Keresés

Kérdeztem: toiditangai mivel bizonyítja, amit állít?

A „válasz”: tipikus „liberális” reakció: intellektuális lapítás. Még ahhoz sincs bátorsága a magyar „liberálisnak”, hogy kijelentse: nincsenek ugyan érvei, ám attól ő még erősen hihet abban, amiben hisz.

Kíváncsi voltam (vagyok), ki lehet az a nagy, tekintélyes költő- és/vagy esztétaorákulum, aki úgy minősít lazán „zöngeménynek” egy verset (a szerzőt pedig „Rákosi fürge dalnokának”), hogy nem a költeményt elemzi, hanem a költőt köpködi. A netes hozzászóló csupán annyit állít Csoóri Sándorról, hogy a költő benyalt Rákosinak is, benyalt Kádárnak is.

toiditangai juszt se jelöli meg a hivatkozott forrást. Ő írta az ideidézett szöveget eredetileg is? Nem ő írta? A linkből („Rákosi hajdani fürge dalnoka ma”) arra következtethetünk, hogy a Népszavából citál (valakit), ám a megjelölt hivatkozásban Csoóriról semmi nem olvasható. Ezért hát – jobb híján – elkezdtem erősen guglizni, hátha ráakadok a szerzőre. Nem akadtam rá. Ám kurkászás közben (ez már csak így szokott lenni) találtam egy jellemzően „liberális” „szövegkritikát”.

Debreczeni József hüledezik (döbben, hitetlenkedik) és persze gyalázkodik obligát módon a Népszabadságban: „Hihetetlen, de nyilvánvaló: Csoóri Sándor a demokratikus rendszerváltozás talán legnagyobb vesztese. A leghihetetlenebb az, hogy nemrég ő maga vallotta be sokkoló őszinteséggel: »A szólásszabadság az én számomra Magyarországon a kábítószerek legravaszabb formája. Megnyugtatja lelkiismeretünket, és nagy teret nyit a Semmi előtt. Az igazság az, hogy a Kádár-rendszerben minden cenzúra ellenére lélekben sokkal szabadabb író, sokkal szabadabb ellenzéki író voltam, mint amennyire szabadnak éreztem magam tizenöt év óta a demokráciában.« (Magyar Nemzet, 2005. december 24.)
Döbbenetes! Ez volna a XXI. század magyar költője? Akinek igazi lételeme a diktatúra, s a demokráciában csak tátog, mint hal a parton? Csakugyan ebben a rémalakban kísértene ma Petőfi szelleme?”

Kezdem azzal, hogy lám, Csoóri „megint benyalt” Kádárnak! Vagyis a „liberálisok” Csoóritól olyan szövegeket idézgetnek akut átkozódásaik közben (a költő állítólagos hernyóságát bizonyítandó), amely szövegek épp a „liberális” ítélet érvényének ellenkezőjét igazolják. A fenti idézetből is ez derül ki: Csoóri nem szimpla karrierista, Csoórinak határozott elvei vannak, melyeket időnként kifejezésre juttat, méghozzá akkor is, ha azok egyeznek a hatalom (az épp hatalmon lévő politikusok) törekvéseivel, és akkor is, ha nem. Ma (2005-ben) Csoóri így fogalmaz: „a Kádár-rendszerben minden cenzúra ellenére lélekben sokkal szabadabb író, sokkal szabadabb ellenzéki író voltam, mint amennyire szabadnak éreztem magam tizenöt év óta a demokráciában”.

Nos, erre a profán vallomásra dörren rá a magyar „liberális értelmiségi” (egyébiránt Antall, Orbán és Gyurcsány fürge dalnoka – esküszöm, oly nyaló nyelvet, amelyre három ekkora rakás ráfér, rétegzetten, én még nem láttam, pedig nem ma születtem, ezt elhihetik!), szóval, jön a fürge „liberális” és fürgén „rémalaknak” nevezi azt, aki egyszerűen csak közli, amit momentán érez. A „liberális értelmiségi” nem a szöveggel vitázik, nem érvel, nem cáfol, nem bizonyít, hanem gyalázkodik. Ráadásul vagy sunyin hamisít, vagy egyszerűen csak ostoba a „liberális értelmiségi”, ti. vagy félreérti, vagy félremagyarázza az olvasott szöveget. Csoóri ugyanis nem állítja, hogy neki a diktatúra a „lételeme”! Hanem egy sivatagos közhellyel rukkol elő (megjegyzem, nincs ember ma Magyarországon, a „liberális értelmiségiek” kivételével nyilván, aki ne volna képes fölfogni az idézett szöveg sekélyes értelmét). Csakhogy. A következő a helyzet: Debreczeni József ismer a magyar nyelvből uszkve három-négy kifejezést: liberális, demokrácia, jogállam, pártállami, diktatúra (ez már öt; lám, mégis milyen bő a „liberális értelmiségi” szókincse, méltánytalanul alulértékeltem a képességét), s ezeket variálgatja fürge publicisztikaírás ürügyén. Ami pedig óhatatlanul azt jelenti, hogy ha valaki (pl. Csoóri) horribile dictu más (a „liberális értelmiségiek” által hevesen csépelt szavaktól valamelyest eltérő) kifejezésekkel fogalmaz meg egy bárdolatlan banalitást, akkor a „liberális értelmiségi” ott helyben padlóz le agyilag. De totálisan ám! Nem érti a szöveget. Noha Csoóri semmivel sem állít többet annál, mint ami naponta százszor, ezerszer elhangzik a „szólásszabadságban”: „látszólag demokrácia van, miközben a pénz diktatúráját nyögi mindenki”, így aztán az értelmesebb (és kevésbé gátlástalan!) ember a kádári „puha” politikai „diktatúrában” „szabadabbnak” (értsd: fontosabbnak, emberebbnek) „érezte magát”. Sőt sokan hozzáteszik: nem azért van nosztalgiájuk a Kádár-rezsim iránt, merthogy anno fiatalok voltak stb., hanem azért (is), mert akkoriban egyszerűen „jobb volt élni”. Cseh Tamásnak, Bereményinek már a nyolcvanas években (melyek ugye „bottal kopogtak”) nosztalgiája volt a hatvanas-hetvenes évek iránt. Szörényi Levente ugyanazt állítja, amit Csoóri, persze más szavakkal: „sajnálom a mai fiatalokat”, mert még csak nem is sejthetik, milyen az, amikor az ember hatványozottan érzi: van miért élnie. (Egyébként mutatis mutandis Almási Miklós is ilyesmiről hablatyol a Népszabadságban.)

Ismétlem: mindez nem szimpla nosztalgia. Hanem részint puszta, részint tiszta emóció, illetve őszinte érzésnyilvánítás, s melyet nem tehetünk meg büntetlenül a „liberális demokráciában”, mert legott ugrik, lendül a „liberális értelmiségi” (noha az olvasott szövegből általában nem ért semmit), majd „szörnyetegnek”, „rémalaknak” meg nem tudom még, minek minősíti a véleménynyilvánítót. Tudniillik a liberális demokrácia olyan világ, amelyben mindenkinek azt kell gondolnia, sőt nem csak gondolnia, de éreznie is, amit egy silány „liberális értelmiségi” (értsd: intellektuális vakarék) érezni, gondolni képes. Gyakorlatilag semmit, vagyis nem többet annál, minthogy: „liberális, demokrácia, Orbán, Gyurcsány, rendszerváltozás, vesztese, pártállami, diktatúra, jogállam, szólásszabadság”. Stilárisan (is) ennyi.

Csoóri szó szerint ezt írja: „A szólásszabadság az én számomra Magyarországon a kábítószerek legravaszabb formája. Megnyugtatja lelkiismeretünket, és nagy teret nyit a Semmi előtt”.

Két megjegyzésem van ehhez: (1) Csoóri kultúráltan, tisztességesen fogalmaz: „az én számomra”! Míg a „liberális értelmiségi” robespierre-i, savonarolai torokkal üvölt, habzik a szája: „rémalak”, „szörnyeteg”. Továbbá (2) Csoórinak abban mindenképp igaz van, hogy a szólásszabadság mákony, ti. ebből az értékelvből fakadnak az „én igazságom ér annyit, mint bárkié”, „mindenkinek megvan a maga igasága” szerű közhelyek, ráadásul minden igazságtartalom nélkül. A közhelyigazság ugyanis így hangzik (pl. a Heller-féle, Debreczeni-féle hamis banalitással szemben): aki többet tud, aki okosabb, aki ért valamihez (pl. a fogalmazáshoz, az olvasáshoz), annak a szava (abban a vonatkozásban természetesen, amihez ért) többet ér (elvileg), mint annak a szava, aki nem ért a tárgyalt, vitatott dologhoz, illetve nem ért (igazán) semmihez. Ami persze nem azt jelenti, hogy a szólásszabadság ne volna érték. Csoóri kifakadása arra utal, hogy mint annyi más, a szólásszabadság gyakorlata sem mentes az ellentmondásoktól.

Csoóri szerint a „szólásszabadság… nagy teret nyit a Semmi előtt”.

Igaza van a költőnek? Annyiban mindenképp, hogy a szólásszabadság nagy teret nyit Debreczeni József öklendezései előtt is. Tudniillik valamely vélemény attól, hogy az fröcsögő, átkozódó, szitkozódó, gyalázkodó, egy jottányival sem lesz több a semminél. Már amennyiben intellektuálisan nem több a semminél. Mindenesetre az a szabadon szóló „liberális értelmiségi”, aki Csoóri Sándort (vagy bárkit) „benyalónak” minősít az interneten (vagy bárhol), ám az ő dicséretesen szabad véleményét nem tudja igazolni, bizony, valóban nem állít többet a semminél.

Megnyugtató, hogy a primitív lélek is szabadon közölheti a véleményét? Megnyugtató is, mákonyító is. Hát igen, gyakorta megesik, hogy a legfontosabb értékek marakodnak össze egymással logikailag. Egy biztos: aki fejszével hadonászik ott, ahol szikével kéne metszeni, nem igazi értelmiségi, csak amolyan szellemi foglalkozású dolgozó, fürge politikai-sajtómunkás.

Legközelebb megmutatom, milyen a tárgyi kritika, hogyan kell (például) Csoóri vélekedését (pl. a „liberális értelmiségi” által megköpködött szövegét) elemezni, vagyis érdemben bírálni.

Rossz gombot nyomtam meg, a (63)-as hozzászólás toiditangai-nak szól.

„Végül ismét benyalt”

1) Nem tudom, mennyire vagy tájékozott a témában, én kevéssé, ezért nem azt írom, hogy „meggyőződésem”, hanem csak ennyit: „határozott meggyőződésem” (itt ugyanis a jelző, paradox módon, gyöngíti az állítást), szóval, fogadni mernék rá, nem tudod bizonyítani, amit állítasz, mármint hogy Csoóri „ismét benyalt”. Olyannyira nem, hogy az ellenvetésemet (mely szerint Csoóri nem „nyalt”) magad bizonyítod!

Tény: Rákosit 1953 júniusában leváltják (mint „főnököt”), Nagy Imre július 4-én lesz kinevezett miniszterelnök (vagyis a politikailag tájékozott Csoóri szemében nyilvánvalóan ő az ország vezetője), s amely pozíciójában Nagy Imre nem rendül meg attól, hogy július 10-én kizárják az SZKP-ből Beriját. Ti. az is tény, hogy Nagy Imre fő támogatóinak (Hruscsov, Malenkov, Molotov) hatalma éppen megerősödik Berija kizárásával, ugyanis a letartóztatott politikus „hat társának” (Merlukovnak, Gyekazanovnak, Kobulovnak, Koglidzének, Mesnyiknek, Vlodzimirszkijnek) nulla szerepe volt Nagy Imre hatalomra juttatásában, vagyis Berija bukása csak nagyon halvány reménysugár lehetett Rákosi számára. Ezzel azt akarom mondani, hogy ha Csoóri „nyalós” (karrierista) lett volna, biztosan kivár (minimum néhány hónapot), ám ő ezzel szemben (s amire bármiben fogadni mernék) hithű rákosista volt, ti. pontosan ezért sietett az akkor még reménytelennek tűnő harcot indító Rákosi mellé. Ismétlem (mert fontosak a dátumok): Beriját július 10-én zárják ki (illetve ekkor közli a letartóztatás tényét az SZKP Központi Bizottsága), s négy napra rá kelteződött Csoóri verse. Miközben Rákosi is, Csoóri is tudhatta, hogy noha elsősorban Berija igyekezett elharapni Rákosi torkát június 16-án Moszkvában, valójában „csak” a pitbull szerepét játszotta a négy vezető között, ti. döntő befolyása Hruscsovnak és Malenkovnak volt Rákosi „leváltásának” napján is, a vers keletkezésének és megjelenésének napján is. Ez tény.

Ha jól értem az utalást, a Népszava valamelyik szerzőjétől idézed: „Ennek a zöngeménynek a szerzője loholva sietett – nem akart lemaradni. Három nap sem kellett neki ahhoz, hogy Rákosi Mátyás beszédét döcögő rigmusokba öntve hátba döfje Nagy Imrét. Még a dátumot is fontosnak tartotta odaírni!”

(Érdekel a forrás, ha közlöd, megköszönöm!)

Csoóri Nagy Imrét csak akkor „döfte” volna „hátba”, ha július 4-e és július 10-e között Nagy Imre mellé áll, ha Nagy Imre támogatására is közöl hasonló verset. Márpedig amíg ilyen művet nem tudsz prezentálni, éppen magad bizonyítod, hogy Csoóri nem hintapolitikus volt (mint pl. Farkas Mihály), hanem hithű (ilyen értelemben tisztességes) rákosista.

2) Szerinted Csoórit negatívan minősíti, hogy 1957-ben aláírt egy levelet, amelyben ez áll: 1956-ban „a fasizmus minden üledéke felkavarodott és néhány napra az 1920-as fehérterrorra emlékeztető állapotokat teremtett”.

Kérdezem: ezt vajon miért ne írhatta volna alá? Hamis az állítás? Nem hamis. Olyannyira igaz, hogy voltaképpen Standeisky Éva sem állít egyebet. Volt ötvenhatban zsidópogrom? Volt. Volt kommunistapogrom? Volt. Nagyjából úgy ment végbe, miként az orgoványi erdőben? Úgy, sőt még olyanabb módon. Volt zsidó exodus? Volt. Ezek tények. Az általad leírt levélidézet sem állít mást (tényként), a kontextus persze jelzi: a dokumentum szerzői szerint a káosz (s arra válaszul a fasizálódás) eszkalálódhatott volna (ezért támogatták a szovjet beavatkozást), s ami tökéletesen igaz, csakhogy ilyesmire következtetni bármely tisztességes embernek jogában állt. Mert – ismétlem – nem én állítom, hogy 1956 októberében-novemberében zsidó exodus kezdődött (melyet Nagy Imre Nemzetőrsége nem akadályozott, nem kezdeményezett, hanem asszisztált hozzá), ezt Standeisky Éva állítja. Márpedig ő is tényeket rögzít, melyekkel szemben nem érv Kiss Dénes „koszorús költő és a Trianon Társaság elnökének” „döbbenete”.

3) Szerinted Csoóri „végül ismét benyalt”, s a Che Guevara búcsúztatóját hozod föl bizonyítékul. Ami viszont már a kor teljes nem ismeretéről árulkodik. Kérdezd meg a papádtól: kik szemében volt Guevara kultikus hérosz, „valódi forradalmár”!? Hát éppen nem a hatalom szemében! Hanem elsősorban azok énekeltek Guevaráról hősi dalokat, akik a nemzeti-konzervatív hatalom „balos” ellenzékei voltak, s akiket a hatalom kb. annyira tolerált, mint a „polbeat”-esek (Dinnyésék, Vámosék, a Gerilla, Berki Tamás…) tejtestvéreit, az „eredeti” „huligánokat”: Szörényiéket, sőt – olykor – még annyira sem. Az Atlantisz (Neményi Béla zenekara) egyszerre volt polbeat (Ki ölte meg Kennedyt?) és „kommersz” beategyüttes. Hidd el nekem, megéltem a kort: a hatalom a Drága Bakter urat inkább tolerálta, mint a (Guevaráról szóló) „balos” politikai dalokat! Az Édes Piroskámról már nem is beszélve.

Egyébként a Che Guevara búcsúztatója jó vers! József Attila-i ihletésű: „te mindenütt otthonos és otthontalan”, a legkevésbé sem benyalós költemény.

Boldog, ki el tudtad árulni az édent,
lettél a század partizánja,
emberi lábnyom a járhatatlan őserdőben
szakállas forradalmár,
géppisztolyos szépfiú,
Santa Clara városát mosolyoddal is meghódító.

Nyilván fiatalember vagy, lelkes, nemzeti demokrata, talán még liberális is, és ami dicséretes dolog (egy percig se vitatom), ám azért a tényeket elhiheted nekem, öreg bátyádnak: 1967 októbere (Guevara halálának hónapja) Nyers Rezsőék, Fehér Lajosék országlásának ideje, talán csúcsa! Márpedig a reform, az „új gazdasági mechanizmus” nem arról szólt, hogy: „emberi lábnyom a járhatatlan őserdőben”, hanem bizony a kispolgárosodást, az ún. „frizsiderszocializmust” tűzte ki célul. Amely ellen pl. Fekete Gyula nem egyszer durván kikelt a sajtóban, vagyis számomra tökéletesen hiteles Csoóri verse. A népi költő természetes szövetségesének érezhette a törhetetlen, hajlíthatatlan gerincű, puritán, „megvesztegethetetlen”, tiszta forradalmárt: „Boldog, ki el tudtad árulni az édent”, „a jövő izzadságszaga csapott orromba akkor, / erősebb volt, mint a narancskerteké”.

Csoóri ezt akkor írja, amikor a hatalmon lévő reformerek Magyarországot szocialista „édenné”, „narancskertté” igyekeznek átalakítani.

„Szakállas forradalmár” – írja a költő, s ezt vesd össze Bacsónak azzal a filmjével, amely eléri, sőt (szerintem) bizonyos vonatkozásaiban meg is haladja A tanú művészi nívóját: Ereszd el a szakállamat (1975). Csoóri verse a film költői változata. Kérdezd csak meg a papádtól: minek volt a szimbóluma a szakáll a hatalom szemében a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején! De inkább ne nyaggasd az öreget, megmondom én: a „rebelliónak”! Hosszú hajú KISZ-titkárok voltak már akkoriban, Rajnákot rég „kirúgták” az Ifi-parkból, ám a szakáll még mindig tabunak számított. Esetleg egy-két Kodály Zoltán engedhette meg magának. És ekkor ír Csoóri a „szakállas forradalmárról” dicsőítő verset. Benyalásilag? Kizárt!

Csoóri nem tisztességtelen. Legalábbis abban semmiképp, amiben inkriminálod. Mindkét idézett verse tisztességes alkotás. Sőt az egyik kifejezetten jó vers. Guevara éppoly tiszta ember volt, mint Ságvári Endre. Vagy mint József Attila.

És pontosan ezért mondtam reggel, hogy én Csoóri Sándornak nem az erkölcsét, hanem a konkrét szövegeit vetem tárgyi kritika alá.

jav.: Kis furulyám...

jav.: ám akkor miért nem az kerül...

                              Csoóri Sándor elővette

Főként az ő nehéz szívét: József Attila „tanulmányai viszont sokkal elvontabbak. Nehéz szívvel írom le, de inkább német észjárást követnek, mint magyart. Hegelhez, Feuerbachhoz, Marxhoz és Freudhoz igazodnak.

Az okát mindnyájan tudjuk: nem volt kimunkált magyar filozófiai nyelv.

Ez sajnos igaz”.

Micsoda? Mi az igaz? Azért indokolt a kérdés, mert ha Csoóritól (vagy bárkitől) megkérdeznénk: what the fuck is „magyar észjárás”, nem tudna rá válaszolni. Illetve ezt mondaná a költő jó magyaros észjárással: „magam sem tudom”. Ez a magyar ultima ratio. És hogy miként jut el Csoóri Sándor (magyar észjárásával) e hamisítatlanul magyaros végkövetkeztetésig? Szerintem érdemes elolvasnunk, érdemes a magyar logikát végigkövetni pontról pontra, mondatról mondatra; legelőbb is egyben az egész, a csorbítatlan kontextus, majd utána mondatonként, külön-külön: „De ha filozófiai nyelv nem is volt – volt más. Pontosabban született. Épp József Attila kortársaként. Illyés, Németh László, Halász Gábor, Szerb Antal, Cs. Szabó, Hamvas Béla és mások a harmincas évek elejétől kezdve olyan rugalmas, hajlékony és gazdag rétegezésű esszényelvet teremtettek, amely – többek közt – épp a hódításra fölkészített metaforáival is, bármilyen filozófiai gondolat, bármilyen európai eszme és érzelem megfogalmazására alkalmas volt.

Azt hiszem, a gondolkodásra kiválasztott nyelv dolgában József Attilát többnyire inkább a baloldali vonzalmai befolyásolták, mint nyelvi ösztöne. Akárhányszor előveszem a tanulmányait, mindig megcsodálom bennük a fiatal lángelme működését, de mindig eszembe jut, különösen a sírba hullt évtizedek után, hogy a marxizmusok nyelve, a szociológiák nyelve és a lélektanoké még József Attila »előmunkálatai« nyomán sem tudott összeforrni a miénkkel. Közvetített bár európai gondolatot vagy vele ellentéteset: ázsiait – nyelvünk természetétől idegen szerpentineken kanyargott fölfelé.

Hogy az egresbokrok közeléből hogy jutottam el ide, magam sem tudom. A nyelvről való töprengés akkor sem haszontalan egy írónak, ha csupán maga okul belőle.”

Már amennyiben okul belőle. Okul, és nem zsidóz. A kettő ugyanis kizárja egymást. A zsidózás (még az „entellektüel zsidózás” is) oktalanság. A dolog erkölcsi részével nem foglalkozom, arra ott van a fél világ (vagy tán’ az egész), én Csoóri szövegét (is) „csak” az értelem tükrén át vizsgálom.

Tehát Csoóri szerint „ha filozófiai nyelv nem is volt – volt más. Pontosabban született. Épp József Attila kortársaként. Illyés, Németh László, Halász Gábor, Szerb Antal, Cs. Szabó, Hamvas Béla és mások a harmincas évek elejétől kezdve olyan rugalmas, hajlékony és gazdag rétegezésű esszényelvet teremtettek, amely – többek közt – épp a hódításra fölkészített metaforáival is, bármilyen filozófiai gondolat, bármilyen európai eszme és érzelem megfogalmazására alkalmas volt”.

Már-már a bornírtságig menően homályos szöveg. Mert Csoóri vagy azt állítja, hogy az új, filozófiára is alkalmas magyar nyelvet az Illyés Gyulák, Németh Lászlók teremtették meg (nyilván a Halász Gáborok, Szerb Antalok mélymagyar lelkében gyökerező mélymagyar észjárás alapzatán), vagy pedig arra gondol (az ő magyar észjárásával), hogy József Attila nem csupán „kortársa”, hanem alkotótársa is Illyés Gyulának (már ami a filozófiai nyelv megteremtését illeti). Így is értelmezhető a szöveg, így viszont Csoóri tagadja azon kardinális állítását, mely szerint filozófia csak prózai szövegezésű, „esszényelvezetű” lehet, ti. József Attila bölcseletét úgy minősíti, mintha a tanító a tanuló szépírását a gyakorlófüzet alapján osztályozná (vesd össze), „Nehéz szívvel írom le, de inkább német észjárást követnek, mint magyart”.

Világos, én viszont bármikor bebizonyítom, hogy József Attilának minden („német észjárás” alapján, „elvontan” megfogalmazott) „tanulmánya” olvasható valamelyik versében. Egyébként Pauler magyar. Croce olasz. Annyiban „német”, amennyiben hegeliánus, míg Hegel eredetileg görög, francia, angol „észjárású”. A József Attila-i Eszmélet Bergsonja pedig echte-entièrement francia. Azért „echte” is, mert Bergson újhegeliánus. Újnémetes! Judeonémetes. Hát igen, a zsidó Hegel mindenütt ott van! Legalábbis Csoóri szerint József Attila „tanulmányai… inkább német észjárást követnek, mint magyart. Hegelhez, Feuerbachhoz, Marxhoz és Freudhoz igazodnak”.

Hogy Freud „észjárásában” mi a „német”? Csak Csoóri lehet a megmondhatója, noha erősen gyanítom, erre a kérdésre is így válaszolna: „magam sem tudom”.

Ami biztos: Marx részint görög (Arisztotelész, Epikurosz, Prométheusz-Aiszkhülosz), részint olasz (Dante), részint francia (Voltaire, Descartes, Saint-Simon, Fourier, Proudhon), részint angol (Darwin, Smith, Ricardo), részint ír (Swift), jórészt amerikai (Morgan) és persze német is (Goethe, Hegel), Marx összetett „észjárású”, talán a mélyzsidó, mélyszláv és mélymagyar lelhető föl benne a legkevésbé. Sajnos. Mert így József Attila nyelvezete sem ér semmit, a költőzseni legföljebb Hamvas Béla „és mások” (!) „kortársa” lehet. De azért ismerjük el: ez sem csekély teljesítmény!

Csoóri Hegelt, Feuerbachot, Marxot és Freudot, mint nyelvileg mételyező, ördögpatás németet említi művében, noha minden, legalább közepesen érettségizett gimnazista tudja: négyük közül minimum három egyetemes „észjárású” fazon.

Egyébként pedig lóhátról nyulazzak hátrafelé ősi sztyeppén, ha értem: mi a jó abban, ami nem német?! Meg nem zsidó. Meg nem szláv… Csak magyar.

Milyen a magyar észjárás? Huncutkodó? Azt tudjuk (a Nappali holdból), hogy a besenyőnek „huncutkodó a szemvágása”. Jó, de milyen az?

Én láttam már effektív huncutkát (borzoskának is, muffocskának is becézzük), de milyen a „huncutkodó szemvágás”? Az is függőleges? Döntő kérdés: a szemvágás huncutkodik, vagy maga Illyés huncutkodik az ő szemvágásával? Milyen a magyar? Punciszemű? Puncibesenyő? Szép is az! És eszmeileg? Észjárásilag milyen? Ez a kérdésem. Olyan a „huncutkodó szemvágás”, mint amilyen Tas fia Lél vezér ravaszdi gondolkodása? Olyan a magyar? Hogyan huncutkodik a magyar? Mindenesetre a legenda szerint Lehel vezérünk így szólott a naiv, buta burkusokhoz: „Burkusok, örömest elkürtölném még egyszer s utoljára kedvenc nótámat, elkürtölném én, a Kodály-módszer szerint, már persze, ha visszaadnátok a trombitámat, ott lóg a Magyar Frizsiderszocializmus főbejárata fölött”. És így is történt, a németek ugyebár, amilyen jámbor az észjárásuk, leakasztották hamarjában a kürtöt a Jászi Magyar Ornamentumról, s így Lehel vezérünk oly szépen fújta Augsburgnál a Magyar Ilszilenciót, mint Lagzi Lajcsi a Dáridóban. Az összes burkusnak könnybe lábadt a szeme, teljesen elandalodtak tőle. És pontosan ezt használta ki a huncutkodó magyar! Egyetlen szökelléssel termett I. Konrád György judeo-német császár közvetlen közelében, s úgy baszta fejbe a dudával, hogy kettérepedt a hangszer. Azóta se tudták megragasztani, pedig próbálták már Technokol Rapiddal is, pillanatragasztóval is, szinte mindennel.

Vagyis: ez az egyik „magyar észjárás”: a huncutkodás. Úgy teszünk, mintha. Mintha menekülnénk előrefelé, ámde közben nyilazunk. Hátrafelé. Úgy teszünk, mintha bájosan tülkölnénk, miközben csontdudával verjük a burkus fejébe a magyar észjárást. Úgy teszünk, mintha sokan volnánk (például Ozoránál), miközben gyakorlatilag sehányan se vagyunk; ez a magyar észjárás paradigmája: az ozorai példa. Úgy teszünk, mintha fölszabadítónk volna a megszállónk, miközben megszállóknak tartjuk a fölszabadítókat. Úgy teszünk, mintha frizsiderszocializmus építenénk lelkesen, miközben: hol a frizsidert utáljuk benne (Fekete, Csoóri stb.), hol a szocializmust (Fekete, Csoóri stb.), hol pediglen mind a kettőt (Fekete, Csoóri stb.). Úgy teszünk, mintha „szakállas bácsikról”, „nemzetükre rontó” „szabadelvű honfitársainkról” beszélnénk ártatlanul, miközben de facto zsidózunk – Auschwitz után… Szabadon.

Nos, ilyen az egyik magyar észjárás, ti. ebből is kettő van, miként Csoóri Sándorból is (minimum) kettő. Éppen ezért, még mielőtt a másik magyar észjárásra térnénk, egy irodalmi jellegű közbevetés: judeokáka tövén költsek rücskös turultojást életem végéig, ha értem, mitől huncut a besenyő stilárisan!? Huncutnak a genetikus bankárt tartják például azok a fideszes és jobbikos képviselők, akik a „devizahitel” kedvezőbb kamatára spekulálnak, majd jól ráfáznak. Illetve huncut a cigány, huncut a labanc...

