Honnan veszed ezt az eszelős hülyeséget, hogy H. nélkül nem lehetett volna kormányt alakítani? Dehogynem lehetett volna, mégpedig a korábbi nagykoalíciót. Csak éppen Schüssel rizikózott egyet (mert érezte a népharagot), aztán azzal tölthette az idejét, hogy kiszorítgassa a Szabadságpártot a kormányzatból. Ehhez lassan partnert is talált a Királykobrában.
A nagyköveti poszt a legbizalmasabb politikai pozíciók egyike, a nagykövet az elnök kinyújtott karja az adott országban, az egy rgészen más történet, mint mondjuk a DOD területi aligazgatói állása. Az amerikai nagykövetek az elnök bizalmas barátai, mivel az alkotmány súlyt helyez arra, hogy a külpolitikáért az elnök a felelős.
Egyáltalán nem erről nevezetes, hanem a Proporz-elvről: a két meghatározó erő nagyjából egyenlően oztotta el az állásokat, attól függően, hogy éppen ki kormnyzott, az kapott valamivel többet, egészen le a helyi postamesteri szintig. Haider ebbe kissé belezavart, de mára nagyjából visszaállt a régi rend.
Amerikában, Angliában államtitkári szint alatt általában nem cserélgetnek, saját jól felfogott érdekükben, a folyamatosság és a szakszerűség javára. Az USA-ban az a szokás, hogy a magasabb szinteken mindenki felajánlja a lemondását, és akit megtart az új elnök, az dolgozhat tovább, és erre egészen magas pozíciókban is van példa.
Pontosabban: a politika lett a leggyengébb láncszem (ez ugyanis fokozható), mivel előtte is az volt, nem is a legjobb képességű emberekkel töltődött föl, és azokból is sok kikopott, elfáradt, kiszoríttatott.
A közszféra legyűrése a legborzalmasabb, ami egy demokráciában történhet, mert nem tud kialakulni a civil servant ethosza, ami az államot stabilan működteti (lásd: Britannia). A zsákmányelvú politikai pártok a portásig cserélik le a közalkalmazottakat, a tisztviselőket, akik közül a minőségiek a magánszférába menekülnek (tízszer annyiért, mégis fájó szívvel, lásd Vámosi-Nagy Szabolcsot, de még egy jobb portás is talál jövedelmezőbb helyet egy privát védelmi cégnél) vagy sajnos beállnak a sorba, és merőben szakmai ügyeket politikai érdekek alapján bírálnak el, beleértve az igazságszolgáltatást is.
A minőségük is szükségszerűen romlik emiatt, mert nem a szakmai kontrollnak, hanem a politikai igényeknek akarnak megfelelni, így tehát már a Hülye Járások Minisztériuma is tele van alkalmatlanokkal, ahová szégyenszemre lassan már a József Attila Társaság örök várományos önjelölt elnökét is fölveszik.
Ez nem mond ellent annak, amit Eszter írt. Igazad van a médiaértelmiség felelősségében, de van felelőssége a gyenge tudású, szorgalmú és morálú közhivatalnoki karnak és szakértőknek, az infantilis és kibúvókat kereső választóknak, a semmit nem kockáztató, és ezért butuló és lustuló politikusi garnitúrának. Kérdés, melyik szereplő rendelkezik döntő befolyással, hogy ehhez a közös kudarchoz képest magasabb szintű bajnokságot kezdeményezzen, szerintem leginkább a politika. Eszter az elsők között, sok évvel ezelőtt ismerte fel a döntően identitásokra épített, a szakpolitikákkal lényegében nem törődő politikacsinálás várható katasztrofális következményeit. Az érzelmek teljes uralmával nem az önjáró technokrata szakpolitikák vannak szembeállítva, hanem társadalomkép és jövőkép alapján összerakott szakpolitikák, amihez a mandátumot is megszerzi a tehetséges politikus. Bár a véleményem természetesen szubjektív, BE publicisztikájának is szerepet tulajdonítok abban, hogy három év óta a sajtó, a szakpolitikák, a választók egyes csoportjai részéről lényegesen nőtt a bevonódás és aktivitás, a tényszerű információk megosztása, a szakszerű kritika. A leggyengébb láncszem így még inkább a politika lett.
Orbán elkésett, a koaliciót hatalomra segitő liberális értelmiség egy részét 1994 után kivégezte a szadi meg az mszp.....megbizható albérlöknek járt a médiabeli pozicijó.....szegény Orbánnak 98-ra ugy szólván semmi sem maradt....legfeljebb az őrkutyába tudott belerugni.....
Volt tehát egy hatalmas vákuum, amelybe a politikai pártok benyomultak, hiszen az volt az érdekük, hogy ők legyenek az elsődleges igazodási pontjaink: ha az identitásunkat politikai alapon építjük fel, ha politikai táborok szerint határozzuk meg magunkat, akkor nekik örök időkre megvan a lojális szavazótáboruk anélkül, hogy különösebben teljesíteniük kellene.
Az Évezred Tévedését üdvözölhetjük ebben a mondatban.
A helyzet ezzel szemben az, hogy nem vákuum volt ott, hanem önkéntes területfeladás. Területátengedés.
Az értelmiség és a média, amely az új politikai erőket "megcsinálta" (hiszen Orbántól fel és le sosem lett volna belőlük párt, parlamenti erő vagy 20 éve töretlen pártvezér) - átengedte a véleményformálás funkcióját a politikai osztálynak, elitnek, erőnek, mindegy minek nevezzük.
A rendszerváltást ezek a személyek és csoportok együtt hajtották végre. Az értelmiség és a média volt a felhajtóerő, az új politikusok pedig a tutajosok. 1990-ben viszont elmaradt annak a tisztázása, hogy a régi rend eltörlése után a szereposztás megváltozik: az eddigi szövetségesek funkcionális ellenfelek és vetélytársak lesznek. Ez nem történt meg, ehelyett viszont az történt meg, hogy az értelmiség/média alávetette magát a parlamenti erőknek és elvárta, hogy korábbi és megújuló támogatása fejében előnyökhöz jusson, a publikálási lehetőségektől az ösztöndíjakon és megrendeléseken át a vezetői pozíciókig, szerte az állami, politikai, gazdasági és kulturális élet területein, egészen odáig, hogy lett nekünk még újságíró polgármesterünk is, meg "független" publicista vállalatvezetőnk.
Ennek a felismerésnek és konfliktusnak volt a drámai tetőzése az Orbán/Gádor Iván szócsata a Médiahajó fedélzetén, 1993-ban, amelyet volt szerencsém végighallgatni borzadva, mert világos volt, hogy mi jön. És jött is, mert hiába következett előbb Horn Gyula, ő is majdnem ugyanazt művelte, amit később Orbán, a sétahajó fedélzetén tett ígéretének megfelelően.
Orbán győzött, Gádor meghalt. Ez a kép - tömören.
Vagyis: a politikai nem ugrott be egy üres térbe, hanem oda őt a tér lakói beinvitálták. Miért? Mert bizonytalannak, sőt: életképtelennek érezték magukat az új rendszerben. Megszűnt az állami kiadók, lapok tévé és filmgyár, a koncertigazgatóságok és miegyebek biztos megélhetést garantáló felépítménye, erodálódni kezdtek a szakmai szervezetek (az Írószövetségtől a filmeseken át az újságírókig), ezzel gyöngült, megszűnt az érdekképviseleti és érvényesítési tér, erő, összetartás. Egyre inkább érezhették úgy egyre többen, hogy biztos megélhetésüket a valamelyik politikai erőhöz való lecsatlakozás garantálhatja (hiszen főleg a kereskedelmi média megjelenése után már nem a magabiztos alkotói érték, hanem a tömegfogyasztás kielégítésének képessége döntötte el valakinek az alkalmasságát, és ez a modern piac egyre kevesebb emberrel dolgozik, egyre hatákonyabban, mivel hiperkapitalista, és 22 éves főszerkesztőkkel valósítja meg tizedáron a céljait.)
Így lettek konzervatív költőink, liberális drámaíróink, szocialista újságíróinkés egyéb torszülötteink - akiket az nyomorított meg és attól lettek púposak és korrumpálhatók, hogy szinte mindig látszott mögöttük egy állami szerv, egy pártintézmény, egy elkötelezett bank, egy alapítvány vagy miegyéb, ami szorosan valamely politikai erőhöz volt köthető. Semmi baj azzal, ha egy alkotó a nézetei mentén "termel", de ha a nézetei feletti (ön)kritikát egy adott nézetközpont kasszája korlátozza, akkor ennek ez a vége.
A politika tehát nem élt vissza semmivel és nem hódított meg semmit, hanem csak természete szerint viselkedett. Ingyen pottyant az ölébe az a kényelmesség, hogy sikerült a demokráciából kiiktatni annak legfontosabb elemét: a külső társadalmi kontrollt, az elfogulatlan bírálatot, amelynek színdarabokban és filmekben éppúgy meg kellene jelenniük, mint társadalomtudományi elemzésekben vagy újságcikkekben, tévéműsorokban, sőt: a hírekben is. És mindezt azok buzgó közreműködésével érték, akiknek minimum szakmai kötelességük lett volna ennek ellenállni, ahogy például Csehországban történt.
A politikai átvette tehát az önmaga feletti kontrollt (mert tálcán nyújtották neki, a kisujját sem mozfította), és ennek dicső eredményeit köszönthetjük napjainkban.
- Nemrégiben azt írtad,1 hogy az ezredforduló demokráciájában "a felvilágosult, felelős állampolgárt kiszorították a manipulálható, érzelmes tömegek, amelyek szavazataira spindoktorokkal és PR-szakértőkkel felszerelkezett, üzletszerűen bájolgó politikusok vadásznak", illetve hogy a globális folyamatok áttekinthetetlensége miatt még az érdeklődő állampolgárnál is a hit foglalja el a megértés igényének helyét. Volt-e valaha szerinted olyan időszaka a társadalomfejlődésnek, amikor az ország gazdasági-társadalmi folyamatai áttekinthetők voltak az érdeklődő állampolgár számára?
- Azt is hozzátettem, hogy amikor a felelős polgárok léteztek, akkor sem mindig hagyták rajta a kezük nyomát a történelem menetén. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy a modern média megjelenése és a tömegdemokrácia léte együtt abba az irányba hat, hogy nemcsak a politikusok, hanem mindenki gyors érzelmi hatásokat próbál kiváltani ezen a piacon, ahol a hatás révén nyereségre tehet szert, legyen az szavazat vagy bármi más. Abban a kultúrában, mondjuk a 19. század második felében, amelyben a tömegkommunikáció viszonylag kevés és csak magasan iskolázott embert ért el, akik elsősorban újságokból, hetilapokból tájékozódtak, egészen más volt a politikai kultúra. Amikor a filozófusok, Habermas és sok más baloldali-liberális irányultságú, társadalomjobbító szándékú gondolkodó a felvilágosult, felelős polgár eszményéről beszélnek, ezt az írástudó értelmiségi-polgári réteget sírják vissza, és szeretnék kiterjeszteni a társadalom egészére. Ez a viszonylag egységes kultúrájú, önálló egzisztenciájú, a műveltségre-tájékozottságra sokat adó, networkként működő elit, ahonnan a kevésbé rendies társadalmakban gyakran a politikai és a gazdasági elit is toborzódott, fokozatosan eltűnt a 20. században. Tömegdemokráciában a politikusok másfelé beszélnek, másnak szerepelnek, "a karzatnak" játszanak. Ezt a hatást felerősíti, hogy a hatvanas-hetvenes évektől, tehát a színes televízió és a fogyasztói társadalom korától jóformán nincs olyan háztartás a demokratikus politikai rendszerű, a választójogot minden nagykorú állampolgárra kiterjesztő országokban, ahol ne volna televízió. És a televízió speciális műfaj: a másfél perces megszólalás csak differenciálatlan közlésekre ad lehetőséget, és a politikusnak a legalacsonyabb státusú rétegeket kell megcéloznia. Ez arra kényszeríti a politikai szereplőket, minden manipulatív szándék nélkül is, hogy az identitásuk alapján szólítsák meg az embereket. Kelet-Európában ez azt jelenti - és itt már lehet különbséget tenni jobb és rosszabb fajta demokráciák közt -, hogy félelmekre építenek. Tehát két vonulata van a problémának. Az egyik egy megkerülhetetlen adottság - és nem az emberi gonoszság mozgatja -, hogy a média és a tömegdemokrácia milyen működést kényszerít ki. A másik függ a politikusok önkorlátozásától és attól is, hogy van-e egy felvilágosultabb, igényesebb, hisztériaellenes politikai közösség egy országban, vagyis az, hogy ha már röviden kell beszélni, érzelmekre és identitásokra kell hatni, akkor ezt félelmek és hisztériák gerjesztésével, hazugságokkal teszik-e. A félelmekre építő módszer régi és igen jó, a politikai szereplők mindig is tudták, hogy ha megneveznek egy ellenséget, azzal a saját politikai táborukat is nyomban kialakítják. Csak az a baj, hogy az ilyen identitásépítés rövid távon hoz ugyan nyereséget, de hosszú távon mindannyiunk agyát, lelkét, családi életét, társas kapcsolatait mélységesen lepusztítja.
- Az az időszak, amelyben voltak tájékozott és felelős állampolgárok, a korlátozott választójog időszaka volt. Mihelyt általános és egyenlő választójogra épül egy politikai rendszer, abban a pillanatban számolni kell azzal, hogy rendszeresen olyan emberek tömegére vannak bízva nagy horderejű döntések, akiknek sem képességük, sem lehetőségük, sem igényük nincs rá, hogy a döntéseik indokait és következményeit átlássák. A magyar miniszterelnök nemrégiben a roma tanácskozáson mondta, hogy Magyarországon egymillió olyan ember van, aki az általános iskolát sem fejezte be, márpedig azt nem kell külön bizonyítani, hogy az iskolázottság összefügg a világban való eligazodás képességével. A nyolcmillió választópolgárból tehát egymillióról biztosan elmondható, hogy ez a képessége hiányos. Ez a demokratikus rendszerek kiküszöbölhetetlen hibája?
