Ha valaki vesz egy bokszert (annak a pénznek a maradványaiból, amit az általa legyalázott költőóriás vezette alapítványtól kapott, vélhetően művészi pályájának egyengetésére, elősegítésére, tehát jószándékkal, de semmiképp sem bosszúállási célból beszerzendő bokszerekre, ezt bátran feltételezhetjük) - és teszi ezt azért, hogy elverje azt a férfit, akit a megdugásra kiszemelt analítikus nála vonzóbbnak talált, ezért tehát megleste az illetőt, de inába szállt a bátorsága, a bokszer viszont a nyakán maradt, és lehetett megint indulni körbe lejmolni (gazdag ismerőst, nőket, alapítványokat, naiv mecénásokat, bárkit), az nagy költő ugyan, meghaladhatatlan zseni, és óriása költészetünknek, de sajnos egyben gyáva krakéler is.
Kosztolányi így vázolta fel:
Tehát Jancsi, vagy János - amint parancsoljátok - huszonkilenc éves és költő. Rövid életének hosszú éveit azzal töltötte el, hogy várakozott. Várt arra, hogy a nap feljöjjön, aztán arra várt, hogy a nap lenyugodjék. De hogy miért várt arra, vagy erre, azt maga se tudta volna megmagyarázni.
...
Mit csinálnak a munkanélküli írók? Hát azt, amit a többiek... Egy darabig még ki-ki a maga mesterségét folytatja. A munkanélküli írók is. Kitartóságuk folytán a régi végsebességgel haladnak. Mozognak bennük a szavak, melyek egyébként nagy alkotásokat szolgálhattak volna, túlburjánoznak az érzésen, a gondolaton s egy központi irányító és fékező erő híján kitörnek szokott pályájukból, föllázadnak, követelik a maguk jogát. Ezek a szavak önálló életet kezdenek élni, akár a sokáig hevertetett szerszámok, az unatkozó kalapácsok, melyek egyszerre csak kiugranak szerszámládájukból és összevissza kalapálnak mindent, vagy az érdemtelenül mellőzött gyaluk, melyek kétségbeesésükben a mester keze nélkül ide-oda futkosnak és siklanak s őrjöngve gyalulgatják a falat, a szőnyeget, a tükröt, amit érnek. Kísérteties ez, barátaim.
Jancsin is ezt tapasztaltam. Egyre kevesebbet írt. Utóbb már csak a költeményeinek címét, vagy rímeit írta meg, mint a legszükségesebbet, megmentve belőlük a forma mozgatóerejét, a lényeget. A többit elvetélte.
Általában véve még nem tisztultak le, még eljön az a rettentes frász, amitől majd le fognak azok a dolgok tisztulni.......még csak egy folyamat kezdetén vagyunk, amelynek nincsen hová kifutni....Eszter még nagyon fiatal, hiányzik a tapasztalata, honnan is tudná, hogy a szavak mit is jelentenek valójában...valszeg ti se nagyon tudjátok....
Látom ugyanaz a kiadás van mindkettőnk birtokában, és lám mégsem egyformát olvasunk belőle. Vagy csak nem azonosan értjük az üzeneteket. Azt hiszem, hogy csak egyetlen dologban értünk egyet, József Attila zseniális költő. Ez nem lehet vita tárgya!
Vágó Mártát nem azért szeretjük, - már mi a többiek-, mert kitűnő verseket írt, hanem mert megosztotta velünk, leírta, elmondta életének egy szakaszát mely egy rövid ideig JA életével paralel haladt. Ezért örök hálára kötelezte azokat, akik valóban szeretik a költészetet, és benne JA-t. Ugyan ez vonatkozik Szántó Juditra is. Mindkét hölgy, akik nem Tverdotai magasságokban írták meg visszaemlékezéseiket, szerintem igen olvasmányos lenyűgöző remeket adtak kezünkbe.
Azt írod a „Vágó-család minden tagja furkó volt”. Ha ez így lett volna, akkor JA a lakásuk közelébe se mehetett volna, nem hogy féltett lányuk szoknyája körül sertepertéljen. Képzeld csak el. Egy nem igazán gazdag apa, de mindenképen jómódú, aki családjának tisztes megélhetést teremt, olyan jövőt képzel egyetlen gyermekének, amilyet a proletárköltő nyújthatott volna. Szerintem egyetlen akkori(?) (kis?)polgári család sem fogadta volna be, mint családtagot. Egyébként ma sem lenne ez másként. Márta két kő között őrlődött. Egyrészt családja iránti felelősségtől, másrészt a szegény költő iránt érzett szerelemtől. Így vélekedik: „De hiszen az mind nem fontos annyira, mint az, hogy míg az apám függvénye vagyok, és teljesen ő adja meg életem formáit, addig nyíltan nem lehetek senki szeretője, titokban pedig nem akarok, nincs semmi kedvem hozzá és lehetetlen is.” (1928 júl. 18. 327old.) Ne feledjük, 1928-at írunk!
Ha máshonnan nem is de Márta leveléből megtudhatjuk, hogy figyelemre méltó könyvgyűjteménnyel rendelkeztek szülei. (Így a furkóság már kétséges.) Így ír: „Anya igazán nagyon boldog, ha néhányszor felmennél hozzá barátkozni, úgy kellene neki egy értelmes ember, aki kicsit kedves hozzá és törődik vele, és ilyenkor kérhetnél kölcsön könyvet, ő azt örömmel ad mindig.” (1928 szept. 15. 356old.)
Lássuk be, hogy amíg az írók költők alkotnak, vagyis szellemi táplálékot állítanak elő, addig szerinted a „furkók”, banktisztviselők, esztergályosok, tanárok cukrászok és más kézművesek sokkal földhözragadtabb mindennapi szükségleteinket termelik meg. A munkáért kapott bérükből tudják aztán megvenni a regény a költeményt és Vágó úrnak még arra is tellett, hogy nem igazán hatalmas jövedelméből (már egy Hatvanyhoz képest) egy kallódó József Attilát is támogatni tudott.
