Jaja, hazalátogattunk anyuhoz, ha már esett az éjjel. Különben sem bírtam idegileg a partysokat. Így a vasárnapi IC-vel jöttünk haza, és még ültünk is....:)
Örülök én is, hogy megismertelek, bár nem sokat csevegtünk...Majd legközelebb nem késem a topiktaliról:))
Nagyon szuperül leirtad az élményt, amit Neked jelentett a koncert, élménybeszámolónak kiváló szerintem. Taking off sajna, nem volt, pedig lehetett volna... Kár, hogy én ennyire nem éltem meg katartikus élményként a koncertet, vagy nem is tudom, lehet, csak nem tudom megfogalmazni magamban rendesen, mint Te. Örömmel olvastam, amit leírtál, ez a lényeg.
Jók lettek a képek, aranyosak vagytok rajtuk. Tagok közül meg Simon a legaranyosabb. Egyre jobban örülök egyébként Porl visszatérésének, nagyon szimpatikus volt Szegeden és főleg a játéka nagyon tetszett.
Egyszerűen szavakkal kifejezhetetlen.
Aki ugyanezt érzni, az megért, hogy mit mondok.
Egy koncert ami alatt 1000-szer meghaltam és éledtem újjá.
Egy örök emlék, ami az Enyém és senki nem veheti el.
„See you next year.”
See you next year, Robert, Simon, Porl és Jason!
See you next year!
Best wishes and goodbye Sugar Boys!
Koncert: Szeged,
Újszegedi partfürdő.
2005. 08. 26.
Aitner Anna
Bpest; 2005. 08. 29.
Alig tudtam előző éjjel lecsukni a szememet, az izgalom, a várakozás, hogy láthatom Robertéket. Annyi mindent elképzeltem a koncertet illetően, ezt nem.
Du. 4-5 fele beértünk a SZIN-re, lecuccolás, VIP jegy kiváltása után.
Mindenkinek fülig ért a szája, hát beültünk az első szembe jövő sörsátorba.
Egyik ismerősöm, azt mondta, hogy „Ez olyan, mint a Let’s go to bed instrumentálisan.”
Valamit én is hallottam, bár nem mertem volna megesküdni rá, hogy Cure.
Arra gondoltam, hogy biztos valamelyik sátorból jön, bemelegítés végett.
De, nézzük csak azért meg honnan is árad a hang.
Ahogy egyre közeledtünk erősödött s már én is biztos voltam benne, ez a Walk énekhang nélkül.
Nagyszínpadon 2 gitáros meg 1 dobos…ezt persze nagyon messziről láttuk.
A többiek mondták, hogy menjünk el sörözni, de én csakazértis meg akartam nézni ki zenél.
Jöttek velem.
Simon. Megtöröltem a szememet, hátha káprázik, illetve elkezdek gondolkodni, hogy nem keveredtem-e időcsapdába.
Jason, a dobok mögött.
Persze azt, hogy Roger és Perry már a múlté azt tudtuk.
Bevergődtem a második sorba, épp az If only tonight We could sleep hallható.
Nem tudom megérteni, hogy az a kopaszodó, kissé öreg hapsi miért gitározik. Ki az?!
Miért lehet ő ott a színpadon?
S megfordul. Az az arc…mintha már láttam volna.
Porl Thompson!!!!!
Köbö 1 órát láthattunk ebből az instrumentális próbából, de igazán ezt sem hittem el.
És Simon lemászik a hangfalon, a kordon elé (ahol legnagyobb bánatomra két japán csaj fotózgat kedvére, mi meg persze nem fotózhatunk- de fotóztunk!).
Mindenki egyszerre kiabál utána ki így-ki úgy, én egy Mr. Gallup-al próbálkoztam meg, amire rám is nézett.
Jason is lemászott, ő is szögegyenes középirányba ment osztani a dedikálásokat.
Porl is lemászik végül, mi végtelen kajabálásba kezdünk a tömeg jobb szélén, amire odajön, szinte mindenkivel lepacsizik. Röktön nyújtom felé a versesfüzetemet, tollal egyetembe. Nagyon kedvesen, közvetlenül viszonyul a rajongóihoz.
