföltétele, hogy nem akarok egyetlen politikusnak sem hinni erőnek erejével, nem vagyok semmilyen politikai irányzat híve, így hát nekem sokkal könnyebb megtanulnom a politikusi nyelvet; a politikai (nota bene nem az eszmei, hanem a politikai) függetlenség teszi a „nyelvérzéket” ilyen értelemben.
Még egyszer idézem a mondatodat: „De hazugság volt a 1975-ös pártkongresszuson a felépített szocializmus kézzelfogható távlatba helyezése, miközben a pártvezetés (és ő maga is természetesen) tisztában volt az ország hanyatló gazdasági helyzetével, és hamarosan sor is került az első nyugati hitelfelvételekre az összeomlás elodázása végett.”
Miért lett volna „hazugság”? Honnan tudod, hogy „hazugság” volt a gazdaság stabilizálását a kontrollált eladósodásra építeni? Überközgazdász vagy? Eldöntötted a vitát Gidai és Fekete János között? Honnan veszed, hogy Kádár hazudott, akár saját magának, akár másoknak (íís)? Honnan veszed, hogy ő nem hitte el Feketének, hogy az eladósodás szakmailag (üzletileg) meg van alapozva? Merthogy Kádár csak akkor hazudott értelemszerűen, ha tudta, hogy Feketének nincs igaza, hanem a Torgyánnak, Morvai Krisztinának meg neked meg nem tudom én még, kinek van igaza, azoknak, akik azt állítják, hogy egyáltalán nem szabad eladósodni. Kádár pedig ezt tudta, csak hazudott a mocskos állatja. Meg akarta tartani a személyes hatalmát, és direkt kibaszott az országgal, vagyis ezért hallgatott Fekete Jánosra.
Először is: egyáltalán nincs bizonyítva, hogy nem Kádáréknak volt abban a helyzetben igazuk, egyáltalán nincs bizonyítva, hogy Huszákéknak, Chauceskuéknak volt igazuk. Másodszor: nekem sincs rá bizonyítékom, de akár a farkamat is rá merem tenni (Babarczy Eszternek már úgysem kell, mit kezdjek hát vele), szóval hogy Kádárék nem gonoszságból, nem felelőtlenségből döntöttek úgy, hogy Feketéékre hallgatnak. Vagyis nem hazudtak. Ez egészen biztos.
Egyébként pedig a „a felépített szocializmus kézzelfogható távlatba helyezése” eo ipso nem lehet hazugság. Egyszerűen azért, mert ez a duma nem jelent semmit. Mi a szocializmus? Nem tudjuk. Mi a „nem tudjuk” szocializmus felépítettségi stádiuma? Azt még annyira sem tudjuk.
Szöveg. Nem hazugság, hanem puszta szöveg. Hogy aztán kell-e a szöveg, vagy nem kell a szöveg a társadalom normális organizálódásához, én nem tudom, mert nem vagyok isten. (Csak nagyon úgy tűnik, mintha isten volnék, ez a megtévesztő bennem.)
Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy 1975-ben az az öntudatosan szocialista hazafi, aki csüggött a tévéképernyőn, illetve Hofi Sokol rádióján, mert nagyon-nagyon tudni szerette volna, hogy kézzelfoghatótávlatba került-e már a felépített szocializmus, avagy sem, majd mikor értesült a kongresszusi jó hírről, lelkileg földobódott e „hazugságtól”, nos, ha volt ilyen ember a Kádár-rezsimben, akkor az az ember a falu bolondja volt nyilvánvalóan.
Én már 1975-ben is művezetőként dolgoztam, megmondom úgy, ahogy van, egy felvonószerelő vállalatnál. Ami azt jelentette a tárgyalt vonatkozásban, hogy mindenütt jártam az országban, ahol épültek legalább kétszintes házak. Bábolnától Dorog-Altárón át a csabai Bohn-gyárig, mindenütt szereltünk lifteket; és persze „vertikálisan” is: mezőgazdasági üzemek teherfelvonóitól Losonczi Pál, Lázár György személyliftjeiig mindent. Művezetőként beszéltem, tárgyaltam portásokkal, segédmunkásokkal, fejőnőkkel, vezérigazgatókkal sőt egy ízben miniszterhelyettessel is. Magyarán: rengeteg embert ismertem szerte az országban. De egyetlen olyan elvtárssal sem találkoztam, aki lelkendezve újságolta volna, hogy jaj de jó, a felépített szocializmus már kézzelfogható távlatba került, merthogy bemondták a XI. pártkongresszuson. Erre, ha kell, meg is esküszöm.