Ami a szembefordulást illeti, az lehet egy költői túlzás. Nem szoktam a versben minden szót górcső alatt vizsgálni. Van költői szabadság is, vagy mi a fene. Ha a ritmus nem bicsaklik tőle, akkor jó, áldja-, vigye, még akkor is, ha a jelentésben egy kis homályt vélünk. Bár szerintem itt Márta arról emlékezik, hogy Attila unszolta, hogy jöjjön haza Londonból és házasodjanak össze és legyen angol levelező. Mint tudjuk ezt Márta nem tette, tehette meg hisz, kötötte apja ellenkezése és …társadalmi helyzete. Ezt Attila nem vette jó néven, hogy finoman szóljak.
Ezt írod: „tudniillik ez részint gusztustalan, részint hülyeség.”
Tudod, szerintem meg az hülyeség meg gusztustalan, ha valakinek a legbensőbb énjéből fakadó gondolatot cikizik. Mártának ennyi tellett, és ezt tudja nyújtani. Már csak a József Attilára való tekintett miatt is több tiszteletet érdemel. Képzeld csak el, ha itt valaki ezt a sort kezdené lebutítani: „a szellőzködő, lágy melegben tapsikolnak a jázminok” Mi az, hogy a jázminok tapsikolak? Na nehogy aztán már! Tudod kik, tapsikolnak? Meg mondom! Az óvodások tapsikolnak. Mikor az éneklik:
Legyen az akárki, művész vagy talentum nélküli segéd esztergályos, sohasem azért ítélem el a benne lévő ember értékét, hogy szexuális irányultsága, teljesítőképessége megfelelt e a társadalmi konvencióknak, elvárásoknak. Mindig csak az alkotás illetve munkadarab minősége az, ami a megítélést befolyásolhatja. Vagy feltételezed, hogy mondjuk a D-dúr hegedűversenyt, másként kell játszani, hallgatni, mert szerzője saját neméhez vonzódott.
Egész véletlenül, kis keresgélés után, lám itt van a könyv: Vágó Márta: József Attila, megjelent a szépirodalmi könyvkiadónál, 1978-ban. Ára 31Ft
Volt szerencsém korábban (talán többször is) átolvasni a könyvet de az általad idézett mondatokat, állításokat sehogyan sem sikerült emlékeim homályából előkapirgálni. Egyébként egyáltalán nem mérvadó véleményem szerint Vágó Márta szerette József Attilát, bármilyen furcsa is, képzeld egy nő szeretett egy férfit. Hogy ebben mennyire játszott szerepet a költői mivolt azt nem tudhatjuk, és nem is érdemes keresgélni. Gondolod, hogy egy szerelmes nő a szeretett férfi halála után nyilvánosságra hoz olyan hálószobatitkokat, melyek nem csak a férfit de őt magát is rossz megvilágításba helyezi. (Biztos, hogy férfi vagy, ilyet egy nő nem ír le!)
Figyeld csak, milyen szemérmesen ír Vágó Márta kettőjük kapcsolatáról: „Fordítás” című fejezet, 238. oldal.
„Kifogás merült fel az ellen, hogy részleteket elhallgatok, kapcsolatunk olyan oldalát nem tárom fel, amely mégis nem hallgatható el, ha teljes nyíltsággal kell róla vallanom. Bevalljam hát, hogy a fönt leírt jelenetben, nem ültem, hanem feküdtem mögötte az ágyban egy kis hűléssel, influenzával, és hogy amikor írás közben leheveredett, mellém heveredett, hogy viszonyunk volt? Hogy látogatóim beteglátogatók voltak, akik sajnálták, hogy egy verőfényes, szép ünnepnapot ágyban kell töltenem, kevés lázzal, és hogy mikor azok elmentek és Böske beadta volt a vacsorát a kis teakocsin kettőnknek és elvonult „mulatni”, mi ketten maradtunk Attilával, és az egész jelenet egy árnyalattal másképp folyt le, mint ahogy leírtam? Hogy a szeretőm volt már akkor? Hogy is kezdődött? „ Kérdem én, hol van itt a pornó?
Aztán van még a konyakivás, a rózsával és a gyufa jelenet. Ha ott felfedezel bárminemű gyömöszölést, akkor csak a te képzeleted csal meg. Túl sok pornót nézel a televízióban.
Ha végig olvasod a könyvet, akkor tapasztalhatod, József Attila (már Vágó Márta szerint) minden alkalmat megragadott, felhasznált, kért, könyörgött, zsarolt, csak hogy az imádott nővel ágyba bújhasson. Az általad jellemzett férfiak szerintem nem ilyenek.
Szembefordultál, ellöktelek, Most hívhatlak porban, esengve S mögötted járva gyűjthetem Hulladékaid perselyembe.
Így ír egy asszony halott szerelméről, és nem másként.
Így szól a mondat: „… semmi gond, jön a szebb jövő (sőt már itt is van a metéletlen farka vége), és ti bachva-dugva mindegyszálig megtaláljátok majd benne egymást!”
Ez nem zsidózás, drága gyermekeim, hogy egyem a nyereg alatt puhított stílérzéketeket, továbbá a fosztóképzők iránti csóribesnyő affinitásotokat, nem zsidózás ez, hanem épp ellenkezőleg: morvainénizés.
