Miből tetszik gondolni, hogy kevésbé tetszik „irritáló”-nak lenni Babarczynál, különösen, amikor „Bauerral” tetszik „vitázni”?
A captatio benevolantiae kedvéért: nem vagy butább Babarczynál, kevésbé sem vagy buta, pont olyan vagy, mint Babarczy. Hogy miért? Ezt te jobban tudod. Én csak sejtem.
Bauer alapgondolata, miszerint nem volt igazságtalan a békediktátum, úgy vélem, az önrendelkezés és a többségi akarat ellentétének demokrácia-csapdájára épül...
Hogyan igazolja az „irritáló” minősítést az „úgy vélem” bárgyúság? Másként: ha nem tudsz valamit bizonyítani (csak „vélni”), milyen alapon szólod le a másik szövegét?
Továbbá: az „igazságtalanságról” szóló vélelem nem „alapgondolat”, ti. az „igazságtalanságról” szóló vélelem eo ipso nem lehet gondolat.
Az igazságosság vs. igazságtalanság lényegileg megítélés, vélekedés kérdése. Melynek lehet egy részmozzanata gondolat is persze, ám hogy mi igazságtalan, mi nem, az alapvetően nem racionális (sok esetben kifejezetten irracionális), nem gondolati, nem logikai probléma.
Egyébként Bauer már csak azért sem szalonképes a gondolkodó emberek között, mert vagy tökbuta, vagy pedig tudja, mit beszél, csak (valami miatt) az ostoba antiszemita nacionalisták seggnyalójává rohad (vagy a kettő együtt – ez a legvalószínűbb). Bauer primitív módon kommunistázik (mint pl. Bayer Zsolt), idézem: „Igazából nem Trianon volt igazságtalan, hanem az asszimilációs politika: a magyar államé a nemzetiségekkel szemben Trianon előtt, és a szomszéd államoké a magyar kisebbségekkel szemben Trianon után, különösen pedig a kommunista rendszerekben, 1945 után”.
„1945 után” nem voltak „kommunista rendszerek” (1945 előtt sem voltak) sehol. A kommunizmus (amúgy értsünk a szó alatt bármit, ti. a tárgyalt vonatkozásban mindegy!) és a nacionalizmus eleve zárják ki egymást. A kommunizmus és a sovén nacionalizmus még inkább. Tarthatta valamely politikai vezető (pl. Gerő) magát „1945 után” kommunistának (sőt mások is tarthatták annak), ettől a rendszer még nem lett kommunista. Sem 1945 és 1948-49 között, sem 1948-49 után. A magyar politikai-közjogi berendezkedés nemhogy a „kommunizmus”-ra (mi az?) nem hasonlított, de még tisztán szovjetrendszernek sem volt tekinthető. A magyarországi rezsim a polgári demokrácia és a tanácsi szisztéma egy sajátos öszvéresítése volt – népi demokráciának nevezték (egyébként már az 1948-49 előttit is).
„1945 után” (a tárgyalt összefüggésben) nem kommunista, hanem nacionalista rendszerek alakultak ki a „szovjet zónában”. Magyarországon is ez történt. A magyar rezsim, ha nem is annyira sovén, mint az 1945 előtti, lényegileg nacionalista volt. A nacionalista szót nem pejoratíve használom, hanem abban az értelmében, amit jelent: nemzeti; de rendben van, fogalmazzunk mindenki számára érthetően (Bauer és Babarczy kivételével persze): Magyarország 1945 és 1990 között nem kommunista, hanem nemzetállam. Bauer nem érti (ráadásul olyan öreg már, hogy nem is fogja érteni soha): a „kolhozosítás” nem tesz egy minden ízében nemzetállamot kommunistává, miként a Szovjetunó sem „kommunista rendszer”, hanem kisebb-nagyobb nacionalizmusok konföderációja orosz dominanciával. Ebben a vonatkozásban már Lenin sem volt kommunista (nemhogy Sztálin), e tekintetben az utolsó kommunista Trockij. (A nevek metaforikusak nyilván.)
Na most, annál sokkal többet, mint amit tegnap is produkált, nem vártam Bauertól. Bauer (Babarczy-méretű szellemi kvalitásként) az egyik legkorlátoltabb közszereplő. Viszont. Ez esetben még önmagát is sikerült alulmúlnia; azt mondja: „Igazából nem Trianon volt igazságtalan, hanem az asszimilációs politika: a magyar államé a nemzetiségekkel szemben Trianon előtt…”.
És „Trianon után”? Baromarcú! A seggnyalástól már nálad is teljesen elmentek otthonról? Vagy mi történt? Bauer szerint „Igazából nem Trianon volt igazságtalan, hanem az asszimilációs politika: a magyar államé a nemzetiségekkel szemben Trianon előtt, és a szomszéd államoké a magyar kisebbségekkel szemben Trianon után, különösen pedig a kommunista rendszerekben, 1945 után”.
Hol tettek a „szomszéd államok” olyasmit a kisebbségeikkel „1945 után”, mint amit tett a magyar állam „Trianon” és „1945” között?! Hol deportálták és mészárolták (mészároltatták le a német nácikkal) magyarok százezreit a „kommunista rendszerekben” „1945 után”, te, nagyon közszereplő, te?! Fényes már a seggük? Vagy nyalod még egy darabig? Váljék kulináris egészségedre!
Félreértés ne essék, pontosan tudom: volt antiszemitizmus, durva zsidóüldözés már „Trianon előtt is”. Sajátos módon még a legkevésbé Magyarországon. Sőt épp ellenkezőleg!!! Magyarország a keletről és nyugatról elüldözött zsidók gyűjtőhelyének, tradicionálisan befogadó országnak számított (vö. Száraz György: Egy előítélet nyomában), miközben a legdurvább zsidóirtás is Magyarországon történt (relatíve a németet is fölülmúlta), na most akkor hadd kérdezzem meg: miért? Ha nem Trianon miatt, miért?
Amúgy pedig, miről beszélsz, öregapó?! Azt akarod mondani, hogy a zsidóság másodrangú kisebbség, mert nem tekintendő „nemzetiségnek”? Vagy mit akarsz mondani? Belekapaszkodhatsz a szóba („nemzetiség”), ám akkor is hülye maradsz, méghozzá nagyon, hidd el ezt Gyurica bácsinak, tiszta jóindulattal (benevolantiae) mondja!
Az egész Bauer írás undorító. Nyilvánvaló, h a megbotránkoztatás (a képünkbe púzás) volt a célja és nem az érdemi vita, vagy a valós vélemény kinyilvánítása. Persze miért is lepődnénk meg? Meg szoktuk mi már ezt a zsidajainktól!
Én pedig azt mondom, százszor inkább legyen, hogy Bauer „undorítóan” „púzzék” és ne „nyilvánítsa ki a valós véleményt”, minthogy valaki (értsd: egy senki) kár csak egyszer is nyíltan zsidózzék!
Azért ez a civil-szemetesdi/-szilvásdi még mindig kevésbé irritáló, mint ha mondjuk Bauerrel vitázna Trianonról!
Bauer alapgondolata, miszerint nem volt igazságtalan a békediktátum, úgy vélem, az önrendelkezés és a többségi akarat ellentétének demokrácia-csapdájára épül. Azaz: Van-e joga egy kisebbségnek úgy dönteni, hogy a jövőben nem kíván az adott társadalom [kisebbségi] része lenni, hanem egy önálló társadalom egésze lesz? Az állítás, ami szerint a történelmi Magyarország darabokra való szakítását igazságosabbnak kéne tekintenünk, mint a korábbi határainkat nem csak azért tarthatatlan mert a jelzett kérdésre adható - erősen vitatható - válaszok közül az autonómia intézménye a leginkább igazságosnak tekinthető, hanem azért is, mert a kijelölt határok nem estek egybe az etnikai határokkal. A határmódosításokat követően a kisebbségi létben élők százalékos aránya csökkent, de ez kétélű dolog, mert éppenséggel annak a kisebbségnek a helyzete tekinthető kedvezőbbnek amelynek aránya nagyobb a többséghez [ill. a többi kisebbséghez] képest, mivel ennél fogva nagyobb érdekérvényesítő potenciállal rendelkezik.
Az egész Bauer írás undorító. Nyilvánvaló, h a megbotránkoztatás (a képünkbe púzás) volt a célja és nem az érdemi vita, vagy a valós vélemény kinyilvánítása. Persze miért is lepődnénk meg? Meg szoktuk mi már ezt a zsidajainktól!
Ami Babarczyt illeti, úgy tűnik most megmondó ember lett (Babarczy Eszter megmondja). Pl. megmondja, h inkább őt kéne mutogatni a médiában önkéntesként. Több más közt attól is önkéntes ő, h felvesz több mint öt millió forintot a Norvég Civil Alaptól, aztán készített egy honlapot amit max. egy millióból ki lehet hozni [de inkább 500 000 -ből], mindezt úgy, h a pályázatában vállaltak egy részét nem is teljesíti. Oké, h a számítástechnikai projektek a legkülönbözőbb szinteken a kifizető helyek fedőprojektjei szoktak lenni, de kérdem, mi ebben az önkéntesség? A pofátlanságnak is van határa! Az sem piskóta, ahogy magát nyálazza a kínai gyerek adoptálással, meg cigánygyerekek patronálásával. Mert szép-szép, csak olyan visszás, h ezt épp ő emlegeti fel. Bababrczy megmondja a magáét a http://life-style.hu olvasóinak. Aztán olvasók is megmondják a magukét neki - érdemes beleolvasni a kommentekbe! :-)
A József Attila életművét kutató irodalomtörténészek ez idáig nem foglalkoztak ilyen alaposan és módszeresen ezzel a területtel. Bori Imre úgy vélte, hogy „maga az élet, a születés ténye, a létezés a bűn". Rába György Franz Kafka bűnszemléletével állította párhuzamba, és egy helyütt az életet nevezte József Attila bűnének.
Nem az „élet” József Attila „bűne”. Itt ugyanis nagyon szerteszét van eltalálva tőgye közt a szarva.
De mindenekelőtt nézzük, miről süketel Tverdota György az ELTE „oktató” (értsd: butító) honlapján: „A bűn és a büntetés kérdése [József Attila] költészetének egyik legfontosabb motívuma lesz. Tárgytalan bűntudat, a bűn nélküli bűnösség gondolata kínozza: »mért nincs bűnöm, ha van« (A bűn, 1935). Valami nagy bűnt kellett elkövetnie, hogy ennyire társtalanná, sikertelenné, boldogtalanná és kiszolgáltatottá vált. Úgy érzi, maga is felelős abban, hogy személyiségét nem tudta adottságainak megfelelően kibontakoztatni, hogy elmulasztotta létezésének lehetőségeit megvalósítani. Ez a kérdéskör az európai irodalomban Dosztojevszkijtől Kafkáig számos írót foglalkoztatott, minthogy az erkölcsi világrend bizonytalanná válásával a bűn és büntetés fogalmai is elvesztették egyértelműségüket”.
Kezdjük azzal, hogy az ELTE irodalmi tanszéke (a továbbiakban Tverdota) vagy elemi szinten sem ismeri József Attila életét, vagy nem tud fogalmazni. Tverdota egyetemi ex cathedra állítja: József Attila „társtalanná, sikertelenné, boldogtalanná és kiszolgáltatottá vált”.
Csak ez a félmondat annyi baromságot tartalmaz, hogy tankönyveket lehetne írni róla (minimum 40-et).
