Létezik-e politikai idill?
Létezik-e politikai dili?
Létezik-e idilli politika, vagy a politika eo ipso dili?
Bölcseleti jellegű kérdések, melyekre az adekvát válaszok a filozófia és a közgondolkodás történelemfilozófiai határmezsgyéjén találhatók.
Megmutatom neked, mi a különbség a közhely és a közhelyigazság között.
Ezt írod: „ne gyűlölködjünk!”. Közhely, ám értelmetlen banalitás, méghozzá röviden, tömören értelmetlen. Én ugyanis azt mondom: gyűlölködjünk! Ha kell. Tudniillik gyűlölet nélkül nem lehet szeretni (sem). Ha nem gyűlölöd azt, aki kínozza, sanyargatja szeretteidet, akkor nem szeretsz igazán. Még szubjektíve sem, mindig lesz benned, valami hiány-, valami rosszféle érzet, nem szólva arról, hogy az üres, absztrakt szeretet nem „objektiválódik”, „emberi haszna” a nullával egyenlő, sőt olykor kifejezetten káros lehet.
Az Újszövetség számos vonatkozásban revíziója az Ótestamentumnak, sőt talán mindenben, egyetlen kivétellel, s ez éppen a szeretet-gyűlölet viszony. Az Ószövetség által rögzített „szemet szemért” elv jottányit sem változott, esetleg szofisztikálódott valamelyest az eltelt évezredek során. Mondok egy példát: a hatvanas évek elején a punciborzolón ábrándos tekintetű John Kennedy belevillantotta vakítón demokratikus fogsorát a kamerába, s ezt mondotta a világ ájulatára: „Ich bin ein berliner”. Máig sóhajtoznak rajta a hipokriták. Pedig Kennedy híres szeretet-ömlenye nem jelent többet (se kevesebbet), minthogy: „porig bombázzuk Moszkvát, ha a Gonosz Birodalmának orosz bolsevikjai bántani merészelik a demokratákat”; nagyjából ennyi; ti. a bűbáj Kennedy szeretettől csordult elérzékenyülésének nyomatékául ott volt ugyebár Truman Hirosimája. Szemet szemért. Majd Vietnam. Méghozzá Kennedy Vietnamja. Amely szintén reakció volt valamire. Amely szintén reakció volt valamire... Minden következik valamiből, mindenből következik valami. Ez a „szemet szemért” elv lényege. Vastörvény. Egyetlen elvi alternatívája van, s az éppen nem az Újszövetség, nem Jézus, hanem Gandhi filozófiája. János így fogalmaz híres könyvének második fejezetében:
14. És ott találá a templomban az ökrök, juhok és galambok árusait és a pénzváltókat, a mint ülnek vala:
15. És kötélbôl ostort csinálván, kiűzé mindnyájokat a templomból, az ökröket is, a juhokat is; és a pénzváltók pénzét kitölté, az asztalokat pedig feldönté; 16. És a galambárusoknak monda: Hordjátok el ezeket innen; ne tegyétek az én Atyám házát kalmárság házává. 17. Megemlékezének pedig az ő tanítványai, hogy meg van írva: A te házadhoz való féltô szeretet emészt engem. 18. Felelének azért a zsidók és mondának néki: Micsoda jelt mutatsz nékünk, hogy ezeket cselekszed? 19. Felele Jézus és monda nékik: Rontsátok le e templomot, és három nap alatt megépítem azt.
Tehát a „zsidók” szembesítik Jézust az „írással” (mondhatjuk így is: az Újszövetség szeretetkultuszával): „Micsoda jelt mutatsz nékünk, hogy ezeket cselekszed?”, mire Jézus így válaszol: az igazi szeretet csak konkrét lehet. A gyűlölet rombol, de részint le kell rombolni a gyűlöletes dolgot, részint a szeretet „építő jellegének” akkor van értelme, ha van mit, van miből s van mire építenünk, fölépítenünk, visszaépítenünk. Gondold csak el, Jézus fegyvert (ostort) fog a fegyvertelenekre! Legalábbis János szerint. Egy biztos: a „Gandhi-modell” (erőszak nélkül az erőszak ellen) elvileg csak Indiában érvényesülhet: ha megölnek közülünk egymilliót, két millióan lépnek a helyükbe. Az elv jó, csak éppen rengeteg (fakírmentalitású!) emberre van a megvalósításához szükség. Míg a tapasztalat azt mutatja, hogy gyakorlatilag még Indiában sem realizálódik Gandhi bölcselete. Vagyis a „szemet szemért” filozófia univerzális törvénynek tűnik. A szelíd Keletet is meghódítja. Miként a kapitalizmus is menthetetlenül fölfalja a „lágy Ázsiát”, a „borzolt Afrikát”.
Nos, mindez szintén közhely. De nekem legalább igazam van. Miért nekem van igazam? Mert én bizonyítom is, amit állítok. És pontosan ehhez kellenek a szavak, a mondatok bőséggel. A bizonyításhoz.
Ezt írod: „Lehetne rövidebben is, de én is túl hosszú vagyok”.
Válaszom: (1) nem lehet rövidebben, (2) a pontos, cáfolhatatlan érveléshez szükséges szómennyiséget nem az legitimálja, hogy más is „túl hosszú”.
Akkor vagy „túl hosszú”, ha érdektelen, amit írsz. Nota bene, ha röviden vagy érdektelen, akkor is túl hosszú vagy. Valami egészen óvodás attitűd mondatja veled: „ha nekem szabad hosszúnak lennem, akkor legyen neked is szabad”. Hidd el: ennek semmi köze ahhoz, hogy az érvelés kimerítő-e (a fogalmazás szabatos-e), illetve hiányos (túl rövid), vagy éppen túldimenzionált (terjengős)!
Visszatérve a szeretet-gyűlölet viszonyra: Kertész Ákos szövegével nem az a baj, hogy gyűlölet van benne, még csak az sem baj, hogy „gyűlöli a magyart” (már csak azért sem, mert nem gyűlöli), hanem az a baj, hogy rosszul van megfogalmazva. És a rossz fogalmazás, a „meg nem gondolt gondolat” futkos emberből emberbe.
Melyik a kártékonyabb, a „politikusi hazugság” vagy a „politizáló entellektüel” „őspatkány-gondolata”? Szerintem azért jogos (sőt talán költői) a kérdés, mert a „politikusi hazugság” ellen védekezhetünk, ti. a politikus „hazugsága” csak akkor hat, ha el akarjuk hinni a politikus szövegét, míg az „entellektüelek” bölcsességeknek, szakértelemnek álcázott ostobaságai úgy futkosnak emberből emberbe, mint ama híres, József Attila-i „ős patkány”.
Erről szól a topik. Jó hosszan. És nem azért, hogy bosszantsalak vele, hanem azért, mert nem lehet rövidebben. Illetve lehet, csak rosszul.
„Ha kérhetném, egy mondatban!” – hangzik el sokszor, miközben mindenki ismeri a „kontextus-szindrómát”. Az „egy mondat” jelent valamit ugyebár, illetve ugyanaz a mondat egy meghatározott szövegösszefüggésben egészen mást jelent(het). Ez is közhely.
Még valami. Ezt írod: „Én nagyjából értem, mit is akart volna esetleg mondani [Kertész], de ugye a jó is szarrá válik rossz szavakkal, és a szar is jó lesz szép szavakkal.”
Én nem nagyjából, hanem pontosan értem, mit akar Kertész. Értem, mert nem sajnáltam az időt arra, hogy megértsem. Nem az embert, hanem a szövegét. Az ember nem érdekel. Általában sem, Kertész pedig különösen nem. „Csak” a szövegek érdekelnek. Így aztán nyugodtan elhiheted nekem: a jó nem válik szarrá rossz szavakkal, merthogy a rossz maga a „rossz szó”. Miként az sem igaz, hogy „a szar is jó lesz szép szavakkal”. A demagógia lehet vonzó, ami viszont nem azonos a „jó”-val. Például Hitler „szép” (értsd: a hallgatóság számára vonzó, sőt esetenként őrjítőn delejes) szavai egyáltalán nem voltak jók.
Kertész Ákos (és Andrassew Iván) indulata primitív. Nem jó. S amelyet semmilyen „szép szóval” nem lehet jóvá varázsolni. A József Attilai „szép szó” pontosan megfogalmazottgondolatot jelent. Ennek bizonyítására még lesz egy jó hosszú hozzászólásom.
"Most, akkor ezek politizálnak a cselekvéseikkel vagy sem?"
Mindenki politizál. Lent is, de az ugye az még nem politika. (kiscsoportosan az oviban) Fent is, de ott már viszont nagyon az.
Persze. Vannak köztük civilek és vannak akik még a civileknél is civilebbek. Mindenesetre aktívak. De.... sajna a társadalomban (emberi világ szocializált) vannak vezetők, s vannak még a vezetőknél is vezetőbbek. Ha megnézel egy bármilyen értekezletet, ahol mellérendelt szereplők vesznek részt, de mindenkit érintő ügyekben, és döntéskényszerben, automatice fellép a pártosodás és a kétvezér jelensége. Igen ám. De ugye nincs olyan helyzet ma már (szerintem nem is volt az emberi történelemben sosem), mikor emberek úgy dönthetnek, hogy mellé- mellé-, és nem alá- fölé is rendelt szerepben tanácskozhatnak. (Primus inter pares elv??) Ugyanis mint minden csoportban (a majmoktól, a lovakig, a sakálloktól a farkasokig) eleve létezik egy előzetesen kialakult hierarchia rend. (rengő rangsorrend) Mellesleg ez jó is, hiszen így könnyebb dönteni. Civil az, aki el tudja mondani úgy a saját szavaival a véleményét és tettekkel ezt ha kell alá is támasztani alárendelt szerepekben akár (ennek is mindig érdekháttere van nyilván, a jobblétért való küzdelem), hogy annak befolyása legyen, lehessen a közös ügyekre.
