A kötések egyes rétegei közül számos - összesen száznegyvenhárom - ékszer került elő, amelyeket vászonba bugyoláltak, hogy ne változtassák meg a múmia külső formáját. Minél mélyebben helyezkedtek el a rongyok, annál foszlottabbak voltak.Mégis jól kivehető volt, hogy a mellkast keresztben kötötték át. A felső és az alsó végtagokat és a hímvesszőt külön-külön csomagolták be, majd ezeket a szalagokat bevonták az egész testre kiterjedő kötésrendszerbe. A fáraó jobb keze a bal csípőjén feküdt, a bal a jobb bordáin úgy, hogy a karjai keresztezték egymást. Kéz- és lábujjait ruhával tekerték körül, azután arany hüvelyeket húztak rájuk. A fejét vízszintesen és ferdén futó vászonszalagok borították, amelyek alól egy Ozirisz atef koronája emlékeztető párnakoszorú bukkant elő. Valószínűleg az lehetett a feladata, hogy védje Tutanhamon arcát a ráhelyezett aranymaszktól.Az ezen a párnázaton talált amulett külön figyelemre érdemes. Nyélre erősített félkör alakú volt és egy stilizált fejgyámot ábrázolt. Két dolog is említés reméltó az amulettel kapcsolatban: egyfelől az anyaga, ugyanis vasból készült és ez volt az egyetlen vastárgy az egész sírban, másfelől a neki tulajdonított szimbolikus jelentés. A Halottak Könyvének 166. fejezetében ez áll:Ébredj fel alélt álmodból! Győzedelmeskedni fogsz mindazon, ami ellened tétetik.Ptah legyőzte az ellenségeidet. Most ott fekszenek és nem léteznek többé.A radiológusoknak sok fejtörést okozott ez a furcsa amulett. Létezik olyan feltevés,amely szerint radioaktív sugarak állnak a fáraók olyannyira hatásos átka mögött, de ezzel majd később foglalkozunk. Meglepő mindenesetre a Halottak Könyvénekszövege, amelyben előrevetíti a halált. Ez nemsokára szomorú valósággá is vált két, a boncoláson jelenlevő tudós számára.Ezen a titokzatos amuletten kívül Tutanhamon még huszonegy másikat viselt a nyakán. Azok funkciója és szimbolikus tartalma azonban tökéletesen tisztázott. A két diszgallér alatt elhelyezett függőknek a temetésnél volt jelentőségük: technikai kellékek, mint pl. az egyik gallér hátuljára rögzített dísz, amely ellensúlyként szolgált, mások pedig egyszerű ékszerek.A vászonszalagok alatt végül találtak még egy Ízisz- és két arany Ozirisz-jelképet és egy zöld földpátból készült jogart. Ezek alatt három pálma és kígyóformájú arany függőt. Egy további textilréteg egy vörös karneol kígyófejet, egy lazúrkőből formázott Hórusz-szobrot, valamint egy Anubisz-alakot rejtett. A legbelsőréteg nyolc amulettje a következőket ábrázolta: egy emberfejű szárnyas kígyót, egykirály kígyót, egy kettős királykígyót és öt keselyűt.Ez a számtalan ékszer mind csak egyetlen célt szolgált: a király védelmét a halottak birodalmába vezető úton. A nép erősen hitt az amulettek mágikus erejében.A kérdés csupán az, vajon az ókori Egyiptom szellemi elitjét képviselő papok is hittek-e benne? Vagy esetleg tehetetlenségük tudatában természettudományos felfedezésekkel igyekeztek bizonyítani amulettjeik hatásosságát.Ehhez egyáltalán nem volt szükséges ismerniük olyan tudományos rendszereket, mint a virológia vagy a radiológia. Kizárólag a hatás számított.Érdekes példaként szolgálnak erre azok a kis homokzsákok, amelyeket még a radioaktív sugárterápia felfedezése előtt Csehországban árultak fejfájás és reuma ellen. Az orvosok kárhoztatták az "okkult ostobaságot" és nem ajánlották, hogy bárki is a fájós tagjára tegye a zsákokat. A betegeknek azonban jót tett a kúra. Kinek volthát igaza? A válasz meglepő: nem az orvosoknak. A zsákokban levő föld ugyanis rádiumot és uránszurokércet tartalmazott, vagyis enyhén radioaktív volt. A rádium pedig feloldja pl. a húgysavat és lebontja szénsavra és ammóniára. Egy látszólag közönséges homokzsák tehát képes volt élettani reakciókat előidézni annak ellenére,hogy pusztán tudományos szempontból lehetetlennek tűnt és még a megfelelőeljárásokat sem ismerték.Ezzel azonban nem a babona és az okkultizmus útját kívánom egyengetni,éppen ellenkezőleg, csupán a megmagyarázhatatlan dolgok magyarázatának lehetőségeire kívánok rámutatni.Az egyiptomiak rendkívül tájékozott, intelligens nép volt. Képesek voltak négyezer-háromszáz évvel ezelőtt tizenhat tonnás gránittömböket ezer kilométerre elszállítani és száz méternél is magasabb piramisokat építeni belőlük. És mindezt úgy, hogy csak egyetlen energiaforrást ismertek: az izomerőt. Ráadásul ezeket az irdatlan építményeket olyan pontosan helyezték el észak-déli irányban egy meridiánmentén, hogy az eltérés kisebb, mint egy tizenketted fok. Ha az amerikaiak az első világűrben végzett kísérleteiknél ezt a pontosságot elérték volna, az valóságos kibernetikai csodának számított volna.Ma már bizonyított, hogy a görögök a hellenizmusba beépítették az egyiptomiak rejtélyes gyógyító módszereit és a csodákba vetett hitét. A görögökre oly jellemző kritikus szemlélődésük és elemző kutatásaik ellenére jelentős szerepet játszott náluk az egyiptomi eredetű betegségdémon.Az egyiptomi kultúrának olyan óriási befolyása volt, hogy még hanyatlása idején is nagy hatást gyakorolt más népekére. Ugyancsak bizonyított tény, hogy az óegyiptomi papság miszticizmusát még a legnagyobb természettudományos vívmányok sem kezdték ki. Ezeket a vívmányokat ugyanis alighogy felfedezték, csakhamar újrafeledésbe is merültek, és csak napjainkban fújták le róluk a múlt porát, esetleg még ma is az évezredek hordaléka vagy a modern technika hulladékai alatt rejtőznek.
Hogy ki hol áshatott, azt egy évente egyszer ülésező kormánybizottság döntötte el.Azzal a feltétellel adott koncessziót, hogy minden kiásott tárgy fele Egyiptomot illeti.A másik felét a szerencsés megtaláló megtarthatja és kiviheti az országból. Az azonban nem titok, hogy a bizottság az ásatási helyek odaítélésénél előnyben részesítette az egyiptomi régiségkereskedőket, alapelvül volt ugyanis az volt: a pénznek nincs szaga. És mivel a tisztelt bizottság évenként csak egyszer ült össze, az amerikai és európai régészek gyakran egy egész évet is elvesztettek, ha az ásatást rossz helyen kezdték. Ez a gyakorlat, valamint a márciustól szeptemberig uralkodó nagy meleg volt az oka, hogy egy-egy ásatás sok évig is elhúzódott.A XXI. dinasztia aggódó papjai által elrejtett további tizenhárom múmiát Victor Loret fedezte fel, aki 1898-ban tárta fel II. Amenhotep sírját. Az itt talált múmiák szinte sértetlenek voltak. Mindenekelőtt Amenhotepé, akinek eredetileg építették a sírt, amely már az ókorban feledésbe merült. Loret a tizenhárom múmiát Kairóba szállíttatta, Amenhotepet viszont a szarkofágjában hagyta. Ettől kezdve kétfegyveres őr vigyázta a sír bejáratát.Ez az óvintézkedés egyáltalán nem volt túlzás: Akárcsak háromezer évvel korábban, 1901. november 24-én fegyveres rablók megtámadták az őröket,behatoltak a sírba és elvitték a fáraó ékszereit és amulettjeit.Ez a bűntény azonnali cselekvésre sarkallt egy akkor még ismeretlen fiatalembert, aki abban az időben a luxori Ókori Hivatal tisztségviselője volt, egy angol festő fia és Newberry régészprofesszor pártfogoltja. Úgy hívták: Howard Carter.Carter láblenyomatokat vétetett a sírban, nyomkeresőket fogadott és végül eljutott El Kurnába, a sírrablók falujába. A további nyomok egy ismert sírrabló-család házához vezettek: Abderrasulékhoz, akik már a másik nagy múmia-rejtekhelyet is kifosztották.Carter először elbocsátotta az egyik őrt, akiről bebizonyosodott, hogy megvesztegették, majd Luxorban bíróság elé állíttatta a rablókat. A per azonban a számtalan halasztás és elnapolás miatt a végtelenségig húzódott. Úgy tűnt, egész Luxor egy követ fúj. A város összeesküdött a forrófejű, becsületes angol ellen. Az ítélet végül felmentette a sírrablókat. Cartert, akit az egyiptomiak nemigen zártak a szívükbe, áthelyezték. Az ellenségei szereztek neki egy állást Szakkarában, ötszázkilométerrel távolabb: Carter Alsó- és Közép-Egyiptom Ókori Hivatalának lett az igazgatója.1902-ben egy newporti (Rhode Island) ügyvéd és mágnás ásatásokat kezdett a Királyok Völgyében: Theodore M. Davis ott kutatott, ahol már előtte hárman feladták, mert azt hitték, ott már biztosan nincs mit felfedezni. Davis azonban tizenkét év alatt további hét sírra bukkant. Ő talált rá IV. Thotmesz, Hatsepszut, Jujaés Tuja, III. Amenhotep apósa és anyósa, Horemheb és Sziptah sírjára, egy névtelen,de Sziptah feleségének, Tauszertnak a kincseit tartalmazó sírra, valamint egy másik névtelen sírra, amelyik IV. Amenhotep és anyja, Teje ékszereit és tárgyait rejtette.Amikor Theodore M. Davis 1914-ben visszaadta az ásatási engedélyét,szilárdan meg volt róla győződve, hogy a Királyok Völgyében tett felfedezései a legutolsók voltak. Az angol Lord Carnarvon és a Luxorban már egyszer szerencsétlenül járt ambiciózus régész, Howard Carter tervei hallatán csak a fejét csóválta. Ha Davis tudta volna, mit fedez majd fel Carnarvon és Carter, soha nem engedte volna át nekik a koncessziót.