József Attila boldogtalan volt? Milyen értelemben? Mi a boldogtalanság? Milyen a boldogság? Lágy, szőke és másfél mázsa? Ha József Attila boldogtalan volt, miért volt az? Mert „sivárságérzete” volt. Világos. De hogyan jön ide a sikertelenség? Hiszen József Attila ezt írja Halász Gábornak: „a baloldalon sem lelem költő létemre a helyemet”. Ez nem a sikertelenség, hanem épp ellenkezőleg: a lényegi siker öntudatának lenyomata.
Minden a tehetséges költőnek „hódol”, illetve annak, hogy „sűrűn visszatérő sivárságérzetét” pontosan ki tudja fejezni, meg tudja fogalmazni: a „proletárság” is, a szerelem is, a Mama is, a természet is… ezek mind-mind a költő „szolgái”.
József Attila tudta, hogy sikeres volt a lényegben: a költői „önkifejezésben”? Tudta. József Attila tudta, hogy költőzseni? Vágó Márta tanúvallomása szerint: tudta.
Miben nem volt sikeres? A polgári érvényesülésben? Abban, hogy nyárspolgárként pénzt síboljon el másoktól? E téren valóban nem volt sikeres. Próbálkozott vele. És persze Tverdotaként (aki a Művészetek Palotájában is cafrangos Doktor Professzorként hirdetteti magát), egy Heller Ágnesként (mások pénzén élősködő fostos kis karrieristaként), vagy ahogy mondani szokás: „tisztes polgárként” valóban „nem állta meg a helyét”, ám József Attila igazából nem is akart filiszterré válni. Azt szerette volna, ha megél a költészetből, illetve még azt sem! József Attila kierkegaard-i konzekvenciával volt liskaita-kommunista (aki ismeri az Ökonosztátot, az Antioroszlánt, tudja, miről beszélek).
A csecsemő is szenvedi, ha szül a nő. Páros kínt enyhíthet alázat.
De énnekem pénzt hoz fájdalmas énekem s hozzám szegődik a gyalázat.
József Attila szerint gyalázat, hogy az ember pénzre váltja fájdalmas énekét. Ezért még a költő sem „boszorka” (vajákos, táltos, bűbájos), hanem csak piaci kofa:
Világosítsd föl gyermeked: a haramiák emberek; a boszorkák – kofák, kasok. (Csahos kutyák nem farkasok!) Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek, de mind-mind pénzre vált reményt; ki szenet árul, ki szerelmet, ki pedig ilyen költeményt.
Továbbá:
S mondd, mit érlel annak a sorsa, ki költő s fél és így dalol; felesége a padlót mossa s ő másolás után lohol; neve, ha van, csak áruvédjegy, mint akármely mosóporé, s élete, ha van élte még egy, a proletár utókoré?!
Itt sem arról van szó, hogy József Attila „sikertelen volt” (nem tudott verseit írni), nem arról van szó, hogy ne tartaná magát költőnek, hanem arról van szó, hogy a világ van rosszul berendezve.
MICHELANGELO Igen, mert mindig széklábat csináltam, És azt is a leghitványabb alakra. Soká könyörgtem, hagyják módosítnom, Engedjék, hogy véssek rá holmi díszt, Nem engedék. Kivántam változásul A szék támláját, mindent hasztalan. Megőrüléshez voltam már közel, S otthagytam a kínt, ott a műhelyet.
Michelangelo sikertelen? A lényeget tekintve sikertelennek érzi magát? Épp ellenkezőleg: pontosan tudja, messze többet ér annál, minthogy „mindig széklábat csináljon”.
Tverdota szerint József Attila „társtalanná, sikertelenné, boldogtalanná és kiszolgáltatottá vált”.
Kiszolgáltatottá „vált”? Hadd kérdezzem meg: Tverdota olvasta József Jolán könyvét?! Olvasta a Szabad ötletek jegyzékét? Olvasta József Attila bármely költeményét? A Mamát: „nem is nézett énrám”. Az Egy költőre című verset: „Lásd, öt és fél kilósnak szült anyám”. A Nagyon fájt: „A csecsemő / is szenvedi, ha szül a nő”… Tverdota olvasta az Iszonyatot?
József Attila a Thomas Mann üdvözlésében sem pusztán a gyermek (a gyermeki felnőtt) kiszolgáltatottságáról, hanem a világ berendezettségéről beszél:
Mint gyermek, aki már pihenni vágyik és el is jutott a nyugalmas ágyig még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj”
És a végtelenségig sorolhatók a példák, melyekből világosan kiderül, József Attila tudta: az ember már a születése pillanatában kiszolgáltatott; ő is az volt, nem pedig „kiszolgáltatottá vált”, vagyishogy a felnőtt lét ebben a vonatkozásban a gyermekléttel azonos, s amihez sem a személyes bűnnek, sem a bűntudatnak nincs köze.
Tverdota szerint József Attila „társtalanná, sikertelenné, boldogtalanná és kiszolgáltatottá vált”.
József Attila társtalan volt? Magányos volt, nem társtalan – nem ugyanazt jelenti a kettő. József Attilának voltak társai, hol párral, hol pár nélkül volt magányos (bánatos), miként a többi kétmilliárd.
Óh emberiség, kit törött anyám szenvedni szaporított és nem értett! Nem rettenek születni ujra érted, te két milliárd párosult magány!
József Attila nem individuumként magányos, bánatos, hanem az emberiséggel (sőt a világegésszel) azonosult lényként:
… valami furcsa módon nyitott szemmel érzem, hogy testként folytatódom a külső világban – nem a fűben, a fákban, hanem az egészben.
Amit nem ért senki: József Attila nem az ócska kis tanszékvezető professzorok és kvázi professzorok (a doktorkodó Tverdoták, spicli Hellerek, sunyi Faragó Vilmosok, barnult Babarczy Eszterek…) szánalmas sznobériája, üres karriervágya felől értelmezendő, hanem épp fordítva: a világ (benne a fostosok lelkivilága) érthető meg József Attila felől.
Tverdota szerint a költő „Úgy érzi, maga is felelős abban, hogy személyiségét nem tudta adottságainak megfelelően kibontakoztatni, hogy elmulasztotta létezésének lehetőségeit megvalósítani”.
Miből adódik ez a következtetés? Mi szeretett volna József Attila lenni, ami nem lehetett? Tanár? Valóban?! József Attila „úgy érzi, maga is felelős abban, hogy” nem vonta vissza Horger Antal szent színe előtt az inkriminált verset? Tudniillik, ezen múlott. Miben érzi magát felelősnek József Attila? Hogy megírta a verset? Hogy nem tagadta meg, mint a spicli Heller jámbor Mesterét (akinek persze volt annyi esze, hogy „többre becsülje” Hellert, mint Hermann-t)?
Miről beszél az ELTE bölcsészkara? Hogy József Attilánál „savanyú a szőlő”? „Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani!”
Mi bizonyítja, hogy ez József Attilánál hamis állítás, mi bizonyítja, hogy József Attila nem tartotta „adottságait megfelelően kibontakoztatva”, nem tartotta magát alkalmasnak arra, hogy „egész népe” „tanítója”, költője legyen? József Attila „Én egész népemet fogom” szándékának hitelességét Tverdotáék nem cáfolják, tudomásom szerint nem is vitatják, csak éppen azt állítják, hogy József Attila bűnösnek érzi magát, merthogy otthagyta a szegedi egyetemet. Meg a könyökvédős tisztviselői állást.
Érti ezt valaki?!
Egyébként is, miféle szöveg az efféle professzori duma: „elmulasztotta létezésének lehetőségeit megvalósítani”?
Mit mulasztott el? Hülyegyerek! Mi az, hogy „létezésének lehetőségei”? Hogy nem lett belőle külkereskedelmi tintanyaló? Még Illyés is csak kvázi hivatalnok volt, és hol van Illyés költészete József Attiláétól?! Miről beszélnek ezek?!
József Attila „létezésének” egyetlen „lehetősége”: a költői, bölcselői zsenialitása. Elmulasztotta volna megvalósítani? Valóban? Elhiszem. De akkor mire van a Tverdota alapította-elnökölte József Attila Társaság? Miért nem Illyés Társaságot, Babits Társaságot gründoltak?
Tverdotáék szerint József Attila valami szörnyű bűnt követhetett el, merthogy ezt – állítólag – maga József Attila is bevallja. Tverdotáék szerint „Valami nagy bűnt kellett elkövetnie, hogy ennyire társtalanná, sikertelenné, boldogtalanná és kiszolgáltatottá vált”. Erre következtettek Tverdotáék. Miből? Az előző mondatukból: „Tárgytalan bűntudat, a bűn nélküli bűnösség gondolata kínozza: „mért nincs bűnöm, ha van” (A bűn, 1935)”.
„Tárgytalan bűntudat” következik Tverdotánál a „valami [tárgyi] nagy bűn elkövetéséből”. József Attila valami nagy tárgytalan bűnt követhetett el. Holott a bűnös költő ezt írja, s éppen A bűn című versében:
Hogy bűnös vagyok, nem vitás. De bármit gondolok, az én bűnöm valami más. Tán együgyű dolog.
Mint fösvény eltünt aranyát, e bűnt keresem én; elhagytam érte egy anyát, bár szivem nem kemény.
„Tárgytalan bűntudat” – írják a professzorok, noha a „fösvény eltűnt aranya” nem tárgytalan. Hanem viszont olyan lételem, amely nincs. A meglett ember minden fontos dolgot odahagy azért a valamiért, amely paradox módon nem a „legfontosabb”, hanem az egyetlen emberi lételem, s amely nem más, mint a bűn! Hogy miért? Mert a meglett ember túl van a kereszténységen, túl van jón és rosszon. A meglett ember bűne nem tárgyi, nem tárgytalan, hanem „valami más”. Aki nem tudja elképzelni, mi van a jón és rosszon túl, mi lehet az „értelemnél tovább”, az nem értheti József Attilát, az marad tanszékvezető professzor az egyetemen, marad „nagyszerű antikommunista filozófus” a „nagyszerű antikommunista Hanna Arendt”-ről elnevezett nagyszerűen antikommunista ámerikai tanszéken.
A professzorok nem értik (ti. éppen attól professzorok, hogy nem értik) : A bűn c. versben valamivel bonyolultabban van leírva, kifejtve József Attila bűnfogalma, mint más költeményeiben. Igen ám, csakhogy a professzori kar a címre bukik: hóhóó!, höhh!, há’ akkó’ ebbe’ van benne a bűnről a szó! Majd tökre elámulnak a költő kérdésén: „mért nincs bűnöm, ha van”.
Azért, professzor úr, mert alig győzöm ismételni: nemigen tetszik érteni a költeményt! József Attila nem a keresztény bűnfogalomról beszél. Továbbá ki merem mondani: amit Tverdotáék művelnek: barbárság. Ők ugyebár „idézik” József Attilát, dacára annak, hogy a vers – általában – nem a belőle kirángatott öt szóból áll. Nézzük ezért a többit is, horribile dictu az egész szakaszt!
Zord bűnös vagyok, azt hiszem, de jól érzem magam. Csak az zavar e semmiben, mért nincs bűnöm, ha van.
Vagyishogy majd a bűn által győzetik le a semmi. Ha megszűnik a bűn hiánya.
Micsoda óriás sas száll le a zengő mennybolt szikláira. E szárnyas a semmiből jött, nem volt.
A mindenséget falja csilló azúri csőre. Vaskarma tépi, marja a meleg húst belőle.