De vannak elborzasztó példák is a közelmúltból erre az elvakultságra.
Pl. amikor idős nyugdíjasok mentek ki tüntetni az MSZP zászlaja alatt Manyup kérdésekben. Amikor megláttam a TéVnékben a tömegösszetételt, akkor megdöbbentem. Ezek az emberek, a saját érdekeik ellen tüntetnek éppen. Jó de miért? Van egy mondásunk erre. "Egy bolond százat csinál."
Én ki voltam kattanva Ovi viselkedésén 2006 öszödi őszén.
Miért? Mert nem irányított vezírként, hanem hagyta a mellesleg joggal felháborodott tömegeket össze-vissza csapongani. De.... Utólag belátom, hogy igaza volt, hogy nem játszotta el a nagy Jelcin szerepet a tanktetejére felugrálósat.
Gyurica bához!
(Ezeket Te írod? Nekem tetszik. Gondolkodol, tehát vagyol. Lehetne rövidebben is, de én is túl hosszú vagyok.)
Ha szerkesztő úr, egy csöppet is tisztelné és szeretné az öreget (Kertész Ákos), akkor ebben a formában nem teszi be a cikket, hanem féltő gondoskodással, meglátogatja a nagyöreget, és kicsit átszerkesztik a cikket. Én nagyjából értem, mit is akart volna eseleg mondani, de ugye a jó is szarrá válik rosszszavakkal, és a szar is jó lesz szépszavakkal. :-(( (Nem mondom, hogy itt bármilyen nagyon jó kategória szóbajöhetne esetleg)
És ne gyűlölködjünk! Itt most valami kibújnak a szögek a zsákjukból össznépi folyamatok játszódnak bizonyos szabadkőműves jellegű csoportokban. Hát ez még mindig jobb, mint az eddigi zsákbamacska helyzet volt. Megoldjuk! Szent a béke!?
Mottó: „nagyon sokmindenben nem értek egyet Kertész Ákossal, de mint szerkesztő, a nem amerikai Népszavában akkor is közlöm az írásait, ha egy szavával sem értek egyet. Mert Kertész Ákos művei alapélményt jelentettek nekem fiatalabb koromban, nagyszerű írónak tartom, tisztelem benne a hitét, a hitevesztettségét. Ismerem személyesen is, és szeretem, mert vesztesként is az maradt, aki volt”. (Andrassew Iván)
Korosztályilag egy világ omlott bennem össze. Andrassew ugyanis pontosan két hónappal és két nappal fiatalabb nálam, tehát még csak a generációs különbözőségre sem kenhetem a fent idézett gyalázatot, melyet lemosni sem lehet természetesen.
A vallomás jól indul: „mint szerkesztő… akkor is közlöm az írásait, ha egy szavával sem értek egyet”. Világos, ám egyáltalán nem mindegy, miért! Andrassew azért közli (szerkesztőként) Kertész publicisztikáit, mert „fiatalabb korában nagyszerű írónak tartotta”. Elkoptatott a szó, jobb nem jut hirtelen eszembe: szégyen. Az olvasó szemen köpése (ehhez hasonló cinizmust Orbán tanúsított mostanában), és persze Kertész Ákos megalázása is. A többszörösen ordózott író, mint kivénhedt pankrátor, akinek – szánalomból – megengedik még, hogy bevonszolja térdig csüngő aranyerét a kötelek közé, s ott aztán végleg és abszolúte röhejessé váljék. Mi szükség van erre?!
Na most, én valójában nem Kertész Ákosról beszélek (az öreg prosztata önmagában egyetlen szót sem érdemelne), hanem arról, hogy Gyurcsányék Kossuth-díjjal jutalmazták (mintegy poszt humusz) a szerencsétlent, Andrassew pedig azért közli a cikkeit, mert „tiszteli benne a hitét, a hitevesztettségét”. És mert „ismeri személyesen”. És mert „szereti”. De főként azért, „mert vesztesként is az maradt, aki volt”.
Kérem, ha ez igaz volna (már ti. hogy Kertész az maradt, aki volt), akkor is elképesztő Andrassew állítása, mert a publicisztika minőségét (Kertésszel szólva: „esztétikai értékét”) nem az határozza meg, hogy a szerkesztő szereti-e (magánemberként) a szerzőt vagy sem, illetve hogy megváltozott-e a vesztes publicista jelleme vagy sem. Tudniillik az a helyzet, sajnos, hogy az igazi publicisztika álnéven is megáll. Miféle szerkesztő az, aki ennyit sem ért a szakmájából?
Andrassew így ömleng: a „kifogásolt írás hangnemével sem értek egyet teljes mértékben, de mivel én nem vagyok zsidó, nem éltem át azt, amit ő, nem tudhatom, milyen lenne, ha én is átéltem volna, tiszteletben tartom azt az elkeseredettséget és dühöt, amit azok az öreg emberek éreznek, akik azt látják, hogy megint nácik masíroznak ebben az országban, nácik vannak a parlamentben, ésatöbbi”.
Jó, a dühöt lehet tiszteletben tartani, de muszáj terjeszteni is? Akár a kolerát? Továbbá, hadd kérdezzem meg: miféle lapszerkesztő az, aki nem tudja beleképzelni magát egy valaha üldözött zsidó bőrébe? És még kérkedik is vele, szakmai erénynek tekinti érzéketlenségét, sőt bunkóságát.
De ami a lényeg. Sose felejtem el, én annakidején az „utcáról” állítottam be a 168 Órához, s ahol a főszerkesztőt, bizony, egyáltalán nem érdekelte, ki vagyok, mi vagyok, honnan jöttem, miért jöttem, milyen hosszú bőrke fitymállik a farkam mosolygósabb végén, hogyan sikerült túlélnem a tegnap esti szextornát (ami adott esetben vészesebb lehet a holokausztnál is); megmondom úgy, ahogy van, Mester Ákost mindez kurvára nem érdekelte. Csak azt firtatta, milyenek a szövegeim. Jók? Rosszak? Kitűnőek – válaszoltam, milyenek volnának, amikor magam alkottam őket. És aztán ebben maradtunk.
Míg Andrassew: „azzal bizony egyetértek, hogy… nem néztünk szembe azzal, amit Magyarországon a magyarok műveltek”.
Ugye?! Hülye szerző hülye szerkesztője. Kertész sem tudja megmondani, kik azok a „magyarok”, akik „Magyarországon műveltek” (akármit), Andrassew sem tudja megmondani. Vegyünk egy eklatáns példát! Ha mondjuk Andrassew Ivánnak azzal kéne „szembenéznie”, amit én „műveltem Magyarországon”, rögtön kivándorolna valahová, jó messzire, már amennyiben én magyarnak számítok. Ugyanis egészen elképesztő dolgokat tudok művelni! Illetve tudtam. Valamikor.
Mindegy. Kertész Ákos szerint„a magyar a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret furdalást”.
Mármost itt a „magyar” szón – a szerző tévébeli önmagyarázata szerint – nem a magyart, hanem az „esztétikai értékkel” megformált, publicisztikai magyart kell érteni. Hogy pontosan kit, mit, azt nem mondta meg az esztétikailag értékes publicista, csak annyit árult el a tévében, hogy a „genetikusan magyar” nem genetikusan van determinálva és nem magyar. Tehát. Tanuljunk meg olvasni! De legalább szeressük Kertészt (mint Andrassew „fiatalabb korában”), ha lehet „tiszteljük benne a hitét, a hitevesztettségét” (főként ez utóbbit!), a fontos, hogy tulajdonítsunk Kertész szavainak valaminő értelmet! A szerző azt akarja mondani (szerintem), hogy a magyar társadalom – úgy általában és történelmileg – nem érez magában lelkiismeret furdalást. Jó. Csakhogy a mondat így folytatódik: „… mindent másra hárít… mindig másra mutogat”. Kérem, ha a magyar „mindent másra hárít”, plusz „másra mutogat”, akkor szükségképpen érez valamiféle lelkifurdalást, legalább „egy szikrányit”, merthogy a hárítás csak a lelkifurdalásból következhet. Gyakorlatilag. Elvileg persze elképzelhető az is, hogy a magyar a hágai bíróság előtt áll bilincsbe verve, s cinikusan, „egy szikrányi lelkiismeret furdalás” nélkül mutogat részint a németekre („megszálltak bennünket ’44. márciusában, a Gestapo kényszerítette ki a deportálásokat”), részint az Antantra („Clemansóék kreáltak egy idióta, igazságtalan békét, s az minden rossznak eredője”), részint az oroszokra („ők bombázták Kassát, és egyébként is, a szószegő Paskievics fektette a cári felség lábai elé e szent hazát, majd adta a burkusok kezére az aradi tizenhármakat”) – nagyjából így fest a magyarázkodás, a másra mutogatás. Amelyet – mondom – „a magyarban”, bírósági felelősségre vonás híján, csak a lelkiismeret-furdalás motiválhat. Én persze nem akarom megállapítani, megmondani, hogy mi ösztökéli „a magyart” a „mutogatásra”, csupán arra utalok: a Kossuth-díjas bravúrstiliszta egyazon mondatán belül üti saját állítását. Ami pedig valóban bravúr, kevesen képesek rá, a legtehetségtelenebbek is általában egy másik (a rákövetkező, vagy néhány sorral alábbi) mondatban cáfolják ennen nagyigazságukat. Nem is szereti őket igazán Andrassew Iván!
