A minap egy tudományos híradásban fekete-lyukak ütközésének gravitációs impulzusainak észleléséről adtak tájékoztatást.
A beszámoló szerint az észlelő műszer két 6 km hosszú lézernyaláb segítségével működik. A nyaláb egyikének az impulzus hatására hullámhossz megnyúlást észleltek.
Teóriám szerint a világmindenség "horizontjáról" hozzánk érkező fény vöröseltolódását nem a fényforrás távolodásától, hanem fény útja mentén lévő gravitációs mezők rendszeres változásai idézik elő, mintha impulzusok érnék, ugyan úgy ahogyan a fekete-lyukak találkozásának gravitációs impulzusi is korrigálták a mérőműszer fény nyalábjainak hullámhosszát.
Nem, hanem hogy nem görbe. Ha meghajlítasz egy papírlapot, annak a felülete attól még két dimenziós marad, de nem lapos. Vagy a földgömb felszínén élő kétdimenziós dolgok is egy kétdimenziós világban élnek, ami viszont nem lapos. Amit meg tudnak mérni, mert nem 180 fok a háromszög szögeinek az összege.
Persze, a külső szögeit kell mérniük, mert nem tudnak bemenni a háromszög belsejébe. Mert két dimenziósak.
Nem akadunk fenn. Csak annyi, hogy benne van a pakliban az is, hogy lapos. Amit szeretnek bizonyos tudósok, mert ha jól értem, ez a laposság megengedné azt, hogy nulla legyen az Univerzum összes energiája. Ami mondjuk praktikus, ha a semmiből akar keletkezni valami.
Teljesen igazad van. Soha nem tudhatjuk biztosan, hogy a legalapvetőbb ismert dolog csak úgy, magától van, és csak úgy, magától olyan, amilyen. Még ha elméletileg a végére is érhetünk a visszavezetésnek, a megmagyarázásnak, akkor sem tudhatjuk, hogy tényleg a végére értünk.
De logikailag szükségszerű, hogy van olyan kérdés, amire nincs válasz.
És szerintem az Univerzum nagyon jó jelölt egy ilyen önvaló létezőnek. Egy önkifejtő dolog, ami úgy használja az időt, hogy elég nagyon egyszerűnek lennie, és mégis nagyon komplex. És mivel az antropikus elv megköveteli, hogy eléggé komplex legyen a világ, pont egy ilyen világra lehet számítani, ha az Univerzumok egyenesen a semmiből ugranak elő, csak úgy, maguktól, statisztikai alapon.
Dehogynem. Azzal, hogy nem Zeuszra vezetjük vissza a villámokat, hanem egy elektromos jelenségre, máris léptünk egyet előbbre a megismerés terén. Persze merülnek fel további kérdések, s talán a végső válaszokat sosem fogjuk megismerni, de ilyen kis lépésekkel egyre jobban megértjük a világot.
A legnagyobb botorság lenne, ha a tudomány feladná az ok-okozati elvre alapuló kutatási módszerét.
"az egyedi atom bomlását valóban nem lehet előrejelezni, az átlagos bomlási idő azt mutatja, hogy valamihez igazodnak ezek az elemek, így mégiscsak lehet valami oka a bomlásnak. Ha nincs oka, akkor miért bomlik el?"
Nem arra gondolok (a bomlás példájánál maradva), hogy elbomlik az atommag, hanem hogy pontosan mikor. Lehetne például egy olyan gépet csinálni, ami bomlási idő alapján igazi véletlen számot generál. Az igaz, hogy az átlagos bomlási idő értékét meghatározza valami, de a megfelelő matematikai transzformáció után semmi nem határozza meg az eredményül kapott véletlen számokat. Vannak olyan sajátosságai a bomlás jelenségének, amik nem véletlenek, de vannak olyanok is, amik véletlenek.
" keresi az okszerű magyarázatot, mégpedig olyan módon, hogy az magából a természeti folyamatokból legyen levezethető, s nem valamilyen természetfölötti ágensre (angyalok, Zeusz, Isten, Nagy Tervező, Semmiből Varázsló stb.) legyen visszavezetve."
Az valóban nem lenne tudományos, ha Zeuszra vezetnénk vissza a világot. De az egy logikai szükségszerűség, hogy vannak olyan kérdések, amikre nincsen válasz a természetben. Mert ha mindent visszavezetünk valami másra, akkor vagy a végére érünk ennek a visszavezetésnek, vagy körbeérünk. De ha körbeérünk, akkor is fel lehet tenni a megalapozottság kérdését a kör egészére, hogy miért olyan, amilyen. És hogy miért van egyáltalán. Szóval nem vagyunk előbbre.
Ennek a kutatási irányzatnak a fő célkitűzése, hogy közös alapra hozza a kvantummechanikát és Einstein relativitás-elméletét.
Az elmélet lényege, hogy az einsteini téridőt nem tökéletes kontinuumként fogja fel, hanem a kvantummechanika energia-kvantumjaihoz hasonlóan a téridőnek is feltételezi elemi „részecskéit”.
A közérthetőség kedvéért ezt az elemi részt valamiféle hurokként (karika) jeleníti meg, de nem ennek a pontos alakja az érdekes, hanem a viselkedése, mely hasonlít arra, mintha kis hurkok (karikák) kapcsolódnának egymásba, s ezek alkotnák az általunk érzékelhető téridő „szövedékét”.
