Ez a topic olyan nőkről,házaspárokról,élettársi viszonyban élőkről szól akik TUDATOSAN nem/vagy még nem/vállalnak gyereket.Hogyan élnek,mit szól hozzá a környezetük,eddig miért nem vállaltak?A késői gyerekvállalás előnyei és hátrányai.Véleményeket,hozzászólásokat,tapasztalatokat várok.
Az előbb írtam Neked, hogy tisztellek a vágyaidért, valamint azt, hogy egy klasszikus értelemben vett férfira van szükséged, és válaszoltál rá, amivel egyetértettem.
De kénytelen vagyok megszólítani újra téged. Kérlek ne sajnáld már magad annyira! Éld meg az énedet és nő mivoltodat a saját teljességében! Legyél kedves és empatikus tudj érezni és megadni magad az érzéseidnek, de mindig tudd, hogy mit akarsz illetve miért, milyen kompromisszumot vállalsz. De ne sajnáld magad könyörgöm! Nem hinném, hogy van ami jobban riaszt bennünket férfiakat, mint a megbántott, aki az életét elrontottnak érzi, de azért mást a hibáztat. Ez azok közé a dolgok közé tartozik, amit mi soha nem tudunk földolgozni, és mit kezdeni vele. Legyél laza, jókedvű, mosolygós! Viszont csak azt engedd magadhoz közel, akiből kinézed azt, hogy klasszikus értelemben véve is férfi tud lenni, azaz képes felelősséget vállalni leendő családjáért, és vágyja akarja is azt.
Ugye? ;) Két dolgot tudok nagyon: szeretni és gyűlölni. A kettő között baromi nehéz középutat találni. :P De még (átvitt értelemben) seggbe rúgni is bájosan, mosolyogva szeretem a delikvenseket. Érzéssel.
Valószínűleg nem várnád izgulva a felvételi elbeszélgetésről az értesítést. Bár ki tudja. ;-)
Nem valószínű, hogy egy olyan szituációban nyilvánvalóvá válna a különbözőségünk. A volt barátom még a szememre is vetette: túl tárgyilagos vagyok! (Sértésnek vettem.) Mert akkor épp el volt bennem romolva a kapcsoló a (munkahelyi) racionális énem és a mélyebbre elnyomott valódi karakterem között.
Én általában köszönök, elmondom (kijelentőmódban :-) ) a feladatot, megkérdezem, hogy van-e kérdés és hagyom dolgozni a társaságot. :-) 10 percig csak kibírnak. :-)
Te afféle emberkerülő ember lehetsz. Szerintem tutira nem vagy rosszindulatú, csak macerás neked keresni az "állomást" mások hullámhosszán. Pedig "annyi jó zene van"! :D
Ez a tökéletes tudatállapot (szerintem), ha nem befolyásol semmi a környezetből. :-)
Apropó döntések és befolyásoltság:
Ha van egy nadrág és te pont nadrágot szeretnél venni (az is egy döntés, hogy kiválasztasz a boltban egy nadrágot), akkor csak az számít neked a nadrágvásárlásnál, hogy jó legyen méretben, kényelmes legyen és az évszaknak megfelelő? Nem fontos neked, hogy tetsszen az a nadrág, az ízlésednek megfeleljen? Mindegy, milyen színű és szabású? Hisz' csak egy közönséges nadrág?
Mert ha nem mindegy, ha számít, hogy tetszik-e, akkor az érzelmeid egy ilyen bagatellnek számító ügyletben is közrejátszanak. Mert a tetszés-nem tetszés, lelki komfortérzet érzelmi reakció.
Vagy vegyünk egy nagyobb (értékű) tárgyat, pl. lakást. Neked mindegy, hogy néz ki az épület, szívesen élnél-e a környéken, kik a leendő szomszédaid, milyen formájúak az ajtók-ablakok, stb.? Csak annyi számít, hogy megfelelő-e az alapterület nagysága, a helyiségek beosztása és hogy mennyibe kerül? Képtelen lennél "beleszeretni" egy lakásba/házba csak úgy?
