hát én leforgattam magamnak ezt az írást jól-rosszul, berakom ide is, ne legyen hiába. de őszintén szólva, mikor gondosabban utánaolvastam a témának, arra az álláspontra jutottam, hogy cápa. elsősorban az alábbi két link közül a másodikban található 1. táblázatban lévő aminosav hasonlóság, másodsorban pedig egyéb döglöttcápa képek miatt.
bár ez a második írás meg egy olyan folyóiratban jeletn meg, amellik azt bizonygatja, hogy a bilbia mond igazat, azazhoty 6000 év + 6 nap óta vagyon a Föld. szóval...
én igazából már nem tudom, melyik adat és információ valós vagy hamis. írjátok be a gugliba pl. hogy "Zuiyo Maru" és nézzétek meg a képtalálatokat: az eredeti ötféle kép egy csomó változatban megvan, egy halom ráadásul az eredeti tükörképe. így persze már azt sem lehet megmondani, melyxik volt az eredeti.
http://user.bahnhof.se/~wizard/GUSTeng03/artiklar_zuiyo_maru.html
http://www.answersingenesis.org/tj/v12/i3/plesiosaurs.asp
Itt pedig a cikk, forrás tehát: http://www.gennet.org/facts/nessie.html
Képek: Yano Michihiko, Szöveg: John Koster
Köszönjük John Kosternek, hogy engedélyezte a cikk megjelentetését.
Az írás először 1977-ben, az Oceanus Magazine novemberi számában jelent meg (56-59. o.). A média és az evolúciós fejlődéssel foglalkozó tudományos szervezetek pillanatnyi érdeklődésén túl ezek az információk nem kerültek be a köztudatba, de ez az írás talán most segít ezen. Megjegyzendő, hogy az új-zélandi lelet feltűnő hasonlóságot mutat a bojtosúszós hal (Latimeria chalumnae) esetével, így az evolucionisták annak létét is kétségbe kellene, hogy vonják. A 60 millió éve kihaltnak hitt bojtosúszós hal nagyon is élő és gyakorlatilag változatlan, ősi formájában megmaradt példányára ugyanis 1938-ban bukkantak rá Madagaszkár partjainál.
A fejlődéstankutatók szerint az 1977-es lelet nem más, mint egy óriás vagy más néven kosárszájú cápa (Cetorhinus maximus)</a> rossz állapotban megmaradt teteme, bár a testről készült színes fotókat látva nehéz elhinni ezt a magyarázatot. Bármi is legyen végül a véleményed erről a dologról, bízunk benne, hogy tetszeni fog az írás.
Mi volt valójában az új-zélandi szörny?
Ismeretlen állatot fogott egy halászhajó hálója Új-Zéland közelében
(Taiyo Fishery Co./Michihiko Yano)
1977. április 25-én az Új-Zéland partjainál makrélára halászó Zuiyo Maru japán halászhajó vonóhálójába 900 lábnyi mélységben egy rothadó test akadt. A fedélzetre húzott szörny maradványait senki sem tudta egyértelműen azonosítani, sem akkor, sem később.
"Nem hal, bálna vagy bármilyen más emlősállat," nyilatkozta Yoshinori Imaizumi, a japán Nemzeti Tudományos Múzeum professzora az Asahi Shimbun c. lapnak, mely a hírt világgá kürtölte. "Hüllőnek néz ki, a kép alapján nagyon hasonlít egy pleisosaurusra. Értékes és fontos felfedezés ez az emberiség számára. Bizonyíték arra, hogy ezek az állatok mégsem haltak ki."
A pleisosaurus neve főként azok számára lehet ismeretlen, akik még soha nem tanultak paleontológiát vagy nem látták például a The Land That Time Forgot (Letűnt idők szigete) c. regény filmváltozatát. Ez a tengeri hüllő azoknak a dinoszauruszoknak a rokona volt, amelyek kb. 60 millió évvel ezelőtt tűntek el a Föld színéről, kivéve persze a hollywood-i és japán horrorfilmeket. A pleisosaurusok valószínűleg halakkal táplálkoztak (a maradványok alapján megállapították, hogy nagyon erős fogazatuk volt), és igen elterjedtnek számítottak a mezozoikum (vagy más néven a dinoszauruszok korának) tengereiben és óceánjaiban. Az új-zélandi szörny bűzlő teteméről tanúskodó fényképeket megvizsgáló japán tudósok számára egyértelműen úgy tűnt, hogy az leginkább egy pleisosaurushoz hasonlít.