A Táltosnő „metélt farkincákról” beszél, amikor a zsidókra gondol nyáladzó hévvel, én pedig a Babarczy Eszter-i „szebb jövőről” beszélek, illetve arról, hogy a „szebb jövőnek” metéletlen a farkincája értelemszerűen. Nem tudom, a Káma könyökénél használtátok-e már a diszjunktív-kategorikus szillogizmus fogalmát, azzal érkeztetek-e Vereckén át a Kárpát-medencébe, vagy sem; ha nem, lassan ideje lesz megtanulnotok, méghozzá a saját érdeketekben:
A rút jelennek metélt a farkincája.
A szebb jövő nem olyan, mint a rút jelen.
----------------------------------------------------
Tehát a szebb jövőnek metéletlen a farkincája.
Vagy még így sem tetszik a szöveg?! Jó, értem én, nagyon is megértem, de akkor tán’ tessenek a Táltosnőnél reklamálni! Valamelyiknél a kettő közül. Szerintem annál érdemes, amelyik több erjesztett lólevet fogyasztott a közelmúltban, merthogy annak szürkébb a kuligánja, már ha leöntötte jó kumisszal. De lehet reklamálni a feministáknál is (+ Magyar Bálint), akik azt állítják, hogy a férfibarmoktól mentes szebb jövőt majd a nők hozzák el a politikába, a közéletbe (persze csakis akkor, ha megkapják a magasabb kvótát), azok a nők, akik ugye farkincáznak, szebbjövőznek, miközben egyáltalán nem értenek a labdarúgáshoz. Ez utóbbi az alapnői specifikum. Sok nőket a politikába, százat és ezeret!
Míg a lényeg az, hogy nékem is van jusson a „szebb jövőre”, és ha a „szebb jövőnek” metéletlen a farka vége (az a dicső tizennégyvalahány százalék), akkor egyrészt jogom, másrészt hazafias kötelességem ennek örülni! Akár verbálisan is.
Ej Lucskos, Lucskos! Mire fel ez a nagy, löttyös Hübrisz?
"Ha „nincsen most kedved visszaolvasgatni”, akkor vajon miért szólsz hozzá?" Azért, mert felakartam hívni a figyelmedet egy tévedésedre. Viszont már benne voltam a "válasz ablakban", meg kellett volna újra nyitnom az egész topikot stb., stb.) De azt is jeleztem, hogy a téma (ti. a nagyvad emlékezetem szerint B. Anikó-nál indult. Azt sem akartam, hogy beidézzem, ezt ezt mondta, az azt mondta, erre emez ezt mondta, amez meg azt mondta, akit érdekel, úgyis megnézi.
bioremete Vissza a topikba 2009-06-26 15:58:20 (#16339) Kérlekalázattal,ábrándodat elõ lehet vezetni a topicnyitónál,
B. Anikó Vissza a topikba 2009-06-26 14:13:49 (#16337) Javaslom a topik átnevezését: Babarczy Eszter, a nagyvad.
Előzmény: bioremete Vissza a topikba 2009-06-26 13:58:44 (#16336)
Mert mondjuk egy kis szintelen, szagtalan, mezei kecskefing szinvonalú alakkal nem bíbelödsz, hanem nagyvadra mégy, s ezzel akarva nemakarva egy bizonyos rangot adsz neki, holott igazán az lenne a célod, hogy megfoszd eddig elért szellemi rangjaitól is, ámbár csak de profundis.
"Tehát – csak a kedvedért, hogy ne kelljen visszaolvasgatni szegény fejednek – módosítok a szövegen: az illető kisvártatva visszasunnyogott egerezni, cirmicicusozni, nagyvadazni és lopedevegázni. Visszasunnyogott fabulázni. Rébuszozni. Simléderezni. És azután ne röstelld magad érte, semmiben sem különbözöl a többi csetelőtől! Similis a simlisnek gaudeál." A simlis tényleg a simlisnek örül. Csak az a kérdés, hogy ki ebben a történetben a simlis!
Fogalmi cunamit zúdítottunk magunkra pár bejegyzés során, nem lehetséges a vita folytatása ezek tisztázása és szétrostálása nélkül. Az összevissza dobált demagóg-populista-plebejus-autoriter szavaktévutakra vezetnek.
Kiinduló pontnak azt kínálom, hogy ezek nem egymást kizáró vagy helyettesítő és nem is feltétlenül egybe tartozó fogalmak. Például egy vezető lehet egyszer populista, másszor demagóg, mert a kettő nem ugyanaz. A populista a nép kegyeit keresi és a népnek tetsző szólamokat zeng a támogatottság reményében, a demagóg viszont a nép nevében és képviseletében visszaél politikai jogaival (például az a római néptribunus, aki arra vetemedett, hogy megtiltsa a sorozást, amikor az ellenség már a Capitoliumot is elfoglalta, mert cserébe a földtörvény megszavazását követelte, és azt gondolta, hogy a szenátus és a consul a szorult helyzetben enged a pimasz zsarolásnak. Ezt a demagógot maga a nép söpörte el, a polgárok felszólítás nélkül is jelentkeztek katonának, leverték az ellenséget, majd folytatták a legális küzdelmet a földjogokért.)
A populizmus tehát ("egészséges" keretek között, amelyeket a politikai jóízlés jelöl ki) - a többpárti politikai velejárója, nekem nincs vele különösebb bajom. A populizmus azt jelzi, hogy demokrácia van, diktatúrában ugyanis nincs rá szükség.
Hogy a diktatúrában szükség van populizmusra, arról korábban írtam. Arról pedig, hogy a civil politikus nem válhat diktátorrá populizmus (+ demagógia) nélkül, éppen a Mester beszél egyik átkos könyvében:
„1945 nyarán magam is láttam, hogy egy a Népligetben rendezett nagygyűlésen Rákosi Mátyás leült a fűbe az emberek közé, keresztapaságot vállalt, futballmeccsekre járt. A népieskedő alapállás akkor is csak a külvilágnak szólt, Rákosi a magyar népet alapvetően jobboldali beállítottságúnak tartotta, gyakran panaszkodott pártbeli bizalmasainak:
– Tízmillió fasisztával kell felépítenünk a szocializmust!”