Vagyis ez csak azoknak a „problémája”, akik – valami rejtélyes okból – még most is rúgni akarnak egyet Kádár Jánoson. Ne érts félre, szavam nincs ellene, Kádár nem rokonom, rúgjál bele, ha jól esik a demokratikus májadnak, csupán azt kérdezem, miért nem ott rúgod az öreget, ahol annak volna indoka, értelme? (Tanácsolom „ontopik”: indulj el Babarczy Eszterrel szemben az államelnök-választáson, s ha te győztél, majd büszke köztársasági elnökként, ne fogj kezet Fekete Jánossal! Szerintem még ez is elegánsabb gesztus volna, mint Kádárt hazugsággal vádolni eladósodásügyben.)
„Hazugság volt a csehszlovákiai invázióban való részvételünk internacionalista segítségnyújtásként való beállítása, noha tudjuk, hogy Kádár a magyar reformok védelmében (is) cselekedett, különben napirendre kerülhetett volna Magyarország megregulázása is.”
Akkor most mi a problémád? Az, hogy Kádár a reformokat védte? Tudniillik, ha nem „hazudott” volna, ha nem „hazudta” volna néked, a te harmatos lelkednek, hogy internacionalizmus van meg minden, akkor Brezsnyevék tuti, hogy seggbe rúgják Kádárt, mégpedig a reformjaiddal együtt. Jobb lett volna? Akkor már egyszerűbb, ha be sem vonulunk! Tényleg nem érted? Kádár becsörtet Cseszkóba a reform védelmében, majd szépen leszarja a reformot, mert nem akar „hazudni” tenéked; kijelenti országnak-világnak, hogy nem „testvéri segítség” volt, hanem ezek a geci ruszkik megzsaroltak bennünket, azt mondták, hogy annyi a reformnak, ha nem vonulunk be katonailag.
Nem vagyok egy nagy politológus, de intranzigensen őszinte ember legyek életem végéig, ha értem a logikádat!
Mindegy, csak azt akarom mondani, hogy a „hazugság” szó nem egyéb a politikusok szájából mint orbitális demagógia; ezzel vádolják egymást keresztbe-kasul, ti pedig jól beszopjátok a „terminus technicust”; azt az áfiumos hablatyot szívjátok-fújjátok éjt nappallá téve, amelyet populista demagógok ügyesen kikevertek néktek.
Fogalmi cunamit zúdítottunk magunkra pár bejegyzés során, nem lehetséges a vita folytatása ezek tisztázása és szétrostálása nélkül. Az összevissza dobált demagóg-populista-plebejus-autoriter szavak tévutakra vezetnek.
Kiinduló pontnak azt kínálom, hogy ezek nem egymást kizáró vagy helyettesítő és nem is feltétlenül egybe tartozó fogalmak. Például egy vezető lehet egyszer populista, másszor demagóg, mert a kettő nem ugyanaz. A populista a nép kegyeit keresi és a népnek tetsző szólamokat zeng a támogatottság reményében, a demagóg viszont a nép nevében és képviseletében visszaél politikai jogaival (például az a római néptribunus, aki arra vetemedett, hogy megtiltsa a sorozást, amikor az ellenség már a Capitoliumot is elfoglalta, mert cserébe a földtörvény megszavazását követelte, és azt gondolta, hogy a szenátus és a consul a szorult helyzetben enged a pimasz zsarolásnak. Ezt a demagógot maga a nép söpörte el, a polgárok felszólítás nélkül is jelentkeztek katonának, leverték az ellenséget, majd folytatták a legális küzdelmet a földjogokért.)
A populizmus tehát ("egészséges" keretek között, amelyeket a politikai jóízlés jelöl ki) - a többpárti politikai velejárója, nekem nincs vele különösebb bajom. A populizmus azt jelzi, hogy demokrácia van, diktatúrában ugyanis nincs rá szükség.
Szerepe a modern demokráciákban nőtt meg, ahol az általános és egyenlő választójog miatt tömegpártok alakultak ki, akiknek a szavazók nagy tömbjeire volt/van/lesz szükségük a biztos győzelemhez (a kormányzóképességhez), ehhez viszont olyan jelszavakat kell harsogniuk, olyan napirendeket kell előtérbe tolniuk, azokat a narratívákat kell erőltetniük, amelyek a nagy szavazó blokkokat alapszinten szólítják meg, vagyis elsősorban létviszonyaikkal, boldogulásukkal, családjukkal kapcsolatosak, ehhez "egységsugarú" megfogalmazásokat kell használniuk, mert ha túl szűkre vonják, akkor sokak kiesnek, ha pedig túl tágra, akkor hiteltelenné válhatnak vagy ami rosszabb: belső feszültségeket kelthetnek a megcélzott szavazótáboron belül. Példaként felhoznám az utóbbi évek legszörnyűbb demagógjának, Medgyessy Péternek a jelszavát: Több pénzt az embereknek! (2002) - aminél alantasabb és felelőtlenebb megfogalmazást nehéz elképzelni.
