Ez pusztán darwini jelenségként is érthető (állások múlnak rajta), de sokan őszintén hisznek benne, hogy a filozófia önmagában véve tudomány, és van saját tudományos tárgya és módszere, tehát azon fáradoznak, hogy ezt a tárgyat és módszert minél jobban definiálják.
Ennek van egy kis bájos szociáldarwinista stichje... nem is kicsi. Egy tudomány és egy tudós-kör leírása fennmaradási alapon, elég érdekes.
A mondattal nem kevesebbet állít, mint hogy a modern filozófiai nyelv és rendszerek (akár "pusztán", akár részben is) azért jöttek létre, hogy a filozófusoknak legyen mit a tejbe aprítani, de "sokan" őszintén hisznek benne.
Hányan? Kik? Heidegger például megélhetési filozófusként teremtett rendszert vagy "őszintén"? És csak mellékesen kérdem meg: hogyan lehet nem őszintén hinni valamiben?
Engem őszintén érdekelne, hogy kik azok a megszállott páviánok, akik még ma is önálló tudománynak tekintik a filozófiát, pedig elég lenne csak megélni belőle? Nem elmerülve most abban az irdatlan problémahalmazban, hogy ha nem önálló, akkor vajon mifene? Vagy ha nem tudomány, akkor micsoda?
Ha Eszter Kant nyomdokain haladna, akkor nem a filozófia intézményi rendszerében elnyerhető állások izgatnák, hanem a megismerésnek az a sosem abszolút, de mérhetetlenül értékes folyamata, amely nem csúcsosodik ki abban, hogy Most a kaszárnya jobb, mint a kupleráj.
De ajánlhatnám figyelmébe John Stuart Millt is, aki szerint eszmét csak eszme teremthet. A Szebb Jövőt! nem eszme.
Arról van szó, hog Babarczy igenis jó lóra tett. Az Elő-Ló befutott, és olyan közeget húzott be magával, ami a BE-"féle" közizéknek nagyon kedvező volt. Nem az Orbán-féle beszorítós-félmiépes-nemzetárulós-hideglábús világ folytatódott, hanem a liberális mainstream második aranykora kezdődött el, publikálási lehetőségekkel, pályázatokkal, alapítványokkal, megrendelésekkel, szereplésekkel, műsorgyártási felkérésekkel, ilyen-olyan stallungokkal, médiapozíciókkal, kutatási programokkal, kulturális intézményvezetésekkel, miegyebekkel, amelyek az uniós csatlakozást követően még tovább is bővültek.
Namost, az Elő-Ló felbukott, és jött az új. Aki akkor rá tett, az nem tett rossz Lóra, mert másfél-két évvel később megint nyert, és nagy pénzt hozott, mert a bukiknál senki nem jegyezte favoritnak.
A kérdésem tehát: miből ábrándult ki? Nyilván ő is sok-sok órát töltött el Gyurcsány Ferenc társaságában, nyilván hallotta az elképesztően öncélú trágár beszédet, ahol a "Bazdmeg!" (ami adott esetben egy jó poén is lehet), kötőszóként szerepelt a kurvaanyázások és gecizések között. És nyilván hallotta a rengeteg-rengeteg sületlenséget, spinnelt ostobaságokat, amelyekről tudnia kellett, hogy innen-onnan összezagyvált giddensizmusok és blairizmusok, de a ló akkor még futott és még váltottak rá tikettet és nem mondták rá, hogy rossz ló, nem teszünk rá.
Akkor mondták, amikor felbukott. Illetve bukdácsolni kezdett (Téegd küldtek el a picsába, Feri...) És hogy vizuális legyek, ez olyasmi volt, mint a filmben egy nagyon lelassított bukás, sokáig tartó és szívszaggató: előbb csak rögre lép a Ló patája, a futása csak az avatott turfosok látcsövében látszik lassulónak, majd reccsen egyet az ín, megbicsaklik a láb, a közönség egy része, aki fél perce még azt üvöltötte: "Így, ahogy vagytok! Így, ahogy vagytok!" - most rémülten kapja a kezét szája elé, viszont a másik tábor komor arca hirtelen kezd felderülni, hisz' már elkönyelték a vereséget, de most új esélyt éreznek és az összegyűrt tikettet keresgélik a földön, majd a ló viszafordíthatatlanul megrogyik, felhemperedik, a vörösinges zsoké alákerülve csontját töri, a nemes állat törötten fetreng a salakon, a rá fogadók őrjöngenek, pancseroznak, csalást emlegetnek, és a lovakat lelövik, ugye?
A filmen ez másfél perc, a politikai vetítővásznon két év.
Azt mondja Babarczy, hogy Gyurcsány-ló csak spinnelt. Ez részben igaz. De vajon nem verte bele a liberális értelmiség és közírók egy része is ebbe a forgolódásba? Hogy mást ne mondjak: hány száz (nem tucat, vagy péktucat), hanem szekérderéknyi sürgető cikket olvashattunk az egészségügy átalakításáról, ami ha nem történik meg holnap délig izibe', akkor vége a világnak és a nemzetnek? Hány ilyen példa van? Ezernyi.
A Ló hibája nem csak az volt, hogy túl sok volt benne a tesztoszteron, hanem még pumpálták is, de akkora dózisokban, hogy a Ló felfordult. (Táncolj, Fletó!!!)
Namost, - emlékeim szerint - Eszter tévéműsorok sorozatában védte-magyarázta, olykor apologetizálta a kormánypolitikát, ezeket nyilván elő is lehetne keresni, de a fene se töri magát ezzel. Rendben van. De viszont ezzel ő is ösztökélte a lovat, hogy "Húzzá' má', bazmeg, rád tettem minden pénzemet!" - és ezek után azt mondani, hogy rossz lóra tett...?
Van itt még egy bökkenő. Ha Gyurcsány volt a rossz Ló, akire ő tett, akkor viszont illenék megmondani, hogy ki lett volna a jobb tikett. Elő lehet venni a korabeli turfot, ott van az indulók listája, és rá kell mutatni, hogy ez. Vagy az.Ez borzasztóan evidens, nem?
Amikor először voltam lóversenyen, a bátyám vitt ki, aki nagyon "beavatott" volt, egy csomó tipsztert meg zsokét ismert, Mégis folyton veszített. A tudta nélkül váltottam tikettet Nótáskapitányra, mert tetszett a neve. Megyek vissza a bratyóhoz, aki éktelenül lehord, hogy Te amatőr barom, az egy virsli, menni se tud, rossz ló! Mire én: Mér', melyik lett volna a jobb? És ő legalább mondott egy nevet. Mondanom sem természetesen, hogy Nótáskapitány nyert, mert a tipszterek fel akarták verni az oddsot, és körbesúgták, hogy meg van fázva.
Naszóval, senki nem "használta fel" az értelmiséget, az értelmiség használta fel a kormányfőt, hogy tömör legyek, mint Gustav Bahr elveszett földrajztudós Rejtő örökbecsűjében.
Én azt írtam, hogy az 1999-ben írott elemzése végéről hiányzik az a megállapítás, hogy A munka szabaddá tesz. "és amely eszköz, amint az már 1999-ben köztudott volt, az auschwitzi rámpán és gázkamrákon keresztül, a krematóriumban végződött. BE-nek még azt azért hozzá kellett volna tennie ehhez a "ragyogó" elemzéshez, hogy: "A munka szabaddá tesz."
A szebb jövő csak 10 évvel később került a "kiváló publicista" szótárába. Ezzel nem azt állítom, hogy 1999-ben már explicite benne volt "A munka szabaddá tesz", csak annyit, hogy implicite. Akinek volt szeme a látásra, már akkor is láthatta (volna).
„A haragja rettenetes és néma volt. És ha érzett szégyent, vagy bűntudatot, mint sokan a túlélők közül, az is belül maradt, a kőben lett valami erezet. Nem hajolt meg. Nem kért kegyet.” – Írogatsz még című interjúsorozatunkhoz kapcsolódóan Babarczy Eszter egyik írását olvashatják.
