egyébként valamikor én is így éreztem, hogy a barátság fontosabb a szerelemnél... de mivel elvesztettem egy barátomat, így ez is megváltozott bennem, ma már semmit sem áldoznék fel a barátságért, önző állat lettem. Hát ez van.
Ha beleszólhatok! Én is ragaszkodó típus vagyok, DE!!! CSak azokkal az emberekkel, akiket közel engedhez magamhoz és szeretek, értsd van x barátom, egy kezemen meg tudom számolni, hányan vannak azok, akikkel, mondjuk heti kapcsolatban vagyok, ami nálam úgymond sokat jelent manapság. Vannak azok, akik törekednek nálam "komolyabb" barátság elérésére, de nekem nem megy, érdektelen vagyok, szóval ha 1-2 havonta rákérdezek, hogy mi van veled az már sok. Hívnak bulizni nem megyek velük.
Akivel gyakorlatilag napi kapcsolatban vagyok az a párom! :)
Nagyon érdektelen tudok lenni emberekkel, és ez néha rossz, szóval már én érzem magam kellemetlenül. Régen nem ilyen voltam.
Szóval nálam ez az ellentmondás, hogy bizonyos emberekhez nagyon ragaszkodom, bizonyos emberek pedig érdektelenek számomra, még akkor is ha barátoknak nevezem őket!
Igen ez a baj, hogy drága sajnos... bár manapság mi nem az, hála drága kormányunknak. :)
HOgy optimista vagyok-é? Nem feltétlen, nagyon tudok reménykedni, és hinni, bízni emberekben, ezért csalódtam is. Valahol ez talán naivítás. És amikor csalódok, akkor ugye rájövök, hogy nem kéne ennyire optimistának lennem, és álomvilágba ringatni magam.
Szóval alapból mondhatni, hogy már nem, nem vagyok optimista az esetekben többségében.
Ne is borítékold előre, hiszen a spontaneitás a mi egyik legfőbb erősségünk, ott, akkor úgyis be fog ugrani, és tudni, érezni fogod mi a helyes, mi a jó. Hibázni is fogsz biztos, de mutass akár egy rákot (merthogy állítólag ők a legmamábbak), aki tökéletes.:)
persze: maga az elmélet, inkább idea. nem fér bele az elképzeléseimbe, hogy társ mellett egyedül érezzem magam. ez a tudat inkább zavart, mint maga a magány.
nem fogadok meg semmit, nem tudom, hogy fog alakulni. Nem tervezek, mert ezektől még olyan messze vagyok sajnos, hogy arra nincs is szó. Csak szeretek játszani a gondolattal elméletben:)
Tudod, két út van: vagy követed a példát, vagy megfogadod, hogy te másképp csinálod :) Ehhez persze vedd hozzá vízöntőségedet, és azt, hogy azért nem lehet a dolog vegytiszta, úgyértem a számodra jó dolgokat biztosan továbbviszed, de jól érzed, vagyishát én is úgy gondolom a naivitást nem szabad erőszakkal lenyesni.
Miért állítják? Hát talán mert általában a jó anya rendszeresen süt-főz-mos-takarít-cekkert cipel, szendvicset csomagol, mindig mindennek tudja a helyét és módját ellenben a vízöntő meg röpköd inkább....:)), de persze ezeket is mind csinálja csak nem erről szól az élete...
ez az, amit nekem nehéz lesz megvalósítani, ha egyszer eljutok oda, mert az én nevelésemnél nem nagyon vették figyelembe azt sem, hogy gyerek vagyok még, és szeretném még egy darabig szépnek hinni a világot. nagyon nehéz lehet megtalálni a középutat.
egyébként meg sose értettem, miért állítják a vízöntő nőkről, hogy nem jó anyák, elsősorban emberségesek, természetesek, őszinték. úgyhogy majd meglátjuk.
Talán az "elengedéssel" való összefüggésben keresendő az ok. Nem vársz el semmit, ahogy tőled se várja el senki. És úgy már sokkal elviselhetőbb a magány. De nem jó. Viszont a társas magány sem...
Részemről azért az hozzátartozik, hogy én nem értek egyek a mini-felnőttként kezeléssel sem. Mindent a maga idejében, természetesen tiszteletben tartva egy bontakozó értelem jogait :)
"Nem tudom, hogy áldozat-e, és a többi... De most úgy érzem, a saját boldogságomat(?) az övé után kell helyeznem...Egyszerűen."- azon gondolkodtam, hogy a szeretteink boldogsága az a mienk. azonosulunk vele. úgyhogy onnantól már nincs enyém-tied; előtér háttér; csak összeolvadás.
gügyögni én sem vagyok képes. sokáig azt gondoltam, biztos azért, mert nem értek a nyelvükön, és hogy valami pocsék szülő leszek. de már nem így gondolom. mélyen a szemükbe nézek, és egyszerűen akkora nagy értelem, kíváncsiság és isten tudja honnan hozott tudás tükröződik a szemükben, hogy ezért nem tudok gügyögni. leblokkol. megszégyenít. nem tudom, jól fejeztem-e ki magam.