A politikai marketing világában a politikusnak olyasmiket kell mondania, amit várnak tőle. Ha nem teszi, akkor arra fognak szavazni, aki kimondja. Ilyen egyszerű például a Jobbik sikere. Kádár esetében viszont azért nem precíz a kérdsfelvetés: populista volt-e vagy sem, mert rá nem kellett szavazni, ő egy féldemokráciát működtetett, amelyben voltak populista elemek. Bármennyire nyitottak is vagyunk a Kádár-kor eredményeinek és az ő személyének a korrekt értékelésére, azt azért ne tévesszük szem elől, hogy rendszere diktatórikus (nem a nép döntésén alapuló), külső erővel alátámasztott egypártendszer volt. Ebből adódóan ő megspórolhatta magának a populizmust, de nem volt azért idegen tőle, mert szerette a népet, és szerette, ha a nép is szereti őt. Ebben meglehetős sikert ért el, lám, ma is őt tartják minden idők első vagy második legnagyobb magyar politikusának, holtversenyben István királyunkkal.
Olyannyira nem, hogy kreditjéből még hazugságra is futotta. Tudom, ne is mondd: a hazugság nem feltétlenül egyenlő a populizmussal, de akkor mi?
Példákat kértél, tessék:
"Nálunk politikai nézeteiért senkit sem üldöznek. (Hazugság)
"Nálunk nincs cenzúra... " (Hazugság)
"... maguk a tömegek sürgetik a magasabb, szocialista erkölcsi követelmények határozottabb érvényesítést..." (handabandázás, félhazugság, a tömegek semmit nem sürgettek, legfeljebb, hogy legyen literes sör)
"Az irodalmi és művészeti életben érvényesül az alkotói szabadság." (félhazugság, féligazság)
De hazugság volt a 1975-ös pártkongresszuson a felépített szocializmus kézzelfogható távlatba helyezése, miközben a pártvezetés (és ő maga is természetesen) tisztában volt az ország hanyatló gazdasági helyzetével, és hamarosan sor is került az első nyugati hitelfelvételekre az összeomlás elodázása végett.
Hazugság volt a csehszlovákiai invázióban való részvételünk internacionalista segítségnyújtásként való beállítása, noha tudjuk, hogy Kádár a magyar reformok védelmében (is) cselekedett, különben napirendre kerülhetett volna Magyarország megregulázása is.
****
Ismét más kategória a plebejus. Ez nem feltétlenül népbarátot jelent, hanem olyan személyt, aki a népből jött, mélyről, és ismeri és becsüli annak értékeit, de politikai aktivitásában már nem feltétlenül az. Ha a politikában is ezen értékrend mentén halad, akkor plebejus (Táncsics), ha nem, akkor csak "festi magát", vagyis politikai eszközként hasznája fel származását mert úgy kalkulál, hogy ez sokaknak tetszhet. Ez Orbán, aki természetesen nem plebejus, csak eredetében, de nem életvitelében, magatartásában, példamutatásban, erkölcseiben, politikai eszköztárában.
****
Orbán nem vezető, hanem vezetett.
Persze, mint minden vezető, és nem csak demokráciákban, de még diktatúrákban is. Sok tényező befolyásolja döntéseit, a diktátor sem tehet meg bármit, és mindig lesz, aki akadályozza vagy befolyásolja. Speer például nem hajtotta végre a felperzselés hitleri parancsát, ezzel megúszta a kötelet. A legerősebb vezető is falakba ütközik, és akkor mérgében megkorbácsoltatja a tengert.
Orbánban az a érdekes - vagy unalmas, ahogy tetszik -, ahogy váltogatja a fentebb csócsált szerepeket és elveket. A határozott és hetyke liberálistól ("Térdre, imához!") a populistán, demagógon át a plebejusig, majd a konzervatív bölcsig. A Bokros-csomagot nem ő dícsérte, hanem Urbán László és Sasvári Szilárd, de természetesen orbáni engedéllyel, de az még a már nem liberális/még nem konzrvatív bábozódás korszakában történt.
***
Tehát Orbánék nem plebejusok, hanem populisták.