Egyik barátom megkérdi, hogy meddig szándékozik még a Cure-ba maradni, mire azt feleli, hogy egyelőre jól érzi magát és bízik abban, hogy még sokáig maradhat.
Én felteszem a kérdést, ami szerintem rengeteg embert foglalkoztatott akkor: Where is Robert? (Hol van Robert?), mire azt feleli, hogy ő is örülne, ha tudná, valószínűleg még alszik.
Mindenkivel még egy utolsó pacsi, egy utolsó puszi, mire elindul középirányba dedikálni.
Jason is ideér, ő már negyedannyira nem közvetlen, lefirkantja a nevét (Porl még azt is odaírta, hogy ’love’) s megy tovább.
Simon nagyon lelkiismeretesen dedikál mindenkinek, aki kéri. Ideér hozzánk, egy kis kényszeredett mosoly, egy kézfogás s ő is lefirkantja csak a nevét.
Áll mögöttem egy alacsony fiú, aki nem tudja odanyújtani Simonnak a lapját, megsajnáltam s mondom neki, hogy én majd aláíratom neki.
(Mivel mindenki csak fecniket vitt aláíratni s nekem ott volt a versesfüzetem, ezért mind a 3-an azt használták alátétnek s az én tollammal dedikáltak.)
Mind a 3 visszamászik s a színpad bal oldalán lesétál, gondolom a kocsihoz.
A mögöttem álló alacsony srác nagyon hálás, hát azt mondja meghív egy sörre, amire persze igent mondok. Már úgyis elmentek, mind a 3-an; Simon, Porl és Jason.
Sétálunk a sörsátor felé mind a hányan, mire a Tévékettő kipécéz engem s kamerával a kézben kérdést tesz fel. Egyrészt extázisba is voltam a látottak után, másrészt jobb dolgom is van, mint a tévéknek nyilatkozni. Épp ezt kezdtem el kifejteni a kamerásoknak, amikor az egyik barátom megszólal, hogy „Ott van Robert!!!”
Már épp el kezdtem volna neki mondani, hogy ne igyon ennyit, ha látomásai lesznek s odakapom a fejemet a színpad felé.
Roooooooooooobert!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Leszarom a tévékettőt, meg mindent, mint aki a távfutás utolsó 100 méterénél be szeretné bizonyítani, hogy igenis nyer s elkezd rohanni.
Robert napszemüvegbe (én is), oldalzsebes szürke gatyába s fekete ingbe elkezd énekelni. Simon, Porl és Jason is visszatért.
Robert teljesen másnapos
Poénkodik, próbálgatja a mikrofont, énekelget, laharapja a mondatok végét…
De ő az!!!! Ő az!!! Ez Robert!!! Igen, ez Robert!
Hangja elég keservesen cseng, mint mindig, szemét a napszemüveg alatt csukvatartja, nincs kifestve, csak a szája.
Pár dalt előad, a közönség huhog, Robert beszól, hogy „Ezt majd később, ez még nem a koncert.” S mosolyog.
Ez csak olyan fél óráig tarthatott, amíg Robert is énekel.
Mindenki üdvrivalgásban törik ki, Robertet követeli autógrammért, de Robert csak mosolyog s lesomfordál a színpad baloldalán.
Rögtön futunk oda, a lekordonozott részhez, csimpaszkodunk s látjuk, hogy Roberték szállnak be a SZIN-es kocsiba. Ordítozunk, hogy csak egy autógrammot, please, de integet és beszáll.
A kocsi elgördül.
Mennek vissza a Novotel-be.
Teljes az extázis, leülünk a sörpadokhoz sörözni, miegymás, mindenki csak néz ki értelmesen a fejéből s csodálgatja az autógrammját.
18 óra. 20 óra. Biztatjuk egymást, már csak 2 óra, a hangulat egyre fokozódik, az alkohol szinttel együtt, berúgva nem vagyunk, Robertet szeretnénk még azért látni
21 óra, mindenki gőzerővel igazítja a sminket, ki a sárba, ki a földön, a betonon, még egy utolsó sör, még gyorsan mindenki a mosdóra.
21:15. Megindulunk a színpad felé. Anima koncertnek épp végé van, s legnagyobb meghökkenésemre azt veszem észre, hogy az emberek nem tágítanak.