Mert egy nadrágot kihajíthatsz a fenébe, ha mégsem tetszik, megunod, akármi. De a lakásukat (otthonukat) azért nem szoktak sűrűn lecserélni az emberek - még tán a gazdagok sem! Pedig az ingatlanvásárlás komoly döntés, de ha érzelmileg nem tudsz oda kötődni, akkor megette a fene az egészet.
Még egy gondolat: rájöttem, hogy én eddig pont arra fáztam rá, ha az érzelmeimet szellemi síkra tereltem és nem engedtem nekik szabad folyást, racionalizáltam mindent.
"De amikor beléd hatolna a golyó, csak-csak éreznél valamit. ;)"
Kedves és empatikus vagy. :-)
"Hála a jó Istennek, nem te vagy a főnököm sem. Kicsinálnál, ebben biztos vagyok. :P"
Valószínűleg nem várnád izgulva a felvételi elbeszélgetésről az értesítést. Bár ki tudja. ;-)
"Mert én azt nem bírom elviselni, ha engem más személy nem kezel magával egyenrangú félnek, felém nem adja meg a tiszteletet."
Én általában köszönök, elmondom (kijelentőmódban :-) ) a feladatot, megkérdezem, hogy van-e kérdés és hagyom dolgozni a társaságot. :-) 10 percig csak kibírnak. :-)
"Az ex-munkahelyemen már-már robotnak éreztem magam. Lélektelen gépnek."
Ez a tökéletes tudatállapot (szerintem), ha nem befolyásol semmi a környezetből. :-) (És nem, nem a sztoa poikilében szoktam aludni. :-) )
A munkám maga engem sem érdekelt túlságosan sohasem, de talán épp ezt próbáltam ellensúlyozni azzal, hogy mindenkivel törekedtem arra, hogy megtaláljam a hangot és megismerjem, mint embert. Nem erőltettem a bratyizást, nem bizalmaskodtam udvariatlanul, csak természetesen próbáltam kedélyes és barátságos lenni. Akik megnyíltak előttem, többnyire sokoldalú, gazdag lelkivilágú emberek. :)
"Szerinted lehet érzelmek nélkül élni? Nemcsak egy nőnek..."
Szerintem lehet, sőt csak így érdemes. Mint nemrég Gézoonak leírtam, az érzelmek biokémiai változással járnak a szervezetben (endorfinok, dopamin, oxytocin, fenil-etil-amin), amik ha nem is teljesen analóg módon működnek minden téren az alkohollal és a különféle kábítószerekkel, mégis hatásukban és hatásmechanizmusukban hasonlónak mondhatóak. Hatásuk alatt az ember nem ugyanúgy dönt, mint nélkülük, így nem csoda, ha érzelmek (vagy alkohol, drog) hatása alatt cselekvő emberrel kapcsolatosan elnézőbbek vagyunk. Természetesen társadalmi előnyüket/hátrányukat nem mérhetjük össze. (Bár kérdés, hogy a különféle érzelmek /szeretet, szerelem, gyűlölet és a hatásuk alatt hozott döntések/ vagy pedig az alkohol és a drog okozott eddig nagyobb kárt az emberiségnek...) S természetesen a hatásuk alatt álló személy jól érzi magát, aki pedig megszokta, annak elvonási tünetei vannak (lásd Gézoo).
Atya-ég!