- Én továbbra is azt mondom, hogy ez nem önmagában a demokrácia deficitje, a média is kell hozzá. Amíg a televízió nincs ott minden háztartásban, addig az emberek úgy alakítják ki a véleményüket, hogy véleményvezéreket keresnek: olyasvalakit a környezetükben, akire felnéznek, akiben megbíznak. A véleményvezérek különböző csoportokból verbuválódtak a különböző történelmi időszakokban, de általában helyi notabilitások voltak. Műveltebbek, képzettebbek, tájékozottabbak, mint a saját közösségük tagjai általában - lehet ez munkahelyi, szakmai közösség, sőt nagycsalád is -, ők vitték be a tudást a saját közösségükbe, és hiteles embernek számítottak. Ők szűrték meg a politikai üzeneteket is. Teljesen más a helyzet akkor, amikor kivesznek ezek a társadalmi bizalmi szerepek, így a politikai üzeneteket közvetlenül lehet eljuttatni ahhoz az idős vidéki választóhoz is, aki azért nem végezte el a nyolc általánost, mert amikor ő gyerek volt, még csak hat elemi volt, és ahhoz a tizennégy éveshez is, aki hamarosan választó lesz, tehát idejében meg kell dolgozni őt is. Vagyis nem az a baj, hogy a demokráciában mindenkinek van szavazati joga, hanem az, hogy az emberek nem tudják, kinek higgyenek, kiben bízzanak. Az a baj, hogy a helyi kisközösségek nem képesek kitermelni a maguk vezetőit, mert a világ gyorsan mozog, nagy a mobilitás, nehéz megtalálni azokat a viszonylag képzett, döntésképes, kommunikációképes, de abban a környezetben hiteles embereket, akik szűrni és közvetíteni tudják az információt, így egyre többen fordulnak közvetlenül a médiához a világon mindenütt. És még nem tudjuk, mi lép majd ezeknek a jó értelemben vett tekintélyeknek a helyébe. Ez egyelőre csak a médiának és a "sztárjelenségnek" sikerült, amely megint csak az identitásra épít, de a véleményalkotásban nem tud segíteni. Magyarországon ez a folyamat különösen fájdalmas azért is, mert minden nagyon gyorsan ment végbe. Tizenöt év alatt fenekestül felfordult a világ, nemcsak a korábban megszerzett ismeretek avultak el, hanem a hagyományos, bevált szerepek súlya is radikálisan csökkent. Ennek következtében nálunk fokozottan van jelen az orientációs zavar, és az amúgy sem könnyű helyzetet csak tovább rontja a politikai hisztéria.
- Helyi véleményirányítók azért valamelyest vannak, és nyilván párhuzamosan működnek a médiával, ráadásul a politikai szereplők állításai közt is lehet választani. Mit mivel kellene összevetni az embereknek ahhoz, hogy el tudják dönteni, számukra mi igaz, mi hamis, ki a hiteles?
- Amíg ez létezett, úgy működött, hogy a helyi tekintélyes emberek azért lehettek véleményvezérek, mert ott helyben, a maguk szakmai vagy társadalmi közösségében teljesítettek, lehetett rájuk számítani, lehetett tudni, hogy a tudásuk ér valamit, tehát azokban a kérdésekben is hittek nekik az emberek, amelyekről ők maguk keveset tudtak. 1989 után viszont épp az idősebbek, a tapasztaltabbak vesztették el a talajt a lábuk alól. A mai középgenerációk biztosan állnak a lábukon, de nekik meg nincs ilyen felhalmozott tapasztalati tőkéjük és hosszú időn át a saját közösségükben megalapozott szerepük. És hiába nő az iskolázottság szintje minden demokráciában, az a tudás, amelyet az iskolában és otthon kapunk, rettenetesen kevés ahhoz, hogy döntsünk társadalmi vagy politikai kérdésekről. Ráadásul van egy erős felülfertőzöttsége ennek az egyébként is problémás bizalomvesztési helyzetnek, ugyanis az a látszat alakult ki, mintha mindenki tartozna valahová. Tehát akinek véleménye van a politikáról, az automatikusan elfogult. Nem tudunk úgy beszélgetni, hogy az első mondatok, sőt hívószavak után ne osztanánk be az embereket az egyik vagy a másik oldalra. Besoroljuk őket egyrészt az identitásuk alapján - ez jobbos, az balos -, másrészt besoroljuk érdekszféra szerint: ez ennek a klientúrájába tartozik, ez meg azéba. Önmagában a klientúrák létezése nem példátlan botrány, bár kellemetlen, én rosszul érzem magam tőle. Igazán és mélyrehatóan az teszi tönkre a társadalmat, hogy úgy gondoljuk, csak klientúrák vannak. Tehát vagy benne vagy egy ilyen törzsi szerveződésben, vagy sehol sem vagy. Ezért aztán senkinek sem lehet hinni, mert ha valahová tartozol, akkor nyilván a törzs jelszavait hangoztatod, ha meg sehol sem vagy, akkor nincs egzisztenciád, tapasztalatod, nem jutsz lehetőségekhez, tehát veled van baj. Nincsenek olyan körök sem a magyar nyilvánosságban, sem a magyar gazdaságban, sem a magyar kulturális elitben, amelyekre úgy lehetne tekinteni, hogy ezek függetlenek, civilek, hosszabb távú érdekeket, értékeket képviselnek.
- Már csak azért sincsenek, mert ha ténylegesen volnának is, az ellenfeleik akkor is megtennének mindent azért, hogy valahová besorolják, ezáltal hiteltelenítsék őket. Egyébként 1989 után, amikor kezdtem érezni a jeleket, hogy besorolnak egy politikai táborba, és már nem az az érdekes, mit mondok, hanem az, hogy mások szerint hová tartozom, azonnal elkezdtem tiltakozni az ellen, hogy úgy tekintsenek rám, mint valami újszülöttre, aki mögött nem áll életút, tapasztalat, gondolkodásmód, kialakult értékrend, amelynek alapján természetesen tartozom valamelyik politikai táborhoz és szavazok valamelyik pártra, de véletlenül se az határozza meg a véleményemet, hogy egy intézmény, adott esetben egy politikai párt mit mond. Ennek ellenére természetesen mindenki elkezdett mesterséges identitásokat gyártani másoknak, és ez azóta is folyamatosan zajlik. Szerinted miért volt szükségük egyrészt a politikai pártoknak, másrészt maguknak az embereknek arra, hogy ilyen mankókhoz folyamodjanak, és a korábbi identitások felülírásával tegyék önmaguk számára megmagyarázhatóvá embertársaik magatartását és mondandóját, ezáltal kezelhetővé a világot?
- Mert volt egy új helyzet, amelyben a régi szerepek nem működtek tovább, bár a klasszikus értelmiségi szerepek "kihalása" elhúzódott egy ideig. Helyettük lépett be a szekértábor és a klientúra fogalma. A klasszikus gazdasági pozíciók és szerepek sem léteztek még, tehát nem lehetett senkire ráhagyatkozni azon az alapon, hogy ennek az embernek azért hiszek, mert a teljesítményével már bizonyított a piacon. Volt tehát egy hatalmas vákuum, amelybe a politikai pártok benyomultak, hiszen az volt az érdekük, hogy ők legyenek az elsődleges igazodási pontjaink: ha az identitásunkat politikai alapon építjük fel, ha politikai táborok szerint határozzuk meg magunkat, akkor nekik örök időkre megvan a lojális szavazótáboruk anélkül, hogy különösebben teljesíteniük kellene. Hiszen aki az identitása alapján szavaz, azt nem érdekli különösebben, hogy miről szól a kormányprogram. Ráadásul az értelmiség cselekvőképes részét is felszívta a politika. Így alakult ki az a helyzet, hogy azok az emberek, akik új identitásokat teremthetnének, a civil értékeket képviselhetnék, mind a mai napig sokkal kevesebb figyelmet kapnak a nyilvánosságban. Összehasonlíthatatlanul kevesebb percet, oldalt, mint azok az értelmiségiek, akik a politikai identitások kialakításában és marketingjében érdekeltek, vagy maguk a politikusok. Tehát egyrészt a piacgazdaság és az ezzel járó felfordulás, másrészt az egyre felelőtlenebb politikai elit retorikája hozta létre azt a helyzetet, hogy ma már nincs kinek hinni. Nem tudjuk, ki a hiteles személyiség. Tölgyessy Péter mondta, és nagyon igaza volt, hogy egy önerősítő folyamat közepén vagyunk: annyi rosszat gondolunk a saját politikai elitünkről, hogy egy idő után már nem is érdemes az elit tagjának arra törekednie, hogy méltóbb módon viselkedjen, mert úgyis leírta már a társadalom. És ugyanez vonatkozik a politikai identitásokra: egyre növekvő mértékben azt látjuk, hogy ha az emberek egyáltalán hallani akarnak a politikáról - mert nagyon sokan nem is akarnak, ezért fogyasztják a bulvárt -, akkor nem azért olvasnak újságot, néznek televíziót, mert tájékozódni akarnak, hanem azért, mert az identitásukat akarják megerősíteni. Identitást vásárolnak. És az ellenoldali identitás lapjait is csak azért olvassák, hogy önmagukat megerősítsék. Ám ha ez adja el a lapokat, akkor nem érdemes jó újságot csinálni, hanem menni kell a legkisebb ellenállás irányába, és ki kell szolgálni a feltétlenül lojális olvasó- vagy nézőtábort. És nincsen kontrollcsoport, amely a presztízse, a hitelessége alapján gátat szabhatna a folyamatnak, nincs, aki miatt kínos lenne játszani ezekkel az érzelmekkel. Minden politikai csoportosulás és minden médium bőségesen él a manipuláció eszközeivel, és mi is politikai oldalak szerint kategorizálunk, nem problémákról gondolkozunk. De a problémákat sem tudjuk azonosítani. A magyar piacgazdaság mögött nem áll olyan hosszú, töretlen történet, amelyben megtárgyaltuk volna, mi a társadalmi igazságtalanság, mi az oktatás feladata, hogyan kell a demográfiai válságot kezelni, tehát nincs meg a társadalmi diskurzus folyamatossága, amely megint csak független volna kormányoktól és pártoktól, és mint független hivatkozási alap, korrekcióként is szolgálna. Magyarországon nincs "mihez képest". A "mihez képest" a másik oldal demagógiája, ehhez képest kell még demagógabbnak lenni. Ráadásul a modern politikai rendszerek és társadalmak működése olyan kaotikus, komplex, hogy valójában már a szakértők sem látják át.
- A manipuláció ipari méreteket öltött, abban az értelemben is, hogy rendelkezésére áll a tömegkommunikáció, és abban az értelemben is, hogy a munkamegosztásnak ez már külön ága, hiszen kialakult egy embercsoport, egy szakma, amelynek az a dolga, hogy kitalálja, hol kell megfogni és hogyan kell befolyásolni az embereket. Magyarországon a pártok mellett mekkora szerep jut az ilyen közvélemény-tervező vagy a közvélemény befolyásolását tervező csoportoknak?
- Nálunk lényegében csak ez van. A píárpolitizálás, tehát a közvélemény felmérésére, majd az áthangolására vagy manipulálására épített nyilvános politizálás szerintem ugyanolyan mértékben van jelen, mint másutt, csak Magyarországon átláthatatlanabb, és nincs ott mellette a policy, tehát az az elgondolás, hogy mit akarunk csinálni. Nincsenek ilyen üzenetek, és nem is kérjük számon őket. Nem az a baj tehát, hogy politikai píár létezik, mert egy ilyen világból ez kiküszöbölhetetlen, hanem az, hogy a tartalmi rész, a policy hiányzik mögüle. Úgy nem lehet kormányozni, hogy megmérem, mit gondolnak az emberek a sorkatonaságról, és ha azt mértem, hogy hatvan százalék szerint meg kell tartani, akkor én is ezt mondom, és ha másnap ennek az ellenkezőjét mérem, akkor meg azt mondom, hogy el kell törölni. Ez azt jelenti, hogy a politikusok már képtelenek gondolkozni. Ebből a szempontból az ártatlanság évei voltak azok az idők, amikor az MDF és az SZDSZ még nagy párt volt. Sokkal ideologikusabb vagy programcentrikusabb szervezetek voltak, az SZDSZ esetében egy kicsit túl sok kreatív elmével és túl kevés tényleges gyakorlati tapasztalattal és végrehajtási ismerettel, de volt programjuk. Az utóbbi tíz évben radikálisan eltolódott a magyar politika a píár irányába, és ezt a nyilvános és kevésbé nyilvános tanácsadók, marketingszakemberek listáján tökéletesen le lehet mérni.
- Vegyünk egy példát. A Fidesz elmúlt két és fél évében jól megfigyelhető az a taktika, hogy minden olyan ügyet, amelylyel a közvéleményben gyanút lehet kelteni a kormánypártok bármelyik szereplőjével szemben, a végletekig ki kell használni, akkor is, ha a gyanúkeltésnek az az ára, hogy bizonyos tényeket el kell hallgatni, más tényeket a valóditól eltérő színben feltüntetni, sőt olykor valótlan állításokat is meg kell kockáztatni. Tehát létrehoznak egy konstrukciót, amely a célpont bűnösségét hivatott igazolni. Ez láthatóan nemcsak tartalmilag, hanem technikailag is meg van tervezve: hogyan kell adagolni, melyik napon milyen újabb információt kell hozzátenni, kinek és hányszor kell kiállnia vele, majd miután megszületnek a cáfolatok, hogyan kell úgy tenni, mintha el sem hangzottak volna. Tehát láthatóan van a dolognak egy szigorú technológiája. Ezt a "stratégiai" gondolkozást elsősorban a Fidesznél látom, és feltételezem, hogy van egy "tudományosan" végiggondolt módszertana is.
- Minden kommunikációs kampányt fel kell építeni egy évre előre, az összes nyilvános megjelenéssel, az üzenetekkel együtt. Én is úgy látom, hogy a Fidesz használja ezt a módszert. Nyilván a baloldalon is vannak ilyen szakemberek, túl sokan is, úgyhogy egymás szavát valószínűleg kioltják, ezért nincs nyoma a tevékenységüknek. Nem arról van tehát szó, hogy a baloldal nem él ezekkel az eszközökkel, csak sokkal kevésbé hatékonyan él velük.
- Valószínűleg a koalíció pártjainál kicsit másként áll a dolog, hiszen kormányon vannak, és a kormányzás tartalmi tevékenységekről is szól. Ügyeket érdemben is kénytelenek megtárgyalni nyilvánosan, hiszen meg kell védeniük a döntéseiket.
- Igen, de úgy látom, Orbán miniszterelnöksége idején a kormányzásnak is része volt a nagyon tudatosan felépített kommunikációs stratégia. E tekintetben a Medgyessy-kormány volt a mélypont, a rengeteg kommunikációs szakértővel és tanácsadóval, mégsem volt se kommunikáció, se stratégia. Én nagyon bizonytalan vagyok a tekintetben, hogy bár a valóság adva van, meddig kell a realitásokat elfogadni, és mikor kell fellázadni ellenük. Ha realitás az, hogy tömegdemokrácia van, média van és gyorsan változó környezet, akkor mindenki kommunikációs kampányokat fog használni, tehát a realitás nem az, hogy lemond erről az eszközről, hanem az, hogy jól használja, és jól tudja megtervezni. Én most azt élem meg, amit a 19. század közepén az amerikai értelmiség, hogy nem vagyunk felkészülve a szabályozatlan, gyorsan változó, rengeteg csalóval működő piaci környezetre. De ha nem a rendpolitikát akarjuk, hanem meg akarjuk tartani a szabadságunkat, akkor nem tehetünk mást, mint hogy kritikai álláspontot foglalunk el a manipulatív technikákkal és felületekkel szemben, tudatosan kezeljük őket: megértjük, kiismerjük a működésüket, felkészítjük rájuk a gyerekeinket, és megpróbálunk felépíteni olyan intézményeket és szerepeket, amelyek maguk is kommunikálni fognak, mert ilyen a világ, de hosszú távú és társadalmi érdekeket képviselnek. És azon se kell megsértődni, ha a politikus szavazatokra vadászik vagy népszerű intézkedéseket próbál hozni, hiszen demokráciában nem tehet mást, mindaddig, amíg nem kizárólag erről szól a politika. Mert akkor a lényege vész el, de ez se magyar sajátosság. Ha azt látjuk, hogy Gerhard Schröder tudja, hogy el fogja veszíteni a választásokat, bedob egy jó kis Amerika-ellenes szlogent, majd megnyeri vele a választásokat, akkor csak azt mondhatjuk, ez van, ilyen a világ. Az a kérdés, vannak-e más szerepek, intézmények, amelyek szintén szóhoz jutnak, s így ellensúlyt képeznek a manipulatív gépezetekkel szemben. Magyarországon ez hiányzik.