Nem bírom tovább, megkérdezek pár mellettem és előttem állót, hogy ugye csak véletlenül állnak itt, ugye nem a Cure-t várják. A választ persze előre tudom.
Minden erőmet bevetve valahogy előremásztam a 2. sorba.
21:45.Még negyed óra.
A tömeg már most fullaszt, a társaság fele nincs is meg. Nem, ez engem most mind nem érdekel.
21:55.Még 5 perc. Nem akar egyszerűen telni az idő!!!
22:00. Na majd most!
22:01, 02, 03, 04, 05, 06, 07…………15,16.
Ki az ott? Jah, csak egy hangosító.
És ki az ott?
Simon!!!!!
Jason elfoglalja a helyét.
Porl nyakába akasztja a gitárját.
S előjön Robert.
Robert….már sokkal jobb passzban van, a festék nem marad el, fekete ing, fekete gatyó s hozzá az elmaradhatatlan holdjáró.
Sminkje oké, haja kicsit lelapulva. Nem izgat.
Már előre tudtam nagyjából milyen számokat fogok hallani.
A playlist sajnos nincs meg így csak emlékezetből tudok sorolni.
Első az Open volt. Nagyszerű kezdet, a közönség light-osan k(j)úrjongat
Második a Fascination street, a hangulat fokozódik, Robert keserű, de mosolyog, a szeme szokás szerint csukva van.
Olyanok, amiket nem is hittem volna: The blood, Shake dog shake, Push, A night like this, Signal to noise, Shiver and shake, At night, Faith, Grinding halt…
Amik természetesek: Just like heaven, Lullaby, One hundred years (csúcspont), Play for today, A forest, Friday I’m in love (…), Boys don’t cry….
Az új albumról is pár szám: Alt. End, The end of the world, Taking off, Us or them.
Az emberek tolonganak, az eső természetesen esik, a hangulat kimondhatatlan, fantasztikus!
Körül-körülnézve pár ember könnybe lábadt szemmel néz, pár ember ugrál, mintha nem is cure-on lenne, sokan csak úgy jöttek, hogy nem tudták mi is az a Cure. Ez persze nem izgat, az sem, hogy szétnyomtak, hogy kiborították a sörömet, hogy elvesztettem a cigimet, hogy majdnem felborítottak…Nem tud egyszerűen érdekelni…
Hiszen a 2. sorba vagyok!!!!
Ennél többet nem lehet kívánni!!! Robert…Robert, ne menj el, ne hagyj itt, sose hagyd abba!!!
(Ezt a képet most találtam itt, de majd nekem is lesznek és feltöltöm őket.)
Robert már fárad, az órámra tekintve éjfél múlt pár perccel.
Mint, általában most is 3-szor fognak visszajönni- gondoltam.
Elbúcsúztak, de vissza lettek tapsolva. Azt hiszem itt adták elő a Drowning man-t, a Faith-t, az M-t, Play for today-t (az egész közönség dúdol…frenetikus!)
Megint hátramennek, de megint visszajönnek, majd megint hátra s megint vissza.
Érzem ez már a vég.
Inbetween days, Boys don’t cry, Three imaginary boys, Grinding halt, 10:15 Saturday night.
Érzem ,már nem tart soká.
Killing an Arab.
Miért ez a végszó?
Miért telik el 3 óra 2 perc alatt?
Miért megy el Robert?
Miért nem énekelnek még?
Ne!!!!
A dj elkezdett nyomni zenéket, a fények felgyulladtak.
Elkezdtünk tolakodni a színpad bal szél felé, csimpaszkodtunk a magas kordonon.
Elment.
Elmentek.
Vége. Mindennek vége.
Nincs több ráadás.
Lerogytam söröm mellé. Tükörbenéztem s vettem észre, hogy lebőgtem a sminkemet kissé.
Egy koncert…több, mint egy koncert.
Kimondhatatlanul jó volt…kegytlen.
1, Khoiba - valóban cseh zenekar (a konferálás szerint prágaiak) és a 3 előzenekar közül nekem ők tűntek a legérdekesebbnek. Volt a dolognak némi kezdőzenekar-szerű bája, némi elektronikus alapra játszottak szerintem egész érdekes gitár-dolgokat, az énekesnő hangja sem tűnt rossznak, és a csizmájánál határozottan rosszabbul nézett ki a basszusgitáros :-) Persze nem volt egy csoda, de egész jól tűrtem a próbálkozásaikat.