Személyesen nem ismerlek, így nincs jogom pálcát törni feletted. Nem is teszem ezt, félre ne érts. Biztos vagyok abban, hogy neked is számos értéked, jó tulajdonságod van. Azonban ezek alapján, amiket most leírtál, én legszívesebben a puskagolyó kilövésének fizikáját mutatnám be rajtad. Csak a felét látnád a kísérletnek, amíg meghúzom a ravaszt, már bocsika. De amikor beléd hatolna a golyó, csak-csak éreznél valamit. ;)
Hála a jó Istennek, nem te vagy a főnököm sem. Kicsinálnál, ebben biztos vagyok. :P
Nem különösebben, soha nem voltak egyenrangú "társaim" a munkahelyeken, vagy lejjebb, vagy feljebb, a kuncsaft pedig természetesen megint más kategória. :-)
Én minden embert magammal egyenrangú félnek igyekszem tekinteni. A tiszteletet megadom mindenkinek, de egy feljebbvalómnak csak azért, mert a főnököm, nem jár plusz tisztelet. Ebből is bajom volt... Mert én azt nem bírom elviselni, ha engem más személy nem kezel magával egyenrangú félnek, felém nem adja meg a tiszteletet. Amit ugye én alapból megadok neki. Ezt általában nem hagyom szó nélkül. Ez van. :P A mostani főnököm kérni szokott, sohasem utasít és nem érezteti velem úton-útfélen, hogy ő a főnököm. A többi kollégával sem. Pont ezért tisztelem és egy korrekt embernek tartom!
Az ex-munkahelyemen már-már robotnak éreztem magam. Lélektelen gépnek. De mégsem tudták belőlem a lelket, az érzelmeket kiölni. Inkább Galatheára hasonlítok az Asimov regényéből készült Robin Williams-filmből (A 200 éves ember). ;)
Ha a netes társkeresésre gondolsz, én is próbálkoztam azzal nem is egyszer, de csupa negatív tapasztalatom volt. Végleg elment tőle a kedvem, nem valószínű, hogy újrakezdem.
Ha lenne párom, nem írogatnék ide. Talán más fórumra sem. Mert lenne kivel megbeszélnem amit szeretnék, lenne programom hétvégére, stb.
"Egy munkahelyi közösségben nem törekedtél a beilleszkedésre, a jó kapcsolatok kialakítására?"
Ilyenre még én sem törekedtem, pedig nagyon nem élek "érzelemmentes" életet. De a munkatársaimhoz nem nagyon volt közöm, a közös munkán kívül. Semmi hasonló érdeklődés, semmi hasonló elképzelés, semmi.
"utána már nemcsak lázadozgattam, hanem kalap-kabát és a magam útját járom."
Jól tetted, csak így tovább... :-)
"Nem engedem többé, hogy helyettem döntsön, megszabja mit hogyan mondjak, tegyek, stb.!"
Vigyázz arra, hogy ez ne változzon jelentősen a társad megismerése után sem, hisz tudod: a nők azt gondolják, hogy a párjuk majd megváltozik a házasságban, a férfiak pedig azt, hogy nem változik... (Bár szerintem egy párkapcsolatban te sokmindenben átengednéd a döntést a Férfinak, ha mellette Nőnek érezhetnéd magad. S ez így, ebben a formában nem is lenne rossz. :-) )
"Nem részleteztem eddig, de komolyan kíváncsi vagyok a véleményedre, hogy "előnyösnek" tekinthetők-e a következők: - - - Nagy mennyiségű munka, elmaradás, ami évekkel korábbi létszámhiányból ered (a munkáltató maga a bérköltségeken akart spórolni, ezért anno felére csökkentette a létszámot), egy dolgozó két-három emberre eső munkamennyiséget végez."
Munkáltatóként ezekben a kérdésekben nehéz objektívan nyilatkozni. :-)
"Szerinted lehet érzelmek nélkül élni? Nemcsak egy nőnek..."
Szerintem lehet, sőt csak így érdemes. Mint nemrég Gézoonak leírtam, az érzelmek biokémiai változással járnak a szervezetben (endorfinok, dopamin, oxytocin, fenil-etil-amin), amik ha nem is teljesen analóg módon működnek minden téren az alkohollal és a különféle kábítószerekkel, mégis hatásukban és hatásmechanizmusukban hasonlónak mondhatóak. Hatásuk alatt az ember nem ugyanúgy dönt, mint nélkülük, így nem csoda, ha érzelmek (vagy alkohol, drog) hatása alatt cselekvő emberrel kapcsolatosan elnézőbbek vagyunk. Természetesen társadalmi előnyüket/hátrányukat nem mérhetjük össze. (Bár kérdés, hogy a különféle érzelmek /szeretet, szerelem, gyűlölet és a hatásuk alatt hozott döntések/ vagy pedig az alkohol és a drog okozott eddig nagyobb kárt az emberiségnek...) S természetesen a hatásuk alatt álló személy jól érzi magát, aki pedig megszokta, annak elvonási tünetei vannak (lásd Gézoo).