Sok harag gyűlt fel a családomban. Inkább harag, mint fájdalom, talán mert a fájdalom talált magának utat és lassan elvékonyodó, de sosem szűnő vízfolyássá szelídült. Szörnyű egy szülőnek eltemetnie a gyerekét. Hallottam sírni a felnőtteket, ahogy ezt mondták, mintegy bocsánatot kérve a gyengeségért. Szörnyű volt a háború is, szörnyű volt, hogy az apák és a férjek meghaltak, eltűntek vagy kudarcot vallottak. A forrást, amelyből a panasz szüntelenül csergedezett, mindig ki lehetett kotorni, minden beszélgetés alján volt a panaszos nedvességből egy kicsi. A fájdalom jó alapanyag volt bármihez, ahhoz, ami a család lényegét adta. Meséhez vagy hallgatáshoz. Büszkeséghez vagy félelemhez. A harag nem jó alapanyag. A harag nem tud elszivárogni a meséken át, nem tud beivódni a földbe kis panaszos mondatokon lecsordulva. A harag pusztít. Pusztít kint vagy pusztít bent. Kiéget az izzásával, saját formájára alakít, betonréteg betonrétegre, hogy az izzó magot elszigeteljük valahogy.
Gyerekkoromban a narancssárga görög mitológia volt a kedvencem, gyönyörű, antikizáló színes metszetekkel. Készült 26.000 példányban, a Móra Ferenc Könyvkiadó részére, a Slovenské vydavatelstvo krasney literatúry (Bratislava) gondozásában, 1965-ben: az egész nemzedékem táplálkozott belőle.
Az összes hős és hősnő közül Niobé voltam. Illetve, talán nem én voltam Niobé, de valaki köztünk Niobé volt. Niobé köztünk volt, a családban. Niobé különlegesen fontos volt. Fontosabb, mint Pallasz Athéné, fontosabb, mint Héraklész, vagy Helena, vagy Médea. Csak Baukisz volt még hozzá hasonlóan fontos.
Niobé csodálatos gazdagságában és szerencséjében, az istenek barátságának birtokában, hirtelen istennek képzelte magát. A hübrisz bűnébe esett. Magának követelte az emberek imádatát, és addig büszkélkedett a szép gyermekeivel, míg Artemisz és Apolló le nem nyilazták őket mind egy szálig. Ő maga kővé vált, a két szeméből két forrás fakadt – a Niobé-követ az istenek szele a szülővárosába repítette, azokhoz, akik nem királynőként, hanem kislányként ismerték. A képen, amelyhez újra és újra visszatértem, a Niobé-kő volt látható. Merev, kifejezéstelen szeméből égkék patakok indultak hosszú futásnak.
Ami Baukiszt illeti, Philemón és Baukisz a legszegényebb pár volt a faluban, mégis, egyedül ők fogadták be az isteneket, akik álruhában a halandók közé ereszkedtek. Megvendégelték őket, a legjobbal, amit csak adhattak, és készek voltak egyetlen tyúkjukat is feláldozni. Az istenek megjutalmazták őket: kimentették kunyhójukat a gőgös gazdagokra váró pusztító árból, és templomot emeltek maguknak az esemény emlékére. Philemón és Baukisz nem vágyott másra, mint hogy egyszerre halhassanak meg, és az istenek kegyesen teljesítették a kérésüket. Haláluk pillanatában egymást ölelő fákká változtak – a meséhez mellékelt grafika ezt a pillanatot ábrázolta.
Őrizgettem Niobét az emlékezetemben sokáig, anélkül, hogy értettem volna. Őrizgettem Baukiszt is. Az egyik rossz volt, a másik jó. Az egyiktől féltem, a másikat irigyeltem.
Fogalmam sem volt, miért éppen Niobé, miért Niobé története szól rólam. És hogy Baukisz miért olyan különleges, vonzó, fojtogató, alázatos, de mégis ijesztő – nem értettem ezt se. Hordoztam őket idáig, időzített hieroglifákat, jeleket, amelyek most szólnak hozzám, a negyvenhez közeledve.
Apai nagyanyám Baukisz volt, hajlékony és szívós borostyán. A pusztítással és a dühvel is úgy fordult szembe, hogy elfogadóan körbefonta. Mint Baukisz, a megadásával szerelte le.
Gyerekkorom legijesztőbb élménye fűződik ehhez a Baukiszsághoz. Ketten voltunk a Tanács körúti társbérlet egyetlen szobájában, a házban, ahol a klarinétos, az elsőn, minden nap minden délelőttjén újra és újra elfújta ugyanazt a dallamot, tizenkét hangot. Dühöngtem, már nem tudom, miért, és nagyanyám csak állt, és nézett. Vártam, hogy üssön végre pofon, szóljon már rám, hogy elég volt, de nagyanyám nézett esedezve, és ijedten szólított a nevemen. Tudtam, hogy ez most harc, amelyben úgy győzött, hogy hagyott engem győzni, és én megsemmisültem, elfáradtam a saját féktelen akaratom energiájától. Éppen ez volt a büntetés. A harag súlyos szégyenné vált. Kővé váltam a súlya alatt, és nagyanyám megbocsájtón körülfont.
Anyai nagyanyám viszont kiköpött Niobé volt. A fájdalmához nem tartozott panasz, de még fintor, arckifejezés vagy gesztus sem, talán a kötőtű csattogott szaggatottabban, talán a szája volt egy milliméterrel keskenyebb. A haragja rettenetes és néma volt. És ha érzett szégyent, vagy bűntudatot, mint sokan a túlélők közül, az is belül maradt, a kőben lett valami erezet. Nem hajolt meg. Nem kért kegyet. Úgy vált kővé, ahogy volt, úgy vált kővé, hogy nem tudtam elképzelni, hogy belül nem kőből van, és amikor a nehéz kelengyés láda fedelét felemeltem, ami a szobájában állt, és láttam, hogy tartogat ott valamit nekünk, gyerekeknek, szinte kiugrott a szívem a helyéről. Nem az ajándék miatt, hanem mert ez bizonyíték volt, hogy a kőben van egy icipici kis ablak, és a kis ablakon át beszűrődik egy icipici kis fény, és a mi kis gyerekalakunk ott tükröződik egy pici tükörben, nagyanyám belsejében. Tehát van ott belül valami.
Onnan tudom, hogy Niobé nem egyszerűen a fájdalom szobra, hanem a tehetetlen haragé is, mert jól ismerem: minden öngyilkossági kísérlet gyakran hónapokra elnyúló előestéjét a harag markában töltöttem. A harag nem csak az enyém. Ennyi harag nem jöhet egy emberből, és ha az ember haragszik, akkor tudja az okát, én azonban nem tudom, miért haragszom. Pontosabban: tudom, hogy már megint elárultak és cserbenhagytak, már megint nem a szabályok szerint játszik valaki. De hogy mi az az előzetes idő, amelyben ez újra és újra megtörténik, arról nem tudnék számot adni. Csak akkor látok valamit, amikor végül a daimón a szárnyára vesz, és kihúzza nekem a történelem hozzám tartozó szálait.
Mit akarhat egy ember egy másik embertől? Hogy teljesítse a kötelességét? Hogy kapja el, amikor zuhan? Hogy értse meg? Hogy legyen a szövetségese? És mit akarhat az istenektől? Megbecsülést? Igazságot? Kegyet? Hogy legyen a történelemnek iránya, és a bűnnek büntetése? És ha nem kaphatja meg, amit szeretne?
Hogy haragudjon az ember lánya a szüleire, akik férjhez kényszerítik, a maga érdekében? Hogy haragudjon arra, akit elvitt a gránát, mert az ostrom utolsó napján még visszament az alakulatához, hiszen megígérte a fiúknak? Hogy haragudjon arra, aki a fellegekben él, csodálatos és senkinek sem kellő találmányokon töri a fejét, aki nem jár haza, csak néha, látogatóba? Hogy haragudjon a szomszédokra, akik csak kölcsönvették a porcelánt, hogy mégse a nyilasok vigyék el? Hogy haragudjon a katonákra, akik megerőszakolják, miután megmentették az éhhaláltól?
Fekszem a hátamon, minden izmom feszül, a szemem tágra nyitva. Így fekszem napokon át. Sűrű, fehér, izzó anyag van belül, és minden sejtem azon dolgozik, hogy ez a fehér izzás ne öntse el a világot. Talán elpusztítaná. Amikor nem tudom már megtartani, akkor – mint aki az utolsó eszközhöz nyúl – megölöm magam.