A „boldog dagonyázással”, „pocsolyázással”, „röfögéssel”, „moslékzabálással” most nem foglalkozom, ezek ugyanis minősítések, nem tények, a szöveg Kertész esztétikai öklendezésének része. Miközben tényszerűségeket is sorol. Szerinte a magyar „se tanulni, se dolgozni nem tud és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van, legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire”.
Elfogadom, a publicisztikában létjogosult a hiperbola, ám legyen már egy ésszerű határ, gyerekek! Mert Kertészt olvasva nem lehet másra gondolni, csak arra, hogy a szerző szerint a magyar cigánynép, amely „se tanulni, se dolgozni nem tud és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van, legyilkolni azt [kiemelés – Gy. úr], aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire”. „Azt”. Vagyis: a zsidót. Igen ám, csakhogy pontosan ez az a hablaty, amelytől Bibó határozottan óvja a bravúrstilisztákat híres tanulmányában: „A zsidók bezártabb szemléletű része egyszerűen nem hiszi el, hogy az antiszemiták indulatai, függetlenül attól, hogy milyen sötétek az előítéleteik, és milyen hibásak az általánosításaik, azért valóságos tapasztalatokon és valóságos érzelmeken alapulnak, ellenkezőleg, szentül meg van győződve, hogy az antiszemiták, mikor titkos kamrájukban összejönnek, maguk között vagy szívük mélyén teljesen tisztában vannak azzal, hogy milyen aljasok és igazságtalanok. Hasonlóképpen az antiszemiták is szilárdan meg vannak győződve, hogy a zsidók maguk között és a szívük mélyén nagyon jól tudják, hogy mindaz vagy a legtöbb, amit az antiszemiták róluk mondanak, igaz”.
Mindenki meg van győződve arról, hogy amit mond, igaz, „mindenkinek megvan a maga igazsága” stb. Míg Kertész Ákos a „zsidók” agyilag teljesen „bezárt szemléletű részéhez tartozik”, szerinte ugyanis csak „a magyar” által legyilkolt zsidók tudnak és akarnak dolgozni, tanulni, innoválni, mert ha nem a zsidók (a cikkben), akkor kicsodák? Netán a cigányok? Persze, azokat is gyilkolja „a magyar” (egy része), de éppen nem irigységből, baszod alássan, szeretett überstilisztám, hanem épp ellenkezőleg! A „magyar” szerint a cigány genetikusan nem dolgozik, kizárólag lopni képes („benne van a vérében”, mint a zene stb.), vagyis „a magyar” önmagát tartja olyannak, mint Kertész a zsidót. A cigányt pedig olyannak, mint Kertész a magyart. Illetve a „magyart”, mert mint tudjuk, a „magyar” alatt nem a magyar értendő az Amerikai Népszavában. Gyanítom: a magyar (illetve a „magyar”?) Népszavában sem, hisz’ például Andrassew Ivánnál, a Népszava szerkesztőjénél kevés butább emberrel találkoztam.
Bibó így fogalmaz: „A zsidóellenes előítélet okozó volta és a zsidóellenes elfogultságból származó szenvedés nagyobb mennyisége tehát a környezet és zsidóság erkölcsi elszámolásában a zsidóságot teszi a mérhetetlenül többet szenvedett, többet veszített és több joggal követelő féllé; ez azonban nem jelenti azt, hogy abban a viszonylatban, mely ilyen előzmények után zsidóság és környezet között létrejön, a zsidók elfogultsága kevésbé volna elfogultság, a zsidók torz világképe kevésbé volna torz, a zsidók irrealizmusa közelebb állana a valósághoz, mint az antiszemitáké. Nem azért beszéltem tehát annyit párhuzamosan zsidó és antiszemita tapasztalatról, hogy a kettőt egy nevezőre hozzam, a kettőből kiegyenlítő mérleget csináljak, s antiszemitáknak és zsidóknak felváltva osszak ki erkölcsi leckéztetést. Hanem azért, hogy – elsősorban a zsidók felé – megpróbáljam érzékeltetni azt, hogy hiábavaló dolog a velük szemben álló környezet róluk való tapasztalatát, bármilyen egyoldalú és részleges valóságon alapszik is, s bármilyen túlzásokkal általánosítódik is, egyszerűen előítélet szülte üres rémképnek tekinteni és semmibe venni. Különösen nem azért, mert ugyan a zsidók tapasztalatai a keményebbek és az egyetemes kiterjedésűek, de mégis a környező, többségi társadalomnak a zsidókról való tapasztalatai a döntőbbek, az egész helyzetet és a feltételeket végsőleg megszabó jellegűek. A teljes igazság tehát az, hogy a zsidóellenes előítélet és a zsidóellenes tapasztalat együttesen feltételei a modern antiszemitizmusnak [kiemelések – B. I.], mely egyik nélkül sem képzelhető el”.
Bibó számomra nem orákulum. Mert közhelyeket ír. Persze közhelyigazságokat, míg Kertész Ákosnak még a banalitást sem fogja az agyveleje. Tehát nem nagyon kajálom Bibót (Isten bocsássa meg nekem!), azért hivatkozom rá, mert Kertész nem József Attilát, nem Lukácsot, nem Ságvárit, hanem Bibót (és Nyers Rezsőt) tekinti a baloldal „pozitív szellemi vagyonának”, „történelmi örökségének”. Hát akkor legyen! Ezt nevezzük orr alá dörgölésnek. Bibó szerint ugyanis „A helyes mértékek hiánya még a legkisebb számonkérési ügyeket, a »zsidózás« különféle eseteinek a számonkérését is félrevitte, sőt talán ezeket leginkább. Itt kell a legfinomabb érzékkel [kiemelés – Gy. úr] meghúzni a határt a között, hogy mi az, amit üldözni kell mint az antiszemita fasizmusban rejlő erkölcsi zavar és közösségi veszély terjesztését, és mi az, ami csupán a környezetnek a zsidókkal kapcsolatos közönséges általánosítása, előítélete vagy ellenérzése anélkül, hogy ezáltal objektív módon számon kérhetővé válna”.
Nos, pontosan ez a bibói „banalizmus” lényege: „a legfinomabb érzékkel” való limitálás, differenciálás. Míg Kertész, e magát önmaga által „esztétikai értékké” fölkenő szuperstiliszta véres baltával feszegeti „a határt”. Vagyis, hogy senkinek ne legyen kétsége afelől, ki az, akit a „magyar” „irigyel”, ki az, akit azért „gyilkol le”, merthogy az tanul, dolgozik, innovál, szóval, hogy mindez abszolúte világos legyen, rögtön a rákövetkező Kertész-igazság így kong a Népszavában, a szerző így értelmezi előző állítását: „Ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős”.
Kertész Ákos „legfinomabb érzékkel” kialakított álláspontjának nem csak a tények mondanak ellent, hanem Bibó szellemiségével is homlokegyenest ütközik. Továbbá az irodalmi jó ízlés az, amely erősen berzenkedik a szöveg (a megfogalmazási mód) ellen. Mindről lesz majd még szó (a moderátorok szíves kegyelméből).
A csendőr (a „nép fia”) kiválik a népből (parasztgyerekekből lettek a csendőrök), majd a nép ellen fordul („Cicáznak a szép csendőrtollak”), vagyis a nép (itt értsd főként a parasztságot) úgy köti meg ennen magát, miként a kévét fonják át saját anyagából, pászmáiból a marokszedő asszonyok.
Nos, ezt – tisztességem ne essék szólván – rendesen elbarmoltam. Tudniillik a csendőr stilárisan nem „kiválik”, hanem kievickél, kikecmereg, kikászálódik, kivakaródzik, kikapaszkodik a „népségből”. Persze nem csak a csendőr az „altiszt” József Attilánál, hanem a kasznár, az intéző, a „csermely csősze”, a kispap, a bakter, az iskolaszolga… sőt gondolhatunk a pusztai cselédből lett banki, biztosítótársasági tintanyalóra (Illyés Gyulára) is… mindenesetre a Hazám 3-as és 6-os szonettje így szól (az általam vastagított részt idézte Kertész Ákos a Népszavában):
3
A földesúr, akinek sérvig emeltek tönköt, gabonát, csákányosokkal puszta tért nyit, szétveret falut és tanyát.
S a gondra bátor, okos férfit, ki védte menthetlen honát, mint állatot terelni értik, hogy válasszon bölcs honatyát.
Cicáznak a szép csendőrtollak, mosolyognak és szavatolnak, megírják, ki lesz a követ,
hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve magával kötve mint a kéve, sunyít vagy parancsot követ.