"Vagy te talán remeteéletet élsz?"
Inkább távolságtartót. :-)
"Egy munkahelyi közösségben nem törekedtél a beilleszkedésre, a jó kapcsolatok kialakítására?"
Nem különösebben, soha nem voltak egyenrangú "társaim" a munkahelyeken, vagy lejjebb, vagy feljebb, a kuncsaft pedig természetesen megint más kategória. :-)
"De kapisgálom, amire te ki szeretnél lyukadni. Csak én a komplementered vagyok, úgy tűnik. ;)"
Ez még akár jó is lehetne... ;-)
"Mert én kreatív, kétkezi munkát szeretnék inkább végezni (szerintem pl. egy kozmetikus is keres annyit, mint most én), közvetlen örömet okozni a munkámmal más embereknek.Szeretném élvezni a munkámat és szívvel-lélekkel csinálni azt. Hiába minden "dicsőség" és objektív szempontból előny a jelenlegi foglalkozásomban, ha egyszer nem szeretem!"
Akkor gondolkozz el a váltáson. Nem érdemes olyat csinálni, amit nem szívesen csinálsz. (Egy kozmetikus "adót minimalizálva" sacc/kb nettó 150e ft-ot keres, ha ügyes. Ha ez számít.)
"Ha valakinek az (leegyszerűsítve) maga a pokol, akkor észérvekkel sem lehet meggyőzni az ellenkezőjéről. "
Talán nem is kellene győzködni. Ha beindul a biológiai vekker által időzített biokémiai folyamat, akkor nem kevés önuralom kell, hogy az ember lánya ne kezdje el gyereken törni a fejét. Kérdés, hogy kinek mekkora az ingerküszöbe... Ilyen esetben a "gyerekellenes szigliknek" nem marad más választásuk, mint megfogadni Hudson Taylor Kínában térítő misszionárius tanácsát ;-) : következetesen kerülj el minden olyan helyet és helyzetet, ahol kísértésnek lehetsz kitéve. :-)
Te pedig gyorsan szedj össze egy megfelelő társat, apát, stb s hajrá. ;-) A lényeg (jótanácsként): ne válogass (hisz úgyis minden férfi disznó :-) ). (Igaz ugyan, hogy a jelenlegi farsang a "nagyon szép lányok farsangja" volt... :-) )
Nem hiszem, hogy ezt a volt munkahelyi közösségedre kellene "kenned"... (Bár a konkrét helyzetet nem ismerem, de tapasztalatom szerint egy "erős jellemű" embert nem a munkahelyi közössége mozgat...)
Akkor cseppet sem voltam erős jellemű. Hagytam magam sodortatni az árral, amit mondtak azt csináltam, ahová küldtek oda mentem. Anyám küldött erre a pályára, az ő kívánságának feleltem meg mindvégig. Apelláta nem volt, mert egyedül nevelt fel és a lelkiismeretem azt diktálta, hogy "tartozom neki". Ennyi.
Ezen a ponton én is hűvösen kimért és racionális döntést hoztam: kiszámoltam, hogy években kb. mennyi az, amennyit Anyám extra nehéz körülmények közepette, az általános neveléssel járó ráfordításokat meghaladóan szánt rám. Ez 10 évre jött ki. Érettségitől számítva kb. ennyi ideig éltem úgy, ahogyan azt ő szerette volna, utána már nemcsak lázadozgattam, hanem kalap-kabát és a magam útját járom.