van egy kissrác (hároméves), akit elég gyakran láttam a nyáron, teljesen megbolondított, soha senki nem hozott még úgy zavarba, mint ő. egy imádnivaló, igazi rosszcsont. egy alkalommal néztem, amint épp evett, megérezte, odapillantott. Mondtam neki: huncut vagy. És azt válaszolta: te vagy az.
elgondolkodtam azon, amit írtál. Talán én sem jókedvemben vagyok magányos. Noha bírom, és úgy érzem, a végtelenségig bírnám, de szeretek társsal is lenni. Viszont ma rájöttem megint valamire, ahogy csomagoltam össze a cuccaimat, mert új albiba megyek új emberekkel. Szóval még itthon voltam, miközben csomagoltam, és már hiányozni kezdett a nyári magány, hogy minden este egyedül voltam, hogy saját magammal egészen egy voltam. És el sem kezdődött még a társasági élet, de már valami nosztalgiával gondoltam az én kis magányomra, amit annyira megszoktam, és jobban összeszorult a szívem tőle, mint mikor a páromat hagytam el, pedig az sem volt könnyű.
Milyen szülő? - ez jó kérdés. Nálam egyáltalán nem működik a tekintélyelvűség, aztán ha a gyermek erre hamar ráérez és eléggé el nem ítélhető módon ki is használja, akkor jön az ordiba... , utána pedig a mea culpa, megvan a képesség a bocsánatkérésre is. Ez persze előrevetíti az abszolút következetlen nevelés veszélyét, de próbáltam már következetes lenni, nem megy...
Egyszer valahol olvastam a vízöntőről, hogy rossz anya. Nem tartom magam egyáltalán annak - igaz, hogy mi a rossz? - de az biztos, hogy nem az a tipikus tyúkanyó-típus. Nálam spec. nagyon működik a szeretet-adás, ami nem majomszeretet, hanem az őszinteségből és nyíltságból fakadó kimutatása az érzésnek. Azt gondolom, hogy ez elég, és talán elég is, de nem mindig :)
Néha tényleg kellene egy kis szigor, ami olykor sikerül is, de a gyerek- mert nem hülye! - olyankor elég furcsán néz, és előre tudja, hogy mosoly lesz a vége.
Fontos a mosoly. A humor, az együttnevetés, a "gondolkodásra" nevelés.
Tényleg nincs gügyögés, de például ilyeneket szoktam neki mondani, hogy: Gyönyörű vagy!, ölelés, puszilgatás, minden sallang nélkül, és tűri is rendesen :)
Azt hiszem a gyerekem már megértette az anyját, tudja, hogy nem mindig jár a földön, de akárhol is van, számíthat rá...Erről viszonylag jól biztosítottam eddig..
Bár John Lennon ezt kérdezte: Vajon 18 évesen a gyermeked majd megköszöni azt a sok áldozatot, amit érte hoztál?
Nem tudom, hogy áldozat-e, és a többi... De most úgy érzem, a saját boldogságomat(?) az övé után kell helyeznem...Egyszerűen.
Az ellentmondások garmadája van bennem, néha hozzád hasonlóan ragaszkodom emberekhez, elsősorban szerelmi ügyekben van így, de nem úgy teszem ezt, hogy rájuk tapadok, hívogatom őket, hanem inkább gondolati síkon ragaszkodom hozzájuk, mivel nem sok nagy szerelmem volt, inkább E/3 személyben beszélek róla. Ilyen esetben nagyon nehezen megy az elszakadás. Ha valamire nem kapok magyarázatot, utána megyek a dolognak, utálom a kérdőjeleket. Én szókimondó, igazsághívő ember vagyok, sokszor sokat dumálok, pedig tudom, hogy sok beszédnek..., szóval a szemtől szembe dolgokat tartom sportszerűnek, pedig ezek nagyon nehéz helyzetek tudnak lenni, viszont meglep, mennyien sunnyognak inkább, vagy képmutatóak, ahelyett, hogy magyarázatot adnának a tetteikre. Sajnos jómagamnak még nincsen gyermekem, pedig szeretném átélni ezt az élményt, gyereket nevelni, kíváncsi lennék, mi a véleményed, milyen szülő válik a Vízöntő jegyű emberekből. Nem igazán vagyok oda a gyerekekért, kevés helyzet is adódott, hogy együtt legyek a kisemberekkel, viszont amikor úgy alakult, hozzám vonzódtak a gyerekek. Nem szoktam gügyögni, prüntyögni, partnerként, viszont ügyelve a felnőtt-gyerek viszonylat megtartására, kezelem a gyerekeket. Én úgy érzem, hogy jó anya lennék, bár ez elég fantazmagórikus elmélet, talán erről a témáról tudnál nekem érdekes dolgokat mesélni.
