Az a szomorú, hogy így dolgolkoztok, ti balliberálisok.
Nem, baj, ha kihal a magyarság, attól majd gazdagabbak leszünk.
Igenis, egy nemzet legfőbb értéke a lélekszáma. Még brüsszelben is e szerint osztják a pénzt. Nem tudtad? E szerint jut egy egy országnak X parlamenti hely.
Miféle anyagi okokról beszélsz?
A gyerekszám nem szociális kérdés, nem jöttetek még rá?
Idézed Berzsenyit, Nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat
Hol a magyarságból a lélek?
Olvasd végig a topikot, kozmopoliták vagytok, nem magyarok. Szégyen.
borzimorzi, az az eset az öngyilkos kislánnyal - olyan mintha, egy pedofiliás rémtörténetre céloznál...... ha valóban ez történt, erre céloztál - akkor óriási tévedés a pedofiliát összekapcsolni a népességfogyással, illetve az ezirányú aggodalmakkal. Sőt, hogy jobban belegondolok, ez akár sértő is lehet.
Valóban elszomorító, kedves Boró, hogy a minőséget részesítem előnyben a mennyiséggel szemben? És hogy jobban örülök, ha öt gyermek születik olyan családokba, ahol szeretettel várják, óhajtják és felelősen vállalják őket, mint ha tíz gyermek születik olyan helyekre, ahol csak a velük járó családtámogatási pénzek jelentik a vonzerőt, vagy akár a vadmagyar köteleségtudat, a személyre szóló szeretetre való képesség és hajlandóság nélkül? Nos, egy kolléganőm találkozott olyan kisleánnyal, akit a lehető legocsmányabb okkal "gyártottak le": a kedves "apuka" használatára. A rendőrök elhajtották a gyereket a fenébe, mikor védelmet kért tőlük. 14 évesen kiugrott a nyolcadikról. A kolléganő már nyugdíjas, de még ma is minden évben megemlékezik a kisleány névnapjáról és bűnösnek érzi magát, mert ő sem hitt neki, olyan köztiszteletben álló személy volt a szóban forgó apuka. (Csak a boncoláskor derült ki, hogy a gyerek igazat mondott.) Nahát, ilyen célú, vagy pusztán ideologisztikus-vadnacionalista célú "gyerekgyártásra" nem vágyom!
Vágyom viszont arra, hogy bárki vállalhasson gyermeket, akinek ez az élete álma, és aki jó szüleje is lenne, csak anyagi okokból nem meri vállalni, vagy azért nem számíthat ez ügyben orvosi segítségre, mert egyedülálló nő. Ugyanakkor nem szeretem és meg akarom változtatni azt a társadalmi közeget, amelyben, amikor egy ötödik gyermekét váró anyát (barátosnémat) a szülészeten foghegyről úgy minősíthetnek, hogy már megint itt van szülni "valami bigott vallásos". És, horribile dictu, arra is vágyom, hogy akinek viszont nem ez az álma, hanem karriert akar, az hadd tegye azt. Ne gyakoroljunk rá társadalmi nyomást, hogy " a női léthez ez hozzátartozik", meg ilyenek. Szvsz hadd határozza meg ő maga, hogy az ő női létéhez mi tartozik hozzá.
És ha szerinted ez szomorú, akkor tartok tőle, hogy a hiba nem az én készülékemben van. Mert szerintem viszont az a szomorú, ha szerinted egy tanártól az várható el, hogy megnyomorított, erőszakos környezetben vagy nélkülözések közepette nevelt gyerekek tömegeit akarja látni. Ahelyett, hogy megelégedne kevesebb, de megfelelően, tiszteletben és szeretetben felnövő ifjú lélekkel. Nagy gond, hogy egyesek szerint egy nemzet legfőbb értéke a létszáma. Mert Berzsenyi szerint (és szerintem is) "Nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat". Na, ez a halálom, amikor a fő-fő magyarkodók nem ismerik és nem értik a saját klasszikusainkat. Aztán meg csodálkoznak, mikor megérdemelten kinevetik őket, mikor önjelölt nemzetvédőként pózolnak.