Beszélgetés Babarczy Eszterrel a Cipolla-modellről, az esszéről, a lukácsista származásról, a balzaci realista regényről, az írásról, mint társadalmi kommunikációról, a kulturális topológiában elfoglalt helyről és az amerikai magyar évadról. Írogatsz még?
Nádas Péter azt kérdezi Tőled, hogy az irodalmi nyelv és a filozófiai nyelv között látsz-e valamilyen érintkezést, köteléket, kölcsönösséget, áthatást a magyar írásosságban, s vajon miként van ez más nyelveken?
Babarczy Eszter: A filozófia valaha az összes tudományos ÉS morális diskurzus összefoglaló neve volt, de már Arisztotelész kialakított egy technikai nyelvezetet, amely nagyon távol állt az akkori irodalmi nyelvtől. Platón pedig irodalmi nyelven írt, de csak azért, hogy az irodalmi kultúrát hatékonyabban bírálhassa. Tehát a kettősség régi. Ugrok egyet az időben, hogy ne legyen annyira hosszú és unalmas. A modern, huszadik századi tudományos diszciplínákat az egyetemi rendszer tagolja. Minden ilyen diszciplína azt állítja magáról, hogy objektív tudást halmoz fel és ad át, és ahogy az idő halad, a rendszer belső logikájából fakadóan egyre tovább oszlanak aldiszciplínákra. A filozófia – a teljesség igénye nélkül - életet adott a közgazdaságtannak (18. század), a szociológiának (19. század) és a pszichológiának (20. század), de nem oldódott fel bennük. Hogy még tarthassa magát a tudományok egyetemi rendszerében, hasonulnia kellett a többihez, tehát specializálódott és a szaknyelvet vitte tovább. Ez pusztán darwini jelenségként is érthető (állások múlnak rajta), de sokan őszintén hisznek benne, hogy a filozófia önmagában véve tudomány, és van saját tudományos tárgya és módszere, tehát azon fáradoznak, hogy ezt a tárgyat és módszert minél jobban definiálják. Az már a dolgok természetéhez tartozik, hogy minél jobban definiálunk valamit, annál távolabb kerülünk a mindennapi nyelvtől vagy az irodalmi nyelvtől, amely éppen a pontatlanságból él, a sokértelműség, a határozatlan körvonalú jelentés rugalmasságából.
A filozófia persze nyelvteremtés egy másik értelemben is – egy, mondjuk, terápiás vagy morális értelemben. Wittgenstein vagy Heidegger vagy Derrida mind korlátozták a mindennapi nyelv érvényességét, vagy egy másikat raktak a helyébe, alapvetően terápiás vagy retorikai céllal. Ha az én szavaimon át nézed a világot, az én világomat fogod látni. Ez persze veszélyes, Cipolla-szerű dolog, és a filozófus-tudósok elhatárolódnak tőle (noha persze élnek vele).
A köznapi filozofálás, a morális és végső kérdéseken való merengés, mindkét iskolában alárendelődik a módszernek, legyen az szuggesztív nyelvteremtés vagy tudományos akármi. (Látszik, gondolom, hogy a filozófia tudományos tisztaságában én nem nagyon hiszek, viszont a Cipolla-modell aggaszt.) De van-e hétköznapi filozófia? A hétköznapi vagy irodalmi nyelvet – ahogy mondjuk a sztoikusok használták – ma esszéisták használják, olyan filozófusok, akiket az egyetemi filozófia nem vesz komolyan, legalábbis nem igazán. És persze a new age-irodalom végtelen áradata. Baj ez? Szerintem nem baj. Aki esszéista (mint például én – vagy éppen Te magad), az nem bújhat el a filozófia diszciplináris maszkja mögött. Az beszél, dolgokról, amelyek fontosak neki, olyan nyelven, amit talál, kitalál, megtalál, magyaráz kézzel-lábbal; kommunikálni próbál. Az esszéista nem tudást termel, hanem részt vesz az életben. Jó ez így.
Nádas kérdése arra az „illetékességedre” apellál, amelyben az irodalmi és az elméleti szövegekben való jártasság egyaránt meghatározó. A kilencvenes évek elején a kortárs irodalom „szoros olvasásában” komoly szerepet vállaltál, többek között a Nappali ház szerkesztője voltál. Érdeklődésed, pontosabban, ami ebből látható: írásaid figyelmének iránya azonban már évek óta elsősorban társadalomfilozófiai problémákra irányul. Miért? Hol maradt az irodalom?
B. E. : 1996-ban – nem egészen harmincévesen – közreadtam egy kötetnyi esszét. A kritikai reakció egy része elborzasztott, mert ez a kritikai reakció arról szólt, hogy én „lukácsista” vagyok, aki a „privilégiumait” védi. Először elmenekültem az országból. Aztán, amikor visszatértem, úgy gondoltam, hogy mivel az irodalomról nem lehetett (ezek szerint) beszélni a „származásom” problémája nélkül, akkor hát beszélek a „származásom” problémájáról, minden értelemben. Ha ez az érdekes, akkor beszéljünk erről.
Biztos vagyok benne, hogy a kortárs szövegeket változatlanul követed, de – lásd fent – véleményt nyilvánosan sokkal ritkábban alkotsz róluk. Melyek voltak az utóbbi években a Számodra meghatározó könyvek és miért?
B. E. : Privát olvasó vagyok. Ami számomra meghatározó, az az én személyes ügyem. Sosem akartam különösebben ítéletet mondani mások olvasatairól, és azt sem gondolom, hogy az én olvasataim mások számára irányadóak. Legfeljebb érdekesek lehetnek. Nekem, személyesen, Józsa Márta Amíg a nagymami megkerül c. könyve volt a legmeghatározóbb, mert olyan problémát igyekszik megoldani, ami nekem személyesen is fontos, és mert csodálom a bátorságát. Más könyvről az elmúlt évekből nem mondanám, hogy „meghatározó”. Csak az meghatározó számomra, aminek olyan tétje van, ami nekem személyesen fontos – tehát ez nem esztétikai ítélet.
B. E. : Egy nemzedéki irodalmi harc részese voltam – ez olyasmi, ami megtörténik a történelemben, nincs igazság benne, csak egy tény. Azok az írók, akikért harcoltam, ma is léteznek, írnak, hol jót, hol rosszat. De ez nem számít, mert azt hiszem, lehet, hogy valaki csak egy jó könyvet ír életében – pont elég az egy életre. Ami a harcot illeti, az nem örökre szól – ma nem a belső hang irodalmáért, a rövid formákért harcolnék, ha harcolnék, hanem egy balzaci realista regényért, de arra nincs jelentkező. Túl sok munka, nincsenek meg a szociológiai feltételei.
Ami az általánosan érvényesnek szánt állításaimat illeti – volt ilyen kettő -, azokat fenntartom és igazolva látom. Az egyik állításom az volt, hogy az írás és az írás értelmezése nem szaktudomány és nem is esztétika, hanem általános társadalmi kommunikáció, kultúra-csinálás. Ezt fenntartom, de ma már nem nagy ügy, akik annak idején ezért támadtak, ma maguk is a kulturális megközelítés hívei. A másik állításom az volt, hogy minden írói „hang” egy „hely” egy kulturális topológiában, és a jelentős írók általában nem „elfoglalják”, hanem „megcsinálják” ezt a helyet. Ezek a kulturális helyek azok, amelyek igazán maradandóak (számomra), a konkrét írást elfelejtjük vagy nem értjük már, de a hely beleszövődik az egész szövetébe; átrendezi a világot. Ez ugyan nem trivialitás, és én magam sem úgy fogalmaztam meg, hogy tézisként lehetne cáfolni vagy megerősíteni, de továbbra is azt hiszem, hogy a hang és a hely fontos; nem fontosabb, mint az adott írásmű szépsége, mélysége, komplexitása, gyönyöre vagy fájdalma, csak egy teljesen másfajta, de szintén nagyon fontos dolog. Hogy úgy mondjam, történelmileg (Esterházy-pongyolaság: egy hely jelzése).
A május 3-i Népszabadságban Munka címmel olvastam válságértelmező esszédet. A címre hagyatkozom: Te min dolgozol épp, milyen távlatokban elgondolva?
