Tudod, apám mondta mindig: a jó tanácsot mindig meg kell hallgatni, de nem kell mindig megfogadni. Ez szerintem különösen akkor igaz, ha adott tanácsot nem tudjuk teljesíteni. Az, hogy valaki jól, humorosan, érdekfeszítően, frappánsan stb. tudjon leírni valamit, ahhoz nem elég csak tanulni. Kell még valami, hogy az emberben legyen, ahogy te szoktál fogalmazni, lópor.
Az első emberi bátorság Áldassék: a Tűz csiholója, Aki az ismeretlen lángra Úgy nézett, mint jogos adóra.
Mint egy Isten, hóban vacogva Fogadta szent munkája bérét: Még ma is minden bátor ember Csörgedezteti az ő vérét.
Ez a világ nem testálódott Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak: Legkülömb ember, aki bátor S csak egy külömb van, aki: bátrabb.
S aki mást akar, mint mi most van, Kényes bőrét gyáván nem óvja: Mint ős-ősére ütött Isten: A fölséges Tűz csiholója.
Na igen, te aztán vetted a prométheuszi-alamuszi bátorságot, és „parodizáltál” egy bátrat az egykori munkaszolgálatosok szenvedésein, persze csakis esztétikai, zsurnálszakmai alapon ugyebár; merthogy akit egyszer elvittek a nyilasok ugyebár, az ugyebár élete végéig Rózsa Sándor marad, vidéki tahó; de legalább annyira nem tudhatja, mit jelent a „capriccio” szó, miként a „parodista” nem tudja, hogy mit jelent a „gútirozás”.
Hát hogyne!
Így van ez! Ahogyan – a szintén bátor – apuka tanította a pici lyánynak annakidején.
Apuka és a kislánya…
Legyetek akkor most mindketten méltán Istenek, fogadjátok tőlem jó szívvel „szent munkátok bérét”!
És persze a bátor „figyelemfölhívóknak” is ez a díjuk – olvassák ők is! – közös a bér.
Ennek már nem is kell gugliznia, mert ott az italbolt cégérén a liberális Nagyigazság (von Kneipe aus).
Ennek valóban nem kell gugliznia. Guglizni neked kell egy olyan témában, amit éppen te vetettél fel.
Ja, hogy ennek te azt rovod fel, hogy járt/jár kocsmába?
Hát kapaszkodj meg, ez így van és bár ez eddig erre nem volt különösebben büszke, de ha még sokat ostorozod, még a végén az lesz:)
Tisztázzuk még egyszer.
Azt mondtad, hogy neked úgy rémlik, hogy Fekete gólkirály is volt valaha. Mindez neked, aki itten nagyívű felfutó-bekk történelmet kanyarítasz, rémlik. Dózsa-drukkerként...
Na persze te úgy veszed fel, és rakod le a szuperképességeket, mint valami kalandjátékban.
Egyszer tudsz linkelni, aztán már a fiad linkel helyetted, aztán megint tudsz. Egyszer minden leírt szóra pontosan emlékszel, aztán ahogy leírtad, azonnal el is felejted.
De szerintem egyszerűen és gusztustalan módon hazudozol össze-vissza.
Talán gyűjtögessél krediteket és próbáld meg az igazmondás képességét begyűjteni, akkor sokkal kevesebb gondod adódna ezen a speciális helyen, amit internetnek nevezünk.
Itt ugyanis nem az van, hogy apu előadja okosságát, közben anyu az elsózott rántottát kavargatja nagy komolyan, és tudja, ha nem mond ellent, könnyebben szabadul. A kölök meg inkább órákig folyatja a vizet a fürdőben, hátha az az idióta fater elalszik végre és nem kell vele beszélni.
Hanem az van bazmeg, hogy ez itt, aki sosem volt Dózsa-drukker, tudja, hogy Fekete László ezüstcipős volt és tudta ezt már akkor is, amikor még egy árva feles sem csúszott le a torkán. (Megjegyzem, a kocsmából csak a név lényeges, lehetett volna az akár sportbolt és ez valószínűleg azt is ismerte volna, ahogy ismerte Grosics, Bozsik, vagy Jónyer boltját is. Bár igaz, Gedó, vagy Sándor Csikar kocsmáit is ismerte, hát istenem, ez egy ilyen kocsmázós.)
És akkor kiderül, hogy te meg nem tudod, bármekkora helyi menő csávónak adod is itt el magad.
„Külön köszönöm, hogy Babarczy Eszter írásainak sorsát is ennyire a szíven viseled.Szerintem is különleges, kitűnő szerző. Jó ízlésed van.”
Igen, csakhogy ez nem irónia. Ezt nevezik a férfiak puncivitézkedésnek, görcsös erőlködésnek. Ha ugyanis szerinted jó szerző Babarczy, akkor az a te ízlésedet minősíti, nem az enyémet. Az én ízlésemet az én véleményem minősíti. Tudod, mi a kettő között a különbség? Nincs az a hülyegyerek, aki ne venné észre, hogy idétlenül vicsorogsz. Nem ironizálsz, nem könnyed vagy, hanem eszelős.
Mentálisan nem egészen egészséges ember az, akinek szent meggyőződése, hogy róla csakis szeremből, rajongásból, a „jó ízlés” okán írhat valaki rosszat, alkothat róla lesújtó véleményt.
Van az úgy – hidd el! – hogy Hitlerről is rosszat írunk, pedig egyáltalán nem tartjuk „különleges, kitűnő szerzőnek”, nem vagyunk belé szerelmesek.
Ha van pszichiátered, szerintem beszéld meg vele, amit most „hallasz” tőlem: bele kéne nyugodnod a megváltoztathatatlanba: nem érdekel a szexfórumod, meg sem néztem, valószínűleg kiterelném magamból a taccsot tőle, szóval nem kellesz, hiába tukmálod itt magad már nem is tudom, hányadszor. És ezt nem azért mondom, merthogy utállak, hanem azért, mert valóban nem kellesz. Még annyira sem, mint Babarczy Eszter. Illetve éppen annyira.
Nekem ez a fórum kell (amíg ki nem tiltanak innen, ha pedig kitiltanak, akkor kiskezicsókolom!), itt írom jó szöveg, ahogy eszembe jut, a női szexbaromságok részint hidegen hagynak, részint a beleimet forgatják össze-vissza, kívül-belül.
„Külön köszönöm, hogy Babarczy Eszter írásainak sorsát is ennyire a szíven viseled.”
Ha nem volna a fogalmazási készséged nagyjából egy kólás flakon szintjén (illetve valamivel alatta), akkor tudnád, hogy Babarczy Eszter „írásainak sorsát” csak akkor „viselném a szívemen”, ha az írásokat kutatnám, szerkeszteném, gondoznám, archiválnám stb.
Én viszont ilyesmit nem teszek. Hanem azt teszem, hogy elolvasom a Babarczy Esztert köztársasági elnöknek c. topikon közölt Babarczy-írások egy részét, s azoknak egy részéhez megjegyzéseket fűzök. Ezt glosszázásnak nevezik, nem pedig szíven viselésnek.
Vagyis az ironikusnak szánt mondat kb. így helyes: Örülök, hogy Babarczy Eszter írásait is figyelemmel kíséred.
Ennyi. Ilyen egyszerű ez, látod, csak férfiembernek kell születni hozzá. Ismétlem: általában is, a nő, ha ironizálni, gúnyolódni szeretne (szegénykém), óhatatlanul szánalmas vicsorgás lesz a buzgalmából, míg a te esetedben ez egész biztosan így van. A szarkazmus nem női műfaj. Még az amazonok sem képesek megfelelően művelni. Nem rajtam röhög az olvasó, hanem rajtad, pedig elhiheted: engem gyűlölnek itt, nem téged, engem szeretnének egyszer már szívből jól kiröhögni! Amivel viszont még várniuk kell, merthogy valójában nem szolgáltattál hozzá szívbőli röhögnivalót. Csak amolyan szokványosan erőlködőset. Ezért (is) mondom, hogy szánalmas az igyekvésed.