BoRó, szerintem jó dolog, ha egy tanár higgadtan gondolkodik, ugyan már miért szomorkodsz emiatt??? Gondolj csak bele... milyen szép lenne, ha a ráció döntené el közös dolgainkat. Bizonyára Te is tapasztaltad már, mennyivel nehezebb józanul gondolkodni, és mily könnyedén megy a szájtépő, handabandázó hazaffyskodás. Úgy unom a patópáloskodást.
Kedves Callie, a hivatkozot részt egyszerűen nem is értettem. A kutyák jelölnek, nem? Márpedig akkor nem arról van szó, hogy megjegyzi-e az állat a kutyavécét, hanem arról, hogy jelöli a territóriumát, a lehető legtöbb helyen. Ha meg macsek a nevezett "dög", akkor az elrejti az excrementumot, nem?
Kedves USAbarát, végigolvastam ezt a topicot, elég ijesztő. Nézd, ha azzal akarsz büszkélkedni, hogy hol születtél és hány éves az a település, ám légy rá büszke! Ismerek egy srácot, aki meg arra büszke, hogy a kifordíthatóságig rugalmas a füle.
De miért gondolod, hogy alábbvaló az, aki a maga részéről szeretne inkább valami olyasmire büszkének lenni, amit ő maga ért el? Lehet ez 3 gyerek vagy 3 diploma, de lehet akár egy jól megsütött, nagy tepsi bejgli.
Ami meg a nemzethalált illeti, talán utána kellene nézned annak, hogy a népesség hány százaláka halt ki a tatárjárás után, s mennyi a török hódoltság után. Egytizedünk, ha fennmaradt. Mégis ittvagyunk, nem?
Most leginkább azok hiányoznak, akiknek a "felmenőiből" nem lettek felmenők, mert ottmaradtak két világháborúban, ahová a degenerált arisztokratákból és félhülye karrieristákból álló, jobboldali magyar politikai elit küldte őket. Az elhalálozás ténye szempontjából gyakorlatilag mindegy, hogy az a vonat a Donhoz ment, vagy valamelyik haláltáborba, csak annyi a különbség, hogy az utóbbiba küldött polgártársaknak szemernyi esélye se volt. Legfeljebb az isteni kegyelem. A frontra kiküldötteknek talán egy szemernyi esélye akadt a túlélésre, de a legtöbbnek ennyi kevés volt...
Most pedig jössz Te és azt várod, hogy boruljunk a válladra és együt ríjunk veled. Könyörgöm, megkérdőjelezte valaha is bárki épeszű személy, hogy a dánok vagy a finnek nemzet-é? Pedig úgy ötmilliós nemzetek csupán. A svédek is alatta vannak a 9 millának.
És ha választhatnék a között, hogy egy jólétben élő, a szolidaritásról nem papoló, hanem azt megélő, de csak ötmilliós nemzet tagja legyek-e, vagy pedig egy acsarkodó, egymás torkának eső, a gyermekszegénységet és a családon belüli erőszakot békésen elnézegető, de tízmilliós nemzetnek legyek-e a tagja, akkor részemről az előbbi. De nem választhatok. Az utóbbi tagjának születtem és semmit sem teszek érte azzal, ha hozzád csatlakozva azon siránkozom, miért nem vagyunk többen. Ez a könnyebbik megoldás: semmit se kell tenni, de mégis jó magyarnak tudhatjuk magunkat. Ugye, megbocsátod, hogy nem követlek ebben a képmutató és álságos magatartásban?
A cselekvő hazafiság ugyanis nem arról ismerszik meg, hogy ostorozzuk a nemzetet valami általunk tetszőlegesen kiválasztott ürüggyel. Hanem arról, hogy megpróbálunk tenni érte, pl. viseljük a közterheket és néha elgondolkodunk róla, hogyan lehetne jobban, hatékonyabban újraelosztani az adóforintjainkat a költségvetésből. Hm?