- Akkor egy kicsit segíts a módszerek megértésében. Érzékelem adott esetben, hogy rágalmazási hadművelettel állok szemben, azt is, hogy pontosan fel van építve, ki tudom venni az elemeit, de a maga teljességében nem látom át. Mire való, milyen emberi reflexekre vagy beállítódásokra épít és meddig lehet hatékony például a minősítések sulykolása?2 A Fidesz repertoárja a gazdagabb, maradjunk náluk: kormányra kerülésük idején a polgár szót használták minden áldott nap, többször is. Nemrégiben a bankárkormány volt a hívószavuk, ma az üzletemberkormány, illetve a másik oldalon a létbizonytalanság, a szorongás állandó felemlegetése.
- Ez egyszerű píártechnika az ellenfél pozicionálására és arra, hogy kialakítsanak vele szemben egy jó nagy merítésű tábort.
- És milyen emberi tulajdonságokra alapozva gondolja úgy, hogy ebből egy jó nagy tábort lehet szervezni?
- Úgy gondolom, egyrészt az irigységre épít, és ez eléggé bevált eszköz. De szerintem miközben Magyarországon az irigység nagyon erős, politikailag nem működik, mert az emberek nem gyűlölik azt, akinek jól megy, aki ügyes. És arra sem igazán jók ezek a jelzők, hogy pozicionálják velük az ellenfelet, olyan színben tüntessék fel, mint aki a bankárok érdekében politizál. Nem hiszem, hogy erre alapozva nagy szavazótáborban lehetne kialakítani olyan erős élményt, hogy az emberek azt mondják, akkor buktassuk meg. Ez a szélsőjobboldal összeesküvés-elméleteinek része, amely kis célközönségnek szól, mert ahhoz elég korlátoltnak kell lenni, hogy valaki összeesküvés-elméletekben higygyen. A harmadik pillér már nem az ellenfél pozicionálásáról szól, nem is öszszeesküvés-elméletről, hanem az általános elégedetlenségről. Magyarországon valóban nagy jövedelmi különbségek vannak, és úgy tűnik, a különbség meg is merevedett, tehát lehetne ez legitim politikai téma is: mihez kezdjünk egy ilyen helyzettel. De erre egyik oldalnak sincs jó válasza. Inkább megpróbálják meglovagolni a létező egzisztenciális félelmet, ez viszont azért nem fog sikerülni, mert az egzisztenciális félelemmel, az általános elégedetlenséggel szemben az a program a nyerő, amelyik valami nagyon konkrét dolgot mond: hogy mit adok nektek vagy mit veszítetek, ha ez és ez történik. Ebben az értelemben szerintem a népszavazás előtti MSZP-kampány, noha nekem nagyon nem tetszett, hatékony volt, mert azt mondta, el fogtok veszíteni pénzt, munkát, kedvezményeket, ha ide hívjátok a testvéreket. Azért látom homályosnak némileg a Fidesz most alakuló identitását, amelyben a létbizonytalanság és a szegénység élményére épít, mert nehéz helyzetben vannak a programalkotóik és a píárszakértőik, hiszen a Fidesz-kormány annak idején a maga újraelosztó politikájának kialakításakor nagyon világosan megmondta, hogy ők nem szociálpolitikát csinálnak, hanem családpolitikát, és általában a családra, azon belül pedig a középosztály gyerekeire koncentrálnak. Ez szerintem teljesen legitim politika volt abban a tekintetben, hogy volt igazi prioritása, és a demográfiai válság tényleg súlyos probléma jelenleg is - az teljesen más kérdés, hogy a családtámogatási rendszer segített-e a megoldásában. Most, amikor a létbizonytalanságot akarják kiaknázni, nehéz lenne erre hivatkozniuk, hiszen az a politika épp arról szólt, hogy aki szegény, oldja meg egyedül a problémáját, mert mi másra figyelünk. Voltak a Fidesznek jól kitalált és kidolgozott kampányai, de ez, amivel két éve próbálkoznak - bankárkormányként vagy idegen érdekek kiszolgálójaként aposztrofálni a politikai ellenfelet -, nem az, mert olyan célokat akarnak elérni, amelyek kis hasznot hoznak és sok homályt. Fel kellene építeniük egy új politikai identitást, amelynek a nyomait sem látom. Lehet persze baloldali politikája egy jobboldali pártnak is, de nem látom az elemeit.
- Talán mert ugyanazok, mint amelyeket korábban használtak: az idegen érdekeket szolgáló kormány a mi nemzeti identitásunkat játssza ki, vagyis ugyanaz a nemzeti identitáspolitika van mögötte. Csak azt nem értem, hogy ha számukra a nép fontos, mint ahogy állítják, ha tisztelik, ha a javát akarják, akkor miért sulykolják ebbe a népbe, hogy neki nagyon rossz, ő létbizonytalanságban van, tönkre van menve, és az egész élete kilátástalan. Ha a népükért felelősséget éreznek, akkor sem mondhatnának neki ilyet, ha ténylegesen ez volna a helyzet, mert nem vehetik el a maradék energiáit. Itt szerintem komoly tartalmi és erkölcsi problémák vannak.
- Az ellenzéknek mindig az az érdeke, hogy a tényleges helyzetből a rossz elemeket emelje ki, és megpróbálja a kormány bűneként feltüntetni őket, a kormánynak meg az a dolga, hogy sikerpropagandát folytasson. A Fidesz ezt jól csinálja: a kormányzása idején sikerpropaganda volt, most kudarcpropaganda van. Ugyanakkor egyik sem olyan mértékben hatékony, hogy önmagában eldöntene egy választást - ez azért jelzi, mennyit ér a puszta propaganda. A 2002-es választást nem az ellenzék nyerte meg, hanem a Fidesz vesztette el, és nem a sikerpropagandájával, hanem az olyan túlhiszterizált ideologikus elemekkel, mint amilyen a kokárdázás volt. Sokszor elmondtuk már, hogy az emberek nálunk mindig valaki ellen szavaznak. Az a baj, hogy a tiltakozó szavazathoz kapcsolódó identitást nem jeleníti meg senki, aki pedig elviszi a szavazatokat, az azt képzeli, hogy ha szavaztak rá, akkor nyilván nagyszerűen csinálta a dolgát. Nem így van. Magyarországon nincsenek jó politikai programok, amelyekben hinni lehetne. Csak érzelmek vannak, általában valamivel szemben.
- Egy politikus milyen mértékben befolyásolhatja, ha nem is nemtelen, de manipulatív eszközökkel a társadalmat annak érdekében, hogy a saját politikának minél többeket megnyerjen? Bush elnök az iraki háború megindítása előtt Szaddám Huszein tömegpusztító fegyvereire hivatkozott, vagyis azt érzékeltette az amerikaiakkal, hogy közvetlen veszélytől óvja meg őket a háborúval. Csakhogy mondhatott volna-e mást egy tömegdemokráciában, ha el akarta fogadtatni a háborút? Mondhatta volna-e, hogy Szaddám egy tömeggyilkos diktátor, ha az amerikaiak nagy része fütyül rá, mert Irak messze van? Mondhatta volna-e, hogy a világ olajforrásainak nagy része nem lehet kiszámíthatatlan diktatúrák kezében, mert akkor a fűtésetek és a benzinetek sincs biztosítva, ha az amerikai polgároknak az a meggyőződésük, hogy itt kizárólag nagyvállalatok profitérdekéről van szó? Mondhatta volna-e, hogy ha egy ország látványosan nem működik együtt a nemzetközi közösséggel, azt szankcionálni kell, ha az amerikaiak mélységesen közömbösek a nemzetközi közösség iránt? Hogy az arab országokban szükség van a marokkóihoz és a tunéziaihoz hasonló felvilágosult rendszerekre, minthogy muszáj együtt élni velük, ha az amerikaiakat egyáltalán nem érdekli az arab világ? Ezek olyan érvek, amelyek az amerikai közvélemény többségét nem győzik meg. Mi mást tehetett volna Bush, mint hogy 2001. szeptember 11-ére, az amerikaiak bőrére hivatkozik, s ezzel kiváltja az öszszes szofisztikált, bonyolult, átláthatatlan okot? A meggyőzésnek ez a módja megengedhető-e szerinted?
- Ez a kérdés fel sem merül, mert Bush bizonyára maga is elhitte valamelyest, amit mond. Mindig az a leghatékonyabb hazugság, amelyben mi magunk is hiszünk. Itt arról van szó, hogy azok az emberek válogatódnak ki és lesznek sikeresek a politikában is, akik ezeket a píáreszközöket jól használják. Aki a nép nyelvén tud beszélni, aki világos üzeneteket küld, világos érzelmi kötődéseket teremt. A politikusról akkor tudják, hogy kicsoda, ha identitásalkotó kérdésekben világos, egyértelmű állásfoglalásokat hallanak tőle. Ilyen helyzetben nem várható felelős kommunikáció. Bush szerintem jól csinálta, más kérdés, hogy egyetértünk-e vele. Egyébként meg nem azért van a kormány, hogy minden lépését megbeszélje a néppel. A kormányt vagy az elnököt majd leváltják, ha rosszul irányította a dolgokat, de a demokrácia egy beépített ellenőrző funkció, nem egy állandó konzultációra épülő rendszer. Épp az a probléma, hogy a modern média megjelenésével túlságosan sok a konzultáció. A kormányok nem programokat hajtanak végre, hanem a végre nem hajtott, sőt ki sem alakított programok píárját folytatják, azzal az ürüggyel, hogy minden intézkedéshez támogatottságot kell szerezni. Tévedés! A támogatottságot megszerezte a választáson. Az a dolga, hogy végrehajtsa azt a programot, amellyel nyert, és majd az eredmények igazolják, vagy nem. Tehát szerintem bizonyos értelemben az nagyobb hazugság, ha mondanak három megítélhetetlen, túlságosan elvont és bonyolult érvet rá, hogy miért indítanak háborút, amivel azt a képzetet keltik az emberekben, hogy ők döntöttek, mert 65 százalékos volt az egyetértés. Nem! A kormány, a miniszterelnök, az elnök felelőssége, hogy döntsön, és hajtsa végre a döntést. Aminek persze lesz egy sor kommunikációs köre: a közvetlen, rövid, jól azonosítható, üzenetszerű kommunikáció, ami a modern média világában nem megkerülhető, és lesznek hosszabb elemzések, értelmező nyilvános viták, írások. Az a kérdés, hogy ezek a hosszabb elemző folyamatok a sajtóban, az államigazgatásban és a politikai döntéshozó testületekben lezajlanak-e, és hogy a közvéleményben visszhangot keltenek-e. Az Egyesült Államokban ez megvan. Ha hajlandó vagyok energiát fordítani rá, elérhetem őket. Magyarországon nincsenek ilyenek, vagy ha vannak is, nem tudjuk megkülönböztetni őket a politikai manipulációtól. Ez a baj. Nagyon kevés figyelmet fordítunk a tartalomra, mert a párthovatartozásra figyelünk, a közélet hisztérikus identitáshabzására. Így nagyon nehéz megkülönböztetni - a politikus számára is - a valós ellenérvet az ellendrukker érvétől. Szerintem ez egészségtelen kultúra.
- Az összes manipulációs technikát nem vehetjük végig, de az egyik módszert muszáj szóvá tennem, mert jelzi, milyen őrült spirált indíthat el, ha valaki a politikai hazugságra szakosodik. Annak az újságírói fogásnak a végletes formájáról van szó, amely a címben szokott útmutatást adni az olvasónak a hír értelmezéséhez.3
- Ez szakmailag elfogadhatatlan manipuláció, és arra épít, hogy rövid a figyelmünk. A címek egyrészt arra szolgálnak, hogy megragadják az ember figyelmét, másrészt az alattuk következő szövegről állítanak valamit, tehát a cím bizonyos értelemben előre fixálja a szöveg jelentését. Harmadrészt a főcím meg egy lead együtt közvetíti számomra azt az információt, amelyet első pillantásra átfogok. A konkrét esetben nyilvánvaló hamisításról van, amely csak azért lehet hatékony, mert a Fidesz-honlap fogyasztói nyilvánvalóan identitást fogyasztanak, arra van szükségük, hogy érzelmileg felhevült, elkötelezett identitásuk fényében láthassák a világot. Tehát a módszer nekik segít áthangolni egy tény, egy információ értelmét. Bárki más, aki kicsit is elfogulatlanabbul olvas, azonnal átlát a szitán, és nem is hiszem, hogy hatna rá a módszer.
Nem is az a probléma, hogy ilyen hamisítások előfordulnak, mert ilyen a világon mindenütt megesik, hanem hogy nem alakult ki az a bizonyos köztes szféra, amely meggyőző módon mutat rá a hazugságra. Csak így tanulhatjuk meg a hazugságok azonosítását, és csak így alakulhat ki az a közvélemény is, amelyre már nem hat ez a fajta manipuláció. Ha nincsenek ilyen ellensúlyok a nyilvános kultúrában, nincs kontroll, nincs összehasonlítási alap, nincs külső szem, mert behabzsolja, hitelteleníti a politikai píár, akkor semmi sem kényszeríti önkorlátozásra a politikai szereplőket.
Miként az okosság is párosulhat gonoszsággal, valamint a butaság is a rosszasággal. És még sokféle kombinációja létezhet a jellem- és személyiségvonásoknak. Ismerek például embert, aki lop a közértben, viszont remekül fest.
BE okozhat még meglepetéseket, no nem túl nagyokat vagy fontosakat, de valamilyeneket. A kis meglepetés is meglepetés, például ha valaki arra ébred egy szomorkás reggelen, hogy mégsem ő a József Attila Társaság elnöke, pedig azt álmodta a párnát büdösre nyáladzva, aztán a napja azzal folytatódik, hogy még a Hülye Járások Minisztériuma is visszadobta a jelentkezését, nos az egy kis meglepetés, egy lényegtelen meglepetés, fel sem jegyzik az utókor számára.
Eszter még sokszor meg fogja gondolni magát, tehát okozhat az átlagnál erősb meglepetéseket, mert jó ember. Semmi gonoszság nincs benne, semmi rosszakarat, csak lüke. Hülécske. Még nem állt neki össze a szilárd világnézetje. Nevezhetjük lassan érő típusnak. De majd ha meglátja hirtelen (mert most még csak nézi), ami jön, akkor be fogja ismerni, hogy tévedett, de nem a Lóval, hanem a Lóbukás következményeivel kapcsolatban, és hogy az "Elkúrtuk!" a rendszerváltás történetének legigazabb és legfontosabb kijelentése.
