hallo, haliho
figyeljetek reám
vigyen el a kétrét
hajlított kis NYEKÁD
lazítson el végül
minden ízben ő
találjátok kis, hogy
kiről szól BAZŐ
löknek ide s tova
attól függ, hogy merre
nézek, de csak mosoly
terül el a RETTEN
motyogok, hogy halljad
kizárólag hangom
nézz velem a naptól
30 fokra ANTON
aztán mikor hamar
lelépünk a hová
megértett helyére
nem megyünk majd ROMÁN
elkel még jó is
hasamnak kis piacán
eladom én nektek
kedves kis ABITÁR
vegyétek ezt úgy
mint az olvadt cukrot
gyorsan-gyorsan-gyorsan
nehogy talán BANGÓ
Hátraszállt szememből a hajnal betyára
Önti kesernyét bele a vérembe
Az élet elvont cukrot már eddig is
Mit hozzak aszódva felétek így?
Vékonyan húzom a porba a hőt
Üveget fúvok önmagam alá
Vigyázva álltat a parton a víz
Törött bokám körül és bennem
Keserűség kavarja fel a tengert
Mindkét pórusból ömlik a fény
Fénytelen tükre a hullámon él
Leteremt alá gyorsan mindent
Futok a parttal egy párhuzamost
Keresve halomnyi cukrokat
Élem fel közben a keserűt
De épp mikor odatalálnék
Ahol a halom a cukorból épül
Megmozdul a víz közelítve rám
És a parton, ahol minden halom áll
Holdsúly mozgatta iszonyú hallé
Oldja fel mind a hét kis halmot
Odafutok, ahol egy perccel később
Már nyalom a homok iszappá válását
Az a kis édes már csak nyelvvér, nem más
És azt is csak a megszokás húzza ki tudatalól
Elmossa folyadék a parti édest
Hiába holdtalan újra ég
Feketedik el a kedvgyártó ideg
Hadd süllyedjek el a szárazon
Tovább állok odakünn
Várom az élet édes halmait
Teremtődjenek körém újra, én várok
Csak ürülve nézek
vagy továbbállok?
Ma megint sikerült a lelkem a semmiben elvesztenem...
Ez az én keresztem, mert ugye mindenkinek van ilyen.
Mindent elvesziteni.
Néha eltün?döm, vajon miért van a világ ilyen mocskosul eltalálva? Fájdalom és öröm, mocsok és virágos rét... Ez, meg én az elveszitett lelkemmel...Ma biztosan sir valaki odafent...
’A halál vagy a születés az élet természetesebb dolga?’
Kérdezte, és felnézett a gödörből, amit ásott
Maga alá
Hogy abba ürítsen.
De aztán a szorulás rákényszeríttette, hogy visszanézzen, és
Feküdjön bele a gödörbe, együtt azzal a valamivel a testében.
Így dobta ki magát, összegyűrve.
Rájőve, hogy nincs semmi olyan dolog a világon
Amire rá lehetne mondani, hogy:
’Nahát, ez aztán tényleg a legtermészetesebb dolog a világon!’
Aztán felnézett az égre.
És ott meglátott valamit, amit az Isten bocsásson meg neki!
A sötétség hercegét! Ott állt, és őt nézte lehunyt szemmel.
Szélesen mosolygott a pozitúrán, amit felvett.
Túl szélesen.
No, és ebben a mosolyban tűnt el végleg a világ.
Valahol azt olvastam, hogy aki a Holdba
Tud nezni abbol igazi kolto lesz. Aki csak a napot
Nezi, az elobb-utobb megvakul. Ha ez igaz
Akkor en csukott szemmel is csak a foldet latom;
Igy nem vagyok se kolto, se ep ember.
Mondtak azt is: minden meg nem elt perc
Egy ujabb lehetoseg a halalra.
Ha ez is igaz, akkor csak az a fenyofa
Marad nekem, ami a hazak fole no
Dacolva a plasztikus, rideg falakkal.
Ot meg ertem, es, hogy mas is ertse:
Minden ember egy gonosz kis vercse
Minek orias verebek predai a lete csak. Ez az Elet.
"Ááááámííízeeeejjj"-Énekelte A Rabbi, De Akkor Még Nem Sejtette, Hogy Perceken Belül Kardfugú Tigris Martaléka Lesz
Fáradtság gyászkakasa szálta meg szemem pitvarát...