Idéztem a Mestert, már csak azért is, hogy az általam „összevissza dobált szavak” nehogy „tévutakra vezessenek” itt mindenkit.
Na most eltekintve attól, hogy a „népieskedés” eo ipso a „külvilágnak szól”, továbbá eltekintve attól, hogy Rákosinak a népieskedés nem „alapállása” (Rákosinál a machiavellizmus az alapállás, a populizmus annak eszköze), szóval mindettől eltekintve, világossá válik: a Mester tudja, mi a különbség a plebejus alapállás, illetve a népieskedés (mint manír) között.
Nem nyivákolni kell tehát a Mester üdvéért, presztízséért, hanem olvasni a szövegeit! És akkor talán hablatyolni sem muszáj Capitoliumról, földtörvényről, néptribunusról, szenátusról, „pimasz zsarolásról”, földjogokról, „egészséges keretekről” (ami egy külön agyrém, főként akkor, ha az egészséges kereteket a „jóízlés” jelöli ki), szóval, ha nem tudálékos az ember, hanem híven követi a Mester stilisztikai útmutatásait, akkor nem ír le az interneten akkora a marhaságot, mely szerint „populizmus azt jelzi, hogy demokrácia van, diktatúrában ugyanis nincs rá szükség”.
Ismétlem: ez akkora melléfogás, melyen az jóisten Lope de Vegája sem segít!
„be akartad neki valamikor dugni” „gyereketek is lehet”„még bachni sem tudott” „gyengus volt az ágyban”„reiszolt, nyalt, szopott”
Így már világos. Néked ez a dolog izgi nagyon. Azt mondom ezért, egyet se búsulj, találsz majd magadnak olyan nicket, aki szívesen bachna veled, szakszerűen bedugná néked, vagy bedugatná magának a tiedével (nem tudom, milyen ivarú vagy, nem is érdekel).
Ahogyan azt a költői kismadár már előcsiripelte annakidején: a jelennek búját édesitvén, fiaim, csak dugjatok és bachjatok virtuálisan! Ámde ne reiszoljatok, ne nyaljatok és ne szopjatok soha!
A szebb jövő lényege a nagy kékeres turulbesenyő bráner-beakasztásban rejlik. Hogy a szeme fennakadjon, a füle is kettéálljon!
Mondom, semmi gond, jön a szebb jövő (sőt már itt is van a metéletlen farka vége), és ti bachva-dugva mindegyszálig megtaláljátok majd benne egymást!
Ha „nincsen most kedved visszaolvasgatni”, akkor vajon miért szólsz hozzá? Olvasgatni nincs kedved? Csak beledumálni van kedved?
Azt állítod, „alaposan félreértettem”. Nyilván, mert te mindent tudsz. Csupán azt nem tudod, hogy mit értettem félre alaposan, azt, amit félreértettem, hogyan értettem félre, illetve hogyan kellett volna értenem.
Én az „alaposan félreértett” szövegről ennyit mondtam: „Majd kisvártatva visszasunnyogott egerezni.”
Mi ebben a félreértés? Egerezett vagy nem egerezett? Jó, cirmicicusozott is. Ami viszont nem zárja ki, hogy egerezett is. Illetve még nagyvadazott és lopedevegázott. Miközben egerezett.
Tehát – csak a kedvedért, hogy ne kelljen visszaolvasgatni szegény fejednek – módosítok a szövegen: az illető kisvártatva visszasunnyogott egerezni, cirmicicusozni, nagyvadazni és lopedevegázni. Visszasunnyogott fabulázni. Rébuszozni. Simléderezni.
Te pedig csetelődjél tovább boldogan! De nem ám úgy, hogy közben visszaolvasgatva azt, amiről fecsegsz, hanem élből, telibe! Minden visszaolvasgatás nélkül monnyad a tutit: ki mit írt, miért írta, mit értett félre, de legfőképp csak annyit, hogy alaposan félreértette.
Ez a komoly csetelés. A hozzád hasonlóan komoly csetelők majd komolyan vesznek érte. Sőt javaslom: csetelj így bele országos ügyekbe is! És ha orvos vagy civilben, akkor se olvasgass vissza semmit (már amennyiben nincsen kedved hozzá), csak vágj bele a néni hasába bátran, merthogy az az izgalmas! Vagy sikerül, vagy nem. Vagy úgy van, ahogyan gondolod, vagy pedig nem úgy van. És azután ne röstelld magad érte, semmiben sem különbözöl a többi csetelőtől! Similis a simlisnek gaudeál.
"Visszaütöttem, az orrára koppintottam, mire Papirius elkotródott. Majd kisvártatva visszasunnyogott egerezni. A cunamizás után. " Szerintem meg te ezt alaposan félreértetted. Valaki - talán B. Anikó, nincsen most kedvem visszaolvasgatni - nagyvadazott, erre jött Papiriustól az, hogy az egérnek Cirmicicus is nagyvad.
Gondoljad meg, hogy milyen ön sorsrontó vagy, végre jelentkezik egy hozzád hasonló kvalitásokkal rendelkező ember, aki hajlandó veled érdemben eszmét cserélni, nem is tudom második vagy harmadik találkozásnál, kegyetlenül legyilkolod.
Előzmény:dr. Szophroszüné (16334)
Nem emlékszem pontosan, úgy hatszor-hétszer írtam le: mutassanak rá arra a hozzászólásra, amelyben én megbántottam valakit. Elsőként. Ez volt a kérdésem (már cirka négy éve): hol az a hozzászólás? Mind a mai napig nincs válasz. Tehát bizonyított: én mindig csak visszaütöttem!