S a fogoly világ hullat könnyes üvegszemekkel vércseppes pihetollat. Ez a pirosló reggel.
Az ölés bűn, olyannyira, hogy Beney Zsuzsa a verset így magyarázza: a költő ekkorra már teljesen megbolondult. Vagyis (a szintén professzor) Beney szerint, amikor József Attila ezt írja: „ha kell, embert is ölök” (ti. húszévesen még azt hitte, lehetséges a bűn!), teljesen normális, csak később bolondul meg végleg, amikor például ezt írja:
Szép a tavasz és szép a nyár is, de szebb az ősz s legszebb a tél, annak, ki tűzhelyet, családot, már végképp másoknak remél.
Beney megdöbben a már végképp megzavarosodott József Attilán: „Elsősorban nem is… a szörnyű és véres megsemmisítési harc tölti el félelemmel, döbbenettel az olvasót, hanem a József Attila költészetében oly elemi biztonsággal megszokott kontroll hiánya. A pusztítás kényszere szinte autonóm erővel tör be a versbe, s teszi azt értelmében, szerkezetében is zavarossá”. Ezt persze a Sasról írja a professzor, csakhogy az idézett versszak a Sasután keletkezett, miután (a professzor megállapítása szerint) „itt érünk el a skizofrén tartalom negyedik s egyben a mi felfogásunkban utolsó manifesztációjához, abban a versben, mely az előzőeknél hetekkel vagy hónapokkal későbben (júniusban) keletkezett. És ez a vers a Sas című látomás”.
Az ő „felfogásukban”. Az „utolsó manifesztáció”: a „zavarosság”. A „pusztítás kényszere”. Majd az utolsó után jött a többi. Amely már nem a pusztítás kényszere.
Csak azért írom, hogy lássék: nagyjából így fest a tudálékosan egyszerűcske keresztény-professzori lélek: amit a professzor nem ért az ő professzori „felfogásában”, az nyilván „zavaros”, azt a „pusztítás kényszere” hajtja. Hát persze. Ráadásul: vagy zavaros, vagy a pusztítás kényszere hajtja, ugyanis a kényszer nem zavaros, hanem egészen egyértelmű.
Nos, az efféle (stiláris) taplók oktatgatják boldogan a költőzsenit.
József Attila költészetében, bölcseletében a központi fogalom: a semmi. Nem az „élet”, sőt még csak nem is a „lét”, hanem a „nemlét”. Az Eszméletben „szereplő” halál sem egyéb, mint a semmi metaforája. József Attila így fogalmaz az [Esztétikai töredékek]-ben: „Lét nincsen, csak dolgok vannak, mert a lét a dolgok alakja. De ha lét nincsen, ugy alak sincsen: ugy a lét mint az alak csupán szemléleti tények és csak mint ilyenek kétségbevonhatatlanok. A lét csupán tulajdonság: a meg nem semmisülő és meg nem változó, hiánytalan és be nem teljesülő nemlét tulajdonsága. A nemlét: ősállag, az állagok állaga: dolog nincsen és nem lehet nemlét nélkül, nemlét nincsen, de lehet, dolog nélkül: világunkban nincsen abszolutum, de megvan az abszolutum lehetősége”.
Vagyis a nemlét az, ami „meg nem semmisül”, „meg nem változik”. A költő ezért jól is érzi magát meg nem is.
Azért érzi jól magát, mert van remény a bűnösségre, csak hát… Nem érzi igazán jól magát, ugyanis nincs bűne: a lengedező szösz-semmiben „szurkálja a ködöt”. (Mutatis mutandis: Latinovitsot is a megdöfhetetlen szarpuhaság „zavarta” leginkább a „semmiben”.) József Attilánál a bűnre vonatkozó „van” azt jelenti, hogy lennie kéne, míg a „nincs” azt jelenti, hogy nincs. És hogy miért van szükség bűnre? Ezt Ancsel Éva világosan fogalmazza meg az Írás az éthoszról című művében; a költő-filozófus megkülönbözteti a morál, ethosz (a görögben epszilonnal), illetve az éthosz (a görögben étával) fogalmait, azt mondja: adott esetben éppen az erkölcsös ember a vétkes, vagyis az, aki képtelen morális értelemben vett bűnt elkövetni: az éthosz jegyében. Egyébként ezt a problémát feszegeti Raszkolnyikov is: lehetek-e Napóleon, ha nem vagyok képes bűntudat nélkül gyilkolni? Raszkolnyikov nem egy szimpla bolond („zsebnapóleon”), Raszkolnyikov nem azt állítja lényegileg, hogy a „fölsőbbrendű embernek mindenhez joga van”, hanem ezt kérdezi: elkövethető-e fölsőbbrendű cselekedet a mindennapiság, a hétköznapi morál rögéhez kötötten? Nem ugyanaz a két megközelítés.
Az ártatlan ember lehet tiszta, erkölcsös stb., csak éppen nem ér vele semmit. Egyébként erről nyiszorog Heller is, csak ő önmaga karikatúrájaként: „rám is lehet egyházat alapítani”.
Gyurica úr bűnös, amikor megüt egy mártír haldoklót? Elvileg igen. Míg József Attila szerint éppen akkor vétkezne, ha nem követné el a szörnyű bűnt. Vagyis Gyurica úr vétke nem „bocsánatos”, hanem kifejezetten szükséges bűn. Így értendő, hogy a „bűntelenség vétek” (amely a „mért nincs bűnöm, ha van” értelmi megfelelője), sőt József Attilánál általában is bűn a moralitás: „Engem sunyiságra oktat / az erkölcs”). Egyszerűen arról van szó, hogy József Attila nem keresztény, noha annak hiszi mindenki. Németh Andor is, Tverdota is… az összes tökfej. Természetesen nem a szó felekezeti értelmében nem keresztény (mert annak végképp nincs értelme), hanem részint történelemfilozófiai értelemben, részint mentálisan. Nem pogány, nem ateista, hanem nem keresztény.
Senki nem érti József Attilát. Földes Kossuth-díja után erősen gyanítom: ő is messze távol áll a költő valódi szellemétől. Aki ugyanis érti József Attilát, nem vesz át Kossuth-díjat, nem vesz át semmilyen díjat. Senkitől.
József Attila nem keresztény (így se bűne, se bűntudta), de nem is antikeresztény, és éppen azért, mert se bűne, se bűntudata: túl van jón és rosszon („jóról és rosszról nem gondolkozom”).
József Attila a bűnhöz való személyes viszonyát a Tiszta szívvel című versben világosan „elrendezte” (ezt a költeményt sem értik), a bűnhöz való társadalmi viszonyát például a [Mindig jótanácsot sziszegnek..] kezdetű költeményben („Megsütjük mind az okosokat”), vagy például a Szabados dalban, míg a bűnhöz való ontológiai viszonyát a legszájbarágósabban nem A bűnben, hanem a Bukj föl az árból című versében fogalmazza meg. Természetesen szubjektív „köntösben”; általam vannak kiemelve a lét-objektumok.
Ijessz meg engem, Istenem, szükségem van a haragodra. Bukj föl az árból hirtelen, ne rántson el a semmi sodra.
Én, akit föltaszít a ló, s a porból éppen hogy kilátszom, nem ember szívébe való nagy kínok késeivel játszom.
Gyulékony vagyok, s mint a nap, oly lángot lobbantottam – vedd el! Ordíts reám, hogy nem szabad! Csapj a kezemre menyköveddel.
És verje bosszúd, vagy kegyed belém: a bűntelenség vétek! Hisz hogy ily ártatlan legyek, az a pokolnál jobban éget.
Vad, habzó nyálú tengerek falatjaként forgok, ha fekszem, s egyedül. Már mindent merek, de nincs értelme semminek sem.
Meghalni lélekzetemet fojtom vissza, ha nem versz bottal és úgy nézek farkasszemet, emberarcú, a hiányoddal!
Kb. akkora véleményem van a professzorokról, mint Brechtnek Lukács professzoriságáról: nem tartom őket semmire, ám még így is mélyen elcsodálkozom azon, hogy a professzorok egy ennyire világos szövegből semmit sem értenek! Ezt írják az egyetem honlapján: „A bűn és a büntetés kérdése [József Attila] költészetének egyik legfontosabb motívuma lesz. Tárgytalan bűntudat, a bűn nélküli bűnösség gondolata kínozza: »mért nincs bűnöm, ha van« (A bűn, 1935)”.
A „csapj a kezemre mennyköveddel” nem „büntetés”, professzor urak, ha ugyanis a kiskutya olyasmit tesz, ami kárt okoz (tépi a papucsot stb.), akkor a gazdája ráhúz egyet a pálcával, de nem keresztény büntetésdiből, professzor urak, hanem két okból: (1) azért, hogy a kutyus már most hagyja abba a rosszalkodást, illetve (2) jegyezze meg: „nem szabad” a cipőt szétrágni. Sokan a gyereket is így „nevelik” (értsd: idomítják), József Jolántól tudjuk: a Mama is ezt tette; József Attila erre utal a veresben: a szigorú anya „mennykövével” (s lehet az fakanál, sodrófa, vagy akár a puszta keze) megóvja gyermekét attól, hogy kárt okozzon, akár önmagában, akár a testvérében stb. A versben tehát szó nincs esetleges („tárgytalan”) „nagy bűnről”, „bűntudatról”, „büntetésről”, bűnbánatról és hasonló klerikális baromságról. Arról beszél József Attila, hogy: nincs isten. De kéne, hogy legyen. Vagyis: létezik isten, de hiányként létezik. Az „emberarcú hiánya” a versben az ún. „világhiány” bölcseleti kategóriájának költői megjelenítése. Arról beszél József Attila, hogy nincs bűn, pedig kéne, hogy legyen. Nem a bűn, hanem az ártatlanság égeti el az embert, ti. az ártatlanság nem más, mint a kozmikus semmi (nemlét) emberi alakzata. Bűnhiány. Az ártatlanság visz a pokolba, nem a bűn.
Ahogy József Attila bölcseletében nem a lét, hanem a nemlét, a semmi, úgy nem a bűn (bűnösség, bűntudat, bűnbánat stb.), hanem a bűntelenség a centrális kategória. A bűntelenség mint hiány. Nem hiányzó (mert az a bűn), hanem a bűntelenség: a hiány kifejeződése. Istenhiány. „Világhiány”. Ezért van, hogy az „ártatlanság” az, amely a „pokolnál jobban éget”. József Attila nem a világegészt vizsgálja, hanem a világhiányt.
A „bűntelenség vétek”. Más szóval: a bűntelenség: gyöngeség. Nincs ereje az embernek elkövetni azt a bűnt, amelyet az ethosz tilt, míg az éthosz megkövetel. Nietzsche szerint ezért van szükség Erőre, Übermensch-létre.
Lehet, nem vagyok eléggé művelt (sőt biztosan nem), ám erősen gyanítom: csak József Attilánál olvasható, hogy a költő (a művész) egyszerre volna Ikarosz és Prométheusz:
Gyulékony vagyok, s mint a nap, oly lángot lobbantottam – vedd el! Ordíts reám, hogy nem szabad! Csapj a kezemre menyköveddel.