És azért is, mert ha beleolvastál volna ebbe a topikba, akkor tudnád, hogy korábban Babarczy éppoly borderline módon volt tolakodó, amiként te, és éppolyan prosztó módon viselkedett, mint ahogyan te viselkedsz most.
„Ha szükséged van ránk, itt továbbra is bármikor megtalálsz minket és írásainkat: (…)”
1) Korábban világosan közöltem: nincs szükségem rátok. Bármiről, bárkiről tudok írni, ha akarok. Nem csak Vágó Mártáról, hanem a III. Richárdról is, Sterbinszky Amáliáról is, Nyári Kölyökről is, a sztálinizmusról is… bármiről.
2) Akkor lesz stílszerű az „iróniád” (pontosabban: akkor lesz igazán irónia), ha majd én tolakszom hozzád. Egyelőre viszont fordított a helyzet. Te szólítottál meg engem, míg nekem eszem ágában sem volt veled eszmét cserélni. Vagyis rólad írok, nem pedig hozzád. Hidd el nekem (mert jót akarok), vicces helyzetbe kavartad magad!
Nem tudom, érted-e, miről beszélek? Ha még mindig nem egészen érted, akkor figyelj jól. Innentől kezdve vonal – vagyis e hozzászólás végeztével csak egyes szám harmadik személyben írok rólad mint a nagyon ostoba feministák egyikéről, ti. szerintem a feministák legbutábbjai közé tartozol.
Kövesd tehát a férfi példáját, és akkor – talán – nem kerülsz lehetetlenül hülye helyzetbe!
Vagy kövesd azon pimaszkodó, sőt mocskos szájú nickek példáját, akik már megértették: nem fogok velük beszélgetni. Még akkor sem, ha a moderátorok kötelezővé tennék a mindenkivel való társalgást. Merthogy akkor inkább tiltsanak ki.
Tehát még egyszer válaszolva a nagyon szerencsétlenül megfogalmazott, nyomorúságosan seggriszáló invitálásodra („bármikor megtalálsz minket és írásainkat”), azt tudom mondani: lényegileg az írásaitok sem érdekel (csak mint applikátumokat olvasom), míg benneteket eszem ágában sincs megkeresni. Sehol.
"Esterházy az ő nőméltatása során idézőjelbe teszi a nevét („Esterházy Péter”); és akkor tegyük hozzá a teljes igazság kedvéért: bizony, hogy ez bizony nem így működik ám, tekintetes Esterházy gróf úr!"
Kedves Marcus Luccicos!
Nem ő tette idézőjelbe a nevét, hanem én, ugyanis a szöveget nem Ő mondta, hanem én találtam ki és tulajdonítottam neki, a világtörténelem első vendégszövegajándékozási aktusának lehettél tanúja.
Gratulálok.
Előzmény:Marcus Luccicos (16777)
Megnéztem a hozzászóló által csatolt forrást, tüzetesen áttanulmányoztam, s azt tapasztaltam, hogy a honlapon az egyetlen néven nevezett szerkesztő (ún. „anyaszerkesztő”) nőnemű lény: Forgács Zsuzsa. Amiből nyilvánvalóan következik, hogy ez a pimaszkodó, izmoskodó kis suvernyák vagy Forgács Zsuzsa maga, vagy valami gyáva nímand, aki a honlap felelős szerkesztőjét is kompromittálja.
Az egész azért érdekes, mert a nők, különösen a feminista nők egy része igencsak igyekezne már a hatalomba is, mégpedig azzal a jelszóval, hogy a nők empatikusabbak, érzékenyebbek, finomabbak, kompromisszumkészebbek, intelligensebbek a férfiaknál, sőt racionálisabbak is, ezért kéne úgymond feminizálni a politikát. Merthogy az jaj de nagyon jó volna mindannyiunknak!
A női racionalitás, az volna jó!
Idézek a Szomjas oázisról, s ezúttal nem Esterházy Péter, hanem Forgács Zsuzsa aláírással jegyzett szöveget: „P. Balogh Andrea írását különösen olyan férfikritikusok figyelmébe ajánlom Selyem Zsuzsa irásával egyetemben, akik saját racionalitásukat tekintik az egyedüli érvényes racionalitásnak”.
Tipikus példája annak, amikor a nyivákoló kiscsajszi a férfiakkal harcol, a férfiakat karmolássza.
Pedig hát nem női racionalitást kellene a „férfikritikusok” figyelmébe ajánlani (ez ugyanis agyrém, ti. nincs többféle racionalitás, valami vagy racionális, vagy nem), szóval nem ajánlgatni kellene, hanem meg kéne tanulni kulturáltan viselkedni. Horribile dictu tán’ még a feministáknak is.
Kezdem azzal, hogy az intelligens nőt nem eszi oda a penész, ahol nyilvánvalóan nem fogadják barátsággal, sőt az obligát piszkoskodása után élesen ellenséges reakcióra számíthat.
Ha viszont mégis megszólítja azt, aki nem szívesen társalog vele (mert láthatóan utálja ezt az embertípust), szóval, ha mégis, akkor legalább nem szívózik a másikkal, nem kekeckedik, nem pimaszkodik, hanem megpróbál a legendás női tulajdonságoknak megfelelően (empatikusan, kiegyensúlyozóan, kedvesen, leszerelően, kompromisszummal, racionálisan, intelligensen) viselkedni.
Ha viszont mégsem bírja ki, mégiscsak gennyeskedik azért egy kicsit az ő aprócsaka lelkének megférfiasítása végett, s amiért persze kap a szeme alá egy devecseri suhintóst, akkor haladéktalanul eltávozik a területről, nem várja be az újabb és újabb pofonokat.
Egyébként az idézett nick viselkedése frappáns lenyomata az általában vett női ostobaságnak, szokványprovokációnak. Jobbára az történik (tulajdonképpen függetlenül a családok intelligenciahányadosától), hogy a férfi rohadtul unja már az asszonyt, semmi érdekeset nem talál benne, ezért aztán nézné a meccset, inná a sörét, vakarászná a tökeit, ami éppen jólesik, ám ami az asszonyt igen-igen frusztrálja, némelyiket kifejezetten „nőségében” sérti. Nem képes belenyugodni a dologba, ezért elkezdi piszkálni, buzerálni az emberét, aki egy darabig tűri, majd mordul egy közepesen durvát, kisvártatva mordul egy jóval durvábbat, de az asszony csak nem hagyja abba. Csak mondja a magáét, csak mondja, mire az manus végképp nem bírja tovább, s egy akkorát odacsap a nőnek, hogy a piperepolc adja a másikat. Aztán a csaj mehet panaszra a nővédelmi alapítványhoz.
Sietek leszögezni: nem mindig ezért üt a férfi, viszont az ilyesmi alaphelyzet, és lám, itt is erre adódott példa. Jött a nő (már ha a Szomjas oázis társszerkesztője nem férfi, legalábbis nagyon remélem, nem férfi írja nekem, hogy „angyal” vagyok, ti. akkor még rosszabb a helyzet), szóval jött az amazon, vitézül megdomborította picike muszkliját, és hát kapott rá egyet értelemszerűen. Majd jött megint. Újra kapott, aztán megint.
Félreértés ne essék, joga van hozzá, mint ahogyan az átlag asszonynak is jogában áll megállás nélkül, éles fejhangon kárálva perelni az urával, vagyis csak azt nem értem, miért van csodálkozva időnként azon, hogy a férfiak az efféle bigéket a hátuk közepére nem kívánják. Némelyek fizikailag is bántalmazzák a nőket, eléggé el nem ítélhető módon, bár azért hadd tegyem hozzá: a lelki, verbális agresszió tűrésének is van valahol egy határa.