Mégis huncut a német,
Hogy a fene enné meg!
A tüdejét a máját,
Minden oldalbordáját!
Ha azt mondja: "Das ist gut!"
Akkor csal meg a huncut.
Mégis huncut a német,
Hogy a fene enné meg!

És nyilván Illyés „szemvágását” is. Hogy azt is enné meg a fene! Nem én mondom, Csoóri írja: „Hitelesíthető [sic.] okiratok szerint a nemzetség [ti. Csoóri és Illyés nemzetsége] besenyő eredetű. Feltehetően még István király telepítette le őket Székesfehérvár mellé, hogy mint afféle nyugtalan társaság, szem előtt legyenek, és hűséggel szolgálják az Árpád-háziakat. A besenyőkről soha nem terjedt el a köztudatban, mint például a kiskunokról, jászokról, nagykunokról, hogy különb magyarok az eredetieknél, de Illyés, aki magát besenyő ivadéknak vallotta, huncutkodó szemvágások közben erősítgette ezt többször is. Többletnek, ráadásnak gondolta. Játszott vele, mint holmi mágikus tárggyal. Valamikor, a hatvanas évek elején Nemes Györgynek adott interjújában ki is tért erre. Régi szürrealista hajlamait szabadjára engedve azt nyilatkozta, hogy már csak ketten maradtunk besenyők: ő és én. Nemes Györgynek nem volt elég humora a játékhoz, a végleges szövegből kihúzta ezt a mondatot. Nem akarta elkomolytalanítani Illyést.”

Csoóri nyelvileg ekézi a „németes” József Attilát, miközben nem tudja, mi a különbség a „hiteles okirat”, a „hitelesített okirat”, illetve a „hitelesíthető okirat” fogalmai között. Szerinte Nemes Györgynek nincs humora (ami persze Csoórinál azt jelenti, hogy Nemesnek ízlése van, képes mértéket tartani), míg viszont Illyésnek van humora. Elhiszem. Akkor viszont Illyés „szemvágása” nem huncutkodó (toszom a költőfejedelem irodalmi Kossuth-díját!), hanem vicceskedő, vagy kópés, pajkos (bár ilyet sem mondunk egy idős férfira), esetleg cinkosan betyárkodó. Egy biztos: nem huncut, ugyanis a huncut hamisat jelent, illetve még akkor használjuk ezt a szót, ha rosszcsont kiscsávót becézünk vele.

Mindegy, a másik magyar gondolatiság (részint a fent idézett kurucnóta, részint az Ady Endre-i komp-karakter jegyében) épp az ellenkezője az archaikusan huncutkás észjárásnak. Ami pedig nem egyéb, mint ama beverneki botondi egyenes mentalitás. Mi aztán nem lacafacázunk!

A világ talán legolvasottabb („német észjárású”) filozófiai alapművének fordítását, mint tudjuk, a magyar ember rendesen elkúrta. Ez tény, s melynek döntő oka (szerintem) Petőfi versének „észjárásában” keresendő.

Föltámadott a tenger,
A népek tengere;
Ijesztve eget-földet,
Szilaj hullámokat vet
Rémítő ereje.

Marx ezt írja: „Ein Gespenst geht um in Europa – das Gespenst des Kommunismus”. Na most, fogta a magyar a német szótárt, megnézte benne a „Gespenst” szót, ezt látta: „kísértet”, „szellem”, majd Petőfi szellemében a „kísértet”-et választotta, ti. a „kísértet” valóban rémítő jelenség, miközben magyarosan ijeszt eget és földet, miként teszi azt „a népek tengere”. És azóta is így értelmezi minden magyar a marxi mondatot. Kurucosan. Magyarosan. Korábban említettem: Kertész Ákos a kilencvenes évek közepén el akarta „temetni” a kommunizmust, „jó mélyre”, hogy az ne kísérthessen többé.

Márpedig a fordítás csököttsége nem a nyelv, hanem a használójának (használóinak) szellemi renyheségével magyarázható. A marxi szövegnek ugyanis ez az értelme: Rémalak járja be Európát – a kommunizmus rémsége (esetleg: szörnyetege).

Kérdésem: mi itt a probléma nyelvileg? A szövegben a német Schreckgespenst „Gespenst”-nek van írva (mondom ezt stílszerűen: átkos germanizmussal), ám akkor miért nem kerül a magyar változatba, amit a szöveg jelent? Nem a „német”, hanem az egyetemesen ironikus „észjárás” szerint. Nincs rá magyar szó, nincs rá magyar példa? Hát hogyne volna?! Hiszen Lehel vezér is ironikus (a maga brutális módján), az ozorai daliák is ironikusak, a székely góbé is ironikus, és akkor még csak a „huncutkodó szemvágású” Csoóri-besenyők idoljainál tartunk. Sőt Petőfi is ironikus, csak épp a Föltámadott a tenger nem az. A magyar mégis olyasmit szuszakol a Kommunista kiáltvány első mondatába (s teszi ezt mind a mai napig!), melynek a szerző mondandójához nincs köze.

Fontos kérdés továbbá: mit jelent József Attila „elvontsága”, idegenséghez „igazodása”? Triplán indokolt a kérdés, ti. Csoóri szerint József Attila nem csak „elvont”, nem csak a „német észjárás”-hoz „igazodó”, hanem ráadásul „baloldali” a mocskospiszkos komenistája, legalábbis Csoóri így „hiszi”: „Azt hiszem, a gondolkodásra kiválasztott nyelv dolgában József Attilát többnyire inkább a baloldali vonzalmai befolyásolták, mint nyelvi ösztöne”.

Most akkor „többnyire” a német észjáráshoz igazodott, vagy „többnyire” a „baloldali vonzalmai befolyásolták”? Vagy a kettő ugyanaz? Hegel is, Freud is baloldali? Továbbá: mi a búbánat a „nyelvi ösztön”? Árulja már el valaki!

Egyébként pedig a döntő kérdés így hangzik: mi történik akkor, ha Csoóri végre előveszi? Hát, nem semmi dolog történik: „Akárhányszor előveszem a tanulmányait, mindig megcsodálom bennük a fiatal lángelme működését, de mindig eszembe jut, különösen a sírba hullt évtizedek után, hogy a marxizmusok nyelve, a szociológiák nyelve és a lélektanoké még József Attila »előmunkálatai« nyomán sem tudott összeforrni a miénkkel”.

Mit mondhatnék erre? Ha így áll a dolog, ne vedd elő! Ne kínozd magad a „tanulmányokkal”, hanem inkább vedd elő kisbesnyő biribögyörődet, illetve azt a bőrdarabkát, amely még megmaradt belőle (az idő huncut sakter!), értelmesebben, gyümölcsözőbben elmélkedhetsz a kukackádon, hidd el nekem, tapasztalatból mondom! Vö. Petőfi Sándor: „Kis furulyán szomorúfűz ága, / Temetőben szomorkodik fája”.

Míg az ismert népdal parafrázisa így hangzik:

Van nekem egy [árpád]csíkos gatyám,

Abba’ hordom a ceruzám,

Előveszem s írok vele,

Folyvást kicsorbul a hegye.

Mert Csoóri szerint „a marxizmusok nyelve, a szociológiák nyelve és a lélektanoké még József Attila »előmunkálatai« nyomán sem tudott összeforrni a miénkkel”.

Jó, de vajon mi a szittya gondolat kumiszos valagáért kellett volna a „marxizmusok, a szociológiák és a lélektanok” nyelvét összeforrasztani a „miénkkel”? Ráadásul József Attila „előmunkálatai nyomán”. Minek? Akarta ezt valaki? Az persze világos, hogy a költőfejedelem turáni nyelvének mivel kéne most összeforrnia, ezt én pontosan tudom, de nem mondom meg! Minek mondanám?! Hisz’ a hígvelejű tomporulat nem attól híg, hogy kumiszos (ráadásul nem is kumiszos!), így a Kossuth-díjas turulköltő kulináris élvezete sem lehetne autentikusan honfoglaló. Maradjunk ezért csak az elvi lehetőségnél!

Csoóri szerint József Attila „Közvetített bár európai gondolatot vagy vele ellentéteset: ázsiait – nyelvünk természetétől idegen szerpentineken kanyargott fölfelé”.

Merthogy Csoóri nyilván nem idegen szerpentineken kanyarog, ő kizárólag az ősi besenyők nyelvét beszéli, ámde akkora baromságokat ír (midőn előveszi a cerkáját), hogy hozzá képest a Népszava publicistája József Attila a köbön. Genetikusan. Már persze csakis akkor, ha a Csoóri által „megcsodált” „fiatal lángelme” nem a német észjárás baloldali-európai-ázsiai szerpentinjein kanyarog fölfelé.

Végezetül még egyszer idézem Csoóri nagy önmagára csodálkozását, a dicső magyar észjárás e non plus ultráját: „Hogy az egresbokrok közeléből hogy jutottam el ide, magam sem tudom”.

Nem tudod? Akkor én megmondom. Huncutkodó besenyő szerpentinen jutottál el ide. És nehéz szívvel. És kopottas cerkával.

jav.: a nagy dolgok fölött valónak...

jav.:  gyermeki lélek...

                                Csoórikohn Sándor

Csoóri Sándor antiszemitizmusa decens: „negatív antiszemitizmus”. Ő nem telibe átkozza, szidalmazza, büdösözi stb. a zsidót, hanem rinyál. Hogy a zsidó így báncsa a magyart meg a zsidó úgy báncsa a magyart… de tán’ az lesz a legjobb, ha ismét szó szerint idézem: „a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag »asszimilálni« a magyarságot”.

Ha Csoóri nem zsidózna, ha nem volna (viszonylag) decens, de tételes antiszemitizmusa, akkor is „antiszemita” volna. Tehát a szó tágabb értelmében is. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy az antiszemitizmus egyik lényegi mozzanata a tudatlanság, az értetlenség. Van egyéb is nyilván, ám most – Csoóri kapcsán – csak ezzel a kettővel foglalkozom.

Közhely: az ember nem érti, mi történik, mi miért történik körülötte a világban, ám amibe belenyugodni sem képes, így hát automatikusan adja magát a mindenkori kézenfekvő magyarázat: zsidó-összeesküvés áldozatai vagyunk, a zsidó bekebelezi a világot, asszimilálja a magyarságot, ahelyett, hogy a zsidó asszimilálódnék a magyarságba; s persze ennek különféle, durvábbnál durvább, szofisztikáltabbnál szofisztikáltabb variánsait halljuk, olvassuk ma már szinte mindenütt.

Olykor: mínusz zsidó. Vagyis a par excellence antiszemitizmus nem más, mint korlátoltság plusz zsidó. A képletesen vett „antiszemitizmus” pedig a zsidóval mínuszolt korlátoltság plusz komonista (mint pl. Hellernél), illetve Csoórinál: József Attila. Tehát nem véletlen, hogy a tételesen is antiszemita Csoóri így fogalmaz a Nappali holdban: „József Attilában ismét meghasadt valami”.

Vagyis József Attila bolond volt. Igaz az állítás? Igaz. Olyannyira, hogy minden iskolás gyerek tudja (aztán többet se): „a költőnek meghasadt a tudata”. Igaz. Miként az is igaz, hogy a zsidók tradicionálisan (és nem genetikusan), speciális történelmi okok folytán általában pénzügyletekkel, kereskedéssel foglakoztak, így a dolog szitokszavai (uzsora, kufárkodás stb.) óhatatlanul kavarodtak össze a zsidó fogalmával (vö. Marx, Száraz György elemzéseivel), ám az efféle szellemi kavarás intellektuális értéke annyi, mint Csoóri konkrét megállapításáé („József Attilában ismét meghasadt valami”), nominálisan: nulla.

Be fogom bizonyítani, hogy Csoóri primitív elmebetegezése a Kossuth-díjas költő irodalmi tájékozatlanságán, tudatlanságán, szellemi korlátoltságán alapul.

Csoóri így érvel, így „leplezi le” a retardált költőzsenit: „József Attilában ismét meghasadt valami. És őt is, mint bárki mást, a nyelve »leplezi le« leghitelesebben. Hasonlítsuk csak össze versei nyelvét a tanulmányai nyelvével. Mintha két ember írta volna őket”.

Nem „mintha”, Kossuth-díjaskám, ugyanis, ha „meghasadt”, akkor két ember írta a szövegeket, ti. ebben a vonatkozásban, vagyis szellemileg, művészként, a költő nem a porhüvelyével, hanem a tudatával azonos. Teccik tudni?! Vagyis, ha József Attila tudata meghasadt, akkor a kétségkívül egy-porhüvelyű költő két ember, részint az, aki a verseit, részint az, aki a tanulmányait írta. Míg Csoóri szerint: „mintha”. Nem biztos benne. Miért nem? Mert nem ért hozzá. Nem rendelkezik (ez irányú) elemi ismeretekkel sem, csak a száját jártatja.

Tverdotát szeretni nem kell félnetek jó lesz ha mindnyájan… Ámde ismerni sem árt valamit (valakit). Általában is igaz: olvasni nem szégyen! Márpedig Tverdota így fogalmaz (hosszabban idézem, ti. ezt a topikot nem bájolgó csetelésre szántam), tehát Tverdota szerint: „Egész sor adatunk van, amelyek azt bizonyítják, hogy ez az átmeneti [ti. József Attila „tanulmányaiban”, bölcseleti piszkozataiban, „esztétikai töredékeiben” foglalt] gondolatrendszer a későbbiekben továbbfejlődött. Fejtő Ferenc emlékezése szerint például barátja a harmincas évek elején elmélyülten tanulmányozta Hegel Esztétikáját. Egyik-másik későbbi művészetelméleti írásán meglátszik a marxista szociológia mélyebb hatása is (pl. a művészet – árutermelés tétel megfogalmazásában és kifejtésében). A kor marxista művészeti teoretikusainak munkásságával is alaposabban megismerkedhetett a harmincas években (Lukács György egyik cikkét például közölte az általa szerkesztett Valóság című folyóiratban). Arról is tudunk, hogy a freudi szublimáció-tan komoly szerepet játszott költészetesztétikai nézeteinek továbbfejlődésében. De mindez az Esztétikai töredékekben a leghalványabb formában sincs még jelen”.

Közbevetőleg: Csoóri ugye mindennek homlokegyenest az ellenkezőjét állítja, anélkül persze, hogy csak ezred annyit tanulmányozta volna József Attila szövegeit, azok filozófiai, irodalomtörténeti összefüggéseit, mint Tverdota. Csoóri: „Nehéz szívvel írom le, de inkább német észjárást követnek [ti. József Attila „tanulmányai”], mint magyart. Hegelhez, Feuerbachhoz, Marxhoz és Freudhoz igazodnak”.

E Kertész Ákos-i mélységű baromság (a „német” és a „magyar észjárásról”) egy külön mesét megér, de egyelőre maradjunk a „nehéz szívű” Csoóri Sándor magyar irodalomtörténeti tudatlanságának ismertetésénél. Tverdota így folytatja: „A költő gondolati fejlődése töretlenül ível a Töredékektől [Csoórinál: „tanulmányok”-tól] az évtizedvégi értekezéseken keresztül az Irodalom és szocializmusig. A költészetbölcseleti formatan, amely a töredékes fogalmazványban [Csoórinál: „tanulmányok”-ban] körvonalazódik, közvetlenül, módosítás nélkül a Klárisok és Medáliák-típusú költői gyakorlat, a József Attila-i tiszta költészet, tömény vers, varázsének-költészet elméleti megalapozására, megindoklására alkalmas”.

Újabb közbevetés (mert nem bírom ki sokáig a saját agyvelőm nélkül), szóval: Tverdota itt arról beszél, hogy a „szörnyű” (értsd: sokak számára élvezhetetlen, emészthetetlen) stílusban írt „tanulmányok” voltaképpen a Csoóri által is istenített, „tündérkedő versek” előtanulmányai, gondolati piszkozatai. De nézzük szó szerint Tverdotát: „Ebből a pozícióból mozdul el a költő egyfajta népi-plebejus elkötelezettség vállalása felé, s ezzel párhuzamosan az Ady-vízióban, a Magyar Mű és Labanc Szemlében és a Babits-pamfletben az elméletet is hozzáigazítja az orientációjában jelentkező változáshoz”.

Tehát: az előtanulmányokból nem csak „tündérkedő versek” születnek (mint lepke a hernyóból), hanem „népi-plebejus” nyelvezetű utótanulmányok is. Már miután persze József Attilának ismét egybehasadt a tudata. Tverdota így folytatja: „Az újabb politikai-világnézeti pályamódosítás a paraszt-szocializmustól a forradalmi munkásmozgalom felé az évtizedforduló verseiben és teoretikus szinten az Irodalom és szocializmusban érhető tetten. Figyelemre méltó azonban, hogy a Töredékekben kialakított alapképlet a módosítások ellenére mindvégig változatlan marad. További nehéz feladat annak kimutatása, mi maradt meg ebből a művészetbölcseletből a harmincas évek nagy változásai során és mi módosult a költő gondolkodásában »érett« költészetének kibontakozása idején”.

Nehéz feladat?! Elhiszem. Ha viszont nehéz, akkor ne tessék azzal bíbelődni, tessék csak egyszerűen, jó „magyaros észjárással” és persze „nehéz szívvel” csak ennyit mondani: „József Attilában ismét meghasadt valami”. Ez a megoldás.

Míg Tverdota (eléggé el nem ítélhető módon) elemezve követi József Attila szövegeit; szerinte „arra is találunk fontos példákat, hogy korábban nem szereplő, új elemek járultak a rendszerhez”, természetesen sorolja a példákat (én ezeket most kihagyom), majd folytatja az értékelést: „Alighanem a belső, gondolati módosulások jelentették az egyik fontos tényezőt abban, hogy megérlelődött a költőben a rendszer újrafogalmazásának szándéka”. Vagyis: József Attilának újfent egybehasadt a tudata. Tverdota szerint „A másik faktor bizonyára a célba vett olvasói kör kicserélődése (és talán remélt kiszélesedése). Korábban, ha szem előtt tartott valamiféle közönséget, akkor az a Kecskeméti testvérek, Vágó Márta, Ignotus Pál, Komlós Aladár és hozzájuk hasonló ifjak intellektuális mintájára elképzelt elit közönség volt, a hozzáértők köre, olyan, amelynek kritériumát még a Századunk olvasótábora sem elégítette ki. […] Most [ti. a Századunkhoz küldött kéziratban], ha nem is népszerű esztétika írására vállalkozott, modorában, nyelvezetében a Bartha Miklós Társaság rendezvényein megismert közönséget célozta meg”.

Vagyis József Attila – ha bolond volt éppen, ha nem – gyakorlatilag úgy írt, ahogyan akart. Ha a Vágó Márta-féle tudálékos kékharisnyákhoz beszélt (Tverdota „hozzáértők körének” nevezi őket – tévesen, az „elit ifjak” valójában harmadosztályú sznobok voltak), akkor „nyakatekerten”, „német észjárással” fogalmazott, ha Illyésékhez szólt, picit göregáborosan írt, ha pedig a Csoóri-féle suttyókat akarta megszólítani, akkor „szép”, „közérthető”, „vaskos” költeményeket alkotott. Ahogy a vendég parancsolta. És hogy mennyire igaza van (ebben) Tverdotának, hozok rá két frappáns példát. József Attila így fogalmaz egyik „tanulmányában”, művészetbölcseleti töredékében (nem elrettentésül, hanem Tverdota igazolására szánom): „De itt egyetlen mondatra átadhatom a szót Benedetto Crocénak, a szemléletes esztétika egyik legkiválóbb képviselőjének, aki az ellen, hogy a művészet az intuíció intuíciója legyen, olyképpen érvelt, hogy bár a fogalomnak van fogalma, az intuíciónak nincsen intuíciója. A művészet szerinte nem is az intuíció intuíciója, tehát nem is egyes konkrét intuíciókról való egyes konkrét intuíció, ami nincs, hanem egyszerűen: intuíció. Ám ezenközben Croce nem vette észre végzetes ellentmondását. Mert amennyire igaz az, hogy olyasmi, ami az intuíció intuíciója volna, nincsen, ugyanannyira és éppen ezért lehetetlen az, hogy a művészet intuíció legyen. Mert míg való, hogy az intuícióról nincs intuíció, addig való az is, hogy a művészetről van intuíció, különben nem ismerhetnők föl. Mindannyiszor művészetről van intuíciónk, valahányszor egy vers vagy festmény, tehát befejezett műalkotás mozdul meg bennünk. Tiszta sor, hogy ha a művészetről van intuíció, az intuícióról pedig nincsen, akkor a művészet nem intuíció”.

Tiszta sor. A költőnek meghasadt az intuíciója. Igen ám, csakhogy ugyanakkor (a harmincas évek legelején) a művészet és az ihlet viszonyáról így fogalmaz (ti. József Attilának naponta, de legföljebb heti gyakorisággal hasadt meg a tudata, méghozzá oda-vissza), tehát az alábbi szöveg ugyanazon töredékek, „tanulmányok” között olvasható: „Az ihlet nem érzelem. Ezt az állitást igazolnom sem kell, annyira nyilvánvaló. Állitható ugyan, hogy a müvészet érzelmeket kelt, azonban van-e valami egyáltalában, ami nem kelt érzelmeket? Az érzelem ugy kisér mindent, ami szellemünkben járkál, mintha bizony az árnyéka volna. Amikor ezeket irom, vagy amikor nagyokat kortyolok a kutostor [kútostor] vödribül, okoskodom hangosan, elrévedek, – éppugy vannak érzelmeim és érzéseim, mint amikor egy kis kutyát simogatok. És melyik számismerő nem bosszankodna vagy mosolyodna el nagyapaképpen, ha p.o. az egyenlet elméletét amaz érzelmekből akarnám kihámozni, amelyek az egyenlet felállitását és megoldását szükségképpen kisérik. Holott ugyanilyen balga volnék, ha a költemény mivolta után kutatódván, a költő meg az olvasó érzelmeit elemezném. De még az is botorság volna, ha az érzelmet legalább is az ihlet forrásának tenném meg. Mert mint minden lelki mozzanatomnak, habomnak csöppömnek forrása teljes életem meg annak a világgal való összefüggései, azonképpen az ihlet meg az érzelem teljes életemből fakadó mozzanatok. Nem egymás forrásai, hanem közös forrásból eredőek, többi eseményemmel, cselekedetemmel, élményemmel egyetemben, hiszen mindőjüket életem szüli. Eszem, fázom, bánkódom, okoskodom és ihlem, – ezek vagy mind egyforma, vagy mind különböző tevékenységek. Ihlet és érzelem éppannyira mások, mint éhség és ihlet, okoskodás és fázás”.

Még valamit, és nem azért, mert Csoóri nem zsidó, én sem vagyok az, hanem azért, mert „orgyilkos” módján gyalázza a védekezésképtelen költőt, vagyishogy itt a „csenevészeknek”, legalábbis amíg élünk (remélem, már nem sokáig), elemi kötelezettségeik vannak, magyarán: védenünk kell azt, aki – halottként – kiszolgáltatott a Csoóri Sándorokkal szemben! Ezt írja a Nagy Elmeszakértő: József Attila „versei tündérkedők, vaskosak, harmatot és csillagot kötnek össze egyetlen sóhajtással, máskor egy Hamletnél is érzékenyebb árva lény drámáját szólaltatják meg a kutyatej és barnuló tűzfalak szomszédságában”.

Ezzel szemben József Attila a magyar olvasó magyar szájába rágja magyar észjárású igaz magyarsággal (olyannyira magyarul, hogy még a jiddiselő zsidók is értik!), a verseiben szó nincs „árvaságról”, „proletárságról”, ilyesmiről. Pontosabban: csak szó van róla, abban az értelemben, hogy a szó forma, nem tartalom: „Én a proletárságot is formának látom, úgy a versben, mint a társadalmi életben és ilyen értelemben élek motívumaival. Pl.: Nagyon sűrűn visszatérő érzésem a sivárságé s kifejező szándékom, rontó-bontó, alakító vágyam számára csupán »jóljön« az elhagyott telkeknek [„kutyatej”-eknek, „barnuló tűzfalak”-nak] az a vidéke, amely korunkban a kapitalizmus fogalmával teszi értelmessé önnön sivár állapotát, jóllehet engem, a költőt csak önnön sivársági érzésemnek formába állása érdekel. Ezért – sajnos – baloldalon sem lelem költő létemre a helyemet – ők tartalomnak látják – s félig-meddig maga [ti. Halász Gábor] is – azt, amit én a rokontalanságban egyre nyomasztóbb öntudattal formaként vetek papírra”.

Vagyis a Nagy Besenyő Költőfejedelem (Orbán Ottó szerint: „választófejedelem”) mindent tud (turul-genetikusan), csak azt nem tudja, mi a magyar különbség a magyar nyelvben két magyar szó, a magyar „árvaság” (Csoóri), illetve a magyar „sivárság” (J. A.) között.

József Attila nem árvaságot érzett, hanem „sivársági érzése” volt. Ez jelent meg a költeményeiben (szinte mindegyikben), ez jelent meg az elhagyott gyárudvaron, a téli éjszakában, illetve a semmi ágán kuporgó didergésben is. A költő szíve nem árva, nem magányos, hiszen „köréje gyűlnek a csillagok”, mégis didereg, merthogy a semmi ágán kucorog. Ez a „világhiány”. József Attilánál a kapitalista elidegenülés csak metafora, megjelenítője a totális, természeti elidegenültségnek, a „világegész” hiányának. József Attila költészete nem nyafogás (az árvaságról stb.), hanem világbölcselet, filozófiai műszóval: ontológia. Már 18 évesen ezt írja:

Isten!
Kiáltunk hozzád:
Légy a mi érző, meleg bőrünk,
Mert megnyúztak bennünket,
A fájdalomtól már semmit se látunk
És hiába, hiába tapogatózunk,
Nem érezzük meg a dolgokat,
Csak azt, hogy irtózatosan fájnak.

Irtózatosan fájnak. A dolgok. Általában! És pontosan ezért nem érti senki például a Nagyon fáj című verset (32 évesen írta a költő), mindenki (Tverdotától Csoóri Sándorig mindenki) azt hiszi, hogy ez egy „érzékeny, árva”, mert „kikosarazott” gyereki lélek nyivákolása: „nagyon fáj”. Pedig ebben a versben is arról van szó, ami a Kiáltunk Istenhez című költeményben, azzal a különbséggel, hogy a 32 éves József Attila szerint nem Isten, hanem a szerelem és a művészet lehet (esetleg) a „megnyúzott” ember „érző meleg bőre”.

mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza

Ugyanez a Mamában: „nem is nézett énrám”.

Árva volt? Részben igen (mert az apja már elhagyta a családot), ám ennek a dolog lényegéhez nincs köze, a versben ugyanis a költő, mint minden gyerek, minden „még őszinte ember” a még élő (egyébiránt szerető, gondoskodó), vagyis a létező anyja „hiányát” szenvedi. Más szóval: nem az a „világhiány” érzetének oka, hogy nem él az anya, illetve, ha él, nem ad a gyereknek enni, nem ad rá ruhát stb., hanem az, hogy: nem viszi föl a padlásra.

Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.

A „halál” itt is szimbólum, a „semmi”, a „világhiány” metaforája, miként az Eszméletben:

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért őrzi meg

A szívében nincs se anyja, apja, vagyis aminek a valós árvasághoz, félárvasághoz semmi köze.

Szabolcsi Miklós így fogalmaz: „Az … aki szeretni gyáva vagy [című költemény] csak előkészület a megkívánás és átok nagy verséhez, a Nagyon fájhoz”.

Hát igen. József Attila teljes meg nem értéséről tanúskodó mondat. A Nagyon fájnak semmi köze a „megkívánáshoz”. Illetve így pontosabb: a „megkívánásnak” nincs köze József Attilához. Tudni kell: a költőfilozófus kizárólag bölcseleti megfontolásból baszott (már amikor összejött a dolog), minden visszaemlékezés (József Joláné is!) erről tanúskodik, s amelyet különös érzékletességgel ír le Vágó Márta könyvének „Vendéglátás” című fejezetében.

Na most, amiről Vágó Márta beszél, a Nagyon fájban így hangzik:

Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett

kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.

Mit tagadott meg? A „karját ölét, térdét”, tegyük a szívünkre a kezünket: a pináját. A nő ezt „éri”. A pináját. József Attila nem fogalmaz ennyire líraian (mint én), de azért ő is érthető: „Egykor egy sejt a tengerben kikelt, / hadd jusson el már örökös öledhez!”.

Az „örökös öled” szintagma nem a Szabolcsi-féle „megkívánásra”, hanem a totális pinaságra utal.

Amibe persze mindenki beleborzad, Csoóritól a szüfrazsettekig, kivétel nélkül mindenki, s pontosan ezért tartják József Attilát „érzékeny, árva”, szeretnivaló kisfiúnak (inkább, minthogy irtózzanak tőle – egyébként én ezt emberileg meg is értem!), igen ám, csakhogy a Nagyon fáj két záró szakasza Vágó Márta egyik levelében így hangzik: „de minek magyarázzam ezt, hiszen oly rossz véleménnyel vagy a nők szellemi életéről”.

Hogy József Attila szexista volt? Hímsoviniszta? Nem tudom, engem ez a dolog nem is érdekel, megmondom őszintén, egy ami biztos: ha nem is volt jó „véleménnyel” a „nők szellemi életéről”, József Attila a „pinaságot” (mint olyat) nem az értelem terrénumán (még kevésbé az értelem előtt), hanem az értelmen túl, az értelemnél „tovább” gondolta el – vagyis nem a nő rovására! Hogy ellentmondás az értelmen túli gondolkodás? József Attilánál nem az.

