"Amit mi megtehetünk (a fanatizmuson és a fanatikusokon való
szórakozáson túl), az pedig az informálás, a felvilágosítás.
Leleplezni a fő feminista hazugságokat a patriarchális elnyomásról,
női kvótáról, családon belüli erőszakról, bérkülönbségről, stb.,
egyáltalán kétségeket és gondolatokat ébreszteni a femináci agymosás
ellenében."
"Sose kelljen belátnod hogy a nők nem olyanok mint ahogy ők gondolják magukról és mondják neked."
Bogarkám a férfiak sem olyanok .:-)
Nagyon kevés ember van , aki tökéletesen ismeri önmagát ... tán' nincs is olyan . Hisz/képzel valamit magáról , de a kívülálló nem azt látja . Vagy mert nem ismeri eléggé , vagy mert felületesen ítél , vagy mert az a másik játszmázik .
Az meg , hogy valaki nem akarja elismerni (sőt tagadja) ha hibázott/nincs igaza , az kizárt , hogy csakis a nők tulajdonsága . Sőt ! :-D
Marha nagy türelem kell egymáshoz egy kapcsolatban . Szerintem csak akkor működhet , ha őszinték legalább egymáshoz . Önmagunkat akár be is csaphatjuk , ha a párunk ezt nem bunkósbottal akarja számunkra megvilágosítani . Ha nem életbevágó , rá kell hagyni a másikra ... szerintem .
Szia Pókasszony, annyi elég hogy te nem látsz ilyen női tulajdonságot hogy túlzott felelősséghárítás - a többi az a megértő jószándékod bizonyítéka.
Amúgy nem nyúltam én mellé, mindkét feleségválasztásom (azokban a pillanatokban) tökéletes volt.. se kilencvenkettőben se tavalyelőtt nem voltam jövőbelátó.
Az hogy a konkrét esetről csak a teljes tudás ismerői mondhatják azt hogy anyjaként nem lehetsz jó apja a fiadnak.. hm.. szerintem nem csak ők.
A halványlila soraid éleslátásról is árulkodnak - de nem panaszkodni akarok a saját élményeimről, hanem a saját tapasztalatot könnyebben tudom indokolni és magyarázni mint valaki másét.
Azééé van ám akivel ezeket a tapasztalatokat élőszóban is megbeszélhetem. Amit élőszóban is kérdőjelesen hagytunk, azt teszem fel itt kérdésként.
Figyelj, én pl. nem tudok erre mit írni. Az tök rendben van, hogy sajnállak, hogy kétszer is mellényúltál a párválasztással, de ahogy Igor is mondja, nem érzem úgy, hogy ez a felelősséghárítás kifejezetten női szokás lenne. Szerintem mindenkivel előfordul, hogy nem érez magáénak egy vádat, és visszautasítja, és ebből következőleg az is, hogy nem akarja elismerni a hibáját.
A konkrét esetre meg nem tudok mit mondani, mert egyrészt nem tudom, mi történt, csak sejteted, hogy ez volt az utolsó csepp egy pohárban, másrészt te az érem egyik oldala vagy, az igazságot azt csak azok tudják megítélni, akik mindkettőtöket ismernek és egyikőtökkel szemben sem elfogultak -- tehát senki. ;)
Remélem, hogy a következő párod és a fiad következő partnere jobb lesz! ♥ Mert ennél jobbat egy ilyen gyászos időszakban nem tudok mondani, csak optimistán biztatni, hogy na, legközelebb már majd sikerül.
(Emlékszel, amikor a játszmázásról kezdtünk beszélgetni? Egy kicsit ez is olyan, mintha itt szeretnéd ismeretlenekkel folytatni a vitát, amit a való életben talán lezártál, hogy elmondhasd, ami még benned maradt kimondatlanul. Talán egy kis idő elteltével megpróbálhatnátok újra megbeszélni, esetleg baráti moderáció vagy párkapcsolati tanácsadó mellett. Ez nem azt jelenti, hogy kibékültök, csak azt, hogy megismeritek a másik oldal álláspontját szemrehányások, bőgés és hiszti nélkül és ezzel a tapasztalattal/tudással felvértezve mindketten jobban csinálhatjátok a következő kapcsolatotokban.)
Itt már estefelé van, és nem akar senki véleményt mondani hogy miért is menekülnek a nők a felelősség .. izéé.. a hibáját elismerő társ szerepe elől.
Akkor mesélek.
A nőhatalom (a férfijánál erősebb nő) amit nem tud kezelni a nála maradt családmaradványban, annak a hosszú távú következményeiről csak sopánkodás van.. az összefüggést nem illik észrevenni.
Jön a legkisebb fiam dühöngve hogy hadd tomboljon itt a harmadik szomszédban is a fahasogatással, mert otthon már minden kézbe fogható vastag fát szíjjelabriktolt és még mindíg nem nyugodott le.
Mert szerelmi bánat...
Próbáltam belevonni a kerti nagykapu építésébe, de mondta hogy nem bír egyhelyben maradni - ekkor jutott eszembe hogy az átépített enduro 125 -össel elküldöm az erdőre hogy hadd nyugodjon a menetszéltől. És bevált a dolog : leellenőrizte a kint maradt fél köbmétert hogy nem lopták-e el, lenyugodott a tehetetlenségből mert a motorozásnál már csak a lovaglás a jobb figyelem-elvonó, és utána képes volt segíteni befejezni a nagykaput.
Nem a vaddisznók kint tartása a lényeg, és nem az esti három kilométer motorozás.. hanem hogy az nem tesz rendet egy tehetetlen kamaszfiú elméjében hogy dühöngd ki magad - márpedig az édesanyja nem tudott ennél jobb megfejtést. Ha lábon csapja magát a háromkilóssal, akkor persze új lap kezdődik.. de egy férfikezdeményt nem úgy kell jól kezelni mint egy nőkezdeményt. És ha rossz beidegződések ragadnak meg, akkor nincsen mibe kapaszkodnia amikor felnőtten találkozik férfiproblémákkal (amiket megoldani nem elég az erőpazarlás kifulladásig)
A tehetetlen emberek agysejtpazarlása pedig elkerülhetetlen tévút..
Elég önfejű, és makacs nő a feleségem. Az az igazság, hogy én ezt tulajdonképpen kedvelem benne, mert ez a fajta temperamentum más dolgoknál meg tök jó, ha érted, mire gondolok:)
A hétköznapi életben van miatta nehézség, de több hetes, hónapos ajtócsapkodás nincsen.
Sziasztok velem beszélgetők, jó ideje nem jutottam ide.
Most szerelmi apály van körülöttem úgyhogy alakulnak megosztani való gondolatok és kérdőjelek..
Miért menekülnek a nők a hibás szerepe elől?
Nem az egészséges tartózkodásra, hanem a valóság eltagadására.. a "tagadjunk körömszakadáig, aztán hisztizzünk, aztán zokogjunk amíg meg nem oldódik a probléma" - típusú menekülésre gondolok.
A hiba nem hiba akkor ha a legjobb szándékkal tette? Vagy mert nem látott más lehetőséget? Vagy mert a másik a múlt héten kétszer akkorát hibázott?
Mi fenyegeti a nőt ha azt mondja hogy elrontottam, beismerem..?
És mindkettőtől elváltál? Ha nem nagy IRL, persze csak akkor. Meg akarlak fejteni, mert ha jól értem, már nagyon régóta van benned a tüske, és mintha el is gennyedt volna.