"Képtelenség!", kiáltott fel az amerikai és brit tudományos közvélemény és nem kevés ember Japánban is, ahol a szörny hetekig az újságok címoldalán szerepelt. Ahelyett, hogy szembenéztek volna annak lehetőségével, hogy a képen egy alig egy hónapja elhullott dinoszaurusz rothadó teteme látható, a világ paleontológusai, emlőskutatói és tengerbiológusai különféle egyéb magyarázattal álltak elő: fóka, bálna, kosárszájú cápa... De a történelem előtti állat tetemének teóriáját annak ellenére sem akarták figyelembe venni, hogy az teljes és adekvát magyarázattal szolgált volna arra 4.000 font súlyú, 32 láb hosszú testre, melyet a halászok ott helyben megvizsgáltak, ötször lefotóztak, szövetmintát vettek belőle, majd végül visszadobták a tengerbe attól való félelmükben, hogy beszennyezi a Zuiyo Maru halzsákmányát.
Miután a szörny teteme elveszett, a történet középpontjába az a Michihiko Yano nevű 39 éves menedzserasszisztens került, aki a Taiyo Fisheries Ltd. alkalmazottjaként megvizsgálta és lefényképezte a testet, mielőtt az újra eltűnt volna a titokzatos mélységben, valószínűleg örökre.
Mindenki más megfeledkezett a rothadó tetemről, nem sokkal azután, hogy a szaga eloszlott; de az intelligens ember hírében álló Yano, aki a yamaguchi oceanológiai középiskolában végzett 1957-ben, megpróbálta kideríteni, miféle teremtmény lehetett az, amivel Új-Zélandnál találkozott - ez a talány később a meg nem értettséggel kísért különös hírnevet hozta el neki.
Yano egy másik hajó fedélzetére átszállva tért vissza Japánba június 10-én, majd egyenesen cége sötétkamrájába sietett, hogy az ottani fényképészekkel előhívattassa azt az öt képet, melyet a szörnyről készített egy kölcsönkért géppel. A Taiyo vezetősége igencsak elcsodálkozott a különös teremtmény láttán és kikérte a képekről néhány helyi tudós véleményét is.
"Ez nem teknős, de nem is bálna vagy delfin... valami olyasmi, amit még sosem láttunk" mondták egyből a szakértők.
A cég vezetői - immár eléggé izgatottan - egy elismert tengerbiológusokból álló szakértőcsoportot kértek fel arra, hogy véleményezze Yano képeit. A kutatók állásfoglalása úgy hangzott, mintha egy olcsó amerikai horrorfilm forgatókönyvéből vették volna - csakhogy minden megkérdezett szakértő halálosan komolyan gondolta, amit mondott. Yano Ikuo Obata és Hiroshi Ozaki, a japán Nemzeti Tudományos Múzeum, valamint Toshio Kasuya, a Tokiói Egyetem Tengerkutató Központjának professzora előtt számolt be tapasztalatairól.
"A vonóhálóba akadt bele" magyarázta Yano. "A test felszíne bomlott állapotban volt és fehér zsírszerű anyag fedte. Láttam némi húst itt-ott, de az sötétvörös volt és erősen rothadt. Belső szervek nem voltak. A hús állapotából ítélve úgy gondoltuk, hogy az állat egy hónappal ezelőtt még élt. A zsír szálakra szakadozott, mint a tofu (soybean curd) és a fedélzeten kifehéredett. Iszonytató szaga volt. Nem halszagra emlékeztett, hanem valamilyen más állatéra. Először azt gondoltam, hogy egy bálnát fogtunk. 'Egy rothadó bálna. Mit kezdjünk vele?' kérdeztem a kapitányt (Akira Tanaka), aki végül azt mondta: 'Emeljétek fel.' Vissza akartuk dobni a tengerbe, a hálón kívülre... az általános gyakorlat szerint nem tárolható semmilyen rothadó tetem olyan hajón, amely emberi fogyasztásra alkalmas élelmiszerrel kereskedik...
Az emberek tudták, hogy ha felemeljük, a fedélzetet tisztítani és fertőtleníteni kell majd. Kiszabadítottuk a hálóból és középen átkötve kötelekkel felhúztuk a dögöt. A kötelet viszont rosszul húzták meg és a test hirtelen visszazuhant. Így a nyakánál fogva emeltük fel újra és ekkor készítettem a fényképeket is. A fényképezés a hobbim, de nem volt saját kamerám, így kölcsönkértem egyet."
Ekkor, tette hozzá Yano, nyolc ember volt a fedélzeten, öt a hídon, ketten pedig a háló csörlőjét kezelték. Mindannyian látták a teremtményt és még néhányan olyanok is, akik hallották a zajt és kíváncsiságból kinéztek. Összesen tizennyolc szemtanú volt.