Azóta javult is a kapcsolatunk. Nem engedem többé, hogy helyettem döntsön, megszabja mit hogyan mondjak, tegyek, stb.!
Azért tedd hozzá, hogy szerinted a hátrányára. :-)
Így van, szerintem. Más nevében nem is beszélhetek.
Valószínűleg ez a változás többeknek előnyös színben tűnik fel. :-)
Nem részleteztem eddig, de komolyan kíváncsi vagyok a véleményedre, hogy "előnyösnek" tekinthetők-e a következők:
- Felsővezető-váltás után az idősebb középvezetőket lecserélik, mondván, hogy "lassúak", nehézkesek, hiányzik egy szakosító vizsgájuk, különben is már elérték a nyugdíjkorhatárt, ősz a hajuk, nagy a pocakjuk, stb. Fiatal (35 alatti), ambiciózus férfiakra és nőkre, akik alig rendelkeznek 2-3 év munkatapasztalattal és emberismerettel (!), a (másod)diplomájukon is alig száradt még meg a rektor aláírása.
- Kifejezetten autoriter, katonás stílusú vezetés, parancsuralmi rendszer, napi beszámoltatások, állandó fenyegetés és stressz. Újdonsült főnökökkel elszalad a ló, pusztán élvezetből is fölényeskednek. Beosztottakkal, más kollégákkal, kuncsaftokkal, akivel csak lehet.
- Nagy mennyiségű munka, elmaradás, ami évekkel korábbi létszámhiányból ered (a munkáltató maga a bérköltségeken akart spórolni, ezért anno felére csökkentette a létszámot), egy dolgozó két-három emberre eső munkamennyiséget végez.
A túlórázás rendszeres, elvárt, a törvényi max. 180 napot is meghaladja egyhuzamban, de külön fizetség nem jár érte. Legfeljebb kevesebb fenyegetés, ledorongolás.
- Ha hibázol, jaj neked! A stressz, a fáradtság, a pozitív motiváció hiánya miatt egyre többet rontasz, ördögi kör.
- Más munkahelyet keresel, de a szakmádban telített a piac, más profilba nem illik bele a képzettséged (még menet közben tovább- és átképeztetve magadat sem!), de ha be is hívnak állásinterjúra, lesír rólad a menekülhetnék, ezért juszt sem téged vesznek fel!
"Ha mindenáron mérleget akarunk vonni, akkor pozitív az egyenleg! ;)"
Amennyiben az érzelmeket belevonod, úgy valószínűleg, ezt nem tudom (és nem is akarom) megítélni. :-)
Szerinted lehet érzelmek nélkül élni? Nemcsak egy nőnek...
Ha tetszik egy film vagy egy könyv, az is érzelem. Ha drukkolsz egy focicsapatnak, ha te magad űzöl egy sportot, az is. És a társadalmi életben, az embertársainkhoz való viszonyulásokban annál több szerepük van. Vagy te talán remeteéletet élsz? Egy munkahelyi közösségben nem törekedtél a beilleszkedésre, a jó kapcsolatok kialakítására?
De kapisgálom, amire te ki szeretnél lyukadni. Csak én a komplementered vagyok, úgy tűnik. ;)
Nekem pl. a foglalkozásom és a munkahelyem megválasztása racionális szemszögből nézve jó döntés volt. Fehérgalléros, értelmiségi szakma, van némi presztízse, közepesen jól lehet vele keresni, támogatják a szakmai fejlődést, továbbtanulást.
Csak azok a fránya érzelmek ne lennének! Mert én kreatív, kétkezi munkát szeretnék inkább végezni (szerintem pl. egy kozmetikus is keres annyit, mint most én), közvetlen örömet okozni a munkámmal más embereknek. Szeretném élvezni a munkámat és szívvel-lélekkel csinálni azt. Hiába minden "dicsőség" és objektív szempontból előny a jelenlegi foglalkozásomban, ha egyszer nem szeretem! A papírmunka unalmas, száraz, lélekölő. Nem köt le, egy cseppet sem érdekel. Ebben az irányban "fejlődni" sem szeretnék tovább.