Csoóri szerint József Attilának meghasadt a tudata, ami viszont – szerintem – nem azt jelenti, hogy József Attilának meghasadt a tudata, hanem azt jelenti, hogy Csoóri primitív (függetlenül attól, hogy József Attilának amúgy egyébként meghasadt-e a tudata, avagy sem). Szabolcsi is primitív. József Attila nem megkívánásosan szerelmes árva lélek (legalábbis a költészetében), hanem bölcselő. Gondolatilag abszolúte konzekvens. Olyannyira, hogy nála a „világhiány” a „sivársági érzés” fogalmazódik meg annak „pozitív” (kvázi optimista) kicsengésében is, például:

Fák közt,
virág közt
ülök egy padon.
Kotyogok, mint elhagyott csolnak,
sok lágy levegő locsolgat –
a szabadság nagy csendjét hallgatom.
S valami furcsa módon
nyitott szemmel érzem,
hogy testként folytatódom
a külső világban –
nem a fűben, a fákban,
hanem az egészben.

Itt látszólag nem a „világegész” érzetének hiányáról (a „világhiányról”) van szó, s valójában mégis arról, hisz’ nyilvánvaló: a leírt „testként folytatódás” csak pillanatélmény lehet, miként a szerelem vagy a műalkotás kiváltotta katarzisérzet is csak pillanatokig tart. Vagyis a „pina”, mint „érző meleg bőr”, mint Isten, illetve a művészet és a szerelem totalizáltsága, nem áll mindig az ember rendelkezésre (a pina mint bőr persze képzavar, azért írom le, hogy világos legyen, mire gondol József Attila), s pontosan ezért nem boldog az ember (különösen a művész), ezért mondja József Attila, hogy a (tartós) boldogság puha, langy tócsában röfög (a legnagyobb disznóknál „genetikusan”), és pontosan ezért mondják Ranschburgék, hogy az ún. „boldog gyermekkor” nem létező dolog. Erre utaltam fentebb a Mama nevezetes sora kapcsán. A gyermeknek (a „még őszinte embernek”) is permanens „világfájdalma”, „világhiánya” van, illetve csak boldogságpillanatokat él meg. Majd felnőttként kezdi „boldognak” érezni magát a „puha, langy tócsában”. Mert a felnőtt már tudja, mi a létezésbeni illem. Az egyik pária a „genetikusan alattvaló népre” röffen, a másik a „hasadt tudatú” József Attilára (plusz a „szabadelvű zsidóságra”) és így tovább és így tovább, kimeríthetetlen a választék. A másfél mázsásan röffenő ember így érzi magát a nagy dolgok fölött valóknak, paradox módon lent: a puha, langy tócsában.

Csoóri boldogan fikázza a zsenit, nagybesnyő fikákat kotor ki mélymagyar orrából, s pöcköli azokat pegazusa táltos-hátáról visszafelé pöcizve, miként dicső elei nyilaztak a hősi időkben. A Nagy Költő – költő létére! – így fogalmaz: „József Attila lírikusi nyelve a magyar irodalom legvonzóbb áramlatához tartozik…”.

Az áramlat nem vonzó a magyarban, magyar Kossuth-díjas magyar költő uram, hanem sodró! Teccik tudni?! Még az örvény sem vonzó. Nem fikázni kéne a költőzsenit, legalábbis nem mindjárt, hanem először: megtanulni magyar beszéd, szépen, magyarul, és majd utána. Esetleg. Nem szólva arról, hogy még az infantilisan használt, értelmezett „áramlat” sem lehet vonzó, illetve nem az általában vett „áramlat” a vonzó, hanem a konkrét mű, költemény. Erről Füst Milán világosan beszél: csak a degenerált sznob „szereti” a zenét, festészetet, irodalmat, „áramlatot” stb., az értelmes ember valamely zenei, képzőművészeti, irodalmi műhöz vonzódik.

Míg Csoóri minden tekintetben ellenáll Füst Milánnak (is), ezek csak ne akarják asszimilálni a magyarságot, vagyis Csoóri szerint „József Attila lírikusi nyelve a magyar irodalom legvonzóbb áramlatához tartozik: ahhoz, amelyben a művek stilizáltsági fokát a legbensőbb élet bevallása közben a tárgyszerűség, a rádiumként sugárzó képiség és érzékletesség szabja meg”.

A „legbensőbb élet bevallása” (ha ez az iszonyú szóösszetétel egyáltalán jelent valamit) „tárgyszerűség” nélkül nem képzelhető el. A „bevallás” maga a „tárgyszerűség”. Még a megvallás is az. Már amennyiben tárgyra (a „legbensőbb életre”) irányul.

Irodalomtörténeti tény: Vágó Márta nem mondott akkora sületlenséget, mint hogy: a képiség rádiumként sugárzik, József Attila mégis így válaszolt a csajnak: „piha” (i. m. 241. o.)! Szerintem Csoóri szövegét sem minősítené másként. Sőt! Nézzük ezt a „magyar észjárású” mondatot: „Az a koromtalanul megjelenő »földi metafizika«, amely dinnyehéjat úsztat a Dunán, de a felszín játékos fényei fölött ott vibráltat életet, halált, egyéni sorsot és történelmet, s ráadásul a folyam méltóságos hömpölygésében ott hömpölyög az Idő is”.

Dögletes közhely. Valami egészen velőtrázó idétlenséggel egybenyálazott banalitás. Mert képzeljük csak el a „földi metafizikát”, amint az koromtalanul úsztat dinnyehéjat a Dunán! És ha nem sikerül, képzeljük el kormosan úsztatva!

Csoóri szerint „Csokonai és Arany után senki se tudott annyira tárgyias és szellemi lenni egyszerre, mint József Attila. A tanulmányai viszont sokkal elvontabbak”.

A szerző itt is orrba-szájba keveri (koromtalanul úsztatja egymásba), illetve differenciálja a fogalmakat. Nála valami vagy tárgyias, vagy szellemi, Csoórinál zseninek kell lenni ahhoz, hogy a kettő együtt ússzék koromtalanul. A Tiszán. Noha, ami tárgyias, lehet szellemi. Miközben a konkrét az elvont alternatívája, nem a tárgyias, még kevésbé a szellemi. Lehet persze, hogy a Költőfejedelem tárgyit akart írni, nem tárgyiast, de nem azt írt. Pedig még a „szatmárcsekei jobbágyok” is tudták, mi a különbség a magyarban a tárgyi, tárgyias, tárgyszerű, tárgyilagos fogalmak között. A Költőfejedelem nem tudja. Gondolom, azért, mert nehéz a szíve. „Nehéz szívvel írom le, de [a „tanulmányok”] inkább német észjárást követnek, mint magyart. Hegelhez, Feuerbachhoz, Marxhoz és Freudhoz igazodnak.
Az okát mindnyájan tudjuk: nem volt kimunkált magyar filozófiai nyelv. Ez sajnos igaz.”

Csoóri állít valamit, majd izibe megállapítja: igazat állított. „Ügyes” – csettintene rá még a „szabadelvű” Kohn bácsi is teljes elismeréssel.

Csoóri (a magyar Ikohn) persze marhaságot állít, de erről legközelebb.

                              József Attila orgyilkosa

Csoóri Sándor olvasta József Attilát (tudatja a Nappali holdban), ám egyáltalán nem érti a költőzsenit (később kitérek rá), ugyanakkor tény: ez a fejtegetése lényegileg egyezik a József Attila-i bölcselet végkövetkeztetésével: a nemzet közös ihlet. Másként fogalmazva: a magyar „népkarakter” a magyar „ihleti szellemiséggel” azonos, s amely nem magyar specifikum nyilván, ám attól a karakter még karakter, hogy más népnek is (lehet) jellemzője.

Csoóri faji alapon különbözteti meg a magyart, főként a zsidótól. Ez viszont már tipikus agyrém, szögesen mond ellent a József Attila-i logikának, mely szerint: nem az a magyar, aki magyarul beszél, hanem az, aki „alkotja” a magyar nyelvet. Ilyen értelemben a „beszivárgók”, a „galíciai jöttmentek” is (lehetnek) magyarok (noha Csoóriék, illetve az ún. „őshonos” zsidók, a „zsidó hitű kazárok” egyaránt elutasítják, lenézik, megvetik őket), horribile dictu a „szabadelvű zsidók” is magyarok, amennyiben alkotják a magyar nyelvet. Nem (csak) beszélik, hanem alkotják. Ama bizonyos „ihleti szellemiség” jegyében, ti. e téren a meghatározó „lényeg” József Attila szerint a „dolog előtti vagy alkotó lényeg, amely a dolgot létrehozza, hogy azután, de csak azután kitölthesse és amely megfelel az ihleti szellemiségnek”. Ezért mondja József Attila, hogy a „nemzet nem azonos a nyelvet beszélők összességével, nem mennyiség, nem osztható. Két ember is alkothat nemzetet, egy is. Ha a nemzet külsőleg nyelvében jut kifejezésre, úgy belsőleg a nyelvet alkotó, tevékeny szellemiség”.

Tehát: a nyelv nem mennyiség, hanem minőség. De nem a szó Alfred Rosenberg-i (minőség = fensőbbség), hanem a fogalom arisztotelészi, hegeli értelmében. Míg Csoóri szerint „Természetesen mindig voltak és lesznek Szerb Antalok, Radnótik, Sárközi Györgyök, Vas Istvánok, Harag Györgyök, Orbán Ottók, Konrád Györgyök, Faludy Györgyök és Zala Tamások, de ahogy manapság egyre határozottabban érződik, fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag »asszimilálni« a magyarságot”.

Ezt ugyebár Karsai László „kirekesztésnek” tartja, én azt mondom: részint primitív fajvédelem, részint idióta elitizmus (mindkét állításomat bizonyítani fogom).

Csoóri szövege már-már a bornírtságig menően logikátlan, ugyanis: ha a lajstromozás őszinte, akkor vagy arról van szó, hogy Csoóri Radnótiékat is „a magyarság asszimilálására” törekvő „szabadelvű zsidóság”-ba sorolja, vagy pedig nem sorolja oda. Nem tudni. Tegyük föl, a „Radnótik” nem tartoznak az agresszív „asszimilációra” (értsd: kulturális okkupációra) törekvő „szabadelvű zsidók” közé. Nos, ha így van, akkor Csoóri – értelemszerűen – „kirekeszti” pl. a Konrád Györgyöt a „szabadelvű magyar zsidóság”-ból. Idézőjelben nyilván, ti. a tehetetlen átkozódás még nem kirekesztés. Az sokkal súlyosabb dolog.

Vagyis, mondjuk ki áperté: a szöveg „csak” fajvédő. És még akkor is, ha a szerző nem használja a „genetikusan” (Kertész), „genetikailag” (Orbán) szavakat, hanem „érdemek szerint” differenciál, részint „magyar” és „zsidó”, részint „zsidó” és „zsidó” között.

„Természetesen mindig voltak és lesznek Szerb Antalok, Radnótik, Sárközi Györgyök, Vas Istvánok… de… manapság… a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag »asszimilálni« a magyarságot”.

Ha a „de” kötőszó nem a két „zsidócsoport” (a „Radnótik” és a „szabadelvűek”) közötti minőségi különbségre vonatkozik, hanem Csoóri a „Konrád Györgyöket” is a „szabadelvű magyar zsidóság”-ba sorolja (dodonai szövegéből ez is kiolvasható), akkor is marad a kérdés: miért baj, hogy a „Radnótik” (mint minőségi tényezők) „asszimilálni akarják a magyarságot”? A maguk (Radnóti-féle, Szerb Antal-féle) „stílusának, gondolatiságának” jegyében. Miért volna ez baj? Hogy akkor műveltebbé válna a mélymagyar paraszt? Úristen!!! Hová vezetne ez?! Vagy netán mégiscsak arról van szó, hogy a „Radnótik”, „Szerb Antalok” kultúrája („stílusa, gondolatisága”), műveltsége alacsonyabb rendű? Hígvelejű az Ady Endrék, Illyés Gyulák, Bibó Istvánok „stílusához, gondolatiságához” képest.

Akár így, akár úgy, Csoóri okfejtése részint falvédő-, részint fajvédő szöveg. Falvédőszöveg, mert a szerző intellektuálisan nem haladja meg a legprimitívebb, magukat erkölcsileg legitimálni igyekvő antiszemiták szellemi szintjét: „elismerjük, hogy vannak rendes, becsületes, értékes zsidók is”.

Igen, csakhogy ez nulla.

Csoóri buzgón sorolja az „értékes zsidókat”, megemlíti például Konrád György nevét; igaz, többes számban fogalmaz („Györgyök”), ám ilyen esetben (vagyis akár többes számban, akár egyes számban hangzanak el a nevek), aki lemaradt Csoóri sindler-listájáról, joggal érezheti magát „kirekesztettnek” a „Radnótik”, a „Vas Istvánok”, vagyis az „értékes zsidók” közül. Mondok egy példát. Bálint András. Ő miért maradt ki a sorból? Bálint András évtizedek óta a Radnótiról elnevezett fővárosi színház igazgatója, a magyar művészet, a magyar nyelv, a magyar kultúra értő művelője (megkockáztatom: beszél olyan szépen, mint Bánffy György). Miért maradt le Csoóri listájáról? Azért indokolt a kérdés, mert Bálint Andrást (is) durván megtámadták, származása miatt, mocskolták, gyalázták, szimbolikusan lámpavasra húzták, különösen, amikor szóba került, hogy ő lesz a Nemzeti Színház igazgatója. Ugye?! Ezért ostobaság a zsidó-listázás. Miközben, nem győzöm hangsúlyozni, egyedül még egy Csoóri Sándor sem rekesztheti ki Bálint Andrást a magyarságból (egyébként mást sem!), még kevésbé a „Radnótik”, „Szerb Antalok” közül, vagyis az idézett szöveg nem kirekesztő, mégis „őspatkány-gondolat”! Szellemileg fertőz, mert bárhonnan nézzük, Csoóri eszmefuttatása: demagóg fajvédelem.

Ellentmondásnak tűnik, de nem az (hanem paradoxon): Csoóri primitíven elitista. Miért? Mert a nem primitív József Attila-i bölcselet szerint nem csak a „Radnótik”, „Vas Istvánok” alkothatják a nyelvet, hanem pl. a magyarul egyáltalán nem beszélő „galíciai jöttmentek” is, sőt a Csoóriék által százszor, ezerszer elátkozott „jiddiselő urbánusok” is. Mert a nyelv lényegileg nem esztétikai (és különösen nem Csoóri-esztétikai) kategória. A nyelv nem reprodukció, hanem alkotás. És pontosan ezért írja József Attila, hogy a „nemzet nem azonos a nyelvet beszélők összességével, nem mennyiség, nem osztható”.

Csoóri képtelen eldönteni, mit érezzen a „szabadelvű magyar zsidóság” iránt, ti. ugyanazon művében minősíti Orbán Ottót minta-zsidónak, dísz-zsidónak, illetve nevezi „orgyilkosnak”: „A végső lökést szökésemhez egy verskötetbe írt baráti ajánlástól kaptam. A közélettől tudatosan félrehúzódó Orbán Ottó ezzel a pontosan célba találó »orgyilkos« mondattal küldte utolsó verseskötetét: »Csoóri Sándor választófejedelemnek, Orbán Ottó, a republikánus.«

Hát igen! Erre nem lehet azt mondani, hogy homályos beszéd. Fölfoghatnám persze ugratásnak is, briliáns tréfának, amire a társaságokban újra és újra epésen visszatérnek. De ez az Orbános mondat annyiban »tréfa« csak, amennyire Karinthy, Dürrenmatt vagy Mrožek szokott tréfálni. Ki hitte volna még tíz éve, sőt öt éve, hogy belőlem, a mindenkori lázadóból királycsináló lesz, a politizálástól félrehúzódó Orbánból pedig nyitott ingmellű republikánus? Úgy látszik, a magyarországi változásokért komoly árat kell fizetnie mindenkinek, s én sem úszhatom meg tüdőre szaladó víz nélkül. Ha nem vigyázok, talán még Herczeg Ferenc-utód is lehetek, sujtásos díszmagyar nélkül, de sujtásos mellékgondolatokkal kizsinórozva” (Nappali hold).

Hogy Csoóri tárgyilagos? Hogy még az „orgyilkosát” is a jó zsidók közé sorolja? Ez igaz, ám tessék elhinni, Orbán Ottó épp annyira nem vágyott Csoóri ilyetén kitüntető figyelmére, miként Eörsi sem bánta különösebben, hogy lemaradt az eminens (steinmanni) zsidók listájáról. Az Ungvári Tamásokról, Ranschburg Jenőkről, Faragó Vilmosokról, Kern Andrásokról, Garas Dezsőkről… már nem is beszélve. (Orbán Ottó Brecht-tel kiálthatta a Nappali hold olvasása közben: engem is „égessetek el”!; sőt talán meg is tette később valahol, nem tudom, a nagy Orbán-rajongó Faragó nyilván kapásból megmondaná, ha ő is pötyörészne az Index fórumán.)

Csoóri elbájolón primitív és velőtrázón elitista: „Ha volna új Ady Endrénk, Bartókunk, Németh Lászlónk, Bibó Istvánunk, Illyésünk, ez a kihívás még tán kapóra is jöhetne: hadd versenyezzenek kitűnő erők egymással a századok óta húzódó magyar bajok orvoslásában. Ilyen föladat közben a kimért, távolságtartó tekintet legalább annyira nélkülözhetetlen, mint a sorssal bűnös viszonyt folytató Ady keserű, dacos, parádézó, érzelmes odaadása »fajtájának«. De hát se Adynk, se Németh Lászlónk, se Bibónk”.

(Kertészünk van, adyzó, bibózó Kertészünk.)

Szögezzük le: Bibó ugatja a szép magyar beszédet, bár ez is ízlés dolga, egy biztos: szerintem Bibó nem sorolható minden föltétel, minden megszorítás nélkül az elithez, illetve Bibó annyiban magyar (a József Attila-i logika értelmében), amennyiben bárki az, aki részese a „közös ihletnek”. Vagyis Csoóri idézett műve (Tenger és diólevél) szögesen áll szemben a Nappali holddal, ezért mondtam tegnap, hogy minimum két Csoóri létezik. Az értelmes esszéista szerint (Tenger és diólevél) nem a magyar ered Radnótiból, Vas Istvánból, Faludyból, Adyból, Illyésből, Németh Lászlóból (Bibóból pedig végképp nem), hanem fordítva: a klasszikus, illetve a modern magyar (realista, népies, szimbolista, szürrealista, expresszionista stb.) költészet (vagyis az „elit” nyelv) fakad az archaikus népköltészetből, végső soron a „lángelméjű” nép által alkotott magyar nyelvből.

Tehát a Tenger és diólevél jó szöveg, de nem hibátlan. Csoóri arról ír, hogy Kölcsey lelke (költeményének hangulata) „keleti”, ám költői nyelvének a lelke idegen. Csoóri a Husztra hivatkozik, miközben így „inkriminálja” Kölcseyt: „Ezt persze nem minősítésként éreztem [ti. hogy a Huszt nyelvezete nem illik a szatmárcsekei temető hangulatához], s főként nem rosszallóan. Ha valami szokatlan érzés aláhegedült mégis a képzeletemnek, ezt nem bújtogathatta más, mint az a szerencsétlen abszurditás, hogy a Husztot író lángelme közvetlen szomszédjai, a szatmárcsekei jobbágyok, ilyesmi nyelvet beszéltek:

Lassan járj, lassan járj

én jegybéli mátkám,

már arany koszorúm

félig vérben úszik.”

Igen, csakhogy jókora közhely: a „szatmárcsekei jobbágyok” sem mindig ezt a nyelvet beszélték, vagyis Illyés, Csoóri „huncutkodó szemvágású” besenyő ősei egyáltalán nem így fogalmaztak. Továbbá (még nagyobb közhely), József Attila a Tiszazugig, a Betlehemi királyokig, majd a Hazámig, illetve a Flóra-Hexaméterekig, a magyar-ihletettségű Két Hexameterig egyebek közt Kölcsey disztichonjai révén jutott el. Méghozzá Berzsenyitől, és nemcsak Petőfin, Arany Jánoson, hanem Adyn, Juhász Gyulán, sőt: a Csoóri által istenített Illyés Babitsának Új leoninusain, Jannus Pannoniusán, Pannónia dicséretén s persze a Bartha Miklós társaságon át. Nem szólva a Kalevaláról, amelyet a szatmárcsekei jobbágyok (hálistennek) nemigen olvasgatták, mert ha még a finnugor dajdajtól is taknyolódna a kemény, felező hatosokban ritmizáló mélymagyarság genetikus girince, hát bizony, már rég a történelem süllyesztőjében feketednénk. Illetve én nem, mert én (Csurka földimmel együtt) vidáman zabálnám a krumplit, innám a borovicskát, Csurkával jól berúgnánk a csabai Zöldtakonyban, majd telitüdőből szidnánk a „leszbikus zsidó kurvákat”. Vagy nem. Mindegy, a lényeg: ha József Attila része a magyarságnak, akkor a Huszt is a magyarság alkotó eleme, miként Kölcsey verse – s ezt maga Csoóri ismeri el! – a szatmárcsekei temetőben tárgyiasuló magyar sors által ihletett költemény.

Csoóri Sándor szerint viszont „József Attilában ismét meghasadt valami.
És őt is, mint bárki mást, a nyelve »leplezi le« leghitelesebben. 
Hasonlítsuk csak össze versei nyelvét a tanulmányai nyelvével. Mintha két ember írta volna őket. A versei tündérkedők, vaskosak, harmatot és csillagot kötnek össze egyetlen sóhajtással, máskor egy Hamletnél is érzékenyebb árva lény drámáját szólaltatják meg a kutyatej és barnuló tűzfalak szomszédságában. József Attila lírikusi nyelve a magyar irodalom legvonzóbb áramlatához tartozik: ahhoz, amelyben a művek stilizáltsági fokát a legbensőbb élet bevallása közben a tárgyszerűség, a rádiumként sugárzó képiség és érzékletesség szabja meg. Az a koromtalanul megjelenő »földi metafizika«, amely dinnyehéjat úsztat a Dunán, de a felszín játékos fényei fölött ott vibráltat életet, halált, egyéni sorsot és történelmet, s ráadásul a folyam méltóságos hömpölygésében ott hömpölyög az Idő is. Csokonai és Arany után senki se tudott annyira tárgyias és szellemi lenni egyszerre, mint József Attila.
A tanulmányai viszont sokkal elvontabbak. Nehéz szívvel írom le, de inkább német észjárást követnek, mint magyart. Hegelhez, Feuerbachhoz, Marxhoz és Freudhoz igazodnak.
Az okát mindnyájan tudjuk: nem volt kimunkált magyar filozófiai nyelv.
Ez sajnos igaz.”

Miként az is igaz, hogy Csoóri okfejtése bornírt szöveg (tisztesség ne essék szólván), vagyis kétségtelen: Csoóri olvasta József Attilát, de – nagy valószínűséggel – nem az [Esztétikai töredékek] révén, hanem „vaktyúkként” talál művészetbölcseleti „szemet”, amikor a magyar népet „lángelmének” nevezi. Hogy mi bizonyítja az állítást? Erről legközelebb írok.

He?

jav.: művészetbölcseleti tézisnek...

                    Moslék-országban moslék-karakterek

A „magyar genetikusan alattvaló” – írta Kertész Ákos, s most megkérdezhetnék: miért rágódom még mindig ezen a kijelentésen, hisz’ a szerző már rég visszavonta inkriminált mondatát. A válasz: pontosan ezért: a visszavonás okán. Szerző ugyanis még mindig publicistának tartja magát, nem pedig, mondjuk, targoncásnak, esetleg mocsárbiológusnak, vagyis olyan műkedvelőnek, akiből hirtelen kibuggyant valami hősi indulat, azt sürgősségi alapon megfogalmazta, stilárisan jól elcseszte – könnyen megeshet bárkivel, ha nem írással foglalkozik nap mint nap –, majd mivel szóltak érte, a targoncás (ornitológus stb.) visszavonta fertelmes kijelentését. Vagyis így még rendben is volna. De kérdem én: miféle publicista az, akinek bocsánatot kell kérnie publikált mondatáért? Hallom a választ: csak az nem téved, aki nem publikál.

Nem így van! Többszörösen sem. Részint azért, mert a publicista nem csetelő, a publicistának módjában áll „visszaolvasni” a szövegeit, megmutatni az asszonynak, a gyereknek, átviheti a szomszédba Imre bácsihoz, vagy a Bözsikéhez, olvassák el ők is, véleményezzék; vagyis a publicista akár napokon át javítgathatja, formálgathatja szövegét, mondatait, szavait a közzététel előtt; továbbá azért nem áll meg az idézett közhely, mert például a sebész sem tévedhet. Levágja a néni lábát? Idáig oké. Csakhogy a sebész nem mondhatja később: „ilyen operáció a valóságban nincs, mert a néninek a mutatóujja üszkösödik”. Ráadásul Kertész Ákos dugig van olyan barátokkal, eszmetársakkal, kiknek „szakértelme” messze földön ismert, legalábbis ők ezt híresztelik magukról. Ilyen híres professzor például Radnóti professzor. Esztétaprofesszor. Aki szerint a Kossuth-díjas publicista mondata „egy szerencsétlen mondat”.

Hát, mi tagadás, valóban szerencsétlen. Ugyanakkor Kertész „önkritikája” is szerencsétlen, kontár, odataknyolt „helyreigazítás” (a „publicisztikámban szereplő mondatot: »A magyar genetikusan alattvaló« – ezúttal helyreigazítom. Helyesen ilyen mondat nincs…”), épp ezért Radnóti Sándor „kritikája” is szerencsétlen, mivel a kritikus sem mond többet annál, minthogy „ez egy szerencsétlen mondat”.

Tehát Kertész szerint: „helyesen” nincs olyan mondat, amely helytelenül van, noha minden „helytelen” (értsd: rossz) mondatnak létezik helyes megfelelője, ti. valamely gondolat (mondattartalom) lehet hamis, lehet igaz, függetlenül attól, hogy azt jól vagy rosszul sikerült-e megfogalmaznia a publicistának. Jól megfogalmazott hamis állítás is elképzelhető, persze nem Radnóti Sándor nyilatkozatában, hiszen ő sem adja alább Kertész „logikájánál”, szakmai igényességénél (nem adja alább, de följebb sem!), merthogy Radnóti Sándor is a Köztársaság Gyémántokkal Ékesített Aranyeres Esztétája. Így villantja meg tudós szakértelmét: „nem tudunk népkarakterológiát adni arról, hogy mi a magyar, nem tudjuk megválaszolni”.

Vagyis Kertész és Radnóti szerint csak olyasmi lehetséges, amit ők el tudnak képzelni, amit ők meg tudnak válaszolni. Ha pedig már a saját sületlenségüket sem tudják elképzelni, akkor: az a sületlenség nem létezik. Nincs.

Olyan ez a két szakértő-értelmiségi, mint ama bizonyos rendőr és járőrtársa az állatkertben, akik – mint tudjuk – megálltak csodálkozni a zsiráfketrec előtt (melyben épp akkor, valami miatt, nem zsiráf, hanem egy beteg marabu gubbasztott, átható dögszagot árasztva maga körül), a rendőrök hosszan s nagyon bután bámulták az állatot, végül a szakaszvezető törte meg a csöndet: „ilyen mondat nincs is”! Mire az őrmester (mint rangidős elöljáró): „nem tudunk népkarakterológiát adni arról, hogy mi a zsiráf, nem tudjuk megválaszolni”.

Nem tudják.

Csoóri Sándor szerint (már persze az egyik Csoóri szerint, ti. Csoóriból is van kettő, sőt több), szóval, Csoóri azt mondja: ha a magyar népköltészetből lángelmék (Bartók Bélák, József Attilák) nőhettek ki, akkor a magyar nép is „lángelme” értelemszerűen. Na most, a megfogalmazási mód egy kissé dagályos (nem is kissé), ám – anélkül, hogy Csoóri hivatkozott volna József Attilára – az állítás lényegileg megfelel az [Esztétikai töredékek]-ben kialakított művészetbölcseleti tézisének, melyet Lengyel András így foglal össze: „József Attila… három szellemiség (fogalom, intuíció, ihlet) megkülönböztetésére épít… Eszerint a »fogalom… mint szellemiség az egész emberiségé«, az intuíció ellenben »nem közölhető, és így csupán a legszorosabban vett egyénnek a szellemisége«… »Marad tehát mint egy másik közös szellemiség az ihlet. Így leszögezhetjük és pontos és tiszta filozófiai tartalommal telíthetjük meg a nemzet fogalmát, mert a nemzet eszerint: közös ihlet«”. Idáig Lengyel, s ugyanez az Ady-vízióban: „Az ihlet (költészet) az a szellemiség, amely a szavakat, a nyelvet megteremtette. A nemzet nem azonos a nyelvet beszélők összességével, nem mennyiség, nem osztható. Két ember is alkothat nemzetet, egy is. Ha a nemzet külsőleg nyelvében jut kifejezésre, úgy belsőleg a nyelvet alkotó, tevékeny szellemiség. A nemzet közös ihlet.”