Miután meggyőződött arról, hogy valami szokatlannal találkozott, Yano részletesen megvizsgálta a testet. Elmondása szerint a fej 45 cm, a nyak másfél méter hosszú volt, a négy uszony pedig egyenként egy métert tett ki. Fejtől a farokig hat métert mért. Gondosan feljegyezte azt is, hogy a jólfejlett gerincoszlop 45 cm hosszú és 15 cm széles volt.
Obata professzor az elülső és a hátulsó uszonyok méretéről érdeklődött.
"Nem hiszem, hogy nagy különbség volt köztük" mondta Yano. "Ha jól emlékszem, talán az elülső nagyobb volt... Sajnálom, hogy ez nem látszik jól a képeken," tette hozzá, "de a legérdekesebb a hátsó uszony volt. Pusztán a fotókat tekintve úgy néz ki, mint egy rothadó fóka. Igaz, hogy a Déli Sarkon élnek elefántfókák, amelyek három és fél méteresre is megnőnek, de a méret akkor sem stimmel."
"A farokrész is túl hosszú ahhoz, hogy fókáé legyen" közölte Kasuya.
"Ha ez hüllő, akkor a rajz szerint több nyakcsigolyája kellene legyen" utalt Ozaki azokra az egyszerű vázlatokra, melyeket Yano azután készített, hogy visszatért Japánba, két hónappal azután, hogy megvizgálta a testet.
Az egyik jelenlévő újságíró következő kérdését talán azok a szörnyfilmek inspirálták, melyek annyi fiatalt ijesztgettek vagy éppen untattak az 50-es és 60-as években.
"Mit szólnak ahhoz az elmélethez, miszerint a jégkorszakban egy történelem előtti teremtmény belefagyott egy jégtömbbe, majd most kiolvadt és sodródni kezdett? A víz felszínén mozgott vagy az óceán aljáról került elő?"
"Nem tudom" válaszolta Yano. "A vonóháló szedte fel. A fedélzeten az emberek egy része úgy gondolta, hogy teknős, aminek levált a páncélja."
Ezután a riporter feltette azt a bizonyos kérdést: lehetett-e az új-zélandi szörny dinoszaurusz?
"Az óceánban könnyebb a túlélés, mint a szárazföldön" fogalmazott Obata óvatosan. "Az egyik magyarázat szerint az állat emlős volt, a másik szerint hosszú nyakú szörny (más szóval pleisosaurus). Az emlős teória sok ponton hibádzik. Ismereteim szerint ez egy pleisosaurus. De nem mondhatok semmit biztosan addig, amíg nincs lehetőségem megvizsgálni a koponyát és a gerincoszlopot."
"Én visszautasítom a Nessie-elméletet" tiltakozott Ozaki, utalva a skóciai Loch Ness-i Szörnyre, melyet japán és angol-amerikai expedíciók is hiába kutattak. "Ha valóban létezik, látni akarom a fejét. Ha nem víziszörny, akkor emlősnek vagy halnak kell lennie, bár nem hinném, hogy ez hal."
"Ha cápa lett volna, a gerince rövidebb lenne," értett egyet Kasuva. "És a nyak már önmagában is túl hosszú, amint az a képen is látható. Azt hiszem, kizárhatjuk a hal elméletet."
"Tehát vagy emlős, vagy hüllő," mondta Obata. "De abból, amink van, ezt nem tudjuk eldönteni."
"Amennyiben hüllő, akkor úgy néz ki, mint egy pleisosaurus," fogalmazott Ozaki. "A pleisosaurusnak elől és hátul uszonyai voltak, a nyaka és a farka pedig nem volt olyan borzasztóan hosszú."
A riporterek kedvéért Obata folytatta a gondolatmenetet. "A történelem előtti időkben a tengeri dinoszauruszoknak két fajtája létezett. A mosasaurusnak nagy feje és rövid nyaka volt, a pleisosaurusnak pedig kis feje és hosszú nyaka. Ennek a teremtménynek a képen viszont kis feje van és a nyakcsigolyák száma is túl kevés..."
"Ha ez egy hosszúnyakú dinoszaurusz, akkor annak egy újabb fajtája lehet," vélte Zaki. "Lehetséges, hogy 70 millió év alatt átalakult."
"Van egy dolog, amit nem tudok elhinni," mondta Kasuya elgondolkodva. "Errefelé vadászunk bálnára már többszáz éve. Hogy lehet, hogy egész idáig senki sem találkozott ilyennel?"