És vissza szerezte az orosz államnak, azokat a stratégiai nyersanyagokat, amely újra a világ egyik meghatározójává tette Oroszországot, sőt olyan helyzetbe került, amikor a világpolitikai manőverei bármikor kényszerlépésre tudja késztetni az usakot....példának tekinthetjük Iránt....
Oroszország helyén nem lett lyuk, mint ahogyan azt sokan képzelték Jelcin idején, hanem ismét a világ egyik legjelentősebb, európát kézben tartó, katonai-gazdasági nagyhatalma .......ehhez tényleg egy jól kiképzett Putyin kellett, ahhoz hogy Jelcinnek éppen ő kelljen, asszem ahhoz is viszont sok jól kiképzett emberre volt szükség.....
És talán arra is fussa neki, hogy beleszóljon a magyar politika alakulásában....
Nem a népnek adja a pénzt, hanem a külföldnek, hogy békén hagyják, és akkor szinte azt csinálhat otthon, amit akar.
Putyin azért fejte le az oligarchákat (némelyet pedig teljesen kisemmizett, fura módon elsősorban a zsidókat, belpolitikai használatra, hogy a nép jobban "értse", miről van szó), mert Jelcin alatt nagyon megszedték magukat, az ország viszont pénzügyi válságba került. Fizessétek vissza, vagy mentek Kolimára - nagyjából ebben foglalható össze az akció, ami sikerült is. (Vagy azt mondta: Mehetsz külföldre, nem bántunk, de az olajkútjaid vagy a bányáid itt maradnak...) Aki meg nem értette és azt hitte, hogy tovább erősködhet, az pórul járt és még mindig a sitten rohad.
Nálunk ez nem megy, mert a magyar oligarcha is kicsi és sárga, a pofája és a mellénye nagyobb, mint a bankszámlája. Ott viszont 30-40 milliárd dollárokat érő oligarchák voltak/vannak, és elég sok is. Nálunk egy Demján nem ér többet félmilliárd dollárnál.
Jó cikk volt Eszter. De erre még egy falusi nem cigány gyerek is rácsodálkozik. Nem mondtatok sok újat. Ha felviszed a borsodi nem cigány kisgyermeket, ugyanezt fogod tapasztalni, de elismerem, hogy valamit tettetek és megmutattatok nekik egy szeletet a világból. Legközelebb a vigyétek feljebb is őket, a liberálisok, politikusok fellegváraiba, bejelentés nélkül. A mentorok csak távolról figyeljék a biztonsági őrök reakcióit. Meg fogtok lepődni. Úgy fogják őket kitessékelni a környékről, mint annak a rendje. De ez ne törjön le benneteket. Uszítsátok rájuk az összes jogvédőt, és tartsátok a tükröt erősen...
Nálunk ráadásul nincs is lekopaszthatő oligarchia, ha elveszed a száz leggazdagabb mindenét, még a csokifejadagját is, az sem elég egy éves tőketörlesztésre.
Ilyen szinten nincs ilyen Oroszországban sem, az egész nem is erről szól.
Az oligarcháktól egyetlen rezsim sem azért veszi el a pénzt, ha elveszi, hogy azt a népnek adja.
Hanem hogy magának, a néppel (ami ugye mindig bölcs, miközben egyenként persze hülyékből áll, de ez valahogy kollektív bölcsességgé összesül a nagy magyar poltikai giccs szerint) meg elhitesse, hogy tulajdonképpen érte van ez az egész.
Ez az, amire a Jobbik mostani támogatói is keserűen fognak ráébredni.
Nézzük csak meg a kossuth-téri forradalmárokat.
Ott táboroztak vagy 2 hónapig, aztán azóta is azon veszekednek, hogy ki csapta meg a kasszát...
Nálunk ráadásul nincs is lekopaszthatő oligarchia, ha elveszed a száz leggazdagabb mindenét, még a csokifejadagját is, az sem elég egy éves tőketörlesztésre.
Itt most egyedül a kis Bajnainak van sütnivalója, úgy néz ki, ő tudja, hogy ki kell fizetni a cehhet, hogy holnap is köszönjön a csapos, de a Putyinnal még beszélnie kell, mert a magyar rendőr ehhez kevés.
Én is arra gondoltam, hogy ha rendes uton jutnak hatalomra......egy modern vagy akár archaikus fasizmus (gyűjtőfogalom) egy magában életképtelen, védtelen és védhetetlen országban nem fasizmust hoz létre, hanem tragédiát....a fasizmushoz kevés a cigányokkal, a zsidó szembeni inzultus a nemzetközi, mondhatni a zsidó tőkétől való undor és más népirtásra való hajlam, élettér utáni vágy.....ehhez azért enni is kell, energia is kell, mondhatni pénz is kell, azt meg nincsen kitől elvenni.....és nem lesz mit enni, hisz ma már magában önfenntartásra is képtelen az ország, ami nem kormányzati hiba hanem az élet és a kapitalista mód velejárója....
Meg nézem ezt a marha Szaniszlót az ECHO-n....a végén nem fasizmus lesz itten, hanem belőlünk csinálnak fasírtot....
És van pszicihikai robbanásnak is esélye....jól mondta ez a Für Lala egykor, hogy szegény magyar nép meg a Jóisten...tegyük hozzá még nem dönthető el, hogy bölcsnek...mondható e...mostan kicsit arra gyanakszom, hogy igen...túl korai volt ennek a jobbiknak az ilyen mértékű felfuttatása, mert nem nagyon van még olyan szabadlábon felhasználható náciság, amely az eddigieket tromfolni tudná...
Ennek a Putyinnak azért mindenkinél több esze volt....egy jó kiképzés meghozza a gyümölcsét, úgy gondolom az antiszemita kártya igazából nem is volt általa kijátszva, pedig egy Oroszországban anélkül ölég nehéz...és még csak el se kell tekintenünk a kopasztásra ítélt oligarcháktól....
" A budapesti zsidóság Dunába lövése jogszerű és hazafias akciója volt a nyilasoknak, mert a zsidók rádiókészülékeiken (!) tájékoztatták az angolszászokat és azok így bombázhatták Budapestet. És mivel akkoriban a tömeges kivégzéseknek nem volt meg a technikai lehetősége, a nyilasok ezt a viszonylag emberséges megoldást választották."
Momentán, amikor az irószövetség balhéja után olvastam valami szösszenetet Esztertől, kicsit magam elé bámultam, mondom ez a kis fiatalocska nem tudja mit beszél, oszt annyi....aztán megnéztem a lovis publit, azon is kissé eltűnődtem, hogy tisztességes ember nem tétre meg helyre játszik, hanem elvek mentén....és mondtam is magamnak, ez a Gyurcsány hülye...
Ezt olvasva viszont megállapíthatom, hogy van jövője....
Lévén, hogy nem értek egyet a szociális fasizmus nevű elképzeléseiddel, lévén, hogy itt egy mindenkire veszélyes őrület fog eluralkodni, amelyet még nem tudunk elképzelni, de akár 2 nap alatt is ki fogja tudni váltani a tragédiát....
Ez ugyan nem egy hosszú távlat még az eszternek sem...
Különösen érdekesnek, fontosnak és bátor dolognak látom, hogy tizenöt-húsz év távlatából, figyelmen kívül hagyva az ezen a térfélen szokásos tilalomfákat, szemügyre veszi és méltatni meri a szocializmus irodalom-kismestereit, Karinthy Ferenctõl Bertha Bulcsúig, Gyurkovics Tibortól Szakonyi Károlyig – mint forrásmûvet, irodalmi teljesítményt, és mint a szocializmus képzeletvilágának intenzív totalitását.
Mi abban a "különösen" bátor, ha valaki 2009-ben szemügyre veszi - mondjuk - Karinthy Ferencet? Mert ki is a bátor? Az a bátor, aki vállal és tesz valamit, noha baja/kára származhat belőle, akár nagyobb is, mint amely célt a bátorsággal elérhet. De manapság vajon mi a fene baja eshet bárkinek, aki szemügyre veszi, sőt! horribile dictu: méltatni merészeli Gyurkovics Tibort, bármit is ír róla?
Miféle tilalomfák meredeznek manapság egy Bertha Bulcsút szemügyre venni óhajtó ember előtt? Még csak fogpiszkálók sem magasodnak útjában. Milyen hátrány érheti azt, aki Szakonyi Károly nevét óvatlanul a tollára tűzi? Milyen személyes, anyagi, fizikai, erkölcsi, szakmai kockázatot vállal, aki róluk ír, túl azon, hogy a kutyát sem érdekli?
És mennyiben növeli ezt az oroszlánszerű bátorságot az, hogy mindezt tizenöt-húsz év távlatából tárják elénk? Nem az lett volna a bátrabb dolog, ha valaki keményen megbírálja Cinit, amikor még él? De vajon merte volna-e? És nem azért, mert Karinthy berohan sírva Aczélhoz védelemért és akkor jön a dádá meg a szilencium, hanem mert személyesen intézi el az ügyet, azzal az erkölcsi és kulturális fölénnyel, amelynek ő a birtokában volt, és amelyet György Péter és Babarczy Eszter akkor sem érne föl, ha kettejüket összeadnánk és megszoroznánk százzal. "Kismester..." - na persze. Ha Karinthy "kismester" volt, akkor mi ma egy György Péter? Jó esetben kalaposinas, bár személyesen semmi bajom vele. No de Karinthy a Budapesti tavasszal kitörölhetetlenül benn marad a magyar tudatban, mert olyan regényt írt, amelyből ilyen filmet lehetett készíteni, és nincs az a mágnes és nincs az a jobbikos kultúrfelelős (lásd: Spíró-"ügy"), aki ezt kitörölheti már, ellenben György Péter...?
Betű, betű, betű.
Mint például "a szabadság hűvös világa". Ez mi? Megint ez a hülye és dögunalmas képlet a Kádár-kor és a féldiktatúra langymelegéről, versus a demokrácia rideg tényeiről. Ágh Attila 1986-os nívója ez a polgári társadalom hamis illúzióiról. Milyen demokrata az, aki 20 év alatt sem fogta fel, hogy minden tökéletlenségével és hűvösségével is, ez a rendszer minőségileg magasabb fokon áll, és csak rajtunk múlik a kiaknázása ( és ezért hazugság, hogy az értelmiségnek nincs felelőssége...) - miközben az előző korban semmi nem múlott rajtunk.
a szocializmus képzeletvilágának intenzív totalitását.
Tessék? A szocializmusnak volt képzeletvilága? Hol lehetett azt megtekinteni? És annak még ráadásul egy totalitása is volt? Mi több: intenzív totalitása, tehát a teljességnek egy felfokozott változata, egy teljességnél is teljesebb, amit Karinthy Ferenc és a többiek testesítettek meg írásaikban? Melyikben? Karinthy Ferenc melyik művében ismerkedhetünk meg a szocializmus képzeletvilágának intenzív totalitásával? A Budapesti tavasz-ban (ami az egyik legmegindítóbb antifasiszta mű, de nem szocalista és nem totális). Az Epepe-ben? Vagy a Gellérthegyi álmok világába tolakodott be netán a szocializmus képzeletvilágának intenzív totalitása? Vagy a Házszentelők-be?
------------
Erről az intenzív totalitásról a Fekete Vipera jut eszembe (az ilyen nyelvi hülyeségek oda valók, csak ott jobban csinálják, mert szándékos és vállalt, nem pedig spontán ostobaság), nos, amikor német fogságba esnek. A tömlöcben felkeresi őket egy főhadnagy, akit a Vörös Báró, a híres Richthofen küldött előre a foglyok megrémítésére. A párbeszéd valahogy így hangzik:
Német tiszt: A halálnál is rosszabb vég várja Önöket. És ha szökni próbálnak, még rosszabb lesz.
Vipera: Vég, ami rosszabb a halálnál is rosszabb végnél? Nagyon rossz lehet...
Túllépve kissé BE egzisztenciális félelmein, az új magyar fasizmus megér néhány gondolatot. Ez a mi kis hétköznapink, amely öles léptekkel tart a legális parlamenti képviselet és a full legitimitás felé.
Elkerülném a primitív, de mindig hatásos vitalassító csapdát, hogy majd valaki elkezd okoskodni a fasizmus, a nácizmus, a hungarizmus, a turulizmus, a nyilasság, az imrédyzmus, a korporativizmus különbségein, a magam részéről ezt az egész pakkot vagyok bátor en bloc fasizmusnak nevezni, a mai magyar szélsőjobbot is beleértve.
Milyen lesz vagy milyen lenne ez a (poszt)modern magyar fasizmus, ha engednénk, hogy kifejlődjék és kezébe vegye az ország kormányzását? Ez a kérdés. Ez egy szociális fasizmus lenne. Miért? Azért, mert azt tényleg nem feltételezem, sőt, ki is zárom, hogy a világ (NATO, EU, IMF és társaik) engedélyezi egy emberirtó rezsim uralmát Európa közepén, szemet hunynak egy etnikai tisztogatás fölött, ez ma már jórészt kizárt, nem comme il faut, az ilyen rezsimeket lebombázza az amerikai légierő (amennyiben persze a hatókörén belül van), szarrá bombázza, mint Milosevicset, ezzel lehetővé teszi a népnek, hogy elűzze a meggyengült és megfegyelmezett zsarnokot, majd visszarepül Avianóba ötcentes alapon pókerezni meg sörözni, a többi pedig a mi dolgunk.
Amit viszont el tud nézni, sőt, talán el is fog nézni a nemzetközi rendszer, és nem feltétlenül csak azért, mert gonosz karvaly (azért is, persze, mert nem szereti segélyekben szétfolyni látni a kölcsönadott összegeket, hanem termelésben és beruházásban szeretné látni, amit lehetőleg majd ő valósít meg), hanem mert kevés eszköze van ellene és ezek is csak lomhán hasznosíthatók: ez pedig a szociális gettó. Azt nem lehet lebombázni. Ez nem egy hely, erre nem lehet rámutatni a katonai térképen, nem lehet hírekben mutogatni, sőt, még a puszta létét sem lehet majd precízen igazolni (azt fogják mondani, miről beszél maga, hol van itt gettó, mutassa meg!?), hanem ez egy belső társadalmi fal. Egy mátrix alárendelt és elszigetelt nyúlványa. És igenis van gazdasági és politikai módja annak ezerszám, hogy az útban lévő néptömeget (lásd: a babarczysta agymenést az antiszemitizmusról, mint az érvényesülés eszközéről) megélhetési karanténba zárjanak. Ki kell mondanunk, hogy ez nagyjából már meg is történt, Jobbik nélkül, Joker nélkül, Gárda nélkül - nincs meló, segélyre vannak ítélve, azt könnyedén meg lehet vonni vagy korlátozni, le lehet csökkenteni, kényszermunkához lehet kötni, el lehet inflálni, és emellett semmi akadálya tovább rombolni egy teljes népcsoport máris rémes egészségi állapotát, távol lehet tartani az iskolától, a szakképzéstől, a közéleti érvényesüléstől - megy ez már most is, mint a karikacsapás, a szociálliberális kormányzatok alatt is zavartalanul haladt, a magyar fasiszták csak befejeznék ezt a folyamatot.