6
Retteg a szegénytől a gazdag s a gazdagtól fél a szegény. Fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény.
Nem adna jogot a parasztnak, ki rág a paraszt kenyerén s a summás sárgul, mint az asztag, de követelni nem serény.
Ezer esztendő távolából, hátán kis batyuval, kilábol a népségből a nép fia.
Hol lehet altiszt, azt kutatja, holott a sírt, hol nyugszik atyja, kellene megbotoznia.
Kertész Ákos tehát látszólag valóban József Attila nyomdokán kacsázik gacsos lábaival, a „sírt, hol nyugszik atyja”, igyekszik „megbotozni”, ám valami egészen siralmas módon teszi. Rosszul és rosszkor.
Rosszul, mert nincs sem tartalmi, sem értelmes esztétikai indok arra, hogy a szerző a „tradicionálisan alattvaló” helyett a „genetikusan alattvaló” szóösszetételt használja. Maga Kertész mindezt azzal magyarázza (mint korábban jeleztem), hogy ő egy bravúrstiliszta, az ő szövegében a „genetikusan” szó nem azt jelenti, hogy genetikusan. Hanem valami mást jelent. Hogy mit, nem kérdezte meg a tévériporter, ti. Rónai sem beszédre használja a nyelvét, illetve a műsorvezető éppúgy nem ért az egészből semmit, mint az interjúalany.
Továbbá: miért a „magyar” a „genetikusan” (értsük akkor így: tradicionálisan) alattvaló, miért nem a „népet” ostorozza, „botozza” Kertész? Mi bizonyítja, hogy a magyar alattvaló? Vajk meghódolása a keresztény anyaszentegyház előtt? Zápolya „késése” mohácsi viszonylatban? Deák „opportunizmusa” a Habsburgokkal szemben? Károlyi „hazaárulása”? Horthy veszteglése Hitlernél a megszállás vigíliáján? Rákosiék moszkovita „rárontása saját nemzetükre”? Kádár „árulása”? A „sukorói telkek elkótyavetyélése” a „zsidóknak”? Vagyis Kertész Ákos Kossuth-díjas esztétaként, önbecsült, önmaga által nagyra értékelt stilisztaként „csak” azt nem érti, hogy a magyar alattvalóiság kizárólag össznemzeti relációban (volna) értelmes kifejezés. Ha a magyar (mint olyan) az alattvaló, akkor a nép az uralkodó osztályával, elitjével együtt alattvaló, nyilván más nemzetekhez, népcsoportokhoz, például a besenyőkhöz, tatárokhoz, törökökhöz, osztrákokhoz, németekhez, oroszokhoz, szlávokhoz, románokhoz képest. Vagyis, ha a magyar genetikusan alattvaló (egyáltalán, ha alattvaló) volna, akkor az elcsatolt magyarság már régen nem létezne. Értelemszerűen. Arról a népi-nemzeti tradícióról, amelyet Koppány, Lehel, Zrínyi, Dobó, Rákóczi, Kossuth, Bajcsy-Zsilinszky, Ságvári, Nagy Imre, Angyal István… neve, legendája jelképez és tartalmaz, már nem is beszélve. De mondom, szegény Kertész Ákos annyira Ady Endrének, József Attilának képzeli magát, hogy ő a „magyart” (mint komplett nemzetet) ostorozza, miközben (állítólag) a népre, a „nép fiára” gondol. Már amennyiben jóindulattal vagyunk a szerző iránt. Tudniillik a valóság az, hogy Kertész nem gondol semmire, összevissza beszél: „mondom szavak, ahogy jön”. És dühöng. Kertész szövegében a „magyar” szó (állítólag) a korrupt baloldalt jelenti. Először en bloc „baloldalról” gagyog a Népszavában, majd ragyogva differenciál a baloldali „tisztikar”, illetve a baloldali „közkatonák” között: „a baloldal már önmaga felelős önmagáért, a magyarságért, az országért. Önmaga felelős azért, mert elherdálta [a „baloldal” – Gy. úr] minden pozitív szellemi vagyonát, teljes történelmi örökségét Dózsa Györgytől Petőfin és Adyn át Károlyi Mihályig, Bibó Istvánig, Nyers Rezsőig, a kelet-német turisták előtt a határt megnyitó Horn Gyuláig, az örökölt médiahálózatával és infrastruktúrájával együtt, hogy teljes tudatzavarban, szervezetileg lerobbanva, kifosztva, védtelenül áll a diktatúra támadásával szemben [a „baloldal” – Gy. úr]. De közben az egész baloldali elit és tisztikar, beállt a harácsolók, a korruptak, a tolvajok közé, elárulva nemcsak az eszmét, de konkréten a baloldal közkatonáit is, mert sebesülten és haldokolva hátrahagyta őket a vesztett ütközetek után a harcmezőn, és sorsára hagyta a védelmére szoruló civil lakosságot [vagyis a genetikusan moslékzabáló disznó-magyart – Gy. úr.] is. És ahelyett, hogy az utolsó töltényig harcolna a diktatúra ellen [ha már egyszer Orbán háborút hirdetett, a harc, legyen harc – Gy. úr], a kiskapukon át menti a rablott vagyonát és az irháját”.
Kemény lesz, amit mondok, de vállalom: ennek a Kertész Ákos nevű publicisztikai dilettánsnak József Attilához nincs köze! Jó, mondjuk, nem is akarja, hogy köze legyen hozzá, simán kihagyta a költőzsenit a baloldal „szellemi vagyonából”, „történelmi örökségéből”. Ő tudja, miért. Ugyanakkor Kertésznek Adyhoz sincs, s persze Illyéshez, Veres Péterhez, Sánta Ferenchez sincs köze. És ami már a húgyagyúság csimborasszója: Kertész szerint Horn Gyula azért fontos szereplője a magyar baloldal progressziójának, mert „megnyitotta a határt a kelet-német turisták előtt”. Kérem, ennél lejjebb már nincs! Csak ott, ahol a magyarok genetikusan röfögnek a moslékra. És amivel nem Horn Gyulát minősítem, mert ő volt talán az egyetlen, aki kulturáltan viselkedett ebben az ügyben. Például Pozsgayval, vagy éppen a június 16-án hősködő Orbánnal szemben. Horn ugyanis nyíltan megmondta, kvázi elismerte: Sevardnadze (Gorbacsov) engedélye nélkül soha nem nyitotta volna meg a határt. Csak Orbán, Fodor Gábor és Pozsgay állítják magukról (főként Pozsgay szegénykém), hogy ők törték át demokratikusan busa fejükkel a ruszki komenizmus kancsukás betonfalát.
Kertész szerint a „baloldal” „önmaga felelős azért, mert elherdálta minden pozitív szellemi vagyonát, teljes történelmi örökségét Dózsa Györgytől Petőfin és Adyn át Károlyi Mihályig, Bibó Istvánig, Nyers Rezsőig, a kelet-német turisták előtt a határt megnyitó Horn Gyuláig…”.
József Attila tehát kimaradt. Nehezen érthető, mert József Attila a magyar baloldali tradíció egyetlen gondolkodó-zsenije (Petőfi „csak” költő), ám – paradox módon – épp ebben a vonatkozásában értem a dolgot. József Attila gondolkodó, vagyis egy Kertész Ákos messze nem éri föl ésszel a szövegeit, idéz tőle persze, miközben lényegileg esik ki a tudatából, ergo eszébe sem jut a baloldaliak közé sorolni. Jó. Így érthető. Ámde Lukács György? Ságvári? Mi a baj velük? Tán’ csak nem az, hogy zsidók? Lukács ugyan nem zseni, viszont (magyar baloldaliként) világtekintélynek számít, míg Kertész lazán kihagyja a baloldali szellemi tradícióból. Miért is? Hát mert tizenkilencben „tömeggyilkos” volt. Vagyis a Népszava bátran ostorozó szerzője merészen fosik (ez meggyőződésem), sunyin latolgat, hogy jaj, hogy mit szólnának az antiszemiták, ha Lukács nevét is megemlítené. Jó. Ezt is értem. De mi a gond Ságvárival? Túl azon persze, hogy az is zsidó. Na most, mindezt nem az antikomenista-antiszemitáktól kérdezem, ismerem a véleményüket (Ságvári judeobolsevik), hanem a Népszavától kérdezem. Illetve attól a Magyar Bálinttól, aki Kossuth-díjjal jutalmazta Kertész politikai (pártpolitikai!!!) állhatatosságát. Moldova nem kapott Gyurcsányéktól Kossuth-díjat, semmilyen díjat nem kapott tőlük, mert Moldova Kádárt is vállalja baloldaliként (joggal), míg ez a népszavásan pipogya hernyó az egyik legtisztább baloldali mártír nevét sem meri megemlíteni. A Wikipédia így fogalmaz (kiemelések tőlem): Ságvári „Fő szervezője volt a Batthyány-emlékmécsesnél 1941. október 6-án lezajlott megmozdulásnak, amelyen háromszáz szociáldemokrata fiatal adott jelre körülvette az emlékművet, és talapzatára nemzeti színű szalaggal átkötött koszorút helyezett el – A magyar szabadságért – a magyar ifjúság felirattal majd szétszéledtek. Szintén részt vett a Petőfi térnél tartott háborúellenes megmozdulás szervezésében: 1942. március 15-én 6-8 ezer fős tömeg gyűlt össze a budapesti Petőfi térnél, hogy tiltakozzon a háború ellen.”