Plusz demagógok és autoristák, de ezeket váltogatva, permutálva, párosítgatva, az adott helyzet adott értékviszonyaihoz igazítva, majd másnap levetve. Jelen pillanatban Orbán az autoriter-populista jelmezt viseli, a plebejus naftalinban van, de majd a kampányra előkerül, és akkor az autoriter-plebejus lesz a színen, kormányzását pedig a demagóg-autoriter jelmezpárban adja majd elő.
***
1956 nem forradalom volt.
Ez messze visz témánktól, de egy gondolatmenetet megérdemel. 56 az volt, aminek Pozsgay (hirtelen, de tudatos felindulásában, mert kacsintott már az elkerülhetetlen jövőre) megnevezte. Felkelés. Hogy népfelkelés-e, az már vitatható. De kétségtelen az is, hogy az elviselhetetlen rendszerrel szembeni tömeges fegyveres megmozulás akár forradalomként is minősíthető. Nekem nincs különösebb kifogásom ellene, és miért? Mert lényegtelen. Felőlem bárminek nevezhetik, mert lényege nem a jellegében van, hanem a végkifejletében, ami már erős kétségeket hagy maga után, valamint abban - és ez nagyon fontos, ez a döntő! -, hogy visszaépül-e a rákosista rendszer vagy egy "élhetőbb" (brrr!) rezsim jön-e.
A kivégzettek és börtönbe vetettek számára természetesen rákosista végkifejlet jött, de a többségnek nem. És ha valami, akkor ez Kádár érdeme. Hiszen még '57 elején is napirenden volt Rákosi hazahívása (ha jól tudom, Révai még KB-tag volt akkor), és sikerült ezt "kisakkoznia" - ehhez viszont el kellett hitetnie Moszkvával, hogy Magyarország többé nem jelent biztonsági kockázatot a szovjeteknek.
Bármilyen furcsa, de ki merem jelenteni, hogy Kádár teljesítette be a forradalomból azt, ami itt és akkor teljesíthető volt. Magyarán: nem rendezte vissza a forradalom/felkelés előtti állapotokat. Tehát forradalmár. Erre varrjon gombot, aki eddig nem így nézte.
Ha belegondolunk, rémesen nehéz, összetett politikai feladat lehetett ez akkoriban, ezt ma kevesen volnának képesek elvégezni. Könnyű ma demokratának lenni a NATO védelme alatt, külső ellenségek nélkül.
Kádár éles eszét és kimagasló empatikus képességeit igazolja, hogy jól mérte fel: a magyar nép akkori többsége elfogadta a szocializmust, sőt, hajlandó volt benne élni akár tartósan is, ha békén hagyják. Ezt vette ő észre, szemben Rákosival és szemben saját későbbi belső keménymagos ellenzékeivel. Miért vette észre? Mert belőle jött, ismerte a magyarokat, ismerte a mentalitást, ismerte a népet, ezért volt valódi plebejus.
***
Magyarországon a „megmondóságnak” erős hagyományai vannak,
Persze, de ez nem magyar specialitás. Voltaire, Franklin, Swift, Wilde, Twain - mind odasóztak a rendszernek. Másodlagos az, hogy ezt kegyúri engedéllyel tették vagy személyes bátorságból: utóbbi persze rokonszenvesebb. De azért Hofi is rokonszenves.
***
Horn Gyula sem volt vezető (neki már hamisítatlanul populista kiszólásai is adódtak).
Ezt vitatom, ő volt eddig az egyetlen működő miniszterelnök, a populista kiszólások ellenére is, amelyektől egy modern politikus nem menekedhet, még Kuncze sem, senki, mert másképpen nem lehet a médián keresztül a szavazótömegeket megszólítani.
***
Szerintem Kádár vezető volt, mégpedig anélkül, hogy vezetői allűrjei lettek volna. Illetve pontosan erről van szó: azért lehetett vezető, mert nem voltak führeres manírjai.
Ez ellentmondás, mert Hitler is vezető volt, pedig "führeres manírjai" voltak, lévén ő a Führer. Szerintem egyébként a manír mellékes. Ceausescu kizárólag fetát, hagymát és paradicsomot fogyasztott, kevés manírja volt, és mégis... Castronak is visszafogott az élete, és lám. A kifejezetten hedonista Churchill viszont a modern demokrata mintapéldája. Végső soron nem biztos, hogy ezek olyan sokat számítanak. Akkor válnak inkább feltűnővé, ha valaki puritánságot hirdet, de nem annak megfelelően él (nem csak Orbán, de még sokan mások)
*****
A hit nem meggyőződés.