Napóleon az oka mindennek: Ha ő nem lett volna, egész Egyiptom és a Királyok Völgye is talán még további száz évig aludta volna Csipkerózsika-álmát. Amelyet csak néha zavart volna meg egy-egy vállalkozó kedvű kalandor, mint Richard Pococke, aki már 1745-ben tizennégy sírt talált és írt le a Királyok Völgyében.Napóleon nem csak Franciaország számára fedezte fel Egyiptomot - még ha ez a nép húzta is belőle a legnagyobb hasznot. Patetikus mondását ("Katonák, több, mint három évezred tekint le rátok") egész Európa-szerte sokan idézték. Kalandorok,kutatók és régészek, akik azonban nem voltak akadémiai értelemben vett tudósok. Így ír az általunk már megismert Giovanni Belzoni egyik, a Királyok Völgyében tett utazásáról:A sírok fojtó, gyakorta eszméletvesztést is okozó levegőjét sokan nem viselték el. A tüdők minden erejükkel küzdenek az ember orrába, torkába is behatoló finom porfelhők és a múmiák kipárolgásai ellen. De ez még nem minden. A sziklába vájt kamrák tetejéről alászálló por az egész helyiséget betölti...Az egymás hegyén-hátán tucatszámra heverő múmiák undorral töltöttek el mindaddig, amíg hozzá nem szoktam a látványhoz. A fekete falak, a gyertyák és a fáklyák halovány fénye, az egymással beszélgetni látszó különböző tárgyak és a meztelen, poros testű, gyertyákat vagy fáklyákat tartó, élő múmiáknak tűnő arabok leírhatatlan színjáték benyomását keltik.Belzoni ábrázolása néhány kiegészítő megjegyzésre szorul. Az a kipárolgás, amelyet a kalandos életű olasz kutató a múmiáknak tulajdonít, biztosan nem azokból származik. A múmiák ugyanis tejesen szagtalanok. A fekete falak leírása arra utal,hogy az első újkori felfedezők a szurokfáklyáikkal több kárt tettek a sírokban, mint az ókori fosztogatók, akik többnyire megelégedtek az arany ékszerek és az egyébértékes tárgyak elrablásával. A fáklyák korma megtámadta, sokszor tönkre is tette a falfestményeket.Az ókori egyiptomiak a királysírok építésénél és díszítésénél nem fáklyával világítottak: egyrészt mert a korom ártott volna a falfestményeknek, másrészt a tűz elvonta volna az oxigént a sziklákba vájt labirintusokban több száz méter mélyen dolgozó munkásoktól. Olyan segédeszközt vettek igénybe, amelyet még ma is használ egyik-másik idegenvezető: a tükröt. A tükör ugyanis minden további nélkül képes a napfényt több száz méter távolságra elvezetni. Sőt több, megfelelő szögben felállított tükörrel többszörös kanyarulatokat is át lehet hidalni. Ez az eljárás olyan nappali világosságot eredményez a sötétben, amely élethűen adja vissza a festékek valódi színét. Az egyiptomi Ókori Hivatal ma ezt messzemenően figyelembe is veszi,ezért a megtekinthető sírokat fehér neonfénnyel világítják meg, amit csak a hozzá nem értő kívülállók tartanak stílustalannak.Giovanni Belzoni nem minden büszkeség nélkül jegyzi meg földalatti tevékenységéről: "Amikor egész súlyommal ráültem egy múmiára, az papírdobozként omlott össze alattam. A kezemmel akartam megtámaszkodni, hogy el ne veszítsem az egyensúlyomat, de nem sikerült. Szinte elmerültem a széttöredezett múmiákban,amelyeknek a csontjai, a ruhái és a fakoporsói mind széjjelporladtak. Ettől olyan porfelhő támadt, hogy negyed óráig moccani sem tudtam, meg kellett várnom, amíg a felhő szétoszlik."Az éjszakai múmia-menet Hogy a Biban el-Moluk-i sziklasírokat érintő rablások ellenére ötvenkét fáraómúmiája épségben megmaradt, s ezek közül néhány a kairói Nemzeti Múzeum 52-estermében található, annak megvan a maga sajátos oka.A Királyok Völgyében III. Ramszesz idején (i. e. 1197-1165) támadtak rá először a kincseket rejtő sírok elé állított őrökre. A XXI. dinasztia papjai ezért egyik éjszaka a következő tervüket hajtották végre: Valamennyi általuk ismert sírt felnyitottak és kihozták a fáraók múmiáit, szám szerint negyvenkilencet. Tizenhármat II. Amenhotep titkos sírjába szállítottak. A fennmaradó harminchatot egy sziklarepedéshez vitték, ahol egy kilenc méter mély járat tátongott. Az akna végén egy folyosó vezetett egy hétszer hét méteres csarnokba. A XVIII. és a XIX. dinasztiauralkodóinak bebalzsamozott testét itt lerakták és befalazták azokat.Ezt a rejtekhelyet közel háromezer év múlva fedezték fel, egy februári napon,1881-ben. Ekkor történt ugyanis, hogy egy El-Kurna falubeli fellah, Ahmed Abderrasul, aki illegális ásatásokon szerzett kincsek eladásával egészítette ki szerény jövedelmét, összeszedte a bátorságát és fivére, Muhammed segítségével egy kötélen leereszkedett egy rejtélyes labirintusba. Már régóta ismerte ezt a lejáratot, amelyet korábban kődobásokkal feltérképezett magának. Leérkezve nagy erőfeszítéssel át kellett törnie egy kőfalat, ezután máris ott hevertek előtte a múmiák, amelyeket a papok időszámításunk előtt ezer évvel szállítottak oda.- Húzz fel! - kiáltotta a bátyjának döbbenten a rémülettől. Muhammed felvonta a testvérét.- Kísérteteket láttam - hebegte Ahmed. A bátyja és egyben tettestársa ettől úgy megijedt, hogy hanyatt-homlok elmenekült.Ahmed még néhányszor felkereste az akna bejáratát, mielőtt újra lemerészkedett. Csak ekkor vette észre, hogy a múmiákon rajtuk vannak az ékszereik és mindegyikük homlokán ott a kígyó jele. Tapasztalt sírrablóként azonnal tudta:fáraók tetemeire bukkant.Az illegális ásatást még a 19. század végén is szigorúan büntették. Ahmed tehát senkinek sem beszélt a felfedezéséről, rajta kívül csak a családja tudhatott róla. Ahmed így okoskodott magában: "Nem szabad a múmiákat egyszerre eladnom. A fáraók ékszereitől egyenként kell megszabadulnom."Ahmed Abderrasul valóban csak egyetlen embert avatott be a titokba: MustafaAga Ejeat konzult, aki Angliát, Belgiumot és Oroszországot képviselte Luxorban és abszolút feddhetetlen személy volt. Ahmed átmenetileg az ő komornyikja lett.Mustafa konzul vállalta, hogy tíz éven keresztül mindazt eladja, amit Ahmed a labirintusból a felszínre hoz. Értékes leletekről volt szó, amelyek a szakembernek rögtön szemet szúrtak.Az Ókori Hivatal akkori vezetője, Sir Gaston Maspero fogott gyanút elsőként,Több ékszert fedezett fel a feketepiacon, amelyeket XXI. dinasztia-korabelieknek vélt. Valakinek tehát találnia kellett egy ebből az időből származó sírt. Sir Gaston több tárgyat is vásárolt és tudakozódott azok eredete felől. Valamennyi nyom AgaEjeat konzulhoz vagy az Abderrasul fivérekhez vezetett.Aga Ejeatot konzul lévén nem lehetett perbe fogni, Ahmed Abderrasul pedig kitartóan tagadott és a botütések hatására sem árulta el a titkát. Két hónapra bebörtönözték, majd szabadon engedték. Utána összeszólalkozott a bátyjával, és végül ő mutatta meg a múmiaraktárat a tartomány kormányzójának.A fáraókat nem sokkal később megtekintette az amerikai régész, James Henry Breasted. Ő ezt írja beszámolójában: Habeeb és egy vezető könyörgött nekem, hogy ne másszam le, de nem hallgattam az ostobaságukra és levettem minden felesleges ruhámat. Mivel nem bíztam benne, hogy biztonságosan le tudnak ereszteni engem a körülbelül tizenkét méter mély aknába,egy kiugró szikla mögé állítottam őket. Mondtam nekik, hogy ott üljenek le, feszítsék meg a lábukat és fogják jó erősen a kötelet. Egy gyertyával és pár gyufával a zsebemben lassan leereszkedtem a mélybe.Meggyújtottam a gyertyát és mászni kezdtem egy igen hosszú folyosón,amelyet még a tetőről lezuhant kövek is szűkítettek. Két derékszögű kanyar után a járat 65 méter mélyen vezetett a hegy gyomrába. Az évezredes napsütéstől a levegőfojtóan forró volt. Minden pórusomból folyt a veríték. Köröttem mindenütt koromsötét volt és olyan kísérteties csend uralkodott, hogy tisztán hallatszott a gyertyaláng sistergése. Hirtelen suhogó zaj támadt, a gyertya kialudt, és a sötétség első pillanatában valami az arcomba csapott. Csak egy denevér volt. Bár semmitől nem kellett tartanom, mégis örökkévalóságnak tűnt abban az ijesztő sötétben, míg újra meggyulladt a gyertya.A folyosó egy körülbelül hét méter átmérőjű terembe végződött. A XXI.dinasztia főpapjai itt rejtették el a XVIII. és XIX. dinasztia nagy királyainak tetemeit.Még abban az időben sem lehetett teljesen megvédeni a halottakat a fosztogatóktól,de ebben a sziklákba vájt titkos csarnokban majdnem háromezer évig feküdtek háborítatlan nyugalomban, míg a mai bennszülöttek, a régi sírrablók utódai fel nem fedezték őket 1881-ben...A mennyezetről lezuhant irdatlan méretű tömbök miatt nehezen tudtam a teremben mozogni. Néhány éven belül teljesen el fogják zárni az utat. Ezután már csak kevesen jöhetnek ide, ha ugyan nem én voltam az utolsó látogató. Egy kőtömbre állítottam a gyertyát, és pár percre leültem. Megpróbáltam elképzelni magamban a háromezer éve itt lejátszódott különös jelenetet. Először a munkások belevájták a mészkőhegybe ezt a kriptát, azután a legmegbízhatóbb papok titokban ideszállították a múmiákat. Ha ezek a falak most visszhangozni tudnák az akkor elhangzott szavakat, ha valamilyen csoda folytán birtokunkba jutna azon kis csoport csupán egyetlen tagjának a tudása, az az emberi haladás történetének egyedülálló fejezet lenne. Erre a gondolatra a szívem nagyot dobbant. Fogtam a gyertyát, visszakúsztam a folyosón az aknához és kimásztam a világos és viszonylag hűvös külvilágba.A régészek munkájához a múlt században gyakran a kaland és a romantika képzete társult. Főként Egyiptomban. Aki a századforduló előtt egyiptomi fáraók után akart kutatni, minden további nélkül megtehette - képzettség és szakmai ismeretek nem voltak hozzá szükségesek. Így történt, hogy a Líbiai-sivatag szélén és Núbia kapui előtt kereskedők és cirkuszi artisták, irodalomprofesszorok és világfik fogtak ásót a kezükbe.
Gép szétszórt lett, mint a sivatagban szerteszórt mag
Akkor nekifussunk megint, mint Balthazár a falnak:
Bár az még Mester előtt sem ismert, hogy a baltára miért kell zár?
Azt még az azerpajdzsáni sem használta, csak a baltát:)
Bár azóta már mindenki által ismert, hogy ez a baltahasználat neki és bizonyos gennyedékeknek nagy hasznot hajtott...
Dinoszauruszok éltek is Rózsika szigetén , régen, de, régen. Amelyek közül néhány ma már szerves része a szigetnek, feladata, hogy élvezze nekicsapódó hullámok, emlékeztetett arra, millió és millió év, száz-millamilla tengeri néhány megmagyarázhatatlan csoda, csak a legjobb földterület van egy új haza. A sziget nem volt nagy. Talán ha tudták volna mérni pontosan, az eredmény lenne 5 kilomitamilla hossza és szélessége nem valósítható meg,annyira semmi volt.Vagy valami.
Ez volt csipkézett part, sok kiálló kiterjedő partja mentén a mély óceán körülveszi a kék víz tengerparti lagúnák borították meg mangrove mocsarak, melyek esetében csak ritkán található sziklák.Ez nem is számított csodának, mert a mocsár az nem sziklás terület. De volt egy szikla, egy nagy szikla, egy mocskos nagy szikla. Lefolyók kapott képest körülbelül olyan lecsurgó megmagyarázhatatlan barna víztömeg volna ringatta. Palm nyitott, ujjak, mutató-és középső ujj valahol beóvakodott tenger, mintha meg akarta volna osztani a szigeten, ez is valami együtt. Utáltam a víz-csatorna. Éjszaka Machiana Áfonya dolgozni ment Mester rendelkezésére. Korongozás közben hatalmas hullámok keletkeztek, ha az esik, ha az sustorog, de a legtöbb harsogása, amikor a hullámok sietettek a partra, majd jól megverték fortyogva. Vizet alig vette észre,ahogy több millió évvel ezelöttől Iilah feküdt egy dombon volt, amikor nem volt, de vette,hogy értesítést küldenek a végtelen kapacitású Megmagyarázhatatlan számítógépek ..