József Attila itt formálisan alárendeli magát az istennek (mint gyermek a vele ordibáló anyja akaratának), miközben tisztában van ennen istenvoltával (értsd: művészvoltával), mert miként Ikaroszt sem az istenek büntették meg, úgy Prométheuszt sem lehetett megtörni. Vagyis nyilvánvaló: a két hérosz „bűne valami más”. Ikaroszé egyértelműen „együgyű dolog”. És ezt csak azok a Tverdoták, Hellerek nem értik, akik (ilyen-olyan csipszar kis filiszterekként) naponta megtöretnek valamiért. Cafrangokért, „sok vacak éremért” (mint immár Hobó is), hódolnak párezer forintért, a „nagystílűbbek” néhány millióért… Riszált „bűntelenségük” étek. Abból élnek, hogy bűnteleneknek mutatják magukat. Legrosszabb esetben is kis bűnösöknek: „csak kicsit hazudtam” (Heller). És pontosan ezért van, hogy Heller mentegetődzését voltaképpen mindenki elfogadja. Az ellenségei is. Hellert nem köpik le az utcán. Ha mégis, nem azért, mert egy „jónevű senki”, hanem mert „zsidó”. „Tolvaj”. Babarczy szerint „anti-antiszemita”. És pontosan ezek az emberek és pontosan ezért képzelik (akarják képzelni!) József Attilát olyan keresztényléleknek, aki „valami nagy bűnt követhetett el”, ráadásul buta is volt, mert maga sem tudta, mért nincs bűne, ha van.
Hellerék ugyanis mindent tudnak. Különösen azt, hogy szerelmesek vagyunk beléjük. Mitől is? Attól, hogy sikerült rájönniük: „a gonosz dolgok forrás a gonosz”? Hogyne. Az ember rücskösre unja magát Hellerék szellemi közelségében, na de hát ez is a szerelem jele ugyebár. Mindez persze Babarczy konkrét fixaideája, ám egyáltalán nincs kizárva: Heller is az iránta érzett borderline szerelem megnyilvánulási módjának tartja az iránta táplált gyűlöletet, megvetést, illetve a szövegeit illető pamfletszerű kritikát.
Na most, az a legviccesebb a dologban, hogy Hellerék nem bűntelenek (számtalan szaros kis vétkük van), ám nem is bűnösök, értsd: egyetlen olyan bűnük nincs, amely katartikus erejű lehetne. Még ama (kvázi) „páriaságukat” is összemocskolják. És pontosan ezért nem köpik le az utcán Heller Ágnest. Valahol mindenki spicli. Bessenyei eleinte nem értette (csak érzékelte a színpadon), a közönség nem a karakteres Otellónak, hanem a jellemtelen Jágónak drukkol. Később jött rá – mondta Bessenyei –, hogy similis simili: az emberek nem Otellók, nem Savonarolák, nem Giordano Brunók, hanem Jágók: Hellerek, Hankiss-ok, Csurkák, Szabó Istvánok, Bayer Zsoltok, Tamás Gáspár Miklósok, Bencsik Andrások, Faragó Vilmosok, P. Szűcs Juliannák… „Csahos kutyák, nem farkasok”. Legjobb esetben is Sancho Panzák. Azzal a különbséggel persze, hogy Hellerék (hitványságuk réven) fölsőbbrendűeknek érzik magukat, míg Sancho Panza nem tartja magát magasabb rendűnek. Hellerék ugyebár nem megszállottak, nem fanatikusak, de még csak nem is fundamentalisták. Hanem reflektált liberálisak.
A Jágók nem abszolút, hanem relatív hősök. Igazából nem is hősök, csak szimpla színpadi haszonélvezők. Nem tragikus szereplők, hanem „liberális páriák”, magyarra fordítva: öntelt paraziták. Heller abból él, hogy „világhírű filozófus”. Élősködő, mert nincs filozófiai teljesítménye. (József Attila szerint az ember piaci kofa: „pénzre vált reményt”, míg Heller – szerintem – piaci légy: pénzre vált reménytelen tehetségtelenséget.) És ezt mindenki tudomásul veszi. Természetesnek tekintik az emberek. Jobb esetben „csak” elhiszik egymásnak, hogy Heller „filozófuszseni”. Sőt még morálisan is respektálják egymást! Például Hankiss nem azért buktatta le Hellert, merthogy az „nyolc évig lopott”, ti. Hankiss a „lopást” nyolc évig simán tolerálta (ő még Hellernél is silányabb jellem), Hankiss azon háborodott föl, hogy Hellerék nyolc évig loptak, most pedig nem hagynák őket is lopni egy kicsit, szaladgálnak följelentgetni az „EU-ba” meg mindenhová. Ez az antiliberális nemzeti skandalum. Hankiss tipikus Jágó: régóta tudott Heller „keszkenőjéről”, csak ugye várta a megfelelő pillanatot: „eszembe jutott, hogy több évvel ezelőtt, a Magyar Országos Levéltárban folytatott kutatásaim során találtam egy iratot, amely akkor is eléggé elborzasztott” (Magyar Hírlap).
Eszébe jutott: anno olyannyira elborzasztotta a dolog, hogy anno eszébe se jutott közölni. Csak most! Mert a „bűntelenség” étek. A másik bűnössége nekem étek. Az enyém pedig a másiknak. Ez a helleri „reflektált posztmodern látásmódból” fakadó relatív ingamozgás lényege, materiális meghatározója.
Hegel írja az Esztétikában: „A művészet, mivel maga is az igazsággal mint a tudat abszolút tárgyával foglalkozik, szintén a szellem abszolút szférájába tartozik, s ezért tartalmánál fogva a szó sajátosabb értelmében vett vallással, valamint a filozófiával egyazon talajon áll”.
Nos, kérném tisztelettel, pontosan erről szól a Bukj föl az árból!
Az igazság is, a művészet is, az Isten is, a bölcselet is abszolútum. Már abban az esetben persze, ha az adekvátan (részint Ikaroszként, részint Prométheuszként) van művelve. Nagyon fontos (s ezért vélem József Attila versét zseniálisnak): Ikarosz nem pusztán nagyralátó, nagyratörő stb., hanem alapvetően kíváncsi, amikor a Nap felé röpül. Ikarosz tudja, hogy „gyúlékony”, pontosan tudja ezt, belehalhat abba, amibe Szókratész is, Bruno is belehalt, miközben azt is „tudja”, hogy a művészi kíváncsiság ugyanúgy abszolútum (vö. Hermann elemzésével), miként a kiergaard-i „inkognitó” is az. Ikarosz „inkognitója” a repülés, a Nap felé, egészen a kiergaard-i végletig. Amire persze lehet öntudatosan hétköznapi, „húsvér-emberi” válasz, hogy Ikarosz, Prométheusz, Szókratész, Giordano Bruno, József Attila… egzaltáltak, fantaszták, „az élet valójában nem róluk, hanem az élet az emberi dolgokról szól”, eszünk, iszunk, pénzeket síbolunk, „elvtársi segítséget” kérünk spiclilevélben a „Gonosztól”, miközben a liberális inga (metaforikusan is!!!) leng, hol jobbra, hol balra, aztán megint jobbra… Szóval én ezt mind értem. Sőt el is fogadom! „Csupán” azt mondom, hogy mindehhez József Attilának nincs köze. Semmi.
Petri is Jágó. Így nyilatkozott a Beszélőnek, előtte persze a tipikusan „pária-liberális” riporteri fölvetés: „A Hazám viszont mintha leszámolna ezzel a mítosszal. A vers annak a tudatosítása, hogy a vers címzettje nem figyel ránk, kiszállt abból a buliból, ami ezt a költészetet mozgatja. Hogy ez a proletariátus nem viselkedik úgy, ahogy ez a mítosz előírja neki. József Attila megrója a proletárt, amiért az nem akar proletár lenni…”
Mire Petri: „Nemcsak a proletárt, hanem a parasztot is megrója. Ahelyett hogy a forradalmi programnak megfelelően csinálnák a forradalmat, csak úgy élni akarnak. »Hol lehet altiszt, azt kutatja, / holott a sírt, hol nyugszik atyja, / kellene megbotoznia«. Ha ezt összehasonlítjuk a Majd emlékezni jó lesz című 1935-ös verssel, akkor feltűnő, hogy akkor még teljesen a marxi rendszeren belül mozog…”.
Hát, Jágó nem botozza meg az atyja sírját, az biztos. A „liberálisok” szerint József Attila „megrója a parasztot”. Az a József Attila, aki megpróbálta a „liberálisok” „szívébe”, eszébe „rágni” (csak hát se szívük, se eszük!), hogy „nem muszáj / hősnek lenni, ha nem lehet”. Egyébként ez a Bukj föl az árból című versben is benne van („Ordíts reám, hogy nem szabad!”).
József Attila nem liberális, így néki autentikus mércéje a megértés, a türelem; miközben szimpla lózung, kvázi tolerancia az, amitől a „nagyhasú, huncut okosok” részint „realistáknak, józan, politikus gondolkodóknak”, részint „nagyszerű filozófusoknak”, részint „páriáknak” képzelik magukat, és persze egymást.
Mottó: „Heller Ági… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!” (Ungvári Tamás)
A maximális Heller Ági minidiskurzusa
Amit „Heller Ági” nem ért (sem a 40 könyvében, sem a könyvein kívül), de nagyon szeretné, ha úgy látszanók, mintha értené, azt „Heller Ági” elnevezi paradoxonnak. Így lesz „paradoxon” „Heller Ági” szövegeiben számos szimpla agyi-koholmány, úgymint: a „nem dialektikus dialektika”, a „reflektáltan posztmodern” (mint autentikus modern), így lesz Lenin-paradoxon a „nem mindenhol totalizálás”, továbbá a nagy árulás, mint „kis hazugság” és Tilla pöcsén A reneszánsz ember. Hellernél „paradoxon” minden Babarczy-féle „megrökönyítés”, a liberál-baromfiudvarra kicsapott urbánus parasztváladék, melyre a Faragó-féle, Ungvári-féle, Almási-féle szárnyasok tululva repülnek rá, s emelik azt jó magosra, sőt még annál is „egy emelettel följebb”.
Engem általában is elképeszt a báva rajongás, sőt kissé utálom is azokat, akik tudatlanul, bárdolatlanul omladoznak pl. József Attilán (legalább annyira utálom őket, mint azokat, akik „tudósan” „oktatgatják” a zsenit), de ezek legalább jámbor sznobok. Einsteinért is lehet lelkesülni, miközben a rajongó egyetlen sort sem ért a Relativitáselméletből.
E=m.c2 – teljesen világos! A Mamát is mindenki „érti”: a „proletáranya kozmikus magasságokba emelése”. Mint a kétszer kettő. Mint a tömeg és a fénysebesség négyzetének szorzata. Hol itt a probléma?!