A Batthyány-emlékmécses és a Petőfi tér (Petőfi-szobor) a Kis-, Demszky-, Rajk-, TGM-féle Demokratikus Ellenzék (majd (SZDSZ) kultikus helyei. Véletlen egybeesés volna Ságvári mártíriumával? Meggyőződésem, hogy nem! Míg a magyar baloldal történelmének ez a szakasza mintha nem is létezne a Népszava cikkében. Vagyis: a takonygyáva szerzőnek először tán’ ennen magát kéne egy kissé megostoroznia. Azt írja a Népszavában: Nyers Rezső! Akivel persze semmi bajom, Nyers nyilván tisztességes ember (már amennyire egy politikus tisztességes lehet), ám a tény ebben az esetben is tény: Ságvári és Nyers közel azonos időben lett tagja a Magyar Szociáldemokrata Pártnak, csupán annyi a különbség, hogy amíg Ságvári (miként Bajcsy-Zsilinszky) Endre fegyvert fogott a sovén, militáns, németbérenc rezsimre 1944. július 27-én (Bajcsy-Zsilinszkyt valamivel korábban lőtték le), addig Nyers Rezső simán átvészelte a vészkorszakot. Ami nem baj, csak mondom, merthogy történelmi tény.
Kertész Ákos a diktatúrát, illetve a diktatórikus moslék zabálóit átkozza, Nyers Rezsőt dicsőíti, pedig a tény ebben az esetben is tény: Apró Antal mellett Nyers Rezső az egyetlen olyan politikus, aki negyvenöt után az összes diktatúrát (terrorisztikusat, keményet, puhát, nagyon puhát, a végén már az olyan puhát is, mint a pöcsöm) híven szolgálta. Nota bene nemcsak átvészelte, hanem kiszolgálta, vagyis minimum a központi vezetőség póttagjaként, de zömmel a rendes tagjaként. Hogy közben közgazdászként a reformon agyalt? Igaz, miként az is igaz, hogy Apró Antal politikailag támogatta Nyers gazdasági törekvéseit. Lényegi különbséget nem nagyon látok közöttük ebbéli vonatkozásukban.
Kertész Nyers Rezsőt a „baloldal pozitív szellemi vagyonának” tekinti, miközben Kádárt mocskos moslékkeverőnek tartja. Igen ám, csakhogy a tény itt is tény: a „szellemi vagyon” par excellence elsírta magát a mocskos moslék temetésén, miközben a búcsúztatót mondta, úgy picsogott a sírgödör mellett, mint egy gyerek, valami ilyesmit hüppögött: „János, velünk maradsz örökre”. Ismétlem: ez tény. És kérdezem: hogyan szorozza össze mindezt a Népszava habzó szájú, Nyers Rezsőt istenítő, Kádárra köpködő publicistája?
Kertész Ákos szerint „a magyar genetikusan alattvaló”, „dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni”.
Nos, akkor vegyük csupán az elmúlt húsz évet, kezdjük egy alapténnyel: a Kertész által „diktatúrának” nevezett „pártállami szisztéma” végleges fölmorzsolódását politikai tömegmozgalmak előzték meg. Nem klasszikus szakszervezeti, ellenzéki tömegtüntetések (bár a legvégén azok is voltak, lásd: Bős-Nagymaros, erdélyi falurombolás, 56-os újratemetés stb.), hanem ami ennél sokkal értékesebb szerintem: a „demokrácia kis körei” gombamód szaporodtak a nyolcvanas évek derekán, a Rakpart-klubtól a Politikatudományi Társaságon, a Rajk, Bibó stb. „szakkollégiumokon”, a TIT különféle „szakmai”, „művészeti” rendezvényein át egészen a munkahelyi politikai-önképzőkörökig. És nemcsak a rendezvények, összejövetelek számossága képezett „kritikus nagyságú tömeget”, hanem sokszor előfordult, hogy egy-egy előadásra egyszerűen nem lehetett bejutni, merthogy kicsinek bizonyult hozzá a művház előadóterme vagy éppen valamely vállalat, „szocialista élüzem” nagytárgyalója. És aki ezt nekem nem hiszi el, kérdezze meg Bihari Mihályt, Lengyel Lászlót, Gombár Csabát, ők testközelből látták, sőt csinálták (romantikusabban fogalmazva: alkották) a politikai tömegszerveződést. Mi több: a párton belül, a taggyűléseken is képződött egy „kritikus nagyságú demokratikus tömeg”, Bihariékat egyebek közt azért zárták ki az MSZMP-ből, mert a „pártban bomlasztottak”. Míg 1989-ben a „félreformereket” egyszerűen elkergették a diktatúra moslékját genetikusan zabáló magyarok, már amennyiben (Grószéknak, Bereczéknek) volt valami, részint áporodott, részint reform-diktatórikus stichjük. Sőt. Politikatörténeti tény, hogy 1990-ben Pozsgay, Horn, Nyers pártja még Bokrossal, Huszár Tiborral, Deménnyel, Bossányival, Vitányival „demokratizálódva” is kis híján kihullott a parlamentből, ugyanis a „genetikusan disznók” cca. 92 %-os arányban szavaztak a „diktatúrával”, a „pártállammal” radikálisan szembenálló, ún. demokratikus pártokra. Amikor azután kiderül, hogy „ezek se különbek, sőt”, Kertész Horn Gyulájának pártját a genetikus disznók abszolút többséggel emelték kormányra (1994). Leszámítva az 1990-es választást, a rendszerváltás után a moslék magyar nép háromszor választott manifeszt baloldali és kétszer de facto baloldali kormányt. Na most, hogy is van ez? Ha azok kerülnek hatalomra, akik a Heller Ágneseket, Kertész Ákosokat tömik pénzzel, Kossuth- és Széchenyi-díjakkal, akkor a „bölcs nép” felséges akarata érvényesül ugyebár, míg ha Kertészék pénzeszsákjait kipenderítik a hatalomból (egyebek közt azért, mert oly arcátlanul korrumpálódtak, pl. a Kossuth-díjak, pályázati pénzek osztogatása terén, hogy azt már a kegyenceik is kifogás tárgyává teszik az Amerikai Népszavában), akkor az addig „bölcs, fölséges nép” egyik pillanatról a másikra verődik genetikusan moslékzabáló disznók kondájává. Amott pedig „eltaknyolt gerincű pincérnemzetté”. Vagyis Csurka és Kertész Ákos között annyi a különbség, hogy ugyanazt a hipokrita baromságot más-más szavakkal öklendezik ki magukból, illetve hogy a konstans gyűlöletük főként (alapvetően) egymásellen irányul. A népre horkanó megvetésük időszakos, érdekes módon mindig akkor „haragszanak a nép érdekében” (értsd: gyűlölik azt eszelős dühvel), amikor éppen nincsenek hatalomban. Csuda-véletlen!
Kertész Adyra, József Attilára hivatkozik, amikor az „ő népét” és „baloldali” elvbarátait ostorozza: „a nép érdekében írtam le a félreértett szót” – nyögdécselte a tévében. Igen, csakhogy nem (ön)ostorozás ez, hanem valami egészen szánalmas hadonászás egy (Csurka szellemi pöcegödréből kiemelt) szaros lécdarabbal. Kertész azt habogta a televízióban, hogy az emberek nem tudnak olvasni, ti. az ő szövegét „esztétikailag” kell „értékelni”, szó szerint idézem: „a nyílt levelemnek esztétikai értéke van”. Ja. Annak a szövegnek, amelyben a bravúrstiliszta esztétikus idiotizmussal kutyulja össze a magyar nép két főbűnét: a moslékos diktatúrában való disznóröfögést és a zsidó-genocídium hallgatólagos (olykor tevőleges) támogatását. Azért idézem most viszonylag hosszabban (s némi ismétléssel) Kertész szövegét, mert egyetlen betűt, egyetlen karaktert sem akarok kihagyni a „baloldalért” „esztétikusan” haragvó, „értékes” kontextusból; vagyis így épülnek egymásra egy Kossut-díjas literátor esztétikum-elemei: „A magyar genetikusan alattvaló. József Attila talált mentséget: »ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít, vagy parancsot követ.« De ez nem mentség arra, hogy a magyar a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret furdalást, hogy mindent másra hárít, hogy mindig másra mutogat, hogy boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni. Hogy se tanulni, se dolgozni nem tud és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire.
Ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt.”
A Kertész Ákos-i gondolatfüzér e bővebb kontextusában is marhaság, így (a „Holokauszttal” megborsozva) már komplett ostobaság. Miért? Erről legközelebb írok.
"... civillizált civillnek) Akkor nem, ha vagy beléfojtották, vagy ha rettenet elvakult, és zéró kezdeményezőképessége, és zéró önállóssága, függetlensége van az önálló gondolkodásra."
Ez érdekes!
"... ha vagy beléfojtották, vagy ha rettenet elvakult..." Inkább és/vagy. Nem?
"... zéró kezdeményezőképessége, és zéró önállóssága, függetlensége van az önálló gondolkodásra."