Amikor ezek a hurkok szorosan egymáshoz szorulnak, ott „sűrű”, görbült a tér, s magas a hőmérséklet, amikor pedig széthúzódnak, ott a tér kisimul, a hőmérséklet pedig csökken.
Ennek az elemi téridő „részecskének” a mérete megegyezik a Planck-hosszal.
Ezen elméletből több következtetés levonható:
-Az Univerzum legkisebb térfogatú állapotában sem lehet kisebb ennél a „részecske” méretnél, vagyis az elmélet kizárja a zéró-térfogatú szingularitást, s ezzel a kvantummechanikából és az Einstein egyenletekből kikerülnek azok a végtelen mennyiségek, amit a szingularitás okozott.
-Végre megnyílik az út az einsteini gravitációs elmélet, s a kvantummechanika közös alapra hozására, mivel minden „kvantált”, még a téridő is.
-Ahol nincs ilyen elemi hurok-részecske, ott nincs semmi! Vagyis ez a téridő szövedék teljesen kitölti a teret, van ahol ritkábban, van ahol sűrűbben átszőve.
-Ezekből a hurokelemekből épülnek fel azok a magasabb szerveződési szintű részecskék, melyeket már ismerünk (hadronok, leptonok).
A kvantumgravitáció elméleti és matematikai alapjait Abhay Ashtekar rakta le, majd Lee Smolin és Carlo Rovelli fejlesztette tovább a Hurok Kvantumgravitáció elméletévé.
(Meg kell említeni, hogy ez az elmélet sok tekintetben hasonló a húrelméletekhez, de azokhoz képest kevésbé tartalmaz olyan absztrakciókat, mint pl. a 11 és 26-dimenziós terek, valamint jobban igazodik Einstein relativitás elméletéhez is.)
Ezután lépett a képbe Martin Bojowald, akinek a nevéhez fűződik a Hurok Kvantumkozmológia (Loop Quantum Cosmology) elmélete.
Ennek lényege röviden az alábbiakban foglalható össze:
-Nem kell feltételezni az anyag, tér, idő „keletkezését”, mivel a téridőnek ez a „szövedéke” nem tud sem eltűnni, sem keletkezni, de folyamatosan és dinamikusan változtatja méretét/alakját.
-Az Univerzum örökké létezik, s ciklikusan megújulva tágulások és összehúzódások követik egymást.
-Az Ősrobbanás „induló” pillanata nem az idő kezdete, hanem csak egy
Induljunk ki egy nem gömbölyű elrendezésből. Vonzani kezdi önmagát. De a kisebb átmérő mentén jobban, egyre gyorsabban.
Na itt a végkifejlet attól függ, hogy az anyagnak van nyomása vagy nincs. Például neutrínók.
Szóval vagy palacsinta lesz belőle, vagy pedig oszcillálni fog, mert a nyomás nem állítja meg a "középpontban" a mozgást és túllendül. A nagy kérdés, hogy ectrém sűrűségen a kvantumfizika mit csinál.
Mondjuk a jelenlegi gyorsítókban elérhető anyagsűrűség a végtelenhez képest sehol sincs.
Látom, nárciszvirágszál, hogy te is az életrajzi ismertetőkből próbálod kihüvelyezni a kozmológiát, ahogyan azt a @destruct-ra átkeresztelődött @JimmyG a gumiszobában mesterien műveli a fizikával.
Lee Smolin (New York, 1955 –) amerikai elméleti fizikus. Kutató a Perimeter Institute for Theoretical Physics intézetben és adjunktus a Waterloo Egyetemen. Legismertebb munkája a kvantumgravitáció több megközelítésének kidolgozása, köztük a hurok-kvantumgravitáció. Azt állítja, hogy a két fő kvantumgravitációs elmélet, a hurok (loop) kvantumgravitáció és a húrelmélet összeegyeztethető, mint ugyanazon elmélet külön aspektusai. Kutatásai kiterjednek a kozmológia, elemi részecske elmélet, kvantummechanika, elméleti biológia területekre is. Smolin legismertebb munkája a termékeny Világegyetem elmélete, melyet kozmikus természetes szelekciónak is neveznek. Megkísérli a biológiai evolúció alapelveit a kozmológiában alkalmazni.
Sir Roger Penrose (1931. augusztus 8.) angol matematikus és elméleti fizikus.
Tudományos eredményeinek elismeréseként 1994-ben a királynő lovaggá ütötte. 1988-ban a Stephen Hawkinggal közösen elért eredményekért megkapták fizikai Wolf-díjat. ...
Ő dolgozta ki a tvisztorelméletet (a tvisztorok a téridő alapjául szolgáló, magasabb dimenziós komplex térben működő, absztrakt geometriai alakzatok). További alapvető eredménye a kozmológiában a Stephen Hawkinggal megalkotott Hawking–Penrose-tétel, amely szerint az einsteini téregyenleteknek nincs szingularitás (például ősrobbanás, fekete lyuk) nélküli megoldása.
Martin Bojowald (1973. február 18. ) egy német fizikus, aki a Penn State Fizikai Tanszék karán dolgozik, ahol a Gravitációs és Kozmosz Intézet tagja. Több évet töltött a Max Planck Gravitációs Fizikai Intézetben , Potsdamban , Németországban . A hurok kvantum gravitáción és a fizikai kozmológián dolgozik, és megbízható a hurok kvantum kozmológia almezőjének létrehozásával .