Nem is mondtam, hogy az. A hit a lehetségesben való éppoly bizakodás, mint a lehetetlenben. Credo quia absurdum. A Mester akkor még nyilván nem olvasott Tertullianust (talán később sem), de hitt abban, hogy a nyomorúságból ki lehet emelkedni. De mint magad is elismered, a hit nem zárja ki a bírálatot, sőt, a kétkedést sem. A leghívőbb katolikus is tamáskodhat a teremtés mítosza felett, ez nem érinti hitének alapjait. Ezért nincs igazad tehát az azonosulás/alárendeltség vitapontjában: az azonosulás csak részleges lehet, nem totális, tehát fenn kell tartania a kritikai jogot, máskülönben az illető megszűnik önállóan gondolkodó lény lenni. Kádár nem várt ilyet népétől, Orbán részben ilyet vár, Hitler pedig kifejezetten ezt tette a fennmaradás követelményéve: nem csak szolgálni kellett őt, de hinni is benne. Ez az érzelmi terror eredményezett olyan bizarr elemeket, hogy a dachaui tábor "védőőrizetbe helyezett" lakói (polgári politikusok, szocdemek, kommunisták, papok) 1934-ben 95%-ban Hitlerre adták voksukat a népszavazáson - és talán nem is csak a kényszer miatt, hiszen akadt 5%, aki nem...
Úgy tűnik tehát, hogy meggyőztelek az azonosulás kérdésében, hiszen a továbbiakban magad hozod fel a kritikai azonosulás példáit, éppen a Mester kapcsán.
***
Azonosult-e Kádár totálisan az eszméjével? Nem. Meg tudta őrizni a kritikai rugalmasságot, csak egy pontig persze. Éppen ezért lehetett politikai sakkjátékos. És ezért kell az utókornak megköszönnie, hogy legalább levegőt vehettünk a saját hazánkban. Ha totálisan azonosul, akkor nem üdvözölték volna szerte Európában tisztelettel, a Vatikántól Bécsen át Bonnig, Párizsig. Nem úgy, mint egy Husakot, Honeckert, Zsivkovot. Észrevették, hogy ezzel az emberrel lehet beszélni. Nem megy túl egy ponton, de addig elmegy. Ki lehetett cserélni Mindszentyt a koronára... és ha nem teszi, lehet, hogy még mindig Fort Knoxban van, ki tudhatja?
Egészen tömören: azt biztosította, hogy ne dögöljünk bele feltétlenül abban a 30 évbe.
A szocializmusban hitt, annak elérhetőségében, de nem bármi áron, nem mindenkit feltétlenül legázolva. A szocializmusban pedig igenis lehet hinni, még azok is gyakran teszik, akik kifelé mást hirdetnek. De Kádár sem azonosult vele totálisan. Hiszen ha azt tette volna, akkor nincs háztáji, nincs gmk, nincs nyugati utazás egyáltalán, nincs kulturális import (ami nem volt ám jelentéktelen), hanem akkor Bukarest van.
***
Tehát ez a tézisem: a kritika nem kizárja, hanem föltételezi a valódi azonosulást.
Fordítva igaz: az azonosulás föltételezi a kritikát, mivel anélkül alávetettség. Pusztán a kritika még nem azonosít. A kritikai attitűd pedig csak azoknak gyűlöletes, akiknek kínálata nem állja ki a próbát. Ahogy Voltaire mondta meglepődve: "Nocsak! Egyből a lángok?!"
Igazad van, hosszan írtam, nehézkesen, bonyolultan, kevéssé követhetően, a szövegnek ez a lényege: leálltál huzakodni, „vitázni” neonyilasokkal, defetista módon magyarázkodtál nekik, úgy csináltál – valami egészen infantilis módon –, mintha ezeket meg lehetne győzni. Vagyis lényegileg nem tettél többet, minthogy magad is heccelted őket. Arról beszéltem, hogy én az ilyesmit helytelenítem.
Ezek maximum annyi szót érdemelnek, amennyit Papirius Cursor intézett hozzájuk.
Én sem vitáztam velük, hanem írtam róluk. Ennyi történt.
Nyilván nem lep meg: az érveiddel egyetértek, viszont a tételeddel nem. Már csak azért sem, mert a te érveid is cáfolják a tézisedet, bár lehet, nem tézisnek szántad, viszont leírtad a szót (ráadásul kiemelve), ezért idézem: „Ha a vezető aktuális céljainak enyhe antiszemitizmus felel meg, akkor elfogadják, ha másnap ezt visszavonja, akkor azon sem csodálkoznak, miért? Mert ő a vezető. Az ő boldogságuk és társadalmi jó közérzetük attól függ, hogy a vezető hatalmon tud-e maradni, és ennek az elsődleges célnak alárendelik egyéni politikai ízlésüket is akár.”