Rútul befészkelte magát az álnok tollas, s kukorékolás helyett táncdalslágereket énekelt ráspolyos hangján míg meg nem mallott a pitty
S mindezt miért?
Mert elmém fürgegyíkját megint becsaptam, s elhitettem a hámlott bőrű kis féreggel, hogy humán feladataim közé tartozik az éj koffeinmentes-kávéfoltos leple alatt a temetőben fel-alá slattyogni, s vámpír módra sápadt arccal titkon dinnyehéjat tenni az arra járok zsebének vígasztalan mélységeibe (hogy ott apró papucsállatka családnak biztosítsunk hosszú időre megélhetést)...vagy valami hasonló ostobasággal elütni az idő ittas tekebábuit
(Ám, hogy mégse vádolhassanak meg azzal, hogy nincs egyéniségem, strandpapucsban, fürdőköpenyben tettem mindezt)
S hová vezetett mindez megint? Erőnlétem víg császárpingvinjét üzbég terroristák ejtették fogjul, s arra kényszerítették a szerencsétlent, hogy Elvis imitátorként szórakoztassa őket napestig, lakkcipőben, fején rút jampitollazattal...
Fordul az éjjel s beborítja testem,
melegen bizsereg a halántékom – a kígyó látja már, hogy bűnre született –
a lék szedi áldozatát, fogja a víz tükrét s a csöndet a falhoz csapja, s a kutyaharapásnyomok ott maradnak mindig a szóban (,mely irányítja a lelkeket.)
A lámpa fénye túl kevés, hogy az ember fölébredjen, kavicsot hajít
a ménesbe a pásztorlegény-hadsereg, repül a nehéz szó ki tudja
hol áll meg és mi lesz a betűből?
Fogja a tollat a kezem fájnak az inak, de markolja még, mint krisztusi
hit a Bibliát, mely elszakadt, Fene tudja miért írok de a lényeg belül van „hajolj le, szúrd át a sima felszínt!” csak pár pénz kell, s átkelhetsz a Styx – folyón, ha
akarod a lámpa kigyulladhat s az inak elszakadnak, de
lelked lakatjait feltörni - nem tudod.
de amíg én térdreesve a tudatom neoanginos-szárazjeges, bokakörbeölelő alsó 10 centiméterét kapargatom, küzdve könnyel, nehézlégzéssel és seggbekuratással, addig a Mások vékonybeleik ütemére őrlik széjjel az igazság apró morzsáit (ami még megmaradt belőle, persze), amit meg sem emésztenek, mert
1. savaikat öklendezve marják le a falakon emlékként viselkedő halottak arcbőrét
2. kipiszkálják még nyelés előtt a foglikakba ragadó nyállúgos macesz-rózsaszínt
3. olyan ellenreakciók váltódnak ki testükben, melyek bevésődésre képtelenné teszik még Leonardo márványba-mélyedéseit is
ezért hát
el kell vágyódnom a másik tócsában
ott még kérhetem, hogy tegyenek tisztába
nem tudom kitől, de kérem, az biztos
körömpiszok-nagyságrendben gondolkodom
az a jó az egészben, hogy amikor az aláhulló szemérmességgel telített túlfűtöttség általi lepelbe kis lyukakat vágva azért néha rávilágítasz a meztelen és radikális igazságra nem kímélve szépséget, árnyaltságot, vagy ösztöntől elrugaszkodott erkölcsöt. Ez a lüktető kontraszt hatja át mintegy géppuskazajként ösztöni kiáltásod egyre erősödő moraját és vakító fények törnek elő egyre erősebben feszülő káoszlelked mebránján, belülről. Így aztán szabállyal, vagy mondhatnám lábad alatti porszemmel mit sem törődve töröd át vakon és sírva a végtelenség kőfalát. Igaz már sejted, hogy végtelen=nulla, de felszínes tudatod miatt félsz, és ez megakadályoz abban, hogy belső képleteddel áthasd a teret.