Még a múmiák hamisítása is virágzó iparággá fejlődött. A kairói rendőrség az ötvenes évek elején fedezte fel a történelem eddigi legnagyobb múmiahamisítását.Dr. Ali Shukri Benam volt a feje annak a hamisítóbandának, amely szinte a világ valamennyi nagyobb egyiptomi gyűjteményével kapcsolatban állt. A vállalkozás lefoglalt levelezésében számtalan prominens magángyűjtő neve is felbukkant. Dr. Benam sorozatban küldte szét az ajánlatait, ha "hozzájutott"valamilyen különlegességhez.Dr. Benam titkára hamar fény derült: jó viszonyban volt a város sírásóival,akik megszabott díj ellenében szállították neki a hullákat, amelyeket ő azután többhetes otthoni munkával ókori egyiptomi múmiákká preparált. Ehhez kapóra jöttek neki a kairói egyetem anatómiai intézetének tankönyvei, ebben az intézetben ugyanis fáraók múmiáival is foglalkoztak. A bűnszövetkezet 1952. június másodikán szüntette be a működését.Ezen a napon Port Szaid kikötőjében a vámhivatalnokok négy hosszúkás ládát fedeztek fel az >Enchantress< nevű teherhajó fedélzetén. A ládák tartalmát tudakolva a vámosoknak jókora borravalót kínáltak fel, ha figyelmüket inkább a hajó egyébrakománya felé fordítják.Ők azonban kötelességük teljesítése mellett döntöttek és a ládák felnyitását követelték. Az exportőr erre négy ó egyiptomi múmiáról szóló kiviteli engedélyt mutatott fel. A hirtelen előkerült "valódi" papírok még gyanakvóbbá tették a vámosokat. A ládákat lerakatták a fedélzetről.Egy raktárcsarnokban nyitották ki azokat. Kiderült, hogy nem csak az engedély, hanem a múmiák is hamisak voltak.A rendőrség már régóta gyanakodott ilyesmire. Az egyiptomi Ókori Hivataligazgatóságának jó ideje feltűnt, hogy ismeretlen eredetű múmiák vannak a "piacon". Az exportőr vallomása szerint a hamis múmiák szállítására vonatkozómegbízást egy bizonyos Muhammed Nezlet Manauat nevű férfitól kapta. A megadott cím azonban hamisnak bizonyult. A rendőrségnek ekkor a véletlen sietett a segítségére.A nagy kairói Khan el Khalili bazár közelében állt egy teherautó, amelynek eltörött az első tengelye. A szállítmányából néhány láda az úttestre esett. Egy rendőr segített arrébb vinni a forgalmat akadályozó rakományt, amikor az egyik ládarésnyire megrepedt tetején át meglátta egy holttest mumifikált fejét.A teherautó sofőrje Allahra esküdött, hogy semmi köze nincs az ügyhöz és elárulta a megbízója nevét: Dr. Ali Shukri Benam.A dráma utolsó felvonása látványosan alakult. A rendőrség körülvette az egész városrészt, amelyben Dr. Benam háza állt. Utána megrohamozták az épületet.Az orvos több alkalmazottja éppen holttesteket balzsamozott és "valódi"szarkofágokba helyezte azokat. A házban további preparált tetemek kerültek elő.A kairói Nemzeti Múzeum egyik képviselője a múmiahamisító laboratórium megtekintése után így nyilatkozott: - Azt hiszem, az utóbbi tíz évben Egyiptomból exportált múmiák hetven százaléka hamis.A mai napig sem egyértelmű, hogy a - főleg amerikai múzeumokban -kiállított múmiák közül melyik igazi és melyik hamisítvány.
A Királyok Völgyében Az ásatásoknál mindig is fontos szerepet játszott a pénz. A pénz, a vetélkedés és a becsvágy. Mert természetesen nem csak művészetrajongó idealisták ástak ezen a vidéken. Pénzsóvár kincsvadászok éppúgy akadtak közöttük, mint gyanútlan kalandorok. A thébai Holtak Városának története pl. maga is egyetlen nagy kaland.Az El-Cocha keleti lejtőjén talált első leletektől, Ihi előljáró (Középbirodalom)sírjától egészen Tutanhamon sírjának felfedezéséig.A thébai Holtak Városa három kilométer hosszan terül el a mai Luxortól nyugatra. Mindmáig tisztázatlan, hogyan is hívták eredetileg a ragyogó fővárost,amelynek a görögök adták a Thébai nevet. Mindenesetre lenyűgöző emlékeket hagyott hátra a Nílus keleti partján, Kairótól ötszáz kilométerre délre.
Théba virágzása a XI. dinasztia idejében kezdődött, amikor a Mentuhotepnevű fáraók Amon, a közép-egyiptomi Hermopolisz városának egyik ősi isteneszámára olyan pompás templomot építettek Karnakban, amilyet mindaddig nem látott a világ. Ezzel szemben a Nílus nyugati partján ekkoriban létesített sírokban sem a számuk, sem a tartalmuk nem különösebben jelentős. A XIII-XVI. dinasztia idején (i.e. 1785-1552) és a sémi pásztorkirályok, a hikszoszok idegen uralma alatt Théba fokozatosan elveszítette jelentőségét, mígnem az Újbirodalom királyai a 14. évszázadközepétől kezdve az akkori világ legszebb városává tették. Abu Rowash és Medumpiramisvárosaival együtt Memphisz elvesztette vezető szerepét.Leginkább III. Thotmesz, Hatsepszut és III. Amenhotep fáraók hagyták rajta kézjegyüket a városon és a folyó túlpartján elterülő Halottak Völgyén. A "százkapujú Théba" (Hérodotosz) korai végét vetíti előre, hogy IV. Amenhotep a Kairó és Luxorközött félúton található Ehnaton Amarna városát választja székhelyéül. De az eretnekfáraó uralkodása csupán történelmi epizódnak bizonyult.A nyugati folyóparton fekvő Holtak Városa eltemetett tükörképe mindazon történelmi folyamatoknak, amelyek a keleti parti várost évszázadokon keresztüljelentős középponttá tették.Ha a halottak birodalmának legrégebbi leleteit kutatjuk, a Líbiai-sivatagszélén fekvő Gurna nevezetű faluba kell mennünk. Itt mintegy ezerháromszáz méter hosszan és néhány száz méter szélességében találunk sírokat a sziklás talajban.Feltehetőleg itt rejtőznek a XI. dinasztia (i. e. 2040-1991) első három királyának asírjai is: I. Antef, II. Antef és I. Mentuhotep nyughelye. Auguste Mariette, francia archeológus, aki a múlt század hatvanas éveiben ásott ezen a területen, a kripták felett piramisok maradványaira bukkant, amelyek mérete azonban igencsak szerénynek nevezhető. Ellentétben a közeli Királyok Völgyének sziklasírjaival itt az első udvari hivatalnokok is az uralkodó közelében kaptak végső nyughelyet.Amint a thébai királyok egész Egyiptomon uralkodó fáraókként egyre hatalmasabbak lettek, alkalmasabb, még impozánsabb temetkezési helyet kerestekmaguknak. Der el-Bahari mészkőben gazdag völgykatlanját szemelték ki erre a célra.Ennek a közepén II. és III. Mentuhotep egy piramissal fedett közös síremléket állíttatott. A hozzájuk közel állókat negyven sziklasírba temették: Ipi vezírt,Akhthoész kancellárt, a keleti hadsereg parancsnokát, Merut, a titkárát, Henenut és a fegyverhordozóját, Noferhotepet.Különlegességként említendő három tömegsír, amelyek be nem balzsamozott és koporsó nélkül eltemetett múmiákat tartalmaztak: harcban elesett katonákat.Összezsugorodott testüket számtalan nyílvessző fúrta át. Hogy a történelmileg jelentős eseményeket kövessük, időben négy dinasztiát kell átugranunk, de térben mindössze ezer métert kell megtennünk. A XVII. dinasztia alatt kezdett fontossá válni Abu'n-Naga nekropolisza. Itt hantolták el azokat a thébai fejedelmeket, akik elűzték a hikszoszokat. Ebben az eseményben némely történész a zsidóknak a Bibliában leírt egyiptomi kivonulását gyanítja. A völgyben Abu'n-Nagasírjait fosztották ki a legtöbbször. Már az ókori Abbott-papirusz is hat meggyalázott fáraósírról ír, a viszonylag jelentéktelen Nubheper-ré-Antef sírját pedig 1827-benrabolták ki arab fellahok.Mariette, a francia régész Abu'n-Nagában lelte meg szerencséjét - igaz, eléggé kétséges volt ez a szerencse. Az akkor még ismeretlen, de elásott kincsek felfedezésében jeleskedő Mariette azt a megbízást kapta Said kedivétől, hogy temessen vissza a helyükre bizonyos leleteket. Az a hír ékezett ugyanis Párizsból,hogy III. Napóleon unokaöccse, Louis Bonaparte Egyiptomba kíván látogatni.Nagy megtiszteltetésként a napóleoni követ szeme láttára kellett volna letűnt évezredek emlékeit a felszínre hozni és a magas rangú vendégnek átnyújtani.Mariette-nek azonban nagy sajnálatára egyedül kellett a homokból kikaparnia az elásott darabokat: a herceg mégsem jött el. Mariette viszont elküldte a "leleteket"őfelsége Louis Bonaparte részére és ezt nagyon jól tette. A Bonaparték még mindig akkora befolyással rendelkeztek Egyiptomban, hogy Mariette postafordultával meg iskapta kinevezését: "Directeur de Service des Antiquités" lett.Az igazság lakhelyének szolgái Még ha el is tekintünk attól a rengeteg magáncélból kutató embertől, akik ezen a vidéken végeztek ásatásokat, ahol állítólag több ember van a föld alatt, mint felette,röviden meg kell említenünk a Der el-Medine-i területet. Der el-Medirében ugyanis csak bizonyos embereket temettek. Nem királyokat, nem udvari tisztségviselőket,nem gazdagokat. Azokat a szobrászokat, kőfaragókat, festőket és előmunkásokat,akik a Királyok Völgyében és Biban el-Molukban megalkották a csodálatos földalattiépületeket. Ezeket a férfiakat megillette az "igazság lakhelyének szolgája" cím.Mivel a művészek már akkor is szívesen írták le a gondolataikat, egyetlen foglalkozási csoportról sem maradt ránk olyan sok ismeret, mint a Királyok Völgyében dolgozó sírépítőkről. A művészeti kivitelű papiruszok ugyan ritkák, de számtalan cserépdarabra készült feljegyzés, úgynevezett osztrakon van a birtokunkban. Még a leglényegtelenebb dolgokat is belekarcolták az apró mészhomokkő- vagy agyaglapokba, amelyeket azután zsebre dugtak, majd később eldobtak.Gurnet Murai mellett az igazság lakhelyének szolgái művészkolóniában éltek.Ez volt az egyetlen emberi település a Nílus nyugati partján. A falu lakosait felsorolólisták épségben megmaradtak. Ezek nem csak az összes személyt és azok foglalkozását sorolják fel, hanem az egyes házak lakóit is.A művészek és kézművesek mélyen vallásosak voltak és istenként tisztelték az elhunyt fáraókat. Különböző iratokból tudjuk, hogy nem tartották magukat méltónak arra, hogy az államvallás isteneit megszólítsák, ezért csak a sajátjaikhoz, akisemberek isteneihez imádkoztak. Közéjük tartozott pl Reshef és Kadesh, e kétázsiai istenség, továbbá a macska, a fecske és a hegycsúcs.IV. Amenhotep uralkodása alatt áttelepítette a művészkolóniát Amarnába, de az a fáraó halála és a régi vallás helyreállítása után visszaköltözött.Biban el-Molukban a rabszolgák és hadifoglyok által a sziklába vájt csarnok és a királyok rokonai, valamint az udvari hivatalnokok által ott felhalmozott kincsek példa nélkül állók az egész emberiség történetében. Ez az oka annak, hogy már ezer évvel időszámításunk előtt és ötszáz évvel az első sziklasír létesítése után mindegyik fáraósírt kifosztották. II. Amenhotep kriptájában ugyan ott volt még a királymúmiája, de az értékes tárgyak közül egyetlenegy sem maradt a helyén. Tutanhamon sziklasírjába kétszer is betörtek, de a fosztogatóknak be kellett érniük az előcsarnokban talált apróságokkal. Valószínűleg megzavarhatták őket tettük közben vagy valamilyen előre nem látható akadályba ütköztek. Így aztán nem meglepő, hogy az Újbirodalom fáraói úgy döntöttek,szakítanak az addig szokásos hagyományokkal és nem építtetnek a sírkamráik fölédíszes templomokat, kultikus helyeket. Ezek a piramisok a Líbiai-sivatag szélénugyanis kiváló útjelzők voltak a sírrablók számára.I. Amenhotep és I. Thotmesz voltak az elsők, akik sírjaikat mélyen a sziklába vájattak, hogy kívülről ne is lássanak. Thotmesz építőmestere, Inemi így számol beaz építkezésről saját sírjának egyik feliratában: "Egyedül én felügyeltem a sziklasírmélyítését, amit senki nem látott és hallott."Georg Steindorff ebből arra a vitatott következtetésre jutott, hogy az építkezésben részt vevő hadifoglyokat "a munka végeztével átsegítették a túlvilágra".De ha a sírokat nem is rabolták volna ki még az ókorban, csak kevés maradt volna meg eredeti állapotában, mert a mindenható isteni uralkodók közötti rivalizálásaz elődök kriptáit sem kímélte. Thotmesz pl. csak néhány esztendeig pihenhetett vörös homokkőszarkofágjában, amíg a trónon őt követő lánya, Hatsepszut ki nem költöztette onnan és a neki szánt kőkoporsóba helyezte, amelyet ezért meg kelletthosszabbítani.