Ez fordítva áll. Orbán nem vezető, hanem vezetett. Nem az orránál fogva természetesen, hisz’ pontosan tudja, mit csinál. Ki is mondták nyíltan (akkor még pro forma liberálisokként, valamikor a kilencvenes évek közepén): „lyuk támadt a jobb oldalon, ott a helyünk!”
Márpedig a lyuktömő ember nem vezető. Orbán nem szabja az irányt, hanem szabott irányba halad, arra igyekszik kvázi vezetőként, amerre a tömeghangulat kormányozza. Nem emlékszem már pontosan, név szerint ki volt a szószóló (talán éppen maga Orbán), de az biztos, hogy a Fidesz kiállt a Bokros-csomag mellett annakidején (a saját fülemmel hallottam). Megváltozott volna a szakvéleményük? Egyáltalán nem. Rájöttek, hogy avantgárd (szakmailag elitista) pártként nem jutnak a hatalom közelébe, és döntöttek: nem élenjáró párt lesznek, hanem inkább betagolódnak a tradicionális struktúrába. A kérdésre, hogy a Fidesz baloldali vagy jobboldali párt-e, Orbán 1990 tavaszán még így válaszolt: „a Fidesz elöl van”. Persze ezt a bonmót is lopta (a nyugatnémet zöldektől), ugyanakkor jól jelzi: a populista váltás tudatos volt.
Tehát Orbánék nem plebejusok, hanem populisták. Nagyon nem ugyanaz.
Kádár volt plebejus. Tudsz-e akár egyetlen populista kiszólást idézni tőle? Te láthatóan tájékozottabb, műveltebb vagy nálam, mégis megkockáztatom a kijelentést: nem tudsz Kádártól akárcsak populista ízű szöveget idézni. Esetleg az ötvenhatos beszédét, ám az – szerintem – nem számít, az speciális körülmények között hangzott el, s ha hozzávesszük, hogy Kádár évekig ült Rákosiék börtönében, vagyis lett volna oka a csaholásra, még igen mérsékelt önminősítés volt, hogy forradalmárnak nevezte magát a többiekkel együtt.
1956 nem forradalom volt.
1956-ban nem volt forradalom.
A Mesternek ebben is igaza van. Ugyanakkor Gyurkónak is igaza van. Ami csak látszólagos ellentmondás, tudniillik Gyurkó is elismeri, hogy történelemfilozófiai értelemben nem volt forradalom 1956-ban (ha volt, akkor kommunista forradalom volt, a felkelők, főként a munkások, par excellence társadalmi tulajdonba akarták venni a termelési eszközöket). Gyurkó tehát forradalomról beszél: „bakancsos forradalomról”. Mert szerinte ötvenhat az „utcával” volt azonos, márpedig – érvel Gyurkó – az „utca” forradalomnak nevezte magát, s ha annak nevezte magát, akkor az is volt. Nem értek egyet Gyurkóval (mert ne az „utca” mondja már meg nekem, hogy mi forradalom és mi nem), viszont elfogadom az író romanticizmusát, ő volt ott, ő élte meg (én akkoriban még csak totyogtam), s ha elfogadom (emberileg) a „bakancsos [értsd: utcai] forradalom” minősítést, akkor el kell, fogadjam Kádár szavait is. Ismereteim szerint ez az egyetlen populista ízű Kádár-beszéd (de te majd korrigálsz, ha tudsz rá példát, szerintem te sem tudsz).
Orbánt nem csak Mussolinihoz hasonlítják, hanem Kádárral is paralelizálják. Na, ez aztán az igazi agyrém. Jó, tudom én, a Fidesz „agytrösztje” semmitől sem riad vissza, jöhet bármi, ami szavazatokat hoz, így valóban megpróbálták Orbánt „kádárosítani”, na de könyörgöm, mégis hogyan, miként, hogy jön össze a kettő?! Illetve hát pontosan úgy, ahogyan mindent össze lehet kotyvasztani, a mocskot a szarral, amihez azután hozzá lehet tölteni Kádár-imágót, tulajdonképpen minden megtehető, sőt akár hatásos is lehet, láthatóan hoz szavazatokat bőven. Viszont pontosan erről van szó, az ilyen Orbán-féle kotyvasztott politikus nem vezető.
Sőt mondok még valamit (hipotézis természetesen), szerintem még a hívek sem tekintik Orbánt vezetőjüknek. Csupán szokványos megmondó emberüknek tartják. Vagyis addig a „vezetőjük”, amíg azt kukorékolja, amit a hívek hallani akarnak.