Tehát. A fönt idézett, pimasz hangú hozzászólást átfogalmazom; megmutatom, hasonló esetben miként beszél egy átlagos „férfikritikus”: A honlapunkon közölt, Esterházy Péternek tulajdonított, szöveget valójában nem Esterházy írta, hanem a szerkesztőség fogalmazta, bonmónak szántuk, ezért is tettük Esterházy Péter nevét idézőjelek közé. Talán nem egészen sikerült a tréfa, így azoktól az olvasóktól, akiket esetlegesen félrevezettünk, ezúttal is elnézést kérünk!
Ennyi. Nem az intelligens nő (vs. férfi), hanem egy legalább közepesen kulturált ember megfogalmazása ez.
"Amikor azután Göröcsék kezdtek szépen kiöregedni, Fekete Golyó már szinte semmit nem ért, noha a futógyorsasága nem kopott. Gyors volt, mint a vínervalcer, csak nem annyira fortélyos. Mondhatjuk így is: nem vágott megfelelően az „agya”. "
Göröcs 1972-ben ment el a Dózsától, Fekete pedig 1973-ban játszott először az Újpestben. 1981-ben lett ezüstcipős.
Előzmény:Doppelstangel (16821)
Ha a dátum az érdekes, azt elő lehet kotorni a rendelkezésre álló adathalmazból, kiderül: 1980-81-ben Nyilasi volt a gólkirály, 1981-82-ben pedig a Hannich. De nem a dátumok az érdekesek, legalábbis számomra, vagyis én – nem győzöm hangsúlyozni – egyfajta stílusról, szellemiségről beszélek, és pontosan ezért nem a „Göröcs”, hanem a „Göröcsék” kifejezést használtam. Nagyon nem mindegy. De fogalmazhatunk így is: Szuszáék, Göröcsék alakították ki a Dózsának azt a játékstílusát, amely azután hosszú évekig meghatározó maradt, függetlenül attól, hogy éppen Szűcs, Baróti vagy Kovács Imre volt-e az edző.
Nem az ismételgetés az unalmas (adott esetben persze az is), hanem a hülyeség ismételgetése.
Az az ember, aki azt állítja, váltig állítja, hogy csak az olyan nick lehet érdekes, vonzó, megkapó, különleges, kivételes, meglepő, elragadó, lenyűgöző, nagyszerű, rendkívüli, érdekfeszítő… (vagyis nem unalmas), aki krimit ír a Babarczy-fórumon, szóval, aki ezt ismételgeti szenvedélyesen, az bizony unalmas ember. Mondom, nem szükségképpen az ismétlés miatt, hanem azért, mert az ilyennel nincs miről beszélgetni. Bármit mondasz néki, rögtön a krimire asszociál.
Nem csőlátásozni kell, nem megdugható lyukazni kell, hanem simán azt mondani, hogy asztanaviszta bébi. Hát te nem veszed észre, hogy én mennyire, de mennyire izgató nő vagyok „nyaktól fölfelé”?
Szóval. Azért, gyerekek, hogy is mondjam csak, ne a penészes befőtt rakja már helyre a nagypapa poénjait!
Esküszöm, nem vagyok rátarti, ám azért van egy határ! Mert, ha még a Mester mondaná például, hogy „a nézőtéren hülyék ülnek”, vagyis ha Babarczy sajátos antiszemitizmusa erőltetetten lett Egyiptomba arabítva, ha az „asztanaviszta bébi” változatnak nem mindenki ismerheti az eredetét, akkor elfogadom, de akkor is csak úgy, ha a kritikus megindokolja a kritikát.
Jut eszembe, maga a Mester írja (nem hülyéskedek, tényleg ezt írja!):
A menő azért menő, mert megy. Ha megáll és hosszan ácsorog, akkor és addig már nem menő. Ilyetén módon az író sem több mint az „írni” ige melléknévi igeneve. Aki már nem ír, az legfeljebb csak volt író. Mint a Rolling Stones-sláger mondja: „csak a gördülő kövekre nem telepszik rá a moha…”
Meg persze a nem gördülő kövekre sem mindenütt telepszik rá a moha. Ott például nem telepszik, ahol nincsen moha. Mondjuk, egy sóderkupac közepén.
Vagyis a Mesternek ez a tanítása úgy elhibázott, ahogyan van. Például Ottlik akkor is jelen időben volt író, amikor egyáltalán nem írt. De a „holt költők” is jelen időben vannak jelen, a Mester Dantéjától Shakespeare-en át egészen a gyakorlatilag kimeríthetetlen József Attiláig.
Vagyishogy az írónak semmi köze ahhoz, amit alkot, teljesen mindegy (mármint az olvasó számára mindegy), hogy az író amúgy ír-e még, vagy nem ír.
A műalkotás az érdekes!
Szintén a Mester írja:
Soha nem voltam olyan okos, mint a saját mondataim – vallja be a Mester. – A kiérleletlen gondolataimat mindig a mondat belső törvényei öntötték végleges formába.
Sajnos az én Mesterem is névtelenül hivatkozik az ő Mesterére, pedig jó volna tudni, ki az. Merthogy ilyen a Mesterek Mestere. Amit megfogalmazott, abszolút igazság. Nem a művész alkotja a művet, hanem a mű alkotja saját magát. Nagyjából ezt nem értette Arany János (sem), ezért jelentette ki peckesen, hogy „gondolta a fene”.
Pedig hát a Mester Mesterének (Örkénynek?) van igaza!
Az író sem nem mohás, sem nem gördülő kő. Vagy lehet ez is, az is, csak épp semmi jelentősége (esetleg az író privát egzisztenciájára vonatkozóan számíthat valamit).
A gördülő kövek valóban nem mohásak, ámde – tapasztalatom szerint – egy részük meglehetősen unalmas, merthogy lapossá váltak a sok-sok gördüléstől. Mármost az ember kibiciklizik a bányató nudista partszakaszára, talál ott egy unalmasan lapos gördülő követ, s mivel unja már a gördülő követ, egy könnyed, de energikus csuklómozdulattal messzire hajítja magától, s amely gördülő kő olykor nyolcat-tízet is „kacsázik” a víztükör fölött, mégpedig a homokon napozó pucér bulák legnagyobb ámulatára.
És akkor már nincs is egyéb dolgunk, minthogy még jobban behúzzuk a hasunkat, kidüllesszük a mellünket, hát hiszen éppen bennünket figyelnek most a jóseggű meztelen csajok!
Persze csak viccelek, ti. én laza tartással is olyan vagyok, mint egy grandiózus gördülő kő, amely szinte sehol sem mohás. Ha úgy adja kedvem, még kacsázom is a vízen; és ha Babarczy Eszter cseresznyefája látna ilyenkor, sietve vetné le magáról minden lombtakaróját, sőt talán még kacsintana is felém cseresznyebimbója valamely szempillájával!
De gyorsan abba is hagyom, mert innen már könnyen mohás vizekre gördülhetünk!
"Miért képzeled magadról, hogy te félrevezetheted az olvasót?"
Kedves dr. Sz.!
Marcus Luccicos (16777) - nak gondja volt az idézőjellel Esterházy Péter nevénél. És Esterházy Pétert kezdte kritizálni, hogy milyen alapon teszi idézőjelbe a nevét.
Én meg szépen kifejtettem itt az idézőjel értelmét. Meint nekifutok: pont az az értelme, hogy ez egy idézőjeles Esterházy Péter és nem az igazi Esterházy Péter.
Ezt persze magyarázat nélkül is bárki kitalálhatta volna, aki figyelmesen elolvassa a Szomjas oázisról mondott véleményeket, ugyanis egyedül Esterházy Péter neve volt idézőjelesítve, a többi hozzászóló neve nem.
