Közölnöm kell veled, mivel nagyon szeretel te itt minden kis fosikába kritikusan, sõt megkérdõjelezõen belecsippenteni, és még a fosika sem lehet neked , /kis igényes-kényeskének/ elég büdös, magyarán te is szinte minden kis fosikát fitymagolsz,... szóval közölnöm kell, hogy a szentkirályszabadjai katonai alakulatnál, ahol az obligát 22 hónapomat töltöttem valamikor, volt egy Csoma nevü alhadnagy, akinek a fitymagolás volt a kedvenc szava. Tõle tanultuk el.
Fitymagolni az kb. ugyanaz mint a (le)fitymálni, és ha te a fitymával hozod azonnal kapcsolatba a szót, akkor az nem az én képzettársításaimra jellemzõ, hanem a tiedre. Ami érdekes gondolatokat ébresztett már régebben bennem, de ez nem rád tartozik,... mit kell nekem minden kis szart közölnöm veled?! Már elnézést!
Azért mégis nagyon respektálhatod, már ahoz képest, hogy egy esszényit irtál nékije arra a pár fitymagoló sorára…. Vagy nagyon akarsz neki tetszeni . Nem vagy következetes, de mind1.
Előzmény:dr. Szophroszüné (16760)
Némelyek A munkásosztály helyzete Angliában… című dolgozatát, némelyek A család, a magántulajdon és az állam eredetét tartják Engels önálló főművének. Én az Anti-Dühringet. És mondom is, miért.
Előtte viszont – isten bocsássa meg nekem! – némi kritikával kell illetnem még a Mestert is. Aki tudniillik több helyütt gúnyolja az átkos rezsim egyoldalú eszmei tájékoztatását, mondván, hogy ő például főiskolás korában nem olvashatta csak az Anti-Dühringet, merthogy a mocskosok a „Dühringet” [sic.] nem adták ki, így a Mester tudós-főiskolásként nem tudta eldönteni objektíve, hogy kinek is adjon igazat.
Nos, ez a „poén” a Mester azon kevés nagyszólásainak egyike, amelyeknek csak a torkuk véres.
Először is: nem tudjuk, a Mester Eugen Dühringnek melyik fontos munkáját hiányolja nagyon, ti. van a „Kursus der Philosophie”, a „Kursus der Nacional- und Sozialökonomie” és persze a „Kritische Geschichte der Nationalökonomie und des Sozializmus”.
Melyik alapján szeretett volna kontrollálni? Vagy mindhármat mohón falta volna a pad alatt a Színművészeti Főiskolán?
Elhiszem. Egy kicsit.
Nagyon viszont már nem nagyon.
A másik: ha valaki igazán tudni akarja, hogy mi található „Dühringben”, akkor éppen nem Dühringet kell olvasnia, hanem éppen Engelst kell olvasnia. Mert nem csak a művészeknek adódik olykor csekély fogalmuk arról, hogy mi jót is cselekesznek ők alkotás közben (vö. Arany: „gondolta a fene”), hanem sokan vannak így ezzel. Egy Engels például messze jobban tudja, hogy mit írt egy Dühring a művében, illetve hogy mit akart volna mondani szegénykém, még inkább, hogy mit kellett volna írnia, mint maga a szerző. Tehát Dühringet olvasni még összevetés céljából is fölösleges. Engels könyvében minden benne van, amit „Dühringből” tudni kell, sőt autentikusabban van benne, mint ahogyan az az eredeti szövegekben áll.
A harmadik: az Anti-Dühring nem vitairat. Engels intellektuálisan nem ereszkedett le odáig, hogy Dühringgel vitázzék. Az Anti-Dühring pamflet. Olyan, mint József Attila Babits-kritikája. József Attila sem süllyed odáig, hogy Babits „lélektanos ökreivel”, Babits verseskötetének kvázi kritikusaival vitázzék, hanem viszont két dolgot csinál: részint cefetül gúnyolja a „lélektanos ökröket” (miközben „odacsördít” egyet-kettőt Babitsnak is), részint megformálja egy sajátosan József Attila-i művészetbölcselet alapjait. (Egyébként ezt még a csontcsörgető Tverdota is elismeri.)