B. E. : Hehehe. Most azt kéne válaszolnom, hogy egy könyvön dolgozom... De a helyzet, ha nem a megnyugtató változatot akarom közölni, a következő: egy súlyosan túlterhelt identitással rendelkezem, így egyszerre próbálok élni 4-5 életet (a tanárét, a publicistáét, a k+f projektmenedzserét, a civil aktivistáét, az íróét, és még néhányat). Azon dolgozom, távlatokban elgondolva, hogy ettől a súlyosan túlterhelt identitástól megszabaduljak, hogy lecsupaszítsam a világomat egy életre, amelyet el is tudok viselni. És ehhez a folyamathoz tartozik egy könyv megírása, amely e túlterhelt identitás forrásait számolja fel, szituálja a történelemben – egy könyv, amelyben megpróbálok megbékülni magammal, a családommal és az országgal, amiben megpróbálom eltemetni a halottakat, és szeretettel fogadni az élőket. Remélhetőleg úgy, hogy az másoknak is hasznos vagy érdekes legyen, de nem tartok még ott sajnos, hogy kifejezetten másoknak mondjak mesét, egyáltalán, hogy mesét mondjak. Még mindig kényszeresen próbálom kimondani a valóságnak azt a darabját, amely éppen a szemem elé kerül, közvetlenül, nyersen, minden fikció nélkül. Én még nem mesélek; én még mindig a betűket tanulom elolvasni és kimondani.
Az amerikai magyar évad vendége vagy. Szerinted, az ott tapasztaltak alapján a kultúra önreprezentálásán, a diplomáciai szcenárión túl van-e effektivitása egy ilyen eseménynek?
B. E. : A fene tudja. Nem tudom, mit várunk egy ilyen eseménytől. Én úgy éreztem, hogy a rossz, magyaros akcentusom ellenére a mindenkori közönség feszült figyelemmel hallgatta, amit mondtam vagy olvastam, és néhányan aztán megköszönték, én meg megköszöntem, hogy megköszönték.... Tehát valami történt köztünk. Amikor amerikaiak és magyar művészek, írók stb között történik valami ilyesmi, az jó – akkor egy szakadékot átugrottunk, ha csak egy pillanatra is.
A teljes évad pedig lehetőséget teremt ilyen találkozásokra, és ilyen találkozásokon keresztül jeleníti meg Magyarországot, ami sokkal-de-sokkal jobb (az országnak), mint amikor azzal kerülünk címoldalra, hogy valaki romákat lövöldöz le, vagy hogy összeomlik a gazdaságunk, vagy hogy politikai válság van. Ez, szerintem, nagyon fontos dolog. Kemény Istvántól kérdezem: Mi az, amit nem tudunk?
Gyurcsány önmagát verte át, amikor megpróbálta „spinnel” helyettesíteni a politikát, és ebben megpróbálta felhasználni az értelmiséget, egy eleve kudarcra ítélt terv részeként. De ennek az illúziónak az árát azok az értelmiségiek, akiket felhasznált, most drágán fizetik meg. Tanulópénz: ha tanulunk belőle, megérte. De tanulunk-e?
Úgy olvasom, hogy ebbe a "felhasznált" értelmiségbe Babarczy beleérti önmagát is. (Bár még csak véletlenül sem teszi egyértelművé - tehát azt sem, hogy nem sorolná magát ide.) Ez esetben talán ebben rejlik a kiábrándultságának ("rossz lóra tettem") a valódi oka, és az önvallomása (?) is, amit hiányolsz.
Visszakanyarodnék egy percre ahhoz a képzletbeli politikai lóversenypályához, ahol az általad idézett, itt már többször megbeszélt cikkből értesülheettünk arról, hogy Babarczy rossz lóra tett.
Hogy is van ez? Mit jelent ez a kifejezés?
Miért tesz az ember egy lóra, akár tétre, akár befutóra, akár más fogadási konstrukciókban?
Mert az gondolja, úgy hiszi, úgy véli, sőt: úgy tudja, hogy az a ló jobb, kitartóbb, fürgébb, jobb a start-cél felkészítése, mint a többinek, jobb a staminája, robbanékony, nem hisztis, nem veti le a zsokét egy méterrel a cél előtt, stb.
Miért gondolom ezt?
Azért, mert ha a turfra kilátogató polgár nem így vélekedne az adott paripáról, akkor nem venne rá tikettet. Nem tenne rá. Rossz lóra nem tesz az ember, bármilyen furcsa is, hanem olyan lóra tesz, amelynek bízik a győzelmében.
A dolog annál is cifrább, mert ez a Ló győzőtt! Befutott első helyen, a zsoké nyakába akasztották a babérkoszorút, a paci pedig dupla abrakot kapott, az extatikus hívek narancsos buktát kaptak ingyen a Köztársaság téren. A Lóra fogadók a levegőbe dobálták kalapjukat, majd tódultak a kasszához a nyereményért.
És az odds szépen is fizetett... Nem is egyszer, többször.
Mi történt később?
A Ló egy ideig még szépen futott, de aztán párszor felbukott, idővel pedig nem is indították újra. Visszavitték a vidéki telephelyre, tenyészménnek, egyhamar nem fog újra versenyezni.
Erre jön itt nekünk egy fogadó, aki többször is kasszírozott az illető Lovon, és amikor az már szakadt inakkal vánszorog, rádöbben arra, hogy "rossz lóra tett" - annak idején. Visszamenőleg.
És már bánja, hogy nem az akkor harmadikra tett...
...számos humánkérdésben számos abszolút igazságot fogalmaztam meg (például ezen a topikon; lehet cáfolni bármelyik állításomat).
Tessék.
György Péter nem tagbaszakadt, hatalmas rattanatas ambar, hanem legfeljebb 175 cm magas és talán 70 kiló, de láttam már kevesebbnek is. Leginkább nyüzüge gizdának mondanám.
Már amennyiben ugyanarról a György Péterről van szó, mert megeshet, hogy a kritikai tudományok terén kevésbé jártas ácskapocsipari ösmerőseid a Betonútépítő oszloptartó mesterét mutatták meg neked, aki történetesen szintén György Péter névre hallgatott. (József Attila kalandja a bokszerrel)
Érdekes szenvedély amúgy, ha valaki azért költözik Pestre, hogy valakit meggyepáljon. Ahhoz elég egy retúr. Vagy ha György Péter tényleg egy hústorony, akkor elég egy "csak oda" is.
1944-ben például az egyik feltörekvő elitcsoport (a nyilas villamoskalauzok és házmesterek) meggátolták egy másik feltörekvő elitcsoport, a 86 éves izraelita öregasszonyok érvényesülését.
"Először a különböző mértékben antiszemita politikai kurzusok következtében, amelyek a két háború között közjogi eszközökkel próbálták "megvédeni" az egyik, a "magyar" csoport pozícióit a másik, a "zsidó" csoport félelmetesen gyors középosztályosodásával és intellektuális felemelkedésével szemben. Ekkor jött létre az az antiszemitizmus, amely nem antiszemitizmus, hanem egy elitcsoport eszköze egy másik, feljövőben lévő elitcsoporttal szemben." Szóval már 99-ben is? Akkor tehát BE szerint létrejött a két háború között különböző mértékben antiszemita, politikai kurzusok következtében egy olyan antiszemitizmus, ami nem antiszemitizmus, hanem eszköz egy "elitcsoport" kezében, és amely eszköz, amint az már 1999-ben köztudott volt, az auschwitzi rámpán és gázkamrákon keresztül, a krematóriumban végződött. BE-nek még azt azért hozzá kellett volna tennie ehhez a "ragyogó" elemzéshez, hogy: "A munka szabaddá tesz."
MaNcs, XI. évf. 49. szám, (1999.12.09.) - 1999-12-09
Babarczy Eszter
Hálózatháború - A zsidókérdésről
...