Tehát nem mindig, nem leggyakrabban, nem állandóan. Jellemzően.
Ezenkívül felkiáltójelet teszünk az óhajtó mondat végére (mint Te a végén) — és néhány, kivételes alkalommal, kiemelő célzattal a szöveg közben, egyes szavak, kifejezések után is — ennek azonban történetünxempontjából semmi jelentősége.
Nem, ez nem "nyelvészkedés". Magyar ember magyerul beszél, ír.
Nem véletlenül az az ország neve, hogy Magyarország. A magyarok országa. Ezért evidens számomra, mint a magyar nemzet tagjának, aki ebben a kultúrában nöttem fel, akinek az anyanyelve Kosztolányi, Ady és Radnóti nyelve, hogy az az ország, mely a magyarok országa, egyben az én országom, az én hazám is. Ez számomra annyira evidens, mint ahogyan az, hogy a hajam barna, s nem fekete, hogy a szemem is az, s nem zöld.
Mivel ezen országhoz kötödöm minden izületemmel, minden szervemmel, a lelkemmel és a testemmel, számomra evidens, hogy ezen ország az, ahol annak a népnek a tagjai élnek, akik egyazon kultúrkörben, történelmi múltban és tudatban (?) élik meg nap mint nap életüket.
A haza számomra kettös fogalom, kettös identitás. Itt most a nemzettudattal rendelkezökre gondolok természetesen, nem az elbitangolt, magukat és nemzetüket önként feladókra, asszimiláció útjára lépettekre. A szülöföld az a hely, ahol születtem, az az én kis pátriám, ahol ismerem a búza illatát, a föld minden rögét, ahol bejártam a falvakat, s a városokat, álmomban megjelennek útjai, régi gyermekkori emlékeim. A szülövárosom az a hely, mely halálom napjáig elkisér. A néhai Deák utca, a Szent István tér, a tündéri szép kék tó, amelyet Kosztolányi is versbe foglalt egykoron.
Ebben a városban éltem meg- és át gyermekkorom. Hogy utána a sors furcsa szeszélye folytán elhagytam a várost, számos más helyen éltem, s élek jelenleg is, bolyongok szerte a nagyvilágban, az terméseztesen más kérdés. Ennek ellenére a szülövárosom mindig itt van, velem van, szelleme mindig kísért, akárhova is vet a sors széles e nagy világban.
Azonban a hazám, mindig is Magyarország volt. A Kárpát-medence. Amit meghatározni, leírni ugyan politikailag lehet, de az én lelkemben ebbe ugyanúgy beletartozik a kassai Dóm, mint a Csíki havasok, Kolozsvár és a Házsongárdi temetö, az omladozó nagyváradi zsinagóga, Budapest és a Hortobágy, Szegeden a Tarjánváros a maga tíz emeletes paneljaival, vagy az immáron szépen felújított miskolci belváros, a diósgyöri várhoz elvezetö villamossal, Sopron a Löverekkel, s mindaz, ahol azzal a kultúrával találkozom, ami az enyém, amit tölem el nem vehet senki, soha, sehol és semmikor.
És ebböl következik, hogy a Mátrában barangolva, vagy rácsodálkozva a Szent Anna tóra mindig és minduntalan ugyan az az érzés fog el -- a HAZA SZERETETÉNEK érzése. S, mivel ez az én hazám, itt él az én népem, ezért a földért adta a vérét a nagyapám, akit a legutolsó kutyaként, kezét rozsdás dróttal hátrakötve és eltörve végeztek ki egy dögtemetöben 1944-ben -- s a mai napig el nem temethettem, a Mindenható akaratából nem lehetek más, mint hü fia e nemzetnek, melyet a sors, a Gondviselés nekem otthonomul kijelölt. E tájnak, e kultúrának vagyok a szülöttje, s természetszerü, hogy e táj az én lelkiségem szülöanyja, ö az én édesanyám. A lelki édasanyám.