A zúgó díszizmúak jajgatására
kinyíló öled
függönye eltakar,
fényvédetten dôlök az elektromos mezôre,
s megölve
a lepkék sárga seregét
gyujtöm langyos hasamon,
ha hiány ajkamon az asszony tiszta nyelve,
ehetnék is most már egy keveset,
de a csók ökumenikus,
s megrezzen ölemen csendesen
a leányka-vizelet,
te pedig elmész,
mint ahogyan a kolbász
legurul
a könyvespolcról,
a fürdôszobában szikkadó blúz,
a feledékeny cicifészek
gyurôdhet immár fejem alá,
nézlek még egy percig,
már ezer éve,
oly messze vagy,
hogy nem hiányzol
és a megvitézült vitaminherék,
letaszítva
sliccek pólyáiról a gombokat,
tömôdnek bátran
a széklet-idomítású svédasztal
legális zabálnokaihoz,
a magasodó hormonzavaros törpék,
a bugyogó-tulajdonosok.
az önmegvalósítás
pályakezdô ágyékával:
rentábilis popsival csücsülik
köröttem
az ingyen csörgô jövôt,
a Bartóktól folklórig menekülôk,
az okos szájszagúak,
dugdossák nyelvem alá
a meghámozott, muvelt flopit,
nehogy idejekorán baseváljak,
az autentikus lobbi uszítására
ezek az écc-zsonglôrök,
pályázat útján
megeszik, majszolva, magomat,
arcomra borul a szagodat
ôrzô szoknya,
ondóm csillagzó vitéze
keresd meg édesanyád,
csókom történésekor
úgy ég a szád,
mint a muanyag,
hajadból fucsomót köpök,
hátamról hámlik a hanyag ölelés,
púpomig nem ér föl ujjad,
diskurálnak körötted vígan
az autista politikusok,
a pirkadati öngyilkolók
sínekre szétszórt
deres papucsait próbálgatja lábam
s az állam
ortopéd miniszterei
minden egyes meglesett halott után
gyujtik az esztétikai
adót,
s felismerhetetlenségig
szép vagyok,
lift-íkú nélkül
gyalog-ésszel
mész fel az emeletre,
veled szivárog frizurám,
fogam,
létem, mint a vonat,
megáll,
és hull belôlem
csengve, csörögve
a cicomás csavar,
nehezen kapok csókot
és levegôt,
az ország leple alatt
matatom
hasadon
fényét a magnak,
rozoga végbeled tátog
holtak fütyijéhez
sáros
ködöt,
az Isten háta mögött
cirógat szuszogó kompjútert az ember,
fészekké zsúfol ámnézia-csókot
és installál
tavaszra tavaszt,
a magukban néma
mással-hangzók
diszleksziás kláviatúrán fürkészik
az elrejtett programot,
moccan a monitor
s véle apám
a horizont
alá süllyed,
szerethettél volna jobban is,
én nem lestem ki
az intézeti nôvérke pináját,
tengôdöm pénteki papok imáján,
biblia szelíd nyílásán,
zümmög villámok rácsa mögül
a hétfôi, színes esô,
hessegettem a zöld legyet
a röffenô húsról,
a múltkor
megcsókolt az Isten,
és vittem
a templomi gyertyát,
vénasszonyok látták:
tüdômbôl úgy csorog a tél,
mint öledbôl a gyermek,
hát ennyi a csoda,
a vacsora remegve piheg,
billen a fazék,
- kedvesem,
úgy szeretném biccenô kontyod sarkát szagolni,
és csúsztatni ujjamat
a cici elejéhez,
sürgôsen lentebb érve
most már hasadon tenyerem,
kenyerem ez a vers,
mázsás lepke a szememen,
gesztenyék rozsdás levelei
hullafoltok
a havon,
hogyan is emelhetném
meglelencült rozoga
farom
a szemek remek csodálatára,
ölem öledhez
megölve érkezett,
zaklatott furunkulus
az ülepem,
hát ki segEt,
melyik asszonyi szándék tárja fel
végtagok fogságából
a combok végleg-árnyékult zugát,
hogy rebbenhessék
füvek nedvétôl bevonva
a pulzáló fióka,
csicsergô repülôgép a függöny mögött,
mélyül a program
és üresen pörög,
szaporodnak a gyerekek,
lárva-bankok héja szétreped,
csetten a konszern krajcár,
tenyésztett combokon zizeg
dombortalanul
a hölgyemény-sereg,
donorom még nincs,
muködik végre a lift,
hazaátültetést kérek,
görnyedve radiátor melegéhez
popsid végleg kihult,
reccsen üvege
kényes ablakunknak,
immár végleg magasan
vagyok
S alattam a prototípus
papok
legyet gyujtenek.