Idáig tehát világos. Azt viszont már nagyon nem értem (semmilyen vonatkozásban), hogy mi sötétíti el pl. Almási Miklós fejét, amikor a nyilvánvaló ostobaságot „egy emelettel feljebb” való „gondolatnak” minősíti?! Mitől van ez? Mert vagy arról van szó, hogy Almási érti, mi van leírva Heller könyvében, de mert imádja a szerzőt, és mert cinikus a manus (meg van győződve róla: más nem veszi észre Heller baromságát), Almási úgy tesz, mintha valóban zsenialitást elemezne (ha így van, ez nagyon nem szép dolog!); vagy arról van szó, hogy Almási nem érti, mi áll a könyvben, ám akkora marhaságot olvas, hogy azt már maga sem hiszi el; vagy pedig arról van szó, hogy Almási már egyáltalán nem ért semmit. Nem tudom. Mindenesetre tény: a „tudósfilozófus” (Heller) nem győzi konstatálni: megbukott az „Isten” (vö. Bicikliző majom), megbukott Sztálin, megbukott Hruscsov, majd persze Brezsnyev is, Gorbacsov is, s ami azt jelenti, hogy értelmetlenné vált minden. Heller számára. Értelmetlen a világ, merthogy helleri (értsd: egyszerűcske) módon már teljességgel fölfoghatatlannak látszik. Hellerék (Lukács is!!!) a „szocializmus fölépítésében” reménykedtek. Majd látták, mert látniuk kellett: nem sikerül a „szocializmust” fölépíteni. Ezért megrendült a bizalmuk az Élő Istenben is (mindegyikben!), a virtuális „Istenben” is: végső soron abban a logikában, filozófiában, amely a „szocializmus építése” ideológiai-politikai ideájához vezetett: az ún. modernitásban. Na most, Hellerék képtelenek bornírt hit nélkül élni, mivel nem tudják elképzelni József Attila bölcseletének lényegét, miszerint a világ a semmivel azonos, ti. ezek az emberek a világot (mint múltat, jelent és jövőt) a saját életükkel azonosítják (a lengedező szösz-sötétet, az eliramló vonatablakukkal), ezért újabb és újabb „isteneket” fabrikálnak maguknak, nyilván olyat, amelyről úgy vélik, hogy „na, ez talán már megbukhatatlan Isten lesz az eszmei Mindenhatóságban”. Ilyen ideológiai kreálmány a helleri liberális „Ingaisten” is például. Mint „paradoxon”. Heller rájött, hogy a világ nem fejlődik. De nem „körben forog”, mert ha erre jött volna rá, nem volna „originális filozófus” (csak Almásinál), hanem hogy ingázik a világ. Liberálisan ingázik. Heller rájött, hogy nincs egy és oszthatatlan Nagyigazság. Erre jött rá „nagyszerű filozofálása során”. Nem intellektuálisan persze, hanem a történelem hol bikacsökkel, hol kádárkolbásszal „verte a fejébe”, ámde mert képtelen egy és oszthatatlan Nagyigazság nélkül élni, „fölfedezte”, pontosabban: belerágta a sztálinista liberácsőbe a kiekergaard-i lyukat. Heller „rájött”, hogy mégiscsak van egy és oszthatatlan Nagyigazság, nevezetesen, hogy: nincs egy és oszthatatlan Nagyigazság. Igen ám, csakhogy ez egy jókora nulla. Heller mégis filozófusnak képzeli magát tőle, hiszen ő a méretes semmijét (vö. bugristakony a tyúkól előtt) egyenesen a dán filozófustól származtatja: „Kierkegaard azt írja: nem azt mondom, hogy ez az igazság, hanem azt, hogy ez az én igazságom” (vö. E=m.c2).
Mit „ír” Kierkegaard? Semmit. Ugyanis, ha valóban ezt írná, akkor a válasz így hangoznék: „legyen, bazmeg, legyen meg a te igazságod”! Ki nem szarja le?! Engem ugyanis három dolog érdekel: mindenekelőtt, hogy miaz igazság, továbbá: nekem mi közöm az igazsághoz (amennyiben én „én” vagyok), illetve az érdekel, hogy másoknak mi a viszonyuk hozzá (amennyiben én nemcsak „én”, hanem társadalmi lény is vagyok). Aki viszont „bölcsen” kijelenti, hogy csak az „én” igazsága létezik, vicces módon, éppen a kárhoztatott egy és oszthatatlan Nagyigazságot alkotja meg (csak nem veszi észre), vagyis: az egy és oszthatatlan Nagymarhaságot. Sietek leszögezni: ez nem Kierkegaard bírálata, Kierkegaard ugyanis bonyolultabb ennél, Heller Kierkegaard-t éppúgy szimplifikálja, mint tette azt annakidején Marxszal és Leninnel. Sőt! A kierkegaard-i „inkognitó” éppen nem a Heller-féle árulással, majd sunyítással azonos (amíg Hankiss le nem buktatja a mártír filozófust), hanem épp ellenkezőleg: Kierkegaard-nál az „inkognitó” olyan nyílt szerep, ráadásul a végletig vitt rendeltetés, melynek ismeretében választhatunk egzisztencia és egzisztencia között. „Az emberek fecsegő vénasszonyok”, állítja Kierkegaard, és mintha csak magam mondanám. Heller Ágnesről. Ha az „inkognitó” szerep, akkor annyiban szerep (Kierkegaard szerint), amennyiben azt az embernek végig kell játszania. Tehát: végig! Nem Szent Péterig, nemcsak a gyalázatos lebukásig, hanem végig. Amikor tehát Heller a spicliszőrével Kierkegaard-hoz dörgölőzik, mindkét „mestere” morog a sírjában.
Fejlődik a világ? Nem fejlődik? Heller nem tud a kérdésre válaszolni, de mert nagyon szeretne, pontosabban: szeretne olyannak látszani, mint aki tud valamit, kikotor az elméjéből egy rakás régi, rozsdás, görbült kacatot, azokat úgy, ahogyan vannak, minden rozsdátlanítás, csiszolás, egyengetés nélkül, bemázolja ennen ürülékével (mint „saját igazság”-festékkel), s azt mondja Ungvári Tamásnak: ez az „én” „filozófiám”, ez a „saját igazságom”. Jobb esetben Heller a madáchi Lucifer álláspontját „fedezi föl” „originálisan”, s nevezi azt inga-paradoxonnak; „E báb-istenség most már elkeringhet / Az űrben, új bolygóként, melyen újra / Számomra fog tán élet felfedezni”.
Holbach „örök körforgásról” beszél, ám a circulus vitiosus ugyanúgy nem halad (sehová), mint az inga, horribile dictu még a liberális („reflektált posztmodern”) inga sem halad. Noha Hellernél a „reflektált” azt jelenti a szóösszetételben, hogy a helleri inga nem áll, hanem halad.
Merthogy mégis van modernitás. És még sincsen modernitás, hiszen „megbukott” a modernitás. „Megbuktak” a modern nagy Ultima Causái, megbukott Sztálin, Hruscsov, Lenin, sőt Marx is. Akkor viszont, jaj, mi van? A posztmodern? A posztmodern nem lehet érvényes, mert a posztmodern azt mondja, hogy voltaképpen semmi sincs. Az van, hogy nincs semmi. Márpedig valaminek lenni kell! Két okból. Mindenekelőtt azért, mert a „nincs semmi”-t mások mondják, s azok jobban variálják a dolgot, így én (az „én filozófiámmal” együtt) gyakorlatilag lenullázódom, illetve azért kell lennie valaminek, mert, ha nincs semmi, akkor nemcsak intellektuálisan, de lelkileg is padlót fogok. Megsemmisülök. Merthogy így vagyok öltözve originálisan. Heller végképp megbuggyanna, ha nem dobbanhatna együtt a Világ szívével, ha nem tarthatná hüvelykjét a Történelem Ütőerén, ha nem számlálhatná a politika pulzusát, nem érezhetné a Nagy Verőér primer lüktetését; magyarán: ha nem fecseghetne folyvást marhaságokat a nagynyilvánosság előtt. És pontosan ezért tenyészti ki magában (mint ideológiai Micsurin néni) a „reflektált posztmodern látásmód” fogalomöszvérét, hogy azután vele húzassa magát agyilag.
„Reflektált posztmodern látásmód”. Nem nevezem par excellence fogalomnak (csak félig iázó, félig nyihogó fogalomöszvérnek), ráadásul ez a szóösszetétel egy speciális antiöszvér: nem tartalmaz semmit.
Heller szerint a „reflektált posztmodern látásmód” nem azért jó, nem azért Örök és Oszthatatlan Igazság, mert mond valamit, hanem azért, mert „nem azt mondja, hogy most már végre ünnepelhetjük a különbséget, a történelem végét, az ész gonosz illúzióinak bukását, azt, hogy egyszer s mindenkor tudjuk, hogy az igazság és az igazságtalanság humbug, hogy minden kultúra egyformán értékes vagy értéktelen. S hogy senkinek, aki egy minikultúrán vagy egy minidiskurzuson kívül áll, nincs autoritása arra, hogy bármiben ítélkezzen, vagy bármit rangsoroljon” (Életképes-e a modernitás?).
Nem ezt mondja. Hanem? Mit mond? Netán azt mondja a „reflektált posztmodern látásmód”, hogy mindenkinek, „aki egy minikultúrán vagy egy minidiskurzuson kívül áll, van autoritása arra, hogy bármiben ítélkezzen, vagy bármit rangsoroljon”? Vagy azt mondja, hogy „senkinek, aki egy minikultúrán vagy egy minidiskurzuson belül áll, nincs autoritása arra, hogy bármiben ítélkezzen, vagy bármit rangsoroljon”? Vagy: mindenkinek, „aki egy minikultúrán vagy egy minidiskurzuson belül áll, van autoritása arra, hogy bármiben ítélkezzen, vagy bármit rangsoroljon”?
Nem tudni.
Karikatúra a három kérdés, persze, ám annak is karikatúrája, hogy az emberek többsége (gyakorlatilag mindenki!), ha olvas valahol egy hülye mondatot, s nyilván nem érti, legelőször is arra gondol jámbor jobbágytudattal: egy filozófiai óriás mély értelmű nagygondolatával van dolga. Aki viszont mégis megpróbál egy-egy öblös Heller-„gondolat” mélyére kaparni, már a felszín alatt fél milliméterrel koppan a körme.
Tegyük fel (mert ez a legvalószínűbb), Heller itt is egy adott politikai közösségen belüli, de az adott kultúrán („minikultúrán”, „minidiskurzuson”) „kívüli” (értsd: fölötte álló) zsidó „autoritásának” elismerését követeli. Nota bene azt, hogy a zsidó (aki Hellernél az ún. „pária zsidó”), részint mártír-, részint faji fölsőbbrendűsége okán, meghatározhassa annak a „minikultúrának” is a karakterét, amelyen egyébként tudatosan „kívül áll” (vö. „én Ábrahámtól származom stb.). Na, de miért is? Mert egyazon politikai közösségen belül van az őt nem érdeklő, a tőle távol álló „minikultúrával”. Jó, de egyrészt: mi ebben az új, ez ugyanis a trockizmus, illetve az állami trockizmus: a sztálinizmus fölmelegítése, másrészt: mi ebben a filozófia?
Ha viszont nem erről van szó, hanem arról, hogy Heller itt sem képes összekapcsolni értelmileg két egymást követő mondatot, s csupán azt akarja mondani, hogy a „reflektált posztmodern látásmód” szerint senkinek sincs joga belepofázni valamely, a politikai közösségen belüli kisebb közösség dolgaiba („ez az én igazságom” stb.), akkor a „filozófuszseni” nem mond semmit. Túl azon, hogy sületlenséget beszél. Mert, ha Bránerland kormányának nincs autoritása a Puncibüdöskén élő emberek, közösségek „minikultúrájának”, „minidiskurzusának” igazgatására, akkor az nem más, mint az anarchia, s ami (lehet) rokonszenves ideológiai irányzat, de mi benne az új, mi benne az originális?
Tehát, összegezve: Heller vagy azt állítja, hogy „senkinek, aki egy minikultúrán vagy egy minidiskurzuson kívül áll, nincs autoritása arra, hogy bármiben ítélkezzen, vagy bármit rangsoroljon”, ám a „minikultúrán” belül van joga valakinek (bárkinek?, mindenkinek?) arra, hogy ítélkezzék, vagy pedig – a szövegösszefüggésből ez derül ki!!! – azt állítja Heller, hogy csak a „reflektálatlan posztmodern látásmód” szerint nincs joga senkinek egy közösség életébe kívülről beleszólni.