És most nem is kell mélyen kutakodnunk, itt vannak még a szövegek, nem messze.
Tehát az történt, hogy ezúttal is Papirius Cursor (mert ő az, akit én állítólag „kegyetlenül legyilkoltam”) kezdte a keménykedést. Azt írta, hogy én fogalmi cunamit zúdítottam az ő tisztességben megőszült Capitoliumára. Majd hosszas, végtelenül nagyképű tudálékoskodásba kezdett néptribunusról, consulokról, szenátusról, miegyebekről, ahelyett, hogy elolvasta volna a szótárban a plebejus, a populista, illetve a demagóg fogalmak jelentését.
Papirius ezt írta szó szerint: „Kiinduló pontnak azt kínálom…”.
Hát csak ne kínáljon ő semmit! Ha beszélgetni akar, akkor tartsa magát a beszélgető emberek alapkonszenzusához: nem önkényesen használjuk a fogalmakat, hanem – lehetőségszerint – úgy, hogy azokat mindenki értse. Márpedig mind a plebejus, mind a populista, mind a demagóg szavak jelentésére van általánosan elfogadott (és értelmes!!!) konszenzus, a Magyar Tudományos Akadémia rögzítette is mind a hármat. Ha viszont valaki nem fogadja el a közmegegyezést (joga van hozzá), akkor ne akarjon beszélgetni értelemszerűen, akkor írjon szuverén műalkotást, ám az esetben tudomásul kell vennie: kivonta magát a konszenzus nyújtotta védelem alól. Vagyis ne siránkozzék, ha kritika éri! Különösen akkor ne, ha előtte cunamizott is egy egészségeset.
Ezt írja Papairius Cursor: „A populizmus tehát (...) -a többpárti politika velejárója, nekem nincs vele különösebb bajom”.
Igen?! És kit érdekel, hogy Cursornak van-e különösebb baja, vagy nincs-e különösebb baja valamely fogalommal?! A populizmus jelenti, amit jelent, nem azt jelenti, hogy zselés fánk, hanem azt jelenti, hogy népieskedés. Miféle infantilizmus azt állítani, hogy egy Papiriusnak „nincs különösebb baja” valamely fogalommal? Még a végén meg kell kérdeznünk, hogy van-e valami baja Papiriusnak a diófával. Vagy a kerti kapával.
Döntő kérdés: melyik az a szöveg, milyen az a szöveg, melynek nyomán Papirius pökhendi cunamizással válaszolt? Megmutatom, ezt írtam szó szerint:
„Hosszan idéztelek, elsősorban azért, hogy még egyszer el legyen olvasva a szöveged, annyira szép a Mozart-metafora… illetve nem… nem fogok itt hazudozni, elsősorban azért, mert vitázni akarok veled (illik a szövegösszefüggést is megmutatni), és másodsorban azért, mert jót írtál… Azt hiszem, így vagyok tisztességes.
(…)
Na most, ha te az vagy, akire gondolok, akkor igen-igen jól, behatóan ismered Shakespeare-t, ezért nagyon érdekelne, miként értelmezed a yorki herceg alábbi megállapításait:
(…)
Nem arról van-e szó, hogy csak a szánalom, a magunk és mások iránti könyörület teljes kitörlésével a lelkünkből, vagyis csak szerelmetes Diabólusszá („gazemberré”) válással szabadulhatunk meg az „értelmiségi körök”, a „bretagnei fattyak” démonától?
Ez a kérdésem. (Nehéz kérdés, ha nem válaszolsz rá, nem tekintem barátságtalan gesztusnak.)”
Ezt írtam Papiriusnak 2009.06.23 10:45:45 másodperckor. Mire jött a levele három óra múltán, 2009.06.23 13:50:34 másodperckor, s amelyben nehezményezi, hogy én fogalmi cunamit zúdítottam szegény fejére. Tehát letagadhatatlan: Papirius vágta hozzám a kesztyűt; ami természetesen nem zavar; fölvettem én híven, és azután orrba csaptam vele. Nem igazságtalanul, ugyanis Papirius a kádári eladósodásról pontosan azt állítja, amit a farkincázó némber is mondogat, illetve azt, amit a Fekete Jánost nyilvánvalóan zsidóságában megalázó államelnök szokott hangoztatni. Ismétlem: keményen, de nem igazságtalanul vágtam vissza az elém hajított kesztyűt. Nota bene, ha Papirius nem cunamizik, én is kíméletesebben fogalmazok.
Visszaütöttem, az orrára koppintottam, mire Papirius elkotródott. Majd kisvártatva visszasunnyogottegerezni. A cunamizás után.
Kérdezem: miféle ember az ilyen? Férfi az ilyen? (Legalább annyit tudhatna, hogy az egér nem vadászik a macskára, fabuláljon erről Lope de Vega, amit akar.)
Nem férfi az ilyen. Nem mondom meg, hogy milyen ember. Illetve csak annyit, hogy mentálisan is, intellektuálisan is vitaképtelen.
Érdemes emlékezni Zelk Zoltán szavaira, ő elmondja: a Babits-pamflet megjelenésének napján berontott József Attila szobájába, hogy erősen kérdőre vonja a gonosz szerzőt, ámde azt tapasztalta elképedve, hogy a pamflet írójából áradt a Babits értékei iránti tisztelet, szeretet, rajongás. Nem viccelek, ezt Zelk állítja. (Egyébként elhiszem neki, hogy így történt.)
Ezért azután engem sem érdekel, ha valaki Kossuth-díjas, vagy alternatív díjas, vagy méltatlanul mellőzött kvalitás, szarok bele, ha egyszer volt oly faszagyerek cunamizni, akkor onnantól tessen éppoly faszán tökéletesnek lenni, különben „kegyetlenül le” lesz „gyilkolva” (ahogy itt mondani szokás). Miközben az értékei ugyanúgy számon vannak tartva, mint Babits értékei a „viszolyogtató” József Attila által.