Tehát a nemzetnek az ihlet a „karaktere”. Ez az, amit a Széchenyi-díjas esztéta nem tud „megválaszolni”. Csoóri szerint az archaikus magyar népköltészet voltaképpen „modern költészet”. Petőfi, Arany, Móricz, Illyés népisége evidencia, míg Bartók Béla József Attilát – egyebek közt – „népies hangnemben írott remekművei” okán nevezi zseninek, miközben Csoóri archaikus paradigmákkal bizonyítja, hogy az Óda híres sora („Hallom, amint fölöttem csattog, / ver a szivem”), annak kozmikus modernsége népköltészeti ihletettségű („Annyi bánat a szívemen, / kétrét hajlott az egeken”). Nem szólva a Reménytelenül című vers ismert szakaszáról.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Csoóri nem említi, én hadd tegyem hozzá: a doktor Tverdota és doktor Beney professzorok által lepocskondiázott Sas című versben, a (nevezett professzorok által Radnóti professzorosan lepocskondiázott) költő (nevezett József Attila) arról ír, hogy a szerelem-sasmadár két szárnya nem egyéb, mint két, a világ jéghideg kékségében verődő földi lény (az egyik Flóra, a másik a költő lelke), s akik úgy győzik le a semmit (illetve a semmi szimbólumát: a halált), mint teszi azt a népballadában egybehajló két szerelmes kápolnavirág.

Az ëgyikből neveködött

Fejér márván liliomszál,

A másikból neveködött

Vörös márván liliomszál

Ott is addig neveködtek,

Amíg ësszeölelköztek.

Sőt József Attila a Végül című költemény nevezetes (Tverdotáék által szintén lepocskondiázott) sorában ezt írja:

Miklós anyja hogy mëglátá,

Mind a kettőt leszakasztá,

Talpa alá bétipodá

S tövisbokorra rakatá”.

Csak persze József Attila másként fogalmaz: „Egy jómódú lányt szerettem, / osztálya elragadta tőlem”. Erről szól a székely ballada, sőt a Klárisok is. Tehát ami a lényeg: mindkét (idézett) modern vers minden modern mozzanata az archaikus nyelvben, művészetben, mint „közös ihletettségben” gyökerezik.

A pocskondiázó literátor professzorok a Klárisokat nem sorolják a „népi ihletésű” költemények közé (ez ugyebár „szerelmes vers”), pedig nyilvánvaló az ihleti egyezés a Kádár Kata balladájával:

Szoknyás lábad mozgása
harangnyelvek ingása,
folyóvízben
két jegenye hajlása.

Szoknyás lábad mozgása
harangnyelvek kongása,
folyóvízben
néma lombok hullása.

Míg a székelyeknél:

A falu véginél vót a disznyópásztor

Hallod-é jó pásztor mi újság nállatok

Nállunk jó ujság van de neked rossz vagyon

Mett Kádár Katának immán vége vagyon

A te édös anyád őtet elvitette

Feneketlen tóba belé is vetette

Jó pásztor mutasd meg hol vagyon az a tó

Aranyim mind tijéd a lovam s a hintó

El is mönének ők a tónak széjire

Kádár Kata lelköm szój ègyet itt vagy-é

A tóba megszólalt Kádár Kata neki

Hézzája beugrék hamar Gyula Márton

Vagyis: József Attila költészetének gyökere a nyelvihlet okán a magyar népballada, és nem „pusztán” Shakespeare (Rómeó és Júlia).

Gáti József írja: egy „Kétsoros népmondai töredék az alapja a Vörös Rébék félelmetes történetének: »Vörös Rébék általment a / keskeny pallón s elrepült«”.

Így van, csakhogy ez a két sor több, mint „népballadai töredék”, ez a két sor maga a költészet, melynek (egyik) modern változata így hangzik:

– Hoppsz, hopp! Mint bő parasztleányok
szoknyába suttyant adomája,
elszállsz az ég alól, vagányok
félig ludtalpú Attilája;

s tünő, foltozott fenekedre,
hol aranygyapjas rended hordod,
tátva bámulnak kecske, medve
s szüzek! anyókák! napraforgók!

Csoóri szerint Ady szimbolizmusának is vannak népköltészeti nyomai, s amely (szerintem) nem „valóságtól elrugaszkodott” megállapítás, hiszen mint tudjuk, Ignotus a Fekete zongoráról így áradozik: „hülye nővel hülyéskedjek életem végéig, férfivonatkozásban, ha értem ezt a verset, de gyönyörű” (mármint nem a filozófusnő, hanem az Ady-költemény).

Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.

Idáig világos: gyönyörű. Ám erre mit mondana Ignotus:

A szántói híres utca
Cimbalommal van kirakva.
Ha mégegyszer végigmegyek rajta,
Nótát ver a csizmám sarka.

Eredeti népdal. Nem modern, nem hivalgó cifra páva, és mégis: semmi értelme! Ám képzeljük el a szántói híres utcát, végig cimbalommal kirakva! Nincs kétség: ha végigmegyek rajta, nótát ver a csizmám sarka. Legalábbis az enyém biztosan!

Csoóri André Breton szürrealista költészetével rokonítja a magyar népköltészetet, szerinte az „Asszonyom haja rőzsetűz” (Breton-Weöres) „tökéletes testvéri sora” egy magyarszentmihályi népdalnak (A komáromi szép lány).

– Dunának feneke: koporsóm feneke…

Dunának két széle: koporsóm két széle…

Dunának habjai: az én szömfödelem…

Dunának halai: koporsó szögei…

Dunai halacskák: az én siratóim…

Az égi madarkák: az én éneklőim…

Breton? Az. Illetve Weöres. Én pedig (pluszban) hadd idézzem József Attilát, muszáj, ugyanis Radnóti professzor szerint nincs magyar karakter.

Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva

vastőrökül köröskörül

hányszor lelkembe vagytok szurva –

(itt csak meghalni sikerül.)

A magyar népköltészet (a „közös” nemzeti „ihlet” egyik alapmozzanataként) a francia szürrealizmussal is rokonítható (tegyük hozzá: Weöres révén), ez igaz, ám ami egyáltalán nem jelenti, hogy nincs magyar karakter, nem jelenti, hogy „nem tudunk népkarakterológiát adni”.

Tudunk, professzor uram! Csak érteni kell hozzá. Horribile dictu. De legalább érdeklődni a jelenség iránt. Nem elég azon peckeskedni, sőt immáron gyalázkodni is, hogy a zsidó intellektuálisan, újabban morálisan is magasabb rendű, illetve a magyar alacsonyabb rendű, hanem – ismétlem – érteni kéne a dologhoz. Mondjuk, esztétaként a művészethez, neadjisten a költészethez. És akkor (csöppnyi értéssel, értelemmel) gyakorlatilag bármit meg lehet válaszolni. Talán még azt a kérdést is, hogy igaz-e, amit Kertész Ákos állítani igyekezett a Népszavában: a magyar vagy gyáva, vagy cinikus, mindenesetre alávaló fajta, még a némethez képest is hitvány, galád…

De erre a kérdésre csak később válaszolok, ugyanis már megint közel 10.000 genetikusan moslék magyar karakternél tartok (szóközökkel együtt).

                            Jönnek a fűzfakecskebékák

„Ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt”.

Erre mondta Radnóti Sándor esztétaprofesszor a rádióban (Bolgár György mikrofonja előtt), hogy „a magyar költészetnek és a magyar értekező prózának egyik jellegzetessége a hihetetlenül erős önkritika, önostorozás, amely néha még öngyűlöletbe is fordul”.

Széchenyi-díjas megállapítás. A prókátor színvonala tökéletesen illik a mentegetett ember nívójához, mindketten a kecskebéka esztétikus ülepénél ostoroznak, önostoroznak, hiszen immár világossá vált: a „baloldali” béka is fölmászik a fűzfára, annak is a legjelesebb ágára. Egyébiránt stilárisan ott a helye, vagyishogy tegye azt, amihez ért! Amihez pedig nem ért (például: publicisztikaírás, fogalmazás, logika), ne tegye! Tudniillik, aki olyasmit csinál, amihez agyilag műszálas fuszekli, annak így se lesz jó, úgy se lesz jó, sehogyan sem lesz az jó… Mármint az alkotása, mert attól, hogy tehetségtelen, díszpolgár még nyugodtan lehet. Fűzfapublicistából fűzfadíszpolgár. Jönnek a szarból. Majd mennek a szarba… Ami azt jelenti, hogy Kertész Ákostól nem azért vették (vehették) vissza a díszpolgári címet, merthogy csúnyát mondott a magyarra, hanem azért, mert Kertész is azon kínban fogant kitüntetettek egyike, akik a legkevésbé hiányoz(ná)nak díszpolgárként a budapesti lakosságnak. Tehát nem arról van szó valójában, hogy Kertész „szégyent hozott Budapestre” (ti. nem hozott szégyent rá!), hanem hogy semmit nem „hozott” a fővárosra. Durvábban fogalmazva: Kertész Ákos súlytalan. Ideális médium ahhoz, hogy egy jókorát lehessen belerúgni, főként az ominózus „magyarozások”, „magyargyalázások”, „magyargyűlöletek” megbosszulására, a silányka emberek lelki megkönnyebbülése végett. A Tarlós-folt illik a kertészi zsákra; mentálisan ennyire súlytalan vezetése talán még soha nem volt Budapestnek.

Míg viszont Radnóti Sándor súlyosan keveri a különféle, egymással össze nem illő fogalmakat. Kezdjük ezzel: nem igaz, amit a professzor állít, a „magyar költészetnek, prózának” nem „jellegzetessége” a „hihetetlenül erős öngyűlölet”. Radnóti Sándor a maga állítását egyetlen példával sem tudja alátámasztani. Olyannyira nem, hogy megpróbálkozott vele a furfangos filozófus, „ügyesen” meghamisította Petőfi versét, de (morálisan is, intellektuálisan is) belebukott. Ezt mondta a szintén műveletlen (vs. ostoba, vs. cinikus) Bolgár Györgynek a rádióban: „Világos, hogy kik az igazán nagy nevek, a legelején Kölcseyt lehetne említeni vagy Petőfit. Petőfi, aki azt mondja, hogy: »Magyar vagyok. Mi mostan a magyar? Holt dicsőség halvány kísértete. (…) Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, Szégyellenem [sic.] kell, hogy magyar vagyok!«”.

Nem tudom, hogyan mondta ezt Radnóti a rádióban, nem hallottam, csak olvastam, így jóhiszemű vagyok: egyedül Bolgár a paraszt. Bolgár a költő. Nem parasztköltő, hanem költőparaszt: urbánus tahó. Aki ugyanis „kijavítja” Petőfit, az ő jeles kollégáját (tegye bármi okból!), maximum egy magát iskolamesternek képzelő kultúrbugris lehet. Plusz költő. Ami pedig az interjúalanyára vonatkozik: az „arcom szégyenben ég” nem gyűlöletet fejez ki, professzor uram, sőt éppen a szégyen zárja ki az öngyűlöletet! Aki ugyanis szégyelli (Petőfinél „szégyenli”), az egyáltalán nem gyűlöli magát, vagyis a meghamisított költemény első négy szakaszától el is tekinthetünk, vegyük csupán a professzor által „idézett” ötödik strófát:

Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szülőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!

Döntő kérdés: az ilyen Radnóti-féle emberek vajon miért zabálnak bele minduntalan (bűzös bendőleheletükkel) a művészetbe, prózába, költészetbe, miért írják át, „javítják ki” Petőfit, miért nedvezik, szőrözik össze istállószagú szellemtestükkel Adyt, József Attilát… miért nem maradnak meg a saját (tárgya) szövegeiknél?!

Hol érhető tetten Petőfi (ön)gyűlölete?! Miből következtet „önostorozásra” az esztéta? Abból, hogy „szeretem, hőn szeretem, imádom / Gyalázatában is nemzetemet”? Borderline ostorozás? Persze. Annak, aki csak Széchenyi-díjasan tud olvasni. Petőfinél a „gyalázat” kifejezés nem a(z ön)gyűlöletből, hanem a szégyenből fakad. A kettő nem azonos. Kérdezem: az auschwitzi túlélő azért gyűlöli Eichmann-t, Mengelét, mert egyébként „hőn szereti” őket, „imádja” a nácizmust, csak „szégyelli” magát a gyilkosok gyalázata miatt? Tehát Petőfinél a „gyalázat” nem bűnt, hanem esettséget jelent. Sőt még Kölcseynél sem a szó világi értelmében vett bűnre utal a „hajh [Bolgár Györgynél: „hajj”], de bűneink miatt” sóhajtás. Minderre persze Radnóti professzor azt válaszolja, hogy néki Széchenyi-díja van liberalizmusból, ezért jogában áll úgy értelmezni (Bolgárnak pedig leírni) Petőfi szavait, ahogyan ő akarja. Náluk a költői „gyalázat” szimpla, hétköznapi (pl. náci) förtelem. Merthogy olvasói szabadság van, elvtársak! Mindegy, legyen karácsonyuk, értelmezzék, ahogy akarják, ám az „önkritika”, „önostorozás”, „öngyűlölet” akkor sem szinonim fogalmak. Olyannyira nem, hogy még az „ostorozás” és az „önostorozás” is mást-mást jelent. Homlokegyenest mást!

Önkritika. Lényegileg nem különbözik, vagyis csak a tárgyát illetően tér el a kritikától. Az önkritika (leszámítva persze a sztálinista „önkritikát”) nem önmagunkra irányuló ítélet, az önkritika nem büntetés, nem vezeklés, hanem olyan kritikai tevékenység, amely során a bírált tárgy alkotója, cselekvője magam vagyok. Mert, ha nem így van, akkor az nem kritika. Ha pedig nem kritika, akkor nem is önkritika értelemszerűen. A valódi kritika csak tárgyi lehet (vö. József Attila: Tárgyi kritikai tanulmány Babits Mihály verseskötetéről). Ezt írja a költő: a „Széptani itélet nem kritika, tárgyi értékelés, hanem az olvasó tájékoztatása affelől, hogy a mü miféle tetszés inditója lehet”.

Ezt persze egy Széchenyi-díjas „széptanász”, egy agyalágyultra ordózott esztéta eleve nem értheti. Sőt épp az a helyzet, hogy az efféle „entellektüel” foglalkozásilag van determinálva; azért kutyulja az önkritikát az öngyűlölettel, mert esztétaprofesszor.

Továbbá: az önostorozásnak az önkritikához éppúgy nincs köze, mint az ostorozáshoz, illetve az öngyűlölethez. Ennek ellenére a professzorok általában bőszen keverik a kritika fogalmát az ítélet, sőt az elítélés, büntetés fogalmaival.

Az önostorozás maga a büntetés. Penitencia. Mi több – esetenként – „preventív” büntetés, potenciális (még, vagy soha el nem követett bűnök) megelőző „megtorlása” („gondolatban vétkeztem, atyám”, illetve azért ostorozom magam, hogy még csak gondolatban se vétkezzek). Jézus nem ostorozta a „galambárusokat”, hanem kiostorozta őket a templomból. Jézusnak ugyanis volt stílusérzéke. Széchenyi-díja persze nem volt, mert senki sem tökéletes. Csak az, akinek van Széchenyi-díja.

Radnóti Sándornak van kitüntetése, miközben nincs stílusérzéke, ami viszont egyáltalán nem baj, hiszen ha baj volna, Radnóti sem lehetne tökéletes; de akár így, akár úgy, Kertész szövegének nincs köze sem az ostorozáshoz, sem az önostorozáshoz, a legkevésbé pedig az öngyűlölethez. Hanem az egyszerű, mindennapi gyűlölethez van köze. Kertész nyilvánvalóan gyűlöli azt a „baloldali” „tisztikart”, amely őt politikai párialétbe süllyesztette (részint impotenciájával, részint korrupt egoizmusával, cinizmusával). Kertész (nagy valószínűséggel) gyűlöli azokat az állhatatlan („moslékzabáló”) „magyarokat” (értsd: választópolgárokat), akik korábban a „baloldalra” szavaztak (akkor voltak „bölcsek” ugyebár), legutóbb viszont „átálltak” a „diktatúra” oldalára, sokan közülük (a legkétségbeesettebbek, pl. Borsod megyében) egészen a szélső-Jobbik mellé sodródtak. Kertész gyűlöli azokat, akik „faji”, „genetikai” alapon gyűlölik őt (vö. Kornis: „mi jobban gyűlölünk titeket…”, mi hangosabban tudjuk üvölteni, hogy: „genetikailag”, „genetikusan”), magyarán: Kertész gyűlöli az antiszemitákat.

Jó, de mi köze mindennek az öngyűlölethez?

Én a magam részéről nem gyűlölök semmit és senkit (a férgeket sem!), miközben tudom: a gyűlölet a szeretetnél igazabb, emberibb viszonyulás. A gyűlölet érzéki jelenség (a szerelem is az, melynek pontosan ötven százaléka gyűlölet), míg a szeretetben nincs érzékiség, semmi, ezért a gyűlölet nem alternatívája, hanem eredője a szeretetnek. Gyűlölet nélkül nincs és nem is lehet szeretet, míg szeret nélkül nincs, ám lehetséges gyűlölet. Világunkban nincs szeretet, de megvan rá a lehetőség, s ami nem más (paradox módon), mint maga a gyűlölet. Ezért Kertész obligát gyűlölete legitim (emberi), ugyanakkor az is kétségtelen, hogy az író indulatának semmi köze a kritikához. Még az „önostorozáshoz” sincs köze. Sem a magyar, sem a zsidó önostorozáshoz.

Magyar önkritika és önostorozás például Cseres Tibor, illetve Kovács András műalkotása.

Egzisztencialista jellegű zsidó önkritika (sőt önostorozásként is fölfogható) a Sorstalanság.

Sokkal inkább kritika, mint önkritika-önostorozás Moldova műve, a Szent Imre-induló. Akkor volna önkritika (is), ha a szerző nem íróként, hanem zsidóként jegyezné a regényt.

Egyfajta sajátos (szerintem a zsenialitás határát súroló) önostorozás (penitencia) Páger Antal alkotása: Utószezon (Fábri meghatározó közreműködésével természetesen).

Ezek persze speciális (az ún. „holokauszt”-tal, helyesen: a soával, a náci genocídiummal szorosan összefüggő) jelenségek, vagyis változatlanul állítom: a művészet lényege: a katarzis, a „világegész”-szel való totális azonosulás, tehát a valódi műalkotás nem ostoroz értelemszerűen, így a művész sem ostoroz, és már csak azért sem, mert a művész csupán közvetítő, mintegy médiumszerepet játszik a művészetben; József Attila szerint: „Nem szükséges, hogy én irjak verset, de ugylátszik, szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye”.

Kertész: „Ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt”.

Hol itt az ostorozás? Tegyük föl, a költő (valamely költő) ostorozza a „népét” (ami nincs neki), mondván: „mozdulj meg, indulj el végre” a progresszió irányába!, mondjuk, a költő ostoroz. Rendben van. Ám lehet bűnbánatra ostorozni bárkit is? Ütlek, hogy szívből, őszintén gyónd meg a bűnödet!? Ostorozd magad, különben én ostorozlak!? Hogyan van ez? Miféle stiliszta az, aki ilyet állít?!

Kertész Ákos nem ostoroz, még kevésbé bírál, hanem csak átkozódik.

Tehát. Tekintsünk el a publicista elbaltázott szavaitól, kifejezésétől („genetikusan”, „felelős” stb.), s azt vizsgáljuk meg, amit a szerző mondani akart akut szitkozódása közben: a magyar vagy gyáva, vagy cinikus, mindenesetre alávaló fajta, még a némethez képest is hitvány, galád.

Igaz az immáron tárgyiasított állítás?

Erre a kérdésre lesznek válaszaim.

                               Javítások, kiegészítések

1) a „Nem ostorozzák” helyett: Nem ostorozták.

2) Helyesen: úgy nyomja az „igen” gombot, mint süket a csöngőt.

3) a „Bauer az átkosban sem volt képes követni saját (…) szaktudományának hétmérföldes lépteit” helyett: Bauer az átkosban sem volt képes követni saját (…) nagytudományának hétmérföldes lépteit.

Vagyis arra célzok, hogy nem a közgazdaságtudományt, hanem ennen esze járását nem sikerült utolérnie a szerzőnek.

Miként például Vásárhelyi Máriának sem (P. Szűcs Julianna szíves főszerkesztésében). Ismét idézem a nagy népnevelő hölgy tudós-szövegét, ugyanis megér még néhány megjegyzést, melyek révén, remélem, világossá válik, mennyire silány, toprongyos az intellektusuk azoknak, aki mindegyre másokat (a „népet”, a „magyart”, a „baloldalt”, az „embereket”) hivatottak (önhivatottak) fölvilágosítani, nevelni, oktatni, kioktatni, esetenként ostorozni, elátkozni…

Kezdem azzal (immár eltekintve az egyik legotrombábban hipokrita közszereplőnek, Bauer Tamásnak, a költségvetési deficit és államadóság növekedésében való közvetlen politikai felelősségétől), szóval kezdem azzal, hogy még (a nem politikus) Vásárhelyi Máriának is csak akkor volna erkölcsi joga csipákolni a deficit miatt, ha idejében vizionálta s persze közölte volna a közelgő bajt (pl. a Mozgó Világban!). Vagyis előre. Legalább úgy, mint az MDF. Kérdem: írt olyan cikket Vásárhelyi 2002 nyarán, amelyben fölszólítja liberális elvbarátait: ne szavazzátok meg a „kétszer 100 napos programot”, mert gondok lesznek belőle!?

Nem jelent meg ilyen cikk az elvhű szociológus tollából. Sem a Mozgó Világban, sem másutt. Akkor most vajon mire analfabétáznak a Vásárhelyi Máriák, a P. Szűcs Juliannák?

Medgyessy ma is váltig állítja: ő ki tudta volna termelni a program költségeit, amennyiben hagyják, vagyis ha a csúnya Gyúcsány bácsi meg nem buktassa idejekorán (Medgyessy természetesen nem így fogalmazott, de ezt mondta nemrég a tévében). Akkor?! A nép kinek higgyen? A nemzetközi hírű pénzügyi szaktekintélynek, a francia Becsületrenddel kitüntetett közgazdásznak, vagy annak a Gyurcsánynak, aki maga is tevőlegesen támogatta Medgyessyt a program kidolgozása, bevezetése során? A nép melyik Bauer Tamásnak higgyen, annak, aki szakmailag is, politikailag is forszírozta, vagy annak, aki (most) erőteljesen fikázza Medgyessy döntését? A nép csak annyit tud, hogy Kis János, illetve nyomában Kuncze parlamenti frakciója kizárólag a titkosszolgálati múltja miatt támadta a miniszterelnököt. Nem a gazdasági programja miatt. Amely előterjesztés az SZDSZ nélkül nem megy át, ti. akkor a Fidesz sem szavazott volna a kormány mellett értelemszerűen.

Szóval, mindettől eltekintve, még egyszer a tegnap idézett részlet Vásárhelyi cikkéből (most némi kiemelésekkel): „súlyos gondnak tartom, hogy az értelmiség… az elmúlt években nem tekintette feladatának […] hogy a társadalmi progresszió élére álljon, nem tett különösebb erőfeszítéseket annak érdekében, hogy a társadalom megértse és elfogadja azokat a változásokat, amelyekről mindannyian tudjuk, hogy elkerülhetetlenek […] nem csupán a politikai elit, hanem az úgynevezett médiaértelmiség is súlyosan elmarasztalható azért, hogy itt a rendszerváltás óta eltelt tizennyolc év alatt, ahelyett, hogy kigyomlálódott volna, egyre mélyebb gyökereket eresztett az emberekben a kádári mentalitás, az illúzió, hogy »mindent lehet, csak akarni kell«, hogy csupán a hatalom, illetve az állam akaratán múlik, hogy mennyi jut a lakosságnak a javakból. Tizennyolc év alatt még azt a pofonegyszerű összefüggést sem sikerült megértetni az emberekkel, hogy csak annyi elosztható pénz van, amennyit mi, adófizetők befizetünk, és hogy a közösből csak egymás rovására juthatunk előnyökhöz […] a lakosság jelentős része… közgazdasági analfabéta… nem sajátította el a legalapvetőbb ismereteket sem ahhoz, hogy élni és boldogulni tudjon a piacgazdaság viszonyai közt”.

Tehát Vásárhelyi „elmarasztal” mindenkit (önmaga kivételével!!!), „súlyosan elmarasztalja” az „embereket” természetesen, illetve elmarasztalja a „politikai elitet”, az „értelmiséget” és az „úgynevezett médiaértelmiséget”. A népet azért, mert leragadt a „kádári mentalitás” kertészi pocsolyájában, a lakosság a „mindent lehet, csak akarni kell” „illúziójában”, disznóóljában röfög, míg az „elitet”, az „értelmiséget”, az „úgynevezett médiaértelmiséget” épp az ellenkezője miatt marasztalja Vásárhelyi, mármint hogy az „elit” nem igyekezett a népet megszabadítani káros illúzióitól, „nem tett különösebb erőfeszítéseket annak érdekében, hogy a társadalom” „kádári mentalitása” oldódjék, a röfögő magyarság kikerüljön a komensta pocsolyából. Vásárhelyi Máriának az a „kádári mentalitás” csípi a szemét, amelynek évezredes, gazdasági jellegű jobbágygyökerei (vö. Hermann István elemzésével), illetve mint legújabban megtudtuk, „genetikus” eredői vannak. És amelyeket simán meg lehetne szüntetni, hiszen „pofonegyszerű összefüggésekről” van szó, csak akarni kéne, némi „erőfeszítésre” volna szükség az „elit” részéről.

Igen ám, csakhogy Vásárhelyi is az „elithez” tartozik, s aki viszont több pofonegyszerű összefüggést sem ért. Például: ha a voluntarizmus nem játszik a gazdaságpolitikában, akkor még kevésbé játszik a „népnevelésben”, az évezredes lelki, szellemi meggyökeresedések, „illúziók”, „mentalitások” megváltoztatásában. Na most, nyilvánvalóan változhatnak (változnak is) az ősi szokások, berögzültségek, megrögzöttségek, talán még változtatni is lehet rajtuk, de megváltoztatni (különösen egyik parlamenti ciklusról a másikra) semmiképp. Ez egy pofonegyszerű szociálpszichológiai „összefüggés”, vagyis közhely. Csak a Nagy Elitszociológus nem érti. Vásárhelyi faterja éveken át azon igyekezett, mint „tájékoztatási” lótuszfaktusz (a Szabad Népnél is, Nagy Imre főhivatalában is, majd a Kádár-rezsim idején sajtótörténészként), hogy az erősen jobbágygyökerű magyar nép mentalitását először szocialistává, később (a börtönből szabadulván) bibói demokratává „voluntarizálja”. Ami annyiban sikerült neki, amennyiben a „szocializmus” (értsd: cucilizmus) hatalmi-politikai gyakorlata valamelyest rokonságban állt a tradicionális jobbágy-mentalitással. És ezt nevezi most Vásárhelyi Miklós okos kis leánykája „kádári mentalitásnak”. Tegyük hozzá: maga Vásárhelyi Miklós nem volt annyira voluntarista, mint a kislánya! Ezen a fórumon több ízben szóltam neki: marhaságokat beszél. Ám, miként az oktalan lakosság, ő sem tanul az értelmes szóból, ugyanazon sületlenségeket ismételgeti notóriusan. Vásárhelyit nem lehet megváltoztatni (meggyőződésem: ha akarna, se tudna írni), hanem viszont a nép évezredes „mentalitását” lehetne megváltoztatni. Csak akarni kéne. Az „úgynevezett médiaértelmiségnek”.

Vagyis: Vásárhelyi „csak” azt nem érti, hogy a demagóg politikusok (gyakorlatilag minden politikus populista) által életben tartott, erősített gazdasági-szociális voluntarizmussal szembeni kirohanás is voluntarizmus. Ráadásul idióta módon gyakorolt liberális-technokrata voluntarizmus. Hogy a népnek (illetve a nép egy részének) muszáj éheznie (ti. a liberális-technokrata krédó így diktálja), ezt az a Vásárhelyi Mária prédikálja a tévében, akiről vizuálisan is lerí a nép másik (elit-liberális) részének dundi-kulináris jóléte. Félreértés ne essék, ezzel nem a politizáló értelmiségi hölgy fizikai adottságát cikizem (már csak azért sem, mert nekem amúgy tetszenek a dagi csajok), hanem azt kéne megérteni (egyebek közt), hogy: ha már a liberális népnyúzás objektív szükségességéről szaval egy párt (vagy mozgalom), akkor ne pont a legkövérebb prédikátorát küldje már a tévébe, mert az úgy kurvára kontraproduktív lesz!

Ha a nép (s az ő mindenkori populista „elitje”) voluntarista (azt hiszi, hogy „mindent lehet, csak akarni kell”), akkor Vásárhelyi (tisztesség ne essék szólván) hülye voluntarista, méghozzá két okból. Az egyik: Vásárhelyi Mária iskolázott, tanult, diplomás ember, míg a nép nem az, vagyis Vásárhelyinek elvileg illenék jóval többet tudnia másoknál, ilyen értelemben tehát a „hülye” jelző relatív, míg a másik ok: Vásárhelyi voluntarizmussal harcol a voluntarizmus ellen. Ilyen értelemben pedig már abszolúte ostoba.