Mutatis mutandis erről van szó az Anti-Dühring esetében is. Amiként tehát nem szükséges ismernünk a „lélektanos ökrök” nyáladzásait ahhoz, hogy „eldönthessük”, igaza van-e József Attilának, vagy nincs, úgy Dühring szövegéből is tökéletesen elég ismernünk annyit, amennyit Engels idéz. József Attila is idéz annyit az „ökrök” „kritikáiból”, amennyi szükséges.
Engels savanyú almának nevezi Dühringet, én durvább vagyok ennél, megkérdezem: muszáj megkóstolnod a döglött kutya oszló tetemének húsát ahhoz, hogy „eldönthesd”, kevésbé ehető-e, mint mondjuk a borjúsült? Nyilvánvaló: a baudelaire-i dögnek is megvan a maga esztétikuma, ámde nem empirikusan, nem ízleléssel győződünk meg arról, hogy a kukacok mászta dög húsa csak korlátozottan finom. Vannak dolgok, amelyek tudhatók olvasás nélkül is. Illetve Engels olvasásával. Egyetlen példa: pontosan tudható, hogy Dühring szó szerint „megfellebbezhetetlenül végleges igazságokat” hirdet. Mert, ha nem így van, akkor Engels nem téved, nem arról van szó, hogy „nem neki van igaza” (miként a Mester él a gyanúperrel), hanem arról van szó, hogy Engels hazudik, hamisan idéz. Na most, nyilván nem így van, ugyanis, ha ez a helyzet, akkor már valaki (aki elolvasta Dühring cikkeit) régen visított volna. Vagyis ebben a vonatkozásban van értelme a hitnek a szkeptikus ember számára is; elég, ha „köztudott” (nem szükséges leellenőrizni is), hogy ehetetlen a kecskeszar, illetve, hogy nem lehet elhízni egy doboz patkányméregtől. Amely utóbbi állítás „abszolút igazság”. Mondhatnánk „megfellebbezhetetlenül örök” igazságnak is, de mi ilyet nem mondunk ugyebár! Hanem – Engels nyomán – „abszolút igazságnak”, vagyis nem „megfellebbezhetetlen”, nem „végleges”, hanem cáfolhatatlan igazságnak nevezzük azt az ítéletet, amely horribile dictu cáfolhatatlan.
A „megfellebbezhetetlenül végleges igazságokat” ígérő Dühring ezt állítja például Marxról: „A felfogás korlátoltsága… munkái és teljesítményei önmagukban, azaz tisztán elméletileg nézve a mi területünk (a szocializmus kritikai története) számára tartós jelentőség nélkül valók…”.
Magyarán: szocializmus lesz mindörökké (ámen), Marx viszont nem lesz. Ezt írja Dühring.
Én pedig kérdezem a Mestertől (ő sem fog válaszolni természetesen): ha a fenti állítás „megfellebbezhetetlenül végleges igazság”, akkor miért kell elolvasni hozzá a többi Dühring-igazságot is? Nem éppen fordítva, nem éppen Marxot kell átböngészni ától cetig ahhoz, hogy meggyőződhessünk róla: Marx valóban korlátolt, ergo nem Engelsnek, hanem Dühringnek van igaza?
Kérdezem továbbá: komolyan vehető-e, tüzetes tanulmányozásra érdemes-e az a szerző, aki „megfellebbezhetetlenül végleges igazságként” állítja, hogy Marx írásai „a szocializmus kritikai története számára tartós jelentőség nélkül valók”?
Nem vehető komolyan az ilyen szerző, mert a komolyan vehető szerző nem a jövőről (nem a „szebb jövőről”), hanem a jelenről (illetve a múltról) beszél. Ha tehát Dühring azt állítja, hogy Marx írásai ma jelentősek (mert ezt állítja!), akkor milyen alapon állítja, hogy azok „tartós jelentőség nélkül valók”? Megmondom: azon az alapon állítja, amely alapon Babarczy Eszter állítja, hogy a „szebb jövő” elkezdődött. Persze, lehet arról locsogni, hogy mi lesz majd, egyszer, mi tartós, mi nem tartós az eszmetörténelemben stb., nadeviszont – kérdezem én a Mestert (nem fog válaszolni) – mi értelme van ennek? Mi értelme van Marx tevékenységét a mábanjelentősnek, a jövőre nézve pedig jelentéktelennek minősíteni? Ezt is megmondom: annyi értelme van, mint Dühring összes betűjét elolvasni ahhoz, hogy eldönthessük: néki, vagy Engelsnek van-e igaza?