"Véleményem szerint van zsidókérdés, ha éppen így akarjuk hívni, és nincs is vele különösebb baj. Magyarország szellemi hagyományát és kulturális örökségét nem kis részben asszimilálódó zsidó értelmiségiek, írók és politikusok alakították, akiknek természetesen meg kellett küzdeniük a maguk se kint, se bent helyzetével, a társadalmi kommunikáció rájuk nézve megalázó elemeivel, például az úri antiszemitizmussal, a nagyvárosi kultúrát utálkozva fogadó vidéki notabilitásokkal vagy a Németh László-féle vizionárius gondolkodókkal. A szellemi életet a századfordulóig uraló dzsentri-polgár társaságnak viszont le kellett nyelnie egy hangos, ambiciózus, szorgalmas és tehetséges társaság jelentkezését a századforduló környékén. Nem ment könnyen. Senki sem fogadja szívesen, ha hirtelen riválisai lesznek, méghozzá tehetséges riválisai. Ez a fajta ellenérzés az emancipált zsidóság második, entellektüel generációjával szemben nem magyar sajátosság: az amerikai egyetemekre, különösen a jobbakra, a húszas évek végéig nem szívesen eresztettek be zsidó diákot, zsidó oktatóról nem is beszélve. Ha van Magyarországon zsidókérdés, az e rivális kultúrák átalakuló, de mégis továbbélő formáiban keresendő. A magyar tragédia (vagy tragikomédia?) nem e rivalizálásból és az ebből következő ellenérzésekből ered, hanem abból, hogy - ellentétben az Egyesült Államokkal - e kulturális versenyhelyzet a huszadik században véresen politikai formát kapott. Először a különböző mértékben antiszemita politikai kurzusok következtében, amelyek a két háború között közjogi eszközökkel próbálták "megvédeni" az egyik, a "magyar" csoport pozícióit a másik, a "zsidó" csoport félelmetesen gyors középosztályosodásával és intellektuális felemelkedésével szemben. Ekkor jött létre az az antiszemitizmus, amely nem antiszemitizmus, hanem egy elitcsoport eszköze egy másik, feljövőben lévő elitcsoporttal szemben."
Ez nem így van, ismerem őt, és kedveljük egymást. Egyáltalán nem utálom, sőt.
De rossz példamondatot hozott, mert talán csak fontoskodni akart. És - ismétlem - a szlogennek semmi köze nem volt ahhoz a szituációhoz, amit leírt.
Én úgy rekonstruálom, hogy akkor nem gondolt semmit, de most, hogy megírja a cikket, nyomatékosításul bevarázsolja ezt a jól hangzó - és azóta szállóigévé lett, sőt, immár bármely témában használatos - szöveget.
Ez nem tetszik, ennyi az egész.
A cikk többi része értelmezhetetlen zagyvalék.
Ha a balib oldal visszaesésében szerepet játszott az értelmiségi gőg (játszott valamennyit, de elsősorban a kormányzati gőg és tudatlanság), akkor annak ő is részese, tehát nem beszélhet róla az elegáns kívülálló szerepköréből.
Ez a vallomása még hátra van, és elegáns lenne, ha ő tenné meg először, ha ő coming out-olna az értelmiségi felelősség témakörében.
Túlságosan utálod Babarcyzt (vagy azt, amit mostanában képvisel), ezért meg se próbálod megérteni, amit ír. Az "it's the economy, stupid" nem Clintont szimbolizálja, hanem azt a stratégiát, ami a gazdaságpolitikát és tágabb értelemben a közpolitikákat állítja a figyelme középpontjába. Clinton egész elnöksége sokminden másról is szólt, de a kampányirodájában ez a mondat volt felírva valahol, és szimbólummá vált, önálló életre kelt. Szerintem nem is ez a bajotok BE-vel, hanem az, hogy az aki nincs velünk, az ellenünk van elv mentén mozogtok - érdekes, hogy te, Pixy és EG is hasonlók vagytok ebben - persze nem ugyanazt jelenti a "mi" a számotokra.
"it's the economy, stupid" - gondoltam (aki nem tudja: ez volt Clintonék győztes szlogene).
Valóban ez volt, legalábbis az egyik, mert volt ott azért más is.
Mégis, a doki bácsi szomorkodása és az 1992-es amerikai politika párhuzamba hozatala legalábbis bizarr. De leginkább értelmetlen.
Clinton ugyanis egy külpolitikailag nagyon sikeres republikánus kurzus ellen indult (2x Reagan + Bush), és az elején esélye sem volt, a demokraták sem voltak tőle boldogok, és csak a recessziós gazdaságban talált igazi fogást. Egy nagyon ütős mondat kellett tehát. A doktor bácsi idején nálunk viszont egy ismétlő kormányról volt szó, nem kellett senkit legyőznie, a recesszió még a láthatáron sem volt. Egészen másról volt szó. /A szöveg egyébként sosem hangzott el Clinton szájából, hanem James Carville terjesztette./
Rossz példa, rossz illusztráció.
-------------
A magyar baloldal és a magyar liberálisok vesztét az értelmiségi gőg okozta.
2. Milyen vesztét? Kormányon vannak, és úgy látom, egész ügyesen lavírozgatnak. Az MSZP most szétszedi magát, aztán majd összerakja. Hol itt a vész? Azért, mert azonnal be kell feltétlenül szarni néhány közvéleménykutatástól és pár EP-mandátum elvesztésétől? A múlt héten láttuk, hogy van még jogrend, van még rendfenntartás, csak kurázsi kell.
1. A magyar baloldal szellemi kínálatának egy jól beazonosítható részét te kínáltad fel, tévében, újságban, közéleti akciókban, itt-ott. Akkor tehát ne vádolj gőggel, hanem önvádolj.
Babarczy Eszter
Eszmétlen
Kentaurbeszéd
Népszabadság 2009. július 5.
Hernádi Judittal ültem egy tévéstúdióban a minap, és miután végtelenül kedvesen kimasszírozta a kezemen át a fejemből a migrént ("nekem elég volt csak ránézni, mondta, és már értettem a reflexológiát"), arra buzdított, hogy igenis nevezzem magam "eszmetörténésznek", akkor is, ha a kultúrtörténész veszélytelenebbül hangzik. "Eszmék - hát most pont azokra lenne szükség, nem?"
Annyira igaza van, hogy legszívesebben összezsugorodtam volna szégyenemben. Eszmékre szükség volna, de eszméket kevésbé várhatunk történészektől vagy régi eszmék tudóitól, mint olyanoktól, akik csak ránéznek valamire, és látják, hogy mi fáj benne, hogy lehet megjavítani. A magyar baloldal és a magyar liberálisok vesztét az értelmiségi gőg okozta. Mindenhová néztek eszmei inspirációért, csak éppen a magyar társadalomra nem, és ez a neojozefinizmus könnyen fordítható le "magyarellenességként" vagy "a társadalommal szemben viselt hadjáratként" a jobboldalon.
Az orvosom, aki négy éven át próbált odaadóan és kitartóan kigyógyítani nyomasztó bajaimból, időnként, ha megszorultam, ingyen, azt mondta nekem 2006 telén: "ha ezek az őrültek továbbra is hadat viselnek a magyar társadalom ellen, egy jó dolog lesz benne, a magyar társadalomban legalább megint feltámad a szolidaritás". Elhessentettem magamtól ezt a mondatot, mint túlzottan szubjektív és ezért irreleváns megjegyzést; "it's the economy, stupid" - gondoltam (aki nem tudja: ez volt Clintonék győztes szlogene). Az orvos meghalt azóta, eltemették, elsirattam. De ez a mondata visszajár hozzám éjszakánként. Szubjektív volt, és éppen ezért volt releváns, éppen ezért lett igaza. Lehet a gazdaság objektív problémák halmaza, a politikában azonban érzelmekkel, agyakkal, nézőpontokkal, reményekkel és félelmekkel kell dolgozni - csupa szubjektív dologgal.