A HankissÁ-k, Babarczyk, a borzalmas Bozókiak és a többiek abban vétkesek (minden létező politikai "oldalon"), hogy a rendelkezésükre állt és ma sem jelentéktelen médiafelületeken nem figyelmeztettek óránként, naponta, hetente arra, hogy épül, épülget a szociális gettó fala, és most már csak az van hátra, hogy egy gonoszul összerakott szociális törvénycsomaggal valaki beterelje oda a honpolgárok egy adott körét. Ezt (ahogy a Honvédségnél mondták) ráhátékázták félkegyelmű és kérdőjeles erkölcsiségű cigány politikusokra, ezáltal az egész olyan médiaképet kapott, hogy a cigányok sírnak-rínak és degeszre tömött vezetőik jól megélnek belőlük, miközben ezt a többségieknek kellett volna csinálni. Tisztelet a kivételnek, ehelyett a többségiek zagyva és minden történelmi előzményt nélkülöző elterelő vitákkal (zsidók félelmei, amelyekről még csak nem is tudjuk, hogy tényleg vannak-e, és mekkorák, aztán a Holocaust-effektus, "fasisztoid" jelenségek) lehetővé tették, hogy jöjjön egy erő, amely nem tesz más, csak napirendre tűzi EZT a kérdést, SEMMI MÁST, CSAK EZT, és ezzel olyan döbbenetet okoz, amire a narratíva brutalitása miatt senki nem számított és nem készült fel válaszokkal.
Kell-e félni? Igen. Mert az az erő, amelyet Babarczy most a távolból meghízeleg, az a saját médiakörében például ezt írja: A budapesti zsidóság Dunába lövése jogszerű és hazafias akciója volt a nyilasoknak, mert a zsidók rádiókészülékeiken (!) tájékoztatták az angolszászokat és azok így bombázhatták Budapestet. És mivel akkoriban a tömeges kivégzéseknek nem volt meg a technikai lehetősége, a nyilasok ezt a viszonylag emberséges megoldást választották.
Eljutottunk tehát oda, hogy egy nem lebecsülendő politikai támogatottsággal bíró irányzat médiakörében egy ilyen gondolat megjelenhet, leírható minden következmény nélkül, ráadásul olyan mélyen idióta, hogy az embernek vitatkozni és érvelni sincs kedve, hogy te hülye állat, ha a négyéves zsidó kisgyerek nem tájékoztatja egy VEVŐkészüléken a RAF-ot, akkor nem találják meg Budapestet, vagy mi? - pedig ez baj, mert szinte látom magam előtt azokat, akik bölcsen bólogatnak egy-egy ilyen mondat hallatán: "Hát bion-bion" - mondják a magukat bölcsnek gondoló ostoba vénemberek módján, és mennek szavazni azokra, akik ilyen mondatokkal a hátuk mögött jönnek.
És vajon nem veszi-e észre Eszter, hogy a halálbüntetés-visszaállítós, csendőrségkövetelős politikai erő eme két hangsúlyos programpontja (három választási szlogenükből ez volt kettő!) immár az egyenes fizikai erőszak lehetőségét,a bosszúállás, a leszámolás, sőt: EGY KIS IRTÁS ígéretét is tartalmazza? Ha még nem is tömegeset, de olyan félelemkeltőset, ráncbaszedőset, odacsapósat a lusta disznainak?
Nincs olyan, hogy fasisztoid. Nincs "fasisztaszerű". Fasiszta van, ahogy nincs kicsit vemhes. Amit a magyar bíróság és rendőrség végre felfogott és remélhetőleg nem hátrál ki ebből, az a későn jött, de talán még nem teljesen elkésett felismerés, hogy nem az egyenruha az érdekes, hanem a hozzá köthető érzelmek, érzületek, alig titkolt üzenetek, fenyegetések, amit az önmagával elfoglalt publikus értelmiség egyelőre a "kaszárnya" szóval jellemez mindösze, és még üdvözli is.
György Péter olyan alakja a magyar közéletnek, közbeszédnek (vagy hogy is nevezzem), aki, ahogy az már a sokat szereplõ emberekkel lenni szokott, igen eltérõ reakciókat vált ki olvasóiból, az áhítatos tisztelettõl a szélsõséges irritáltságig – én magam az utóbbi idõben inkább az irritáltak közé tartozom. Noha a közírói és publicisztikai tevékenység, különösen egy olyan könyv esetében, mint az itt recenzált Az ó-új világ , amelyben a szerzõ küldetéstudata és profetikus hanghordozása elválaszthatatlanul összekeveredik mondanivalójának tárgyiasabb vonatkozásaival, személyes teljesítmény, a szerzõ publikus személyiségével átitatott teljesítmény, kínomban és a méltányosság mián mégis az látszott a legjárhatóbb útnak, ha a továbbiakban igyekszem valahogy elkülöníteni ezt a publikus személyiséget, az irritáció forrását, a könyv állításaitól, amelyek hol fontosak, meghatóak vagy egyenesen mélyrehatóak, hol, nézetem szerint, féligazságok vagy butaságok, de mindenképpen többet érdemelnek néhány gunyoros grimasznál.
A könyv, szándéka szerint, a magyar értelmiség múltjáról, jelenérõl és jövõjérõl szól, valamint vétkeirõl, fájdalmairól és feladatáról. Egyetlen számomra elfogadható olvasata szerint viszont, az egyetlen olvasat szerint, amely ezt a könyvet becsületes dokumentumnak tarthatja, magáról György Péterrõl szól. György Péter ugyanis önmagával definiálja a magyar értelmiséget: a magyar értelmiség olyan, mint õ, csak egy icipicit butább, egy icipicit elhagyatottabb és egy icipicit lemaradt mögötte a személyes és történelmi megvilágosodás lépcsején – rászorul tehát szenvedélyes és részvétteljes iránymutatására. Mindazok, akik valamilyen értelemben nem hasonlítanak György Péterhez, mert elõbb vagy késõbb születtek, mert nem az õ szegedi és budapesti miliõjében szocializálódtak és mozogtak, vagy ott mozogtak, de egészen másképpen, mert nem volt abban a szerencsében részük, hogy Mérei Ferenc lábainál üljenek, mert nem esztétikával foglalkoznak, sõt, adott esetben nem is humán tudománnyal, mert nem sértõdtek meg a kapitalizmustól, és akár még elveszettnek sem érzik magukat, mert másképp képzelik az értelmiség feladatát, vagy egyáltalán szükségesnek sem tartják ezt elképzelni – mindezek kirekesztetnek György Péter értelmiségébõl, és feltehetõleg nem lesznek áhítatos hívei a könyvnek. Ez „az értelmiség én vagyok", pontosabban „az értelmiségi az, aki én tegnap voltam" alapállás meglehetõsen irritáló, de a maga szenvedélyes naivitásában tulajdonképpen megbocsátható. Elvégre egy véleményformálóvá emelkedett szerzõ számíthat rá, hogy azok a hívek, akik beleértik magukat ebbe a nagy „mi"-be (illetve „ti"-be), amelyre György Péter õrzõ-védõ köpönyege kiterjed, magukra ismernek majd, mindenki más pedig mehet a pokolba – nem nekik szól a prédikáció. De ha pszichológiai vagy mûfaji szempontból megbocsátható is, módszertanilag, s hogy úgy mondjam, világnézeti implikációit tekintve mégis erõsen kérdéses ez a nagy, differenciálatlan s ugyanakkor erõsen kirekesztõ „mi". Mintha az egész könyvet a jó pásztor és a nyáj képe uralná: a nyájnak arra kell menni, amerre a jó pásztor mutat. Amennyiben az értelmiségi lét valláshoz hasonlít (reformáció elõtti valláshoz, ráadásul, hiszen nem sok mérlegelési lehetõséget ad az egyénnek), annyiban helyénvaló az általános útmutatás (Internet! távközlés! multik! vagy elkárhoztok!), de valláshoz hasonlít-e az értelmiségi lét? Nem lehetséges-e, hogy az értelmiségi lét „a kapitalizmusban" éppúgy differenciáltabb szerepekre bomlik szét, mint minden más, s ha már az értelmiség sorsa és feladata izgat minket, akkor ezeket a szereplehetõségeket és a kapitalizmusban mûködésképes intézményeket kellene szemügyre venni, mielõtt kihirdetnénk a napiparancsot? Talán éppen az értelmiség fogalmával van baj – de minderrõl késõbb szeretnék még szólni.
Az irritáció harmadik forrása, a kirekesztõ hajlam és a profetizmus mellett, a moralizáló nyelvnek az a sajátos formája, amelyet György Péter használ, s amely jóformán védjegye a György Péter-féle értelmiséginek. A moralizálás egyébként is meglehetõsen idegesítõ, ha nem társul öniróniával, humorral, a megszólaló saját helyzetének kíméletlen tudatosításával – ezt eredendõen György Péter is tudja, csak idõrõl idõre elfeledkezik róla –, de még sokkal idegesítõbb, ha elnagyolt és pontatlan, ha elvek, lehetõségek és választások világos megfogalmazása helyett afféle érzületi terápiaként kíván mûködni, miközben heves váddal illeti a nyilvánosságot és a politikusokat, amiért ennek a maszatos, meglehetõsen megfoghatatlan érzelemnek nincsenek jól megfogható következményei. A morális nyelv használatát önmagában nem tartom kifogásolhatónak. Sõt – érzékelvén ugyanazt a morális elbizonytalanodást és az egyetlen menedékként kínálkozó cinizmust, amelyet György Péter is leír – úgy látom, a moralitás helyét és formáját, a moralizálás lehetõségét szükséges volna újra átgondolniuk mindazoknak, akik késztetést éreznek erre, vagy késztetést sem éreznek, csak egyformán ellenszenvesnek találják a cinizmust és a struccpolitikát. Csakhogy ehhez valamivel több kell, mint az emelkedettség és a célozgatás furcsa vegyüléke, amely György Péter nyelvét éppannyira jellemzi, mint az általa olyannyira utált népnemzeti populistákét. Feltehetõleg ennek éppen az ellenkezõjére lenne szükség: az ilyen moralizálás, amely a morális értelmezést követelõ helyzetek bonyolultságáról, a nehezen feloldható értékkonfliktusokról és nyelvi eltérésekrõl nem vesz tudomást, afféle Ersatz-üdvtan, s mint az üdvtanok többnyire, az egyéni megigazulás-érzést biztosítja ugyan, de a világot úgy hagyja, ahogy találta.
Másfelõl, minden irritáció ellenére is rokonszenves könyv Az ó-új világ , különösen a könyv elsõ fele, amelyben György Péter igen érzékletesen és anekdotikusan bemutatja, mit jelentett értelmiséginek lenni (György Péter-féle értelmiséginek) a Kádár-korszakban, s megpróbál elszámolni azzal a félig kimondott nosztalgiával, amelyet a szabadság hûvös világába belecsöppent értelmiségi érez vagy érezhet az egykori meleg posvány iránt. Ennek a világnak a leírása, amely visszavonhatatlanul elmúlt, de identitásokat és magatartásmintákat formált ki, és ily módon tragikus is, komikus is, anélkül hogy erkölcsi kérdéseket vetne fel, nem a közíró moralistára tartozik, hanem a történészre vagy az íróra. György Péter a könyv legjobb lapjain meg is szabadul közíró-moralista pózaitól, és egyszerûen csak rögzít egy képet arról a szûk világról, amelyben õ még benne élt, s amely az értelmiségi szerep határait és lehetõségeit megszabta.
Különösen érdekesnek, fontosnak és bátor dolognak látom, hogy tizenöt-húsz év távlatából, figyelmen kívül hagyva az ezen a térfélen szokásos tilalomfákat, szemügyre veszi és méltatni meri a szocializmus irodalom-kismestereit, Karinthy Ferenctõl Bertha Bulcsúig, Gyurkovics Tibortól Szakonyi Károlyig – mint forrásmûvet, irodalmi teljesítményt, és mint a szocializmus képzeletvilágának intenzív totalitását. Kár, hogy Lagzi Lajcsi sokszoros apoteózisa helyett – amely már inkább bravado, mint termékeny bátorság, ráadásul György annyiszor ismétli el, hogy elég szájbarágósnak tûnik az üzenet – nem inkább ezeket a szerzõket elemzi részletesebben.
Nagyon alapvetõ és fontos dolog az is, amit a szocialista politikusok megörökölt kultúraeszményérõl mond (bár talán Révai, Horváth Márton és Aczél György között volt némi különbség): a modernista tendenciákkal szembeni gyanakvás nem pusztán az ideológiai hegemónia követelményébõl eredt, hanem egy reflektálatlan, meglehetõsen elavult világképbõl is, amelyet a szocialista kultúrpolitikusok az alapító atyáktól vettek át: a tizenkilencedik századi pozitivizmusból, amely a tények és a tudományos teljesítmények tiszteletét tanította, s irigylésre méltó optimizmussal hitt a valóság végsõ megismerhetõségében és legyûrhetõségében.
Végezetül, van még egy kedvenc részletem, amely szintén új irányt szabhat annak, ahogyan a szocializmus kultúrvilágának kicsiny köreit szemléljük. György melegen, de távolságtartóan leírja a rendezvény- irodalmat és a beszélgetés-teljesítményeket, amelyek a humán értelmiség körében a publikus teljesítményt kiváltották: különös orális kultúra jött létre, a barátságok és összejövetelek kultúrája, amellyel talán még Arisztotelész is elégedett lehetett volna, s amely a maga informális értékhierarchiájával a résztvevõk jelentõs része számára teljes mértékben helyettesítette vagy érvényteleníteni tudta a formális, publikus hierarchiákat. Így alakul ki az az értelmiségi típus, akit magam is ismerek, ez az utópikusan tiszta szellemi lény, akinek olyan nehéz beilleszkednie a „Pénz" világába – mint György Péter mondja – és a bürokratikusan mért teljesítmények világába, aki nem ír, csak olvas és beszélget, aki elszántan ragaszkodik a tökéletesség (de milyen tökéletesség?) eszméjéhez, s örökösen átérezve saját tökéletlenségét és méltatlanságát, sosem kezd bele az örök érvényûnek szánt nagy mûbe. Csak hát ahogy Arisztotelész meditatív bölcseit is eltartotta néhány rabszolga, a szocializmus kultúraszkétája sem élheti sokkal túl a szocializmust, amely minimális, de garantált biztonságot nyújtott, s nemhogy követelte volna a publikus teljesítményt, de örült, ha az eltartott aszkéta csendben maradt.