Valahogy így van ez a gyerek-kérdéssel is. Ha valakinek az (leegyszerűsítve) maga a pokol, akkor észérvekkel sem lehet meggyőzni az ellenkezőjéről. Mert ez alapvetően érzelmi beállítódás kérdése, az más lapra tartozik, hogy ennek igazolására racionálisan ideológiát szoktak gyártani az érintettek.
Mint ahogyan a másik oldalon állók is, kontra. ;)
Természetesen ez a feltételezés nem állja meg a helyét, ha te ugyanolyan lelkesen vettél részt a "céges" bulikban, közös összejöveteleken s ugyanúgy őszintén tudtál örülni a kollegina új plazmatévéjének, mintha gyereket szült volna...
Részt vettem, élveztem, velük együtt örültem. Sokáig olyan voltam mint ők, és őket éreztem a családomnak, sok-sok testvérnek magam körül. (Egyke vagyok, mindig is hiányzott nekem a testvér!)
Viszont ők vice versa nem örültek az én örömeimnek, sikereimnek, mert vetélytársat láttak bennem. Én hülye, meg csak azért hajtottam, hogy ne szóljanak le, hogy nem tartok lépést velük. :P
Aztán jött a páli fordulat, le is írtam, hogy mi váltotta ki.
"A közösség változott, de nem "biokémiai", hanem szociálpszichológiai és szervezet-szociológiai okokból. ;) A hátrányára."
Azért tedd hozzá, hogy szerinted a hátrányára. :-) Valószínűleg ez a változás többeknek előnyös színben tűnik fel. :-)
"Ha mindenáron mérleget akarunk vonni, akkor pozitív az egyenleg! ;)"
Amennyiben az érzelmeket belevonod, úgy valószínűleg, ezt nem tudom (és nem is akarom) megítélni. :-)
"egy házasságba "belevágni" sem egyenlő az öngyilkossággal"
Miért is lenne az? A válás a macerás és drága. :-)
"A volt m.helyi környezetemre azért haragszom, mert ők elzártak és megfosztottak engem attól a lehetőségtől, hogy a társamat megtaláljam és családom lehessen."
Nem hiszem, hogy ezt a volt munkahelyi közösségedre kellene "kenned"... (Bár a konkrét helyzetet nem ismerem, de tapasztalatom szerint egy "erős jellemű" embert nem a munkahelyi közössége mozgat...)
"Beletrafáltál: azt viselem a legrosszabbul, ha távolságot akarnak tartani tőlem. Nem vagyok én szarból, hogy kerülgessenek! :P Ennél már a felvállalt konfliktus, harc is jobb."
S mi lenne az a konfliktus, amit fel kellett volna vállalniuk/vállalnotok? Kb annyit "éreztek", amit én is mondtam Gézoonak: nem egy síkon mozgunk. Nem ugyanaz volt a célotok, az érdeklődési körötök, stb. Együtt kellett dolgoznotok, különösebb konfliktushelyzet nem alakult ki, így maradt az "elkerülés", amit valószínűleg nem szándékosan hoztak létre, hanem egy spontán, mindkét részről (részedről is) létrejövő "elkerülő taktika" hozott létre. Természetesen ez a feltételezés nem állja meg a helyét, ha te ugyanolyan lelkesen vettél részt a "céges" bulikban, közös összejöveteleken s ugyanúgy őszintén tudtál örülni a kollegina új plazmatévéjének, mintha gyereket szült volna...
29 évesen azért ne érezd magad elveszve. :-) Messze még a nyugdíjasotthon. :-)
30 elmúltam már. És tényleg nagyon "öregnek", megfáradtnak érzem magam. Mert nincs családom és hiábavalónak tűnik az életem. Persze neked ezt magyarázhatom... Mindegy, leírtam. Ez vagyok én. :P
Nem lehetséges, hogy a gyesről visszajött kolléganők nem érezték már sajátjuknak a közösséget, lévén, hogy nem a közösség változott, hanem a biokémiai változások miatt ők maguk?