Engels savanyú almának nevezi Dühringet, az én dühringem pedig itt Babarczy Eszter.
Csakhogy én őt nem nevezem savanyú almának. Hogy miért? (Ha poénkodni akarnék, azt mondanám: mert néki van már egy édes Almája, de nem akarok poénkodni! Csak zárójelben.)
Tudniillik én elméletet is faragtam erről a játékról az Anti-Dühring, a Materializmus és empiriokriticizmus, illetve a Babits-pamflet szövegeinek ismeretében.
A következő a véleményem: hogy valamely álláspont nem „pozitíve”, hanem kritikailag fejthető ki pontosan, adekvátan, az szinte közhely. Már Szókratész is „beszélget” a műveiben (dialogosz = beszélgetés; ezt a Mester pontosan tudja), vagyis a tézis akkor egyértelmű, ha ott van mellette (előtte) az antitézis. A széplelkű olvasók persze a „pozitív” kifejtést kedvelik, merthogy az nem árt senkinek, ráadásul lehet jókat maszatolni benne – na de hát ki nem szarja le az olvasót (a Mesterrel szólván: az igazság a fontos, nem a „captatio benevolentiae”)!? Még élesebben fogalmazva: az igazság a fontos, nem pedig az, hogy a hülyék is elhiggyék: igazam van. Ez utóbbi egyáltalán nem lényeges szempont.
Tehát a kritika módszertanilag elengedhetetlen az igazság megfogalmazásához, de én még ennél is tovább megyek. Azt állítom, hogy abszolút igazsága csak annak lehet, aki nem pusztán kritikailag, hanem (pluszként) pamfletszerűen fogalmaz. Mert még a kritika is kerekedhet nagyjából így: alapvetően igaza van a kollégának, csupán néhány ponton egészíteném ki értékes okfejtését... stb.
Kényelmeskedés.
Míg, ha például József Attila expressis verbis leírja, hogy Babitsnak nyákos, üres odú a lelke, akkor onnantól a kritikus nem tévedhet, onnantól csak abszolút igazságot közölhet. Illetve tévedhet, viszont akkorát, hogy a fal adja a másikat, magyarán: az ilyen ember tollat többé nem vehet a kezébe.
Jack Londonnál Martin Eden összekötözte magát, mielőtt a tengerbe ugrott, hogy ne „győzhesse le” őt az életösztön. A pamfletíró is ezt teszi tulajdonképpen, amikor nem csupán kritizál, hanem gúnyolódik is; vagyis mintegy „szorítja” magát az abszolút igazság felé. Ha egyszer gúnyolódtam, akkor már nem maszatolhatok többé: vagy igazam van (méghozzá abszolúte), vagy pedig bukta van (méghozzá abszolút bukta).
Eugen Dühringben azt látták meg Engels barátai, amit én látok Babarczy Eszterben: a von Küche aus tudálékosság tökéletes megjelenési formáját. Ezért ösztökélték Engelst arra, hogy harapdálja meg a „savanyú almát”. Egyébként József Attilát is kapacitálták (bár olyan nagyon nem volt rá szükség) a híres-hírhedt pamflet megírására. (Lenin lelki motivációit nem ismerem.)
Míg engem maga Babarczy Eszter ösztönöz írásra. Egészen a pontosan a babarczyság, mint általános jelenség, Almási Miklóstól Vajda Mihályon, Esterházy Péteren, Friderikusz Sándoron, Heller Ágnesen (mint „barátnén”) át le, egészen Verebes Istvánig. Illetve még lejjebb: a HVG „vélemény-rovatáig”.
Ez a babarczyság.
Vagyis én nem Babarczy Eszterről írok, hanem arról, hogy Almásiék, Esterházyék tehetséges alkotóként ismerik el azt az embert, akinek egyetlen olyan mondata nincs, amely mondat kiállná a minimálisan elégséges értelem próbáját.