Nem hiszek a szememnek! Újra és újra kellett olvasnom a szózuhatagot, melyet háborgó lelked ömlesztett sivár életem kiszáradt kanyonjába. Mindazonáltal méltatlankodásod nem igazán érthető számomra! Nem is értem, mi az, ami úgy kihozott a sodrodból. Úgy tajtékozol, mint szilaj patak vihar után. „és én se hinném el talán, ha nem tenéked mondanám” …egy pillanatig sem gondoltam, hogy megbántalak vagy cselekedetem nem volna helyénvaló. Amíg te napról napra Eszter irományait vegzálod, és nem rejted véka alá véleményedet, ami ismerjük el egyáltalán nem hízelgő Eszterre nézve, egy kis fricskától így beindulni, - mit mondjak - elég nevetséges.
„Édesapa azt nem mondta, hogy nagyon rosszul viszont nem illik írni?”
Mi tagadás, mondta. Talán többször is. Ezért voltam oly bátor miután rátaláltam erre a bizonyos riportra, mondanom sem kell, - persze volt figyelemfelhívás is ez irányban -, rögtön gutirozni támadt kedvem. (copy.: Vágó Márta) Csupán arra szerettem volna nagybecsű figyelmedet ráirányítani, hogy van olyan riporter, aki kihívásokkal küszködik a szavak megválasztását és használatát illetően az adott közegben. Móricz Zsigmond sohasem mondatott volna Rózsa Sándorral olyan szavakat, ami nem illet volna, a betyárvilág szókincsébe.
Azt a vádat miszerint gúnyolódnék, vagy heherésznék bárkin is, azt egyszerűen visszautasítom. Ezt megteszed te, Eszterrel, Almásival meg aki éppen kezed ügyébe kerül.
Nem vagyok kíváncsi a minősítgetéseidre, ettől kíméld meg magadat és a topiktársakat. Én sem veled, hanem a szövegeidben lévő tévedésekkel foglalkoztam! Saját magammal, értékeimmel, hibáimmal, hidd el, kellőképpen tisztában vagyok. De azért fogadj el tőlem egy jóindulatú tanácsot! Olyasmibe ne üsd bele az orrodat, amihez nem értesz, mert hülyét csinálsz magadból!
"Ismétlem: az a fórumozó, aki nem szavakat, mondatokat, hanem betűhalmazokat olvas (ráadásul néha egészen arcátlanul, mondattöredékekkel „vitázik”), unalmas fórumozó." Bagoly mondja! Az olyan ember, aki a kákán is csomót keres, csak teljesen hibátlan szövegeket tehet közzé. És a tieid, legalábbis ami a természettudományos vonatkozásokat illeti, eléggé sok hibával terheltek. Maradj inkább a kaptafánál!
De - többek között - arra ismételten felhívom a figyelmedet, hogy az ókori Egyiptom népe nem arab volt. Az arabok csak a VII. szd-ban hódították meg Egyiptomot. No meg arra is, hogy alapvetően szamárság, hogy a sejtosztódással a sejtek öregszenek. Ez még az egyedek szintjén sincs így. Ha igaz lenne, amit állítasz, akkor az újszülöttek aggastyánként jönnének a világra. Első generációban. Mert aztán kampó! Az is csacskaság, hogy egy egyed növekedése alapvetően a sejtek osztódásának a következménye. Attól megkímélek mindenkit, hogy most a sejtosztódás részleteivel untassam a t. publikumot. Utána lehet ennek nézni máshol. Nem is sorolom tovább.
Ha unalmasak a szövegeim, hát unalmasak. Mondtam már, ide nem krimit írni jövök! Nem is tudok, nem is akarok krimit írni! Más majd elolvassa őket, te pedig magadra vethetsz, hogy sületlenségeket (is) írsz, és makacsul ragaszkodsz is hozzájuk. Csak annyit végül, hogy a kulcscsontnak sincsen lába, mégis kiugrik. Mint a gombóc a fazékból! És a gombócnak sincsen lába! Egy sem!
"Az egyiptomiak úgy látták, az idő pusztítja a húst, nem szaporítja”.
Ha az arabok valóban így látták, akkor az arabok valóban pusztulásra érett népség, de szerintem az egyiptomiak nem így látták. Az arabok is azt látták, amit objektíve láthattak,"
Májdír! Az egyiptomiak nem arabok! Neked magyarázzam?
"igen ám, csak az olvasó egyszersmind azt is tudja, hogy a mondat egy dilettáns publicista mondata. A „bimbók” ugyanis nem néznek. Sem hetykén, sem másként." "a mondat így értelmes: A kiugró kulcscsont alatt enyhén megereszkedett a melle. "
Az olvasó amellett, hogy tudja, hogy a bimbók nem néznek, azt is tudja, hogy a kulcscsontok pedig nem ugranak, Se ki, se be, se le, se fel, se meg, se át! Akkor most hogy is van ez?
"Leegyszerűsítve: a növekedés sejtosztódás, míg a sejtek szaporodása a sejtek gyöngülésével, végső soron öregedéssel (pusztulással) jár. Ez paradox jelenség – nem vitás,"
Nagyon "leegyszerűsítve". Annyira "paradox" módon leegysezrűsítve, hogy a tényekkel köszönő viszonyban sincs. "Az élőlények lehető legpontosabb ismeretére támaszkodhatunk...." Yourcenar
(16783)-es hozzászólásban olvasható, mártír emberek szenvedései örvén hülyén gúnyolódó, dilettáns kvázi paródia az alábbi hozzászólással együtt komplett tükre egy úri entellektüel jellemének:
Nem tudom megfigyelted e már, hogyha rápillantasz egy idegen nem te általad írt szövegmezőre, első blikkre meg tudod mondani, hogy érdemes e elolvasni, vagy sem. A tied kihívóan, mint egy virágzó cseresznyefa, felkelti az érdeklődést. Szerintem, nem csak a tartalom fontos, hanem a bekezdések, a szöveg tördelése, könnyen olvashatósága is lényeges. Eredeti vagy! Senkivel nem vagy összetéveszthető, két mondat után, meg lehet mondani ki írta a cikket. TGM az egyetlen, akinek, nem kell aláírni. (jó, vannak, akiknek jellegzetes témái vannak). Művésze vagy a szónak. Szokatlan önvallomásaid alapján, az olvasó úgy érzi, mintha mindig is ismert volna. Mit írsz? Hát egy kis publicisztikát, egy kis filozófiát, társadalomtudományt,(?) de csak olyan mértékben, ami könnyen emészthető. Mindezt olyan egyszerű emberközeli stílusban, hogy a kevéssé művelt ember is egy pillanatra bölcsnek érzi magát. (v.ö. „egész népemet”) József Attilához mindig is vonzódtam, de még ennyi szeretettel még nem halottam senkit sem közeledni hozzá, mint ahogy ezt te teszed. Nagyon jók, és mindig ülnek a versidézetek a szöveghez, kiegészítik egymást.
Értem én! Amikor Esztert szadizod, akkor nem par exellence Bababarcy Eszter a célpontod, csak hát éppen ö van kéznél, így minden világhiányodat az ö nyakába lőcsölsz. Megértem Esztert, tudod szar dolog állandó céltábla lenni.
Na, hát ennyit a cseresznyéskertből, tovább nem akarlak dicsérni, mert azért jócskán vannak hibáid és tévedéseid is.
Ezért utálok minden személyeskedést. A hízelgő személyeskedést talán jobban, mint a gyalázkodó személyeskedést. Ennek a topiknak nem az én tehetségem vagy tehetségtelenségem taglalása a tárgya, hanem Babarczy Eszter erkölcsi és intellektuális karakterének megítélése. Ahhoz tehát, hogy Babarczy Eszter alkalmas volna-e államelnöknek, hogy alkalmas-e pedagógusnak, hogy „tehetséges publicista”-e, semmi köze az én „eredetiségemnek”.
Szóval ezért utasítottam el minden dörgölődző nicket (akár sorozatos kitiltások árán is). Két perc alatt derül ki bármelyikről, hogy semmi másra nem képes, csak sunyítani és parancsot követni. Hízelegni és visszahízelegni. Odanyalni és visszanyalni. Ahogyan Esterházy és Babarczy tették az Élet és Irodalom hasábjain. Az embernek a kacskaringós bele szakad ki tőlük (galandférgestül, mindenestül)!