A közösség változott, de nem "biokémiai", hanem szociálpszichológiai és szervezet-szociológiai okokból. ;) A hátrányára. Én nem mentem el gyesre, kezdettől fogva tanúja voltam mindennek. És az elején úgy tűnt, hogy én is olyan leszek, mint a többiek, kívül-belül.
Történt, hogy az egyik legjobb barátnőm terhes lett (27 évesen). Neki hasonló munkája volt, mint nekem, de másik helyen, más kollektívában. Munka mellett tanult ő is (másoddiploma, utolsó év), és a párjával friss volt még az együttélés, esküvőt még nem is terveztek. Szóval jött a baba és nem volt kérdés, hogy megtartják-e! Bevállalta. Mi, a barátnők (akkor szintén 27-29 évesek, mindannyian gyermektelenek) csak hüledeztünk, mintha egy 16 éves tinilány akarta volna a babát megtartani... :P
Aztán megszületett a kissrác, és pár hónap után mentünk látogatni: akkor láttam meg, hogy ez a változás egy ember életében egyáltalán nem negatív változás, nem csupa árnyoldala van, sőt, megkockáztatom, a felnőttség igazi fokmérője, egy komoly fordulópont. Ha mindenáron mérleget akarunk vonni, akkor pozitív az egyenleg! ;)
Addig, amíg a barátnőm kisfia meg nem született, addig, amíg nem láttam, hogy egy bizonytalankodó jegyespárt a gyermek születése összehoz, s nem pedig szétválaszt (ha tényleg szeretik egymást!), s gyermektől függetlenül egy házasságba "belevágni" sem egyenlő az öngyilkossággal, addig halál komolyan úgy gondolkodtam magam is, mint Solemnity topiktársunk.
A volt m.helyi környezetemre azért haragszom, mert ők elzártak és megfosztottak engem attól a lehetőségtől, hogy a társamat megtaláljam és családom lehessen.
Csodálkozol, hogy ha te gyűlölsz valakit, akkor az is távolságot akar tartani Tőled? :-)
Beletrafáltál: azt viselem a legrosszabbul, ha távolságot akarnak tartani tőlem. Nem vagyok én szarból, hogy kerülgessenek! :P Ennél már a felvállalt konfliktus, harc is jobb.
"Szerinted a 2 gyerek fogyasztása után mennyi áfát fizetek be az államkincstárba????"
Ugyanannyit, mint más a saját hobbija után (ugyanakkora jövedelem esetén). Illetve ha valaki pl autósporttal foglalkozik, akkor a jövedelmének jóval nagyobb részét fordítja a közterhek befizetésére (illetékek, jövedéki adó), ez mellett nem kap semmilyen támogatást az adófizetőktől, (az "államtól").
Igen, mert semmi feltétele nincs a családtámogatásnak, még csak az se, hogy a gyerek tisztán, étkeztetve legyen tartva, a szellemiekről nem is beszélve.
Nem a szociális szférában kellene további támogatásokat, intézményeket felszámolni.
Félig OFF: a gigaprofitot termelő multicégeket kellene jobban adóztatni, meg a tőkejövedelmeket, indokolatlan kedvezményeket megvonni, akkor lenne mit visszaosztani a humán erőforrások fejlesztésére (oktatás, e.ü., szoc. ellátás) és a családtámogatásra.
A jelenlegi rendszerben a 8 általánost (sem) végzett cigány és nem cigány családoknak van igazuk, akik szarnak erre az egészre rá, de szülnek-nemzenek 3-5 vagy több gyermeket. Felnőnek, mint a gomba, de ők lesznek a "critical mass".
"Akikről beszéltem, évekig keserítették az életemet, be akartak darálni kíméletlenül."
Gondold el ezeket az embereket egyenként egy-egy gyerekközpontú munkahelyen. Ők ugyanezt gondolták volna pepitában. Egyszerűen nem a (számodra) megfelelő helyen voltál.