Akár így, akár úgy, agyrém. Mert – még egyszerűbben –, ha Heller azt akarja mondani, hogy senkinek semmilyen vonatkozásban nincs autoritása, akkor is marhaságot beszél, ha viszont az értendő a szöveg alatt, hogy valamely „minidiskurzuson” belül lehet autoritás, akkor Heller állítása szögesen ütközik Heller „Kierkegaard”-jával, aki szerint állítólag: nem azt mondjuk, „hogy ez az igazság, hanem azt, hogy ez az én igazságom”. Miért ütközik a kettő? Mert az „én” nem „minidiskurzus”. Hacsak nem magában dumál az illető. Illetve, ha a helleri „én” nem individuális, hanem absztrakt alany, vagyis ha a „minidiskurzus” is „én”-nek számít. Ez elvileg elképzelhető, ám akkor sem kerülheti meg a „filozófus” a kérdést: mi történjék, ha a különféle kisebb-nagyobb „én”-ek elvileg egyenrangú „igazságai” gyakorlatilag ütköznek egymással? Méghozzá szükségképpen. Nos, akkor újra Darwinnál vagyunk: az erősebb liberalizmus baszik. Mi ezt nem tagadjuk! – rikkantják a liberálisok –, a liberális polgári inga hol jobbra, hol balra leng: „A paradoxon temporalizálása egyfajta ingamozgáshoz vezet. A relativizmusra fundamentalizmus, a különbségre egyetemesség következik” (Életképes-e a modernitás?).
Mit jelent ez magyarul? Mit jelent a „paradoxon temporalizálása”? Ezt jelenti: „elvagyunk, mint a befőtt”, „úgy még soha nem volt, hogy ne lett volna valahogy”, „derűre, ború”, „minden rosszban van valami jó” és így tovább... Nincs gond, mert „a relativizmusra fundamentalizmus következik”, Weimarra Auschwitz (de jó!), Auschwitzra Truman-doktrína, Marschall-terv, arra Korea, karibi válság, Vietnám, Kissinger Párizsa, COCOM-lista, SS-20-as rendszer, arra csillagháború… egészen szeptember 11-éig… leng a liberális paradoxon-inga. Végső soron a Jó és a Gonosz között, csakhogy… Mindez részint banalitás, részint nem válasz az alapkérdésre: miként és főként mitől lendül majd vissza az ökológiai inga?
Heller így verbalizálja „nagyszerű filozófiáját”: „leng az inga”, majd egy plusz l-betűvel vizuálizálja: leng a linga.
Temporizált liberális paradoxon. Majd újra lendül az inga, az „e” „o”-vá lényegül, így érkezik el a tomporizált szebb jövő, hogy azután annak fekáltartalma visszalendüljön eredeti helyére, a helleri filozófiába.
Ne legyen félreértés, nem azt igyekszem bizonygatni, hogy Heller Ágnes egy ökör (vs. „neviggyéé-tekel-azta-kéét-tehe-neet”), ez ugyanis számomra evidens, hanem azon csodálkozom, hogy gyakorlatilag mindenki (még egyszer mondom: mindenki!) zseninek, jelentős, nagyszerű, originális, okos, bölcs filozófusnak tartja ezt az unalmasan szófosóka nénikét. Mondanak rá persze mást is: „lenyúlta”, ellopta”, „elárulta”, „hazudott” stb., ám akik éppen azért gyűlölik, mert intellektusként abszolúte respektálják az öregasszonyt. Mondom, az ellenségei is. És ez az, ami nehezen megy a fejembe. Mert az, hogy Heller potenciális szentnek tekinti magát, érthető. Bácsfi Diána sem volt kevésbé hangyás. Egyébként pontosan erről van szó: ami az antiszemitáknak a zsidó, az a liberálisoknak (legalábbis a helleriánus részének) az absztrakt Gonosz. Súlyos kérdések vetődnek föl az életben. És nincs rájuk válasz? Hogyne volna!? A hibás a zsidó. Ott. A felelős a Gonosz. Amott. Miben különböznek, már ami a dolog lényegét illeti?
Nagyon fontos: mindehhez nincs köze a Babarczy-féle „anti-antiszemitizmusnak”, ti. Babarczy secko jedno (Bácsfi és Heller között az ingagolyó), annyi a különbség, hogy amíg az antiszemitáknál a zsidó a démon, Helleréknél az absztrakt Gonosz (konkretizálva: a fasiszta és a bolsevik sátán), addig Babarczynál az „anti-antiszemita” a diabolus. Tyúkeszűek mind.
Heller azért gyűlöli a totalitárianizmust, mert alkalmatlan rá.
Az igazság totális. Heller nem képes igazságalkotásra, ítéleteinek bizonyítására, mindegyre belesül a szövegeibe, így aztán logikai teljesség helyett a liberalizmust vicsorítja elő eszmei totalitássá. Hellernél a liberalizmus a hülyék, a tudatlanok szabadsága: „ez az én saját igazságom”. Mindenkinek lehet igazsága. Ami valóban így van, ti. igaza nem lehet, csak annak, aki bizonyítani tudja az állításait. Hellerien „paradox” igazsága viszont mindenkinek lehet.
Heller annakidején (vulgármarxista korában), Lukáccsal szólva: Marx Himalájának csúcsain ugrabugrált a férje által „lehülyézett” nyulacskaként (Bicikliző majom), míg manapság a liberalizmus pincéjében surrog mint redvás spicli-patkány (már amennyiben hiteles a nemrég közzétett mószeroló dokumentum). Heller azt hiszi, hogy megint a Himaláján rikácsol, sőt most peckesül csak igazán a csúcsok Csúcsán! Ámde van itt egy lényegi különbség: annakidején rettegtek tőle a szerencsétlen Ungvári Tamások (Ungvári elszólása szerint), míg ma nem fél tőle senki. Olyannyira, hogy én itt nem is erkölcsileg patologizálom Hellert (mint a jámbor Makoveczék például), hanem intellektuálisan, már ahogy azt a fortélyos Ungvári professzor kívánja tőlem (vö. a mottóval).
Hetekkel ezelőtt kérdeztem: Heller Ágnesnek melyik állítása, megállapítása, ítélete bizonyítja, hogy szellemi integritás (egyáltalán filozófus) volna? Nos, azóta mondtak itt már mindent. Jöttek a helleriánusok Buddhával, József Attilával, Kovács Zoltánnal, pszichológiával, mucsaizással, „Ági néni valószínű gondolatával” meg a bánat tudja, még mivel, ám a kérdésre senki nem válaszolt. Pedig csak egyetlen mondatot kellett volna ideírni. Vagy kettőt, vagy ötöt, vagy hatot… De akár százat is simán elbír ez a fórum.
Kérdeztem: mi bizonyítja Heller originalitását? Eleinte csöndes kussolás volt a válasz (hetekig), most vicsorgó kussolás van.
Egy darabig.
Hellernek nincs filozófiai ítélete, Hellernek „saját igazsága van”, ugyanis, nem győzöm hangsúlyozni, a „kierkegaard”-i szabadelvűség nem más, mint az ostobák szellemi szabadsága: „nem azt mondom, hogy ez az igazság, hanem azt, hogy ez az én igazságom”.
Még valamit, s csak azért, mert Almási professzor szerint a taxis a bunkó (míg Heller emeletekkel áll minden taxisok fölött, még talán P. Szűcs Julianna fölött is minimum egy szinttel), tehát az emeletes Heller szerint a „reflektált posztmodern látásmód” „nem azt mondja, hogy… az igazság és az igazságtalanság humbug”.
Na most, hogy az emberek általában keverik az „igazság” és az „igazságosság” fogalmát, hogy az „igazsággal” az „igazságtalanságot” és nem a „hamis ítéletet” (esetleg a „hazugságot”) állítják alternatívába, rendben van. Illetve ez sincs rendben, de ne legyünk maximalisták! Viszont, hadd kérdezzem meg: maximalizmus volna az elvárás, miszerint legalább az emeletes filozófuszseni ne földszintesen fogalmazzon?! Mint egy alsókültelki lapostahó. Komolyan mondom: most rögtön bekarikázok Pestre, s az Andrássy úton, az Operaház előtt, az első arra járó taxis elé vetem magam! Hátha női sofőr az illető. A feminin taxisoknak ugyanis differenciáltabb az énekhallásuk. (Ismertem egy csajt, a Balettintézetben dolgozott valamikor, na, az elég jól bírt énekelni is, csak viszont ő elé már maga Gyurkovics Tibor vetette oda a korpuszát, méghozzá éppen az Andrássy úton! Nem taxiban persze, hanem a járdán, a Vörösmarty Cukrászda előtt, vagy hol, nem emlékszem pontosan, de a helyszín talán nem is annyira fontos; csak Almási professzornál és nála sem a Balettintézet, hanem a par excellence Opera vonatkozásában.)
Neked az a problémád, h nem tud mire hivatkozni? Miért nem az, hogy mégis miért kíván egyáltalán bárkit, bármit szembeállítani?
Azért nem (feltételezem, hogy nekem címezted), mert a mihancsikzsófiáknak és társaiknak a szembeállítás default-jelegzetességük. Azon változtatni nem lehetne mással csak szívlapáttal, de kegyetlenek, ugye, nem vagyunk.
Feltehetően igazságtalan vagyok ezzel, de az ilyen magatartást inkább kapcsolom a régi úri Magyarország hangulatvilágához és tartom ezért érthetőbbnek, mint egy magát korszerűnek valló baloldalhoz.
Ha Mucsa megfenyeget valakit, annak súlya van, sőt, olykor még következménye is.
Úgy bizony. Lásd vajúdtak a sajtószabadság hegyei és nevetséges liberális egér született. De legalább a publicitás megvolt, hogy érezzék, nem éltek hiába.
Nem azt állítottam, hogy nem vagy mucsai, azt állítottam - olvasd csak el! -, hogy harsány mucsaizásod révén, a "legröhejesebb" mucsaiak közé tartozol! Ezt írtam. Vagyis a két hozzászólás (21370, 21371) szövege együtt értelmezendő.
Na most mekkora mucsai az, aki a mucsaizás mucsaiságát tételező művében mga mucsaizik? Ráadásul, mint egy szeplős tizenkétéves kamszalány a naplójában, bolldal meg idézőjellel emeli ki azt, hogy a "legröhejesebb"... Minek? Első látásra szimpla mucsaiságnak gondolnám a dolgot, de hát a mucsaiság mucsaizó kritikusa saját definíciója szerint is mucsai, méghozzá a legröhejesebb mucsaizóknál is mucsaibb, hiszen mucsaizza a legröhejesebbnek gondolt mucsaiakat, talán e miatt áll idézőjelben, bolddal, a legröhejesebb szó, ha bárki másra, mint a mucsaiakat mucsizó mucsaira alkalmaztatik, mert ez a titulus minden bizonnyal foglalt a legröhejesebb mucsaiakat mucsaizó mucsai jellemzésére.
Van benne néhány elütés és a sietség néhány egyéb jele, kijaívtom:
Ne erőlködj fölöslegesen, írogasd az okos dolgokat József Attiláról, azok érdekelnek, ezeket el sem olvasom.