Egyik fáraó a másik sírjában
A számtalan "közönséges" sírrablóval ellentétben a fáraókat nem lehetett felelősségre vonni. A periratok említést tesznek I. Széthi, II. Ramszesz és III. Amenhotep sírjának kifosztásáról. Ez utóbbi fáraót annak idején I. Széthi sírjába helyezték. I. Széthi és II.Ramszesz múmiáit Inhapi királynő nyughelyére temették, ahová később I. Ramszesztis. A zavar akkor vált teljessé, amikor Victor Loret, francia régész II. Amenhotep sírjában megtalálja III. Amenhotept III. Ramszesz szarkofágjában, II. Széthiszarkofágjának a fedelével lezárva.Tutanhamon halála után kb. kétszázötven évvel, a XX. dinasztia alatt - azírások tanúsága szerint - viszály alakult ki a keleti városi fejedelem, Paszer és a nyugaton fekvő nekropolisz fejedelme, Paweraa között. Paszer megvádolta nyugati kollégáját, hogy az elhanyagolja kötelességét, a Holtak Városának felügyeletét, ezért vált mindennapossá a sírok fosztogatása. Haemuaszet vezír és városi elöljáró erre felállított egy vizsgálóbizottságot, amelynek két pap, két írnok és két rendőrtiszt voltak a tagjai.A bizottság végül az alábbi részletes jelentést állította össze:1.I. Amenhotep 120 könyök mély sírja az Amenhotep-templom északi részében,amelyről a keleti városi fejedelem, Paszer azt állította, hogy kirabolták és az esetet jelentette Haemuaszet vezírnek és városi elöljárónak, Neszamunk királyi főtisztségviselőnek, a fáraó írnokának, Amon-Ré főpapnője jószágigazgatójának és Noferkaréemperamon udvari főhivatalnoknak, a fáraó titkárának és a nagyfejedelemnek, alaposan megvizsgáltatott és sértetlennek találtatott. Hasonlóképpen sértetlennek találtatott az idősebb Antef, Ré fiának piramisa, amely az Amenhotep-templom előudvarának északi részén fekszik, ahol maga a piramis sérült,de amelyből áll még egy a király alakját és Behka kutyáját ábrázoló sztélé.3.Nebheperré király, Antef, Ré fiának piramisát tolvajok rongálták meg. A piramistövében két könyök átmérőjű lyuk találtatott, valamint egy egy könyök átmérőjűnyílás az Amon-templom áldozati elöljárójának, Jurainak a sírján. A rablók azonban nem jutottak be a sírokba.4. Hasonlóképpen megfúrva találtatott Szehemré-Upmaat király, az idősebb Antef, Réfiának a piramisa.5.Feltörve találtatott Szehemré-Szedtaw király, Szobekemszaf, Ré fiának piramisa,éspedig III. Thotmesz főraktárnokának, Nebamun sírjának előcsarnoka felől. A királymúmiáját kifosztották. Hason képpen a feleségét, Nubhászt is.Eddig a vizsgálati jelentés. A sírrablókat később megtalálták: nyolc kőfaragó és templomi szolga volt a tettes. A botütések hatására a következő vallomást tették:Mi voltunk, akik behatoltunk Szobekemszaf király és királyi felsége, Nubhász piramisába. Feltörtük a szarkofágjaikat és felnyitottuk az őket takaró leplet.Szobekemszaf király tiszteletre méltó fejét és nyakát arany amulettek és ékszerek fedték. A múmia egésze arannyal volt bevonva, és a koporsót belül és kívül is arany,ezüst és különféle csodálatos drágakövek borították. Mindazt az aranyat, amit amúmián találtunk, az amuletteket és az ékszereket letéptük róla és a halotti leplet is magunkkal vittük. A királynő teteme hasonlóképpen volt elkészítve. Mindent elvittünk, amit találtunk, az összes aranyból, ezüstből és bronzból készült tárgyat.Utána nyolc egyenlő részre osztottuk fel magunk között a zsákmányt.A legfőbb bíró ebben az időben a vezír volt. A hat törvényszék és az összes bíró az ő hatalmának volt alárendelve. Bíró csak a fáraó kegyelméből lehetett valaki. Mint Haemuaszet vezír. Ő a per minden iratát elküldte a fáraónak, aki hivatott volt az ítéletkimondására. A tetteseket addig az Amon-templom börtönében őrizték. A fáraóítéletéről nem maradt fenn írásos emlék, de a sírok kifosztását akkoriban halállal büntették.A nyolcas kivégzésnek azonban Thébában egyáltalán nem volt elrettentőhatása. Túl nagy volt a csábítás, hiszen egyetlen éjszakai rablás során mesés kincsekhez lehetett jutni. Olyan kincsekhez, amelyek egy egyszerű embert egész életére gazdaggá tehetett.A fáraók sírjait az évezredek folyamán újra és újra felfedezték, kifosztották vagy restaurálták, aztán megint elfelejtették. Diodórosz negyvenhét thébai királysírrólszámol be, amelyek közül ő maga egy i. e. 57-ben tett egyiptomi utazása során tizenhetet meg is talált. Sztrábó ellenben harminc évvel később csupán negyvenet tart megtekintésre érdemesnek.Felvetődik tehát a kérdés: Lehetséges, hogy még ezután is fel fognak fedezni királysírokat?Azok az angol és francia régészek, akiket a helyszínen kérdeztem erről, nem zárták ki a lehetőséget, de hangsúlyozták, hogy igen valószínűtlennek látszik, hogy érintetlen sírra bukkanjanak. Georg Steindorff és Walther Wolf azonban még hiányol néhány sírt - pl. II. Thotmeszét és Szemenkaréét. Mindenek előtt azonban Imhotepsírját, amelyről Walter B. Emery egykori asszisztense, Ali el Khouli azt mondta nekem a szakkarai ásatás mellett: - Látja, valahol itt nyugszik a nagy Imhotep - és végigmutatott a hatalmas területen, - csak nem tudom, pontosan hol.
A dpa, a Német Sajtóügynökség által 1973. február 8-án 20 óra 14 perckor távírón közölt 260. számú külföldi jelentését számos újság másnapi kiadása meg sem említette - annyira hihetetlen volt a címe: "5000 óegyiptomi sírt kiraboltak."És mégis igaz: a dpa 18 soros jelentése az elmúlt húsz év legnagyobb sírrablási botrányáról számolt be.-Jebel Abu Seirnél lőnek! - ezekkel a szavakkal rontott be egy pamutgyári munkás a rendőrségre Beni Suefben, a Kairótól százhúsz kilométerre délre, a Nílus nyugati partján fekvő tartományi fővárosba, amelynek egyetlen jellemzője, hogy van vasútállomása. Az Abu Seir-hegy (jebel) a sivatag szélén áll, alig élnek errefelé emberek.Jó ideje sötétedett, amikor egy rendőrjárőr szokásos körútjára indult. Már messziről fények látszottak a sziklák között és lövések is hallatszottak. Amint a rendőrautó közeledett, csend lett és a fények elaludtak. A reflektorok pászmájában kivehető volt egy hatalmas építési terület. Itt, a sivatag szélén?A rendőrök felszólítására nem érkezett válasz. Egy mély gödörből egy létra ágaskodott kifelé. Az egyik rendőr a zseblámpájával belevilágított a verembe és mintegy húsz méteres mélységben három férfit vett észre.- Mit csinálnak ott? - kiáltott oda.- Ne lőjenek! - hangzott a válasz lentről.A három férfi ijedten mászott fel a létrán. Először azt bizonygatták, hogy semmi közük a lövöldözéshez, de a rendőrségen végül bevallották az igazat:Hét hónappal ezelőtt egyikőjük rábukkant egy ókori egyiptomi sírra a JebelAbu Seir lábánál, pár nap múlva egy újabbra, majd később egy egész csomóra. A pamutgyárban elmesélte a felfedezését néhány munkatársának, akikkel közösen elhatározták, hogy együtt megvizsgálják a sírokat.Minél tovább ástak a munkások, annál több sírt találtak. Végül otthagyták a pamutgyárat és már csak az ásás kötötte le őket. Eleinte csak titokban dolgoztak és őrséget is állítottak, később őrség nélkül, nappali és éjszakai műszakban. Aki megkereste őket, azt bevették az üzletbe, hiszen mérhetetlen mennyiségű kincs rejtőzött a földben.Hét hónapig jól alakultak a dolgok. Senkinek sem tűnt fel, hogy a sárkunyhókban lakó volt gyári munkások némelyike egyszerre autót vásárolt. Igaz,nem is nagyon tűnhetett fel, mert aki egyáltalán észrevehette volna, az maga is részese volt a vállalkozásnak. Csakhogy február elején ketten egy olyan sírkamrára leltek, amelynek a tartalma túlszárnyalta mind az ötezer addig feltárt sírét."Megtaláltuk egy fáraó múmiáját." A hír futótűzként terjedt. A sírrabló-társaság követelte, hogy osszák szét maguk között a kincseket, de a két szerencsés felfedező erre nem volt hajlandó. Így aztán rövid úron kizárták őket a szövetségből.Amikor azok erre válaszul éjjel el akarták vinni a zsákmányukat, akkor került sor arra a bizonyos lövöldözésre, amely végül az egész vállalkozás végét jelentette.Mindez úgy hangzik, mint valami kalandregény. Pedig ez a valóság, ahogyan az 1973-ban megtörtént. Ami a számadatokat illeti, bizonyára egyedi esetről van szó,hiszen nem minden évben fosztanak ki egyszerre ötezer sírt. De a sírrablás Egyiptomban még ma is szinte mindennapos.Ha valaki ellátogat a Luxortól nyugatra fekvő Biban el Moluk nevezetű sivatagi falucskába és csupán minimális érdeklődést mutat a régészet iránt, azt többnyire karon ragadja egy rongyos öltözetű fiú és a hegyfal lábánál álló szürke kunyhókhoz vezeti, ahol már előre várják az idegent. Ott egy a környékhez képest szokatlanul barátságos tekintetű egyiptomi libegő burnusza alól előhúz egy újságpapírba burkolt csomagot és áhítatos hangon így szól: "Múmia, mister."Mikor a csomagot kibontja, a csodálkozó turistának néha a lélegzete is eláll.Emberi kezek, ujjak, lábak, fejek kerülnek elő. Összeaszott, fekete testrészek. Egy ilyen kis fekete kéz ára ötven márka; egy fej ennél arányosan többe kerül.Luxornál, a Nílus nyugati partján még ma is ásnak ki múmiákat. Igaz, nem királyokét, csak egyszerű emberekét, akiket nem olyan gazdagon temettek el, gyakran csak tömeges kriptákba. Művészettörténeti szempontból ezek a leletek nem túl értékesek. De mivel kötelező őket kiásni, a velük való kereskedelem titokban ma is folyik. Gyakran a fehér ruhás egyiptomi turistarendőrség felügyeletével. Az esetleg felmerülő kételyeket pedig a múmiakereskedők tört angolsággal eloszlatják: "Ezek a mieink!"