Ezek tehát a könyv fénypontjai – mert a Kádár-korszak általános jellemzésével már, tudatlanságom tudatában, vitatkoznék. György Péter szerint a Kádár-korszak az unalmas és nevetséges cinizmus világa volt, pitiáner politikai elittel és privilegizált helyzetével alapvetõen elégedett, a hatalom hol jóindulatú, hol fenyegetõ fényében sütkérezõ, magakelletõ értelmiséggel. Az a gyanúm, hogy György csak azért nevezheti nevetségesnek az akkori szorongásokat és buzgalmakat, mert a tétet utólag jelentéktelenül csekélynek látja, méghozzá, feltehetõleg, azért látja csekélynek, mert a szocializmus nem az erkölcsi kitartás és nem is a belsõ bomlasztás, nem a reformista hév és nem a boldogulás vágya miatt bukott meg, hanem ki tudja, miért (én nem tudom), talán a gazdasági világverseny következtében. Ha valaki világtörténelmi babérokra, vagy legalább történelmileg releváns szerepre vágyik, az minden bizonnyal keserûen gondol erre a „posztmodern történelmi tréfára", amely minden korábbi hevületet és reformista reményt érvényteleníteni látszik. De ha nem a történelmi avantgárd szerepét szánjuk az értelmiségnek, ami már csak azért sem tûnik ajánlatosnak, mivel ilyesfajta szerepben az értelmiség eddig általában csak bajt csinált, akkor a Kádár-korszak már nem is olyan nevetséges, és az egykori tét már nem is olyan csekély. Ha az értelmiség feladata az, hogy – ezt is György Péter mondja – fenntartson valamiféle kulturális folyamatosságot, és fenntartson valamiféle kritikai hagyományt is, amely képes megújítani ezt a kulturális folyamatot, akkor a Kádár-korszak értelmiségének megértéséhez elsõsorban azt kellene megvizsgálni, miféle kulturális és kritikai hagyományokat tartottak fenn, kik, hogyan, milyen eredménnyel és milyen áron. Ehhez nem elég megállapítani, hogy a humán értelmiség (György Péter) milyen alaposan félreértette, dogmák és vágyak között, a Nyugat kultúráját és áramlatait. A félreértés jóformán szükségszerû, ha a relativista antropológiának igaza van, az igazi kérdés az, hogy ezek a félreértett kultúrák, nyelvek és áramlatok hogyan mûködtek az itteni közegben, milyen új jelentéseket és funkciókat kaptak (az egyetlen általam ismert írás, amely megkísérli ezt megfogalmazni, a képzõmûvészet területén, Perneczky Géza szép tanulmánya, A korszak mint mûalkotás ), hogyan befolyásolta recepciójukat és itthoni fejlõdésüket az a tény, hogy egy egészen másfajta világba ültetõdtek át, mint amilyenben születtek.
Ami pedig az unalmat illeti: tekintve, hogy ebben a világban filmet és színházat csináltak, írtak, szerkesztettek, tanítottak, népitáncoltak és lobbiztak, szamizdatoztak és repülõegyetemeztek az értelmiségiek, továbbá megküzdöttek és megfizettek azért, hogy ezt tehessék, unatkozni alighanem csak az unatkozhatott, aki mindezt nem csinálta, aki valóban nem csinált semmit azon túl, hogy – mint György Péter írja – a magánéletben gyakorolta az autonómiáját, azaz nõzött, fiúzott és gyereket nevelt. Habár az is szomorú, ha valaki ezt unalmasnak tartja. Az persze igaz, hogy a küzdelmek a szocializmus idején nem a pénz körül forogtak, és az értelmiségnek nem a közönyös közönséggel és a személytelen piaccal kellett megküzdenie, hanem a heves érdeklõdést mutató és nagyon is személyes hatalommal. Az ekkoriban kialakult stratégiák használhatatlanná váltak, s nehéz méltányolni már a picike kivívott szabadságokat, könnyû viszont észlelni, milyen erõsen rányomta bumfordi bélyegét a kor még a legszabadabb szabadságra is – mégis, aki semmisnek nyilvánítja a korszak kulturális teljesítményeit, az kulturális öngyilkosságot vagy kulturális apagyilkosságot követ el, ami érthetõ, de nem szép dolog.
De nem csak a Kádár-korszak minõsítésével van baj. György Péter, s vele együtt a liberális értelmiség egy jelentõs és hangadó része csak a modernista, européer tradíciókat tekinti érvényes tradíciónak, s nem, vagy heves ellenkezéssel, sõt undorral veszi szemügyre mondjuk a régi keresztény középosztály vagy az új keresztény értelmiség kultúráját vagy a népnemzeti hagyományt. Nem hiszem, hogy fel kellene adnia az embernek a saját kulturális ízlését és választásait ahhoz, hogy a magyar szellemi hagyomány egészét , a magyar értelmiség egészét megpróbálja viszonylag méltányosan feltérképezni – enélkül nemcsak a múltat nem fogjuk megérteni, de a jelent sem. Természetesen egy személyes esszétõl nem várható el, hogy a szerzõ számára ellenszenves, s általa feltehetõleg kevéssé ismert hagyományokról szót ejtsen, de amíg ezt egy szociologikusabb elemzés meg nem tette, addig nem nyeltük le a pluralizmus roppant keserû piruláját, akármennyit papolunk is róla. György Péter olyan indulattal beszél az Antall-kormány igyekezetérõl, hogy belekapaszkodjon a Horthy- korszak szimbólumaiba, olyan megvetéssel ír a püspöki körlevélrõl, s olyan rémülten a Hit Gyülekezetérõl, hogy az ember hirtelen némi megértéssel gondol azokra, akik fel szokták emlegetni a liberális értelmiség intoleranciáját. Mennyivel egyszerûbb Lagzi Lajcsi irányában toleranciát mutatni!
György másik, egyébként nem nagyon eredeti tézise szerint az értelmiség privilegizált helyzetben volt a Kádár-rendszerben, s most tétován, rémülten, elhagyatottan próbál megkapaszkodni az új világban. Ez bizonyos értelemben nyilvánvalóan igaz: minden ideologikus rendszerben kiemelt hely és figyelem jut azoknak, akik okoskodnak, és minden modernizáció-központú rendszerben kiemelt hely és figyelem jut azoknak, akik valamiképpen a szakértelem megtestesítõi. Másrészt viszont azt gondolom, hogy ha valahol, itt aztán élesen elválik egymástól a hatalom által integrálni vagy abszorbálni kívánt kis értelmiségi csoport és mindenki más, akiktõl azért nem volna szép megtagadni a megtisztelõ „értelmiségi" címkét, az a szélesebb réteg, akik nélkül magaskultúra nem létezhet. Az egyetemi oktatói fizetésekbõl a rendszerváltás elõtt sem igen lehetett megélni, a középiskolai tanári kar presztízsvesztése és szociális lesüllyedése nagymértékben a szocializmus vívmánya, arról csak halvány fogalmam van, milyen lehetett körzeti orvosnak vagy beosztott kórházi orvosnak lenni, de az a halvány fogalom is elég elborzasztó, s biztos vagyok benne, hogy a mérnökök, jogászok, közgazdászok többsége sem élvezte a privilegizált értelmiségi lét minden elõnyét. De lehet, hogy tévedek – gondolom, ez attól is függ, hogyan definiálja az ember a privilegizáltságot. Privilégium-e állami alkalmazottnak lenni? Bizonyos körülmények között nyilván az. Az biztos privilégium volt, ha valakinek megküldték a C-lapokat és/vagy minden sorát elolvasták, és minden lépését figyelték – kérdés, hogy mit ért az ilyen privilégium. Privilégium-e, ha az embert kitüntetõ figyelemmel kirúgják az állásából, vagy kitüntetõ figyelemmel behívják „elbeszélgetésre"? Privilégium-e, ha kikérik a véleményét, s aztán vagy megfogadják, vagy nem? Privilégium-e, hogy egyrészt utazhat, másrészt nem utazhat, harmadrészt közlik vele, hogy hagyja el az országot? Vagy az a privilégium, ha valakit – értelmezés kérdése – meg- vagy lefizetnek? Meggazdagodott-e az értelmiség a Kádár-rendszerben? Erre nemigen adható egyértelmû válasz: volt, aki meggazdagodott, és még sokkal többen voltak, akik nem gazdagodtak meg, és irigyelték a maszek zöldségest.
Úgy tûnik, György Péter privilegizáltságnak a szimbolikus gesztusokat és a társadalmi megbecsültséget tekinti, azt, hogy néhány tucatnyi kiemelt értelmiségi számára egészen más volt a játék tétje, mint a szabad világban: bizonyos értelemben nem lehetett veszíteni, hiszen ha „bezupált" az ember, akkor a hatalom megjutalmazta és hivatalos nagysággá emelte, ha pedig nem zupált be, akkor az örök dicsõség fényeskedett neki, és egyhamar felkapta a nevét a Szabad Európa Rádió, de legalábbis nagyon megbecsült helyet élvezhetett az informális hierarchiában. A bezupálás elõnyei az elitértelmiség szûkebb körén belül a rendszerváltás után is megmaradtak – nem csoda, hogy a párt-, kormány- és média-tanácsadóvá avanzsáló értelmiségiek lelkiismereti agóniájukban független, kritikus értelmiségért kiáltanak –, a be nem zupálás viszont ma már nem a feddhetetlenség jele, hanem az élhetetlenségé, és semmiféle dicsõséggel nem jár, jár viszont jelentõs anyagi hátrányokkal. Az erkölcsi dicsõség eltûnt az elérhetõ javak közül, legalábbis láthatatlanná vált, a hírnév eloszlása a nagyközönség parlagiasabb igényeit követi, az informális és formális hierarchiák jobb helyeiért pedig kíméletlen verseny folyik – a szimbolikus javakra vágyó elitértelmiségi tehát rosszul érzi magát, és ha a kormánytanácsadáshoz nincs kedve, vagy már megunta, akkor kénytelen intézetet, tanszéket, új tudományágat, kutatócsoportot, lapot, kiadót stb. gründolni, különben lemarad.
Mivel 1989 óta még egyre csak a gründolások korát éljük, minden monetáris restrikció és közgazdasági racionalitás ellenére, nem értek egyet György Péternek azzal a megállapításával sem, hogy ez az értelmiség elveszve és elhagyatva érezné magát az új világban. A másik értelmiséget, azt az értelmiséget, amelynek egyetlen privilégiuma az volt, hogy értelmiségiként létezhetett, mert a szocializmus, mint minden más területen, a teljes foglalkoztatottság nevében az értelmiségi pályákon is felduzzasztotta az alkalmazottak számát, nyilván alaposan megtépázták a rendszerváltás folyományai. Egzisztenciális bizonytalanságban élnek, nincs pénzük arra, hogy fenntartsák az értelmiségi életmódot és könyveket vagy folyóiratokat vegyenek (ha pénzük mégis van, abból következõleg idejük nincs), továbbá kedvük és energiájuk sincs ehhez, mert felnõtt fejjel és kialakult identitással kénytelenek most valami újba kezdeni, vagy belebámulni a nagy semmibe. Ennek a rétegnek a lesüllyedése valóban nemzeti kulturális katasztrófa, mert nélkülük nincs magaskultúra, nincs rentábilis könyvkiadás, nincs mûvészfilm, nélkülük a dicsvágyó értelmiségiek üres nézõtér elõtt ágálnak. Csakhogy rajtuk aligha segít, ha György Péter útmutatásai nyomán kialakítják magukban az Internet-tudatot.
György Péter helyzetértékelésének van még egy további pontja, amellyel nem tudok egyetérteni. György arra buzdítja az értelmiséget, hogy hagyjon fel romantikus antikapitalizmusával, továbbá hagyjon fel a megsértõdéssel, lássa be, hogy a kapitalizmusban, a pénz és a távközlési multik világában kell boldogulnia, és ennek egyetlen módja, ha kooperál a kapitalizmussal, a pénzzel és a távközlési multikkal. Elõször is azért nem értek egyet vele, mert nem gondolom, hogy a magyar értelmiség zöme romantikus antikapitalista volna: ez a megállapítás alighanem megint csak abból ered, hogy György Péter önmaga tegnapi énjével azonosítja az értelmiség tudatállapotát. Felsorol ugyan négy jeles szerzõt – Eörsi Istvánt, Szalai Erzsébetet, Ferge Zsuzsát és Lányi Andrást – mint a romantikus antikapitalizmus eleven specimenjeit, de akárhogy is nézem, a legromantikusabb és legantikapitalistább õ maga mindezek között (kinek jutna eszébe kapitális P-vel szedni a pénzt, és az õ világáról beszélni?, ki háborodik fel, ha észreveszi, hogy a fiatal vállalkozók öltönye sokba kerül, és ráadásul nekik is van rádiótelefonjuk és laptopjuk?). Na jó, talán Lányi András még romantikusabb és még antikapitalistább. A másik három szerzõt nem szívesen minõsíteném, tegyék ezt meg õk maguk, de a szociális érzékenység és a hatalmi összefonódások bírálata, akár indulatos, akár nem, akár jogos, akár nem, akár okos, akár nem, semmiképp sem a romantikus antikapitalizmus differentia specificája. A romantikus antikapitalisták, ha vannak ilyenek, inkább a keresztény értelmiség köreiben keresendõk – a pápa és az õ nyomában Hegyi Gyula alighanem ebbe a kategóriába tartozik –, továbbá a szélsõjobboldalon – Csurka rousseau-ista organikus fantáziái kifejezetten romantikus antikapitalista (narodnyik) termékek.
Azt sem gondolom továbbá, hogy a magyar értelmiség (ha már ezt a gyanús megszemélyesítést használjuk) meg volna sértõdve – kivételek persze mindig akadnak. Ellenkezõleg, azt tapasztalom, hogy a magyar értelmiség általam belátható része meglehetõs fegyelemmel tanít, ír, szerkeszt, fordít elég kevés pénzért, lehet, hogy megemlíti idõnként, hogy a pénz kevés, de azt talán csak szabad. A magyar értelmiség ezen túl, fõleg ha kiadója van, vagy ha szakszervezeti vezetõ, lobbizik és siránkozik. Na de ki nem lobbizik és siránkozik Magyarországon? Ha a siránkozást helyi stílusárnyalatként leszámítjuk – nekem se tetszik, de lehet, hogy így hatékony –, marad a lobbizás, errõl pedig ments Isten, hogy lebeszéljünk bárkit. Ha az értelmiség feladata – mint György Péter mondja – az, hogy a felszínen tartsa a magaskultúrát, akkor az is feladata, hogy hevesen lobbizzon érte, mert ezt más nem fogja megtenni helyette. Milyen jó lett volna például, ha az egyetemek vezetõi többet vagy jobban lobbiznak, és nem tûrik szó nélkül, hogy a költségvetési kényszer romhalmazt csináljon az egyetembõl!
Ha a „nem megsértõdni!" csak annyit jelent, hogy nem kéne mindent a siránkozásra bízni, hogy meg kéne újulni és meggyõzõ erõfeszítéseket kellene tenni, mielõtt jön a fûnyíró, azzal persze egyetértek. Azzal is, hogy a tehetetlenségi erõ meg a csodavárás nem a megfelelõ rugók az ilyen adaptációs nekirugaszkodás szempontjából: ha az akadémiai kutatóintézetek elõbb észbekapnak, akkor most talán nem lennének olyan szorongatott helyzetben.