Magyarországon a „megmondóságnak” erős hagyományai vannak, főként ezért népszerű és nívós a politikai kabaré. Legalábbis az volt, amíg a politikusok át nem vették a humoristák szerepét.
Latabár is megmondó ember volt, Kellér Dezső is. Hallottam egy Kellér-konferanszot, nem hittem a fülemnek, ti. 1954-ben hangzott el valamelyik pesti színházban. A nagy, klasszikus megmondó pedig a Hofi. Sőt speciális megmondó, tudomásom szerint az egyetlen olyan humorista, akit sokan a „mi fiunknak”, a mi megmondó emberünknek tekintettek, míg sokan (legalább ugyanannyian) Kádár megmondó emberének (szelep stb.). Mégpedig ugyanazon szövegéért! Pl. a Kádár-paródiájáért az ország egyik része seggnyalónak nevezte Hofit (Kádár a „nemzetközi nagymester”, Szűz Máriával egyazon emeleten lakik, „csak egy másik ajtó” stb.), míg legalább annyian megesküdtek rá, hogy „Hofit a Kádár-paródia miatt lecsukták”.
És van még a magyar megmondóságnak egy klasszikus pamfletírója: Háy Gyula. Gondolom, ismered a „korszakfordító művét”: Mért nem szeretem [Kucsera elvtársat]?
Pozsgay sem volt vezető (őt is inkább megmondó embernek tekintettük). Horn Gyula sem volt vezető (neki már hamisítatlanul populista kiszólásai is adódtak). A többit nem említem név szerint, mert azok már szakasztott posztmodern figurák (a Gyurcsány is az).
Szerintem Kádár vezető volt, mégpedig anélkül, hogy vezetői allűrjei lettek volna. Illetve pontosan erről van szó: azért lehetett vezető, mert nem voltak führeres manírjai.
Mindenki tudta, érezte, hogy Kádár integritás, ezt még az ellenségei is elismerték. Sőt végül a Mester is „behódolt” Kádárnak, pedig eleinte igencsak le akarta volna gyilkolni.
De ha már idáig eljutottam, hadd térjek még vissza néhány szó erejéig az azonosulás-alávetettség dilemmára. Úgy vettem ki a szavaidból, félsz az azonosulástól, különösen a „totális azonosulástól”. Gondolom, csalódtál már egyszer-kétszer, amin nem csodálkoznék, hiszen a Mester is ezt írja:
„A legnyomorultabb proli sorból elindulva elkötelezett híve voltam a szocialista rendszernek, mely lehetővé tette számomra, hogy bekerülhessek egy főiskolára, és majdan elsőnemzedékes értelmiségivé válhassak.
Minden tőlem telhetőt megtettem viszonzásul: lankadatlanul tanultam, nyaranként dolgoztam a „nagy szocialista építkezéseken”, Sztálinvárosban, Kazincbarcikán, Inotán, erőmön felül jegyeztem béke- és tervkölcsönt, jártam „népnevelni”, legyőzve szégyenkezésemet, amiért esti nyugalmukban zavarom meg agitációmmal a gyanútlan és ismeretlen családokat.
Úgy éreztem, hogy Nagy Imre „júniusi programja” egyetlen gesztussal feleslegesnek, sőt károsnak minősítette minden buzgóságomat. Megírtam már, de most is kikívánkozik belőlem, hogy a beszéde után tízszer-hússzor is körbejártam a Móricz Zsigmond körteret, menet közben azt ismételgettem: ez nem az én rendszerem, ez már nem az én rendszerem. A sokadik kört megtéve már el is fogadtattam magammal ezt a tényt.”
Hát igen, nem szeretnek az emberek csalódni. Föltételezem, te is olyasmire gondolsz, amiről a Mester beszél a könyvében, világos, ám ami szimpla hitbéli azonosulás volt. Le van írva a szó: „a legnyomorultabb proli sorból elindulva elkötelezett híve voltam a szocialista rendszernek”.
A hit nem meggyőződés. A Mester hitét a „legnyomorultabb proli sor” határozta meg, és itt van a dolog buktatója. A kritika nélküli azonosulás általában totális kontra-azonosulásba csap át. Hol oda, hol vissza. És nem is az a baj, hogy mindig totálisan (mert hangsúlyozom: nem a totálissággal van a gond), hanem hogy a „megvilágosulás” is hiten alapul. Ha tehát a Mester 1953-ban kritikailag dogozza föl a „júniusi program” által föltárt „gyalázatot”, akkor a hite nem fordul át ellen-totális azonosulásba.