A múlt században rejtélyes halált halt, Egyiptomban dolgozó régészek felsorolását nyugodtan lehetne folytatni. A haláleseteket közelebbről megvizsgálva lényegében három különböző halálokot találunk: hallucinációkkal és halálfélelemmel járó lázat;keringési elégtelenséget okozó agyvérzést és igen rövid idő alatt végzetessé váló,hirtelen jelentkező rákos megbetegedést.Bár Richard Lepsius (1810-1884), a híres német régész, aki a Királyok Völgyében egész sírokat, sőt, I. Széthi kriptájának egyik oszlopát is Berlin beszállította, magasabb kort ért meg, mint a legtöbb kollégája, de egy agyvérzés őt is megbénította. Halálának okaként az orvosok később rákot állapítottak meg.Georg Möller egyiptológus, aki Abuszirben és a thébai Holtak Városában is végzett ásatásokat, csak negyvennégy évet élt. 1921. október 2-án halt meg egy svédországi utazás során Uppsalában, magas lázban.Möller speciális szakterülete volt az ó egyiptomi temetkezési szokások, így érthető módon sokat tartózkodott sírokban. Úgy tűnik, ez lett a veszte. Möller egy német kereskedő fiaként Venezuelában, Caracasban jött világra.Hat éves korában szülők visszatértek Németországba, hogy megfelelő képzésben részesíthessék a fiukat. Sok más egyiptológushoz hasonlóan már ekkor annyira elbűvölte későbbi szakmája, hogy már gimnazista korában ismerte a hieroglifák jelentését.Huszonnyolc évesen lett a kairói német főkonzulátus tudományos attaséja.Egyetemi tanárrá történő kinevezését csak pár hónappal élte túl.Egy chicagoi egyiptológus, James Henry Breasted egy egyiptomi expedíciósorán valamitől megbénult. Breasted 1899-ben azt a megbízást kapta a berlini Király Akadémiától, hogy egy készülő nagy egyiptomi szótár számára készítsen másolatokat egyiptomi feliratokról. 1905 novemberében érkezett első ízben Egyiptomba. Rövid ideig Kairóban, az "Hotel du Nil" szállodában tartózkodott, majd továbbutazott egy expedícióval Luxorba, Asszuánba és Etiópiába.Visszafelé tartva Breasted megállt Luxorban. Howard Carter éppen ekkor fedezte fel Tutanhamon sírját. Breasted látni kívánta. Luxorban a "Winter Palace"hotelben lakott, egy mesébe illő, okker színű kastélyban. "Azon a délutánon szökött fel apám láza" - írja Breasted fia, Charles az emlékezéseiben. - Torokfájás,hidegrázás és rendszeresen visszatérő fejfájás kínozta. Arra gyanakodott, hogy kiújult a maláriája, amelyet még valahol Irakban szerzett. De az őt ápoló angol orvoslaboratóriumi vizsgálatai nem mutatták ki a betegséget és a kinin sem használt." Breasted hat hétig nem hagyhatta el az ágyat. A láza minden délután hirtelen felment, reggelre pedig visszaesett a normálértékre. Ekkor azonban a régészt már semmi nem tarthatta vissza. Egy orra és szája elé kötött vászonkendővel minden nap kiment a Királyok Völgyébe. A fia, Charles beszámolója szerint apját mindig hidegrázás gyötörte, mire visszaért a hotelbe.Breasted fáradhatatlanul dolgozott a sebészi tárgyú Edwin-Smith-papiruszon és már egy újabb, a Sinai-félszigetre vezető expedíció tervét szövögette - El fogok utazni - mondta rossz egészségi állapota ellenére -, még ha nem is a saját lábamon.Breasted a luxori "Winter Palace" szálloda egyik földszinti szobájában lakott.Február elején a szomszéd szobába beköltözött egy kanadai irodalomprofesszor. La Fleurnek hívták és azért jött Luxorba, hogy megtekintse a Carter által felfedezett híres sírt. Ezt a kívánságát La Fleur egy levélben közölte Carterrel, amelyet Breasted ia, Charles adott át neki.Carter másnapra meghívta a kanadai professzort egy "tárlatvezetésre". La Fleurt lenyűgözte az élmény. Éjszaka már láz és hidegrázás kínozta a magas,keménykötésű férfit. Breasted átküldte hozzá az expedíció orvosát, aki őt is kezelte.Másnap hajnali három óra felé az angol orvos elhagyta La Fleur szobáját.Breasted fia, Charles, aki egész éjjel ébren volt, odalépett hozzá. Az némán bólintott.La Fleur meghalt.Charles Breasted erre így emlékszik vissza: "Ott a csendben állva arra gondoltam, milyen mélyen tragikus dolog egy távoli országban, az időtlen folyópartján egy hotelben, az éjszaka közepén egy csomó idegen ember között meghalni."Az orvos időközben visszatért két szállodai inassal. A két egyiptomi egy hosszúkás fűzfakosarat hozott, amelybe elvitték a professzor holttestét.Charles Breasted a jelenet szemtanújaként jól emlékszik az orvos első szavaira: "Meg kell akadályoznunk, hogy az Ön apja elutazzék a Sinai-félszigetre."A másnap reggeli viziten James Henry Breasted így szólt: - Tudom, hogy mit akar mondani, doktor. A Sinai-utazást elhalasztjuk. - Többé nem is került rá sor.Noha mindvégig gyengélkedett és lázas volt, Breasted ragaszkodott hozzá,hogy segítsen Carternek Tutanhamon még zárt szarkofágján végzett munkájában.Ugyancsak Breasted volt az, aki az elfogadhatatlan feltételek miatt Carter és az egyiptomi kormány között kirobbant vitában közvetítőként fellépett. Minden bizonnyal azok közé tartozott, akik - Howard Carter mellett - a legtöbbet tartózkodtak Tutanhamon sírjában.Breasted, miután Luxorban összeszedte magát, arról számolt be, hogy Carter az ásatásokon eléggé betegesnek, levertnek tűnt, olykor pedig mintha képtelen lett volna egyvalamire koncentrálni és döntéseket hozni. És Howard Carter, akinek a sír szinte második otthonává vált, mégis túlélte az összes többi régészt. Ez a tény fáraók átkának hatásossága ellen szól, én azonban úgy vélem, ez inkább a szabályt erősítő kivétel.Breasted felesége, aki gyakran elkísérte a férjét az útjaira, fiatalon elhunyt 1934 júliusában. Charles ezt írja anyja haláláról: Mind fáradtabb és fáradtabb lett,mígnem olyan "álomba zuhant, amelyből soha fel nem ébredt."James Henry Breasted alig másfél évvel élte túl a feleségét. Ezalatt másodszor is megnősült. Választottja, Imogen Hart felesége húga volt. Vele együtt utazott Egyiptomba. 1935. november 21-én a következőket írta a naplójába: "Mint egy kisgyerek,úgy örülök, hogy visszatérhetek az íróasztalomhoz és folytathatom az Egyiptom történetét." Breasted ezeket a sorokat Genova kikötőjében írja. Éppen úton van New Yorkba.De az Atlanti-ócián közepén ismét elfogja a láz. Breasted először azt hiszi,torokgyulladása miatt, majd amikor egyre erősödik, maláriának tartja. A hajó orvos tanácstalan.Breasted ugyan élve megérkezik New Yorkba, de az állapota már reménytelen. Fia szerint "virulens haemolitikus Streptococcus-fertőzése volt. A kéntartalmú orvosságokat akkoriban még nem ismerték Amerikában. A Rockefeller Intézet orvosai csodálták az ellenálló képességét, de már nem tudtak segíteni."James Henry Breasted 1935. december 2-án halt meg. A fáraók, akiknek élete nagy részét áldozta, őt is magukhoz szólították.
Giovanni Belzoni Londonban felszállt egy hajóra, egy rozzant hatszemélyes bárkára, amelynek a résein magasabb hullámveréskor be-beömlött a víz. A feleségét is magával vitte. Tangerben szálltak partra. Április volt. Innen indulva akart átvágni a Szaharán és eljutni egészen Szudánig. De csak Fez városáig ért. A felesége onnan a megállapodásuk szerint visszautazott Angliába.Nemsokára azonban Belzoni is visszafordulni kényszerült. A tuaregek megakadályozták, hogy bennszülött kísérőivel együtt az ország belsejébe jusson. Így hát elhatározta, hogy hajóval utazik tovább Sierra Leone felé. Ott rejtélyes betegség támadta meg; lázrohamai és hallucinációi voltak.Belzoni egy orvostól ricinusolajat és ópiumot kapott. - Érzem magamon a halál kezét - mondta a súlyosan beteg felfedező. Egy hajóra vitték abban a reményben, hogy a sós levegő jót tesz majd neki. Belzoni félrebeszélt. Majd azt mondta: "Már csak néhány órám van hátra. Tudom."Ezekkel a szavakkal lehúzott az ujjáról egy ametisztgyűrűt. - Add át ezt agyűrűt a feleségemnek! - utasította a szolgáját. Még aznap délután meghalt, 1823.december 3-án.