Ez ilyen egyszerű. A többi pedig a moderátorok dolga.
Reprezentatív a névsor. Vagyishogy képzettségtől, előképzettségtől függetlenül jellemző. Van köztük jó szakember, van köztük vérdilettáns, abban közösek, hogy jár a szájuk, mint a kacsa segge. Azt hiszik, attól menők, ha szerepelnek orrba-szájba.
Miért nincs közöttük Gombár Csaba? Miért nincs köztük Petschnig Mária Zita? Miért nincs közöttük Bokros Lajos, Bauer Tamás, Szilágyi Ákos, Ormos Mária?
Nem szükségképpen azért, merthogy ezek jobb szakemberek, mint a „kardigánosok”, hanem azért elsősorban, mert intelligensebbek. Nem jártatják a szájukat akkor is, amikor az adott kérdésből nincsenek naprakészen fölkészülve.
Babarczy Eszter persze egy külön „tészta”. Ő akkor téved, ha véletlenül eltrafál valamit.
Babarczy Eszter
ITÁLIAI UTAZÁS* Most nem visel sminket, zöld trikót vett fel és farmert, de az nem látszik a képen. A trikó nem tudom, hová tűnt már, pedig volt hozzá egy elegáns kis kardigán is. De a melltartó pántja, amely leplezetlenül fénylik a vállán, ismerős. Túlélte a költözést, és nyilván csak a következő költözésnél esedékes leltározáskor bukkan majd újra elő.A haja vörös. A szeme barna. Akkor most vörös maga vagy barna, vagy micsoda? Ezt kérdezi a híres professzor az e-mailben. Azt kéne válaszolnom, nem tudom, milyen vagyok, ilyen is, olyan is, és mire jó ez, ehelyett azonban kötelességtudóan megadok egy precíz hajszínt. Auburn, az vagyok.
Gondoljad meg, hogy milyen ön sorsrontó vagy, végre jelentkezik egy hozzád hasonló kvalitásokkal rendelkező ember, aki hajlandó veled érdemben eszmét cserélni, nem is tudom második vagy harmadik találkozásnál, kegyetlenül legyilkolod.
Előzmény:dr. Szophroszüné (16334)
A következő a dolog dialektikája – érdemes megjegyezni, hogy miattam senki ne koptassa fölöslegesen az ujja begyét –, szóval, ha valaki megtiszteltetésnek veszi, hogy velem dumálhat, akkor én megtiszteltetésnek veszem, hogy azzal az emberrel beszélgethetek.
Ám, ha valaki úgy érzi magáról, hogy ő „hajlandó” velem „érdemben eszmét cserélni”, akkor az onnantól már ne is erőlködjék tovább, mert én két másodperc alatt észreveszem, hogy fölsőbb rendűnek tekinti magát az illető, és már mondom is néki, hogy viszonlátás.
A pökhendi embert nem állhatom, még akkor sem, ha mégoly „hajlandóságot” mutat ő az én méltatlan irányomban.
Magyarán: ha észreveszem (márpedig én észreveszem), hogy valaki nem okos akar lenni, hanem okosabb, akkor annak bebizonyítom, hogy igaza van: ő valóban nem okos. Csak okosabb.
Amúgy pedig nem „gyilkoltam” le Papirius Cursort, egyszerűen csak bebizonyítottam, hogy Kádár nem hazudott akkor, amikor nem tette közhírré, hogy a Szovjetunió megzsarolta Magyarországot. Ugyanis nincs a világtörténelemnek olyan (épeszű) politikusa, aki ne pontosan úgy cselekedett volna az adott szituációban, mint Kádár János.
Nem én hazugoztam le Papirius Cursort, hanem ő hazugozta le Kádárt. Oktalanul.
És persze nem hazudott Kádár akkor sem, amikor (Ceausescuval ellentétben) úgy vélte, hogy éhes emberekkel nem lehet szocializmust építeni.
„De hazugság volt a 1975-ös pártkongresszuson a felépített szocializmus kézzelfogható távlatba helyezése, miközben a pártvezetés (és ő maga is természetesen) tisztában volt az ország hanyatló gazdasági helyzetével, és hamarosan sor is került az első nyugati hitelfelvételekre az összeomlás elodázása végett."
Tehát éppen arról van szó, hogy Kádár szerint hanyatló gazdasági helyzetben nem lehet szocializmust építeni, míg prosperáló gazdasággal igen, a gazdaság föllendítéséhez pedig erőforrásokra van szükség. Mármost Kádár tudta, hogy Széchenyitől Fekete Jánosig hiteles koponyák állítják: a hitel nemhogy nem ördögtől való szörnyűség, de akár még szocializmust is lehet építeni hozomra.
Ismétlem: lehet ez tévedés, lehet ostobáság, lehet kommunista blaszfémia, lehet bármi, csak éppen hazugságnak nem nevezhető.
Ezt mondtam. Mi ebben a „legyilkolás”? Mit kellett volna mondanom? Hogy igen, valóban, Kádár hazudott ez a mocskospiszkos hazaáruló muszkavezető, a belét taposom ki mingyár a hazug mocskos zsidóbérenc bolsevistájának, vagy mit kellet volna rá válaszolnom, hogy ne tűnjék „legyilkolásnak” a szöveg?
Akkor az ájulékony grófnők kedvéért kiemelem a lényeget:
Már csak azért sem célom, hogy megfosszam Eszterkét „szellemi rangjától”, mert meggyőződésem szerint nincs néki szellemi rangja, nem is volt soha. Sőt ma már ott tart – s tőlem teljesen függetlenül –, hogy a legmagasabb pontszámmal jegyzik a „szürke kardigános” hülyék között. Ismétlem: ehhez nékem semmi közöm!