Na, ez hogyan van?! Ez a döntő kérdés. Tudniillik az olyan („paranoid”) országban, amelyben egy Almási egy Babarczy Esztert „tehetséges esszéistaként” tart számon, bizony, bármi megtörténhet. Egy ilyen országban Babarczy akár államelnök is lehet. Ami a legkevesebb persze, vagyis zakson. Ám mi a biztosíték arra, hogy megállnak a babarczyk az államelnöki poszton? Mi van, ha ebben a „paranoid” országban a babarczyk a végén főorvosokká lesznek kinevezve?! Merthogy miért épp orvosok ne lehetnének? Operálnak majd vakbelet is. Vagy főépítészek lesznek. Kő kövön nem marad!
Erről beszélek. És aminek semmi köze ahhoz, hogy én ismerem-e személyesen Almási Miklóst, vagy ismerem-e személyesen Babarczy Esztert. Egyiket sem ismerem. És nem is akarom őket ismerni személyesen. Sem a popójukat, sem a hónaljszőrüket, semmijüket.
A gondolatformálás nem a személyességről szól. Sőt ellenkezőleg.
Azért mégis nagyon respektálhatod, már ahoz képest, hogy egy esszényit irtál nékije arra a pár fitymagoló sorára. Kezdve azzal hogy inkább százszor magaddal. Vagy nagyon akarsz neki tetszeni . Nem vagy következetes, de mind1.
Eddig azt hittem, hogy majd csak jövőre lesz esedékes az "Utáltassuk meg sok süket pofázással József Attilát, mert még mindig túlzottan szereti a nép!" elnevezésű mozgalom zászlóbontása, de mint látom, máris gőzerővel zajlik.
Mert nincs más! Csak abból lehet meríteni, ami rendelkezésre áll. Ez idáig nem kerültek elő az asztalfiókok mélyéről hitelt érdemlő feljegyzések József Attila életének mozzanatairól.
Nem akarok vészmadár se jósasszony lenni, de manapság a közfigyelem sajnálatosan egyre inkább Wass Albert írói és költői munkássága felé irányul. JA-t mintha mellőznék. Szobrász ismerősöm mondta, hogy tele van Wass Albertet ábrázoló szobor megrendelésekkel. Most a turulmadár mellett ennek van a legnagyobb keresettsége.
Nagyon sajnálom, de a további kérdéseidre nem adhatok választ. Elsősorban azért, mert én Babarczy Eszterrel szemben igen elfogult vagyok, és véleményem- biztosra veszem-, nem lenne objektív vélemény, hanem szubjektív vélemény lenne. Így e vélemény nem lenne sem hiteles, sem teljes, akkor meg mit fáradozzak vele.
Másodsorban azért, mert Eszter ugyan közszereplő, de a magánéletét nem kellene a bulvárral közölni. Mindazonáltal mondom néked: Te jól tudod, az Eszter sose lódít, az igazat mondja nem csak a valódit. Ezért, ha meglátsz egy alkotást, melyet Eszter írt, azt figyelmesen olvasd, és ne azt keresd, ami valódi, hanem csak az igazat, a tiszta igazat, mert benne van minden szóban, minden mondatban, Eszter egész lénye. Kis fáradtsággal így jutsz tiszta képre.
2.) Aki bölcsészhallgató létére ebből a Tverdota-féle bekezdésből bármi mást szűr le, mint azt, hogy a professzora hülyeséget beszél/ír, és lövése sincsen a zsenihez, annak úgy kell. Az kb. annyira tanult meg szöveget értelmezni, sorok között olvasni és memoárt annak helyén, ebbéli minőségében kezelni, mint amennyire én megtanultam japánul. Az pedig vajmi kevés. Mondhatnám, semmi.
3.) Nem kell aggódnod amiatt, hogy ezek ezt fogják tanítani a gimnáziumokban, mert addigra se gyerek nem lesz annyi, se tanári állás nem lesz annyi, se kellően hülye szülő nem lesz annyi, hogy az ilyet el ne tanácsolják hamarost.
Úgyhogy nem eszik olyan forrón.
Csót: b
P.S.: Mi bajod van a szűzen férjhez menéssel? Kötelezővé nem tenném, de nem is ellenzem, ha valakinek ez a mániája.
A Mester tanítja:
„Némely író szövegében a lóf… is úgy hat, mintha borjúhúsból volna és még közönségesebbé válik
Az úgynevezett durva szavakat csak valódi indulatból és megfelelő helyen szabad használni, különben kimegy minden erejük és puszta disznólkodássá válnak.”
Azért idéztem a Mestert, mert átfutottam a legutóbbi néhány hozzászólásomat, és hát bizony tengnek bennük rendesen a faszok, pinák, miegyebek.