Nagynak kéne lennem,
s látom, kicsi vagyok,
nevetni szeretnék,
s sokszor csak zokogok.
Fent kellene égnem,
s úgy érzem, lent fagyok,
fekete, mi fehér volt,
de én kék maradok.
Piros nem is mernék,
esetleg zöld talán,
ha nem lennék gyáva,
s nem várnék itt bután.
Jönnek-mennek sűrűn
tarka hétköznapok,
robognak előttem
pokoli vonatok,
néha rajtuk ülök,
nézek csak kifele,
s felhők közé repít
álmodások szele.
Száguldás, örvények,
kavargó füstködök,
zuhanás, ébredés,
csábító ördögök,
fejetlen rohanás,
elveszett áldomás,
hanyatló éledés,
végtelen utazás.
Néha, mi a föld alatt kéne hogy legyen, a magasba kerül
Modern dolognak számít, de itt is él a szép
Kleinprofil, Großprofil, mind történelmet hordoz.
Kár, hogy nincsen 1927 előtti állapot
Hamburg mindig csak második volt, de itt ő vezet
Majd lesz azért egyszer itt is két kocsiosztály
Aman-Ullah fülébe alagúti baglyok huhognak
Hochbahn és Nord-Süd-Bahn mind BVG lett
Azért a nemes fa és az izzólámpa több, mint a semmi
AI, AII, BI, BII, CII és EIII
Hogy lesz az S-ből U?
Mikor csak Wuhletal közös bennük...
Szalonnás kenyeret eszünk méltóságteljes dögunalomban
A Rus-Express ott áll a moszkvai tárolóvágányokon
Meg Brezsnyev kormányvonata is
Meg az egyik Orient-Expressz is
Ott hol közel van az Istentelen utca
Amely New York-ban a 666. utca lenne
Mi meg megint ott állunk, ahol nem kéne
Mert az üvegvisszaváltás szünetel
És az üvegeket visszavinni tilos és életveszélyes
Meg hülye az üveges
A fene egye meg már megint!
Bln
prológus: valahol a C-zónában
There’s a strange city, thousand miles away
Hol a harmadik sineken ragad el a hév Az emberek suckosak, és eltûnnek
De itt mindegy, hogy kivel smárolt Brezsnyev
És az is, hogy három napig nincsen ízlés
Nach Erkner zurückbleiben!
GBS, BST, BVG és Strassenbahn Köpenick
Vannak, vannak szép pótosok
Csesszék meg TABon, hogy nem adnak futási engedélyt
Niederschönhausentõl Schmöckwitzig hosszú az út
Kavarni persze mindent lehet
A feeling is egy dolog meg az anakronizmus is
Dehát Ahrensfeldére úgysem járt soha régi tuja
Akkor meg nem teljesen tökmindegy?
Eljutsz egyszer majd Schmöckwitzbe, aztán onnan is elmész
Grünauban van legközelebb az S-Bahn
Szállj át, igaz, Grünewaldba kell még párszor
Ja, hogy Grunewald? Bocs…
HistorischeS
Van, ahová már nem ér el a harmadik sín
De néha ott rejlik a harmadik sineken a szépség
Mindegy, mikor volt, most újra megvan sokféleképp
Famintás farostlemez és mûbõr
Natúr falak és fapadok
Mahagóni és párnás ülések
Tögy falak és fapadok
Fehér farostlemez és mûbõr
Reichsbahn-sasok és zománctáblák
Öt óra kellemes nyugalom
Nord-Süd alagút sötétjében, unter dem Unter den Linden
Végig a város közepén a Stadtbahnon
Kiugorhatsz egy hasalásra az Alexon
Vagy épp a Zoo-nál trombitál az elefánt
És nem értik a zsaruk, a peronon mit csinálsz
Warschauer Strassén a NachtZug várja éjszakáit
Züge in Pfeilrichtung halten nicht am Bahnhof Ostkreuz
Woltersdorfer Strassenbahn
Korai 40-es és kései 60-as évek
Fafurnér és farostlemez, fapad és mûbõr, izzók és fénycsövek
Ott Schaku fogja össze, itt Albertkupplung
Tw 7 + Bw 22 KSW-Zug
Tw 2 + Bw 24 aus 1913
Weitgehend in Originalzustand, csak a tengelytáv nem az
S-Bahntól az erdõn át a zsilip felé
Beiwagen nicht nur bis Thälmannplatz
Nächster Bahnhof: Wuhlheide
Valahol az erdőben 600 mm kanyarog
Ott, ahol mindennapos a Fear Of The Dark
Sárga W jelzi, hogy tilos a tolatás
Magasperonon lógatod lábad a Bw előtt
And she’s getting closer to your face and mind…
hirtelen epilógus
You open your eyes, try to realize
Ott benn legbelül nem ignorálják a Traditionszugot
Panorama-S-Bahn, mi a fene az?