Nem akarok a szavakkal játszani, de nagyon úgy tűnik: a totális azonosulás szóösszetétel tautológia, tulajdonképpen minden azonosulás totális, mert ami nem totális, az nem azonosulás, hanem mondjuk orientálódás, tájékozódás, igazodás, irányulás, ilyesmi.
Kádár viszonya is totális volt az eszméhez. A Mester írja: „Felesége, Kádár Jánosné jobban hasonlított erre a típusra [ti. Gorkij Anyájára]. Egy legenda szerint egy szakszervezeti könyvtárban, ahol önkéntes segítőként dolgozott, találkozott leendő férjével mint olvasóval, és először épp az említett művet kölcsönözte ki neki. Közös sorsukról még sok szó esik majd, elöljáróban csak annyit; Kádár számára egyetlen asszony létezett; a felesége volt egy személyben a szerelme, bizalmasa, legjobb barátja. „Azonosságuk tudata minden mást megelőzött” – írták róluk valahol.”
A Mester nem említi külön, de nyilván eszmetársak is voltak. Így egymással is, emberileg is azonosultak az eszmeiségben. Van példa az ilyesmire bőven!
Kérdezem: Kádár kritikátlanul, együgyű módon lett volna hű az eszméhez? Szerintem nem, ugyanis akkor Komlós-Hofi nem nevezhette volna őt Európa egyik legnagyobb „sakkjátékosának”.
Kérdezem: Kádár nem azonosult az eszmével? Szerintem azonosult. Totálisan. Amennyire egy politikus lehet marxista (nem lehet természetesen, de amennyire lehet), annyira Kádár marxista volt. Minden ízében. Nem szofisztikáltan, hanem lényegileg: Kádár éppoly magányos volt, mint Marx, mint József Attila...
Végül egy eklatáns példa az egészen idióta hitbéli azonosulásra, illetve a szintén kritikátlan ellen-azonosulásra. Babarczy Eszter szokott volt ezen a topikon a rokonaival kérkedni, hogy azok mennyire, de mennyire hősiesen voltak kantiánusok. Több helyen írja, például itt, hogy „náluk mindig mindenki fejjel ment a falnak”. Egy helyütt Babarczy név szerint is említi híres bácsikáját, nevezett Vajda Mihály filozófust. Akiről pedig Heller azt írja önéletrajzi könyvében, hogy a „Misu” volt mindőjük közt a legfaszább gyerek, merthogy a „Misu” nem cicózott sokat, ő egyik napról a másikra jelentette ki, hogy Marx úgy szar, ahogyan van, és hogy ő totál elveti Marxot, semmit nem tart meg belőle. Ha nem hiszed, itt van, olvasd el!
Szélsőséges példa ez, de példa. A kantiánus neofiták nagy büszkeségére: Vajda filozófus hitbélileg azonosul Marx filozófiájával, majd fogja hirtelen, követi Kant parancsát, „mer gondolkodni”, és pikk-pakk, előző hitének homlokegyenest az ellenkezőjével azonosul. Szerintem ennyire hülye csak az lehet, aki tényleg fejjel rontott a falnak (de a szó szoros értelemben), vagyishogy a beton meglöttyentette az agyvelejét. Semmi mással nem magyarázható az emberi bornírtságnak ez a nagyságrendje.
Mert azt még elfogadom, hogy egy fiatal srác, épphogy kiemelkedvén a nyomorból, felszabadulván a gettóból, hittel azonosul az őt fölemelő, fölszabadító szocializmussal, majd éppúgy totálisan csalódik. Ez érthető. Ám hogy a filozófus hitbélileg azonosuljon valamely gondolati rendszerrel, majd azt higgye, hogy a gondolkodásnak, a logikának van ellentettje is, fonákja, kontrája… hát, nem tudom, ez a damaszkuszi út már Paudits Béla-i macskakövekkel van kirakva intellektuálisan (érdemes megnézned).
Tehát ez a tézisem: a kritika nem kizárja, hanem föltételezi a valódi azonosulást.
Amitől persze még létezik hitbéli azonosulás is, csak az nem valódi identifikáció. Nem tagadom, eltarthat akár az ember élete végéig, ám ahhoz minimum istenben kell hinned! Az eszmei-hitbéli azonosulás általában csak addig tart, amíg a hívő-azonosuló meg nem kerüli „tízszer-hússzor” a „Móricz Zsigmond körteret”.
A kritikai attitűd persze gyűlöletes, és én nem is azt állítom, hogy muszáj kritikusnak lenned, muszáj magutáltatnod magad mindenkivel, hanem csak azt mondom, hogy másként egyszerűen nem megy.