„Pofonegyszerű összefüggés”, banalitás: a szociálmentális, a társadalomlélektani „hajó” lassan fordul. Különösen akkor, ha Vásárhelyiék összevissza rángatják, forgatják a kormányt. Hol ezt publikálják, hol azt. A Mozgó Világ persze konzekvens ebben a vonatkozásban: P. Szűcséknél (is) csak marhaságok jelenek meg (jobb esetben impotens közhelyek).

Egyre inkább meggyőződésemmé válik: nincs igaza Adynak, aki szerint „Ez a világ nem testálódott / Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak”. Illetve ne legyünk igazságtalanok a költeménnyel szemben, mert ugyan kétségtelen: a kialakult konkrét világ csakis a „rongy pulyáknak” (a tehetségtelen cenkeknek), a Vásárhelyi Máriáknak kontra Schmitt Máriáknak testálódott, mindenre rátelepszik a szimplaság, a bornírtság (ez egyre inkább meggyőződésem), ám ha így marad (márpedig így marad), akkor vége a dalnak (előbb vagy utóbb). Tudniillik a világot (mint olyat, mint kialakult egészt), s innentől van igaza Adynak, csak az értelmesek és bátrak tarthatják/tarthatnák meg a jövőnek.

S aki mást akar, mint mi most van,
Kényes bőrét gyáván nem óvja:
Mint ős-ősére ütött Isten:
A fölséges Tűz csiholója.

Kertész Ákos nem a „fölséges Tűz csiholója”. Vásárhelyi Mária végképp nem. Ezek kéremszépen beszari emberek. A butaság jó része gyávaságból fakad, például intellektuális gyávaságból (vesd össze).

A Kertész Ákosok, Heller Ágnesek, Vásárhelyi Máriák, Almási Miklósok, Csurka Istvánok, Makovecz Imrék, Bayer Zsoltok egzisztenciálisan sem bátrak, amikor manifeszt megvetik (©Heller) egymást, piszkolják, gyalázzák, átkozzák környezetüket, olykor a „népüket”: saját (bal- vagy jobb-) „oldalukat” bántják, „ostorozzák”, míg viszont intellektuálisan (s ez a döntő) kifejezetten hitványak, pipogyák.

Lesznek rá példák bőven.

                            Méltó lovag-szobrot nekem!

Bibó dolgozatának címe: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után.

Száraz György könyvének címe: Egy előítélet nyomában.

Nem szándékozom szentséget gyalázni, ugyanakkor határozott meggyőződésem: nagyobb léptekkel juthatunk előre, ha stilárisan is összevetjük a két mű címét.

Bibó kijelentése nagyralátó, azt állítja a szerző, hogy ő ismeri a „zsidókérdést”, és persze meg is mondja, hogy mi az. Míg Száraz György könyvének címe sétára, beszélgetésre invitál: szegődjünk a probléma nyomába; s ami nem nyomozás, még kevésbé üldözés, „csupán” jelzi a szerző: nem cél nélkül kószálunk majd a vakvilágban.

Mindkét mű megfelel címe sugallatának. Bibó üres közhelyeket kongat, jobbára közhelyigazságokat; ti. az abszolút igazságokkal mindenki óvatosan bánik (a szellemi csavargók kivételével persze), ez a megfontolt ember egyik főjellemzője, ám épp ezért (az óvatosság okán) ölti magára a közhely, a közhelyigazság vértjét, s ami viszont már nagyon nem jó. Olyannyira nem, hogy az intellektuális „mellvért” a legtöbb esetben magától az igazságtól „védi” meg, nemcsak a szerzőt, az olvasót is nyilván. Ha félünk, ne akarjunk igazságot megfogalmazni! Különösen olyat ne, mint amilyet például Bibó: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius (vagyis képzelt) veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük”.

Bibó állítása pontosan annyiban nem igaz, amennyiben abszolúte igaz! Ez a közhely ballasztos paradoxona. Hogy mi a bizonyíték rá? A Bibó-szentencia fényes karrierje, amely a megcsonkolt szöveg debilitásán alapul: „Demokratának lenni… annyit tesz, mint nem félni”. Igaz? Annyira igaz, hogy egyáltalán nem igaz. Döntő kérdés: az idézett Bibó-mondat első része (a kettőspontig) fedi-e a szöveg egészének mondandóját? Fedi. A teljes kontextus sem jelent többet, mint az orrba-szájba idézgetett első rész. Nominálisan: semmit. „Demokratának lenni… annyit tesz, mint nem félni” – ami intellektuálisan nulla (ezért szeretik az emberek), ám a rákövetkező „értelmezés” sem nyújt szellemi eligazítást, például arra vonatkozóan, hogy mi „forradalom” (mi nem forradalom, mi ellenforradalom stb.), továbbá: valamely jelenség meddig „imaginárius”, mettől nem, kik a „másfajúak”, miként ismerhető fel az a „gonosz szándék”, amely „ismeretlen”, honnan tudjuk, ki az „ellenség”, ha  „ismeretlen” annak „gonosz szándéka”, mi óvatosság, mi óvatlanság és így tovább és így tovább.

Közhelyigazság: az emberek általában túlzottan óvatosak. Másik közhelyigazság: az emberek általában nem eléggé óvatosak, meggondolatlanok, felelőtlenek stb. A bibói közhely szerint túl óvatosak vagyunk, fantomoktól, „képzelt veszedelmektől” félünk. Jó, akkor én megkérdem: az antiszemitizmus, amelyről Bibó ír 1948-ban, majd amelyről Spiró ír 1987-ben, képzelt veszedelem vagy nem képzelt veszedelem?

Nos, kb. ennyit ér a mindenki által csodált bibói bölcsesség.

Bibó intellektuálisan gyáva, a teljes biztonságot nyújtó banalitások szellemi ölmelegéből nemigen merészkedik ki. Intellektuálisan demokratának lenni nem több, mint morálisan egy orvosi múzeumot igazgatni valamely mocskospiszkos diktatúrában. Nem szégyen, nem alávaló dolog, csak éppen nem egy nagy vasziszdasz. Mindemellett Bibót legendás demokratasága (fennkölt gyávasága) okán respektálja gyakorlatilag mindenki. Általában az osztatlan elismerést tartják a legbecsesebb értéknek („nagyszűrű ember volt, mindenki szerette” stb.), én viszont épp az ellenkezőjét vallom: akit mindenki elismer, mindenki szeret, alig-alig mond többet a semminél (ha egyáltalán mond valamit).

Arra kell törekedned, hogy gyűlöljenek! Ha lehet, mindenki, részint a moldovai „captatio malevolentiae” jegyében, részint folyamatosan: gyűlöljenek azért, ahogyan írsz.

Bibó idézett műve Erdei Ferenc égisze alatt, Illyés és Sárközi Márta közös szerkesztésében jelent meg. Már gyanús! Nem tudok arról, hogy létezne érdemi-elítélő bírálat Bibó dolgozatáról, nincs ilyen, Csoóriéktól sem, Kertész Ákoséktól sem olvastam. Végképp gyanús.

Nem akarom teljesen szétfikázni a fenti idézetet, csupán egyetlen kérdés: kiderül-e Bibó szövegéből (hosszú, kacskaringós mondatából), hogy a „forradalmat” valós vagy képzelt veszedelemnek tartja? Egyáltalán, veszedelemnek tartja? Ha nem, akkor miért így fogalmaz: a demokrata nem fél „a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól… egyáltalán mindazoktól az imaginárius (vagyis képzelt) veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük”?

Ezt magyarázza meg valaki! Miként kerül egy legendás „forradalmár” mondatába a „forradalom” fogalma a „gonosz szándék” mellé, s amely attól válik Bibónál „valódi veszedelemmé”, hogy félünk tőle, mint „imaginárius veszedelemtől” (vagy nem veszedelemtől)?

Bibó szerint a demokrata nem fél, sem a forradalomtól, sem a(z ellen)forradalom fantomjától. Vagyis aki fél, nem demokrata.

Kertész Ákos freudi alapon, vagy csak azért, mert egyszerűen trehány?, nem tudni, mindesetre kirekeszti József Attilát abból a baloldali tradícióból, „pozitív szellemi vagyonból”, amelynek egyik főszereplőjeként, „történelmi örökségeként” emlegeti Bibó Istvánt. Miközben azt állítja Kertész, hogy a magyar nép nem fél a diktátortól. Vagyishogy demokrata? Nem? A magyar nép úgy bátor, mint a „cigány lova”? Úgy bátor, mint disznó az ólban az ölés előtti napon? Hát persze, 2002-ben disznófélelemmel, antidemokratikus alattvalóisággal rúgta valagba a „kisdúcsét”, a „kisnapóleont”, a „cipollai diktátort”, s szavazott a baloldali Medgyessyre, ráadásul olyannyira, hogy a szocialisták közel száz százalékos arányban nyerték meg az őszi választást (már persze ami a hatalmi pozíciók számát illeti). Miért szavazott a moslék nép a baloldalra? Alattvalói félelmében? Nem. Hanem azért, mert helyénvalónak tartotta, hogy a gyerekeit viszonylag jól fizetett tanárok neveljék az iskolákban.

Nem tudom, emlékszik-e még valaki, Kertész Kossuth-díjazásának évében, a gazdasági válság közeledtét megorrontva, Vásárhelyi Mária, ha nem is annyira idióta módon, mint Kertész, de éppoly primitív pökhendiséggel, hitvány (P. Szűcs Juliannás) fensőbbségtudattal gyalázza le a népet a Mozgó Világ „balliberális” hasábjain. Idézem: „súlyos gondnak tartom, hogy az értelmiség… az elmúlt években nem tekintette feladatának […] hogy a társadalmi progresszió élére álljon, nem tett különösebb erőfeszítéseket annak érdekében, hogy a társadalom megértse és elfogadja azokat a változásokat, amelyekről mindannyian tudjuk, hogy elkerülhetetlenek […] nem csupán a politikai elit, hanem az úgynevezett médiaértelmiség is súlyosan elmarasztalható azért, hogy itt a rendszerváltás óta eltelt tizennyolc év alatt, ahelyett, hogy kigyomlálódott volna, egyre mélyebb gyökereket eresztett az emberekben a kádári mentalitás, az illúzió, hogy »mindent lehet, csak akarni kell«, hogy csupán a hatalom, illetve az állam akaratán múlik, hogy mennyi jut a lakosságnak a javakból. Tizennyolc év alatt még azt a pofonegyszerű összefüggést sem sikerült megértetni az emberekkel, hogy csak annyi elosztható pénz van, amennyit mi, adófizetők befizetünk, és hogy a közösből csak egymás rovására juthatunk előnyökhöz […] a lakosság jelentős része… közgazdasági analfabéta… nem sajátította el a legalapvetőbb ismereteket sem ahhoz, hogy élni és boldogulni tudjon a piacgazdaság viszonyai közt”.

Igen ám, csakhogy sem a genetikusan moslékzabáló, sem a genetikátlanul „analfabéta” nép nem felelős azért, hogy sem Medgyessy, sem a Medgyessy-programot két kézzel megszavazó SZDSZ (Vásárhelyi pártja), benne a nylon-tarpai Esze (Bauer) Tamással, nem tudta, mert nem tudhatta, hogy a „kétszer száznapos program” költségeit nem lesz képes kitermelni a gazdaság. Magyarul: a szocialisták (plusz a szabad-tarpai Eszes Tamás) vagy elszámolták magukat, vagy elvileg jól okoskodtak, csak rosszul alakult a világgazdasági reláció, ezért dőlt dugába a program. Kötelessége ezt előre tudni a népnek, a választópolgárnak? Kötelessége közgazdasági zseninek lenni? Még Bauer Tamásnál, Vásárhelyi Máriánál is nagyobb zseninek? Nem kötelessége. Sőt Baueréknak, Vásárhelyiéknek sem kötelességük a tévedhetetlenség (bár, ha országirányításra domborítják büszke mellüket, nem ártana, ha jobban értenének hozzá, mint a nagyátlag), ugyanakkor határozottan állítom: az „elitnek” kötelessége volna nem ennyire arcátlannak mutatkozni! Vásárhelyi: „még azt a pofonegyszerű összefüggést sem sikerült megértetni az emberekkel, hogy csak annyi elosztható pénz van, amennyit mi, adófizetők befizetünk”.

Jó, de nem az „emberekkel”, hanem először ennen magukkal kéne megértetniük e „pofonegyszerű összefüggést”, hiszen pontosan ők, a Vásárhelyi Máriák határoztak úgy, Bauer Tamás (képviselőként) személyesen is, hogy több pénzt osztanak el, mint amennyi a költségvetés rendelkezésére áll. Ők „nem értették az összefüggést”, ők döntöttek úgy, ahogyan döntöttek, méghozzá „a progresszió élén” kukorékolva (kotkodácsolva), majd ők gyalázkodnak, buzerálják a népet a „progresszió éléről” aláanalfabétázva. Ismételten kérdem: van a vastagbőrűségnek határa? (Ha pikírtkedni akarnék, azt mondanám: van – a cipőfelsőrész-készítő műhelyben.)

Idéztem P. Szűcs folyóiratából, most idézem azt a szöveget (a Kulin-féle Mozgó Világ 1982 novemberi számában jelent meg), amely miatt később P. Szűcs Julianna lapszerkesztővé avanzsálhatott: „meg kell szüntetni azt a groteszk helyzetet, hogy az Országgyűlés egyhangúan hagyja jóvá a gazdaságpolitikát, majd egy-két év múlva hasonlóképp egyhangúlag az attól lényegesen eltérő új koncepciót is. Ehhez az szükséges, hogy a képviselők nyilvános vitákból, sajtóból, szakmai és politikai fórumokról (pl. Népfront) ismerjék és meg is értsék a különféle döntési változatokat”.

A szerző pedig: vitéz tarpai-Tarpay Mozgó-Bauer Tamás, kinek már akkor nagyra nőtt az Esze s ellenzéki kuruc-bátorsága.

Másként fogalmazva: az idézett dolgozatból jól kivehető: Bauer az átkosban sem volt képes követni saját (demokratikusan ellenzéki) szaktudományának hétmérföldes lépteit. A szerző elismeri, hogy (1) a „gazdaságpolitika” „szakmai és politikai fórumokon” (tegyük hozzá szakapparátusokban) formálódik, méghozzá (2) alternatív módon (Bauer „különféle döntési változatokról” beszél), csupán az a gondja, hogy a parlament kizárólag szentesítő szerepet játszik a politikában, vagyishogy olyan, mint pl. a templom. Tudjuk, a házasság lényegi kérdései nem az oltárnál dőlnek el, mégis létezik, sőt fontos az esküvő, mint ünnepi aktus. Bauer Tamásnak ez csípte a szemét 1982-ben, azt javasolja a demokratikus (!) Mozgó Világ elvhű lapjain, hogy a parlament legyen érdemi döntéshozó fórum. Ámde nem úgy, ahogyan az ésszerű lehetne; vagyis Bauer már akkor dilettáns politológus volt, mert, ha azt írja, hogy ne (csak) a gazdasági/ágazati minisztériumoknak, tudományos műhelyeknek, politikai testületeknek stb., illetve ne csak a párt központi bizottságának, hanem a parlamentnek (is) legyenek szakapparátusai, melyek segítségével az országgyűlési képviselő felkészülten dönthet, szóval, ha ezt indítványozza Bauer, még lett volna valami értelme a szövegnek. De messze nem így történt! Bauer Tamás szerint a parlamenti képviselők (martinászok, szövőnők, téesztraktorosok, orvosok, színészek...) „nyilvános vitákból, sajtóból, szakmai és politikai fórumokról (pl. Népfront) ismerjék és meg is értsék a különféle döntési változatokat”. Vagyis a szövőnő járjon szakmai vitákra! Aztán nyugodtan mehet szavazni. Ha olvassa a „sajtót”, bejár a „Népfront”-ba, szakszerűen voksol majd.

Tudjuk, azóta nagyot fordult a világ, ma már a parlamentben is működnek szakbizottságok, apparátusok, ám ahol Bauer Tamás ma is dilettánsként szavaz (mint bármely téeszdolgozó). Dumálhat persze, éjszakákba nyúlóan, bármiről, a kutya nem hallgatja (többször láttam a tévében mint vágóképet, Bauer tátongó padsoroknak beszélt), ám amikor fölteszik a kérdést: megszavazzák-e a „képviselőtársak” a kormány 100 napos programját, Bauer (akár egyetért az előterjesztéssel, akár nem), úgy nyomja az „igen” gombot, mint süket csöngőt, már amennyiben a frakció-ceremóniamester az „igen” szavazatra szólítja föl. Ez így működik.

Vagyis Bauerék (olykor) országot irányítanak, noha nem értenek hozzá, publicisztikát írnak, noha már 1982-ben sem értettek hozzá, mindez pedig erősen frusztrálja őket, így aztán időnként jól legyalázzák a népet. Csurka pincérnemzetről beszél, Kertész Ákos dologtalan, tehetségtelen, irigy kondáról, Vásárhelyi Mária értetlen analfabétákról, akik „nem sajátították el a legalapvetőbb ismereteket sem ahhoz, hogy élni és boldogulni tudjanak a piacgazdaság viszonyai közt”.

Igen ám, csakhogy közben kiderült, a Heller Ágnesek, Vajda Mihályok, Radnóti Sándorok, a Vásárhelyi Mária-féle fontos szakemberek, szociológusok, a Kertész Ákos-féle publicisták miként is boldogulnak a „piacgazdaság viszonyai között”. A Bauer Tamások pedig a direkt politikában. Mindegyre kudarcot vallanak (legalábbis az ambícióikhoz képest), társadalmi presztízsük folyamatosan csökken, olykor meredeken zuhan, nyilván ezért frusztráltak, ezért átkozzák a népet. Aztán, hogy egészen idióta, „áthallásos”, dagályos sértések kíséretében, vagy egyszerűen csak analfabétáknak nevezik-e az embereket, teljesen mindegy. Tehát a viszonylag decensen fogalmazó Lázár Jánost se hagyjuk ki a sorból!

Nem tudnak országot vezetni (sem Bauer, sem Lázár), ámde nagyon akarnak, nem tudnak publicisztikát írni (sem Vásárhelyi, sem Kertész!), egyetlen épkézláb mondat megfogalmazására sem képesek, P. Szűcs nem tud olvasni (ti. Vásárhelyi cikkét ő közölte), ám nagyon ambicionálják az „elitlétet”, „a zemberek felvilágosítását”, csakhogy újra és újra kiderül: egyre kevésbé kellenek azoknak, akire egyre eszelősebben tukmálják magukat. Ezért vicsorognak szinte mindenkire. Persze leginkább egymásra, ám mégis: az igazi pszichés „kompenzációt” az jelenti számukra, ha a náluk „genetikusan”, vagy csak simán alsóbbrendű (illetve annak képzelt) népséget nevezhetik analfabétának, moslékzabálónak, alattvalónak.

Tipikus nácitempó!

Moldovának hajdan millió szám vásárolták a könyveit, ma jó, ha tízezres nagyságrendben olvassák, ám én soha nem hallottam, hogy Moldova a népet, annak „kádári mentalitását” átkozta volna bármiért is! Még a nehéz időkben is jól elvan a saját tehetségével. Míg pl. Almási Miklós azt állítja a Népszabadságban, hogy a mai magyar „elbunkósodás” oka a „történelmi középosztály” hajdani „kivéreztetése”. Így szerintem nem Kertész szövegei, hanem az Almási Miklósok, Vásárhelyi Máriák, Radnóti Sándorok decens (értsd: sunyi) megnyilvánulásai az igazán kártékonyak. Kertészen látszik, hogy hülye. El lehet előle szaladni, míg az igazi „ős patkány” az a „gondolat”, amelyről nem tudod, hogy megfertőzött, frappáns igazságságnak véled magad is.

Almási professzor és Babarczy László együtt sütötték ki, hogy azért bunkósodik Budapest a huszonegyedik század első évtizedében, mert anno „többszörösen kivéreztették” a „zsidókat”, a „svábokat” és a „kulákokat”. Na most, Almásiék roppant korlátolt, buta emberek. Azért merem ezt így, minden árnyalás nélkül kimondani, mert meggyőződésem, Almásiék pontosan tudják: a sváboknak és a kulákoknak alig-alig van közük Budapesthez, ha egyáltalán. (A butaság, korlátoltság, illetve a műveletlenség, tudatlanság nem ugyanazt jelenti.) Márpedig Almási professzor szerint a budapesti polgár ma azért bunkó, azért nem jár operába (noha a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években járt operába), mert az ötvenes évek elején „üldözték a kulákokat” (beüldözték őket a téeszekbe, sőt a kulákgyerek Nagy Lászlót egészen Bulgáriáig kergették, szíjas-karikás ösztöndíjat csattogtatva a hátán), míg a Juhász Ferenceket, Simon Istvánokat, Törőcsik Marikat, Soós Imréket, Berek Katikat, Horváth Teriket, Szirtes Ádámokat Budapestre üldözték, hogy legyenek ott a kulák-kultúrára méltatlan művészek.

A zsidóság vérzett Budapesten, ez kétségtelen, ám amitől a pesti polgár még nyugodtan járhatna operába, a pesti „taxis” lehetne művelt, kulturált dolgozó, ti. nem a budapesti, hanem a vidéki zsidóságot véreztették ki.

Almásiék szerintem tudják, hogy marhaságot beszélnek, de jobban esik a szaros kis fonák-náci, fonák-rákosista lelküknek, ha nem személyes, hanem faji, etnikai, osztályalapon minősíthetik bunkóknak, analfabétáknak, moslékzabálóknak azokat, akikről úgy vélik, hogy hozzájuk (mármint Almásiékhoz) képest intellektuálisan alacsonyabb rendűek. Nincs mentségük, ugyanis lukács-rákosista korszakukban is ostobák voltak, de akkor legalább (a kulák és a burzsoá szolgai átkozása közben) a „munkásosztályt” heroizálták, s ami nem kevésbé bornírt viszonyulás (a személyt ugyanis a személyisége teszi, nem az osztályhelyzete, még kevésbé a „genetikussága”), de legalább volt a dologban valami konstruktív, valami kvázi tisztességes. Ma viszont az Almási Miklósok, Radnóti Sándorok, Vásárhelyi Máriák, Kertész Ákosok az alacsonyabb rendű („bunkó”, „analfabéta” stb.) népséggel szemben csak néhányad magukat jelölik meg, mint a magasabb rendű „történelmi középosztály” teljes egészét. Almásiék persze Kertész Ákosnál szofisztikáltabbak (valamivel), nem használják a „genetikus” jelzőt, így aztán életük végéig maradhatnak díszpolgárok, díszpintyek, Kossuth-díjasok, Széchenyi-díjasok, Tarlós-díjasok, megmarad mindenük, amit csak sikerült összekotorniuk, kibulizniuk maguknak damaszkuszi útjaik, útelágazásaik, csipkebokros megvilágosodásaik során. Az ellenoldali furvézerek nem őket zargatják, nem őket inkriminálják. Hanem a szerencsétlen Kertészt. Egyébiránt éppen Tarlósék azok, akik hazánk fővárosának magisztrátusát végképp Kertész Ákos nívójára rohasztották. Furcsán hangzik, de így van: Kertésztől megvonni a díszpolgári címet idiótább dolog, mint Kertészt díszpolgárrá avatni! Nem sokkal persze, de nagyobb ostobaság, szánalmasabb pitiánerség. Hát igen, ilyenek az egykori sztálinisták és posztsztálinisták: most épp a saját fonákjukon prüszkölve. Nem eltaknyolt gerincű pincérek ők, nem bunkók, nem analfabéták, nem moslékzabálók… Hanem olyanok, amilyeneknek láttatják magukat.

Megfigyeltem: a valódi tehetségek nem átkozzák az egyszerű embereket. Totális félreértés (nem tudatos félremagyarázás, ti. Vásárhelyiék, Radnótiék, Vonáék, Tarlósék egyáltalán nem értik például Ady költészetét), szóval jókora félreértés az, hogy az „igazán nagy nevek” „ostorozták” a népet. Nem ostorozzák. A verset nem úgy kell olvasni, mint egy „önálló képviselői indítványt”! József Attila sehol sem heroizálja, épp ezért nem is démonizálja a proletariátust, sem a munkásságot, sem a parasztságot.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Ez nem azt jelenti, hogy a nép több volna a költőnél. Persze nem is kevesebb. Illetve azt jelenti a vers, amiről a legtöbb József Attila-költemény szól: a művész alkotja meg a közvetlenül szemlélhető, érzékelhető „világegészt”, ám csakis a halálban („az anyagba leszálltan”) tudható, látható minden. Ugyanis – József Attila bölcselete szerint – nem a lét a konstans, nem a lét az „ősállag”, hanem a semmi: „Lét nincsen, csak dolgok vannak, mert a lét a dolgok alakja. […] A lét csupán tulajdonság: a meg nem semmisülő és meg nem változó, hiánytalan és be nem teljesülő nemlét tulajdonsága. A nemlét: ősállag, az állagok állaga: dolog nincsen és nem lehet nemlét nélkül, nemlét nincsen, de lehet, dolog nélkül: világunkban nincsen abszolutum, de megvan az abszolutum lehetősége”.

Mármost világossá vált az abszolútum lehetősége: Megyesi Gusztáv Mester Ákost nevezi „fasz”-nak, én Gerő Andrásról írtam itt ugyanazt. Vásárhelyi Máriát, P. Szűcs Juliannát nem minősítem, merthogy ők asszonyok, én pediglen lovag vagyok, ditirambuszos granszenyőr. Annyit viszont (lovagiasság ide, lovagiasság oda) hadd jegyezzek meg: Bibó ezekhez a női (és férfi-) agyvelőkhöz képest egy Einstein, egy József Attila volt tulajdonképpen. Egyszersmind szögezzük le: ha Bibó Istvánnak mellszobra van Budapesten (a Parlament mellett), akkor Száraz Györgynek lovas-szobrot (nekem pedig lovag-szobrot) kéne állítani a Himalája tetején!

Mindenekelőtt egyetlen idézet Száraz György könyvéből, talán a legjobb rész, különösen akkor, ha hozzágondoljuk: 1987-ben Csoóriék, Eörsiék egyöntetűen ítélték el Spirót, aki ugyebár nem átallotta versbe foglalni: „jönnek”. Ismétlem: 1987-ben! Száraz György tizenkét évvel korábban írja: „Ott vagyunk ismét az aktualitás kérdésénél. »Elmondható történet« – a dürrenmatti tézis ellenére – ma is akad. Íme egy: fiatalok egy munkahelyi kollektívában, huszon-, sőt: tizenévesek. Az egyik komoly képpel megkérdezi a társát, aki történetesen zsidó: kifizetted már a gázszámlát? Miféle gázszámlát? Amaz elröhenti magát: az auschwitzit!

A történet annyira hátborzongató – írja Száraz György –, hogy szinte nem is lehet igaz.”

Hogy nem-e?!?! Akkor vajon mit mondott a „balliberális” kormányhatalmon lévő „szocialista” parlamenti képviselő az egykori nyilas-terrorház bejárata előtt, vagyis zsidók, zsidógyerekek egykori kínzókamrái mellett? Mit mondott? Igaz, gázszámláról nem beszélt a demokrata képviselő, Gyurcsány üdvöskéje, csak annyit mondott „viccesen”, bele a baszom kamerába, hogy: „ezek már nem fáznak”.

És akkor miről is beszélünk? Kinek volt igaza 1987-ben? Csoórinak? Eörsinek? Kertész Ákosnak?

Biztos, hogy nem Spirónak?

Száraz György így folytatja: „A történet annyira hátborzongató, hogy szinte nem is lehet igaz. Nem is igaz. Pontosabban: nem úgy igaz, ahogy első hallásra megitélnők. Tessék végiggondolni. Magyarországon ma ezt a »poént« egy megrögzött fasiszta sem merné kimondani, legfeljebb hasonszőrűek társaságában. A fiú pedig habozás nélkül »elsütötte«, később pedig nem értette, miért »csinálnak ügyet« ebből az »ártatlan tréfálkozás«-ból. Vagyis: nem tudta, mit mond. [Zuschlag sem tudta?] Nem érzékelte a »gáz« és »Auschwitz« szavak mögötti érzelmi tartományt: az iszonyatot, fájdalmat, felelősséget”.

Zuschlag sem érzékelte?

Az idézet két részből áll. Az egyik maga a történet, amely Zuschlag történetével kiegészülve (látszólag) igazolja Kertész Ákost: a magyar notóriusan alávaló. Igen ám, csakhogy a másik rész: Száraz kommentárja, értékelése, hüledezése dokumentumértékű (szerintem): „A fiú… nem értette, miért »csinálnak ügyet« ebből az »ártatlan tréfálkozás«-ból”.

Vagyis: „ügyet csináltak” a dologból. És én ezért nem tartom Eörsit naiv marhának, ezért gondolhatta joggal, hogy „az antiszemitizmust kiirtották Magyarországról”, ezért nem „kövezem meg” Eörsit Spiró „megkövezése” miatt. Hanem viszont Kertész Ákost „kövezem meg”, ti. számomra nyilvánvaló: Eörsi elvi meggyőződésből, míg Kertész sunyiságból állt Csoóriék mellé annakidején Spiróval szemben.