Ne - a nick felszólító módban beszél, de kit szólít fel vajon? Én nem a nicknek írok, nincs tehát joga felszólítania engem, ez mucsaiság.
erőlködj - én nem erőlködöm, tollam szabad szárnyalással szántja a netet s veti bele szellemem magvait. Honnan tudja a nick, hogy erőlködöm, pláne őmiatta, a nick hazudik, a nick mucsai.
fölöslegesen - a nick nem alkalmas rá, hogy megítélje, mi fölösleges és mi nem: az én gondolataim a világ gyémánttengelyét vannak hivatva gatyába rázni, s így nem fölöslegesek akkor sem, ha a mucsai nick, amint az tudható, nem ér fel hozzájuk.
írogasd - én nem írogatok, én írok, nem a csetelő mucsai ncicknek, hanem mint fent. Az íróasztalfiókomban, mely persze képletes, százszor nagyobb világosság van, mint azokon a fórumokon, ahol a mucsai nick "tájékozódik" -azaz botladozik önnön ostobaságában, hisz mást nem képes felismerni vagy észlelni sem, lásd Heller Ágnes, Babarczy Eszter és Almási Miklós, Tverdotáról nem is beszélve (itt kihagyok nyolcvankét centi szöveget).
az- mi az, hogy az, ez határozott névelő, és ilyenkor határozatlant kellene írni...
okos - én nem okos dolgokat írok, és nem írogatok, hanem megvilágító erejűeket, de a mucsai csetelő nick ezt nem érheti fel ésszel.
dolgokat - mi az, hogy dolgokat, "dolgokat" nem írogatnak, pláne nem írnak, csak írásműveket, esszéket, költeményeket, ez az általánosító, lekicsinylő elkenés a mucsai csetelők sajátja.
József Attiláról - én nem József Attiláról írok, a költő személye érdektelen, én a zseniről írok, a szövegeiről írok, melyek a véges végtelent feltárva-megteremtve világegésszé állnak egybe.
azok- lásd: ezeket
érdekelnek - az írásaim mércéje nem az, hogy a csetelőket "érdeklik-e vagy sem. Honnan tudja a nick, hogy mi "érdekli" vagy mi nem, ha el sem olvassa - lám hazudik a mucsai csetelő, mint Heller Ágnes és sajnos Megyesi Gusztáv is, aki egy gyékényen árul a huhogókkal (itt kihagyok negyvenhat centit)....
ezeket - miket? A nick nem tud különbséget tenni az én egyként a világgegészet megragadó írásaim között, így nincs joga azokra és ezekre bontani őket, s ha megteszi, azzal csak mucsaiságát igazolja, ha még szükség volna rá, ha le nem leplezte volna már az, hogy határozott névelőt használ.
el sem olvasom - az egomán mucsai nick azt hiszi, van jelentősége annak, hogy mit olvas el vagy mit nem. Énnekem nem tesz szívességet, ha elolvassa vagy ha nem olvassa el, már persze ha nem olvassa el, nyilván nem tudja megítélni, hogy az írás ezek vagy azok közé tartozik-e... Persze ez a felosztás amúgysem létezik, csak mucsán, a csetszobában, de hát a nick buzgón nyilatkozik olyasmiről, amit el sem olvas, ő ilyen. Ez valójában nagyon helyes, maradjon csak ennél, jobban jár, úgysem értené, ha elolvasná is, cseteljen inkább, vagy ürítsen kacéran ikrát.
elismerje az értékteremtő polgár jogát tulajdonának morálisan és fizikailag háborítatlan élvezetére, és hajlékonyan keresse a lehetőséget arra, hogy mit tehet a maga körében azért, hogy ennek a közösségnek és így magának hasznára váljék.
Úgy sejtem, hogy itt két fő csoportra gondolhatsz: a cigányokra és a társadalom peremén billegőkre: csövesek, hajléktalanok, koldusok, guberánsok, utcai alkeszok, szittyusok. (Ne feledd, hogy az ő számuk a lakásmoratórium feloldása után ugrásszerűen emelkedni fog és összetételük is alapvetően megváltozik!)
Vagyis hogy ők:
- ismerjék el a jogodat a tulajdonod háborítatlan élvezetére: ne törjenek be hozzád, ne lpjanak a kertedből, ne ordibáljanak az ablakod alatt, ne álljanak eléd az aluljáróban agresszíven, stb. Ezek nem társadalmi, hanem jogi, elsősorban büntetőjogi kérdések. Aki ilyet tesz, azt meg kell büntetni. Miként azt a nem alkesz, nem drogos, nem csöves politikust is meg kell büntetni, aki úgy tör a jogaid ellen, hogy a közpénzek megcsapolásával akadályozza adőcsökkentésedet, elvon tőled kulturális szolgáltatásokat, nem fejleszti lakóhelyed infrastruktúráját, nem teszi lehetővé a környékeden cirkáló rendőrautók számának a növelését, meggátolja, hogy a börtönökben valódi nevelő munka folyjék, amelynek hatására az elkövető visszailleszkedhet a társadalomba, és szabadulása után nem fog ismét tőled lopni, lehetőleg mástól sem, mert például (USA-módszer), a börtönbenb megtanítanak neki egy szakmát, még ha belegebed is, engednek a büntetéséből és utána a nevelőtisztje gondoskodik számára munkahelyről (a munkaadót az Állam adókedvezménnyel támogatja), és még évekig figyeli a visszailleszkedését, és ha azt tapasztalja, hogy nem hajlandó a lehetőséget felhasználni és azzal élni, akkor megtalálja a módját, hogy visszazsuppolja a karcerbe, az elengedett büntetési tétel többszörösére is akár, többé-kevésbé megvalósítva ezzel a mondern büntetőjog hármas követelményrendszerét: a társadalom védelmét, a prevenciót és a megtorlás/nevelés igényét.
Az a gyanúm, hogy a te képleted így néz ki (az enyém is, és másoké is):
"alacsony sorsúak" okozta kár < politikai elit okozta kár, ahol alacony sorsúak száma > politikai elit, ebből következően az Állományjavító/társadalmi károkozás nagyobb arányban származik a második csoportból. Vagyis: a neked okozott társadalmi-gazdasági károk jóval nagyobb része eredeztethető az Államból (amelynek feladata éppen a te védelmed volna), mintsem azoktól az emberektől, akikről beszélünk.
Azt is elvárod, hogy az illető ismerje el ezen jogaidat. Azt hiszem, a legtöbbjük elismeri, esze ágában sincs kétségbe vonni. Akár még alá is ír ilyen nyilatkozatot, de vajon ez mire elegendő, mire jó? Nem tapasztalom, hogy a mély sorban élők körében általános lenne a vélekedés, hogy helyzetüket a jobb körülmények közt élők vagyonának, jövedelmének szétosztása vagy kollektív megsarcolása oldja meg, ilyet ma már csak teljesen elhülyült emberek fantáziálnak. Nem az elismerésük hiányzik, hanem annak a helyzetnek a feloldása, amelyből közülük sokan, nem is mindig jókedvükben, a te vagyonod ellen törnek.
Ami Gyuricát illeti: meggyőztél. De mégis: we're not talking to him, we are talking at him. A személy érdektelen, a jelenség és annak egybevetése más produktumokkal viszont némi figyelmet érdemel, inkább a rendszer működésének tanulságait, mintsem a konkrét produktumot illetően. Ennyi.
Ne erőlködj fölöslegesen, írogasd az okos dolgokat József Attiláról, azok érdekelnek, ezeket el sem olvasom.
Ne erőlködj - a nick felszólító módban beszél, de kit szólít fel vajon? Én nem a nicknek írok, nincs tehát joga felszólítania engem, ez mucsiság.
erőlködj - én nem erőlködöm, tollam szabad száranylással szántja a netet s veti bele szellemem magvait, honnan tudja a nick, hogy erőlködöm, pláne őmiatta, a nick hazudik, a nick mucsai
fölöslegesen - a nick nem alkamas rá, hogy megítélje, mi fölöslgese és mi nem, az én gondolataim a világ gyémánttengelyét vannak hivatva gatyába rázni, s így nem fölöslegesen akkor sem, ha a mucsi nick, amit az tudható, nem ér fel hozzájuk
írogasd - én nem írogatok, én írok, nem a csetelő mucsai ncicknek, hanem minf ent - az íróasztalfiókomban, mely persze képletes, százszor nagyobb világosság van, mint azokon a fórumokon, ahol a mucsai nick "tájékozódik" -a az botladozik önnön istobaságában, mert mást nem képes felismerni vagy észlelni sem, lásd Heller Ágnes, Babarczy Eszter és Almási Miklós, Tverdotáról nem is beszélve (itt kihagyok nyolcvankét centi szöveget)
az- mi az, hogy az, ez határozott névelő, és ilyenkor határozatlant kellene írni
okos - én nem okos dolgokat írok, és nem írogatok, hanem megvilágító erejűeket, de a mucsai csetelő nick ezt nem érheti fel ésszel
dolgokat - mi az, hogy dolgokat, "dolgokat" nem írogatnak, csak írásműveket, esszket, költeményeket, ez az általánosító, lekicsinylő elkenés a mucsai csetelők sajátja
József Attiláról - én nem József Attiláról írok, a költő személye érdektelen, én a zseniről írok, a szövegeiről írok, melyek a véges végtelent megteremtve világegésszé válnak
azok érdekelnek - az írásaim mércéje nem az, hogy a csetelőket "érdeklik-e vagy sem, honnan tudja a nick, hogy mi "érdekli vagy mi nem, ha el sem olvassa - lám hazudik a mucsai csetelő, mint Heller Ágnes és sajnos Megyesi Gusztáv is, aki egy gyékényen árul a huhogókkal (itt kihagyok negyvenhat centit)
ezeket - miket, a nick nem tud különbséget tenni az én egyként a világgegészet megragadó írásaim között, így nincs joga azokra és ezekre bontani őket, s ha megteszi, azzal csak mucsiságát igazolja, ha még szükség volna rá, ha le nem leplezte volna már az, hogy határozott névelőt használ
el sem olvasom - az egomán mucsai nick azt hiszi, van jelentősége annak, hogy mit olvas el vagy mit nem, énnekem nem tesz szívességet, ha elolvassa vagy ha nem olvassa el, már persze ha nem olvassaq el, nyilván nem tudja megítélni, hoghy ezek vagy azok közé tarftozik-e, persze ez a felosztás sem létzeik, csak mucsán, a csetszobában, de hát a nick buzgón nyilatkozik olyasmiről, amit el sem olvas, ez nagyon helyes, marfadjin csak ennél, úgysem értené, ha elolvasná is, cseteljen inkább, vagy ürítsen buzgón ikrát.
Nem azt állítottam, hogy nem vagy mucsai, azt állítottam - olvasd csak el! -, hogy harsány mucsaizásod révén, a "legröhejesebb" mucsaiak közé tartozol! Ezt írtam. Vagyis a két hozzászólás (21370, 21371) szövege együtt értelmezendő.
A "bárki" nem mosható össze a "bármi"-vel. Mert például egyáltalán nem indokolatlan tevékenység szembeállítani például a nácizmussal például a humanizmust. Vagy például "bárkit" egy "bármi"-vel. Például Heller Ágnest, akár az erkölcsösséggel (a nem spicliséggel), akár az értelemmel. Mint ahogyan Babarczy Eszter sem azonos (mint "bárki") az Esterházy által ráakasztott bölcsességgel (legalábbis bölcs ember, különösen nő létére, nem mutogatja „viccesen” a virtuális seggét az interneten – például), és persze Babarczy nem azonos az Almási-féle originalitással sem.
