"These mist covered mountains Are a home now for me But my home is the lowlands And always will be Someday you'll return to Your valleys and your farms And you'll no longer burn to be Brothers in arms
Through these fields of destruction Baptisms of fire I've witnessed your suffering As the battle raged high And though they did hurt me so bad In the fear and alarm You did not desert me My brothers in arms"
"Nerina első albuma, a Dear Frustrated Superstar (amelyet egy kiadónál titkárnőként dolgozva, a főnöke és a munkatársak jóindulatából neki juttatott maradvány-stúdióidőket felhasználva készíthetett el) 2001-ben jelent meg, minden különösebb közönségsiker nélkül, de a kritikusok jól fogadták. Így a Polydor Records-nál (az Universal leánycége) elhatározták, hogy a lemezt újra kiadják, és erre rákerült volna a Photograph című dal is, átkeverve. Pont ez a dal okozta a bajt, mert bár korábban Nerinának már állandó vitái voltak a lemezcég embereivel, akik nem nagyon akarták őt és a véleményét komolyan venni a munka során (annak ellenére, hogy saját maga írta és komponálta a dalait), ennek a dalnak a remixelése során különösen sokat vitatkoztak. Így történt, hogy a karácsonykor teljesen kiköltekezett Nerinát februárban kirúgta az addigi lemezcége egy internetes fórumra beírt meggondolatlan megjegyzése miatt, miután egy este kicsit túl sok tequilát sikerült meginnia ("Kérlek segítsetek, az A&R managerem ma átment ugató őrültbe /barking mad/!"). Így aztán a 2001-es Dear Frustrated Superstar újra megjelentetéséből és a Bryan Adams-el tervezett közös turnéból nem lett semmi, és Nerina jövője a zenei pályán eléggé kilátástalannak tűnt ekkoriban. Pubokban vállalt fellépéseket, és gyerekekre vigyázott... A 2000-es évek elején a nagy kiadóknak még volt pénzük, így Nerina azokban az években megtarthatta a vagyonokba kerülő ruhákat, amelyeket a videoklipek felvételekor és a fotózásokon viselt. Így aztán egyszer úgy jellemezte a "kirugása" utáni helyzetét, hogy akkoriban ő volt a legdrágább, legflancosabb ruhatárral rendelkező babysitter Nagy-Britanniában. Máskülönben persze a helyzetét elég kilátástalannak érezte, és komolyan gondolkodott rajta, hogy a korábban már elvégzett néhány egyetemi évvel elmegy tanítani valami iskolába. Amikor az Idaho című dalát megkomponálta, újra hinni kezdett benne, hogy mégsem az irodalomtanári pálya az, ami rá vár. Kölcsönt vett fel a házára, létrehozta a saját kis Idaho nevű lemezkiadóját, elkészítette és 2005-ben megjelentette a Fires albumot - ami végre igazi siker lett (üzletileg is)"
Sandy Leah Lima, a fiatal énekesnő, gyerekkorában nagy kedvence volt a Grease c. film, és a Sandy szerepét játszó Olivia Newton-John.Ezért a Leah Lima már a pályája elején felvette a Sandy nevet, és ezen a néven vált Brazíliában ismert előadóvá. 2009-ben Nerina Pallot-tal (akinek az Idaho c. dala régi kedvence volt) írta a 2010-es Manuscrito c. albumára a "Dias Iguais" c. dalt, és 2011-ben meghívta Nerinát Brazíliába, Sao Palulo-ba, és Sandy koncertkörútján együtt léptek fel, együtt előadva a "Dias Iguaist", valamint Nerina dalát, az Idaho-t.
Sandy (akkor 28 éves) hangja Nerina (akkor 37) fátyolos hangja mellett egészen kristálytisztának tűnik, és jól szólnak egymás mellett.
Így se rossz, de az igazi azért az a verzió marad, amin Lehotka Gábor játszik egy nagy templomi orgonán, és a szüleim vásárolták a lemezt valamikor 1971-ben.
A feldolgozások különben is érdekesek, van, ami úgy bele van égve az ember agyába, hogy nehér az eredetitől elszakadni, és az új verziót, mástól, az igazi értékein kezelni, és úgy hallgatni.
Amikor Katie Melua hozzányúlt Black 1987-es "klasszikusához", először nem értettem a dolgot, hogy most komolyan? De miért kell ez? De pár meghallgatás után azért már tudtam értékelni.
Közben hallgatgattam Demjént, nagyon tetszenek a szövegei, lesz mit bogarásznom. Olyan fura, hogy láttam én őt, de vhogy nem tett mély benyomást korábban.
Az "I Will Be There" kissé unalmas dallamú szám, de ezt Mike Battnek ne mondjátok meg, ő a dalt az édesanyjáról írta, aki kilencven éves elmúlt, amikor rákban meghalt, 2013-ban, abban az évben, amikor a fia megkapta a királynőtől a Viktória Rend kitüntetését, és a dalt - kissé átértelmezve, miszerint a Queen a nemzete anyja is valamennyire - a koronázás 60. évfordulójára rendezett londoni ünnepségen is előadták.
A hosszabb stúdióverzióban a hangszerelés elég jó, és amiért időnként meghallgatom, az valójában az utolsó 30-35 másodperc, ami máshol nem így szól:
el nem tűnik a baj, Kicsinyes panaszodról vándor, Ne beszélj, És sohase félj..."
.
Nyilván nem ez a dal vezette akkoriban sem a slágerlistákat, de legalább akkor leadták a tévében az ilyet is. Most meg szinte minden zenei csatornán a lakodalmas mulatóst látom. :)
.
"Nyugati a zene, de keletre tart És nem állja útját se tenger, se part Persze nem biztos, hogy jót tesz neked Ha kiszolgálják az ízlésedet
Polly Scattergood egy barát barátjáról írta a Nitrogen Pink c. dalát, aki fiatalon megtudta, hogy menthetetlen rákos.
A Mute kiadó által mellé tett producerével, Simon Fisher Turnerrel olyan kíséretet, "hangszövetet" tettek az ének alá, amiben a végén többszáz egymásra másolt gitárhang szól.
Plusz, szeretem a fraktálokat. :) Alice Kelley pedig nagy mester ebben.
Igen, igazad lehet. Akkor viszont tök jó, hogy nem hagyta magára erőltetni a miniszoknyát, mármint a Katie, és hogy nem kerestek helyette mást, aki viszont hagyja...
Nem tudom, úgy hallottam, hogy a nagy nyugati lemezkiadók menedzserei szívesen szabatják át az új "szerzeményeik" külsejét, Katie Melua első albumát (amin ez a John Mayall feldolgozás is szerepelt) is azért adta ki végül a menedzsere előző évben alapított saját kiadójánál, mert Katie-ből egy szexi kis miniszoknyás "dögöt" akartak faragni tizenkilenc évesen, a nagyobb kiadók mind, akikkel tárgyaltak, ami Katie személyiségétől fényévekre állt, és mereven elzárkózott az ilyen kísérletektől.
Szeretem Katie gondosan megformált angol kiejtését (kilenc évesen tanulta meg a nyelvet, és nyilván fontsnak tartott minden hangot benne), ahogyan Amy Macdonald skót kiejtését is, valahogy olyan kedvesen vidékies hatást kelt vele. :)
És persze jó hallgatni Enya ír (vagy csak olyan sajátosan Eithne-féle?) kiejtését is, amikor például az esőről énekel, ami a saját nevén szólítja...