Mi okozta Bilharz professzor halálát? Belzoni haláláéhoz hasonlóan rejtélyes körülmények között vesztette életét Egyiptomban Theodor Bilharz, a harminchét éves német orvos és természettudás.Bilharz Kenzingenből származott, ahol apja Hohenzollern-Sigmaringen fejedelemnél volt kamarai tanácsos. A kis Theodor már az iskolában gyűjtötte a köveket,növényeket és bogarakat. Katalógust és saját archívumot készített és - a matematikától eltekintve - példás tanuló volt. Tizennyolc évesen Freiburgba utazott,hogy az ottani egyetemen orvostudományt, zoológiát, irodalomtörténetet, régészetetés antik művészettörténetet tanuljon. Két év után azonban Tübingenbe ment, hogy ott szerezze meg orvosi doktorátusát. A kar dékánja éppen ekkor hirdetett meg egytudományos versenyt. Ezen Bilharz is részt vett és munkájával ( A gerinctelen állatok véréről szerzett ismereteinek jelenlegi állásának bemutatása) első díjat nyert. Ezen dolgozat alapján a huszonöt esztendős Bilharz az államvizsgája után megkapta a doktori címet.Ezután a tübingeni és a freiburgi egyetemen folytatott kutatásokat.Tübingenben Wilhelm Griesinger belgyógyásszal dolgozott együtt, aki, miután az ötvenes évek elején az egyiptomi alkirály meghívta őt magához háziorvosának és egészségügyi igazgatónak, asszisztenseként magával vitte az ifjú Bilharzot is. Ő természetesen nem is álmodott arról, hogy hamarosan főnöke helyébe lép. Griesinger viszont másképpen képzelte el háziorvosi tevékenységét a királyi udvarban, ezért rövid idő múlva lemondott hivatásáról, Bilharz pedig átvette a helyét.Az archeológia iránt régóta érdeklődő Bilharz most végre kiélhette ezt a szenvedélyét is. Bilharz részt vett különböző ásatásokon, ahol két okból is szívesen látták: egyrészt széleskörű szakmai ismeretei, másrészt kiváló nyelvtudása miatt,amelynek segítségével gyakran közvetített az arab, angol és olasz kutatócsoportok között.Bilharz főként múmiák boncolásával foglalkozott. 1856-ban ugyanis a "leíróanatómia professzorává" lépett elő. Múmiakutatásait két dolog motiválta: Bilharz egyszerre tanulmányozta az antropológiát és a patológiát. Antropológusként 1857-ben négyszáz éves fennállása alkalmából a freiburgi egyetemnek ajándékozott egyláda egyiptomi koponyát. Patológusként az egész évezredek óta honos, mindaddig megmagyarázhatatlan trópusi betegség, a róla elnevezett bilharziasis kórokozójának felfedezésével. Ezt a betegséget egy apró, 12 mm hosszú szívóféreg, a Nílus iszapjában élő Schistosoma haematobium okozza. Ennek az élősködőnek az elmeszesedett petéit már a múmiák veséjében is megtalálták.Abban az időben, amikor Theodor Bilharz Egyiptomban végezte kutatásait, a Nílus menti népek állandó félelemben éltek a járványok miatt. A pestis, a tífusz és a kolera ugyan nem szedett több áldozatot, mint az idők folyamán bármikor, de Robert Koch és Louis Pasteur bakteriológiai felfedezései nyomán a nagy tömegekhez is eljutott ezen betegségek okainak és a gyógyítás lehetőségének híre.1858. nyarán, amikor négy európai turista a gizehi piramisoknál és a Királyok Völgyében tett látogatása után néhány napon belül meghalt, senkinek nem jutott eszébe a fáraók átka, mindenki csak pestisről meg tífuszról beszélt. A közvélemény megnyugtatására a négy tetemet Alexandriában felboncolták. A halál okaként keleti pestist, a pestis tüneteit mutató tüdőgyulladást, petechiás lázat és typhus icterodestjelöltek meg. Az osztrák sebész, Alexander Rejet és honfitársa, Georg Lautener anatómusprofesszor nem sokkal később az alexandriai egészségügyi igazgatóságtagjai lettek. Állításuk szerint a boncolás eredményét meghamisították; ők legalább is nem találtak elfogadható magyarázatot a négy turista halálára.A jegyzőkönyv meghamisításának az lett a következménye, hogy az alexandriai hatóságok vesztegzárat rendeltek el a kikötővárosban, ami az egyiptomigazdaságot igen súlyos helyzetbe hozta. Csak Lautner és Rejer tanácsára vonták vissza a kissé elhamarkodott intézkedést. Csupán azért említettem ezt az esetet, mert jól mutatja, mennyire lehetett komolyan venni az akkori Egyiptomban a halotti bizonyítványon szereplő halálokot.Theodor Bilharznak, aki 1858 óta az Egyptian Society alelnöke volt, egyre több reprezentatív feladatnak kellett eleget tennie és nyelveket beszélő, műértőemberként a világ minden tájáról érkező neves személyiségeknek bemutatni Egyiptom archeológiai szempontból figyelemre méltó látnivalóit. 1862 nyarán II.Ernő, Coburg-Gotha hercege látogatott Egyiptomba. A herceget mindenek előtt a vadászat érdekelte, a feleségét viszont inkább a Királyok Völgye. Bilharz professzor kapta a megbízást, hogy kísérje el a hercegnét Luxorba. A visszaúton Kairóba Bilharzot heves láz fogta el. Amikor Lautner professzor erről értesült, a saját házába vitette Bilharzot. Tizennégy napig feküdt kómában; utána meghalt anélkül, hogy visszanyerte volna az eszméletét. Lautner nem tudta kideríteni a halál okát. Bilharzot hivatalosan tífusz vitte el. Lautner ezt tagadta, állítása szerint barátja és kollégája valamilyen titokzatos láz áldozata lett. De honnan eredt és mi idézte elő?
A thébai Halottak Városának múlt század eleji hétköznapjairól számol be Belzoni később publikált, Narrative of the Operations and Recent Discoveries is Egypt and Nubia (Elbeszélés az egyiptomi és núbiai munkálatokról és új felfedezésekről) című könyvében.Egyik nap felfedeztem egy olyan szűk folyosót, hogy alig tudtam magam átpréselni rajta. Bent annyi múmia volt egymás hegyén-hátán, hogy szinte minden mozdulatomnál hozzáértem egy-egy néhai egyiptomhoz. Mivel a folyosó lefelé lejtett, a saját súlyom is előre húzott. Nem tudtam megakadályozni, hogy jó néhány kar, láb vagy koponya rám ne zuhanjon. Így egyik üregből a másikba jutottam.Mindegyik helyiség tele volt múmiákkal. Egyesek egyenesen álltak, mások a fejük tetején.A számtalan szerény körülmények között eltemetett vagy értékeitől már megfosztott múmia mellett Giovanni Belzoni sok-sok csalódás után kultúrtörténeti szempontból jelentős leleteket is talált. Sok sziklasírban ugyanis ekkor már fellahok laktak családjaikkal és állataikkal együtt. Belzoni annál lelkesültebb volt, amikor 1817-benegy fáraónak, Ramszesz fiának, I. Széthinek a sírjára bukkant, amely már egy esztendeje foglalkoztatta. Anyagi érdekeltsége mellett tudományos érdeklődése is fokozatosan kifejlődött.A leletekről rajzokat és másolatokat készített. - Ez a felfedezés - írta naplójába- kárpótolt minden eddigi fáradságomért. Talán ez volt életem egyik legszebb napja.50 - Belzonin valóságos kincskeresési láz vett erőt. Rendkívüli érdeklődéssel fordulta Khephrén-piramis felé, amelynek a sírkamrához vezető bejáratát senki nem ismerte.Belzoni megjegyzi: "A vállalkozásom óriási jelentőségű volt. Meg voltam róla győződve, hogy ha kudarcot vallok, az egész világ gúnyának céltáblájává válok:"Az amatőr régész ezért a 136 méter magas építmény minden egyes kövét alaposan megvizsgálta, de bejáratnak nyomát sem lelte. Belzoni biztos volt a dolgában: ha a bejárat nem a piramison található (mint az akkor már megnyitott Kheopsz-piramis esetében), akkor valahol a föld alatt kell lennie.A piramis északi pereménél homokdűnék emelkedtek. Belzoni ezeket egy sebtében toborzott munkáscsapattal elhordatta. És valóban: a homok alól előtűnt egy folyosó, amelyet nyilvánvalóan sírrablók vájtak utólag. Félúton járva a nem éppen szűk járatban hirtelen egy kőtömb zuhant le fentről. Belzoni leírása alapján 1,80x1,20méteres volt. Egy egyiptomi munkás alsó végtagjaival beszorult alá, de a térdig érőhomok megmentette az életét és kiszabadulhatott.A köveken elvégzett kopogtatási próbák alapján életveszélyesnek tűnt továbbmenni. Minden kőtömb mozgott. Belzoni kétségbeejtő helyzetben volt.Napokig álldogált a valamivel nagyobb méretű Kheopsz-piramis előtt, amelynek közepén ott tátongott a Ma'mun által vágott hatalmas lyuk. Vázlatokat készített az alaprajzáról és a felépítéséről, összehasonlította az égtájakat és a homokfúvás irányát,míg végül arra a következtetésre jutott, hogy a bejáratnak távolabb kelet felé kell lennie.Három homokkal borított gránittömb megerősítette Belzoni gyanúját.Mögöttük újabb, ferdén lefelé vezető folyosó nyílt meg, amely harminc méter után egy óriási kőhasábokból emelt falnál ért véget. Harminc napig tartott, mire Belzoni emelőszerszámok segítségével ki tudott törni egy követ a falból és a nyíláson átbújhatott.Giovanni Belzoni egy több gyertyából sodort fáklyát vitt magával. A folyosó vízszintesen vezetett tovább. A tájékozódás nem esett nehezére. A járat rendszer hasonló volt a Kheopsz-piramiséhoz.Amint tovább haladtam nyugat felé - írja Belzoni -, meglepődtem, hogy egy földbe vájt sírboltot találtam. Csak kövek és pár csont volt benne.Amikor Belzoni a sírkamra egyik falán a következő feliratot olvasta, a csalódása leírhatatlan volt: "Muhammed Ahmed kőfaragó mester bontotta ki, Osmanmester és Ali Muhammed király is mindvégig jelen volt." Belzoni tehát néhány száz évvel elkésett.Még ha az iménti vállalkozást nem is koronázta siker, Belzoni az általa felfedezett sírokból nem kis tőkére tett szert. A Széthi sírjában talált szarkofág önmagában húszezer márkával gazdagította őt. 1820-ban visszatérve Angliába Belzoni közszemlétre tette a leleteit. Ezzel ismét elegendő pénzt gyűjtött egy újabb afrikai felfedezőúthoz.Egyiptomot azonban soha többé nem látta. Mégis a fáraók átka sújtotta őt is?
Nem kevésbé rejtélyes Giovanni Belzoninak, az Egyiptomban kutató szakembernek legszínesebb egyéniségének korai halála. Belzoni, egy padovai borbély fia sok szakmába belekóstolt, mielőtt múmiák kiásására adta a fejét. Vallásos szülei papnak szánták. Ő ehelyett cirkuszi artista, erőművész, színész, operaénekes, mérnök és utazó-felfedező lett. Talán egyszerűbb azt felsorolni, mi nem volt Belzoni.Életének jelentős részét mindenesetre hazájától, Itáliától távolt töltötte.Angliában, Portugáliában és Afrikában élt. Egy színésztársulattal érkezett Angliába és mivel olasz lévén erősen törte az angolt, a szükségesből erényt kovácsolva pantomim mesterként lépett fel. Egyik liszaboni tartózkodása idején feleségül vette az akkoriban igen híres opera énekesnőt, Angelica Valabreque-t - kolléganőjét; Belzoni ugyanis időközben operaénekessé lépett elő.Önmaga számára is megmagyarázhatatlan kényszert érzett. Ez hajtotta őt egyik helyről a másikra, és miután jó tucat foglalkozást kipróbált, már végül az"utazó"-nál maradt. Névjegykártyát nyomtatott, amelyen a neve alatt ez állt: Tha Celebrated Traveller - a híres utazó.Belzoni rajongott Afrikáért. Felfedezőként bejárta Nyugat-Afrikát, hogy megpróbálja tisztázni azt az annak idején sokat vitatott nézetet, amely szerint a Nílus és a Niger ugyanaz a forrás nélküli, de két torkolattal rendelkező folyó. Belzoni 1815-ben érkezett először Egyiptomba. Nem mint énekes vagy régész, hanem mint feltaláló. Szerkesztett egy vízkereket, amelynek a teljesítménye négyszer meghaladta a hagyományosét, és felkínálta a szabadalmat a mindenható Muhammed Ali szultánnak. Miután a felség köszönettel elutasította az ajánlatot, a "híres utazó" más elfoglaltság után nézett: régész lett.Az időpont éppen kedvező volt. Napóleon egyiptomi hadjárata óta az egyiptomi tárgyak, régiségek igencsak kelendőek voltak az egész világon. A Nílus-menti csodaországból származó rajzokért, festményekért és archeológiai leletekért jó árat fizettek mindenütt. Az erőművész tehát munkához látott. Öt évig kutatott elásott kincsek után, és amit nem tudott elérni a fejével, azt megszerezte legendás ereje vagy robbanószer segítségével.Belzoni a svájci Johann Ludwig Burckhardt (1784-1817) közvetítésével jutott az egyiptomi brit főkonzulhoz, aki a Luxorban talált óriási Memnon-mellszobor szállítójaként alkalmazta őt. Alexandriába vitte a szobrot, ahonnan tovább küldtékLondonba. Minél több régiséget szállított Belzoni (egy obeliszk egyszer rakodásközben a Nílusba esett, de ő kihalászta onnan), annál jobban vágyott rá, hogy ő maga is ásatásokat végezzen.