Ma talán pont ezért átkozódik: „a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt”.

Hogy milyen a „magyar nép” a „német néppel ellentétben”? Erről Száraz György könyve alapján írok majd néhány fontos gondolatot. Dacára annak, hogy Radnóti professzor szerint „nem tudunk népkarakterológiát adni arról, hogy mi a magyar, nem tudjuk megválaszolni”.

A professzor szerint (legalábbis a szöveg erről tanúskodik) csak a „magyar”-ról nem lehet „népkarakterológiát adni”. A németről lehet. A szlávról is. A pirézről is… Csak a magyarról nem. Ha pedig megpróbálunk valami értelem után kaparászni a reménytelenül tehetségtelen debatter fejében, szövegében, vagyis, ha föltételezzük: azt akarja mondania a sokszorosan Nagyvalag-díjas professzor, hogy értelmetlen a „népkarakterológia” fogalma, akkor az legyen az ő szíve joga, mi mindenesetre bebizonyítjuk – Száraz György könyve alapján –, hogy a magyar, ha nem is jellemét, de történelmének lényegi jellemzőit tekintve különbözik más népektől, már ami a „zsidókérdést” illeti.

Radnóti professzor szerint „nem tudunk népkarakterológiát adni arról, hogy mi a magyar”.

Nem is kell. Arra kell válaszolni, igaz-e, amit Kertész Ákos állít (állítani akar, csak nem sikerült néki, mert teletömte kiérdemesült búráját fogalmazásgátlóval), vagyishogy a magyarság (konkrétan az antiszemitizmus kérdéseivel összefüggésben) alávalóbb a többi néphez képest, vagy ahogyan Kertész fogalmaz: „a német néppel ellentétben”? Tehát nem a „genetikus” szón kell fönnakadni, mint az antiszemiták, prókátor-professzor uram, ráadásul idekavarva a „népkarakterológia” fogalmát is, hanem azt kell megvizsgálni, amit védence mondani akart! Kertész ezt állítja: a magyar nép tradicionálisan, történelmileg alávalóbb a németnél?! Ismétlem: ezt állítja Kertész, csak épp nem az „alávaló”, hanem a „felelős” szót használja. Rosszul. Miként persze a fővárosi-önkormányzati perzekutorok is rosszul értelmezték a szöveget, ők az „alattvaló” szót olvasták „alávalónak”. Majd „kijavították” magukat (pl. a Duna-tévében), ugyanis nem vették észre, hogy Kertész valóban alávalónak állítja be a magyar népet, csak nem ott, ahol a „genetikusan alattvalókról” handabandázik, hanem a rákövetkező mondatokban.

                               Intellegentia subnullus

Végül is mi történt? Semmi.

Magyarországon él tízmillió ember, abból kb. tízmillió beszél hülyeségeket, a Kertészénél nagyobbakat is, kisebbeket is. Hogy Kertész „médiafelületen” hülye? Igen, de ma már csak az nem „médiafelületen” hülye, aki nem akar, illetve aki nem tudja bekapcsolni a számítógépet. Hogy Kertész Ákos Kossuth-díjas hülye? Ez persze némi különbözőség, viszont! Olyan Kossuth-díjas, amilyen Kertész Ákos, én is lehetnék. Az ilyesmi egy bizonyos fokú velünk-születettséggel már csak eltökéltség, törekvés és persze gátlás-gátlástalanság kérdése. Az ember nagyjából „helyi értékükön” kezeli a különféle Kossuth-, Széchenyi-, Nobel- és egyéb díjakat, kitüntetéseket.

Ma gyakorlatilag senkit sem tüntetnek ki azért, mert kiérdemelte, ti. nem akkor tüntetik ki, amikor kiérdemli. A kitüntetési ceremónia nem a művész, tudós stb. ünnepe, hanem a hatalomé. Amikor naptárilag elérkezett az ideje, úgy osztogatják az ordókat, mint a templomban a szentelt nápolyit, mint az utcán a gulyáslevest a hajléktalanoknak: „csak sorban, emberek, ne tolakodjanak, mindenkinek jut!”. A kitüntetettek pedig úgy is viselkednek, mint az éhes hajléktalanok (akár megérdemelték a díjat, akár csak kibulizták). Külön öröm számukra, ha a hatalom még kezet is ráz velük.

A Fekete-Sólyom affér után (szerintem) minden jó érzésű embernek bojkottálnia kellett volna minden olyan ceremóniát, amelyen a hatalom kegyet gyakorol művészekkel, tudósokkal, sportolókkal, munkásokkal, s nyilvánvalóan csak a maga javára, önös dicsőségére. Mint tudjuk, a peckes állú Sólyom László 2006-ban nem fogott kezet Fekete Jánossal (aki persze megérdemelte, ő ment oda, ő akarta, hogy Sólyom leereszkedjék hozzá!), s mivel épkézláb magyarázatot azóta sem hallottam, a mai napig meggyőződésem: a volt államelnök gesztusa (gusztustalan gesztustalansága) a politikai antiszemitizmus egyik sajátos megnyilvánulási módja (a másik a gárdaavatás az államelnöki palota oltalmában). Majd semmi bojkott. A „genetikusan alattvaló” magyar kitüntetettek továbbra is hétrét görnyedezve járulnak a Hatalom Szent Színe elé. És nyalják a Hatalom Szakrális Talpát egy csöppnyi baksisért. Maga Kertész szinte azonnal (2008-ban) hódolt meg a gyalázat előtt, ráadásul perszonálisan is, annak a Sólyomnak a paroláját szorongatta hálatelt szívvel, aki olyasmit tett 2006-ban, amit talán senki államelnök a világon: alattomos módon alázta meg Fekete Jánost, ugyanis nem szólt előre, nem figyelmeztette embertársát: „ha nem akarod, hogy ne fogjak veled kezet, akkor ne gyere el az ünnepségre”. Tudniillik a férfi így viselkedik. Sólyom tehát nem férfi, hanem egy sunyi hombárlakó. És persze Fekete János sem különb, néki ugyanis le kellett volna tennie a kitüntetést a földre, a Hatalom Lába elé, és eltávozni a Hatalom környékéről. Örökre. Fölfoghatatlan: egy 88 éves ember vajon mire nyal még?!

Míg Kertész Ákosnak (ha férfi) egyáltalán nem lett volna szabad odamennie, miként pl. Földes Lászlónak sem (aki ráadásul „Hobó” ugyebár, s ami egy külön agyrém), na most, ha így szépen végigaraszolunk Magyarország lakosságán, kiderül, Kertésznek igaza van: „a magyar genetikusan alattvaló”. Közöttük Sólyom is (ti. az arrogánsan sunyi „felettvalóiság” is alattvalóiság, ami a dolog lényegét illeti), és persze Fekete János is, Kertész Ákos is jobbágy. Határozott meggyőződésem, fordított helyzetben Fekete sem lett volna szolidáris, ő is lefeküdt volna a Kertészt megalázó hatalom előtt. És akkor tegyük hozzá, a három (említett) magyarból kettő zsidó származású! Azért mondom ezt, mert mindketten nyilvánosan vállalták zsidóságukat, különben nem mondanám!!! Vagyis Kertész kijelentése azért nem méltó még csekély fölháborodásra sem (nota bene Kertész szájából az az ítélet sem, amely a „Holokausztra” vonatkozik), merthogy Kertész nem járta meg előtte a poklok poklát, miként Ady, József Attila (például a Babits-pamflettal, illetve a [Magad emésztő…]-vel), hanem viszont Kertész Ákos (is) csupán egy nyüves kegyenc. Moslékos alattvaló.

Míg Radnóti professzor az „igazán nagy nevek” közé, Petőfi Sándor mellé (tán’ még fölé is) emeli Kertészt: „a magyar költészetnek és a magyar értekező prózának egyik jellegzetessége a hihetetlenül erős önkritika, önostorozás, amely néha még öngyűlöletbe is fordul. Világos, hogy kik az igazán nagy nevek, a legelején Kölcseyt lehetne említeni vagy Petőfit. Petőfi, aki azt mondja, hogy: »Magyar vagyok. Mi mostan a magyar? Holt dicsőség halvány kísértete. (…) Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, Szégyellenem kell, hogy magyar vagyok!«”

Tehát. Radnóti Sándor öntudatlanul, „vak tyúkként” bár, de maga mondja ki: „önostorozásra” csak „az igazán nagy nevek” jogosultak (értelemszerűen), miként agyműtétet sem végezhet bármely felcser. Ergo Kertész is „az igazán nagy nevek” közé tartozik.

Egyébként Radnóti professzor gyalázatos (Széchenyi-díjas) módon csonkítja, hamisítja meg Petőfi versét, ráadásul a költőzseni állítólagos „önkritikáját, önostorozását, öngyűlöletét” nem csak a (Petőfinél valóban létező, míg Kertésznél nem létező) értelmes szövegösszefüggés legitimálja, hanem mindenekelőtt: Segesvár. Teccik tudni?! És még akkor is, ha a kazánkovácsnak van igaza, ti. Petőfi idevágó kulcsverse nem más, mint az Egy gondolat bánt engemet… (olvassuk viccesen, olvassuk úgy, mintha a Sólyom László-i, Gyurcsány Ferenc-i kisbaksisra ácsingózó Kertész Ákos írta volna!).

Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le... –
Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
„Világszabadság!”
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva. –
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!

Na most, mint tudjuk, Kertész Ákos nem a harcmezőre, nem a közös sírba kívánkozott, hanem a Parlament aulájába a Hatalom valagát nyelvelni. Ez tény. És ami nem baj, hiszen így gondolkodik, így cselekszik tízmillió genetikus magyar (Hobó is!), pusztán arról beszélek, hogy Kertészt a mártírzseni Petőfivel egy sorban emlegetni, erkölcs- és művészetgyalázás.

Radnótiék Petőfire, Adyra hivatkoznak. Hát akkor olvassuk! Ady szerint Petőfi végső soron Szendrei Júlia által lett az, akivé vált, ám – és Ady ezt mélyen elismeri – „Petőfi biztatás nélkül vetette volna magát oda talán a szilajodó események közé. De mégis másként, máshol, ha mellette nincs a már szinte háborodásig fölizgatott, szenzációkat akaró asszony…  Júlia nyugtalansága miatt rohant olyan előre az események országútján Petőfi, hogy gúnyolódó ellenségei örvendve látták: nem térhet vissza. Petőfi nem alkuszik, s nem alkudott: csúfolták, hogy csak verseiben szeret meghalni, s megmutatta, hogy az igazi halálig is el tud menni”.

Míg Kertész Ákos Sólyom Lászlóig „is el tudott menni”. Csupán ez a különbség.

De ha már Ady híres sorainál tartunk, idézek még egy részletet a műből: „Csak először hangzik őrültül és furcsán, de igaz: a Petőfi Sándor Magyarországa valóságosabb volt a mainál. Ördögbe is, a kapitalista civilizáció nem a non plus ultra, s egy társadalmat nem az tesz lelkessé és megállapodottá, hogy például a mai Franciaország vagy Németország nyomában jár-e. Kína se kutya, s a sanyargatott India olyan mélységes, hatalmas erejű, hogy ma talán még nem is sejtjük”.

Ezek a mondatok nem Radnótiékat, hanem Orbánékat ihlették meg, ami viszont nem jelenti, hogy ne Adytól származnának. Akkor most mi van?! A „kapitalista civilizáció” a non plus ultra vagy sem? Vajdáék, Hellerék, Radnótiék, Kertészék azt állítják, hogy az. Non plus ultra. Csak hát a magyar genetikusan alattvaló, mégpedig azért, mert Ady és Petőfi szerint is alattvaló, leszámítva persze, hogy a „genetikus” egy „szerencsétlen” kifejezés. Magyarán: Kertészék, Radnótiék, Mester Ákosék jó hangosan sivalkodnak (Petőfire, Adyra, József Attilára mutogatva), ám szellemileg, intellektuálisan még egy Orbán Viktor, még egy Tőkéczky László előtt is kénytelenek térdet-fejet hajtani. Intellegentia subnullus. Morálisan pedig Sólyom László előtt. Semmi emberek.

Orbánék szerint nem a kapitalizmus a non plus ultra (legújabban), hanem ők. Sőt! Ultra plus magis. Altus profundus. Corona ciliaris!

Róna Péter arról beszél, hogy növekedés nélkül értelmetlenség a megszorítás, Orbán arról beszél (legújabban), hogy üres mítosz a növekedés. Orbán szájából Virág elvtárs horkantását hallom: „nem kell mindig zabálni” – nem kell mindig növekedni! Szánalmas. Többszörösen is. Részint azért, mert Virág elvtársnál ez valóban elvi kérdés, Virág elvtárs nem volt szőlő- és murvamilliárdos, míg Orbán napról napra hízik. Kövérebb már, mint a magyar disznó, amely/aki „hát genetikailag túlzás lenne mondani, inkább fogalmazzunk úgy, történelmi meghatározottság miatt” zabálja a moslékot. Egyebek közt Orbán moslékját. És Orbán pontosan ettől hízik. Miközben multilaterálisan hindu fakírságot, de még inkább keresztény aszkézist prédikál, a növekedés leállításáról, a Virág elvtársi „zabálás” szükségtelenségéről szónokol. „Ügyes”. Idézőjelben persze, ugyanis a világ nem aszkézis-, hanem növekedés-pártiságra van kódolva, ami azt jelenti, hogy ha Orbán kitart Szent Makariosz-i, savonarolai (jellegű) demagógiája mellett, a hívei pillanatokon belül elzavarják az alcsúti picsába. Akkor viszont Róna Péternek, Petschnig Mária Zitának volna igaza? Nincs igazuk, illetve annyiban igen, amennyiben igaza lehet egy doktriner szakbarbárnak. Mert az kétségtelen, hogy ha a tőkelogika által a világ egésze növekedésre van kódolva, akkor Magyarország sem hepciáskodhat, vagyis elismerem: egy nemzeti technokrata nem mondhat mást, minthogy megszorítani, egyszersmind beindítani a növekedést. Ady viszont nem ebben a dimenzióban gondolkodik. Ady így teszi föl a kérdést: mi van akkor, ha ideális a Róna Péter-i szituáció, s a növekedés jóvoltából már három Toyota Corolla van minden honpolgár segge lyukába belegyömöszölve? Hová teszi a negyediket? Tehát függetlenül Orbán ványadt hipokrízisétől, a növekedésnek matematikai korlátai vannak. Ha viszont nincs kapitalizmus növekedés nélkül, akkor szükségképpen katasztrófának kell bekövetkeznie. A katasztrófa szó mindkét értelmében, alternatívan: vagy a totális, végső összeomlás, vagy (a görög tragédiák modellje szerint) katartikus, gyökeres sorsfordulat. Mert, ha nem, akkor micsoda?

Ratio subnullus. Nem tudom, Petschnig Mária hányasra érettségizett földrajzból, biológiából, nyilván kitűnőre, ránézésre is eminens a csajszi (egy merő Steinmann Zita), de nem baj, én azért emlékeztetem, mint egykori „marxistát” (értsd: MSZMP-tagot), a dinoszauruszok, brontoszauruszok is „növekedéspártiak” voltak.

Ady nem olvasta Marxot, ám költőként birtokában állt az „ihleti szellemiség”-nek, ama bizonyos „dolog” híján is ismerte a „dolog lényegét”. És pontosan erről beszél József Attila az [Esztétikai töredékek]-ben: „dolog előtti vagy alkotó lényeg, amely a dolgot létrehozza, hogy azután, de csak azután kitölthesse és amely megfelel az ihleti szellemiségnek”; ceterum censeo; bazmeg akárhonnan indulok el, mindig idelyukadok ki, pedig esküszöm, nem szándékosan csinálom!

Tehát még egyszer az induló kérdés: mire a nagy füstkavarás egy semmi értékű kijelentés körül?

Két alapvető okot látok. Az egyik ok, hogy Orbánnak nem engedélyezték a „hétszázalékos hiánycélt”. Ha ugyanis megkapják az engedélyt, ma nincs Gyurcsány-ügy (recipe ferrum) és Kertész Ákost sem pumpálják ekkorára.

A másik alapok, hogy Hellerék, Radnótiék, Bolgár Györgyék, Mester Ákosék, Bencsik Andrásék, Bayer Zsolték, Hankiss Ágnesék… nem tudnak írni (ceterum censeo), illetve ha tudnának, akkor sem érnének vele semmit, ugyanis nem értik, mi történik körülöttük a világban. Nem értik Petőfit, nem értik Adyt, nem értik József Attilát, nem értenek semmit. Így hát marad számukra a „genetikus” szón való fönnakadás, „rugózás” (ha már egyszer fönnakadtak rajta), annyit ugyanis minden szimpla pöcs meg tud fogalmazni, hogy: Kertész Ákos kérjen bocsánatot, Horn Gyula monnyon le, Gyúcsány takaroggyon, na de az Orbán is hazúúúg... nem szólva arról, hogy a magyar egy röfögő pocsolyadisznó! Amennyiben nem az egyik hülyére szavaz, hanem a másikra, már ti. az egyik hülye szerint. A másik szerint majd később. A következő választás után. „Futurum exactum. És megint elölről.”

                                                     BolgárKertészek

Bayer Zsolttól a kormányon s annak Lőrincze-díjas motorján (pontosabban: a motor kipufogóján) át Mester Ákosig (aki szintén szagos kipufogó) mindenki arra ösztökéli Kertész Ákost, hogy kérjen bocsánatot. És hogy miért? Nem tudják. Mondják. Már-már dalolják: irógyerek kéjé bocsánatot mer nem mutassuk meg a kacsámatot…

Mester Ákos voltaképpen ki is mondja: semmi értelme, de azért für alle Fälle kérjen: „Kicsit jobb lenne a helyzet, ha Kertész Ákos legalább annyit mondana: bocsánat”.

Ami pedig azt jelenti (Mester Ákos kipufogós nyelvén), hogy igazából kicsit se lenne jobb. Legföljebb „mintha”. Kicsit mintha. Egyébként a főszerkesztő úrnak nem annyira provokálnia, mint inkább gyakorolnia kéne a bocsánatkérést. Egyelőre. Ugyanis a hírhedt címlapfotó-ügyben pont úgy viselkedett, mint Kertész; közölt a 168 Óra címoldalán egy „olcsó, gagyi, nemtelen, igénytelen”, nem mellékesen: sértő fényképet (vesd össze), majd (miután bocsánatkérést követeltek tőle) olcsó, gagyi gúnnyal válaszolt: a fotó nem félreérthető, nem provokatív, nem sértő (ti. a szerkesztőséget egyáltalán nem sérti), hanem viszont a fotó tárgyszerű, és mintegy esztétikai értéket képvisel. Mester Ákos nyeglén domborgatta szánalmasan olcsó-gagyi-debatteri fölényét: „föl sem merülhetett bennünk, hogy egy liturgikus esemény szakrális pillanata bármilyen értelemben félreérthető lenne”.

Miért ne merülhetett volna ez föl Bartus László 168 Órájánál (úgy emlékszem, akkor még Mester Ákoséknál kavart ő is)? Miért? Jó, mondjuk, Magyarország „nem normális ország” (©Bartus), ám még egy moslékzabáló nép hazájában sem szükségképpen „faszok” (©Megyesi) az újságírók, lapszerkesztők. Általában igen, de nem óhatatlanul. Mert annyit még egy genetikusan röfögő gyerek is tud, hogy a fénykép torzíthat, a háromdimenziós térben készült kétdimenziós kép minden további nélkül lehet félrevezető. Ezért a közlés nem a fénykép, hanem a (fő)szerkesztő felelőssége. Így azután most Kertész Ákos kérjen bocsánatot. Hát, nem mondom, mutatkoznak itt arcbőrök vastagságilag rendesen.

Alapkérdés: mikor követelünk egy elmebetegtől bocsánatkérést? Ne legyen félreértés, nálam az „elmebeteg” kifejezés valóban „esztétikai érték” (értsd: metafora), vagyis nem Kertész Ákos általános mentális állapotára vonatkozik, hanem azt igyekszem bizonyítani, hogy a szerző stilárisan (mondjuk így: szakmailag) beszámíthatatlan.

„Ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt”.

Itt egy hibás oksági (oktalansági) összefüggés olvasható. Ugyanis a „magyar” háborús felelősségére nem következtethetünk abból, hogy „nem gyónta meg a bűneit”. Kertész szerint a „magyar” „nem tanúsíthatott töredelmes bűnbánatot”. Tegyük föl, igaz. Akkor is, ebből esetleg arra következtethetnénk, hogy a mai általános militarizálódásért (ha van ilyen), illetve a zsidóság kiirtására törekvő (iszlám és egyéb) antiszemitizmus eszkalálódásáért, elmélyüléséért felelős egyedül a „magyar”. És nem a második világháborús bűnökért. Tudniillik a „felelősség” csak egy majdan bekövetkező eseményre, cselekményre vonatkozhat. A gyilkos nem azért felelős, mert nem bánta meg a bűnét, hanem azért, mert elkövette a gyilkosságot. Vagyis a „magyar” egyedüli háborús és népirtó felelőssége csak egy olyan grandiózus bírósági tárgyaláson volna megállapítható, mely bizonyítási eljárás során minden kétséget kizáróvá válna: Németországnak, Olaszországnak, Japánnak nincs felelőssége a világháború kirobbantásában, illetve a zsidóság elleni, különös kegyetlenséggel, aljas indokkal elkövetett mészárlásokban, csak Magyarországnak.

Fogalmazzunk világosan: a „felelős” szó magyar szó! És pontosan ezért indokolt a kérdés: érne-e valamit egyáltalán, ha egy magyar Kossuth-díjas magyar író magyar bocsánatot kérne azért, mert magyar elemi szinten sem ismeri magyar anyanyelvét? Mi értelme volna egy ilyen bocsánatkérésnek? Nos, azt hiszem, itt a probléma üstöke, ragadjuk két marokra! Mint korábban jeleztem: Kertész Ákos 1971-ben írta a Makrát (illetve akkor jelent meg a könyv), s amely alkotást a mocskospiszkos komonista kísértetek (1972-ben) József Attila-díjjal honorálták. 1992-ben (Antallék) Kertésznek a Magyar Köztársaság Érdemrend tisztikeresztjét adományozták, Horn Gyuláéktól nem kapott semmit (átkozta is a „komcsikat” rendesen, ennek a 168 Óránál kritikus szemtanúja voltam, ti. akkor még Mester Ákosban pislákolt némi jó ízlés: közölte a glosszámat), Kertész 2002-ben (Ágh Attiláék jóvoltából) Hazám-díjat kapott (hogy miért nem ezt adatnák vele vissza? – rejtély), groteszk mód Kovács Andrással együtt tüntették ki, Kertész nyilván nem látta a Hideg napokat, vagy ha látta, akkor elfelejtette (erről bővebben később), majd amikor politikai publicistaként egyértelműen Gyurcsányék mellé farolt, Kossuth-díjjal jutalmazták. Nem állítom, hogy itt oksági összefüggés van, akkor állítanám, ha bizonyítani tudnám, csak annyit mondok: Magyarországon élünk, egy „nem normális ország”-ban (©Bartus), „genetikusan alattvalók” (és felettvalók) között, ezért itt kevés dolog bizonyítható, ámde sok minden elképzelhető. Különösen az, ami tény.

Tény például, hogy Radnóti Sándor is egy valag állami kitüntetéssel büszkélkedik (egyebek közt József Attila-díjjal), s aki így nyilatkozott Bolgár Györgynek a rádióban: „a genetikusan – nyilvánvalóan metaforikusan volt elképzelve – szerencsétlen képzettársításokat kelt, tehát ez nem egy igazán jó mondat. De […] van kontextusa, a kontextus benne van mindjárt a következő mondatában, amelyet általában ki szoktak hagyni. Nevezetesen József Attilát idézi, mondván a magyar [kiemelés Gy. úr] ezer éve, magával kötve, mint a kéve, sunyít vagy parancsot követ. Ugye emlékszünk József Attila nagy versére, a Hazámra?”.

Mi emlékszünk! Sőt értjük is a verset.

Radnóti Sándor nem emlékszik rá (mármint a szövegére), szerinte ugyanis (nem kevésbé Kertész szerint) József Attila költeményében a „magyar” sunyít magával kötve, mint a kéve. Annyi a különbség, hogy Radnóti professzor szerint nem genetikusan magyar a magyar. Igen ám, csakhogy a Magyar Bálint által agyonpénzelt filozófus-esztéta szakember vagy nem érti József Attila versét, vagy ő is azt hiszi, hogy itt mindenki genetikusan zabálja a moslékot, így benyalja az övét is, vagyishogy mindenkit át tud verni harmadosztályú szerecsenmosdatásával.

Idézem a gusztustalan Radnóti által összenyálazott, összeszőrözött két szonett közül az egyiket:

Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.

Nem adna jogot a parasztnak,
ki rág a paraszt kenyerén
s a summás sárgul, mint az asztag,
de követelni nem serény.

Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.

Hol lehet altiszt, azt kutatja,
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.

József Attila költeményének címe megtéveszti a jámbor professzort, ugyanis a vers (mint minden műalkotás) nem a „magyarról”, hanem a „világegészről”, itt konkrétan: az egyetemes gazdag-szegény viszonyról (mindenütt a „fortélyos félelem” igazgatja a társadalmakat), továbbá a szintén egyetemes kápójelenségről szól. Kétféleképpen „fordíthatjuk le” a költeményt prózára: (1) a csendőr a paraszt kápója, illetve (2) a zsidó kápó olyan, mint magyarban a csendőr, vagyis a parasztság, a „népség” önkévekötője. Auschwitzban nem csak magyar kápók voltak, hanem voltak lengyelek is, csehek is, németek is, franciák is, ráadásul a felekezetüket, származásukat tekintve mind zsidó. A kápó a zsidók csendőre, sunyít és parancsot követ, míg a rabok „genetikusan” tűrik a kápók ütlegeit, „nem akarnak tudni róla, hogy le fogják [őket] szúrni” (©Kertész). Történelmi tény (vö. Moldova: Szent Imre-induló). És pontosan ezért egyetemes érvényű József Attila verse! És pontosan ezért nem ért belőle Radnóti professzor egy árva kukkot sem.

Na most, a „magyar”-nak is lehet kápója, ám az egy egészen más viszonylat. Rákosi tipikus kápó volt (már addig persze, amíg tartott valamelyest a népszerűsége), plebejus tekintélyét hosszú börtönnel érdemelte ki (egy ideig még Kodályék, Illyésék szemében is). Sőt – ne legyen illúziója senkinek! – a népszerűsége csúcsán lévő Nagy Imre is mindent szovjet jóváhagyással, szovjet instrukciók szerint csinált 1956 októberében (majd föllázadt és de facto öngyilkos lett). Kádár is kápó volt (a magyarság kápója) úgy cca. a hatvanas évek eleje-közepéig, Moldova „árulónak” tartotta, ti. senkinek nem volt kétsége afelől, hogy Kádár magyar, a magyar „nép fia”, viszont erélyesen odacsapott (különösen eleinte), ha szükségét látta. Mint tudjuk (vagyis az Eörsiék által sokszor fölemlegetett „statisztika” szerint), Kádár (kápó-korszakában) jobban „ütötte” a „zsidó kommunistát” (Zelkéket, Déryéket), mint a „magyart” (Illyéséket, Németh Lászlóékat – sőt ezeket egyáltalán nem bántotta).

Utálom Radnóti Sándort. Nem azért, mert nagy a szája, hanem azért, mert – ugyanakkor – buta, mint kukoricacsutka. Így nyilatkozott a rádióban Kertész kijelentéséről: „ez egy szerencsétlen mondat: a magyar genetikusan alattvaló. Ebben két szerencsétlen dolog van, az egyik a magyar, nagyon nem jó dolog, nem tudunk népkarakterológiát adni arról, hogy mi a magyar, nem tudjuk megválaszolni”.

Nem tudja megválaszolni, ezért többes szám első személyben fogalmaz: „nem tudjuk”. A magad nevében, tudatlankám, a magad nevében! Ő nem tudja, így nyilván József Attila sem tudhatja, és nyilván ezért beszél a költő a „népség”-ről. Ám Radnóti ezt sem tudja, mert Radnóti szerint József Attila nem a „népség”-ről, hanem arról a „magyar”-ról beszél, amelyről a költő sem tudhatta, hogy micsoda; persze hogyan is tudhatta volna, amikor még maga Radnóti professzor sem tudja.

De hátha én tudom! Sőt azt egész biztosan tudom, hogy Kertész, mint de facto Gyurcsány-díjas magyar író fent idézett szövegében az alábbiakat szerette volna elmakogni a magyarságról de jure Kossuth-díjasan: Nyilván nem egyedül (sőt nem is elsősorban) Magyarország felelős a második világháború során elkövetett bűnökért, szörnyűségekért, viszont a magyarságot egyedivé teszi a tény, mely szerint a háború után sem a szovjet népnek, sem a zsidóságnak nem szolgáltatottunk megfelelő erkölcsi elégtételt.

Az állítás persze hamis (Kertész agyában kotorászok), de így legalább nem totál értelmetlenség. Hogy miért nem igaz a megállapítás? Erről írok legközelebb.

A szövegeimben minden „Winkler Márián” nyilván Wittner Mária értendő, nem tudom, szerintem ez nálam freudilag lehet így, ezeknek az embereknek – valahogy tudat alatt – a nevüket sem akarom megjegyezni.