Holnap talán Mariazellbe mész, vagy koncertre
És lesmárolsz egy másik lányt, sőt…
Aztán újra felébredsz, vagy felvernek
Noone’s gonna hear your shattered cries
sírtam nagyon
amikor levágták
a másfél méternyi
habzó nyálzselét
az alsóajkamról
képet láttam akkor:
könnyel tartott nyílhalak
élvezték a sót
felhasználtak gyorsan
minden használhatótés kinyögték magukból a
végső császárt
(szalonnára gondolok,
mert azóta már lebontották
a minden
uralkodóházát)
csillagozik a szám széle ma
szemem is villog
kívánlak, tudod
a sav a gyomromban legalábbis ezt mondatja
és az folyik most egybefüggően
mint zseltatinka
le a szájszélen
bokád folyja körül, mintha a hold-súly mozgatná
szemem neked a csillagok összege
és te mégis levágod
miattad sírok nagyon most
(ez már csak kieg: milyen jó, hogy visszahozátok a topikot)
Ha jól emlékszem, volt már ennél vidámabb vers is az irodalomtörténtben, de azt nem egy fél tányér babgulyás írta
Rémálmok vérmenyétje ködöt bocsátott agyamba
Midőn gyanútlanul a Csizmadia József felügyelete alá tartozó hentesboltba indultam, hogy pénzemet legyilkolt állatok húsára költsem (a naív ember csak ennyit szól: "veszek 10 deka párizsit"...wazz, de jó nekik!)
S otthon a letargia szakadékába ugrottam fejest tripla szaltóval, dulpa csavarral, melyet a rút kaszás pontozóbizottsága 9,8 pontra értékelt
(Ült a tagok közt egy japán kakas is, ő húzta le átlagomat...valószínüleg azért, mert sosem szerettem ostoba baromfiak társaságát)
S megmérgeztem, megfoljtottam, felakasztottam, ezek után főbe lőtem magam...elindultam az Alagút felé
Ám nem nyertem bebocsátást, mert a kopasz biztonsági őr így szólt hozzám:
"Azt hiszed, ennyivel megúsztad? Sok mindent nem tudsz te még, ecsém! Pl. hawaii ing zöld sportzakóval öreg hiba!"
Minden relatív gondolatod
ott kapaszkodik a semmibe,
ahol már a semmi sem látszik,
két kézzel szorítod görcsösen,
markodba röhögő semmitmondó
alakok hadakoznak az igazságért,
s hiába lobogtatod fehér kendődet,
besároz mindent a szennyes gondolat,
tengernyi mocsok fakad,
ha kinyitják szájukat azok;
a gazok gazellaléptekkel vonaglanak
té s tova, hova nem törtet csörtetve
csőre töltött történelem sem,
szajkózva hamis igéket klónozzák
magukat elénk, hogy ráébresszenek,
milyen undorító a lét, ha nem látszunk ki
a ránk vetett háló alól, s széttaposott kávéscsészénk darabjait tovarugdossa
a beteg gondolat, s te csak állsz,
felhőket zokogsz, s szeretnéd tudni,
hogy minden relatív,
s talán ők is emberek...
Megható.