Egy eszme - ellentétben a helyes gazdaság- vagy szociálpolitikával - a szubjektív világnak ad irányt és tartalmat, és a mindennapi betevő eszme éppúgy nem hiányozhat az emberi életből, ahogy vákuumot is csak mesterségesen lehet létrehozni földi körülmények között. Vannak eszméi a magyarnak, akármit gondol is az eszmetörténész. Nem is csupa gyűlölet és irigység-eszme - ellentétben sok kiábrándult volt SZDSZ-szavazó nemzetkarakterológiájával -, inkább inkoherens halmaza szenvedélyesen érzett, de kevéssé átgondolt személyes igazságoknak. A magyarok eszméinek semmi közük a nácizmushoz - az szisztematikus fajelmélet volt, a magyar intoleranciából pedig éppen a szisztematikusság hiányzik; a magyar intolerancia az eltűrt személyes frusztráció alkalmi lecsapódása. A marxista típusú osztályöntudathoz (vagyis a kapitalisták iránti haraghoz) sincs semmi köze a magyar eszméletnek. A magyaroknak nem a kapitalistákkal van bajuk, hanem azokkal van bajuk, akik - úgy érzik - más, "egyenlőbb" pályán haladhatnak, saját titkos kulcsokkal, jelszavakkal, információkkal, telefonszámokkal és zsarolási potenciállal felfegyverkezve. A magyar rendpártiság is teljesen különbözik egy militarista diktatúra iránti vágytól: ültessenek már le néhány korrupt állami vezetőt és maffiózót, és állítsanak rendőröket oda, ahol sötétben fél az egyszeri magyar nyugdíjas, és már ki is elégült a rend iránti igényünk. A magyarok többsége hedonista és individualista: nem németes, inkább olaszos vagy franciás, és a napi eszmekészletünk is az olaszok és a franciák kultúrájára hasonlít.
Ha a liberális politikai és értelmiségi elit, vagy a baloldalon felbukkanó újabb áramlatok németes veszélyekkel szemben akarnak védekezni, és németes vagy angolszász megoldásokat kínálnak, akkor sosem fogják elérni a magyarokat. Minden németből fordított szemrehányás vagy önvizsgálatra buzdítás, minden angolról átültetett szlogen és párt-önmeghatározás a semmibe enyészik, mert ezekhez a napi kis eszmékhez, amelyekkel nap mint nap kitöltjük az életünket, a panaszainkat, a pletykáinkat, a bókjainkat és az álmodozásainkat, semmi közük. Minél esszenciálisabb formát ölt bennem egykori filozófusi és történészkiképzésem, annál inkább azt gondolom, hogy az emberi életben két fontos kérdés van csak, amelyek egyébként egymással összefüggenek. 1. mi fáj? 2. mi segít?
Minden nagy - politikai, filozófiai - eszme mögött az áll, hogy jó képességű és tájékozott emberek válaszoltak erre a kérdésre a saját kis közösségükben egyszer, és a sok kis széttartó napi eszmécskét egy irányba - egy megoldás irányába - tudták fordítani. Minden válasz ott és akkor érvényes, és nem érvényes soha többé. A magyar liberálisok, azt hiszem, többre jutnának, ha az amerikai típusú szabadságjogok hirdetése helyett arra keresnék a választ, mi segít, ha fáj, hogy egyre civilizálatlanabbak, gátlástalanabbak és durvábbak vagyunk egymással, egyre kevésbé vagyunk képesek közös szabályokat alkotni és betartani - ez volt a századfordulón író liberális francia szociológus, Durkheim alapvető kérdése. A magyar baloldalnak pedig alighanem arra kéne válaszolnia, mi segít, ha fáj, hogy lassan embernek sem érezheti magát, aki kis pénzből és szerény ambíciókkal próbál boldogulni, inkább a családjának és a munkájának él, mint a karrierjének, ezért nem jut terepjáróra és spanyolországi nyaralásra sem. A szociáldemokrata (és általában minden demokrata) mozgalom Franciaországban elsősorban azzal ért el sikereket, hogy viszszaállította a száguldó kapitalizmus alsó régióiba szorult kisemberek emberi méltóságát és önbecsülését - javaslom, vegyék elő például Victor Hugót, és hagyják a csudába a píárt.
Népszabadság 2009. július 5.
http://nol.hu/velemeny/20090704-eszmetlen
Hát kedves eszter, az a Tv müsor amit emlegecc nem az amire gőgösnek kéne lenned....
Amit meg írkálsz a szebb jövő vonzatába, kifejezetten óvatlanságra utal, egy nagyobbacska hajó csak lassan tud fordulni, mert egy szükitett fordulóban az utasok elhánnyák magukat.....
"viszontválaszomban számíthat szofisztikált aberrációmra."
Még az aberrációd sem szofisztikált. Csupán egy szimpla hülyegyerek vagy, infantilisan offoló netvakond. Ezt hidd el a bácsinak, ért hozzá, szövegekből képes megállapítani kvalitásokat, karaktereket, jellemeket!
Éljen Babarczy Eszter, aki egyetemi oktató, közíró, és esztéta.
Előzmény:Marcus Luccicos (16523)
Éljen Almási Miklós! Éljen Frizu néni mint műkritikus!
Éljen a szövegelőzmény is!
Éljen a folytatás:
„A könyv, szándéka szerint, a magyar értelmiség múltjáról, jelenérõl és jövõjérõl szól, valamint vétkeirõl, fájdalmairól és feladatáról. Egyetlen számomra elfogadható olvasata szerint viszont, az egyetlen olvasat szerint, amely ezt a könyvet becsületes dokumentumnak tarthatja, magáról György Péterrõl szól. György Péter ugyanis önmagával definiálja a magyar értelmiséget: a magyar értelmiség olyan, mint õ, csak egy icipicit butább, egy icipicit elhagyatottabb és egy icipicit lemaradt mögötte a személyes és történelmi megvilágosodás lépcsején – rászorul tehát szenvedélyes és részvétteljes iránymutatására. Mindazok, akik valamilyen értelemben nem hasonlítanak György Péterhez, mert elõbb vagy késõbb születtek, mert nem az õ szegedi és budapesti miliõjében szocializálódtak és mozogtak, vagy ott mozogtak, de egészen másképpen, mert nem volt abban a szerencsében részük, hogy Mérei Ferenc lábainál üljenek, mert nem esztétikával foglalkoznak, sõt, adott esetben nem is humán tudománnyal, mert nem sértõdtek meg a kapitalizmustól, és akár még elveszettnek sem érzik magukat, mert másképp képzelik az értelmiség feladatát, vagy egyáltalán szükségesnek sem tartják ezt elképzelni – mindezek kirekesztetnek György Péter értelmiségébõl, és feltehetõleg nem lesznek áhítatos hívei a könyvnek. Ez „az értelmiség én vagyok", pontosabban „az értelmiségi az, aki én tegnap voltam" alapállás meglehetõsen irritáló, de a maga szenvedélyes naivitásában tulajdonképpen megbocsátható. Elvégre egy véleményformálóvá emelkedett szerzõ számíthat rá, hogy azok a hívek, akik beleértik magukat ebbe a nagy „mi"-be (illetve „ti"-be), amelyre György Péter õrzõ-védõ köpönyege kiterjed, magukra ismernek majd, mindenki más pedig mehet a pokolba – nem nekik szól a prédikáció.”
Mármost ezen hat darab méretes mondatnak kb. ennyi a tartalma: György Péter szerint az értelmiségi legyen olyan, mint amilyen ő.
Ennyi. Semmivel sincs több az irdatlan szövegben. György Péter szellemi akarnok. Amely állítás egyébként nem igaz. Olvastam a szerző könyvét, olvastam számos írását, így ki merem jelenteni: György Péter nem voluntarista, de még csak nem is aufklérista. Hanem csupán mondja (írja), amit gondol. És persze erősen hiszi, hogy helyes az, amit gondol. Vagyishogy értelmiségi attitűddel puffasztott manusról van szó. Mert akinek nem határozott meggyőződése, hogy az igazságot fogalmazza meg, az igaságot hirdeti (kivétel, ha hipotézist állít), az nem entellektüel, hanem sznob. Frizu néni, frizu bácsi.
Kérdés: Babarczy Eszter értelmiségi?
Egyelőre csak közelítsük, kerülgessük a választ: Babarczy ormótlan állítása 1755 karakternyi szöveg (eszméletlen mennyiség), miközben hiányzik belőle írd és mond 9 karakter. Mely hét betű hiánya csupán Almási Miklósnak nem tűnt föl, és persze a Beszélő szerkesztőségének (von freisinnig Zeitschrift aus).
Nézzük először a Babarczy-változatot: „A könyv, szándéka szerint, a magyar értelmiség múltjáról, jelenérõl és jövõjérõl szól, valamint vétkeirõl, fájdalmairól és feladatáról.”