1801-ben Jacques-Joseph Champollion Grenoble-ba vitte az öccsét, hogy az jobb iskolába járhasson. Itt egy újság tett döntő hatást az ifjabb Champollion életére.Jacques-Joseph ugyanis - elnyomott szenvedélye utolsó visszhangjaként - előfizetője volt a Courier de l’Egypte című folyóiratnak.Ez az újság egy nap hírt adott egy kőről, amelyet Napóleon csapatai a Nílus-deltában, egy Rosette nevű falu közelében találtak, és amely újabb lendületet adott a hieroglifák megfejtésének.Ez a kő bazaltból volt. Három szöveget tartalmazott különböző írásjelekkel:hieroglifákat, alatta feltehetően kopt vagy démotikus írást, ez alatt pedig görög írást.A görög szöveget könnyen megfejtették. Egy i. E. 196-ból származó köszönőlevél volt, amelyet memphisi papok írtak Ptolemaiosz Epiphanész királynak. Ötödik Ptolemaiosz ugyanis nemrég került trónra és nagy népszerűségnek örvendett, mert a papok még be nem fizetett adóit elengedte, új bevételi forrásokat biztosított a templomok számára és háború esetére különleges óvintézkedéseket hozott a templomok védelme érdekében. V. Ptolemaiosz nagyobb ajándékokat áldozott az istenként tisztelt ápisz- és mneviszálatoknak, mint az az egyiptomi királyoktól korábban megszokott volt. Ezt a papok jó alkalomnak vélték és elkészítették neki ezt a követ az alábbi tiszteletteljes megszólítással:Ptolemaiosz, aki örök életű és aki Ptah kegyeltje vagy, Ptolemaiosz király és Arszinoé királynő fia, aki oly sok jót tettél a templomoknak és azok lakóinak és mindazoknak, akik az uralmad alatt állnak, mivel isten vagy, egy isten és egy istennő fia, Hórusszal egyenrangú, Ízisz és Ozirisz fiával, aki az apját védelmezte.Nem látszott abszurdnak az a feltételezés, miszerint a görög szöveg tartalma megegyezik a két fölötte állóéval. A rosette-i követ lemásolták, lerajzolták és öntvényeket készítettek róla. A tudósok a világ minden táján igyekeztek megfejteni az írásjeleket. A középső szöveg az akkoriban beszélt démotikus nyelvként ismerték fel.Jean-Francois Champollion tizenegy évesen határozta el, hogy megfejti a rosette-i kövön olvasható jeleket. A tudásvágytól égő ifjú hatalmas energiáját mutatja, hogy huszonegy éven át kitartóan foglalkozott ezzel a problémával.Huszonegy évig, miközben egyre közelebb és közelebb került a titokhoz.Amikor 1807-ben Champollion tizenhét esztendősen befejezte az iskolát és a Tudományos Akadémia tagja lett, a kopt nyelvvel, a hieratikus nyelv fejlődésével és az abból eredő démotikus nyelvvel foglalkozott. A kopttal összehasonlítva felfedezte,hogy a hieroglif írás nyolc személyes névmást használ, amelyek analóg hangjeleknek felelnek meg. Ebből arra lehetett következtetni, hogy ez az írás nem csak szimbólumokból áll. Champollion a rosette-i kövön 486 görög szót számolt össze, de 1419 hieroglifát. A továbbiakban ugyanúgy járt el, mint régen, amikor még írni és olvasni nem tudván a Biblia kívülről ismert szövegét összehasonlította az írásképpel.Feltételezhető volt, hogy a fáraók nevei és a többi tulajdonnév mindhárom nyelven ugyanúgy hangzik. Az angol természettudós, Thomas Young a leggyakoribb ismétlődések alapján Ptolemaiosz nevét már megfejtette. Champollion kerülő utat választott. Rajzos másolatokat rendelt egy obeliszkről, amelynek görög nyelvű feliratából tudta, hogy Kleopátra neve gyakran előfordul rajta. A hangjeleket besorolta a saját rendszerébe és felismerte az I, P és T betűket, amelyek Ptolemaiosz nevében is megtalálhatók. Így már tudta, hogy a jelek nem szótagokat jelölnek,hanem önálló hangokat. A Kleopátra nevében álló L előtt tehát K-nak vagy C-nekkell állnia. Miután Champollion 1822. Szeptember 14-én több, fáraók neveit is tartalmazó szöveg másolatát megkapta, kettőt azonnal megfejtett: Ramszeszét ésThotmeszét. Semmi kétség. Champollion megoldotta a hieroglifák rejtélyét.-Je tiens I’affaire (Megvan) - kiáltotta lelkesülten a bátyjának, Jacques-Josephnek,karját a magasba emelte, majd mint akit villámcsapás ért, összeesett. Öt napig eszméletlenül feküdt, amiről több szerző is említést tesz. Adolf Erman is beszámol erről.Amikor Champollion magához tért, furcsa látomásokról beszélt és az általa megfejtett neveket mormolta.Felfedezését 1822. szeptember 27-én közölte a párizsi akadémiával. Az egyiptológia professzorává nevezték ki és 1828-ban a tudomány szolgálatában Egyiptomba küldték. Egy pisai professzorral, Ippolito Rosellinivel együtt vezették a X. Károly király és a toscanai kormány által szervezett expedíciót. Gyermekkori álma beteljesült; ez azonban a halálos ítélete is volt egyben:Champollion közvetlenül a hazatérte után meghalt. Hogy valójában mi okozta a halálát, az soha nem derült ki. Negyvenkét éves volt.
Ha még messzebbre utazunk vissza az időben, rálelünk a már-már legendás hírű Jean-Francois Champollionra, akinek sikerült megfejteni a hieroglifákat. Ő volt az, aki ezzel a teljesítményével megteremtette a további kutatások feltételeit.A hieroglifa szó az ógörög IEROGLIFIKA GRAMMATA (szent írásjelek)kifejezésből ered. És valóban, ezeket a rajzokat az antik görög időktől kezdve egészen az újra felfedezésükig titokzatos, misztikus, szent jeleknek tekintették. A 18.Század végéig a kutatók komolyan hitték, hogy mágikus tartalmuk van, ezért inkább nem is foglalkoztak velük. A német-dán régész, Zoega volt az első, aki - igaz,eredménytelenül - közelebbről megvizsgálta ezeket az ábrákat. Bár Zoegának nem sikerült megfejtenie a hieroglifákat, korántsem lényegtelen felismerésre jutott,amelyből később Champollion is kiindult: Zoega rájött, hogy egyes, ovális keretbe foglalt jelek egy-egy fáraó nevét jelölik.Champollion csodákban gazdag, rövid élete sorsszerű vonásokat mutat. És nem csak azért, mert Jean-Francois apjának, aki a dél-franciaországi Figeacban voltkönyvkereskedő, egy jósnő megjövendölte, hogy fia születik, aki „utat mutat a következő évszázadoknak”. Az idősebb Champollion mindent megtett, hogy ezt megakadályozza - sikertelenül.Az 1791-ben született Jean-Francois rendkívüli képességei már az első években megmutatkoztak. Még öt esztendős sem volt, amikor az anyjával részleteket olvastatott a Bibliából, amelyeket azután szóról szóra felmondott. Legifjabb gyermekének túl korán jelentkező tehetségétől tartva az apja megtiltotta a felolvasásokat. A fiút ez arra indította, hogy a házi könyvkereskedésből elcsenjen egy Bibliát és azt titokban tanulmányozza. A kis Champollion ekkor ugyan még nem tudott írni és olvasni, de kívülről ismerte a Biblia valamennyi oldalát és tudta, hogyaz egyes részek hol találhatók. Összehasonlította tehát a beszéd hangjait a nyomtatott szöveg hosszával, megkereste az egyezéseket és megállapította, hogy a francia kiejtés gyakran eltér a szavak írott formájától. Jean-Francois játszva tanult, felismerte a szótagok funkcióját és a szórend szabályait még mielőtt iskolába járt volna.Apja a helyi iskolába járatta a fiút. A világért sem akarta, hogy csodagyerek váljék belőle. De Jean-Francois bátyja, Jacques-Joseph felismerte a kicsiben a zsenit.Jacqes-Joseph maga is tragikus sorsú alak volt. Egyetemre járt, egyiptomi művészettörténettel foglalkozott és minden kapcsolatát latba vetette, hogy Napóleon őt is magával vigye az 1798-as egyiptomi hadjáratára. Csakhogy Napóleon, akit a hadserege mellett tudósok egész csoportja is elkísért Egyiptomba, Jacques-Joseph Champollion nélkül ment el. Ő erre szögre akasztotta a tudományt, Grenoble-ba költözött és felcsapott kereskedőnek.
Amikor Dümichen visszatért Németországba, szánalmas állapotban volt. Alig tudott egy mondatot befejezni, csapongtak a gondolatai. De ami a legrosszabb volt: így is írt.A kiadói emiatt igencsak elkeseredtek. Így pl. a Baedecker, amely Dümichent bízta meg egy Felső-Egyiptomról szóló kötet megírásával. A könyvet végül semmitmondó tartalma miatt bezúzták. Az Oncken kiadó, amely világtörténelmi sorozatából az Egyiptom című kötet elkészítését Dümichenre osztotta, ugyancsak rossz tapasztalatokat szerzett. Dümichen csak írt és írt. Háromszáz oldal után a megbízó csodálkozva állapította meg, hogy a professzor még mindig nem ért a bevezetés végére.Amerikai tudósok megfigyelései szerint ezek a tünetek meglepően emlékeztetnek bizonyos drogok pszichikai hatására. Ismeretes, hogy sok, látszólag teljesen egészséges embereknek látens skizofréniája van, de a betegség sohasem mutatkozok rajtuk. Pszichotomimetikumok és hallucinogének okozhatnak tudathasadást, főleg ha ezek a szerek hirtelen nagy koncentrációban érik a szervezetet.Dr. John Griffith, amerikai amfetamin-szakértő az alábbiakra emlékezik:„Volt egyszer egy végzős tanítványom, aki amfetamin-származékokat szedett. Egyik nap feltettem neki egy kérdést, amire nem tudott válaszolni. Ez annyira dühítette őt,hogy fogott egy e témába vágó könyvet és kívülről megtanulta mind a 453 oldalát.„Egy másik amerikai orvos megemlít egy egyetemistát, aki kábítószer hatása alatt az egész vizsgáját a lap első sorába írta.Amint később majd látni fogjuk, a régi egyiptomiak nagyon is jól ismerték a kábítószereket. Ma pedig tudjuk, hogy léteznek drogok, amelyek rendkívül könnyen -pl. ha piszkos kezünket a szánkhoz emeljük - bejuthatnak a szervezetbe és ott kifejthetik hatásukat.Ennek példája lehet az LSD „véletlen” felfedezése, amikor is Dr. Albert Hofmann, svájci gyógyszerész 1938-ban a baseli Sandoz AG kutatólaboratóriumában egymilliomod (!) grammot juttatott a szájába a szerből és negyven perccel később látomásai támadtak. Ilyen kis mennyiség átviteléhez valóban elegendő, ha meg fogunkegy tárgyat, majd az ujjunkkal az ajkunkhoz érünk.De más módja is akadt, hogy az ember feldobódjék. Az ásás, a kutatás, a felfedezés jó néhány embert extázisba hozott. Úgy tűnt, mintha a fáraók átka mágikus erővel válogatná ki az áldozatait. Mintha kiváló emberek életüket áldoznák a tudományért. Vagy mintha a régészeknek az egyiptomi ásatásokról megbomlott elmével kellene visszatérniük.