"Ha egy állat elhullik és rothadásnak indul, könnyen összetéveszthető valamelyik másik állat tetemével. És az is előfordulhat, hogy találkoztak már élő állattal is, csak nem ismerték fel" felelte Zaki.
Az újságíró - talán továbbra is a gyerekkorában látott szörnyfilmek hatására - tovább erőltette a fagyott test elméletét. "De elképzelhető, hogy régesrég belefagyott a Déli Sark jegébe, aztán kisodródott a nyílt tengerre, miután kiolvadt, nem?"
"Jégbe fagyva emlősöket szoktunk találni," magyarázta Obata, "a pleisosaurus olyan korban élt, amikor a környezet meleg és barátságos volt."
"Mit szól ahhoz a magyarázathoz, hogy alacsony hőmérsékleten mumifikálódott a mélytenger fenekén, majd elkezdett lebegni?" ragaszkodott elgondolásához a riporter.
"Az óceán alján is vannak élőlények, amik elbontották volna," ellenkezett Kasuya, arra gondolva, hogy a test ilyen körülmények között sem élhetett túl 70 millió évet.
"Úgy tűnik, hogy a rendelkezésre álló adatokból ennyit vagyunk képesek megállapítani és nem többet," összegezte az elhangzottakat Obata. "A tenger még számos meglepetést tartogat számunkra."
A három tudós arra biztatta Yano-t, hogy vegye rá a Tayo Fisheries Ltd.-t a test újbóli felkutatására, de Yano lelkiismeretes cégemberként őszintén beismerte, hogy ez szinte teljességgel lehetetlen.
"Megpróbálhatjuk újra megtalálni," mondta. "De tapasztalataim alapján azt kell mondjam, hogy rendszerint a vonóhálót sem tudjuk újra előkeríteni, ha véletlenül beleejtjük az óceánba. Csodálkoznék, ha megint ráakadnánk."
Ez a mindinkább szenzációvá váló téma és a sci-fi filmekkel való félreérthetetlen hasonlatosság ellenére is higgadt és józan beszélgetés azonban a külföldi sajtóban nem jelent meg. A nyugati újságok egyedül a közvélemény meglepően élénk reakciójával foglalkoztak.
"Először úgy gondoltam, hogy valamilyen képzeletszülötte lény," mondta egy japán járókelő. "Táncra perdültem, amikor megláttam az újságban: hát még mindig élnek!" Egy egyetemi professzor szerint a lelet legalább annyira jelentős, mint annak idején a pithecanthropus, a "hiányzó láncszem" megtalálása volt. Másvalaki szerint a szörny olyan felfedezés, mely elvarázsolja a szakértőket és a gyerekeket egyaránt. Sok játékgyártó cég már felhúzható szörnyfigurákat kezdett tervezni, a Yano kölcsönkameráját gyártó vállalat a szörnyfényképekre építette új reklámkampányát, valamint hozzávetőleg húsz japán, harminc orosz és nyolc dél-koreai halászhajó indult el a tetem felkutatására.
A felfokozott izgalom nehezen érthető, hiszen az információk töredékesek voltak, a szörny újbóli kihalászása pedig gyakorlatilag lehetetlen. De a japán embereket valahogy mindig is különös módon vonzotta minden, ami romantikus, titokzatos és groteszk.
Hasonlóan a mindennapi tényekkel ellenkező felfedezés és a japán népi bölcsesség alakította át az új-zélandi szörnyet egyfajta hőssé, ijesztő sárkánnyá, mely ellen a világ tudósai szinte összeesküdtek és az akadémikus gúny mágikus kardjával próbálták minduntalan lekaszabolni.
"Ez egy marhaság," nyilatkozta Bobby Schaeffer, a new yorki Amerikai Természettudományi Múzeum Paleontológiai Intézetének vezetője. "Minden tíz évben találnak valamit, rendszerint a Csendes óceánon, amiről az emberek azt hiszik, hogy dinoszaurusz. És mindig kiderül, hogy csak egy kosárszájú cápa, vagy fiatal bálna. Ha a cápák rátalálnak egy döglött bálnára, szanaszét cincálják és végül a félig megevett test majdnem teljesen úgy néz ki, mintha dinoszaurusz maradványa lenne."
Az angol tudósok még kevésbé voltak meghatva a hírtől, és ha lehet, még távolságtartóbban reagáltak. Míg a Loch Ness-i Szörny híveinek kis csoportja ünnepelte a leletet, amiben Nessie élő rokonát vélte felfedezni, az akadémikusok többsége csak nevetett az egészen. Dr. Alwyne Wheeler, a Londoni Természettudományi Múzeum munkatársa szerint a test valószínűleg egy cápáé lehetett. "A cápák porcos vázú halak," magyarázta a New Scientist 1977. július 28-án megjelent számában. "Amikor elhullanak és a test kezd lebomlani, a fej és a kopoltyúk válnak le először a törzsről... japán halászoknál nagyobb szakértők is áldozatul estek már a cápamaradványok és a pleisosaurus közti hasonlóságnak."