Most pedig tegyük hozzá azt a kilenc karaktert, melynek révén nem marad röhejes a tehetséges publicista tehetséges publicisztikája: „A könyv, a szerző szándéka szerint, a magyar értelmiség múltjáról, jelenérõl és jövõjérõl szól...”
Könyvnek ugyanis nincsen szándéka. Szegénynek van éppen elég baja; például hogy csak egy Babarczy Eszter ír róla kritikát. A Beszélőben. És persze „kínjában”. A szerző kínjában. Meg az olvasó kínjában. Meg az anyja kínjában.
Nézzük a második mondatot, itt ugyanis már sikoltozva szexel a szűzlány (mint főnév): „Egyetlen számomra elfogadható olvasata szerint viszont, az egyetlen olvasat szerint, amely ezt a könyvet becsületes dokumentumnak tarthatja, magáról György Péterrõl szól.”
Ugye?! Babarczy Eszter 1515 karakteren át azon nyivákol, hogy György Péter (értelmiségiként) igazodni magára mutat, míg a maradék 170 karakterben azt állítja a kritikus-esztéta, hogy a könyvnek egyetlen érvényes olvasata lehetséges, mégpedig az övé. Vagyis az egyetlen érvényes olvasatnak az egyetlen adekvát jellemzője: hogy az Babarczy Eszter „számára elfogadható”. Magyarán: aki nem úgy olvassa a könyvet, ahogyan Babarczy esztéta olvassa (vagyis a tárgyat és nem „magát György Pétert” igyekszik kisilabizálni a szövegből), az nem „tarthatja” a könyvet „becsületes dokumentumnak”. Hanem csak becstelen dokumentumnak tarthatja. A könyv szándéka szerint.
Tehát szexel egy ön(ki)elégültet a szűzleány, mélyen hatolva az eszmei lényegig az ő kritikus ujjacskáival, majd azonmód magamagának férceli vissza a hártyácskát, mégpedig ugyanazon ujjacskáival. Így szól a férc(mű): „Elvégre egy véleményformálóvá emelkedett szerzõ számíthat rá, hogy azok a hívek, akik beleértik magukat ebbe a nagy „mi"-be (illetve „ti"-be), amelyre György Péter õrzõ-védõ köpönyege kiterjed, magukra ismernek majd, mindenki más pedig mehet a pokolba – nem nekik szól a prédikáció. De ha pszichológiai vagy mûfaji szempontból megbocsátható is, módszertanilag, s hogy úgy mondjam, világnézeti implikációit tekintve mégis erõsen kérdéses ez a nagy, differenciálatlan s ugyanakkor erõsen kirekesztõ „mi".”
Velőtrázóan megejtő szöveg, az a lényege, hogy miközben „György Péter õrzõ-védõ köpönyege kiterjed” a „ti”-re, a György Péter-féle „mi” kirekesztő. Ennyi.
Míg a Babarczy-féle „én” (annak „egyetlen” érvényes olvasása) nem kirekesztő.
Akkor hát jóvan… Legyen befogadó! Éljen Frizu néni!
Vagyis idéztem én itt nyolc (6 + 2) mondatot a tehetséges esztéta cikkéből; most pedig hadd kérdezzem meg: Almási Miklósnak melyik mondat tetszik a nyolc közül? Netán mindegyik? Nyilvánvaló. Akkor inkább így kérdezem: melyik tetszik a legjobban a nyolc mondat közül? Melyik a legtehetségesebb?
Az algebra nemcsak számokat reprezentáló jelekből áll áll, -amelyek betűk, hanem képzetekből, a betűk gondolatunkban valamilyen számnak felenek meg.
pl az
a+b = szűz
algebrai művelet az első rácsodálkozás után bármilyen képzetet hozhat létre a tudatunkban, velünk született habitusunktól, a pillanatnyi Kugler telítettségünktől, meg ki tudja mitől függően.
Az eredmény személytől, és az időtől függően változó.
Mivel a rejszolással kezdtem, magam példáján fejezném be.
Én az / a+b= szűz /
algebrai kifejezés láttán tele hassal általában az a=3, b=2, számokra asszociálok,
tehát nálam eo ipso a szűz számnévként öt.
Amennyiben valaki az öt, azaz szűz számnév fokozhatóságának lehetőségeként a hatványozást, pl, 5 a másodikont, sokadikont, mint a nyelvtani fokozás lehetőségét merné idehozni, viszontválaszomban számíthat szofisztikált aberrációmra.
Érdekes viszont, hogy a nők mennyivel hajlamosabbak a férfi kiválóságát tisztelni rútságaik mellett is, és ez nem magyarázható kizárólag társadalmi okokkal, például az alávetettséggel.
Általában egyszerűbb (okosabb) tisztelni a férfiakat, mint vitatkozni velük... :)
Előzmény:Doppelstangel (16488)
B. Anikó tehát okosnak tartja magát. Okos nőnek. De legalább annyira okosnak, hogy tudja, nem érdemes vitázni a férfiakkal, érdemes úgy tenni, mintha a nők tisztelnék őket.
Több kérdés vetődik itt föl. Mindenekelőtt idézem a banalitást, amely még a közhelyigazság szintjét sem üti meg, kevés ilyen van, ez a kevesek egyike: „a férfiak nem szeretik az okos nőket”.
Ez az állítás nemhogy nem igaz, de teljes értelmetlenség. Mindenekelőtt azért, mert a „férfiak” fogalma alatt nyilvánvalóan csak az okos, művelt stb. férfiak értendők. Hiszen az, hogy a „férfiak nem szeretik az „okos nőket”, kizárólag az „okos” (jobbára csak okoskodó) nők (ilyen pl. B. Anikó, Babarczy stb.) problémája. Márpedig az úgynevezett „okos nőt” (mind az okost, mind az okoskodót) eleve nem érdeklik a buta férfiak, így azután az sem érdekli az „okos nőt”, hogy a buta férfiak szeretik-e az okos nőket, vagy sem, számára indifferens a kérdés.
Tehát „munkahipotézisként” egészítsük ki a gyönge banalitást: az okos férfiak nem szeretik az okos nőket.
Ez már közelíti a valóságot, ám ez sem igaz, sőt egyáltalán nem igaz.
Az a helyzet ugyanis, hogy az okos, értelmes férfiaknak nincs viszonyuk a nő eszéhez. Tehát az okos férfi számára, ha nem is teljesen, de lényegileg mindegy, hogy a nő okos-e, vagy sem.
Az ideális nő gyöngéd, kedves, erős, egészséges (illatú), őszinte, értelmes – és igen, lehet okos is. Ilyen az ideális nő, csakhogy ehhez még hasonló sincsen.
A nők szeretik azokat a férfiakat, akik úgymond megnevettetik őket. Ami azt jelzi, hogy az ember igazából az unalomtól fél (túl a betegségen persze), akár tudja ezt magáról, akár nem. Mármost a társas unalom az, amely a legnehezebben viselhető, és az okos férfi már csak ezért sem idegenkedik az okos, értelmes nőtől, ti. a humorérzék mellett az értelem az egyik alaporvosság az unalom ellen.
Tehát axiómaszerűen azt lehet mondani, hogy az okos, értelmes, érzékeny férfiak nem az okos, hanem az agresszív nőket nem szeretik. Megkockáztatom a kijelentést: teljesen függetlenül attól, hogy az agresszív nő okos-e, vagy primitív. És akkor ehhez még hozzájön, hogy az ún. „okos nők” túlnyomó többsége valójában szintén primitív, csak okosnak képzeli magát. Nos, pontosan ezek a nők rikácsolják a leghangosabban, hogy „a férfiak nem szeretik az okos nőket”. Az ilyen nő mennél hangosabban üvölti hülye, férfiellenes lózungjait, annál kevésbé szeretik őt a férfiak (az okosak és a buták egyaránt), vagyis nyakig áll a 22-es csapdájában, hogy én is hangoztassak itt egy jó nagy közhelyokosságot.
Mondjuk ki kereken: az okos férfiak azokat a nőket nem szeretik, akik például ilyen mondatokat írnak le (szmájlival) az interneten: „Általában egyszerűbb (okosabb) tisztelni a férfiakat, mint vitatkozni velük... :)”.