"Bennük sem volt egy szemernyi tolerancia, ne aggódj. Javarészt miattuk és a saját vakságom (mert ezt akkor nem láttam!) miatt tartok most ott, ahol. Gallyra ment az életem."
29 évesen azért ne érezd magad elveszve. :-) Messze még a nyugdíjasotthon. :-)
"Velük nem önmagában az volt a probléma, hogy nem akartak gyermeket vállalni (pedig ők is erősen családalapítási korban voltak), hanem az, hogy ellehetetlenítették a gyesről visszajött kolléganőket (néhány hét, hónap után mind menekülőre fogta...)"
Nem lehetséges, hogy a gyesről visszajött kolléganők nem érezték már sajátjuknak a közösséget, lévén, hogy nem a közösség változott, hanem a biokémiai változások miatt ők maguk?
"És a kedves kolléganő adójából élősködő gyeses anyukának hogy van pofája délután ötkor babakocsival felfurakodni a metróra és foglalni a helyet a munkából fáradtan hazafelé igyekvők elől?
Csodálkozol, hogy mindezek után én gyűlölöm az ilyen fajta embereket?!"
A jelek szerint nem rád vonatkozott, mégis magadra vetted... Csodálkozol, hogy ha te gyűlölsz valakit, akkor az is távolságot akar tartani Tőled? :-)
Ezt most a pesszimizmus mondatja veled. Meg az, hogy a másik oldallal ( babakocsis-tologatós) jelenleg nincsen kapcsolatod. Nagyon sok normális ember van ám. :)
Nálunk tényleg így volt, és gőzerővel kellett dolgozni egy dec. 31-én lejáró határidő (fordulónap) miatt. A kávézgatós-cseverészősnek gondolt közszférában! :P
Nem gonoszak voltak ők igazából. Inkább - nő létükre - túl racionálisak, érzéketlenek, érzelemmentesek. Lételemük a versengés, a győzelem (szakmai siker és felülkerekedés különböző szócsatákban), a dicsőség-szerzés és az anyagi gazdagodás volt, ekörül forgott minden gondolatuk. Fel sem bírták fogni, hogy mást ezek a dolgok nem motiválnak, nem ilyen jellegűek az ambícióik.
Ha most a magánéleti szempontoktól függetlenítek, az ilyen hozzáállás még a munkavégzés szempontjából is károsnak mondható. Mert szélsőségesen egoista és öncélú így minden!
"Normális" esetben azért végez valaki valamilyen munkát, hogy azzal a társadalom, a gazdaság egy szegmensének a hasznára váljon. És az tölti el a munkavállalót megelégedéssel, hogy ha látja a munkája eredményét: a kuncsaftok szintén elégedettek, pozitívak a visszajelzések, működhet a visszacsatolás. A munkahelyi vezető optimális esetben nemcsak a jól, hanem a lelkiismeretesen végzett munkát honorálja anyagi pluszokkal is.
Persze vannak olyan munkák, ahol nem közvetlen a kapcsolat a munkavégző és a végfelhasználó között, ilyenkor sokkal személytelenebb az egész és a dolgozó csak egy fogaskerék egy nagy óraműben. Ha viszont így van, akkor meg itt lép be a magánszféra: jelentéktelen kulimunka, taposómalom, mókuskerék - de van kiért gürizni. És az nem önmagam vagyok...
"Aztán ahány gyereke van annyiszor többet.. mert a gyrekei még évekkel később is adófizetők, amikor már ő maga nyögdíjjas.."
Nem szeretném más irányba elvinni ezt a topicot, így azt mondom, hogy ez ebben az esetben szép és jó, ám mit gondolsz arról, aki életében nem dolgozott (van 6 általánosa), 25 éves korára van 6-8 gyereke s borítékolható, hogy a gyerekei sem fognak dolgozni?
Nemcsakhogy december 23-án délután, hanem éjjel is, és 24-én és két ünnep között és sokszor szilveszterkor meg újévkor. A legkeményebb időszak az én területemen.