Én egy szerelmetes verssel szeretnék kedveskedni az új esztendőben:
ha már esetleg nem szeretnél valamilyen oknál fogva
ha már esetleg nem szeretnél valamilyen oknál fogva,
akkor készülj fel a következőkre:
fájdalmat helyezek az arcszerkezetedre,
szétbombázom a fejedet,
mészárszéket csinálok az agyadból,
lerúgom a méhedet,
kitépem a tüdőhörgőcskéidet,
lábszárcsontjaidat belefőzöm a Killer (amerikai staffordshire-argentín dog keverék szuka, 3 éves, tizenötszörös győztes a repatarugyáni viadaljátékokon) kajájába,
a csarnokvizedet meg egybegyűjtöm egy bögrébe,
és legfeljebb a koszorúeredet kímélem meg, ha épp olyan kedvemben vagyok
szóval ehhez tartsd magad, ha már esetleg nem szeretnél valamilyen oknál fogva
Új versem címe: Derég írtam már én ide, úgyhogy most gyöjjék az új évi optimizmus-pingvin című versem
Eddig míg azt hitted kedvesed kezét fogod
Sajtszagú jávorszarvas párosujjú patáját tartottad kezedben
S mikor csókra állt a szád, akkor érezted csak,hogy lehellete olyan, mint mikor egy borz krokodilbéllel keni be magát
Mikor pedig tonhalas szendvicset készültél gyomrod vígasztalan mélységeibe bocsátani, hogy ott víg gyomorsav martaléka legyen (s mellékvágányos gondolatként megjegyezném, hogy volt egy ismerősöm, ki legjobb barátjának saját gyomorsavát tartotta...hát az ilyet hívom én magányos embernek)
Egyszer csak azt érezted, nem tonhal volt benn,hanem élő ponty akinek belsőségei most szörnyű, örlő fogaid között sercegnek, miként nagyapád Sokol rádiója (vagy, mint a Kis Serceg)...s te voltál oly ostoba, hogy nem vetted észre a zsemlék közül kikandikáló, nyálkás farokúszóját
S mikor zongorán szívfacsaróan szépséges dallamot próbáltál játszani
Rettenetes, kikapcsolhatatlan magnetofont idnítottál el, mely az undok táncdalénekes, Aradszky László "Nem Csak A Húszéveseké A Világ" című slágerét játszotta a végtelenségig (melynél megítélésem bölcs hóbaglya szerint kevés gusztustalanabb dal létezik)
De talán most másképp lesz...
Tán ezuttal kijön rejtekéből az optimizmus-pingvin
Előslattyog kis tappancsaival,s bár tán csak ennyit motyog: "szerecsendió"
E bugyuta mondandóból Te mégis tudni fogod, hogy most jó lesz...húúúú!
vinnyog a dér, előtte tótükör
törik a fényben a sötét, több, mint ketté
és eloszlik szépen a füleken keresztül
fejekben
arányosan
dereng a valami
valami de reng
alatta a tudatnak! és a dér az
ami csöppnyi nedvvel beáztatja az agyak hártyáját
nyelvem kinyúl, hogy lenyalja a cseppben elő vizet
torokszáraz a setét
nyalom le a csecsét
én inkább
a teremtő kultivátornak
hadd nőjjön a csontom
utána meg belerontok
az arcába
de a dér
de a dér
leledzik a levelen
vajon mér?
kicsi dér, alád áll a torok
fuss bele farkacskáddal felfelé
a torok setétjébe vidd be a kis tört fényedet
hadd sejtse meg a garat
mit akar a falat
egy pillanat és szebbé lesz a tüdőből jövő huzat
ami kimondatja velem:
"éljen"
War On The Screen
(Death Of An American Special Operation Unit)
"Mayday!Mayday! We are under attack! We are under attack! We are un..."
NO VIDEO AND AUDIO SIGNAL
NO VIDEO AND AUDIO SIGNAL
NO VIDEO AND AUDIO SIGNAL
NO VIDEO AND AUDIO SIGNAL
NO VIDEO AND AUDIO SIGNAL
nyomaszt az egész világ ma
...---...
sos
...---...
a torony nyűvő vad indulat taszít
...---...sos...---...
kába undorral halgatott "HÍR" a háborúról zuhan reám
...---...
ez még nem lehet "az" a pillanat
...--
(egy névtelen áldozat naplójából valahol keleten vagy nyugaton 2001. okóber...)