Inkább soha ne ismerjen el senki, ám az ilyen emberek „dicséretére” marhára nincs szükségem!
Borda Emil egykori malomtulajdonossal beszélget, Gondoljátok meg.
-Az a kérdésem, Emil bácsi, hogy mikor épült a malom?
– A Braun-malom?
– Igen.
– Hát… hogy mikor is?… nem tudom, őszintén szólva… még a nagyapám vásárolta egy Lipcsei…
– Mikor volt ez?
Valamikor a múlt század… illetve hát kúrva régen. Egészen pontosan… úgy emlékszem… de álljunk meg egy pillanatra! Mindenekelőtt, ha szabadna… szóval, hogy először én kérdeznék tőled valamit… Azt mondtad tegnap a telefonba, hogy ebből a beszélgetésből feljegyzés készülne, hogy amit mondok, megjelenne majd az Index fórumban, abban az aranyos Fojtsátok meg Sólymosi Esztert című fórumban,
– Gondoltam rá, igen. Valójában nem Sólymosi, hanem Babarczy. Azt szoktuk ott igen vehemensen gyilkolászni.
– És ha valami kellemetlenségünk lesz belőle?
– Miféle kellemetlenség?
-Mert az én szívem már nem a régi. Rozoga egy kicsit… látod: vízhajtót kell szednem… hát, mit csináljak, ilyen egy özvegyember a nyolcvan felé közeledve… meg aztán a régi szörnyűségek emléke is eléggé megvisel, mondom, jönnek a moderátorok, akik távolról sem liberátorok és törlik az egészet talán még a nevemet is csupa kisbetűkkel, írják… Szóval, hogy megjelenne.
– Igen.
-Jó, de nem hiszem, hogy a Doppelstangelt érdekelné a proletariátus és a burzsoázia közvetlen viszonya. Egy par excellence tőkés molnárruhában például…
-Emil bácsi csak ne foglalkozzál a Doppelstanglival! Majd determináljuk öt is egy desinfekciós abráziós kezeléssel.
-Csak úgy expressis verbis? Mint egy capriccio. De csapongás nélkül? Jó ez az analógia? Kicsit szédülök már. Hol is tartottunk? Ja igen aztán behívtak minket a Vonáék vagy a Morvaiék - a fene se emlékszik már rá – munkaszolgálatra. Egy Bakos Ferenc nevű keretes legény volt a parancsnokuk, sokat lehetett tanulni tőle különösen az idegen szavak használatában jeleskedett. A felszabadulás után mondtam is a Marosán Gyurkának, hogy erre az emberre nagyon kell figyelni, mert igen intelligens. Meglásd szótárt fog kiadni…. Hol is tartottunk? Ja igen! Én is munkaszolgálatos voltam, büdös zsidó, mondták naponta többször is, ideje lesz már megdögölnötök.
-Nem gondoltak arra, hogy elégetik a behívójukat, mint Muhammad Ali, vagy legalább megszöknek valahogyan, vagy mit tudom én?
Nem, erre nem gondoltunk, tudod ez nigger gyermek csak 1942 január 17.-én született Cassius Mercellus Clay néven, ki a fene gondolta volna, hogy majd 1967-ben elégeti a behívóját. Sem egzisztenciálisan, sem mentálisan de még csak verbálisan sem. Na aztán József Attila írt nekem egy razglednyicát vagy mi a fenét.
-Ilyeneket inkább a Radnóti írt.
-Lehet már nem emlékszem, de azt írta, hogy szóljak, ha látom a Dhüring Antit, mert az Engels halálra keresi, mert nem vitte vissza neki a Kommunista kiáltványt, és így nem tudja befejezni a tagadás tagadása szócikket. Éntőlem csak a ruszkik vittek. Például egy szép, hímzett ingemet is. “Elvitték az oroszok.” Majd később nyilván visszajuttatták, mert megismertem, láttam az Apolló moziban, egy ismerős arcú, becsületes, magyar emberen feszült. Egy Sára Sándor filmet adtak, a Casablankát.
-És így csörgedezett vég nélkül a jó öregből a szó. De nem panaszkodott! – Igen… istenem… hát végtére is csak elérzékenyül az ember.
Ezt Kávássy Árpád egykori csendõr százados írta 1960. körül az emlékirataiban, amikor a 30-as évekbeli magyar paraszt magatartásáról értekezik.- nagyon bölcsen.-
„Ha a paraszthoz tapasztalatlanul, és fiatal, új rendfenntartóként, olykor kedvesen szóltunk, akkor annak a sok évszázados, lappangó gyanakvása azonnal elõjött, és mindentõl elzárkózott. Ha egy közepes keménységü pofont elhelyeztem nyitásként az arcára, vagy minden ok nélkül rárivalltam, vagy vigyázzba állítottam, esetleg leguggoltattam, úgy álltam eléje, és ebben a pozícióban utasítottam a rövid válaszadásra , akkor azonnal tudta a helyét, és tisztelettel, szinte zavarbaejtõen katonás pontossággal válaszolt minden kérdésre. Az utóbbi magatartást szoktuk követni, ha bármi felvilágosítást akartunk a paraszttól.”
Remek, tanulságos olvasmány. Útmutatót ad ahhoz, hogyan kell bánni a magadszerüekkel.
Notabene: ONCSA-telep.
Előzmény:Marcus Luccicos (16773)
Hát akkor én most tudván, hol a helyem, ijedtemben vigyázzba vágom magam és tisztelettel, szinte zavarba ejtő katonás pontossággal közlöm a szociológiai tényt: a csendőrnél büdösebb büdös paraszt egyszerűen nincsen. A csendőr a paraszti osztálynak afféle legférgesebb kiváltságosa volt, miként a zsidó származású antiszemita is a zsidóság férgese (vö. a Mester egyik alapművével, A gyávák bátorságával).
Általában is undorító jelenség a parvenü; még Heller sem tartja zsidónak, legyen bármilyen a „farkincája”, míg a fajgyalázó, osztályáruló parvenü a legmocskosabb minden emberféleség között.
Heller: „A parvenü-asszimiláns nem büszke. A parvenü leginkább abban ismerszik meg, hogy versenyben szidalmazza és kicsinyli le azokat, akiktôl származik. A parvenü összekacsint a mindenkori hatalmasokkal vagy uralkodó véleménnyel, akikhez vagy amelyhez alkalmazkodik. Sors Ádám is zsidózik, s ezzel árulja el a leginkább magát mint parvenüt” (vesd össze).
Tehát nem Babarczy „kacsint össze” parvenüként a „szebb jövővel”, hanem Sors Ádám kacsint össze. Mert Babarczy „barátné” ugyebár. (Bár, ki tudja, lehet, hogy ma már nem is annyira „barátné”.)
Ha én történetesen szégyellném rokonaim, elődeim „agrárproli” társadalmi helyzetét, akkor se tagadnám meg őket. Az „agrárproli” (molnársegéd) nagyapám becsületességéből, tisztességéből fakadóan kockáztatta az életét egyik embertársáért akkor, amikor éppen a csendőrök igyekeztek két öreg malomtulajdonost Auschwitzba toloncolni, végül is sikerrel (megtaláltam a nevüket a táblán).
Nagyapáméknak, miután látták: már minden kötél szakad, az volt a taktikájuk, hogy a rendőrségre menekítik a két szerencsétlen üldözöttet a csendőrök elől, ti. a rendőrök a Viharsarokban is nagyságrendekkel voltak emberségesebbek a csendőröknél. Ez is történelmi tény.