Tényleg nincs közöm a kardigánozáshoz, esküszöm, nem szavaztam Babarczy ellen, mégis a maximális 5 ponton áll!
Amitől persze még lehet igaza, nem mindig a plebsz az okos, ám ezúttal Babarczy Eszternek sikerült a „demokratikus racionalitást” egybeigazítania a „logokratikus racionalitással” (Gombár).
És azért már ez is valami! Majdhogynem csodaszámba megy.
Egy közíró kinyilatkoztatásainak megvitatása és bírálata nem sárdobálás, hanem a textúra megvitatása és következtetések levonása.
Az én ízlésem szerint egy önmagát kezdettől fogva liberálisként pozicionáló és akként is működő közíró, amikor kimondja, hogy elkezdődött a szebb jövő, akkor ott valami nem stimmel.
És igen: Hindenburg nem Sólyom, Bajnai nem Papen és folytathatnánk a nem létező párhuzamok hosszú sorát, de hogy hogy jöj ez az én tiszta kezemhez, az nem egészen világos.
Szerintem az a közhely, hogy a történelem időnként ismétli önmagát, semmi egyéb, mint közhely kategória. Az, hogy egyes történéseket úgy ítélünk meg, hogy ez már megtörtént egyszer, az nagyrészt a fantázia szüleménye. A gárda sem fog pont olyan pályát befutni, mint a Röhm bandája, gondolom a Vona nem homoszexuális, valamint Orbán „két pofon”-okról álmodozik, a hosszú késeket nem ismeri.
Azért nem kellene Esztert sárral hajigálni, mert saját tisztának vélt kezünkre is tapad.
„Ha tudnám hogy mindezzel mi a célod, akkor megérteném az egészet…”
Nem irigylem a memóriádat, az enyém se valami förgeteg, ám, nagyon úgy tűnik, a tiédhez képest égi tünemény. Ugyanis tegnap még tudtad, mi a célom. Emlékeztetlek rá, így fogalmaztál konkrétan: „be akartad neki valamikor dugni”.
Nem tagadtam, ez volt a célom. Ezért aztán nem egészen értem, mi a nóvum az alábbi fölfedezésedben: „és hogy egye a kis penész, hogy már megint oldalbavágtad a petrenceruddal”.
Nézd, ha én egyszer valakit tényleg oldalba vágok a petrencerúddal, akkor még a penésznek is orgazmusa támad tőle, hidd el!
Na most, miután ily szellemesen kitárgyaltuk a lényeget, hadd utaljak még néhány mellékes szempontra. Ezt írod: „te [Babarczyt] magadban titkon a nagyonis értékenbecsült saját szinvonaladhoz méltó ellenfélnek tartod”, illetve hogy „egy kis szintelen, szagtalan, mezei kecskefing szinvonalú alakkal nem bíbelödsz, hanem nagyvadra mégy”.
Egyet biztosan tudok immár: nem vagy paraszti ivadék. Mert, ha az volnál, tudnád, hogy a kecskefing színtelen ugyan (általában), de kevéssé szagtalan. Föltételezem: lepkefingot akartál mondani, csak te is oly eredeti stiliszta vagy már, mint Babarczy a Narancsban, így azután te is eltalálod szagtalan fingja közt a kecskét.
Mindegy, a lényeg, hogy én itt az „értékbecsült” „saját színvonalam” által nem kecskefingra, hanem „nagyvadra megyek”.
Jó. Elfogadom. És éppen ezért, ne tessen már a Nagyvadat babszarnak minősíteni!
„de valahogy elherdálsz szarra-babra valami olyat, amivel hegyeket is lehetne mozgatni”.
Nem akarok hegyeket mozgatni, a kurva életbe! A nejemnek is ezt magyarázom folyvást: az én koromban már éppen elég, ha az izületeimet meg tudom mozgatni reggelente.
Persze az agyam azért mozog (valamennyire), ezért megkérdem: metaforikusan miként lehet nagyvadra menni úgy, hogy az ember közben (szintén metaforikusan) „szarra-babra herdálja el” értékbecsült kecskefingját? Hogyan jön össze a kettő?
Döntő kérdés: ha azt demonstrálom itt (ezen a „féligmeddig levitézlett helyen”) mindegyre, hogy Babarczy Eszter „nagyvad”, akkor mi a bánat a problémád tulajdonképpen?! Miért nem írod meg Babarczy Eszternek, hogy fusson-szaladjon, és csókoljon nékem kezet?! Ha a petrencémet nem is, mert azt azért mindjárt ne, de szorgos kezeimet mindenképpen, hiszen hát jót teszek néki hegyeket mozgató aktivitásommal. Babarczyt is értékbecsülöm, mint nagyvadat. Nem, mint szagtalan „mezei”, hanem mint szirti kecskefingot. Aki ugye egymagában többet ér, mint Janics Natasa és Kovács Katalin együttvéve, ti. kettejüknek csupán egyetlen farvize van, míg a Nagyvadnak több is, szerinted: „Babarczy Eszter farvizein beeveztél egyfajta köztudatba”.
Vízi nagyvad. Vízi-mezei Nagyvad! Kajakos kecskefing…
Azt nehezményezed még, hogy a Nagyvad „régen leírt kötõszavaiba csimpajkodom” én bele.
Válaszom: kötőszókról nincsen szó (hogy ily szóvicces legyek). Ha még a kötőszókba is csimpajszkodnám, hidd el, a Nagyvad sokkal szagtalanabbnak érezné magát!
Szintagmáról beszéltem: „szebb jövő”.