Ez azért érdekes, mert főként az úgynevezett "utcai politizálásban" (hova tartozástól függetlenül, ill. függően) sok az általad így jellemzett. Most, akkor ezek politizálnak a cselekvéseikkel vagy sem?
moniqa! Én politizálok - gyurica úr bonyolult okfejtését követve, bizonyos értelemben. Nem arról írtam mit kell (kellen tenni), hanem arról mi van. Így a strucc példázatod igaz. A kimondja vagy sem gyurica úr azon értelmezésében, hogy a politikus hazudik, de mégsem stb. értelmezésében ez nem politizálás. A politikus és köznapi értelmezésében a politizálás összefüggő, de nem azonos dolgok. Itt feleséeges erről tovább beszélgetnünk. Persze, ez csak az én véleményem és nem ítélet.
Fülekett tenyérrel letapaszt, szemeket látástól eltekar! Ehhez három kéz kell minimum, de mindegy. Marad a fejet a homokba dug. A struccnak nincs keze, de megoldja valahogy. Struccpolitikus lennél? Egy Poli(i)Dil(l)i -n előfordul ám ez is. :-))))
"A „civil” viseli a politikusok tevékenységének terheit és hasznát. Mondhatnánk, hogy a „civil” nem politizál, hanem véleményt alkot, és vagy kimondja, vagy nem (???????), a politikusok „tetteiről”.
Te figyu!
Ellentmondások.
"viseli a politikusok terheit és hasznát"
Igaz, azaz???
nem politizál <-> véleményt alkot (azaz politizál ráadásul 4 évente muszáj is lenne neki)
kimondja, vagy nem? Te ismersz ilyen civillt? Mert én nem. (Illetve isemerek, de azt nem tekintem civillizált civillnek) Akkor nem, ha vagy beléfojtották, vagy ha rettenet elvakult, és zéró kezdeményezőképessége, és zéró önállóssága, függetlensége van az önálló gondolkodásra.
(Bizonyos politikusok ezek létszámát hatalmi okokból is ugye túlbúrjánztatták???)
Ui:
Különben Gyurica úr egy bonyolult, de szerintem roppant értékes lélek, és ""röviden tömören"" az ő idefelvetetődött problémáját nem is egykönnyű megválaszolni. (Szerintem pontosan nem is nagyon lehet.) :-(
… ha így folytatod, a végén magad is moslékzabáló disznóknak titulálod azokat, akik egyszerűen csak elmentek szavazni, merthogy mi egyebet tehettek volna...
Még annyit hadd tegyek hozzá: Kertész Ákos kedves füleim hallatára jelentette ki a tévében, s személyesen a Nagy (Húzós) Rónai Egon bólogatott hozzá, hogy „én megtanultam írni, mások tanuljanak meg olvasni”. Így mondta. Ugyanis Kertész nem a „genetikusan” fogalmára gondol, amikor a „genetikusan” szót írja le (merthogy ez benne a művészet, tanuljanak meg olvasni!), nem a „magyarok” fogalmára gondol, amikor a „magyarok” szót írja le (ez benne a Kossuth-díjas művészet), vagyis minden kétséget kizáróan vált bizonyítottá a tévében: a magyarok genetikusan nem tudnak olvasni. Mert, ha tudnánk olvasni, azt értettük volna a szövegen – mondta Kertész, Rónai elvszerű bólogatásaitól intellektuálisan fölbátorodva –, hogy Kertész valójában nem a magyart (és különösen nem genetikai alapon), hanem ő valójában a tehetetlen baloldalt (és persze nem genetikai alapon) gyepálta a Népszavában. Kérem, Orbán-Kertész-tápkeverék moslékot zabáljak életem végéig, ha nem igaz! Mutatta a tévé.
Miért említem Orbánt? Merthogy ő meg ezt mondta: „Nekünk egy nemzeti baloldalra is szükségünk van Magyarországon. Sokan persze szkeptikusak, mondván, hogy különböző – genetikainak talán túlzás lenne mondani, inkább fogalmazzunk úgy, hogy – történeti meghatározottság miatt ennek az esélyei csekélyek… Gondoljanak arra, hogy így rontottak rá a sajátjaikra 1919-ben Kun Béláék, így rontottak rá a sajátjaikra Rákosiék…”.
Genetikailag. Nem a magyarok, miként Kertész írja, hanem a baloldal, miként Kertész gondolja. Csak Kertésznél nem a baloldal van genetikusan publikálva, hanem a magyar, és Kertésznél a „magyar” (amely Kertésznél stilárisan a pipogya baloldal) nem a „sajátjaira” ront rá, hanem a moslékos vályúra.
Kertész szó szerint ezt írja: „A magyar genetikusan alattvaló. József Attila talált mentséget: »ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít, vagy parancsot követ.« De ez nem mentség arra, hogy a magyar a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret furdalást, hogy mindent másra hárít, hogy mindig másra mutogat, hogy boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni.”
Tusványosi stilisztika. Tanuljuk meg végre olvasni!
Kertész Kossuth-díjas művész. Duplán József Attila-díjas író létére szimplán hülye. Egyetlen szót nem ért az általa idézett versből. József Attila ugyanis sem nem a „genetikusan magyarról”, sem nem a „boldogan dagonyázó” baloldalról beszél, hanem a csendőrségre utal, amikor azt írja, hogy „magával kötve, mint a kéve”. József Attila nem a „magyarról”, hanem a „nép fiáról” ír a versben – nem ugyanaz! Ezt egy Kossuth-díjas író-publicista tudhatná, ha már egyszer megtanult (csak ő!!!) írni is, olvasni is. A csendőr (a „nép fia”) kiválik a népből (értsd: parasztgyerekekből lettek a csendőrök), majd a nép ellen fordul („Cicáznak a szép csendőrtollak”), vagyis a nép (itt értsd főként a parasztságot) úgy köti meg ennen magát, miként a kévét fonják át saját anyagából, pászmáiból a marokszedő asszonyok. József Attila ugyanis valóban tudott írni. Ráadásul falun nőtt föl (nem kávéházi kókler volt), ismerte azt a tárgyat (jelesül a gabonakévét), amelyről beszélt. Lehetséges persze, hogy Kertész is tud regényt írni, de hogy publicisztikát nem, az egészen biztos. Kertész kutyaütő stiliszta. Nála a „genetikusan magyar” (amely valójában a baloldal), s amely (Kertész szerint) József Attilánál „sunyít vagy parancsot követ”, nem törődik azzal („nem akar tudni róla”), hogy „le fogják szúrni”. A csendőrt. A genetikusan baloldali csendőrt. Hát persze. Kérdezem (csekély tisztelettel): ki a búbánat szúrta le 1937-ben (ekkor kelt a vers) a „nép fiát”, illetve ki kit „szúrt le” később (1944-ben), a zsidóság a csendőrséget? Kérdezem (még csekélyebb tisztelettel): attól volna stilárisan (metaforikusan, művészileg) genetikus a magyar (a baloldal), hogy egy Kossuth-díjas író stilárisan abszolúte nájlonzokni? Legalábbis, ami a költészetet, illetve a publicisztikát illeti.
Vegyük még egyszer az idézetet (ti. Kertész szövege nem csupán néhány, hanem számtalan vonatkozásában agyrém), illetve vegyük előre a Nagy Stiliszta tévébeli stílmagyarázatát: „nem a magyarról írtam, nem a magyarral van bajom, hanem a baloldallal”, most pedig a közölt szöveg: „A magyar genetikusan alattvaló. József Attila talált mentséget: »ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít, vagy parancsot követ.« De ez nem mentség arra, hogy a magyar a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret furdalást...”.
Tehát. Mivel Kertész „megtanult írni”, mi tanuljunk meg olvasni, s vegyük tudomásul: nem a magyar, hanem a baloldal cinikus, a baloldal nem „érez egy szikrányi lelkiismeret furdalást” sem Auschwitz miatt. Bizony, Kertész szövegét így kell érteni! Merthogy ő tud írni, ő itt a Kossuth-díjas író.
Azt mondják a marhák, hogy Kertésztől el kéne venni a Kossuth-díjat, mert Kertész „magyargyűlölő”, „nemzetáruló” stb. Kérdezem (immár a legminimálisabb tisztelettel): mi köze a kettőnek egymáshoz? A Kossuth-díj művészeti díj, nem a „Haza Hűséges Hőse”-érdemérem. Kertész vagy jó író, vagy nem. Rongyember is lehet elsőrangú művész, ostoba ember is lehet zseniális író – nem sorolom a példákat. (Kertész az ostobák közé tartozik.)
Végezetül még egy kérdés: ha (mondjuk) a Makra jó regény, Kossuth-díjas regény, a szerző miért csak 37 év múltán kapott rá Kossuth-díjat? És mindjárt válaszolok is magamnak (kiváló tisztelettel): Kertész Ákos nem a Makrára, nem a művészi, hanem a publicisztikai tevékenységére (értsd: idiotisztikus politikai hörgéseire) kapott művészi díjat. El kéne tőle venni! De nem azért, mert „magyargyűlölő” (ti. nem az, de legalábbis nem jobban, mint bárki, aki gyűlöl valamilyen „genetikájú” valahány száz, valahány ezer, valahány százezer magyart), hanem azért, mert nyilvánvaló: a díjat (2008) nem a Makrára (1971) kapta.