Általában egyszerűbb tisztelni. És általában a férfiakat.
Igen, viszont én számos olyan férfit ismerek, akivel a nő (még, ha nem is túlzottan nagyeszű) könnyebben vitázik, minthogy éppen tisztelni tudná.
Vagyishogy mi az olyan nőket, mint B. Anikó, bizony, nemigen szeressük. Sem akkor, ha okos férfiak vagyunk, sem akkor, ha „általában” vagyunk férfiak. És a B. Anikók ezt nagyon érzik ám, pontosan tudják, miközben nehezen viselik a dolgot, ezért állítják fennhangon, hogy „a férfiak nem szeretik az okos nőket”, illetve (ami tartalmilag ugyanaz) az okos nő jobb, ha nem vitázik egy férfival, jobb, ha inkább megvezeti, becsapja valamiképpen a pasit (ráhagyja a hülyeségeit, úgy tesz, mintha tisztelné stb.).
Ne legyen illúziója senkinek: nincs az a buta férfi, aki az efféle „női okosságon” ne látna át, mint a rongyos szitán. Még engem sem tudnak a nők bepalizni! Noha a nők többsége igen rátarti az ő nagy női ravaszdiságukra. B. Anikó például annyira buta, hogy nyilvánosan elárulja e női fortélyt. Ha véletlenül akadna olyan férfi, aki magától nem jönne rá, hogy a nők alapból sunyik, akkor elég, ha megtanul olvasni, megtekinti B. Anikó hozzászólásait, és Anikó okos, fortélyos nőtársai már nem tudják becsapni többé.
Illyés Gyuláné írja: „József Attilát igen heves, konok vitatkozónak mondták… Velem általában nem keveredett nézeteltérésbe, hamar engedett. Vagy engedtem én”.
Hogyan van ez? Miért van az, hogy a hírhedett férfiszörnyeteg (hozzá hasonló talán a világon nem volt), Flórának engedett a vitában? A férfi a nőnek? Hogyan van ez?
Hát én megmondom, hogyan van. Egyébként bárki rájöhet, vegye csak a kezébe a két könyvet, Illyés Gyulánéét, illetve Vágó Mártáét, s hasonlítsa össze a két memoárt. Ég és föld. Nyugodtan össze lehet hasonlítani, tartalmilag, stilisztikailag, bárki számára világossá válhat a furcsaság (már annak persze, aki nem elvakult), miszerint a József Attila nevű férfiszörny éppen Flórának engedett. Nota bene nem csak azért, mert Flóra is engedett neki, hanem azért elsősorban, mert Kozmutza Flóra érzékeny, őszinte, értelmes, intelligens nő volt, míg Vágó Márta agresszív, furkó kékharisnya. És persze alattomos is. Egzaktul kimutatható, hogy a könyvében lényegi kérdésekben hazudik. Vagyis nem téved, hanem bizonyíthatóan hazudik. Összehasonlító szövegelemzés kérdése az egész.
Nem véletlenül írtam itt korábban, hogy Vágó Márta Babarczy Eszter prototípusa.
„Szerintem általában az újságírás és a média tárgyai nemigen taníthatóak, akinek van tehetsége, annak "tanítás" nélkül is megy, akinek nincs, annak úgyis hiába.”
Ebben tökétesen igazad van. Csak éppen nem mondtál vele semmit.
Mintha azt írnád, hogy „szerintem 2X2=4”. Illetve mintha azt mondanád, hogy „szerintem 2X2=7”.
Vagyis ez nem szerintem kérdése; mert úgy van igazad, hogy egyáltalán nincs igazad.
Igazad van annyiban, hogy akinek van már tehetsége, annak tanulás nélkül is megy az írás, miközben tudnod illene (ha már a számítógépet is ügyesen be bírod kapcsolni), hogy a tehetség fogalma eo ipso tanulást jelent, méghozzá permanens tanulást.
Mert így épülnek egymásra a pedagógia alapfogalmai: adottság, hajlam, rátermettség, képzettség, képesség, készség és a „gúla” legtetején a tehetség.
Amikor tehetségről beszélsz „marinénisen”, nyilván a hajlamra, az adottságra gondolsz. És akkor már egyáltalán nincs igazad. Tudniillik az adottságra gondolnak a marinénik is, amikor az ügyes gyereket tehetségesnek nevezik, merthogy a kislány, jaj, olyan szépen énekli már a bocibocit. Holott ez „csak” adottság, hajlam a gyereknél. Mármost, ha gyakorolja valamely adottságát, akkor rátermett lesz, ha tanul hozzá, képzett lesz, különféle képességei alakulnak ki, ha sokat és szisztematikusan tanul, gyakorol az ember, akkor a képességek egy idő után (a rutin révén) készségszinten „működnek” („ha álmából keltik föl” stb.), és a „gúla tetején”, több készségszinten gyakorolt képesség összegződéséből alakul ki a tehetség.
József Attila híres megállapítása szerint Babitsnak azért kattognak a sorai, merthogy botfülű az öreg, nem tud énekelni. Vagyis zenei képesség, illetve irodalmi készség összegződése nélkül nem alakulhat ki költői tehetség. (Aztán, hogy Babits mennyire volt botfülű, más kérdés – József Attilához képest mindenképp.)
Ez a hozzászólásod is szimpla kötekedés. Még akkor is, ha a szöveged elé odaragasztod a „szerintem” vörös farkincát. Nem igaz, hogy gondolkodsz, mielőtt kiböknél valamit a szádom, leírnál valamit az interneten. Én persze nem tartalak „asszonyi állatnak”, mint az itt folyvást szitkozódó, mocskos szájú suvernyák, ám határozottan állítom, ha nem csupán arra vágysz, hogy a szép, formás feneked (vagy amid éppen esztétikus), szóval, hogy csak a külsőd miatt figyeljenek rád a férfiak, akkor nem érdemes kötekedő, butácska csajszinak mutatkoznod. Inkább hallgass, ha nem jut eszedbe semmi értelmes dolog, még mindig vonzóbb (de mindenképpen elviselhetőbb) maradsz, mint akkor, ha agresszíven fecsegsz. Hidd el, az értelmesebb, érzékenyebb férfiak erősen húzódoznak a hozzád hasonló, primitíven erőszakos nőciktől. Az olyanoktól, mint amilyen például Babarczy Eszter. Ha viszont nem érdekelnek az értelmes férfiak, akkor egy szavam nincs többé, nem oktatgatlak tovább, beszélj csak nyugodtan, amennyit akarsz, végül is nem érdekel(sz) majd senkit.
Rejszolni sem tudok nyugodtan amióta itt olvastam azt a felvetést, hogy a szűz számnév is lehet, és mint ilyen természetesen nem fokozható jelzős szerkezetekben sem.
Mivel a szó jelentése, és szófaji beskatulyázása között gyötrő ellentmondást érzek, a magam szerény eszközeivel megpróbáltam valami bizonyítást találni arra, hogy lehet e egyáltalán a szűz számnév, avagy a hozzászóló felvetése csak vicc lenne.
Ha közvetlen bizonyítékot nem is, a kérdést tovább bonyolító újabb feladványt viszont találtam, igaz ezúttal nem a nyelvtan, hanem az algebra területéről.
Éspedig, értelmezhetők-e a következő algebrai egyenletek:
a+szűz = c , vagy
a+ b = szűz
A szűz betűhalmaz ebben az esetben szimbolizálhat bármely számot, úgy mint az a, vagy a b betűk.
Abban az esetben, ha elfogadjuk a szűz-t bármely számra érvényes jelképként, akkor talán kijelenthetjük, hogy jelzős szerkezetben számnévként tényleg nem fokozható. Vagy ki tudja?
Babarczy Eszter
Eszmétlen
Kentaurbeszéd
Népszabadság 2009. július 5.
Hernádi Judittal ültem egy tévéstúdióban a minap, és miután végtelenül kedvesen kimasszírozta a kezemen át a fejemből a migrént ("nekem elég volt csak ránézni, mondta, és már értettem a reflexológiát"), arra buzdított, hogy igenis nevezzem magam "eszmetörténésznek", akkor is, ha a kultúrtörténész veszélytelenebbül hangzik. "Eszmék - hát most pont azokra lenne szükség, nem?"