Mármost nem csupán a paraszt-öngyűlölő csendőrről, nem csupán a zsidó-öngyűlölő Babarczy Eszterről, hanem minden öngyűlölő, a mindenkori szuronyos hatalommal „összekacsintó”, szaros kis parvenüről írja József Attila mellbevágó pontossággal:
Cicáznak a szép csendőrtollak, mosolyognak és szavatolnak, megírják, ki lesz a követ,
hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve
magával kötve mint a kéve, sunyít vagy parancsot követ.
Az öngyűlölet úgy köti meg önnön magával az embert, miként a kévét kötözik saját pászmájukkal a parasztasszonyok.
Babarczyék pedig most (is) nagyon keményeknek érzik magukat, közben persze sunyítanak, mindegyre igyekeznek parancsot követni, először a Gyurcsányét, majd, miután rádöbbennek a marhái, hogy „rossz lóra tettek”, akkor az Orbánét. Mindegy! Csak sunyítani és parancsot követni lehessen.
Hogy ne csak bunkó legyek, de egyszersmind kemény is, mint a derék, drágaemlékezetü, jó Kávássy csendõrszázados úr, (legyen neve, élete, és példája halhatatlan a Történelemben), ígyen bocsájtalak utadra, kuglibábuk mellbeteg, értékvesztett állintgatója te: INNEN COKI!
„Ha egy közepes keménységü pofont elhelyeztem nyitásként az arcára, vagy minden ok nélkül rárivalltam, vagy vigyázzba állítottam, esetleg leguggoltattam, úgy álltam eléje, és ebben a pozícióban utasítottam a rövid válaszadásra , akkor azonnal tudta a helyét…”
Agrárproli voltál, agrárproli vagy, agrárproli is maradol, foréwör .
Viharsarki.
Levelezzen veled a Buci Gyuri! Valamikori politikai ideálod.
A hordószónok.
Legnagyobb magyar tanítványa vagy. Te szerencsétlen, vén lúzer.
Egyetlen nyomorult, összeollózott harmatgyenge írásod jelent meg nyomtatásban egész életedben. A fene se tudja mennyit fizettél érte, vagy a briliáns P. Szücs Juli esetleg megszánt, -mint prolifattyat-, hogy legyen már néked is valami kis soványka sikered.
Vagy ippeg trendi voltál, mert jól benyaltál csontig a kis valamikori "üldözöttnek". Ez pont nagyon ment annakidején. Te bulvárirodalmi konjunktúralovag!
Nem a tehetségedrõl volt szó, hanem pont lábra jöttél, mint a futballabda.
Nem is te magad, hanem a téma.
Na, ez a történet.
Hasonlítasz egy Homolódi Karcsi nevü lovasberényi tanárra, aki egyszer írt egy szfehérvári vadonatúj iskolai lapba (megjelent kézitekerõs-stenciles nyomtatási módban, havi 250 példányban 2 évig)
Od írt egy hasonló karekterü jelentéktelenséget 1963-ban, és ma a fazon 68 éves, és manapság is mindenkinek azt emlegeti. Megvett az akkori 250 példányból 20-at azonnal, a hatvansoros egykori kis tinóságot elõsimogatja a belsõzsebébõl a briftasniból, és könnyek között mutogatja mindenkinek egy fröccsért, hogy õ valamikor milyen híres író volt. Muhahahaha!
Na pont ilyen vagy, te segédpalléri kuglibábállintgató.Te szerencsétlen!
De ehez képest felágaskodsz, kapaszkodsz. Ugrálsz! Pimaszkodsz!
Elszemtelenedtél Rötyikém, és ostorozod DAME BABARCZY ESZTERT, aki a csodás popójából nálad értékesebb élõlényeket ránt elõ naponta. 150 ikusokat.
Te a hatvannál tartasz, szóval kushadj le, ...sürgõsen csitulj el, öcsiboci!
Hogy ne csak bunkó legyek, de egyszersmind kemény is, mint a derék, drágaemlékezetü, jó Kávássy csendõrszázados úr, (legyen neve, élete, és példája halhatatlan a Történelemben), ígyen bocsájtalak utadra, kuglibábuk mellbeteg, értékvesztett állintgatója te: INNEN COKI!
„Némely író szövegében a lóf… is úgy hat, mintha borjúhúsból volna és még közönségesebbé válik – tanítja a Mester, majd így folytatja: Az úgynevezett durva szavakat csak valódi indulatból és megfelelő helyen szabad használni, különben kimegy minden erejük és puszta disznólkodássá válnak”.
Tökéletesen igaz. Csak annyit tehetek hozzá, hogy a nő (minden nő!) szövegében a viszonylag mérsékelt „dugás” szó is úgy hat, mintha egy „nagy büdös lóf… volna”.
Példa az internetről:
„Igazán sajnálom, ha csőlátása van, és egy megdugható lyukon kívül nem ismer az életben más izgató lehetőséget.” – Babarczy Eszter: Te szülj engem! című szövege megjelent a Szomjas oázis című antológiában a női testről.
Szó szerint idéztem Babarczy Eszter (nőnemű lény) szövegét a Szomjas oázis című antológia reklámfelületéről; „anyaszerkesztő”: Forgács Zsuzsa (szintén zenésznő).
Egyszerűen föl nem foghatom, némely nők miért háborognak azon, ha a férfiak őket csupán „egy megdugható lyuknak” tekintik, amikor olyan mocskos a szájuk, hogy a jobb ízlésű férfi a farka botját se szívesen érintené az ő öntudatosan női ajkaikhoz.
Kérdezem továbbá: milyen „izgató lehetőséget” lehet fölfedezni a fenti szöveg szerzőjén például? Azt, hogy Babarczy Eszter szerint a lyuk szemantikailag nem bedugható, hanem „megdugható”? Ettől legföljebb Almási Miklós jön izgalomba; ti. nem mindenki akkora férfi, mint az esztétaprofesszor!
A lyuk nem „megdugható”. A férfi nem „lyuknak” nézi a nőt, hanem „egy darab húsnak” (ahogy mondani szokás), amelyen persze van „lyuk” is ugyebár, így a „hús” már megdugható, azáltal, hogy a „lyukat” bedugják a csőlátó férfiak.
Azt állítja Almási professzor izgalmas nőegésze, sőt nem csupán állítja, de „igazán sajnálja”, hogy a csőlátású férfi „egy megdugható lyukon kívül nem ismer az életbenmás izgató lehetőséget”.
Tessék nekem elhinni: számos „izgató lehetőséget” ismer a férfi az „életben”. Például roppant izgalmas kérdés, hogy Tomori belövi-e a sorsdöntő időntúli hetest, vagy sem? Izgalmas kérdés ez, ti. a Tomori nem szokott hetest lőni, ám korábban már Görbicz is, Herr is, Kovacsics is hibázott (többször), és most minden azon múlik, hogy a fiatal Tomori képes–e megfelelően koncentrálni. Hátborzongatóan izgalmas helyzet, és bizony, az asszonyok zöme ilyenkor tehet bármit, alkothat esszét fekete tangabugyiban gépelve, írhat olyan publicisztikát, melynek izgató ereje fölér két mázsa búgatópor hatásával, az egészséges férfi oda se figyel rá, ti. már annyira izgul, hogy le nem veszi szemét a képernyőről (még az sem zavarja, ha közben Egri Viktor velőtrázóan nagy marhaságokat dumál).
És persze van még az „életben” sok egyéb „izgató lehetőség”. Mondhatni: rengeteg.
Tegyük hozzá, merthogy konkrétum: engem nem érdekel Babarczy Eszter „nyaktól lefelé”. Nyaktól fölfelé sem érdekel, ott ugyanis olyasmi lelhető Frizu nénin, amitől szintúgy nem jövök izgalomba. Nem vagyok hölgyfodrász! A szövegeit viszont elolvasom és kommentálom. Na most, ez se jó neki! Ilyenkor Frizu néni a csövemmel foglalkozik izgatottan (és nyaktól fölfelé), már hogy föl-e áll a csövem nékem (mint csőlátónak), vagy nem-e áll a csövem. Nem hazudok, például itt írja:
babarczyeszterválasz | 2009.03.20 11:57:43 (13353)
Kedves EG, kérlek, fogadd mély együttérzésemet, hogy neked már nem áll fel...