Ezek a dilemmák azonban nem illusztrálhatók a Coca-Cola tervezett Lánchíd-kampányának sorsával – márpedig György Péter ezt citálja a romantikus antikapitalizmus és az életidegen sértõdöttség példájaként. Még esetleg ha arról lett volna szó, hogy a Coca-Cola felajánlja a filozófiai és a mûvészettörténeti kutatóintézet vagy a Nappali ház megmentését, azzal a feltétellel, hogy ezentúl minden termékükön szerepeljen a márkajel, és minden fogadáson Coca-Colát szolgáljanak fel! Egy ilyen ajánlat elutasítása valóban romantikus antikapitalizmus lenne, és teljes süketségrõl tanúskodna az idõk szavával szemben. Csakhogy a Coca-Cola sajnos nem tett ilyen ajánlatot, ajánlatában az szerepelt, hogy felcicomázza a Lánchidat. Rendben van, ha nagyon sokat fizet érte, akkor cicomázza, mondanám én, de ha nem fizet érte nagyon sokat, akkor ne cicomázza, a fenébe is. Ha létezik olyasmi, hogy nemzeti és polgári önérzet (szerintem létezik), és vannak ennek általánosan elfogadott szimbólumai, mint például a gyönyörû budapesti hidak, akkor meggondolandó, hogy bagóért átengedjük-e másnak a felhasználásukat, és lemondjunk-e ezen polgári öntudat szimbolikus nyelvérõl. A miniszterelnököt például nem tartom fenséges jelenségnek, de ha egyszer McDonalds-bohócként jelenne meg, akkor minden romantikus antikapitalizmus nélkül égnek állna a hajam. Még akkor sem volnék boldog, ha a McDonalds ennek fejében visszafizetné az ország összes adósságát – bár ez azért már meggondolandó. Ha viszont Cserhalmi György eladja az arcát a CIB Banknak, azt az õ ügyének tekintem; nyilván megérte. A kettõ között húzódik egy határ, és errõl a határról én nem szívesen mondanék le még akkor sem, ha nem tekinthetõ abszolútnak.
A történet persze folytatódik. György Péter a fel nem ismert szükségszerûség bûnét azzal kívánja bizonyítani, hogy ezek után a Coca- Cola számítógépes grafikán belemontázsolta a Lánchidat a reklámfilmjébe. Tehát megtörtént, ami nem történt meg, kár volt kapálózni, még egy halom pénztõl is elestünk. György Péter, akit valahogy nagyon mélyen megérinthetett Baudrillard, úgy véli, hogy a virtuális valóság, a manipulált kép valódibb, mint a valódi, de legalább ugyanolyan valódi. Én viszont egészen köznapi, továbbá filozófiai megfontolások alapján úgy vélem, hogy a virtuális valóság és a média közvetítette valóság hat ugyan arra, ahogyan a közvetlen és a tágabb életterünket tapasztaljuk és értékeljük, sõt arra is, ahogyan magunkat tapasztaljuk, de ahhoz súlyosan elmebetegnek kell lennie valakinek, hogy a kétféle tapasztalást és a kétféle ismeretforrást ne tudja meglehetõs világossággal megkülönböztetni egymástól. A reklámfilmek hatnak ugyan, de nem hinném, hogy bárki is ezek alapján tájékozódna, amikor élete fontosabb döntéseit meghozza. Láthattuk, hogy ha a média hazudik, akkor az emberek nem hisznek neki, s hogy a politikai kampányok vagy hatnak, vagy nem hatnak. A befogadó, ezt a legtöbb médiaelemzés hangsúlyozza, nem passzív; képes a távolságtartásra, az iróniára, a szkepszisre, a cinizmusra, szerencsére meg tudja védeni magát. Ha befolyásolható, azért befolyásolható, mert vágyainak, önképének megfelel az a szimbolikus nyelv, amelyet mondjuk a reklám felkínál, s mivel vágyik is arra, hogy ilyen szimbolikus és persze erõsen eufemisztikus nyelvvel vegye magát körül. Ha tehát a Coca-Cola konvoja a reklámfilmen áthalad a feldíszített Lánchídon, akkor a befogadó azt mondja: nocsak, ügyes. A határ megmaradt: az a döntés, amelyet a fõvárosi képviselõk hoztak, érvényes döntés, és bárkit megnyugtathat, aki az ilyesminek szimbolikus jelentõséget tulajdonít. Világszerte meg nyugodtan népszerûsítse csak a Lánchidat a Coca-Cola a filmjével; annál jobb.
György Péter másik példája a romantikus antikapitalizmusra meg az értelmiségi sértettségre nem ilyen abszurd, viszont szerintem butaság. Azt mondja, hogy a kortárs nyugati népszerû kultúrával kapcsolatban „az elit hihetetlen zavarba kerül, ha nem a fundamentalizmus hangján kell megszólalnia", s hogy az ilyesmirõl való nyilvános beszédet „átengedi a szélsõségek képviselõinek". Ez az ember nem olvassa a lapokat, csak ír beléjük! – kiált fel a recenzens, aki bizonyos rendszerességgel olvas Magyar Narancs ot, ÉS -t, HVG -t, Népszabadság ot és Filmvilág ot, s aki nem olvas ugyan sok más lapot, de azért hallott már róluk. Ha a „nyugati népszerû kultúra" az amerikai filmeket és a nemzetközi pop és rock (satöbbi: le vagyok maradva) zenét jelenti, ezekrõl lényegesen több recenzió, elemzés, interjú jelenik meg, mint mondjuk, hogy a magam területeit soroljam, a képzõmûvészetrõl, az irodalomról és a filozófiáról együttvéve. Almási Miklós, Turcsányi Sándor és Bakács Tibor Settenkedõ volna a fundamentalizmus hangja? Úgy tûnik persze, György nem is az ilyesfajta „nyilvános beszédet" hiányolja, hanem az olyat, amely tudomást vesz arról a „kulturális sokkról", amely „a tömegeket" érte. Nem tudom, miért gondolja György Péter, hogy kulturális sokk érte a tömegeket, vagy – szûkítsünk – a magyar ifjúságot. Szerintem a tömegek hol jól, hol kevésbé jól szórakoznak a hollywoodi filmeken, ha egyéb filmeknek sikerül elõállítani néhány hollywoodi effektet, akkor azokon is, teszik mindezt annak tudatában, hogy ezek a filmek azért vannak, hogy õk jól szórakozzanak, és egyáltalán nem mutatkoznak rajtuk az identitásválság vagy egyéb kulturális krízis jelei. Az a tény, amelyet György borzadva idéz fel, hogy 1996. október 23-án az ifjúság a Corvin moziban az Independence Day címû szuperprodukciót nézte, és nem nézte a Corvin-közi harcosok megemlékezését ugyanitt, a legtisztább, sokkmentes hedonista tudatról árulkodik. Más kérdés, hogy örül-e valaki a magyar ifjúság hedonista tudatának, vagy annak, ha esetleg nem tudják, mi történt 1956-ban, és miért érdekes, ami történt – mindenesetre ez a hedonizmus nem az amerikai filmek eredménye, inkább az amerikai filmek eredményei a hedonizmusnak, amely piacot teremt nekik. Ha valaki a magyar fiatalok kulturális tájékozódására kíváncsi, az jól teszi, ha megnézi és elemezni próbálja ezeket a filmeket, valamint a kultuszt is, amely némelyik körül kialakul – a tömegkultúra egyébként is nagyon érdekes és kevéssé feldolgozott szociológiai és esztétikai téma –, de nem hiszem, hogy a magyar népesség történeti tudatát és morális állapotát ezeken a filmeken keresztül lehetne megragadni. Így aztán nincs azzal semmi baj, ha a kulturális és kritikai tudat õrzõje, az értelmiségi csipkelõdõ recenziót ír ezekrõl a filmekrõl, vagy elemzi a hatásaikat és gazdasági hátterüket, de nem fújja fel õket agymosássá, kulturális gyarmatosítássá, összeesküvés-elméletté és általános apokalipszissé, mert ezzel alaposan alábecsülné „a tömegek" azon képességét, hogy különbséget tegyenek szórakoztatás és megerõszakolás között.
Végezetül a szép új világ, amelybe a sanyarú szendergésébõl felébredõ értelmiségnek be kellene lépnie. György Péter az új világ lényegét, amelynek logikáját fel kell ismernünk, hogy megõrizhessük letéteményünket, a kultúrát és a kritikai tudatot, a következõkben látja: a számítástechnikai ipar, a távközlés és a média hirtelen összetalálkozik, egymásba szeret, ágyba bújik és ott mindenfélét csinál. A szerelmeskedés metaforája nagyon szerencsétlen, de ha ettõl eltekintünk is, akkor sem értem, miért éppen ez volna az új világ lényege és felismerendõ logikája. A multinacionális konszernek létrejötte persze nyilván alapvetõ és meghatározó fejleménye a globalizálódó gazdaságnak, de mivel a gazdasághoz nem értek, csak ezt az itt-ott olvasott közhelyet tudom elismételni, és mivel szerintem György Péter sem ért hozzá, ezért nyilván õ sem a szigorúan gazdasági aspektusra gondol. Hogy pontosan mire gondol, azt nem könnyû kibogarászni, beszél egy darabig a három, eltérõ kultúrájú fél házasságáról, majd levonja azt az addigiakból szigorú analitikus alapon nem következõ, bár nem is nagyon meglepõ következtetést, hogy „a számítógép halálosan fontos", „a mindennapi kultúra átalakításának eszköze", és hogy esetében is „a médium az üzenet". Közben a könyv lapjain zajlik a házasélet, hol a távközlés gyûri maga alá a médiát, hol a média az informatikát, másrészt viszont a médiának is alkalmazkodnia kell, és így tovább. Györgyben ez „paranoid gondolatokat" ébreszt. Felhívja rá a figyelmet, hogy ezeket a házasságokat – nyilván nem a nagy szimbolikusat, hanem az egyedi valóságosakat – az amerikai Kongresszusban komolyan veszik, és a magyar értelmiség szégyene és veszte, ha nem veszi komolyan az ilyesmit – arról azonban nem mond semmit, hogy mit jelentene az ilyen „komolyan vétel", azon túl, hogy megijedünk: korlátozó jogszabályokat?, elõrenyomulást a marketing- és a stratégiai osztályok vezetõi posztjainak megszerzése végett?, ajánlkozást, hogy majd „mi", a magyar értelmiség megmutatjuk s eladjuk nekik a magyar kultúrát?
Az, amiért komolyan kellene vennünk e hármas házasságot, a következõ: „a fenti hármasság radikálisan átrendezi a kulturális tájékozódás és gyártás kereteit… Ez a nagy kommercializálódási hullám az, amely elmossa a magas és populáris kultúra eddigi határait… A digitalizálódás nem pusztán technológiai fordítást jelent: a csatorna természete és sajátosságai kíméletlenül megváltoztatják a hagyományok struktúráját, jelentését és értelmét." Jó. Az eddig elmondottak szerint az Internet és a multimédia forradalma olyan volumenû, mint a rádiózás és a televíziózás forradalma volt, és az interaktivitástól eltekintve (amelyrõl egyébként György Péter nem beszél) egyébként is minden tekintetben a mai televíziózáshoz hasonlít: megváltoztatja a tájékozódás formáit, átalakítja a kulturális hagyományokat stb. A televíziózás óriási hatással volt a kultúrára, de mégsem olyan apokaliptikus hatással, amilyet György Péter az Internetnek jósol. A könyvek nem tûntek el – és nem hinném, hogy az ágyon, a strandon vagy a buszon olvasás örömeit valaha is kiválthatná egy számítógép képernyõje. A vizuális és a verbális mûvészetek „magas" és „alacsony" formái intézményesen továbbra is elkülönülnek, az oktatás is intézményekben folyik, a magaskultúra nem költözött be a médiába, hanem inkább egyetemek, múzeumok és kutatóintézetek körül csoportosul. Az Internet és a multimédia biztosan hatással lesz ezekre az intézményekre, már csak a divat okán is, de nem hinném, hogy nyom nélkül felfalhatja õket: inkább az intézmények próbálják meg majd integrálni, hasznos segédeszközként, az általuk nyújtott lehetõségeket.
Egy példa: György Péter az internetes kultúra forradalmi mivoltát azzal támasztja alá, hogy „vannak immáron olyan mûalkotások, amelyek nem pusztán a háló, a távközlés–számítógép–média háromszögében is léteznek, hanem kizárólag abban léteznek". A helyzet az, hogy olyan mûalkotások, amelyeknek nincs materiális léte, illetve amelyek végtelenül másolhatók és alakíthatók, jó harminc éve léteznek, van bárki által elõadható koncept- és fluxus-mû, van önmegsemmisítõ mû, van fénymásológépre szakosodott avantgárd, van epigon-mûvészet, és így tovább. Az Interneten létrejövõ mûvészet formáját és technikáját tekintve talán egészen más lesz, de az apokaliptikus alapelveket kitalálták Internet nélkül is. Jós persze nem vagyok. Viszont hallottam már az önbeteljesítõ jóslatokról, s félek attól, hogy ha György Péternek sikerül elhitetnie „a magyar értelmiséggel", de még inkább azokkal, akik a magyar értelmiség által gyártott kultúrát finanszírozzák, hogy tíz év múlva nem lesz kultúra az Interneten kívül, s ott is csak a multik számítanak majd, akkor jóslata igazi önbeteljesítõ jóslattá válik: ha mindenki a multikhoz pártol, akkor eltûnnek a kis szolgáltatók, ha a magyar kultúra különféle szponzorai megijednek, hogy veszett ügyet támogatnak, akkor nem fogják támogatni a veszettnek hitt ügyet, s az valóban elvész, és ha az újságok azzal lesznek tele, hogy ma már senki sem vesz könyvet, akkor végül tényleg kevesebben fognak könyvet venni.
György Péter a multik elkerülhetetlenségének tudatában ostorozza az „elektronikus avantgárdistákat" is, akik a net demokratikus, interaktív jellegét hangsúlyozzák. „A nemzeti örökség, ahogyan a mai magyar tudományosság teljesítményei, bizonyosan eltûnnek, ha nem kerülnek át az új világba, s – akár tetszik ez nekünk, akár nem – aki azt képzeli, hogy ez az átmentés folyhat a multinacionális nagyvállalatok nélkül, aki azt képzeli, hogy az nem a kooperáció logikája szerint kell hogy végbemenjen, az nem pusztán téved, de tévedése ártalmas is." Nem tudom, György Péter tévedése ártalmas-e, de hogy téved, az bizonyos: létezik magyar elektronikus könyvtár < > , (jó néhány magyar irodalmi és kulturális folyóirat van fenn az Interneten ( Alföld, Jelenkor, Beszélõ, BUKSZ ) , igen jó minõségben, létezik magyar–angol internetes képzõmûvészeti folyóirat < > , s mindehhez nem kellett multi, csak egy szerver, amelynek kezelõi – alighanem az elektronikus avantgárd, eme példaszerûen nyitott és kedves társaság szellemiségébõl fakadó tévedés folytán – megengedték a szerkesztõknek vagy barátaiknak, hogy feltegyék, amit akarnak. György Péter legfõbb érve e szellemiséggel szemben az, hogy semmi sincs ingyen. Nem értek ugyan különösebben az Internet pénzügyeihez, de felteszem, hogy az a néhány – vagy akár néhány száz – megabájtnyi hely, amelyet egy ilyen kulturális produktum elfoglal egy szerveren, elenyészõ költség a szerver mûködtetéséhez képest. Elképzelhetõ, hogy egész könyvtárak vagy múzeumok internetesedéséhez külön szerverre és multira van szükség – de vajon miért is ne hagynánk meg a kicsiknek a kicsik örömét, ha egyszer az Internet egyformán hozzáférhetõvé tesz kicsiket és nagyokat? És vajon miért mennydörög György Péter arról, hogy az Interneten csak az számít, ami termék, vagyis ára van? Hiszen a fentebbi produktumok, ha valakinek van megfelelõ számítógépe és modeme, valamint képes kifizetni a telefonszámlát és az Internet-szolgáltató elõfizetési díját, ingyen vannak! (Ami persze annyit jelent, hogy csak szimbolikus értelemben, éppenhogy szimbolikus értelemben vannak ingyen: amúgy egy cikk elolvasásának fajlagos költsége valószínûleg magasabb, mintha az ember megvenné a folyóiratot, a még olcsóbb könyvtárról nem is beszélve. Már csak ezért is jósolok a könyveknek némi jövõt.) A szimbolikus ingyenesség miatt háborognak is, és némi joggal, a jogtulajdonos kiadók, ha nem kérték ehhez szíves engedélyüket (lásd Mihancsik Zsófia Internettóban megjelent interjúját Csordás Gáborral, a Jelenkor Kiadó igazgatójával).