„A kérdés inkább az, hogy milyen változások szükségeltetnek és lehetségesek ahhoz, hogy a politikusok úgynevezett hazugságai ne találjanak befogadó „talajra”...”
Ez nem kérdés. A politikus nem hazudik! Mégpedig pontosan azért nem, mert mindenki tudja, hogy „hazudik”. Vagyishogy így a hazugság értelmetlen (volna) logikailag. A politikus politikusi nyelven beszél. A diplomata a diplomácia nyelvén, az orvos orvosi nyelven stb.
Te hazudsz, amikor azt mondod valamely utált rosszakaródnak, hogy „jónapot kívánok”? Végbélrákot a gatyájába, azt kívánsz néki, nem jónapot, mégis köszönsz szokványmód, ugyanis ez egy bevett (s így nyilván ésszerű) érintkezés formula. Ha mindenki mindig mindenben őszinte volna, atomjaira hullana a társadalom.
A Fideszre (legutóbb) nem azért szavazott a jámbor állampolgár, mert „becsapták” őt a „hazúg gyúcsányok”, ti. nem csapták be. Hanem (legutóbb) azért szavaztak a Fideszre, merthogy amazokra nem akartak szavazni, mondván: „hazudnak persze ezek is, de hátha most lesz valami más”.
Nem tudok elképzelni akkora marhát (itt, Európa közepén), akit bármely politikus félre tudna vezetni. Elvileg persze lehetséges, élhet köztünk is néhány ilyen ember, jobbára részegen, ám amely néhány ember semmiképpen sem minősül „talajnak”.
Próbáld úgy nézni, mintha 80-100 évvel későbbről, és valahonnan magasan fölülről szemlélnéd ezt az egész vircsaftot, s akkor nem érzel majd stresszes indulatot a lelkedben a politikusokkal szemben, sem külön-külön, sem egyszerre, generálisan, és – ami még ennél is fontosabb – nem fogsz átmenni lassan (de biztosan) Kertész Ákosba, például a „befogadó talaj” pejorálással. Ugyanis, ha így folytatod, a végén magad is moslékzabáló disznóknak titulálod azokat, akik egyszerűen csak elmentek szavazni, merthogy mi egyebet tehettek volna...
Mi bizonyítja, hogy valójában senki nem hitte el Orbánék (egyébként nem létező) ígéreteit? Az a bizonyíték, hogy most (gyakorlatilag) senki nem csalódott, senki nem követeli a „hazugok” fejét. És nem azért, mert az emberek nem érnek rá fölháborodni a moslékzabálástól, hanem azért, mert mindenki tudja, hogy a politikusi nyelv szükségképpen „hazugságra” épül, vagyishogy tavaly mindenki számított arra, ami most történik. Gyakorlatilag mindenki, merthogy nyilván vannak kivételek.
(Még annyit: az „őszödi” Gyurcsány fejét sem a „sértett igazságérzet”, a nem létező „becsapottság”, hanem az antiszemitizmus okán akarták leszakítani jó néhányan. És persze most is. Nem főként, hanem kizárólag azok igyekeznek börtönbe juttatni Gyurcsányt, akiket egészen biztosan nem csapott be, ti. akik bizonyítottan soha nem hittek neki, akik mindig is a Fideszre szavaztak.)
„Azt viszont már egyáltalán nem értem, hogy a „civil” miért „politizál” (értsd: locsog a politikáról)!? Miért teszi, amikor filozofálhatna is, természetesen a közélet és a filozófia határmezsgyéjén.”
A „civil” viseli a politikusok tevékenységének terheit és hasznát. Mondhatnánk, hogy a „civil” nem politizál, hanem véleményt alkot, és vagy kimondja, vagy nem, a politikusok „tetteiről”. Filozofálhatna is annak határmezsgyéjén vagy azon belül is, ha arra felkészültek. Van is valamelyes összefüggés a politika laikus (és az állítólag tudomány: politológusi) megítélése (mint elviselés, jövőkép stb.), és a lét megítélése között, laikusként mindkettőben vagy (köznapian szólva) az egyikben laikusként a másikban felkészülten. Mindkettőben felkészülten elvileg bizonyára lehetséges, de példát nem tudok rá, hirtelenében.
A kérdés, hogy Pl. az országgyűlési választások során politikussá (politikai elitté?) előléptetett, ilyen, olyan képesítéssel rendelkező állampolgárok mitől válnak politikussá? Semmitől! Letették a voksot egy idea mellé (többségének fogalma sincs mi az az idea, egyáltalán, mi az idea) számításból, pótcselekvést segítő lelkesedésből, vagy valamilyen „eszme” kritika nélküli elkötelezettjeként. (Az utóbbi a legveszélyesebb).
„Ebből azt a következtetést is levonhatnánk, hogy az emberi történelem során eddig egyetlen igazán igazi mekérdőjelezhetetlen (mellesleg hosszútávon messze a legnagyobb hatású is) politikusa maga Jézus Krisztus volt.”
Nem akarlak kiábrándítani (nyilván nem is foglak), mégis meg kell mondanom: az én szövegeimben Jézus „csak” metafora. Szerintem Jézus intellektuálisan nem valós személy (politikusként sem az), vagyis a „Jézus” név alatt általában (a topik eddigi szövegeiben kivétel nélkül) szerzőként János apostol értendő. Mátétól, Márktól, Lukácstól ritkán idézek.
„Választasz valamelyik részidézőjelesből, felépíted a topikot, vagy hagyod így?”
Ha az „építés” paradigmát használjuk, akkor tegyük igekötő nélkül!
Füst Milán is Jézusra hivatkozik, amikor az igazsághoz vezető útban jelöli meg az igazság lényegiségét, mármost ilyen értelemben a topik (mint az igazság útja) nem fölépül. Esetleg megépül. De még azt se mondanám. Az út műszaki, közigazgatási értelemben véve megépíthető, kétségtelen, alapja is van, felépítménye is (kötőréteg, burkolat), sőt „teteje” is (kopóréteg), ám az út lényegi kiterjedése nem pontszerű, nem vertikális (mint a ház), hanem folyamszerű, horizontális. Az út építése – már ami a dolog bölcseleti lényegét illeti – abbahagyható, de soha be nem fejezhető. Az út végtelen (pontosabban: véghetetlen) a maga elágazásaival, kereszteződéseivel, speciális műtárgyaival együtt.
Marxtól egyszer megkérdezték: mi az élet értelme, mire némi gondolkodás után így válaszolt: „a küzdelem”.
Madách (rossz csetelő módján) több mondattal fogalmaz:
ÁDÁM
… Lucifer! vezess földemre vissza,
Hol oly sokat csatáztam hasztalan,
Csatázzam újra, és boldog leszek. –
LUCIFER
S e sok próbára mégis azt hiszed,
Hogy új küzdésed nem lesz hasztalan?
S célt érsz? Valóban e megtörhetetlen
Gyermekkedély csak emberé lehet. –
ÁDÁM
Korántse vonz ily dőre képzelet,
A célt, tudom, még százszor el nem érem.
Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?
A cél, megszűnte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga.
LUCIFER
Valóban szép vigasz, már hogyha még
A harc eszméje volna legalább nagy,
De holnap gúnyolod, miért ma vívsz,
Gyermekjáték volt, ami lelkesített. –
Nem vérezél-e el Chaeroneánál
A megbukott szabadság védletében,
És Constantinnal nem küzdél-e később,
Világuralmát hogy megalapítsd?
Nem vesztél–é el hitmártír gyanánt,
S később a tudománynak fegyverével
Nem álltál–é a hitnek ellenében?
ÁDÁM
Igaz, igaz, de mindegy, bármi hitvány
Volt eszmém, akkor mégis lelkesített,
Emelt, és így nagy és szent eszme volt.
Mindegy, kereszt vagy túdomány, szabadság
Vagy nagyravágy formájában hatott-e,
Előre vitte az embernemet. –
Óh, vissza hát a földre, új csatára. –
LUCIFER
S feledted–é már a tudós szavát,
Ki felszámolta, hogy négy ezredévre
Világod megfagy – a küzdés eláll?
ÁDÁM
Ha tudományunk nem dacol vele.
De fog dacolni, érezem, tudom. –
LUCIFER
S aztán? – Van-é küzdés, nagyság, erő
A mesterkélt világban, mellyet az
Ész rendezett teóriáiból,
S melyet magad szemlélhetél imént. –
ÁDÁM
Csak mentse meg a földet – elmulik
Az is, mint minden, ami hívatását
Betölté, s akkor újra felmerűl
Az eszme, melly éltet lehel reája.
Vezess csak vissza, égek látni már,
A megmentett földön mi új tanért
Fogok fellelkesülni.
LUCIFER
Vissza hát! –
Szerintem – végső soron – Marx is ördögi elme. Az irodalmi diabolus (Lucifer) pedig az Úr győzelmének tekinti, hogy szüntelen buknia kell a harcban, egyszersmind az Úr vereségének tekinti, hogy minden bukás az újjáéledéssel azonos. Az persze igaz, hogy Lucifer nem helyezi az Úr fölé magát (minden ördög – tudom magamról! – nagyvonalú lény), mégis világos a Tragédia olvasója számára (a madáchi szövegösszefüggésből ez derül ki), az anyag teremtője, bizony, szellemileg alávetettje a tér birtokosának.