Itt nincsen kötőszó, és amely jelzős szerkezet csak a (szebb) jövőhöz képest lett régen leírva a HVG-ben. Egyébként ezt a szóösszetételt Babarczy védelmére húztam elő egy régebbi írásából, hogy jelezzem: elképzelhető, a nőci nem náci, nem egy neonyilsas rohadék, csupán hülyécske egy kissé (amolyan szarra-babra szagló kecskefing), szemantikai beidegzettségeinek rabja.
De tovább megyek: az igazi nagyvad itt Almási Miklós (talán nem mondtam vele újat), igaz, ő már elég régen (ha jól rémlik, 1997-ben) minősítette a nagyvadat tehetséges kecskefingnak, s aki a „kötőszavait” nyomban ezután, 1998-ban vetette papírra. Erről beszéltem, illetve arról, hogy én ebben ok-okozati összefüggést látok. Magyarán: ha Almási így szól Babarczy Eszterhez 1997-ben: kicsi lyány, hozd el a kézirataidat, megnézzük, megbeszéljük, kijavítjuk, s ha szorgalmas vagy, állhatatos vagy, garantálom, másfél év alatt megtanulsz írni… nos, ha ezt mondotta volna Almási professzor annakidején fürge tanítványának, akkor Babarczy Eszter 1998-ban nem közöl elképesztő baromságokat („kötőszavakat”) a Magyar Narancs dicső hasábjain (sem).
Erről beszélek.
Szerinted az a célom, hogy a nagyvadnak, a nagy mezei kecskének „bedugjam” végre már, ti. szerinted „be akartam neki valamikor dugni”. Értem. Nyilván meggyőződésed, hogy én intéztem a Hofi által is aposztrofált kérdést a hetvenes évek derekán dr. Veres Pál szexológushoz: „szabad-e a kecskével?”
Mármost (1) nem én írtam az olvasói levelet, hidd el nekem!, (2) ha én írtam volna, akkor is megértettem volna a szexológusi választ: „nem szabad”!
Marad tehát a végkövetkeztetésed: „holott igazán az lenne a célod, hogy megfoszd eddig elért szellemi rangjaitól is”.
Na, ez viszont már abszolúte zavaros megítélés. Ugyanis, ha én Babarczy Eszternek „be akarnám dugni”, akkor „nem a szellemi rangjaitól”, hanem elsősorban az általad joggal fölemlített „cseresznyevirágos bugyingójától” próbálnám megfosztani. Merthogy nincs az az öreg petrencerúd (már az én koromban), amely egy műszálas bugyingót átvigyen oldalbavágás előtt! Erre azért még emlékszem, noha kétségtelen: nem sokkal fényesebb a memóriám a tiedénél!
És már csak azért sem célom, hogy megfosszam Eszterkét „szellemi rangjától”, merthogy meggyőződésem szerint nincs néki szellemi rangja, nem is volt soha. Sőt ma már ott tart – s tőlem teljesen függetlenül –, hogy a legmagasabb pontszámmal jegyzik a „szürke kardigános” hülyék között. Ismétlem: ehhez nékem semmi közöm!
Én ezt állítottam, és állítom most is: Almási Miklós minősítése nem „szellemi rangot”, hanem közéleti-politikai pozíciót kölcsönzött Babarczy Eszternek, s amely piedesztálról a „tehetséges publicistának” éppen szellemi tevékenysége során sikerült magát leküzdenie. Egészen a „szürke kardigánig”. Ez ugyanis tény.
Én pedig mindennek csak a nevetséges krónikása vagyok ezen „a kétes erkölcsi értékü, mindenki által féligmeddig levitézlett helyen mint az INDEX”.
Ha tehát még van kedved velem beszélgetni, meséld már el, hogyan lehet az INDEX-nek (mint helynek) mindenki által levitézleni? Miként a mezei kecskefing? Vagy hogyan?
Ha még ezt elmondanád! Grátisz. Akkor talán néked is be akarnám dugni. Már persze, ha jó hangosan mondanád a mezőn: meeee, meeee… Hogy tudjam, merről közelítselek…
-------------------------------------- húzok egy vonalat ---------------------------------------
Vagyis innentől minden irónia nélkül: én ezen a topikon többször (!) kijelentettem (több helyütt nyoma van!): valóban áldoznék időt, energiát Babarczy Eszterre. Fölajánlottam: megtanítom őt írni, fogalmazni. Sőt kissé hetykén, de nem komolytalanul, nem felelőtlenül, azt is kijelentettem, hogy tudok olyan sajátos adottságáról, melynek révén be tudnám emelni a magyar esszéirodalom történetébe – megvannak hozzá az eszközeim.
Mármost az ajánlatomat Babarczy Eszter még csak el sem utasította. Ami pedig azt jelenti morálisan, hogy innentől kezdve jogomban áll bármely írását bármikor megglosszázni. Ugyanis emberileg semmi közünk egymáshoz, és ez nem rajtam múlott. Én komolyan mondtam, amit mondtam, Babarczy komolyan nem mozdította rá a füle botját (sem).
Vagyis innentől mit mondhatnék még: ott a helye, ahol van! A „szürke kardigánosok” között.
Most nem visel sminket, zöld trikót vett fel és farmert, de az nem látszik a képen. A trikó nem tudom, hová tűnt már, pedig volt hozzá egy elegáns kis kardigán is. De a melltartó pántja, amely leplezetlenül fénylik a vállán, ismerős. Túlélte a költözést, és nyilván csak a következő költözésnél esedékes leltározáskor bukkan majd újra elő.A haja vörös. A szeme barna. Akkor most vörös maga vagy barna, vagy micsoda? Ezt kérdezi a híres professzor az e-mailben. Azt kéne válaszolnom, nem tudom, milyen vagyok, ilyen is, olyan is, és mire jó ez, ehelyett azonban kötelességtudóan megadok egy precíz hajszínt. Auburn, az vagyok.