Winkleer?????

                Demokratikus kutyák, bolsevik szalonnák

A Kertész-ügyben az a legriasztóbb, hogy a botrány kapcsán senki nem volt képes negyedosztályú közhelyeknél többet kipréselni magából (már azok közül persze, akiket olvastam, hallottam), irodalmilag, logikailag senki nem emelkedett Kertész nívója fölé, s azok a legkevésbé, akik nagyhangon bejelentették: nem érdemesítik sem Kertészt, sem a szövegét, sem a „botrányt” arra, hogy „akár két szót” is vesztegessenek rá, majd persze hosszan-hosszan fecsegtek a „borzalmas”, „szörnyű”, „szégyentelen”, „védhetetlen” mondatok ürügyén. Mint például tegnap, Gerő András a televízióban.

Kertész szövegével nem az a baj, hogy „szörnyű”, „borzalmas”, „igaztalan”, „igazságtalan”, „sértő”, „gyalázkodó” stb., tudniillik éppen a sértő igazságtalanságon teheti magát túl az értelmes ember a legkönnyebben. Mégpedig úgy, hogy egyszerűen túlteszi magát rajta. Miközben jól látható: az intellektuálisan igencsak korlátolt „entellektüelek”, Tamás Gáspár Miklóstól Bächer Ivánon át le, egészen Mester Ákosig, nem teszik magukat túl rajta, hanem (Kertész hamis banalitásaival szemben) bőszen bugyborékolják, nyálazgatják, ismételgetik egymás retardált közhelyeit, közhelyigazságait. Gerő András nem tartozik közéjük, ugyanis miként a régi példabeszédből tudjuk, a kórházak szülészeti osztályain adottságaik alapján szortírozzák, s külön szobákban helyezik el a csecsemőket, már hogy az örömapáknak ne kelljen hosszasan keresgélniük. A folyósón mindjárt balra, az első szülőszoba ajtaján ez áll: „szépek és okosak”. A papa természetesen ott kopogtat, hisz’ az ő csemetéje csak szép és okos lehet: „Andriskát keresem, a kis Gerő Andrist” – mondja alig palástolt büszkeséggel. „Itt nincs ilyen nevű gyerek – válaszolja a bába –, próbálja meg a másik szobában”, s melynek ajtaján ez áll: „csúnyák és okosak”. Nem baj, gondolja a papa, egyáltalán nem baj, ha nem szép a gyerek, mert az az igazán fontos, hogy okos legyen! Benyit a szobába, de ott sem találja Andriskát. Nézi a következő ajtót: „szépek és buták”, semmi gond, hiszen szépséggel is lehet boldogulni, ám itt sem leli a gyerekét, megy tovább: „csúnyák és buták”, sebaj, gondolja az édesapa, lehet csúnyácska, lehet butácska, ám akkor is az én fiam! „Andriskát keresem” – közli immáron teljes bizonyossággal, mire így válaszol az ápolónő: „itt nincs Andriska nevű újszülött, a szomszéd szobában találja”. A papa tovább lép, keresi a feliratot, s amelyen ez áll: „Andriska”.

Újabban persze ott virít egy másik név is: „Ivánka”. Tudniillik ez a két ember (Gerő és Bächer) együtt sütötte ki a tegnapi tévéműsorban (amúgy „entellektüelek” beszélgettek Kertész cikkéről), hogy Lenin éppoly primitív volt, mint a „magyart gyalázó” Kertész Ákos, illetve a Terror Háza „külső riportban” megszólaltatott történésze (nem jegyeztem meg a nevét), merthogy az „igazság sokrétű”, „mindenkinek megvan a maga igazsága”, márpedig (Gerőék, Bächerék szerint) Lenin nem így vélte, Lenin ki akarta irtani a burzsoáziát mind egy szálig, ráadásul azt mondta Lenin, hogy „a kommunisták, különös anyagból vannak gyúrva”. Igen, ez pontosan így hangzott el az ATV „értelmiségi vitaműsorában”. Nem szólva arról, hogy korábban maga Hack Péter közölte (szintén az ATV-n, Kálmán Olgának), hogy: „a szavak tettekké válnak”. Vagyis „ahol kommunistáznak”, mint például Norvégiában, mondotta Hack Péter, előbb-utóbb tömeggyilkosság lesz, merthogy „a szavak tettekké válnak”. Mondotta az a Hack Péter, aki röpke két perc alatt felejtette el saját szentenciáját, és (Kálmán Olga egy másik kérdésére reflektálva) legott heveny kommunistázásba kezdett.

Egyébiránt az ATV-ben nemcsak Hack Péter „kommunistázik” huzamos ideje, szisztematikusan, olykor már-már egészen nekivadultan, hanem mindenki. A Gerő nevű történésztől a Gerő nevű közgazdászig, kivétel nélkül mindenki. Kálmán Olga is, Havas Henrik is, Bánó is, Bolgár is, Dési is, Mészáros is, sőt a maga viszonylag kulturáltabb módján, Avar János is „kommunistázik”. Mindenki. Miközben ugyanők, ha valahol antikommunista tömeggyilkosság történik, megintik a fél világot: „ne komcsizzunk, mert a szavak tettekké válnak”. Ami persze nem igaz, sőt adott esetben épp az ellenkezője érvényes, ti. éppen akkor válhatna Gerő (vagy az egyik, vagy a másik, vagy mindkettő) tömeggyilkossá, ha nem „kommunistázhatna”, ha vissza kéne fojtania magában primitív indulatait. Nem túlzás, amit mondok, hiszen pl. Hellerék, Vajdáék lelkesen asszisztáltak anno az ávós terrorhoz, míg a mai Hellereknek, a Gerő Andrásoknak, Havas Henrikeknek, Kálmán Olgáknak, Bánó Andrásoknak is, ahogy a parafrázis tartja: csak a másik kommunistázása büdös.

A „kommunistázással”, a zsidózással, a „magyargyűlölettel”, „magyargyalázással” nem az a baj, hogy „tetteket szül”, hogy direkt módon lázít (mert vagy lázít, vagy nem), hanem az a baj, hogy az efféle ostobaság közvetve fertőz. Mint a József Attila-i „ős patkány”. Hülyéből hülyébe szalad. És nemcsak az ostobaság, hanem a tudatlanság is. Nem tartom bajnak, ha a történész „összemossa” Lenint Sztálinnal, mert, ha hervadt lelkének úgy könnyebb elviselni az életet, mossa, nem rokonom, nem haverom sem Lenin, sem Sztálin, vagyis a valódi gond ott van, ahol a történész hibázik, amikor a történész történelmi tényeket kever össze, amikor Lenin szövegét zagyválja Sztálin szövegével. Nos, akkor mondjuk a történészre (a klasszikussal szólván), hogy „Gerő egy fasz”. Bächer pedig a másik. Plusz van hozzájuk két bólintó-bráner: egy Vári nevű irodalomtörténész és egy Havas nevű műsorvezető. A négy roppant hímrépa szerint Lenin Oroszországban a burzsoázia fizikai megsemmisítésére buzdította a különös anyagból gyúrt komonistákat. Miközben történelmi tény, Lenin szó szerint ezt írta: „mindent működésbe kell hozni, hogy az ipar és a mezőgazdaság közötti forgalmat, ha törik, ha szakad, fölélénkítsük. Aki ezen a téren a legnagyobb eredményeket éri el, még ha a magángazdasági kapitalizmus útján is, sőt még ha szövetkezetek nélkül is, ennek a kapitalizmusnak közvetlenül államkapitalizmussá változtatása nélkül is, az többet használ Oroszországban a szocialista építésnek, mint az, aki a kommunizmus tisztaságáról fog »elmélkedni«, aki az államkapitalizmus és a szövetkezetek számára szabályokat, utasításokat fog írni, de a gyakorlatban nem mozdítja elő a cserét”.

Hol van itt szó a burzsoázia kiirtásáról? Sehol. A magángazdasági kapitalizmus kialakításának meghirdetéséről van szó. Egyáltalán, hol beszél Lenin a burzsoá megsemmisítéséről?

Ne legyen félreértés: Lenin nem neofita. Nem olyan, mint Vajda, Heller, Gerő, Leninnek nem hirtelen „megvilágosodása” volt, nem azt állítja, hogy „Marx úgy rossz, ahogyan van” (©Vajda), merthogy mégiscsak a kapitalizmus a jó, hanem azt mondja Lenin (élete végéig ez volt az álláspontja): a kapitalizmus történelemfilozófiai léptékkel mérve rossz (értsd: szükségképpen, belső lényegéből fakadóan fog elpusztulni, függetlenül attól, hogy a proletariátus akarja vagy sem), viszont itt és most (Oroszországban) „magángazdasági kapitalizmus”-ra van szükség. Nem államkapitalizmusra, gyerekek, hanem magángazdasági kapitalizmusra. Lenin szerint. Tudniillik államkapitalizmust (a NEP megbuktatása után) Sztálinék csináltak, csak nem annak nevezték. Kérem, az „árutermelő szocializmus” nem Nyerséktől eredő terminus technicus (pontosabban terminus ideologicus), ezt a szóöszvért Nyersék Sztálintól tanulták még 1952-ben (vö. J. V. Sz.: A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban 17. o.), nos, ezért mondom, hogy pl. Vajda Mihály nemcsak a damaszkuszi pofon előtt volt sztálinista, hanem az maradt a pofon után is. Mind a mai napig. A sztálinistaság ugyanis nem elhatározás, még kevésbé terminológia kérdése, az zsigeri-lelki jelenség. A sztálinista „genetikus alattvalója” valaminek. Mindig valaminek. Vagy magának Sztálinnak, Lukács elvtársnak, vagy a „liberalizmusnak”, olykor egy-egy Kossuth-díj, esetleg pályázati nagyösszeg adományozójának.

A történészi tudatlanság hiba. Bűnökkel nem foglalkozunk (az Hellerék, Kertészék, Bayerék, Morvaiék közös asztala), hanem hibákról beszélünk. Hibás (történészi) tényállításokról.

Kertészék kommunistáznak, Kertészéket lezsidózzák. Most mondjam azt, hogy megérdemlik? Nem mondom, mert nem erről van szó. Hanem arról, hogy óhatatlanul következik egyik a másikból: a „kommunistázó”, „bolsevikozó”, „leninező” Hellerék, Kertész Ákosék, Bächer Ivánék, Ungvári Tamásék azt kapják vissza zsidózás formájában, amit ők adnak a világnak „kommunistázás”, „bolsevikozás”, „leninezés”, illetve kvázi Ady Endrés, kvázi József Attilás „magyargyűlölet” formájában. Megérdemlik? Ne kérdezzem ezt, hanem álltsam kajánul somolyogva?

Nem állítom, mert a dolog úgy őspatkányos, ahogyan van. Komplexen. Kérem, egy szintén Gerő nevű, de ámerikai-magyar közgazdász (szintén az ATV kamerái előtt) Szalai Erzsébettel piszkoskodott (és valami egészen bicskanyitogató stílusban), ti. Szalai a vita során bátorkodott Marxra hivatkozni. Nem Leninre! Csak Marxra. Dési János pedig sunyin vigyorgott hozzá, ő nyilván Gerőnek drukkolt szakszerű, tárgyszerű műsorvezetés címén. Hát igen, ezek a silány lelkek most erősen megorrontották: ha már Norvégiában is irtják a szocialistákat, akkor a zsidókkal is megtehetik, mert a terror elvileg bárhol fölütheti a fejét, senki sincs biztonságban. Ezért ókumlálták ki a zsurnális nagyokosságot: „a szavak tettekké válnak, nem szabadna tehát kommunistázni!”, miközben ugyanazon emberek, egyazon lélegzettel idülten kommunistáznak. Láttam a tévében. Ráadásul nem csak Lenint, de még Orbánt is a kommunista jelzővel stigmázzák, sőt Vonát, Morvait sem nácizzák, hanem „nemzeti bolsevikozzák” (Gerő). Szabad legyen itt Nagy Feróra hivatkoznom: „eszem, faszom megáll”! És keményen áll, mint a fagyott kutya lába. A nejem mondta is a múltkor, üdvösebb volna, ha nem csupán az eszem állna szilárdan, ám én erről nem mondok többet, mert senkinek semmi köze hozzá. Csak annyit: nekem évek óta egyfolytában áll. Sose felejtem el, éppen Kertész Ákos volt az, aki anno a 168 Órában óva intette a kommunizmustól a magyarságot, és éppen Horn Gyula „kommunizmusától”! Ezt írta: „mélyen el kell temetni a kommunizmus kísértetét, hogy ne kísérthessen többé”. Szó szerint így. És amivel a neves író két dolgot árult el: (1) tornacipőbe rohadt zokni-stiliszta (más szóval: Kossuth-díjas publicista), ugyanis a kísértet éppen attól kísértet, hogy nem lehet olyan mélyre temetni, ahonnan ne jöhetne vissza (ha akar), még a betonfalon is átmegy, illetve (2) Kertész vagy nem olvasta a Kommunista kiáltványt (tudatlan, tanulatlan), vagy nem ért belőle semmit (buta). Marx ugyanis a pamflet első bekezdésében éppen azokat a Kertész Ákosokat, Gerő Andrásokat kontra Kövér Lászlókat, Bayer Zsoltokat gúnyolja, akik a „kommunizmussal” ijesztgetik a közvéleményt, miközben bőszülten stigmázzák egymást. Oda-vissza. „Náci” a „libsit”, „libsi” a „nácit”, majd ketten együtt a harmadikat, a másként politizálókat, azok vissza, külön-külön is, együttesen is, végül jönnek a „szocik”, és mindenkit lekomonistáznak az erdőben.

Igen, csakhogy a Kommunista kiáltvány első angol kiadásában nem a „spectre”, még kevésbé a „spook” (kísértet), hanem a „hobgoblin” (lidérc, mumus, rémség) szó szerepel. Helen Macfarlane fordításában. Mert Ilonka néni (cuppantom a pici puszikáját!) értette, de legalábbis érezte Marxot, ti. az eredeti szövegösszefüggésben így van értelme a „Gespenst” rövidítésnek: Schreckgespenst. Ezt aztán nomen est omen Mocsár Samu (Samuel Moore) fordította át („spectre”) a 19. század végén.

Mindezt Kertész Ákos nem tudja, Marx nyilvánvaló szarkazmusát nagyon nem sikerült kihámoznia a szövegből, így Kertész most el akarja temetni a kísértetet. Jó mélyre. Még tán’ egy böhöm sziklakövet is görgetne a kommunizmus sírjára, remélvén: azt már biztosan nem bírja a mocskos kísértet fölemelni. Kertész Ákos Kossuth-díjas író. „Esztétikai érték” minden mondata.

Na most, a közhelyigazság épp annyira fertőz, mint a hamis banalitás. Sőt a közhelyigazság sunyibb őspatkány a nyilvánvaló ostobaságnál. Ki merem jelenteni: a puszta igazság önmagában semmi (vö. ego sum via, veritas et vita), megszorításokkal persze használható, ám a magyar újságírásnak még a legnevesebb stilisztái is rosszul alkalmazzák a közhelyigazságokat. Kontraproduktívan: nem érvelnek, hanem butítanak velük, mint ahogy minden primitívség butít. Például Mester Ákos ezt írja: „Nem tudom, hogy jutott idáig Kertész Ákos, de azt gyanítom, olyan kiábrándítónak, kétségbeejtőnek és kilátástalannak tartja a helyzetet, hogy nincs tekintettel már semmire és senkire. Önmagára sem. Olyan ez a szörnyű szöveg, mintha nem ő írta volna, hanem önazonos, de labilis és kontroll nélküli írótársa: az idegrendszer. Mintha körbeforogna vele a fékevesztett indulat, mintha mindegy lenne már, hogy valamennyiünket beterít ez a szétspriccelt undor, düh és elkeseredés”.

Dögunalmas, kártékony közhelyek, tehát még csak nem is igazságok. Tessék elhinni: mindenki az „idegrendszerével” ír! Vagyis Nagy Mester Ákos úgy keveri-kavarja az „idegrendszer” fogalmát a „fékevesztett indulat” fogalmával (amely ugyebár „körben forog” Kertész Ákossal), mint ahogyan Gerő történész és Bächer publicista keveri Lenin szövegét Sztálin szövegével, secko jedno, egyik komonista kutya, másik bolsevik eb (Gerő), illetve stilárisan „ideget kapott” az, akinek indulatai vannak (Mester).

A legviccesebb pedig, hogy Mester Ákosnak tartalmilag sincs igaza, s mint tudjuk, akinek nincs igaza, séróból sunyin fogalmaz: „mintha”. Bővebben: „Mintha körbeforogna vele a fékevesztett indulat, mintha mindegy lenne már, hogy valamennyiünket beterít ez a szétspriccelt undor, düh és elkeseredés”.

Mi az, hogy „mintha”? Mindegy, vagy nem mindegy?!

Egyébként Kertész a szájukba rágta: egyáltalán nem mindegy. Részint azért indulatos, mert nem mindegy számára a „baldal” sorsának alakulása, részint a „szétspriccelést” is tudatosan csinálta! Elmondta a tévében: az volt a célja a „magyargyalázással”, hogy odafigyeljenek végre arra, amit ír. Elérte a célját? Elérte. Ennyit talán összesen nem beszéltek Kertész Ákosról (illetve a műveiről, novelláiról, regényeiről), mint erről az egy levélről.

Ismétlem: nem az indulattal van a gond, hanem azzal, hogy a magyar publicisták (egy-két kivételtől eltekintve) nem tudják megfogalmazni az indulataikat. Mester Ákos sem azt akarta írni, amit írt. Bár, ki tudja… Szerinte „ez a szöveg szégyentelen és védhetetlen”.

Van szégyenlős szöveg is? Továbbá Kertész Ákos mondandója védhető (ti. nem a „szöveget”, hanem a közlendőt kell védeni, ha kell), a szöveg vagy jó, vagy rossz. Kertész mondandója védhető (pl. a sokat emlegetett Ady, József Attila, Spiró megfogalmazásában már érvényes), míg Kertész szövege rossz. Szarabbul fogalmaz, mint Mester Ákos, s ami nem csekély teljesítmény. Mester: „a szolidaritásnak hitt hallgatást én inkább lapításnak tartom. Bizonyos szempontból most sajnos volna okunk lapítani. Kicsit jobb lenne a helyzet, ha Kertész Ákos legalább annyit mondana: bocsánat”.

Kicsit. Nem kicsit pedig akkor volna jobb a helyzet, ha Kertész Ákos, Mester Ákos és a többiek megtanulnának írni. Publicisztikát nyilván, mert Kertész regényt tud írni.

A művész nem szükségképpen érti, sőt általában nem érti, amit alkot. Arany János ezt így fogalmazta meg (csak épp ő sem értette, mennyire jót mondott): „gondolta a fene”. És József Attila ezért nem tartja elegendőnek az adekvát megismeréshez a „szemléleti szellemiséget”, illetve a „fogalmi szellemiséget” (a gondolatot), József Attila szerint a lényeg teljes („egész”) megismerésének döntő mozzanata az „ihleti szellemiség”. Ha az író (pl. Kertész) ihletből dolgozik, jó regényt alkot(hat), ha viszont csak (kvázi) gondolatokon kotlik (pl. publicisztikát ír), általában marhaságot beszél. Ugyanis az írás – ebbéli vonatkozásában – nem különbözik például a zenétől, a képzőművészettől. Az írónak sem a gondolat az eszköze, hanem a szó, a nyelv. A komponistáé a hegedű, a festőé az ecset, az ultramarin. Mindahányan ihletből alkotnak. Az, hogy egy kiváló zenész, szobrász, építőművész beszélhet velőtrázó baromságokat, evidencia. Míg, amikor az író dumál sületlenséget, mindenki csodálkozik. Miért is?! Ha az író művész, akkor épp azáltal művész, hogy ihlet révén, „gondolta a fene” alapon, vagy ahogyan Mester Ákos bügyögi: az „idegrendszerével” dolgozik. Mert, ha nem, akkor nem művész. József Attilán és Marxon kívül nem ismerek olyan művészt, akinek a gondolatisága egyezne az ihletettségével. Még Karinthy sem ilyen.

Mester Ákos: „Nem tudom, hogy jutott idáig Kertész…”.

Ha nem tudod, akkor maradj csöndben! A tudatlanság nem érv, míg önmagában nem is föltétlenül szégyen, hanem viszont a fecsegés a szégyen. Illetve jó kövér, őspatkány-szégyentelenség. Mester: „… de azt gyanítom…”. Még akkor sem volna mérvadó, hogy mit gyanítasz, ha okos ember volnál. Így pedig végképp nem az. Ismétlem: akkor szólj, ha tudsz valamit, ha tudod azt, amiről beszélsz, nem csak gyanítod! „… azt gyanítom, olyan kiábrándítónak, kétségbeejtőnek és kilátástalannak tartja a helyzetet, hogy nincs tekintettel már semmire és senkire”.

Csak arra van tekintettel, amit írt. Különben nem írta volna le. Hogy rosszul írta, hogy elkúrta? Nem kicsit? Nagyon? Elkúrta, persze, ám ami egy egészen más kérdés. Sőt ez a lényegi probléma! Én tehát nem „gyanítom”, hanem meggyőződésem: Kertész a „genetikusan alattvaló” szintagmával a tusványosi Orbánnak akart visszavágni: nesze, baszki, itt van, tömöm a szádba! Nem tudatosan tette, a tudatalattijából rottyant elő, igen ám, csakhogy az ihlet is lehet mélyen elfuserált dolog.

Na mindegy, abbahagyom, mert valójában az antiszemitizmus, a spirói „jönnek” okairól, következményeiről akarok írni, egyébként éppen ezért nem nagyon olvasok újságot, a tévét is csak ritkán nézem, tudniillik, ha hallom Gerőt a televízióban, olvasom Bartus, Andrassew, Mester Ákos szövegeit, hát bizony, erősen pamflettírozódom tőlük, s így aztán soha nem jutok kedves mondandóm végére, csak fikázok, csak fikázok permanensen, s mindegyre talonban maradnak elbűvölő okosságaim.

                                                           Közbevetés

Tegnap este a tévében (ATV, Civil a pályán) Horváth Zoltán (a legendás HVG legendás főszerkesztő-helyettese, gagman-je, címlapkonstruktőre stb.) Spiró Györgyöt Landeszman rabbi és Kertész Ákos szellemi ősének aposztrofálta, mondván, Spiró éppoly barom, mint a másik kettő (Horváth nem így fejezte ki magát, de a szövege s a metakommunikációja együtt a barom fogalmát adta ki Spiróra vonatkoztatva).

Mindenekelőtt idézem a Horváth által is inkriminált verset:

Jönnek a dúlt-keblü mélymagyarok megint,

füzfapoéták, füzfarajongók, jönnek a szarból,

csönd van. Senki se pisszen. Alantról

kevéske hűlt költő csontujja int.

Ó, ha gyilkolni szabadna újra,

csámcsogva, hersegve szívnák a vért –

miért is? ki tudja. Trianonért? –

mered pár utcanév pici csontujja.

Ez olyan klima: itt folyton beborul,

ez rendben van, de szégyen, szégyen, szégyen,

hogy mindenki kussol, hogy mindenki fél,

és nekünk kell jönnünk, pár csenevésznek,

hogy bebizonyitsuk:

nemcsak a szemetek tudnak magyarul.

Természetesen nem hivatkozásképp, csak a jóleső pikírtség kedvéért: ezt a költeményt még Orbán Viktor is érti. Legalábbis annyira mindenképp, hogy nem kezdeményezte Spiró 1998-ig (ekkor került a Torgyánnal súlyosbított Fidesz hatalomra) szerzett állami kitüntetéseinek visszavonását (a József Attila-díj, amely poszt-Baumgarten-díj, a Déry Tibor-díj, a Szép Ernő-jutalom, A Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díj részben vagy teljes egészében állami kitüntetés). Jó, nem vagyok naiv, a Fidesz (akkori) hatalmi helyzete sem tette volna lehetővé, még kevésbé szükségessé, hogy Spirót miniszterileg, államelnökileg buzerálják, ám a mai Fidesz sem Spiróba, hanem Kertész Ákosba kötött bele. Miért?  

Nem tudom természetesen, mert nem tudok (nem is akarok) a hatalom fejével gondolkodni. „Csupán” a racionalitás, a jó ízlés jegyében mondom: Spiró nem a magyar kontra zsidó „kultúráról” (Landeszman), nem a „genetikusan alattvaló magyarról”, nem a „moslékzabáló magyar népről” beszél, hanem részint „klímáról”, részint, ha nem is néven nevezett, de konkrétan behatárolt emberekről: „dúlt-keblű mélymagyarokról”, „fűzfapoétákról”, „fűzfarajongókról”. Kik azok, hányan vannak? Nem tudni, de nem is érdekes! Jönnek – írta a költő.

És jöttek?

Jöttek.

Ezt persze 1987-ben még nemigen tudta senki (a Mozgó Világ hályogkovács főszerkesztője sem!), így aztán Spirót mindenki elítélte, igen ám, de a költő nem attól költő, hogy olyasmit jegyezzen le, amit bármely birka lát(hat) a maga egyénileg és kollektíven csipás szemével. A „vízió” kifejezés nem puszta látást, sőt még csak nem is szimpla jóslást (miként pl. Tverdota professzor gondolja), hanem művészi látomást jelent, olyan képzetet, „manát”, mellyel csak a József Attila-i értelemben vett „boszorkák” rendelkeznek: „Az ember azért ir verset, mert a szó szoros értelmében sürgős szüksége van reá. Fölidézi a tárgyak lelkét, vagy az együgyü népekről szóló tudomány polynéziai müszavával élvén tondi-ját s ez sikerül is annak, akinek mana-ja, vagyis varázsereje van. A költő tehát a tudomány álláspontja szerint is vajákos, táltos, bübájos”.

Spiró fölidézte az adott „tárgy lelkét”, „tondi”-ját? Fölidézte. Vagy talán nem? Jöttek vagy nem jöttek? Jöttek. Mi bizonyítja ezt? Egyebek közt az, hogy itt vannak. Honnan tudjuk, hogy itt vannak? Hát éppen Horváth Zoltán legendás HVG-jéből, melynek szerzője szerint csak a Jobbik garantálhatja Magyarország szebb jövőjét: „véleményem szerint a magyarok bölcsen választottak, és nemhogy katasztrófa nem várható, de június 7-én [a Jobbik politikai áttörésével] kezdődött a szebb jövő Magyarországon”. S amely „politológusi víziót” azóta sem vonta vissza a HVG. Landeszman de facto meghátrált (úgy tudom, külföldön él), Kertész Ákos „helyreigazította a mondatát”, míg Horváth Zoltán HVG-je a mai napig hirdeti a neonácizmus apoteózisát.

Nos, például ezekről (az efféle szerzőkről) mondta Spiró, hogy „jönnek”. Plusz azokról, akik már 1987-ben is zsidóztak, kissé részegen bár, de effektíve zsidóztak, s akiket mindenki (Kertész, Eörsi, mindenki) tolerált, sőt mentegetett, mondván: „a Pista rendes gyerek, csak néha be szokott rúgni”. Mire Kardos György megkérdezte (Moldova szíves közlése szerint), „a Pista miért mindig jobbra rúg be?!”. Szóval, kb. ezt jelenti a spirói „jönnek”. Azért mondom, hogy „kb.”, mert Spiró nem tartotta Csurkát fűzfapoétának, vagyis a költői ítélet éle nem is annyira a „részegen zsidózók”, hanem sokkal inkább azok ellen irányult, kiknek alkotókedvük (s nyilván „művészi” produktumuk) nem a művészi látomással azonos, hanem teljességgel kimerül egy gagyi-ideológia jegyében való hörgő „hersegéssel”, „poézisük” az „utcanevek” nívóját sem üti meg. Spirónál a „hűlt költő” kifejezés nem a „hűlt költőt” minősíti, hanem azokat a „fűzfarajongókat”, akik nem a költő költészetéért, hanem a költő „aggodalmáért”, „vérző magyarságáért” s itt-ott föl-fölhorgadó csöppnyi antiszemitizmusáért rajonganak. Ezért fűzfarajongók. Továbbá: Spiró nem általában beszél a magyarról, a „magyar népről”, és különösen nem „genetikai” alapon, ezért Spirót Kertésszel, Landeszmannal azonosítani: dilettantizmus.

Kertész Ákost az Amerikai Népszava főszerkesztője (illetve Kertész ennen magát) azzal mentegette, hogy Ady is gyalázza a magyart (Bartus: „Ady Endre még a »faj« szót is rendszeresen használta”), vagyis a szerecsenmosdatásuk éppoly hitvány, mint a mosdatott (mosdatlan) szöveg. Idézzük Spirót: „Ez olyan klima: itt folyton beborul”.

Ady Endre: „Kompország, Kompország, Kompország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza.

Miért hazudták, hogy a komp – híd –, ó, Potyomkin, te kenetes kezű szent ember, te csak Katalin cárnőt csaltad meg.

Idealisták és gonosztevők összeálltak, álság levegőköveiből várakat csináltak, teleujjongták a világot, hogy a Kárpátok alatt kiépült Európa.