„Mentségemül” szolgáljon, hogy totál tök a memóriám. Leírok egy hozzászólást, és félóra múlva már el is felejtem kompletten az egészet, nem emlékszem arra, hogy hány darab durva szót pengettem elő benne, vagyis nem disznólkodni akarok én, csak csökött a szókincsem, illetve az emlékezőtehetségem.
De most már tudom, mi a helyzet, ezért a továbbiakban faszolok valahonnan decensebb kifejezéseket.
Ha másért nem, azért, hogy legalább a Mesterhez dörgölődjem itt egy kicsit.
„Egyébként, túl hamar és könnyen feladtad a vulgármaterialista ürességek elleni küzdelmedet”
Igen, hamar belefárad a küzdésbe a fórumozó, ha azt látja minden igyekezete hiábavaló. És hát, vagyok én egy Dzsingisz Kán? Tudod azt nem értem, mi a fészkes fenének kell Vágó Mártát ostoba tyúknak tartani? Még ha az volna, de messze nem az! Se Vágó Márta, se Szántó Judit nem azt állította, hogy ők aztán most megmondják a teljes igazságot a nagy költőről. Mindketten jelezték, hogy a saját szemszögükből mesélik a történetet. Ahogy azt ők látni vélték, érezték, akaratuktól hagyták magukat befolyásolni a történet írása közben. Nem hiteles életrajzot szándékoztak nekünk ajándékozni, hanem József Attila életének csak egy kis részét, epizódját ismertették a teljesség igénye nélkül. Ami viszont nem tartozik a nagyközönségre arról nagyon helyesen, hallgattak.
Csak hát a „Géniuszunkról” minden lepereg! Ha egyszer valakiről megállapította, nem megállapította, hanem csak egyszerűen kijelenti, hogy az általa megnevezett illető nem üti meg azt a mértéket, ami az ő kényes ízlésének megfelel, akkor az jobb, ha elássa magát. Viszont figyeld meg, ha esetleg őt éri bármilyen elmarasztaló vagy sértő megjegyzés, akkor rögtön úgy viselkedik, mint egy elsőáldozó kisfiú, akit Tóth Tihamér szellemében neveltek.
„Minden normális országban...”
Kunczénak jogában áll eltávozni (lakni) a „minden normális országok” valamelyikébe. Ha akar. Vagyishogy jogában áll lakni abban a „nem normális” (Babarczy kifejezésével: „paranoid”) országban is, amelyben nem kacagnak szívből az ő varjúként szárnyaló hollófekete humorán, se az övén, se a Kövér Lászlóén, se a ladányi polgármesteréén, se a Zuschlag Jánosén, mert itt valahogy nem kacagnak, ez itt egy ilyen gyomorbeteg, nem normális ország, nálunk valahogy nem humor, ha a zsidógyerekek már nem fáznak a krematóriumban, meghogy akaszd föl magad, meghogy harapjál ciánt! (Aztán, hogy melyik az a „normális ország”, ahol mindez humor, nem tudom, de nem is érdekel, nem akarok rajta vitázni – és ha én egyszer nem akarok, akkor nem is fogok.)
Szóval joguk van ezeknek az embereknek bárhol bármit viccőni, miközben nekem jogomban áll azt mondani, hogy ők viszont húzódjanak rá a nagykoalíciósan normális Nemzeti Liberálhumor ébenfekete faszára; mindannyian.
Továbbá – ismétlem – jogomban áll veletek nem vitázni azon, hogy mi humor és mi nem humor, semmi közöm az ízlésetekhez, ugyanakkor jogomban áll hányni a fekete gusztusotoktól.
Egyébként én ezen a fórumon is megszakítottam minden közvetlen kommunikációt a Kuncze-féle, Kövér-féle, Zuschlag-féle akasztgatós „humoristákkal”. Sőt van olyan fazon közöttük, akinek már el sem olvasom a szövegeit.
Ennyi.
"Nagyon ne legyen félreértés: én értettem Kuncze mondandóját, tudom, hogy a nyafogó gazdagoknak ajánlott öngyilkosságot"
Minden normális országban fekete angol humornak tekintették volna Kuncze inkriminált ciános mondatát. Csak a provinciális, torzító magyar akusztikában nem lehet rajta nevetni vagy mosolyogni.