LUCIFER
Győztél felettem, mert az végzetem, Hogy harcaimban bukjam szüntelen, De új erővel felkeljek megint. Te anyagot szültél, én tért nyerék
A jézusi értelemben vett út voltaképp térszerű kiterjedése az anyagnak. Így a topik sem „építési terület”, hanem (luciferi értelemben) „nyert” sétatér. Sétaút. Végtelen és céltalan folyású közeg. Vagyis az igazság nem cél (mert, ha az, már eleve nem lehet igazság), hanem állapot. Sétállapot. Jössz sétálni? Ha igen, közben beszélgessünk! Nagyjából ennyi.
Igazság az a gondolat (ítélet), amelyet nem valaminő cél, különösen nem politikai, ideológiai szándék motivál, hanem maga a gondolkodás, a szuverén „út”, az „ego sum via” intellektualitása. Ami pedig nem ún. függetlenséget, hanem egyedülséget jelent. Marhára nem ugyanaz.
Vagyis válaszolok a topiknyitóban fölvetett kérdésekre, de nem „építkezve”, hanem csak úgy, esetlegesen, „séta” közben. Ha pedig – potenciális „sétapartnerként”, beszélgetőtársként – néked is lesznek válaszaid, annak külön örülök majd, és pontosan ezért nem blogot írok, ezért nyitottam sétarovatot egy vitafórumon.
Ma már közhely: Karinthy irodalmi paródiái nem vitriolosak, nem rosszmájúak stb., sőt sokkal inkább kedvesek, olykor kifejezetten bájosak, vagy például Hegedűs Géza szerint: egy-egy Karinthy-paródia többet elmond a „gúnyolt” költőről, íróról, mint tucatnyi tudós műelemzés. A Moslék-ország pedig egyszerűen jobb, mint az „eredeti” költő bármelyik verse. Szerintem. Szóval a lényeg (s ez már Hegedűs Géza szerint): egyetlen „gonosz” paródiája van Karinthynak, nevezetesen az Egyszerűség.
Ami a szívemen fekszik Azt dalolom, semmi mást: Legelő, kicsiny birkáktól Tanultam a versirást.
Egyszerű és tiszta nóta, Gólyafészek, háztető – Nincsen benne semmi, ámde Az legalább érthető.
A jó Isten egyszerűnek Alkotta az eszemet, Nincsen abban nagy modernség Csak szelídség, szeretet.
Vagyis Szabolcska Mihály még Karinthyt is kihozta a sodrából. Mármost, ha igaza van az ezúttal „gonoszul” gúnyos parodistának, akkor bizony nem az a jó szöveg, amely szimplán egyszerű (mondjuk így: primitív), hanem az, amelyik kurvára bonyolult horribile dictu. Nyilván nem csak látszólag bonyolult (tudálékosan zavaros stb.), merthogy valójában az is primitív. Miként a keresztrejtvény is unalmas, olykor „bonyolultan” unalmas, míg egy matematikai, műszaki, filozófiai feladvány szinte minden esetben érdekes, izgalmas.
Nem vitatom, vannak mély, egyszersmind egyszerűen megfogalmazott gondolatok is, ám ilyesmire csak a zsenik képesek (pl. József Attila).
A szabatos fogalmazás nem azt jelenti, hogy a szöveg rövid, tömör (egymondatos), hanem azt jelenti – nézd meg a szótárban! –, hogy nem hosszabb, de nem is rövidebb a kelleténél.
Kérdezd csak meg a feleségedet: milyen a jó, a „szabatos” szex? Borítékolom: azt válaszolja majd, hogy legyen a művelet mennél hosszabb, bonyolultabb, sőt: legyen mennél rafináltabban zavaros stb. Nyilván túlzásba sem érdemes esnünk (legalábbis az én koromban már ne nagyon!), miközben a „túlzottan” hosszú szex még mindig jobb, mint az „egymondatos” variáció: az egyszerű, őszinte; a velősen, tömören gyűrd a közepibe oszt aludjunk már végre formula… Legalábbis a csajok szerint (franc a nagy igényükbe!).
Egymondatos válasz:
Ha a rövid szövegeket szereted, akkor csetelj olyan nickekkel, akik egymondatos hozzászólásokat írnak!
Nos, választhatsz! A többmondatos reflexió hosszabb (2123 karakter), bonyolultabb, ez igaz, ámde nyitott. Csatlakozhatsz bármely mondatához, beszélgethetünk, ti. erre van a fórum (erre is). Míg az egymondatos válasz elutasító, nagyjából ezt jelenti: nem kedvelem azokat az embereket, akik másokon kérik számon a rövid, tömör fogalmazást, miközben maguk fecsegnek. Például:
S ami csattanósan, találóan így hangoznék: „Topiknyitó hozzászólásodban egyetlen gondolat van, s amely gondolat egyetlen mondatban így fogalmazható meg: …”; majd leírod azt az egy (helyes, szabatos) mondatot. Hidd el, az ál-költői kérdés nem frappáns, hanem épp ellenkezőleg: unalmas! Idézett hozzászólásod rövid. Rövid locsogás. A kérdésed tartalmatlan, értelmetlen, így nem több üres fecsegésnél. Vagyis lényegileghosszú, egyetlen mondattal (ámde – paradox módon – pontosan 100 %-kal) több a kelleténél.
„Egyelőre azon gondolkodom, hol is van a filozófia történelemfilozófiai határmezsgyéje.”
Csatlakozva T84G6 válaszához, pontosítom a megjegyzésedet: nem a filozófia, hanem a filozófia és a közgondolkodás közötti határmezsgyéről beszélek (ezt írtam: „a filozófia s a közgondolkodás történelemfilozófiai határmezsgyéjén”); a „történelemfilozófiai” szó itt pusztán jelzője a „határmezsgyének”, vagyis a filozófia nem a határmezsgyével, hanem a közgondolkodással, a politikával áll lényegi viszonyban. Ezért van igaza T84G6 olvtársnak.
Hankiss mondja valahol, hogy ő kéthetes „csúszással” (késéssel) olvassa a napilapokat, s ami így, összegészében véve Hankiss obligát hülyeségei közé tartozik (szerintem), merthogy miért pont két héttel, miért nem három héttel később?, ráadásul önmagában a három hét, de még a három év sem helyezi a napi hírt történelemfilozófiai fénytörésbe stb., viszont a logika említésre érdemes, s amelyet én így fordítok le magamnak: a gondolkodás minden, a politizálás (különösen a napi pártpolitizálás) semmi. Nota bene nem „szörnyű”, „rossz”, „hazug” és így tovább és így tovább, hanem egyszerűen: semmi. A nyilvánvalóan torz hankissi ötlet, mint tájékozódási logika helytálló: a múlt számos estben lényegileg, olykor pedig teljes egészében értékeli át, teszi jelentéktelenekké azokat a politikai eseményeket, amelyek miatt a nem a „határmezsgyén” tájékozódó emberek rendszeresen harapják szét egymás torkát. Néha a sajátjukat is!
Azt tökéletesen értem, hogy a politikus politizál, néki döntenie, cselekednie kell, ez a dolga. Azt viszont már egyáltalán nem értem, hogy a „civil” miért „politizál” (értsd: locsog a politikáról)!? Miért teszi, amikor filozofálhatna is, természetesen a közélet és a filozófia határmezsgyéjén. Sőt! A „filozófus” is „politizál”. Mint például Heller Ágnes, aki ugyebár nem filozófus, csak afféle félig filozófiai, félig politikai zsargonban „fecsegő vénasszony” (ahogyan Kierkegaard fogalmaz, illetve ahogy Heller maga jellemzi magát), és persze nem is politikus (ezért a két idézőjel). Arra pedig, hogy Heller nem valódi filozófus (ti. ez a döntő), később lesznek példák.
Ebből azt a következtetést is levonhatnánk, hogy az emberi történelem során eddig egyetlen igazán igazi mekérdőjelezhetetlen (mellesleg hosszútávon messze a legnagyobb hatású is) politikusa maga Jézus Krisztus volt. Ha már ilyen szépen szavamagja köré fontad ezt az okfejtegetést. ;-)
A politikus hazudik? A politikus hatalomra tör. Azért hoz létre szervezetet, hogy megfelelő támogatottsága legyen a hatalom megszerzéséhez. A politikus és szervezete nem független a társadalmat uraló valódi hatalomtól, akár ellene szervezkedik, akár érte, megvédéséért. A valódi hatalom (az ókortól napjainkig) mindig is megtalálta a módját, a számára „kellemetlen” politikai hatalom eltávolítására, akár hosszú ideig tartó kegyetlen háború árán is (L. II. világháború.), amíg saját funkcionális leépülése következtében oly mértékig legyöngül, hogy egy vagy több másik „hatalom” képes lesz felszámolni. (L. Római birodalom bukása, a német császárság hercegségeinekk felszámolása Bischmark, Szovjetunió összeomlása stb.)
A kérdés inkább az, hogy milyen változások szükségeltetnek és lehetségesek ahhoz, hogy a politikusok úgynevezett hazugságai ne találjanak befogadó „talajra”. Ehhez milyen garanciát (lehetőséget) nyújthat a parlamentáris demokrácia intézményrendszere.
Goethe Mefisztója álprofesszorként a Faustban más kérdés, ha van is összefüggés.