A Nyugattal szórványosan már régen elmátkázódtak itt lelkek, Magyarország durva embermatériájából már kicsillant egy sereg differnciálódásra érett és alkalmas molekula. A nagy Humbug nem Európának ártott meg, a hazugságot itthon hitték el. Miért hazudtak már az apáinknak, és miért adták a hazugságot tovább? Minekünk váltig azt mondták, hogy itt Európa van, kultúréletre készültünk, s megfeszített idegekkel rángattuk magunkat egyre előbbre.

Közben zuhanások történtek, a Grünwald Bélák és a Péterfy Jenők menekültek, mihelyst tisztán láttak. Ki tudja, hányan és kik voltak ők, ki tudja, hányan jártak még rosszabbul, a többsége a szerencsétlen kiváltaknak csak vergődött. A nagy Humbugot meg nem ismerte, a nagy valóságba bele nem borzadt.

Bulgária nem csinál Ripeket a fiaiból, nem hiteti el velük, hogy ő kultúrállam. A ploiesti-i oláh az ő nagy lángú fiát elküldi szépen franciának, a szerb iskola nem tanítja, hogy a szerb géniusz ormain jár a kultúrának.

Minket kergettek előre, nem volt szabad hátranézni, meglátni, honnan megyünk robogva. Meglátni, hogy néhány fáraóé ez az ország, hogy szennyes állati életben tartják a milliókat. A fáraók azt akarták, hogy legyenek itt gúlák és piramisok. Vérét és idegét hordja össze néhány vak bolond: hivalkodjanak majd vele ők.

Tízezer ember előreszaladt, európivá vált idegenben, vérben, gondolatban, kínban, szomjúságban. Egy túlfejlődött embertípus termett itt, mely előtte fut a magyar társadalomnak száz esztendővel legalább. Ezek a szent kengyelfutók nem is álmodták, hogy sarkukban százezrek nincsenek.

Ime, egyszerre zúgás, a kendőzött Ázsia lemossa az arcát, szája bugyborékol, s kiárasztja folyóit, melyeknek áradata szörnyűséges, mint a Jankcekiangé”.

Vagyis a „Kompország” (Ady) oly „klímában” (Spiró) úszik két part között (oda-vissza), ahol „folyton beborul”. „Tízezer ember [Spiró „pár csenevésze”] előreszalad, európaivá válik” – majd megint „beborul”. „Folyton beborul”.

Vagyis pontosan Spiró szövege az, amely Adyhoz köthető.

[Nem lényeges, de talán nem is mellékes: az idézett műsorban a legendás Magyar György ügyvéd (aki a legendás Horváth Zoltán mellett ült a tévéstúdióban) szintén Adyval mosdatgatta Kertész Ákost (hát, mit mondjak, maradhatott volna ő is inkább annál, amihez ért: a prókátorkodásnál), szóval ezt mondta az ügyvéd: „Ady is moslék-országról beszélt”.

Hát hogyne! Noha (1) még a „moslék-ország” sem moslék népet „moslékzabáló népet” jelent, illetve (2) Ady nem beszélt moslék-országról! Teccik tudni?! Hanem viszont Karinthy írja egyik Ady-paródiájában, hogy: „Moslék-ország”. Nagyon nem ugyanaz. Tehát: ha valakinek irodalmilag fütyülőbarackos a bőgatyája, még nyugodtan lehet kiváló ügyvéd, sőt lehet sztárvendég is, „balliberálisan” rajongott megmondó szakember az ATV-ben, ám művészeti ügyekbe ne nagyon ártsa magát, ugyanis ha tudatlan, műveletlen (mondjuk akkor mi is így: „bőgatyás”) az illető, menthetetlenül kacagtatóvá válik! Nyilván a szintén prosztó műsorvezetővel együtt, hogy annak is Kossuth-díjas keresztény-rabbi nyomjon barackot a fütyülőjére!]

                                                           Gyünnek

Nem tudom, újat mondok-e vele: Kertész Ákos vagy végletesen ostoba, vagy abszolúte tehetségtelen stiliszta. Szerinte a „magyar nép”, jaj-jaj, nem könyörög bűnbocsánatért „a második világháború borzalmai, a Holocaust” miatt. Vagyishogy Kertész a „magyar nép”-ből (logikailag) kirekeszti a zsidóságot, tudniillik vagy azonosítja, vagy „csak” összemossa a „második világháború borzalmait” a „Holokauszttal”. Nem tudni. „Esztétikai értékről” van szó. Kertész szövege Kossuth-(értsd: Gyurcsány)-díjas irodalmi alkotás. Mármost, ha a szerző azonosít, ha szerinte a „második világháborúban” csak a zsidók szenvedtek, éltek át „borzalmat”, akkor a manussal nincs miről beszélni. Persze akkor sincs, ha a politikailag ordózott stiliszta lazán összemossa a háború általában vett, tehát a „magyar nép”, főként a magyar parasztság által elszenvedett borzalmait (vö. Sára: Pergőtűz) azzal a népirtással, amelyet Kertészék valami okból notóriusan holokausztnak (áldozathozatalnak) neveznek. Egyébként sejtem az okát: dilettánsan keverik a fogalmakat, például az anyagi, lelki, erkölcsi elégtételnyújtás helyett „bűnbocsánatért” való „esdeklésről” vicsorognak az újságban, jelezvén: Kertészék szerint a zsidóság csak hosszas könyörgés, rimánkodás, fohászkodás után volna (ha egyáltalán) hajlandó (volna) megbocsátani a „magyar népnek”. Vagyis most Kertészék azok, akik „hersegve szívnák a vért”. „Miért is?” – kérdem Spiróval, „Trianonért”?

Végső soron igen, ám akkor is furcsán veszi ki magát, hogy a „magyar népnek”, melynek Trianon kétségtelenül tüske a szívében, sőt a körme alatt is (vö. József Attila kicenzúrázott versével: Nem, nem, soha!), szóval, hogy a „magyar népnek” kéne esdekelnie azon borzalmakért, melyek nagy részének épp a „magyar nép” volt a kárvallottja, például a már idézett doni „pergőtűz” során. Nota bene akkor is, ha a zsidóság része a „magyar népnek”, s akkor is, ha nem (ez utóbbit Kertész állítja a Népszavában, nyilván nem akarja, de ezt állítja szegénykém).

Abban, hogy a magyar uralkodó elit belelavírozta az országot a második világháborúba (azt megelőzően az első világháborúba) a „magyar népnek” csekély a felelőssége, különösen az általa elszenvedett borzalmakhoz képest (százezerszám pusztultak katonák, civilek, pl. a Don mellett), vagyis itt Kertész ugyanazt a logikai hibát követi el, mint a „magyar genetikusan alattvaló” szintagma esetén, melyet pontosan egy baloldali embernek nem volna szabad elkövetnie: a népet azonosítja annak irányító (s nagyrészt elnyomó) elitjével. Persze Kertész nem baloldali, Kertész úgy ugatja a baloldali frazeológiát, miként a vallásos szókészletet. Szerinte a „magyar népnek” „esdekelnie” kéne (gondolom, kompletten, a Duna jegén), ámde a „magyar nép” (e moslékzabáló, röfögő konda) nem esdekel. És itt érkeztünk a lényeghez! Sose felejtem el, Spiró azt írta 1987 áprilisában, hogy: „Jönnek”. Igen, „Jönnek a dúlt-keblű mélymagyarok megint, / fűzfapoéták, fűzfarajongók, jönnek a szarból”. Ennyi. És mi következett ezután? Megmondom én szívesen: összetrombitálták az Írószövetség közgyűlését (vagy mijét, erre már nem emlékszem pontosan), s ahol aztán egyöntetűen megkövezték Spiró Györgyöt. Mindenki kövezett. Kivétel nélkül! Eörsi is, Kertész Ákos is! Mondom: mindenki! Na most, nálam a „mindenki” azt jelenti, hogy senki nem állt Spiró mellé, a „senki” pedig nálam azt jelenti, hogy senki. Beszámolt róla Szerdahelyi Kritikája, innen tudom. Azt mondták a vitának nevezett autodafé során Eörsiék, Kertészék (az összes Kertészek, Imrék, Ákosok, Péterek, mindenki), hogy Spiró megzakkant. Mert honnan veszi azt a szörnyű marhaságot, hogy: „jönnek”?! A „dúlt-keblű mélymagyarok”. „Megint”. Nem jönnek megint, mondotta Eörsi (1987-ben), mert az antiszemitizmus, mondotta Eörsi (is) 1987-ben, egyszer s mindenkorra ki lett innen irtva. Ergo „fűzfapoéták, fűzfarajongók” sincsenek. Ismétlem, ezt Kertész Ákosék állították (Csoóriékkal, Döbrenteiékkel, Balassáékkal egy tüzet okádva), mialatt Spirónak letépdesték a fejét. Most pedig Kertész – ahelyett, hogy „bűnbocsánatért esdekelne” (Spiró lábai előtt) – úgy tesz, mintha az antiszemitizmus soha nem szűnt volna meg Magyarországon. Pedig megszűnt, persze nem „egyszer s mindenkorra”. Igen ám, csakhogy manapság minderről egyedül (ismétlem: egyedül!) Spiró Györgynek volna joga üvöltözni (már amennyiben Szerdahelyi nem hazudott a Kritikában). És azért csak Spiró nevét említem (pozitíve), mert P. Szűcs Juliannának egyszerűen fogalma nem volt arról, mit közöl a lapjában (vak tyúkként talált történelemfilozófiai szemet), ti. P. Szűcs stilárisan olyan (ez már személyes tapasztalat), mint a fütyülőbarackosan, bézbólgatyásan „baloldali” Kertész Ákos, csak ő (ivarilag) „liberális” bundabugyiban pállasztva neofita megdicsőülését.

Miért volt Magyarországon (is) antiszemitizmus? Miért szűnt meg? És miért „jöttek” elő a „szarból” a „fűzfapoéták” (kontra bikkfapoéták) megint? Melyek a valódi történelmi, történelemfilozófiai okok? Erről írok legközelebb.

                       Bal-bézbólkipás gyóntató atyánk

„Ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt” – írja Kertész Ákos az Amerikai Népszavában.

Az „esdekléssel”, mint stiláris fordulattal nem foglalkozom (kleine fische keine fische), kőműves vagyok, vagyis – intellektuális méltóságom megőrzése végett – nem engedhetem meg magamnak, hogy egy Kertész Ákos („irodalmilag” Kossuth-díjas) nívójára süllyedjek, van egy limit, ami alá nem ereszkedünk. Ugyanakkor tény, Kertész kijelentette a tévében: írásának nem csak „esztétikai”, hanem „teológiai értéke” is van (a műsorvezető pedig jó nagyokat bólogatott hozzá), ezáltal Kertész Ákos is besorolt azon primitíven, suttyón ateista furvézerek, a Winkler Máriák, „Dénesem Jánosom”-ok (©Mancs) közé, akik még csak nem is ugatják a Bibliát. Ismétlem, ti. nagyon fontos: nem az ateizmust kárhoztatom, hanem mindent (így a vallásosságot is), ami primitív, prosztó, ami már messze túllendült a bájosan szimpla tahóság határán.

A Winkler Máriák azt vicsorogják a parlamentben, hogy ha Horn Gyula nem „esdekel” „bűnbocsánatért” a lábaik előtt, akkor ők majd meghalni sem hagyják nyugodtan a mocskos pufajkást. Míg a Kertész Ákosok (e kanságos Winklerek) groteszk mód éppen Horn (Nyers, Károlyi, Bibó) nevében üvöltözik lényegileg ugyanezt, csak a fonákján, szerintük ugyanis a moslékzabáló magyarnak kéne esdekelnie, mert, ha nem teszi, genetikusan röfögő disznóvá nyilváníttatik az Amerikai Népszavában.

Zsák a foltján.

Hogyan „esdekelhet” egy „nép”? Hát, én még emlékszem a „szocialista” bon mot-ra: a viszki az az ital, melyet a munkásosztály választott képviselői által fogyaszt. Tehát a „nép” „esdeklése” is valami efféle lehet, Kertészék szerint például a német nép úgy „esdekelt” egy nagyot annakidején, hogy Willy Brandt letérdepelt a varsói mártírok emlékműve előtt. Igen, csakhogy a manus egy harmadosztályú ripacs ebbéli mineműségében (erről bővebben a következő hozzászólásban írok).

Mindenekelőtt szeretném világossá tenni, a megbocsátásra csak az istennek van jogosítványa! „De a kit Isten feltámasztott [ti. Jézust], az nem látott rothadást. Azért legyen néktek tudtotokra, atyámfiai, férfiak, hogy ezáltal hirdettetik néktek a bűnöknek bocsánata” (Apostolok cselekedetei 13.37-38).

Tehát Jézus által, és nem Winkler Mária, horribile dictu még csak nem is Kertész Ákos által. Én persze elhiszem, hogy ezek az emberek nagyon szeretnék, ha a muszka pufajkában genetikusan röfögő, génkezelt moslékot zabáló bolsevik judeomagyar nép bűnbocsánatért esdekelne előttük, hol az egyik, hol a másik előtt, ám ez nem egészen így működik, hölgyeim és uraim, és különösen nem „teológiailag” (©Kertész).

Az okos János evangélista itt is szellemesen fogalmaz: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa” (3.16-17).

Tehát a bűnbocsánatnak a kárhoztatáshoz olyannyira nincs köze, hogy szöges ellentétben áll a kettő egymással. János arról beszél, hogy mindenki nyer bocsánatot (Jézus által), függetlenül attól, hogy kér-e bocsánatot, vagy sem. Így a bocsánatkérés magánügy. Ha az embernek akkor lesz nyugodt a lelke, ha bocsánatot kér – de csakis Istentől, merthogy az embertől való bocsánatkérés istengyalázás, mind az Ószövetség, mind az Újszövetség szerint –, úgy azt megteheti. Míg – paradox módon – a zsidó-keresztény isten nem igényel bocsánatkérést: „Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják: hanem hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson” (Péter II. levele 3.9). Tehát – hogy Kertész Ákos is értse – az Úr nem követel bocsánatkérést (noha el sem hárítja azt), tudniillik az „örök élet”, a „megtartatás” nem a bocsánatkérés, hanem a hit, a „megtérés” által valósul meg. A kettő nem ugyanaz!

Továbbá: ha – Péter apostol szerint – az Úr türelmes, „hosszan tűr”, akkor, gondolom én, lehetne türelmes akár egy Kertész Ákos is. És talán még a moslékzabálókkal szemben is. Vagy ha nem, én azt is elfogadom, ám akkor ne hivatkozzék a tévében (Rónai Egon nagyfejű bólogatásai közepette) a „teológiai értékekre”! Maradjon az „esztétikai értékeknél”, az ugyebár jól áll a szájában! Keresztényien. Mint a bézból-tökfödő a fején. Félreértés ne essék, nem szólom meg érte (bár én mindig leveszem a sapkámat, ha szobába lépek, nem vallásosságból, még csak nem is illemből, hanem a csuda tudja, nálam ez amolyan szokásféle), vagyis pusztán arról beszélek, hogy durva stílustörés simléderes kapedliben keresztény „teológiai értékek”-ről fröcsögni. Hangsúlyozom: nem baj, csak nem túl stílszerű, sőt egy picit röhejes is talán!

Még egy kérdés, mielőtt a Willy Brandt-i, illetve a kádári attitűd összehasonlító elemzésére térnék: ki „gyónjon”, ki „esdekeljen” a „Holokauszt” tárgyában és ki előtt? Tán” csak nem nekem kéne esdekelnem (sokad-magyar-magammal?) Kertész Ákos Szent Sipkája előtt?

Ki tartja jogosultnak magát a megbocsátásra?

Hétköznapi értelemben véve persze beszélhetünk „megbocsátásról”, ami viszont valójában elnézés, eltekintés, ám mivel a vallás nem egyéb, mint a világi lét sajátos leképeződése (az Úr bocsássa meg ezt a marxista definíciót!), a világi (hétköznapi értelemben vett) megbocsátás sem lehet lényegileg más annál, mint amit a Biblia rögzít. Vagyis a hétköznapi megbocsátás (elnézés, eltekintés) sem tárgyi, hanem alanyi dolog, így a bocsánatkérésnek (mint olyannak) ebben az összefüggésben nincs értelme. Ha megbocsátó vagyok, alanyilag, akkor megbocsátok. Alanyilag. Vagyis úgy, hogy „megbocsátásom tárgya” még csak nem is tud róla, sőt adott esetben azt sem tudja, hogy megbántott. Miként a valódi hit magánügy, a valódi megbocsátás is az. Ilyen értelemben a bocsánatkérés is alanyi, kizárólag a bocsánatkérő lelki békéjét szolgálja. Tehát a „bocsánatkérés” Kertész Ákos-i, Winkler Mária-i kikövetelésének, kierőszakolásának a Biblia filozófiájához semmi köze. Ha pedig ennek az ellenkezőjét bebizonyítja valaki (mondjuk, ezen a fórumon), akkor annak én nya… illetve e magasztos témában ne beszéljünk csúnyán, mondjuk úgy: attól én bocsánatot kérek. Egyébként pedig nem szükséges végignyálazni a Bibliát, én figyelmesen elolvastam, nekem bárki elhiheti: a bocsánatkérés követelése nem a megbocsátást, hanem a megalázást, a megszégyenítést szolgálja. Ismétlem: a megszégyenítést! Vagyis a Bibliának a bűnbocsánatra vonatkozó szellemiségét Nagy László „foglalja össze” zseniálisan:

Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra
hevernem,
kérdésre választ
õ küldjön,
hogy hitem széjjel
ne dűljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet –
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem.

Nos, a Winkler Máriák, Kertész Ákosok „csak” az utolsó négy sort nem értik. Ezért neveztem őket föntebb primitív embereknek, bugrisoknak; nota bene egyáltalán nem indulatból, ti. én nem gerjedek haragra tőlük. Kertészék nyilván Ancsel Évát sem értik, márpedig a filozófus egyazon hullámhosszon rezdül Jézus szellemiségével: „Mielőtt megbocsátasz, kérdezd meg magadtól: – Ki vagyok én, hogy megbocsássak?!”. S akkor ezzel vessük össze (idézzük még egyszer) a Kossuth-díjas bravúrstiliszta „esztétikailag és teológiailag értékes” sorait: „a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt”.

Hogy mit kellett volna „bevallania”, „meggyónnia”, miért kellett volna „esdekelnie”, „töredelmes bűnbánatot tanúsítania” a „magyar nép”-nek? Erről írok legközelebb.

Veszem észre: olyan vagyok, mint Bartus, javítok, de minek?!

Midegy, ez a végleges: lesz benned valami...

A „genetikus” az Akadémia álláspontja szerint lehet jelző is, így én sem a szó nyelvi alakját kárhoztatom. Orbán a „genetikailag”, Kertész a „genetikusan” változatot használja. Ennyi a különbség közöttük. Egymás szégyenére.

jav.: Amerikai...

Hát persze, hogy marhaság a "genetikusan", mert a genetikus az egy foglalkozás. Helyesen:  "genetikailag"  (bár nem vagyok nyelvész, tévedhetek)

                         Almerikai magyar faszkvartett

Az Amerikai Népszava közleményéből: „Ha az Orbán-kormány a magyar irodalomból ki akar irtani minden olyan szerzőt és alkotást, amely első értelmezésben sértő a magyar nemzetre nézve, akkor törölnie kell a tankönyvekből Petőfi Sándort, József Attilát, Ady Endrét és számos magyar költőt, írót, akik ugyanazt írták korábban, amit Kertész Ákos, vagy más módon fogalmaztak meg sértőnek interpretálható véleményeket a magyarságról. Ady Endre még a »faj« szót is rendszeresen használta.”

Ezzel szemben Kertész Ákos azt mondta (nem az amerikai, hanem magyar ATV stúdiójában), hogy amit ő írt, „első értelmezésben” sem „sértő a magyar nemzetre nézve”. Kertész azt mondta (szó szerint idézem), hogy: „én megtanultam írni, sokan nem tanultak meg olvasni”. Kérdezem: mi az igazság? Ki hazudik itt? Kertész Ákos, vagy az Amerikai Népszava? Továbbá: aki a „közleményében”, Kertész Ákost, mint stilisztát, egy lapon emlegeti Petőfivel, Adyval, József Attilával, óhatatlanul teszi komolytalanná tiltakozásának minden sorát. Adynál a „faj” szó használata, a maga kontextusában, ráadásul jóval Auschwitz és Tusnádfürdő előtt, egészen mást jelent, mint a „genetikusan alattvaló” szóösszetétel.

Bartus László „közleménye”, tiltakozása infantilis szerecsenmosdatás, természetesen méltatlan a vitára, az érdemi szövegelemzésre, vagyis csupán egy költői kérdés: az Amerikai Népszava nem vette észre, hogy gyakorlatilag egyedül maradt Kertész mellett? Éppen a minap szóltak Orbánnak: „ha már hárman mondják, hogy részeg vagy, menj haza!”, nos, Kertészt (gyakorlatilag) mindenki „részegnek” tartja, végső soron Andrassew Iván is. Persze a szar attól még lehet jó, hogy „több milliárd ember” nem szereti, itt viszont egy műalkotásnak, „esztétikai értéknek” (©Kertész) szánt szöveg elbírálásáról van szó, hiszen ezért emlegettetik mellette Petőfi, Ady, József Attila. Tehát az „irodalmi levél” minőségéről érdemben akkor lehetne vitázni, ha megszólalna a tárgyban egy Poszler György, egy Szilágyi Ákos, egy Almási, Szerdahelyi, vagy Faragó Vilmos (elnézést, nem vagyok naprakész, nem tudom, kik élnek még közülük, remélem mindahányan!), megszólalna Kukorelly Endre (nem politikusként), Konrád György, vagy emlékezzünk az őszödi beszéd két híres (Nádastól és Esterházytól származó) minősítésére!

Konrád jónak tartotta Gyurcsány beszédét, csak a „lószart, mama” szintagmát kifogásolta. Nádas még azt sem.

Ami pedig a legviccesebb a dologban, már Kertész Ákos sem áll az Amerikai Népszava mellett, ugyanis az író szánalmasan, de teljes mértékben retirált. Klubrádió: „Szerkesztőségünkhöz is eljutott az Amerikai Magyar Népszavának címzett helyreigazítás. Ebben Kertész Ákos azt írta: az Amerikai Népszavához című publicisztikámban szereplő mondatot: »A magyar genetikusan alattvaló« – ezúttal helyreigazítom. Helyesen ilyen mondat nincs…”.

Hadd kérdezzem meg: Kertész ezzel helyreigazítja Petőfit, Adyt és József Attilát is? Az a „mondat” például, amely a Hazám című versben olvasható, „helyesen nincs”?

„Az Amerikai Népszava álláspontja az, hogy Kertész Ákos irodalmi levele a szakmai közvéleményre és a civil társadalomra tartozik…”.

Világos, az én kérdésem is éppen ez (lásd föntebb): mi a „szakmai közvélemény” álláspontja? Mit szól a szöveghez Nádas, Kertész (Imre), Esterházy, de mondhatom akár Heller, Radnóti nevét is, igaz Heller stilárisan a leggyöngébb közszereplők közé tartozik, de nyilván nem viseltetik rosszindulattal Kertész iránt. Nem szólva arról, hogy Czakó Gábor, Döbrentei Kornél is a „szakmai közvélemény” része.

Bartusék szerint „a politikának ezekbe a kérdésekbe nem lehet beleszólása”.

Az állítás akkor volna hiteles, ha ezt Bartusék 2008-ban visítják, amikor Kertész Ákos politikusok kezéből vette át a „szakmai” Kossuth-díjat. Mutatta a tévé, Kertész még a kezét is megnyaldosta annak a politikusnak, aki a minap az ő kertészileg megnyálazgatott kiskacsójával az „igen” gombot nyomta meg Gyurcsány rabosítása érdekében (Szili Katalinra gondolok).

Bartusék szerint „A levelet mély hazaszeretet és a magyarság sorsáért való aggódás és felelősség járja át. Ízlés dolga, hogy a stílust vagy a megformálást, a megfogalmazást tekintve ki hogyan viszonyul a szöveghez. Egyes szavak használatáról és értelmezéséről folyhat társadalmi és szakmai vita, de a hatalom nem avatkozhat ezekbe a vitákba.

Azt pedig, hogy a magyarok esetenként alattvalóként viselkednek, semmi sem igazolja jobban, mint az, hogy a demokráciát felszámoló és a jogállamiságot megszüntető Orbán-kormány diktatórikus ténykedését szinte szó nélkül eltűri.”

A „hatalom” miért ne szólhatna bele abba, ami „ízlés dolga”? A „hatalomnak” miért ne lehetne „ízlése”? Ha a kormány a maga ízlése alapján adományoz irodalmi díjat, azt a kormány miért ne vonhatná vissza? Tegyük hozzá: a Fidesz-kormány nem élből akarta megfosztani Kertészt a Kossuth-díjtól (Orbánék tartják a hallgatólagos modus vivendit: ti a tieiteket, mi a mieinket díjazzuk), vagyis most egy olyan kijelentést inkriminálnak, amelytől már maga a szerző is elhatárolódott: „ezúttal helyreigazítom. Helyesen ilyen mondat nincs”.

Hogy nincs? És akkor ez mi: „Azt pedig, hogy a magyarok esetenként alattvalóként viselkednek, semmi sem igazolja jobban, mint az, hogy a demokráciát felszámoló és a jogállamiságot megszüntető Orbán-kormány diktatórikus ténykedését szinte szó nélkül eltűri” (Amerikai Népszava).

Kérdésem: miért csak akkor tud az Amerikai Népszava közel normális mondatot összebarkácsolni, ha előtte megcsavargatják a tökét (megfenyegetik a szerzőjét stb.)?

Az idézett megállapítás tartalmán lehet vitázni (vagyishogy a megfogalmazási mód már civilizált), na de hát éppen erről van szó: egy olyan mondaton, amely a szerzője szerint sem létezik, érdemben nem polemizálunk, hanem: vagy leköpjük, vagy legyintünk rá, vagy fölszólítják arra az írót, hogy kérjen bocsánatot, mert ha nem, akkor…

Hát, mit mondjak, magyaros egy megoldás. Genetikusan magyaros. Amerikás genetikusan plusz tusnád-orbánosan népszavás…

Egyébként Bartus ennen paródiáját is megírta már, helyreigazította a Kertészt helyreigazító Kertészt, amely helyreigazításban helyreigazította sajátmagát (szerintem Bartusnál röhejesebb újságíró nincs a magyar zsurnalisztika történetében), szó szerint idézem: „Kertész Ákos helyreigazította azt a kifogásolt mondatát, amely miatt durva támadások érték, és amelyet – kizárólag a »genetikusan« szó szerencsétlen használata miatt – mi sem tartottunk helyénvalónak. Szeretnénk azonban leszögezni, hogy normális esetben egy ilyen téves szóhasználat esetén a következő történik: barátai vagy az olvasók szólnak az írónak, hogy »kedves Ákos, talán nem vetted észre, hogy ez a kifejezés nem egészen azt jelenti, amit mondani akarsz, nem beszélve arról, hogy eléggé félreérthető.« Erre Kertész Ákos megnézi, homlokára csap, és azt mondja, hogy »jaj, de jó, hogy mondjátok, erre nem is gondoltam, hát persze, hogy nem ezt akarom mondani«, és kicseréli ezt a szót. Ennyi a történet. De Magyarország nem egy normális ország”.

Lehet, hogy nem normális, de akkor éppen a Bartus Lászlók miatt nem az. Ugyanis Bartus hülye ön(önönön)helyreigazítása normálisan így hangoznék (változtatás nélkül idézem az eredeti szöveget, csak két Bartus-szót cserélek át benne egy szóra, s azt vastagítom): „normális esetben egy ilyen téves szóhasználat esetén a következő történik: a szerkesztőségben szólnak az írónak, hogy »kedves Ákos, talán nem vetted észre, hogy ez a kifejezés nem egészen azt jelenti, amit mondani akarsz, nem beszélve arról, hogy eléggé félreérthető.« Erre Kertész Ákos megnézi, homlokára csap, és azt mondja, hogy »jaj, de jó, hogy mondjátok, erre nem is gondoltam, hát persze, hogy nem ezt akarom mondani«, és kicseréli ezt a szót.”

Most pediglen idézek egy klasszikust, nevezetesen Megyesit, aki ezt írta anno az ÉS-ben: „Mester Ákos egy fasz”. Igen, de immáron magam is szeretnék klasszikussá válni, ezért én azt mondom: Bartus László két fasz. Az egyik fasz szerkeszt, a másik pedig kiigazítja magát.

Sőt Bartus három fasz (világklasszikus leszek!), ti. a harmadik az, aki nem néz tévét. (Vagy néz, akkor viszont hazudik a Népszavában.) Ugyanis Kertész Ákos egyik jóakaratú „barátja, olvasója” (nevezett Rónai Egon) bizony megkérdezte interjúalanyától a „Start”-ban: „nem bánta meg, amit írt?”, mire Kertész (saját szememmel láttam) egyáltalán nem csapott egy nagyot a homlokára, hanem viszont hetykén kijelentette: „nem”! Sőt hozzátette: amit leírt, „esztétikai érték”.

Továbbá van egy negyedik fasz is (így jön ki a végleges faszkvartett), aki simán meghamisítja Ady Endre versét.

Mert a hülyeség, illetve a pitiánerség olyan, mint a hínár, Bartuskám, mennél harciasabban kapálódzol benne, annál mélyebbre süllyedsz.  

jav.: lesze benned valami...