Pedig tud ez hízelegni is, ha alárendelt énje lép működésbe, úgy tud hízelegni, mint amikor Piszkos Fred dícsér valakit.
Annak viszont gyöngülő memóriával is nagyon bírok örülni, hogy vannak még, akik megjegyzésre érdemesítik a Mester szavait! Szmájli!
Visszatérve a korrekciódra: „a lábas/fedő már nagyon lényeges különbség, kivált a polc magasságát tekintetbe véve” – ne vedd szembehízelgésnek, ez telitalálat!
Hosszan idéztelek, elsősorban azért, hogy még egyszer el legyen olvasva a szöveged, annyira szép a Mozart-metafora… illetve nem… nem fogok itt hazudozni, elsősorban azért, mert vitázni akarok veled (illik a szövegösszefüggést is megmutatni), és másodsorban azért, mert jót írtál…
Na most, ha te az vagy, akire gondolok, akkor igen-igen jól, behatóan ismered Shakespeare-t, ezért nagyon érdekelne, miként értelmezed a yorki herceg alábbi megállapításait:
Seggnyaló figura, az összes nickjén, csak akkor jár a szája, ha nem érzi úgy, hogy az illetőnek olyan tekintélye van, ami előtt hasra kell esnie.
Annyira tiszteli Moldovát, hogy nem is mer vele megismerkedni, hanem a nejét küldi be a dedikációra. Miért? Mert egyszerűen fél. Fél, hogy:
1. Moldova tesz rá valamilyen megjegyzést, akár csak enyhén gúnyosat is, ami persze nem történne meg, de retteg a lehetőség ezrelékétől is
2. Moldova nem gyakorol rá olyan magnetikus benyomást, hogy továbbra is Istenként tisztelhesse a messzi távolból, kis házi oltára vagy totemoszlopa előtt hajbókolva.
3. Esetleg nem állta volna meg, hogy megkérdezze: Mester, mi a faszomért keverte össze a könyvében Kodolányi János feleségét a lányával? - és akkor megtörik a varázs.
ám ha Kuncze Gábor inkább kapszulázik, akkor a Kuncze Gábor sem ellenfél. Pusztakézzel nem érünk hozzá. Hanem az orrára baszunk egyet, és aztán, ha érti, akkor viszonylag intelligens eb, ha meg nem érti, akkor úgyis mindegy.
Megkapó, ahogy így építgeted magadnak az erkölcsi piedesztált, malter-tégla-malter-tégla, csakhát magas lesz az neked, még leesnél.
Mint ahogy leestél, mindössze néhány hónappal később, mint hogy utoljára barátsággal szóltam hozzád, amint azt szokás szerint ismét voltál szíves idézni.
Ha attól tartasz, hogy megenyhülök irányodban, akkor meg tudlak nyugtatni, ez soha többé nem fog előfordulni...
Mert bár lehet helyteleníteni Kuncze szövegét, csak ne olyan tegye már, aki emberek Borba sétáltatását még a tökük satuba szorításával szigorította volna, ha, akkor..., ugyebár...
Tudniillik van ugyan különbség a te és Kuncze szövege között, de az semmiképpen sem hízelgő a számodra.
A szél, amikor nem csinál semmit, akkor halott. Elfogyott az ereje, elenyészett, meghalt, elvonult megpihenni a semmibe.
Született, elmúlt. Olyan, mint az ember: hoz és visz, áldás és átok. A nyugati szél hozza a kedves illatát (Burns), a keleti szél tragédiát görget maga előtt (Tennyson). A szél viszi magával a válaszokat, ahogy Dylan mester arra találóan rámutatott.
Ha pedig a szél meghalt, majd kerekedik helyette egy új, egy másik.
--------------
PS:
Egyébként, túl hamar és könnyen feladtad a vulgármaterialista ürességek elleni küzdelmedet és hagytad magad lehengerelni a dialektikus materializmus szóömlenyétől, de lehet, hogy csak meguntad, ami teljességgel érthető olyan "vitapartnerrel" szemben, aki már annyira megkeveredett saját magától, hogy egyik nickje nevében válaszol a harmadiknak. Ez általában a súlyos alkoholos befolyásoltság jele, és ha ilyet látsz, jobb átmenni az út túlfelére.