Egyébként az Oázis-idézetthez hasonló értelmű (csak hát sokkal kulturáltabban megfogalmazott) állításokkal sokszor találkozik az ember. Egyszerűen nem veszik észre a „protestáló” nők, hogy mennyire ostobák, hiszen maguk alázzák a női nemet porig; miközben önnön magukat is „lebuktatják” személyesen. Tény ugyanis, hogy például a már említett Görbicz Anita, vagy Szűcs Gabi, vagy Tápai Szabina, legyen bármenyire szexi, amikor a szaggatott és a hatos vonal között védekezik, egyáltalán nem arra gondol a férfi, hogy Görbicz nem több, mint „egy megdugható lyuk”. Hanem egészen másra gondol a férfi. A csajok persze mindent elkövetnek az öltözőben, hogy a pályán majd szexuálisan is vonzóak legyenek, nem állítom, hogy abszolúte hatástalanul, azt viszont határozottan állítom, hogy igenis adódnak izgalmi helyzetek az „életben”, melyek során a szex nem játszik meghatározó szerepet.
És mint tudjuk, Görbicz Anitának sem elég, hogy a világ egyik legjobb kézilabdázójának tartják a férfiak. Ezt a képét például nem a férfi mocskos (csőlátó) fantáziája erőszakolta az internetre, hanem par excellence női döntés révén került oda.
Ez a „darab hús”pedig (aki mellesleg a világ második-harmadik legjobb kézilabdakapusa) nem a „lyukra” izguló csőlátó, hanem a sportrajongó férfi szemével nézve ilyen. Vagy ilyen.
A férfi, például Karinthy Frigyes, nem a művészi teljesítményére büszke (vö. Találkozás egy fiatalemberrel), hanem arra büszke, hogy a Hadik Kávéházban ő a legjobb sakkozó, megveri még dr. Lóbelű Bélát is! Az ám! Tamási Áron arra büszke, hogy bármikor lepofozza a fél kocsmát, de még József Attila is főként a fizikai erejével kérkedett Vágó Márta előtt (ha igaz, amit Vágó Márta ír), szóval ilyen a férfi. Míg a nő sem arra büszke, hogy majdnem mindenki a világ legjobb kézilabdázójaként tartja számon, hanem hogy femme fatale fotó készülhet róla, nem arra büszke, hogy többszörös bajnok vízilabdázó, hanem hogy akár szex-topmodell is lehetne.
Ez a különbség. Ami persze érthető, ez az őskortól így determinálódik, vagyis csak az nem érthető, hogy akkor miért van cssodálkozva azon, hogy a férfi olykor a „húsra” is, a „lyukra” is ráizgul a maga csövének látása (és láttatása) révén. Ismétlem: olykor. És nem mindig, szemben Babarczy állításával, hanem csak akkor, amikor már szinte elkerülhetetlen: merthogy ez is Drávucz Rita.
Az igazi probléma tehát akkor áll elő, különösen az „öregecskedő” nő életében, ha se tudás, se tehetség, se szexepil, vagyis ha már nem is „húsnak”, hanem valóban csak „egy megdugható lyuknak” tekintik őt a férfiak. Vagy még annak se.
Ismerek nőt, aki kitűnően főz (majdnem olyan jól, mint a férfi). Ismerek nőt, aki áldozatkész, odaadó, kedves, gyöngéd, vidám… tele vonzó tulajdonságokkal. Sőt van olyan nő is, aki intellektuálisan izgalmas, van, aki dekoratív, van olyan, aki valóban szép – és persze van „tökéletes” nő is, akit viszont éppen úgy un már a férje, mint egy átlagos csajszit a maga párja a káposztásmegyeri lakótelep valamely panelépületének harmadik emeletén. Mindezek közhelyek, csupán azt jelzik, hogy a „megdugható lyuknak” a dolog lényegéhez nincs köze.
Nem akarom elkeseríteni a valóban okos nőket, de jobb, ha tőlem tudják meg, és nem az élettől értesülnek róla hatalmas pofon formájában: az intellektuális izgalom nem konvertálható szexuális izgalommá. Miként a puszta szépség sem. A szexepil komplex jelenség.
Volt egy csajom, jó régen már, olyan lány volt, aki ugyebár elég konkrétan „szeretett dugni”, míg viszont azt kifejezetten utálta, ha sokat dumáltam valamiről. Mármost nékem korábban is meggyőződésem volt, hogy mindig kurva jókat mondok (dumálni jobban tudok, mint írni), de valahogy eszem ágában sem volt fölháborodni azon, hogy adott esetben „engem csak egy használandó faroknak néznek”.
Kit érdekel?!
Soha nem kezdtem el „csőlátású” nővel huzakodni. Különösen nem nyilvánosan!!! Hanem amikor meguntam, hogy tulajdonképpen mindig csak „azt” akarja tőlem a csaj (már, hogy menjünk cukrászdába, utána pedig „csináljuk”), vagyis amikor erre ráuntam, egyszerűen csak ennyit mondtam búcsúzóul: aviszonlátás!
Ez ilyen egyszerű. Nem csőlátásozni kell, nem megdugható lyukazni kell, hanem simán azt mondani, hogy asztanaviszta bébi. Hát te nem veszed észre, hogy én mennyire, de mennyire izgató nő vagyok „nyaktól fölfelé”? Hát nem veszed észre, hogy olyan izgató esszékötetet írok György Péterről, hogy attól bármely bakkecske-professzor fölizgul a Mozgó Világ hasábjain? Ha te ezt nem veszed észre, barátocskám, akkor az a te bajod! És persze mondja mindezt magában az intelligens nő. Mert az intelligens nő még ennyit sem mond a férfinak fennhangon. Hanem „csupán” közli: „már mást szeretek”. Esetleg, hogy „mostanában nem érek rá” – hátha a pasi ráébred a valóságra; előfordul az ilyesmi.
Mondok még egy banalitást: ha a férfi nagyon nem hajlandó elkísérni a nőt, még a majdani (kilátásba helyezett) dugás kedvéért sem, egy dögunalom koncertre (vagy sznob társaságba stb.), akkor az bizony jelzés lehet a nő szexuális potenciáljára vonatkozóan is.
Tessék elhinni: több dimenziós játék ez!
Az izgalom tulajdonképpen differenciáltságot jelent, igalom akkor keletkezik bennünk, ha ellentett jelenségek között feszültséget érzékelünk. Tehát, ha a nő teljesen szimpla, kizárólag csipákolni tud azon, hogy őt csak „egy megdugható lyuknak” tekinti a férfi, akkor ott, sajnos, nem keletkezik izgalom, nincs feszültség, ugyanis a férfi ezt a szöveget már a halálos unásig ismeri. Félreértés ne essék, nem csak én, mindenki! Almási Miklós kivételével persze, na de hát az újszülött esztétának minden szintagma esztétikus. Ráadásul Almási „anti-esztéta” professzor is egyben, így ő olyan szférákat bír áttekinteni szélesen, ameddig a csőlátó földi halandó képtelen ellátni. Illetve még Esterházy Péter „vevő az olyan mondatokra”, melyekben Babarczy Eszter, mint „női ősmocsár” van jelen s közli „sötétlő habzással”, hogy ő már föltalálta a „csőlátású” férfi távcsövében a „megdugható lyukat”: Vak Pali, Vak Pali mindent lát, gukkercsövön át nézi a pinát…
Vagyis, amiként Nagy Feró fogalmazta meg annakidején általános esztétikai értékítéletét: „eszem, faszom megáll”!
És ha már a legendás zenész szóba hozta itt az obligát bránert, én mindjárt kettőt is idézek a Szomjasoázis című antológia férfiméltatói közül.
Esterházy Péter: „A 17 hattyúk óta nem tartottam ennyi eredeti szerzőnőt a kezemben.”