Sok mindent és sok mindenkit szembe lehet állítani sok mindennel. De még valakit is valakivel. Pontosabban: valakit a senkivel (és akkor itt már nem mondok neveket, pedig a végtelenségig sorolhatnám - a senkiket).
Mivel én valóban nem vagyok konzervatív liberális, még egy kicsit sem, valóban nem értek egyet azzal, hogy az utca mocskában fetrengő ember feltétlenül szabad akaratából és saját döntése folytán került oda (bár persze akad ilyen is), ezért őt ott békén kell hagyni és átlépni fölötte, nem kell vele foglalkozni, nem kell egészségügyi ellátásban sem részesíteni, mert hiszen sosem fizetett adót.
Ez az utca mocskában fetrengő emberen átlépő konzervatív liberális valójában nem is konzervatív liberális, hanem szalmabáb, az ilyesmi szerepeltetése pedig az álláspont kimunkálatlanságának elég jó mutatója szokott lenni, noha persze a korreláció nem szükségszerű - csak szignifikáns.
Nem az az állítás, hogy az utca mocskában fetrengő emberen át kell lépni (sőt, pozitíve, nem kell átlépni), hanem az, hogy helyes és elsődlegesen vizsgálandó szempont az, hogy ki személyesen mit tehet a maga helyzetéért, mik azok a mégoly minimális és tétova lépések is, amelyek tőle annak fejében elvárhatók, hogy a közösség erőforrásaiból anélkül kíván meríteni, hogy azokhoz érdemben eleget hozzátett volna.
Ennek előfeltétele, hogy a "társadalommal" szemben ne pusztán a léte, és pláne ne a "gazdagok bűntudata" jogán őt megillető szolgáltatásokat várjon és az is, hogy általánosságban elismerje az ő általa is fogyasztott értékeket teremtő közösség és a rá nem kényszerített, de az ő számára és a világ számára a szabadságból és a vele járó felelősségből levezethető előnyöket nyújtó társadalmi rend alapvető létjogosultságát és eredményeit, elismerje az értékteremtő polgár jogát tulajdonának morálisan és fizikailag háborítatlan élvezetére, és hajlékonyan keresse a lehetőséget arra, hogy mit tehet a maga körében azért, hogy ennek a közösségnek és így magának hasznára váljék.
A társadalmi érintkezés, az emberi konverzáció kérdésében sem értünk egyet. Egészen kiváló emberek olykor mérhetetlenül gorombák, kötekedők, kotnyeleskedők, fölényeskedők, ledorongolók és kioktatók, udvariatlanok, lenézők és más véleményét semmibe vevők tudnak lenni. Ezer példa van erre. Van, aki emiatt nem kapott Nobel-díjat. Ez a magatartás bizony sokszor sértő, gyakran nem is érthető, ezáltal az illető szellemi teljesítménye háttérbe szorul, és helyét a róla alkotott kép, vagy társadalmi konszenzus veszi át.
Az a terrénum, amelyen Gyurica úr mondatai tenyésznek, nem természettudományos jellegű, hanem társadalmi interakciók közege. Nem arról van szó tehát, hogy egy bogaras, tüskés, netán szociopata fizikaprofesszor felfedezi a higgs-bozont, de a konformista társadalom elhallgattatja, mert nem hajlandó egyszínű zoknit húzni. Az én megítélésem szerint Gyurica úr szövegei alkalmatlanok a közlésre és szelleme összességében nem értékes, a mondataiban felvillanó egy-egy megfontolandó gondolat és bizonyos összeszedettség ellenére sem. Hogy miért, ezt többször kifejtettem: a dolog lényege az, hogy a kényszerű, többnyire hibás előfeltevéseken és értékeléseken, kifejezett hazudozáson és abszurd torzításokon alapuló leprázás nem egyszerűen rossz modor, hanem a kifejtést, az állítások megvitathatóságát és a társadalmi közlésfolyamatba illeszkedést akadályozó szakadt manír, amely alighanem József Attila szabódezsős publicisztikai korszakának a szerkesztési jegyeiből táplálkozva süllyedt annak élvezhetetlenül rossz epigonjává. Minden szövege pontosan ugyanarra a szerkezetre épül: kipécéz valakinek egy szavát vagy állítását, majd ezt többnyire teljesen alaptalan iskolamesteres pedantériával, sehol vissza nem igazolt ad hoc morális kifogásokkal (morálisan megvetendő az, aki a Babarczy Eszter combívéről beszél, holott csak a seggét tette be a rovatba, és a többi) vagy az alapvető nyelvészeti tudatlanságára visszavezethető nyelvhelyességi babonákkal támasztja alá, azaz a kritikájában nemhogy bármilyen koherens értékrend nem mutatkozik meg, hanem éppenséggel ő az, aki többnyire valamilyen bornírt konformitást kér számon másokon. Ezen felül ismeretelméleti alapok tekintetében is komolyan vehetetlenek azok a tézisek, amelyekre látszólag a szentenciáit építi (az abszolút igazság, hogy József Attila hol és mikor született - és ebből az általános ítéletek lehetséges abszolút igazságának a levezetése stb.). Egyszóval, alapvetően elégtelen, hibás, torz, epigonszerű, önismétlő, és ezt nem mentik a kétségtelen ismeretei és olykor értékes vagy hogy mondjam, jópofa, helyenként jól előadott megérzései.
Aki meg ilyen módon, öncsonkítóan és másokat alaptalanul és azt indokolttá tevő teljesítmény nélkül leprázva antikonformista, azzal szemben teljesen jogszerű, hogy a társadalmi közeg elzárkózzék. A "társadalomnak" nem az a dolga, hogy áhítattal lefeküdjön mindenkinek, aki a nyakába hány, hanem joga van követelményeinek az érvényesítésére, amennyiben azok megiondokolhatók. Én sem közölném az írásait, a fentiek miatt, nem pedig azért, mert nem felel meg az illedelmes konverzációról alkotott posztbiedermeier eszményeimnek.
Ami meg az Élet és Irodalomból kipécézett seggfejséget illeti, az jottányit sem menti a Gyurica úr fent vázolt dolgait, az egyik így élvezhetetlen, a másik úgy rossz. Azt a szöveget sem lett volna szabad közölni az ÉS-ben, de nem azért, hogy a helyébe a gyurica úr kerüljön, noha ezt az igen alacsony mércét intellektuálisan kétségkívül megugorja. A megoldás az, hogy a kétféle elégtelenséget ne állítsuk egymással szembe, hanem állítsuk ugyanarra az oldalra, a különféle módon elégtelen, hibás, torz teljesítmények oldalára, és a jó teljesítményekkel szembeni követelményeinket mindkettővel szemben kíséreljük meg érvényesíteni.
Na megyek dolgozni, a másik hozzászólásodra később.
Megint érvényes a buddhista tanmese: vajon Gyurica úr engem lát (olyasvalakinek aki nem hiszi, hogy ő maga mucsai lenne, miközben mucsai) vagy pedig engem, aki nem állítja, hogy ne lenne mucsai? És még csak húsz perc se telt el :-)
Az jó jel, ha a baloldali mucsaizmus zavar, mert van rá esély, hogy felismerd és azt a jobboldali mucsaizmusban példaadásában és kulturájában gyökereztesd. És akkor talán a jobboldali mucsaizmus megváltoztatásával / megváltozásával fog változni a baloldali is...
Ha már ilyen nagyhangon mucsaizol, legalább a "kultúra" szót írd úgy, mintha nem volnál akkora mucsai, mint amekkora vagy. A többi helyesírási (és egyéb) hibáról már nem is beszélve. Ami persze önmagában véve nem baj a neten (legalábbis állítólag), ám heveny mucsaizás közben mucsainak mutatkozni, mindenképp durva stílustörés!
Még valami: a "magyar Whitehall", vagyis a Parlament-Képviselőház tengely, valamint a környéken sűrűn található mindenféle minisztérium és közhivatal, a mucsaizmus rémségeinek valóságos új tárházát gyűjtötte egybe az elmúlt húsz évben. Ez a neomucsaizmus már sok tekintetben más, mint a korábbi, jól felismerhető és fülön csíphető komplexitás, ennek már új nyelve, új viselkedési formái, új jelmezei és színei vannak, de egyazon tőről fakadnak.
1) „Parlament-Képviselőház tengely” nincs (még nem mucsai helyesírással sincs!), mert a parlament képviselőházat jelent, illetve fordítva. Általában. Szorosan véve pedig a képviselőház a kétkamarás parlament alsóháza.
2) Nemcsak a „magyar Whitehall”, de az angol Whitehall sem tengely. Hanem viszont az angol „Whitehall-út” lehet tengely.
Whitehall lehet (átvitt értelemben) a brit közigazgatás, ám az sem tengely. Hanem közigazgatás.
3) Az az út, amely a parlament épülete és a „magyar White House”, a képviselői irodaház (vagy Képviselői Irodaház, nem tudom, mi a neve), között húzódik, ha tengely volna, akkor sem volna „magyar Whitehall”, és pontosan azért, mert nem a „tengelyen”, hanem annak „környékén” „található sűrűn mindenféle minisztérium és közhivatal”.
A nem mucsaiak tudják, mi a különbség a „tengely”, illetve a „negyed”, „fertály”, „környék” fogalmak között.
4) A minisztérium is közhivatal. Főhatóság, de attól még közhivatal. Mucsaiság a kettő közé kapcsolatos kötőszót írni; akkor nem volna mucsai a szöveg, ha a „közhivatalok” szót határozatlan névelővel illetnénk, így: „minisztériumok és egyéb közhivatalok”.
5) Ha a rakpart tengely volna, akkor se „gyűjtene egybe” semmit, különösen nem tárházat. A „tárház” valaminek (pl. a gabonának) „egybegyűjtése” során alakul ki, jön létre. Nota bene még a mucsai gabonát sem a mucsai tengely gyűjti mucsai tárházba, hanem a mucsai csetelős paraszt. Majakovszkij: „Tengelyek köré gyűlt / a föld, megosztva”.
6) A „jó fölismerhetőség” és a „fülön csíphetőség” ugyanazt jelenti. Vagyis azt, ami „jól fölismerhető”, csak valamely vak mucsai csetelő „csípi fülön”. Mucsaista vakbuzgalmában.
7) Attól, hogy a jól „fülön csíphető komplexitásnak” „új nyelve, új viselkedési formái, új jelmezei és színei vannak”, azok még nyugodtan „fakadhatnának egyazon tőről” (ha fakadhatnának!), vagyis itt az ellentétes kötőszó mucsaista, helyette a kapcsolatos kötőszó a nem mucsaista képződmény.
8) A „színek” nagyjából úgy fakadnak „egy tőről”, ahogyan a komplexitás fülön csíphető. Sőt még a „jelmezek” is csak a mucsaisták szótárában fakadnak tőről. A „forma” szintén.
Tehát, hogy a mucsaiak is értsék (talán): a kormánypárti és ellenzéki mucsaiság fakadhat egy tőről, nem pedig annak megnyilvánulási formái. Miként a politikusi és a csetelős mucsaiság is egy tőről fakad.
Illetve ez túlzás! Néha ugyanis belehallgatok egy-egy parlamenti vitába, tanúsíthatom: ily szánalmas tudálékossággal, ennyire mucsaistán, „de” mucsai stílusban még a legmucsaibb mucsaista képviselő sem beszél.
Jól megfigyelhető és fülön csíphető a jelenség: általában épp a harsányan mucsaizók a legröhejesebb mucsaiak. Itt például nominálisan: nyolc (8) pontos mucsaisták.