Francois Champollion rövid élete Ha még messzebbre utazunk vissza az időben, rálelünk a már-már legendás hírű Jean-Francois Champollionra, akinek sikerült megfejteni a hieroglifákat. Ő volt az, aki ezzel a teljesítményével megteremtette a további kutatások feltételeit.A hieroglifa szó az ógörög IEROGLIFIKA GRAMMATA (szent írásjelek)kifejezésből ered. És valóban, ezeket a rajzokat az antik görög időktől kezdve egészen az újra felfedezésükig titokzatos, misztikus, szent jeleknek tekintették. A 18.Század végéig a kutatók komolyan hitték, hogy mágikus tartalmuk van, ezért inkábbnem is foglalkoztak velük. A német-dán régész, Zoega volt az első, aki - igaz,eredménytelenül - közelebbről megvizsgálta ezeket az ábrákat. Bár Zoegának nem sikerült megfejtenie a hieroglifákat, korántsem lényegtelen felismerésre jutott,amelyből később Champollion is kiindult: Zoega rájött, hogy egyes, ovális keretbe foglalt jelek egy-egy fáraó nevét jelölik.Champollion csodákban gazdag, rövid élete sorsszerű vonásokat mutat. És nem csak azért, mert Jean-Francois apjának, aki a dél-franciaországi Figeacban voltkönyvkereskedő, egy jósnő megjövendölte, hogy fia születik, aki „utat mutat a következő évszázadoknak”. Az idősebb Champollion mindent megtett, hogy ezt megakadályozza - sikertelenül.Az 1791-ben született Jean-Francois rendkívüli képességei már az első években megmutatkoztak. Még öt esztendős sem volt, amikor az anyjával részleteket olvastatott a Bibliából, amelyeket azután szóról szóra felmondott. Legifjabb gyermekének túl korán jelentkező tehetségétől tartva az apja megtiltotta a felolvasásokat. A fiút ez arra indította, hogy a házi könyvkereskedésből elcsenjen egy Bibliát és azt titokban tanulmányozza. A kis Champollion ekkor ugyan még nem tudott írni és olvasni, de kívülről ismerte a Biblia valamennyi oldalát és tudta, hogy az egyes részek hol találhatók. Összehasonlította tehát a beszéd hangjait a nyomtatott szöveg hosszával, megkereste az egyezéseket és megállapította, hogy a francia kiejtés gyakran eltér a szavak írott formájától. Jean-Francois játszva tanult, felismerte aszótagok funkcióját és a szórend szabályait még mielőtt iskolába járt volna.Apja a helyi iskolába járatta a fiút. A világért sem akarta, hogy csodagyerek váljék belőle. De Jean-Francois bátyja, Jacques-Joseph felismerte a kicsiben a zsenit.Jacqes-Joseph maga is tragikus sorsú alak volt. Egyetemre járt, egyiptomi művészettörténettel foglalkozott és minden kapcsolatát latba vetette, hogy Napóleon őt is magával vigye az 1798-as egyiptomi hadjáratára. Csakhogy Napóleon, akit a hadserege mellett tudósok egész csoportja is elkísért Egyiptomba, Jacques-JosephChampollion nélkül ment el. Ő erre szögre akasztotta a tudományt, Grenoble-baköltözött és felcsapott kereskedőnek.
A régészekben kétségtelenül nehéz közös tulajdonságokat találni. Erre többször is rá kellett jönnöm e könyv kapcsán végzett kutatásaim során. És itt nem csak az általuk képviselt különféle elméletekre gondolok, hanem elsősorban viselkedésük, jellemük különbözőségeire. Németországban is találkozhatunk régészekkel, akik a fáraók átkát színtiszta ostobaságnak tartják, és olyanokkal is, akik semmi pénzért be nem tennék a lábukat egy fáraó sírjába. Amikor egy müncheni régésztől azt tudakoltam, mitől fél a fáraósírban, sokat sejtetően azt felelte: „Az istenektől!”Nézetem szerint ha a fáraók átka nem csupán a Tutanhamon-sír felfedezéséhez kapcsolódó egyedülálló véletlen, akkor a rejtélyes halálesetek már korábban is előfordultak volna.Manapság az állami archívumokban megtalálhatók a régészeti felfedezések és elméletek pontos leírásai, de az érintett tudósokról - avagy kalandorokról - vajmi keveset tudunk. A legjelentősebb egyiptológusok utáni nyomozásaim azonban elgondolkodtató tényeket tártak fel. Olyan tényeket, amelyek tanúsága szerint a fáraók átka már másfél évszázaddal ezelőtt is hatott. És mindig olyan kutatókra sújtott le, akik hosszabb ideig tartózkodtak Egyiptomban és kapcsolatban álltak valamelyik ásatással.A straszburgi Johannes Dümichen professzor, egy sziléziai lelkipásztor fia,akit apja szintén papnak szánt, nagy-nagy nélkülözések közepette elutazott Egyiptomba és Núbiába. Ott valódi megszállottsággal vetette magát egy olyan munkába, amely a kezdetleges fényképészet idején rendkívül értékesnek bizonyult:Dümichen templomok és sírok feliratait másolta le. Gyakran heteket töltött a föld alatt vagy egy-egy romban. Eközben különös változás zajlott le benne. És ez mi mással lenne magyarázható, ha nem olyan hatásokkal, amelyek ebben az esetben nem a testet, hanem a pszichét támadták meg? Ám ha Dümichen professzor esete egyedülálló lenne, nem is foglalkoznánk vele. Csakhogy az övé csupán egy a sok közül.Dümichen egyszerre elkezdett fantáziálni. Egyértelműen a kezdődő skizofrénia tüneteit mutatta. Órák hosszat mesélt olyan archeológiai élményeiről,amelyek egészen biztosan nem élhetett át. Mindenkinek beszámolt pl. egyik munkájáról Petemenóphisz thébai sírjában, amely „úgy bűzlött a denevérektől, hogy csak úgy tudtam dolgozni, ha narancshéjat kötöttem a szám elé.”
Walter Emery 1964. Október 5-én látott hozzá ahhoz a munkához, amelyet élete főfeladatának tekintett: Imhotep sírjának kereséséhez.Imhotep rendkívül érdekes figura. Emery szerint „ő az első orvos, aki kiemelkedik az ókor ködéből”. A legelső fáraók idején élt Imhotep olyan természettudományi ismeretekkel rendelkezett, amelyekért a nép a gyógyításisteneként tisztelte őt. De ezenkívül Dzsószer fáraó építésze és tanácsadója is volt egyben, a „Felső- és Alsó-Egyiptom királyának munkálatait irányító vezető”. Ő építette Dzsószer lépcsős piramisát és állítólag ő találta fel az írást és a naptárat is,tehát igazán sokoldalú lángelme volt.Mivel még ma sem ismerjük a sírját, feltételezhető, hogy a sírrablók még nem fosztották ki. E mellett szól az az építészeti szaktudás is, amelynek felhasználásával Imhotep már életében készíthetett magának sírt. Másfélét, mint Dzsószeré, de nem kevésbé nagyszerűt. Emery tisztában volt azzal, hogy Imhotep sírja legalább olyan óriási jelentőségű lenne az Óbirodalom történelme szempontjából, mint Tutanhamonsírjának felfedezése volt az Újbirodalom számára. De a sivatag mely pontján kell leszúrni az ásót?Az első próbaásások egyértelművé tették, hogy az egész völgy tele van az első dinasztiák idejéből származó építményekkel. Ezeknek a síroknak (masztabák) a nagy része csupán azért maradt meg, mert a ptolemaioszi korban kavicsokkal szórták be azokat. Nemigen voltak három méternél magasabbak, így a terület feltöltésével a későbbi nemzedékek további helyet nyertek új épületeik számára.Az Illustrated London News 1965. Március 6-i számában Emery professzor ezt írja:Már évek óta foglalkoztat az a völgy, amely az észak-Szakkarai ősi temető nyugati szélén terül el. Az egész vidéket ptolemaioszi és római kori cserepek borítják. Ezek az Abydos-béli Umm el-Quab-ban talált leletekre emlékeztetnek. 1956-ban még az Egypt Exploration Society munkálatainak befejezése előtt két próbaásást végeztem a területen, amikor is III. dinasztia korabeli falakra bukkantam. Megtaláltam két szentbika sírját, valamint íbiszmúmiák agyagedényekbe zárt maradványait. Némely kutató ugyan már az ötvenes években tudta, hogy a földalatti folyosókon íbiszsírok vannak,de valamilyen okból eddig senki sem ismerte fel, hogy azok a III. dinasztia sírjaihoz tartoznak...Tekintettel arra a széles körben elfogadott nézetre, mely szerint Imhotep sírja valahol az ősi temetőben található - ahogyan azt Firth, Quibell és Reisner is hitte -, a bika - és íbisztetemek arra engedtek következtetni, hogy elhelyezkedésük folytán kapcsolatban állnak valamilyen sírral. A külső körülmények mindenesetre arra utalnak, hogy a ptolemaioszi és a római korban a környék zarándokhely lehetett.Célját szem előtt tartva Emery egyre lázasabban dolgozott. 1964. December 10-én tíz méter mélyen egy III. dinasztia-kori sír aknájára bukkant. Egy bonyolultan elágazó labirintus tárult fel előtte: oldaljáratok, befalazott átjárók és bennük számtalan mumifikált íbisz. Itt szemmel láthatóan több generáció útja találkozott. Egyptolemaioszi kori szobor megerősítette Emeryt abban, hogy jó nyomon jár. A szobortalapzatán megjelölték a gyógyítás istenének tiszteletére rendezett ünnepeket. Ezek egyike minden évben ismétlődött halálának évfordulóján. Imhotepet úgy említették,mint aki „a nagy Dehanban nyugszik, a barlangban, amely oly kedves a szívének.”-Elképzelhető - vélekedett Emery professzor -, hogy az említett barlang ez a hatalmas földalatti labirintus.Ekkor már nem fért hozzá kétség, hogy Emery Imhotep nyomára lelt. Csak azt nem tudta, hogy napok vagy évek választják még el a nagy felfedezéstől. - Nekem sokkal több kétségem volt, mint Emery professzornak - mondja az asszisztense, Ali el Khouli -, végül már szinte biztos volt benne, hogy hamarosan megtalálja Imhotepet .Ahogy egykor Ariadné a krétai Minosz labirintusában, a régészek is madzagot kötöttek a csuklójukra, hogy kitaláljanak a zegzugos útvesztőből. Rajzokat készítettek és a már felderített szakaszokat kipipálták. Aztán felfoghatatlan dolog történt: több hónapos földalatti munka után Emery felismerte, hogy egyik járat sem vezet Imhotep sírkamrájához.Csalódott, de nem keseredett el. Úgy vélte, ha nem is sikerül megtalálni a sírt,az még nem jelenti, hogy az nincs is kapcsolatban a labirintussal. Éppen ellenkezőleg: olyan rafináltan építették meg, hogy minden ésszerűnek látszó kutatás értelmetlen.Ebből kifolyólag Emery másutt kezdett ásni. Hiába. A nagy dicsőség, Imhotep sírjának felfedezése nem adatott meg neki.De miért kellett Emerynek meghalnia?Számos archeológus sorsát követtem nyomon. Szerettem volna megtudni,hogy akadnak-e párhuzamok a különböző tudósok életmódjában vagy halálában.Életükben - amint arra rövidesen kitérek - alig fedeztem fel azonosságokat, eltekintve attól a megszállottságtól, amellyel a hivatásukat űzték. De akadt egy sor különös,véletlen egybeesés.
Köszönet neked kortalanság évszakába feledkezett élethosszú késő délutánom köszönöm a folyókra néző ablakokat köszönöm az igaz szerelmeket kiket annak idején adtál és a csöndből születő és váratlan szavakat melyek felvezettek a tiszta napvilágra anélkül hogy hátrafordultak volna hozzám köszönet a barátokért és hosszú visszhangjukért és a hibákért amelyek csak enyéim voltak a honvágyért mely a fiatal liléket hajtja el valahonnan ahol szerettek lenni már kezdettől fogva egy másik helyre ahol szerettek lenni még mielőtt lettek volna köszönet nektek test és kéz és két szemem köszönöm a látványokat és pillanatokat melyeket nem látok már soha többé csupán lelki szememmel ahol változatlanok köszönet hogy láthattam a hajnalcsillagot és a kutyákért akik utamon vezetnek
tést, sok pihenést a hétvégére