„…nem dörgölődöm még a Mesterhez sem, erre mindjárt lesz is konkrét példa.”
Idézet az egyik könyvéből:
„Nem tudom felmérni, hogy hány embert ingerelt fel ellenem a Kádár János melletti nyilvános és megismétlődő kiállásom. Akadt olyan olvasó, aki látványos módon jelezte, hogy többé nem tekint kedvenc írójának, régi könyveimet levette a polcáról, és egyszerűen bedobálta a társasházunk kapuján.
Soha annyi névtelen levelet nem kaptam, mint az 1990-es évek elején, egy-egy hasonló nyilatkozatom után. Exempla trahunt, a példák vonzanak, mondja a latin, a hangvételük jellemzésére kiemelek egyet a kötegből.
Mikor feltéptem a borítékot, szappanforgácsok hullottak ki belőle, egy külön kis cédulát is mellékeltek hozzá: „ezzel mossa meg azt a piszkos száját!" – akkor már kezdtem sejteni, hogy nem lakodalomba invitálnak. Maga a levél pedig a következőképpen szólt:
„Általam igen kicsire becsült [itt a Mester polgári neve szerepel]!
Amit Ön a televízióban produkált, az szégyen a magyar írókra és a magyar kultúrára. A gyalázatos kulturálatlan hangneméről nem kívánok Önnel vitatkozni, az Önt minősíti.
Kádár az országot egyben tartotta? Ki akarta szétszedni? Így is csak több hadosztály szovjet tankkal, szögesdrótkerítéssel, százezer besúgóval, munkásőrséggel sikerült a rendszerét fenntartani. Igen nagy államférfiúi teljesítmény!
Haynau, a bresciai hiéna »csak« 140 magyar hőst végeztetett ki, Kádár 4-500-at, sok tízezret börtönbe vetett, 200 000 ember elmenekült Nyugatra, százezrek karrierjét törte félbe a gyilkos kádárizmus.
A magyar nép döntő többsége úgy tartja, hogy Haynau pitiáner gyilkos volt Kádár Jánoshoz képest, igaz, hogy egyikük sem volt magyar, de Haynau élete alkonyán legalább megkövette a magyar népet.
Moldova úr kezdjen gyűjtést elvbarátai között annak érdekében, hogy mielőbb emléktábla álljon Triesztben, Csermanek János szülővárosában. [A kedves levélíró nyilván Fiúméra gondolt.]
A rendszerváltás után a kommunisták is hasonló nagyságrendben érdemeltek volna hasonló sorsokat. Ehelyett ők lettek a legnagyobb kapitalisták, bankárok stb. Ón kiment a temetőbe Kádár János sírjához. Ajánlom, ha legközelebb kimegy, ne is jöjjön vissza, ássa ki azt a tömeggyilkost, feküdjön mellé. Mivel már a seggét nem tudja kinyalni, tegye meg ezt még előtte Thürmer seggével..."
Ezután a levélíró édesanyámra tesz néhány megjegyzést, melyet nem kívánok idézni, majd az aláírás következik:
„...egy nem tisztelője, hanem utalója.
U.í.: gondolom, a százezer besúgó között Ön is szerepel. Lehet, hogy még ennél is nagyobb funkciót is betöltött a gyilkos hazaárulók gépezetében. Talán egyszer erre is fény derül!”
(Ez a jóslat be is teljesedett, bár ellentétes eredményt hozott, mint amilyenre a levélíró számított, 2003-ban kézhez kaptam azt a dossziét, melynek tanúsága szerint a III/III-as csoportfőnökség tizenöt évig tartott szoros megfigyelés alatt.)
Egy, a közéletben tevékenykedő okos asszony a hozzá érkező fontosabb leveleket elolvasva úgy osztályozta őket a polcain, mintha azok gyógyszerek volnának. Némelyiket idegcsillapítóként vagy altatóként használta, másokat pedig vérnyomásemelőnek vagy hánytatónak. Őszintén csodáltam célirányos bölcsességét.
Nem akarom azt állítani, hogy nekem jólesnek a hasonló üzenetek, de nem is rendítenek meg túlságosan, ez olyan volna, mintha az ember a villámcsapás helyett a mennydörgésbe halna bele. Csak annyi tanulságot vonok le, hogy engesztelhetetlen ellenfelekkel kell harcot vívnom és ebből semmiféle ürüggyel nem állhatok félre.”