Dr. Wheeler persze valószínűleg nem tudott arról a meghallgatásról, ahol Yano beszámolt a fej és a gerincoszlop méreteiről, ami a japán tudósokat - s nem csak az egyszerű halászokat - meggyőzte arról, hogy nem cápával állnak szemben. A világ tudósainak általános kételkedése még japán kollégáikra is hatással volt.
A fényképek készítése mellett Yano néhány szövetmintát is vett az egyik uszony rostos anyagából. Amint visszatért, ezeket is elküldte vizsgálatra. Alig egy héttel azután, hogy július 21-én megjelent az első hír a szörnyről, a szövetminták első eredményei is megérkeztek.
Ioncserélő kromatográfia segítségével, mely során a szövetminta proteinjének aminosav-struktúráját vizsgálta, Dr. Shigeru Kimura, a Tokiói Egyetem biokémikusa megállapította, hogy a szörnymintában ezer aminosav közül negyven egy tirozin nevű aminosav volt. A kékcápa uszonyának aminosav struktúrája szerint átlagosan 44 egységnyi tirozin található ezer aminosavban. A két eredmény Kimura szerint feltűnő hasonlóságot mutat egymással.
"Halak esetében ismert, hogy csak a cápák és a ráják testszövete tartalmazza az elastoidin nevű proteint," mondta Kimura. "Hüllők esetében nem ismerek erre vonatkozó adatot, külföldit sem." Hozzátette, hogy ez a fajta protein nem mutatható ki emlősök bőr- vagy szőrmintáiban. Ezért a szörny valószínűleg hal vagy hüllő, de semmiképpen sem emlős.
Alighogy ez az eredmény megjelent a sajtóban, külföldről is érkezett újabb vélemény. Dr. Alan Fraser-Brunner, skót zoológus, az edinburghi állatkert akváriumának igazgatója cáfolta a Nessie teóriát. Megállapítása szerint a tetem "minden zoológus számára azonnal felismerhetően egy döglött oroszlánfóka... a hossz- és súlyméreteket minden bizonnyal eltúlozták, és ... ahogy az a 'szörnyek' esetében lenni szokott, néhány elmosódott fényképen kívül nincs semmi a birtokunkban. A képek viszont ahhoz elég tiszták, hogy világosan kivehető legyen rajtuk: az állat emlős volt. Semmi sem utal hüllőre vagy pleisosaurusra."
Dr. Fraser-Brunner és a japán biokémikus elemzése nyilvánvalóan ellentmond egymásnak. Mivel a szövetminta elemzése minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy az állat nem lehetett emlős, azt gondolná az ember, hogy a szörny fókavolta melletti érvelés haszontalan időtöltés. Ettől függetlenül számos japán, főként hozzá nem értő ember adott igazat a skótnak. Mások arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az állat cápa volt, figyelmen kívül hagyva Yano leírását a világosan megfigyelhető gerincoszlopról, a hátuszony hiányáról, a fej kis méretéről, azaz az összes olyan megfigyelt tulajdonságról, ami ellentmond a cápákkal kapcsolatos ismereteinknek.
A világ latin eredetű részén a "szörny" jelentése "természetfeletti jel", ősi germán megfelelője, az "unvieh" azt jelenti: "nem élő lény". Az új-zélandi szörny határozottan nem volt természetfeletti jelenség, de olyan teremtmény sem, amit bárki egyértelműen be tudott volna azonosítani.
"Attól függetlenül, hogy a szövetmintából a cápákéhoz hasonló proteint sikerült kimutatni, elhamarkodott dolog lenne kijelenteni, hogy a szörny cápa volt," mondta Tokio Shikama, a Yokohamai Nemzeti Egyetem paleontológus professzora. A kapott eredmény nem elégséges ahhoz, hogy megdöntse a a pleisosaurus elméletet.
Végeredményben mindenkinek igaza lett. Azok számára, akik addig is hittek az élő pleisosaurusban, a történet bizonyságul szolgált, akik pedig eleve elvetették ennek lehetőségét, ebben a felfedezésben sem találtak semmit, ami véleményük megváltoztatására késztette volna őket. A nyitott elméjű szkeptikusok és az egyszerű bizonytalankodók számára viszont az új-zélandi szörny továbbra is a tenger egyik legizgalmasabb talánya marad.