2, Zeraphine - no, itt már akadtak problémák. Ezt a zenekart leginkább a HIM-hez tudnám hasonlítani, mindenki eldöntheti, hogy ez jó vagy rossz jel (bár az énekes hangja jobb volt itt, mint a finneknél). Az sem dobott fel, hogy dalaik nagy része németül volt, és összességében a megjelenés valahogy fontosabbnak tűnt a zenénél.
3, The Cranes - el kell ismernem, mire ők a színpadra léptek, már nagyon régóta vártunk, így halk és lassú, altatódal-szerű számaikkal próbára tették a maradék türelmünket is. Abszolút "szobazenének" tűnt, amin tényleg be lehet aludni.
4, The Cure - ahogy azt sejtettem előre, bennük nem csalódtunk :-) Az Open-t alaposan összekavarták, az Us Or Them most sem ragadott meg, de már önmagában a Figurehead - A Strange Day párosért megérte az egész utazgatás-várakozás. A koncert elején én is a színpad közvetlen közelében álltam, és nagyon furcsa volt az, hogy míg Szegeden (ahol szintén elöl, a korlátnál foglaltam helyet magamnak) már a Fascination Street alatt erősen kellett kapaszkodni, Berlinben az első 6 szám alatt szinte teljesen mozdulatlan volt mindenki. Szorosan álltunk ugyan, de mindenki csak szemlélte a színpadot. Ez az idillikus állapot aztán az Inbetween Days-nél megszűnt (mintha ekkor vették volna észre, hogy elkezdődött a koncert) és innentől kezdve már komoly tombolás volt. A koncert befejezése sejthetően a zenekart is meglepte: a COF szerint ugyan 23.30-ig játszottak volna, mégis olyan 23.00 körül, amint a második ráadás után elhagyták a színpadot, szinte azonnal jöttek is vissza (az előző 2 szünet szép hosszú volt), és Robert bemondta, hogy már csak 1 dal eljátszására maradt idejük - talán pont ezért választották az egyik leghosszabb dalt befejezésként :-) Az elköszönés itt is "see you next year" volt.
Hátcsz akkor elmondok egy titkot. Már én is jártam így, mikor néha MP3-ban hallgattam, és a Pornography után továbbment a playlist a Let's Got To Bed-re. De nekem sohasem esett még jó így :(. bocs :)
Mint már azt mondtam a WMS-t serettem meg legelsőnek, pont az általad is leírtak miatt :)
A R&R&R-ot meg soroljuk be a próbálgatós és a rock közé.
áááááááááááááááááááááááááá
feladom inkább már most ilyen korán, mert most hogy belegondoltam, nagyon megfájdult a fejem, mert a vége úgyis az lenne, hogy minden szám egy külön stílus, vagy kategória ;)
Én pont ma hallgattam meg a Seventeen Seconds-Faith-Pornography hármast, majd utána a Japanese Whisperst... jujjujjujjjjj.
A Wild Mood Swingsben pedig pont a játékosságát, a sokszínűségét szeretem. Vonósok, rock, pop, szving, keringő, játékosság, derű, szomorúság, düh... heterogénségében talán a Head On the Doorhoz vagy a Kiss Me Kiss Me Kiss Mehez hasonlít. Mondjuk a Round&Round&Roundot kőkemény rockszámnak titulálni vicces :-)
Mégiscsak szeretik itt a Wild Mood Swings albumot is?