Nos, lehet választani. Ha Esterházy szándékosan használja a „szerzőnő” kifejezést, akkor szexista barom, ha nem szándékosan használja, akkor barom szexista.
És ugyanez tökben (Hajósban): „Könyvekre szükség van, ez nem vitás, ehhez írókra van szükség, ehhez sem fér kétség, az írók pedig vagy férfiak lehetnek vagy nők. Teljesebb az az irodalom, amelyben mindkét hang megszólal."
Szerintem az a gond, hogy a viccelkedő humorember is gyakorta „megszólal”. Hol a náci görénykotorékban támadja az antifasiszta politikust, hol a feminista antológia szövegszamárfüleként érzi magát tehetős világbölcselőnek.
Tudniillik Hajós András szövege így hangzik egy József Attila-i parafrázisba építve:
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, de mi férfiak férfiak maradjunk és nők a nők –
és egyik se ember…
Hajósnál a női „hang” irodalmilag nem azonos a férfihanggal, és így egyik sem azonos az ember hangjával, olyannyira nem, hogy Hajósnál a férfihang a tulajdonképpeni „irodalom”, míg a női hang „teljesebbé teszi” azt. Még csak nem is teljessé, hanem „teljesebbé” (von Freudismus aus)!
Szomjas antológia, HírTV, Hajós András, Forgács Zsuzsa, Esterházy Péter – secko jedno.
Ha valaki ostoba, akkor ostoba (von Babarczy aus), teljesen mindegy, hogy éppen melyik antológia, milyen politikai-ideológia buzdulat mentén zagyvál.
Tegyük hozzá a teljes valóság kedvéért: Esterházy az ő nőméltatása során idézőjelbe teszi a nevét („Esterházy Péter”); és akkor tegyük hozzá a teljes igazság kedvéért is: bizony, hogy ez bizony nem így működik ám, tekintetes Esterházy gróf úr!
Mert vagy mondok valamit, és akkor azt vállalom ország-világ, nő-férfi, úr és jobbágy előtt, vagy pedig maradok a nábobivadékok közt a legpedigrésebb író, az írók között a legpedigrésebb nábob, akinek immár nem csak az apja, hanem az apja fia (a fának almája) is idézőjelbe teszi aléltan csodált történelmi nevét (von Liberalaristocratismus aus). Mert, ha magam is érzem, hogy nagyon, de nagyon hülye vagyok irodalmi szerzőnő-méltatás közben, akkor nem az idézőjel után nyúlkálok, tekintetes Gróf úr, hanem (talán) megpróbálok megtanulni fogalmazni, vagy mondhatnám így is: nem idézőjelben, Gróf úr, hanem alanyban, állítmányban, szépen, ahogyan illenék… Nem tudom, teccik-e érteni, mire gondolok én most itt von Ontzschalager aus?!
A magadfajta mélyrõl jött félmüvelttel , az ilyen zavaros, homályos felületes ismerethalmazzal bíró lumpenprolival nem szabad fínoman beszélni, csakis ridegen, és keményen.
… szóval közölnöm kell, hogy a szentkirályszabadjai katonai alakulatnál, ahol az obligát 22 hónapomat töltöttem valamikor, volt egy Csoma nevü alhadnagy, akinek a fitymagolás volt a kedvenc szava. Tõle tanultuk el.
Fitymagolni az kb. ugyanaz mint a (le)fitymálni, és ha te a fitymával hozod azonnal kapcsolatba a szót, akkor az nem az én képzettársításaimra jellemzõ…
Előzmény:dr. Szophroszüné (16765)
Nem hát. Az efféle fórumozóra annak a királyszabadfitymai kapcatizedesnek a szóhasználata jellemző, akitől ők a különféle kifejezési formákat „tanulták el”. Nem én mondom, ők állítják. Keményen.
Így haladunk hát lassan, fitymagolva a királyhónalji elvtársi Csoma-kaszárnyából a „szebb jövő” (orbáni) kaszárnyája felé. Persze csakis képzettársításilag…
A magadfajta mélyrõl jött félmüvelttel , az ilyen zavaros, homályos felületes ismerethalmazzal bíró lumpenprolival nem szabad fínoman beszélni, csakis ridegen, és keményen. Mert a magadfajta , vonONCSA-telep aus, a fínomságot nem szokta meg, nem is tud vele mit kezdeni, és megzavarodik, sõt belebolondul a szokatlan lelki katyvaszba.
Ezt Kávássy Árpád egykori csendõr százados írta 1960. körül az emlékirataiban, amikor a 30-as évekbeli magyar paraszt magatartásáról értekezik.- nagyon bölcsen.-
"Ha a paraszthoz tapasztalatlanul, és fiatal, új rendfenntartóként, olykor kedvesen szóltunk, akkor annak a sok évszázados, lappangó gyanakvása azonnal elõjött, és mindentõl elzárkózott. Ha egy közepes keménységü pofont elhelyeztem nyitásként az arcára, vagy minden ok nélkül rárivalltam, vagy vigyázzba állítottam, esetleg leguggoltattam, úgy álltam eléje, és ebben a pozícióban utasítottam a rövid válaszadásra , akkor azonnal tudta a helyét, és tisztelettel, szinte zavarbaejtõen katonás pontossággal válaszolt minden kérdésre. Az utóbbi magatartást szoktuk követni, ha bármi felvilágosítást akartunk a paraszttól."
Idézet egy Rektor Béla (?) .....(keresztnevére nem emlékszem biztosan ) nevü úr Canadában megjelentetett könyvébõl, amelynek a címe: A Magyar Királyi Csendõrség oknyomozó története.
Remek, tanulságos olvasmány. Útmutatót ad ahhoz, hogyan kell bánni a magadszerüekkel.
„popójából kapjál te lélekzetet... üdítésképpen a hónaljából is... Na, állintgassad ... A fínom uraknak."
Hogy egyem a finomúri stílusodat! Hát igen, előbb-utóbb mindenkiből kibukik a kapcaszagú Csoma őrmester teljes valója; nem csak a fitymagolás, hanem minden finom úri tartás, ami a kaszárnyában belémerevedett.
Egyébként pedig – miként a költő írja egyik eszméletlenül jó versében – hiába dörgölődzik sült lapockaként, hiába ügyeskedik, majd átkozódik, gyalázkodik a fürge nick (kint is, bent is), nem foghat egyszer sem egeret. Legföljebb azt, amelynek a farka elér a személyi számítógép csatlakozóaljzatáig.
Azt nyomkodhatod! Mind a hat ujjaddal. Merthogy komolyan mondtam az imént: neked minden el van nézve… Mintegy hozomra, akár hónapokra előre. Hiteled van nálam!
Te ökör! Kizárólag Babarczy Eszter világszép popójából kapjál te lélekzetet a következõ 16 évben. Vasárnaponként üdítésképpen a hónaljából is. Nemzeti ünnepeken viszont Bayer Zsolt álljon ilyen szolgálatodra.
Na, állintgassad továbbra is a kuglibábokat a csárdaudvaron, Jani! A fínom uraknak.
... mit kell nekem minden kis szart közölnöm veled?! Már elnézést!
Előzmény:dr. Szophroszüné (16765)
Sőt még a fitymagolás orbitális történetét sem kellett volna közölnöd. Nem kényszerített rá senki. Semmire nem kényszerít senki. Magadtól jöttél ide.
Próbáld követni a hozzászólások sorrendiségét, kiderülhet, még talán számodra is: nem én kezdtem el szívózni veled, én azt sem tudtam, hogy a világon vagy, sőt még magáról Csoma alhadnagyról se tudtam semmit; nem olvasom az írásaidat (ha vannak egyáltalán), nem érdekelnek az egyéb szövegeid, te sem érdekelsz, Csoma alhadnagy sem érdekel.
Így azután tenéked minden el van nézve, akár közlöd a minden kis szarodat, akár nem…