Mindenekelőtt három mondat a Mester által idézett levélből, két tételben:
(1) „A gyalázatos kulturálatlan hangneméről nem kívánok Önnel vitatkozni, az Önt minősíti.”
(2) „Ajánlom, ha legközelebb kimegy, ne is jöjjön vissza, ássa ki azt a tömeggyilkost, feküdjön mellé. Mivel már a seggét nem tudja kinyalni, tegye meg ezt még előtte Thürmer seggével...”
Még egyszer: „gyalázatos kulturálatlan hangneméről nem kívánok Önnel vitatkozni, az Önt minősíti”.
A Mesterrel való vitám pedig stilisztikai meghatározottságú; ezt írja: „..,.engesztelhetetlen ellenfelekkel kell harcot vívnom és ebből semmiféle ürüggyel nem állhatok félre”.
Kérem, azt, aki olyasmit ír a másiknak, hogy ásd ki a halottat a sírból, azt nevezhetjük mi mindennek – nevezhetjük Marosán Györgynek, Rajk Lászlónénak, nevezhetjük Tverdota Györgynek, bárminek, csak éppen ellenfélnek nem nevezhetjük. Továbbá aki azt írja a másiknak, hogy nyald ki a halott seggét, vagy ha nem áll módodban, akkor esetleg nyald ki a Thürmerét, továbbá aki azt mondja a másiknak, hogy akaszd föl magad, nyeld be a ciánkapszulát, dögölj meg, mert különben én verem szét a fejedet szívlapáttal, rúgom lúdtojás nagyságúra a tökeidet József Attila tökeivel együtt és így tovább, az nem ellenfél. Az ilyenekkel nem „harcot vívunk”, mint ahogy a veszett kutyával sem harcolunk. Hanem megmarkolunk egy összesodort képes újságot, mogyoróvesszőt, fejes vonalzót, esetleg egy közepes méretű akáchusángot, ami van, és azzal baszunk az orrá egyet (képletesen szólva persze), hogy vinnyogva odébb kotródjék a közelünkből. Vagy akár „petrencével” is dolgozhatunk (minként Babarczy Eszter nehezményezte itt a múltkoriban), a szarkazmushoz, a vitriolhoz való affinitás kérdése az egész, tehát végül is mindegy, az a lényeg, hogy az ilyenekhez nem nyúlunk pusztakézzel. Ismétlem: ezek nem ellenfelek.
Sőt többen közülük még csak nem is csahos kutyák – hanem patkányok. Nem fogdossuk a kezünkkel, nem vívunk velük lovagi tornát, hanem az agresszív, gyilkos hajlandóságú embereket főúri grandezzával hajtjuk a pállott picsába elfelé. Nota bene nem azokat, akikkel szögesen nem értünk egyet (az egy egészen más kérdés), hanem az akasztást, gyilkosságot, öngyilkosságot proponáló férgeket rugdossuk félre kecses, graciőz lábmozdulatokkal.
Nagyon ne legyen félreértés: én értettem Kuncze mondandóját, tudom, hogy a nyafogó gazdagoknak ajánlott öngyilkosságot, és ha vannak emberek, akiktől irtózom, akkor azok a Bayer-féle, Babarczy-féle nyivákoló gazdagok, mégis azt mondom, bizony, hogy a Kuncze is húzzon el a bogáncsos Bodri fürge faszára, ti. méregkapszulát nem kóser dolog ajánlgatni. Még metaforikusan sem. Mondja azt, hogy szúrja magukat tökön a manus, szúrja magát szűzhártyán, ha Babarczy néni az illető, kapjon bele a frizujába a milnei szél, vagy mondjon bármi szörnyűségeset, ám ha Kuncze Gábor inkább kapszulázik, akkor a Kuncze Gábor sem ellenfél. Pusztakézzel nem érünk hozzá. Hanem az orrára baszunk egyet, és aztán, ha érti, akkor viszonylag intelligens eb, ha meg nem érti, akkor úgyis mindegy.
Nos, nagyjából ez a kritikai megjegyzésem volna a Mester felé. Dörgölődzésileg.
is the standard for delivering high-impact, rich Web content. Designs, animation, and application user interfaces are deployed immediately across all browsers and platforms, attracting and engaging users with a rich Web experience.