Szigi101: szerintem annak, hogy többen kedvelik a WMS-t, mint a Japanese Whispers-t, annak több oka is van:
- több és változatosabb szám van rajta, elég hosszú album
- ha valaki ismeri a New Order 82-83 közti felvételeit, akkor egyértelműen felismeri, hogy sajnos az JWP album fele már elnézést de lopás, persze ismét sikeresen Cure módszerrel, és Robert egyedi hangjával, viszont az alap innét származik
- de ami a legfontosabb az-az, hogy "hülyén" jött ki az album (ami ugye tulajdonképpen nem is album, hanem kislemezeknek indult számok nagylemezes gyűjteménye), akkortájt el is veszítette a Cure a rajongói táborának nagy részét, van akit végleg, és van akit egy időre. (szereti valaki a 17sec, FAITH, PGraphy után meghallgatni a JWP kezdőszámát meghallgatni? Nem hinném, főleg nem az albumot. Mondjuk a La Ment lenne az első talán...a folytatása azonban még így is "hülyén" maradna az előzőekhez képest)
Ami azt illeti a Want sokkal inkább ideillene (már ha a két szóban forgóról beszélünk). Azonban igazi folytatásként eddíg szerintem valójában csak a BloodFlowers Out of This World nyitószáma jöhet szóba a Pgraphy szám/album folytatására.
Azt is érdemes megfigyelni, hogy a WMS tracklistje tulajdonképpen 3 blokkra szedhető. Egy kökeményes vad rockszerű alapra (Club America, R&R&R,Return, Trap);egy kifinomult, mégis szimpla borongós, gyötrődő Cure-ra (This is a Lie, Jupiter Crash, Numb), és egy "próbálkozó" stílusra, melyre a mai napig nem tudok semmi kigazán odaillő kategóriát mondani (én azt mondom, hogy ilet még senki nem csinált eddíg, és nekem pont ezért tetszenek, és persze a kritikusok is sokat vitáznak róla, tény, hogy pomt ezen okok miatt rengeteg munkájuk lehetett ezen számokkal (The 13th, Strange Attraction, Mint Car, Gone!).
Kihagytam még két számot a Want-ot, és a Bare-t. Nem véletlenül, hiszen ez a két szám egy prológus, és egy epilógus.
Szerintem ilyen a WMS!
Ja az semmi, de ezt az albumot még el lehet valahogy "mesélni", de hogy teszed ezt meg a többivel? >:-D)
Szóval miden esetre a WMS is jó album, szerintem pont a fent említettek miatt jobb, mint a JWP. Az érdekessége az egésznek, hogy mind a két albumról vannak olyan slágerek, melyet szinte mindenki elfogad, és szívesen hallgatja, tény az is, hogy a Japanese Whispersen, szinte minden szám ilyen, viszont nem is vitatkozik senki rajta, hogy jó e vagy nem (mármint albumként). Egy biztos nem igazán érti senki, hogy a PGraphy után hogyan tudták ezt a bolgog nagy-kislemezt elkészíteni/kiadni, nos én pont ezt csodálom is meg nem is az egészben.
Snakepit édesem legközelebb lépjél ki a fórumból, mert a Te nicked alattt írtam be ! :-D Szóval én voltam az elöbb a tettes lovecat (the one and only :-)
Waters nem vesztünk el, csak elmentünk Berlinbe :-D Sikerült azért valamennyi képet csinálni a számodra szerzett, de használhatatlannak bizonyuló fotó(foto) passal?
A dvd-ket holnap feladom Neked.
Még ma este feldobom a a képeket ide :-D
A berlini bulin nekem tényleg tetszett a Zeraphine (jó volt a zene és nagyon bejöttek a pasik is - csorgó nyál effektus :-) )
Szegeden az első sorban voltam, berlinben a második sorban , de nagy volt a Push-olás és kimentem a tömegből... Az első 5 dalnál laza volt minden, rengetek hellyel, de az Inbetween alatt elszabadultak az indulatok és zúztak ezerrel. Amikor a hátadon érzed, hogy jön a másik könyöke és lassan a torkodon jön ki , akkor lehet ott kell hagyni a frankó helyett, mert nem fogod tudni tartani magad végig -én így voltam ezzel. A koncert alatt a 8 bizonságis nem unatkozott, mert kb 20-25 embert kellett kivenni az első sorokból.
Most néztem az Aktív beharangozót és még csak egy mondat sem volt, hogy lenne ma Cure, pedig azt mondták a srácok pénteken amikor csinálták a felvételeket...........
ja, és nem mondanék igazat, ha kihagynám a gone-t, amely a want után a második helyezett. természetesen mindez wms rangsor, ezek a darabok a totális cure listán keményen sereghajtók.
Egy kis nosztalgia 2002-ből :-D 