A szerzõi jogi kérdéseket minden bizonnyal rendezni kell majd az Interneten, s ez – ha tetszik: a pénz – korlátokat szab a szívet melengetõ utópiának. De ha valaki nem tart igényt szerzõi jogra, vagy azt gondolja, hogy azért a tízezer forintért, amit egy írásért kap egy nyomtatott orgánumtól, akár a netre is felrakhatják az egészet, az továbbra is élvezheti az utópiát. Ha valaki, mint György Péter, példátlanul radikális kulturális forradalomnak látja az Internetet, vajon miért tagadja ilyen vehemensen, hogy e radikális forradalom anarchista utópiái megteremthetik a maguk evilági formáit? Hiszen már meg is teremtették – szerzõi jogi problémák ide vagy oda –, s minden jel arra vall, hogy a magyar értelmiség fiataljai (lehetséges volna, hogy a hírük György Péterig nem ért el?) lelkesen közremûködnek, minden díjazás, honorárium és jogdíj nélkül, az internetes utópia megteremtésében. Ezt a lehetõséget elvitatni tõlük, még ha kudarcra van is ítélve, ami korántsem biztos: a cinikus és irigy öregember bûne.
György Péter a magyar kultúrát nemcsak attól félti, hogy nem képes megfelelni az Internet követelményeinek, hanem, úgy tûnik, az angol nyelv térhódításától is. „Ahogyan a Net vált az új tudás keretévé, hasonlatosan az angol lett-lesz az új latin. Csakhogy hatalmas különbségekkel. Immár nem pusztán az uralkodóosztály, a politika és az oktatás nyelve az. Hanem a szórakoztatásé, a piacé egyaránt. Nem lenne-e itt az idõ elkezdeni foglalkoznunk a posztkolonialista tapasztalat és tudásrendszer feldolgozásával? Miként is alakult egykor mindez a gyarmatokon? Miként is ment végbe a nemzeti nyelv be sem épülése, nálunk pedig kiszorulása az oktatásból?" György Péter e szorongató bajra nem javasol gyógyszert; annyit mond csak, hogy a Grétsy László-féle magyarítási törekvéseknek semmi értelmük. Ezzel történetesen egyetértek, magyarítson az istenadta nép, ha akar, és magyarít is (a legszellemesebb magyarításokat éppen az Internet-kultúra teremtette meg – email – emil; et – kukac; browser – böngészõ; trackball – hanyattegér stb.). De vajon mi a baj az angollal, azon túl, hogy a magyar anyanyelvû számára a jó kiejtés jóformán elérhetetlen? S hogy jön ide a posztkolonializmus, ez az új tudományos-politikai divat, új tanszékek hivatkozási alapja? A gyarmatosítók nyelve az egykori gyarmatokon (Indiában, Afrikában sok helyütt, Indonéziában) éppenséggel az egyetlen nyelv, amelyet a nem etnikai alapon szervezõdõ országok minden lakosa beszél! A posztkolonializmus irodalmát – szakirodalmát és szépirodalmát – szinte kizárólag angolul írják; hogy is találnának rá másképp egymásra és kellõ lelkifurdalásban szenvedõ nyugati közönségükre a megkeseredett posztkolonialisták?
Nem kell ahhoz posztkolonialistának lenni, hogy belássuk, egy kis nyelv bizonyos versenyszámokban nem indulhat eséllyel egy nagy nyelvvel szemben – de ez nem jelenti, hogy egy kis nyelv kultúracsinálóinak csak a herderi víziók maradnak. A magyar tudományosság és a magyar kultúra egyfelõl, komoly piac híján, nyilván rászorul az erõteljes támogatásra, és ez mindig így lesz, másfelõl pedig nem tenne neki rosszat, ha nagyobb nyelvterületek nyelvén propagálná magát és vállalná a nehéz megmérettetést. Ha az ország valóban kétnyelvûvé válik, az nem árt, hanem használ a magyar kultúrának – nem kevesebb angol kell, hanem több, hogy, mint Hollandiában vagy Svédországban, valóban mindenki, mindenki meg tudjon szólalni egy nemzetközi kommunikációra alkalmas nyelven. Amíg az idegen nyelv az elit értelmiség privilégiuma, addig a szakadék csak nõni fog közte és potenciális közönsége között. A magyar kultúra nem azért marad fenn, ha fennmarad, mert a magyar ifjúság nem tanul meg angolul – akkor legfeljebb fordításban fogyasztja azt, amit eredeti nyelven is fogyaszthatna. Felteszem, hogy a magyar kultúra azért marad fenn, ha fennmarad, mert meg tudja találni a maga igényes közönségét – az igényes olvasó számára az anyanyelvén írott szöveg, a jól megírt szöveg, olyan élvezetet okoz, amelyet még igen jó nyelvtudás esetén sem pótolhat egy idegen nyelvû, más kultúrában született, más kultúrára reflektáló szöveg –, és mert létre tud hozni olyan teljesítményeket, amelyek errõl a világról szólnak, és ebbe a világba szövõdnek bele.
Abban egyetértünk György Péterrel, hogy a magyar magaskultúra iránti érdeklõdés lanyhulni látszik – bár gyanítom, hogy ebben a látszásban szerepet játszik az arányok megváltozásából fakadó perceptuális illúzió is; talán nem sokkal kevesebben érdeklõdnek a magyar kultúra iránt ma, mint a Kádár-korszakban, viszont sokkal többen érdeklõdnek, mert megtehetik, az amerikai kultúra iránt. Azt hiszem azonban, hogy ebben a folyamatban nem az angol nyelv, az Internet vagy az értelmiségiek romantikus antikapitalizmusa játssza a fõszerepet. Magyarországon ki sem alakult vagy lesüllyedt az a réteg, amely a magaskultúra fogyasztója lehetne, s ezért ma a kulturális tevékenység jelentõs része kis szakmai vagy mûvészeti gettókban folyik. Nem mintha a magaskultúra gettósodása nem lenne általános jelenség szerte a világon; de ha a gettó elég nagy, mert komoly egyetemi népesség áll mögötte, vagy világnyelvet használ, akkor kevésbé látszanak a falak, és frissebb a levegõ. Nem hinném, hogy a magaskultúra megjelenési formája sokat változtat ezen: a kulturális mûsorok mindenhol „rétegmûsornak" számítanak, és úgy kell õket beimádkozni a televízióba, mert mindenki tudja, hogy néhány ezer kitartó nézõnél többre nem számíthatnak. A magaskultúra arisztokratikus dolog; olyan követelményeket állít a befogadója elé, s olyan kifinomult nyelven szólal meg, amely eleve alaposan megrostálja a szóba jöhető olvasók/nézõk/hallgatók/böngészõk körét. Akiben él a magaskultúra szenvedélye, az meg fogja keresni, függetlenül attól, hogy könyv, film vagy website formájában fér-e hozzá, akiben pedig nem, az akkor is elfordul tõle, ha állandóan az orra alá dugdossák. A magaskultúra folyamatosan szárad és porladozik a tizennyolcadik század vége óta, amióta kialakult a kulturális piac, de folyamatosan meg is újul, és új ötletekkel és formákkal látja el a nagyobb piacra dolgozó kultúrát, amely kevésbé engedheti meg magának, hogy bonyolult és azonnali érzelmi kielégüléssel vagy szemkápráztatással nem kecsegtetõ dolgokkal foglalkozzék, pazaroljon, kísérletezzék, különféle emberi határokat próbálgasson, és önnön lehetõségeirõl filozofáljon. Ez a munkamegosztás szerintem rendben is van így – persze következik belõle néhány kellemetlenség. Elõször is, a magaskultúra nem a középpontban van, hanem peremhelyzetben, még akkor is, ha idõnként – fõleg Európában – nagy szimbolikus szerepet kap egy ország önreprezentációjában. Másodszor, a magaskultúrából nem fognak sokan megélni, minden bizonnyal kevesebben, mint ahányan szeretnének. Harmadszor, az értelmiségi szerep hosszú távon valószínûleg alaposan megváltozik: azok a „funkciók", amelyeket az általános és univerzális értelmiségi látott el, differenciálódnak (ez a folyamat máris megindult): a legtöbb esztéta nem lesz politikus, a legtöbb politikus nem lesz esztéta, a népesség lelki üdvérõl és a nemzet sorsáról nem az írók fognak gondoskodni, s általában több lesz a szakértõ, az egyetemi oktató, az újságíró, s kevesebb az értelmiségi, ahogy azt György Péter érti. Azt hiszem, ez elég fájdalmas folyamat. Ha valaki megszokta, hogy mindenrõl lehet nyilvános és személyes véleménye, ezt a véleményt a legbonyolultabb nyelven is elmondhatja, és hihet abban, hogy eközben részint az igazságot képviseli, részint pedig a közjót, az nehezen mond le errõl a lehetõségrõl, és ezt nem ironikusan mondom; én magam is a kihalásra ítélt fajták tudatától szenvedek. Ugyanakkor szükségesnek is látom a kijózanodást az értelmiségi mámorból. A közíró értelmiségi, aki folyton felelõsséget érez mindenért, a kicsi, napi felelõsségekhez nem szokott hozzá: a véleményéért talán jótáll, bár erre sem kötelezi semmi, de nem állhat jót azokért a részletekért, megoldási kísérletekért, technikákért és stratégiákért, amelyek az élet azon oldalát jellemzik, amely nem puszta véleményekbõl áll. Az értelmiségi nem felel a következményekért, ezért szerintem nem alkalmas arra, hogy irányítson vagy útmutatást adjon; csak szavakat tud adni, véleményeket, elképzeléseket, akár egész világképeket is. A morális és esztétikai kritika, amelyet György Péter az értelmiségre bíz, szintén vélemény, és abban György Péternek igaza van, hogy véleményt mondani valamirõl, amit nem ismerünk, nem sok sikerrel kecsegtetõ vállalkozás – noha, mint látszik, nehezemre esik elhinni, hogy a „késõ kapitalizmus logikája", amelynek megismerésére felszólítja a magyar értelmiséget, redukálható volna a távközlési és a médiapiac összeolvadására. Csakhogy az értelmiségi, akár megvilágosodik Internet-ügyben, akár nem, mindig azt kockáztatja, hogy olyasmirõl mond véleményt, amit – a kis napi felelõsségek szintjén – nem ismer; ha humán értelmiségi mond véleményt, akkor garantáltan jól formált mondatokat, szellemes fordulatokat, emelkedett stílust és nagy távlatokat kapunk, de nem kapjuk meg garantáltan „az" igazságot, sõt a releváns igazságokat sem. Véleményekre, morális nyelvre persze szükség van – nem értek egyet a technokrácia és a pragmatizmus feltétlen híveivel –, mint ahogy szükség van az egész szimbolikus univerzumra, amelynek a humán értelmiségi a szakértõje. De alighanem szükség volna valamivel több szerénységre is.
Szerintem egy politikusban nem kell hinni. Vagy ha mégis, az legyen egy Gandhi vagy Mandela, legalább. Azt kell nézni, hogy nekem megfelel-e (elvekben, értékekben, gazdálkodásban, bármi másban), és akkor támogatom. Kritikusan, de támogatom, mert alapvetően egyetértek a céljaival.
Mivel a demokratikus politika érdekeken és alkukon alapul, a becsületes beszéd ez volna: Gyurcsányra tettem, mert: 1./ a másik Lónak nem kellettem, levetett volna ahátáról, de nem is nagyon kedveltem 2./ ez tűnt jó befektetésnek, mert láttam, ahogy leveri a másik Lovat a népszavazáskor 2004-ben, láttam, ahogy hidegre teszi legnagyobb pártbeli ellenlábasát (KE-választás) 3./ alatta meg tudtam élni, de elrontotta, ezért most hideg évek jönnek, és most nagyon haragszom rá.
Ez volna az egyenes beszéd. Ehelyett kapjuk a kaszárnyát, a szebb jövőt és fogunk még mást is.
Gyurcsány hazudott a kampányban, ez tény. Be is vallotta, bár sajnos nem nyilvánosan, ez hiba. De ugyanezt tette a Fidesz is: Rosszabbul élünk... - ami számszakilag eleve nem volt igaz.
A kérdés tehát ugyanaz: mitől lett volna jobb a másik Ló?
Hiszen ha a Fidesz csak részeiben tartja magát a kampánylogikához (rosszabbul élünk), akkor életszínvonaljavító intézkedéseket kellett volna hoznia hatalomra kerülése esetén, legalábbis néhányat, hogy a villamosan sanyarú arccal utazó emberke felderüljön kissé, és a lehangolt munkássisakos krapek szemében is tompuljon a keserűség, a nagymamáról már nem is beszélve. Ez még jobban aláásta volna az államháztartást, és a mostaninál is rosszabb helyzetből köszönthette volna az ország az ajtónkon udvariasan kopogtató pénzügyi válságot.
Vagyis: egy rút, de legalább praktikus hazugság helyett választhatott volna Eszter egy csinosabbat, de pusztítóbbat is egyben.
Milyen jó kis topik lett ez, lassan elkezdjük agyba-főbe dicsérgetni egymást. Ugyanis (majdnem) teljesen egyetértek azzal, amit ebben a hozzászólásodban összefoglaltál. BE utólag már könnyen okos. Afféle lépcsőházi filozófus. De azt elfelejti, hogy amikor "rossz lóra tett", akkor mi volt a választék. Az Orbán-féle nagyobb hazugságok és a Gyurcsány-féle kisebb hazugságok közül lehetett választani. Nem a kaszárnya vagy a kupleráj volt az alternatíva, hanem egy esetleges modernizáció (EUs pénzekkel megtámogatva), vagy az 1998-2002. között megtapasztalt semmittevés, ezüsthajóstól, haapyendestől, országimázsostól. Abban is igazad van, hogy ez a "rossz ló" bizony elég szépen hozott egy darabig BE konyhájára - van egy olyan érzésem, hogy most éppen az a fő gondja, hogy már nem hoz. Ez nem azt jelenti, hogy hősnőnk akkoriban nem volt lelkes, nem hitt Gyurcsányban, sőt! Emiatt is nagy most a csalódottsága.
Babarczy Eszter 