"Amit mi megtehetünk (a fanatizmuson és a fanatikusokon való
szórakozáson túl), az pedig az informálás, a felvilágosítás.
Leleplezni a fő feminista hazugságokat a patriarchális elnyomásról,
női kvótáról, családon belüli erőszakról, bérkülönbségről, stb.,
egyáltalán kétségeket és gondolatokat ébreszteni a femináci agymosás
ellenében."
Tudod az én édesapám is italozott. Tönkre is baszta a családot.Egyértelműen őt tartom felelősnek, bár édesanyám is lehetett volna ravaszabb. De sajnos csak ennyi volt bennük. Akkor még nem volt internet, hogyha az ember esetleg felismerte a jellemhibáit, akkor alkalmas mintából válogatva korrigálja azt.
Nekem (meg az öcsémnek is) jó lecke, illetve nem követendő példa volt ez, mindketten viszonylag kiegyensúlyozott házasságban élünk, én antialkezs vagyok, vagy huszonöt éve ittam utoljára alkoholt, és az öcsém is nagyon mértékletes, több év szünetekkel fogyaszt nagyon keveset.
Szóval igen, az erős férfi szerintem most is menő a nőknél, ugyanakkor bizonyos szempontból változott is az "erősség", mint olyan. Tehát magában a nyersesség már nem menő, bizonyos dolgokban nem baj, ha kifinomultabb vagy, de az éjszaka sötétjében maradhatunk a tajtékzó vadállat szerepében, igény szerint:)
Te Endre, nekem semmi bajom azzal, ha a férfi a domináns a kapcsolatban, (és az ismeretségi körömben legalább három párnál pedig a nő az!) csak legyenek együtt boldogok. A megruházás viszont nagyon gáz dolog, azt nem tolerálnám, ha nő lennék. Apámnak néha eljárt a keze, anyámat nagyon sajnálom így utólag. A válásuk után beszélt nekem erről. De ha a nő csak olyan erős férfit talál, aki vissza is él vele szemben az erejével, azt azért ne mentsük már fel. Sajnos az emberek állatok. Van, hogy a nő hozza ki a férfiból az állatot. Nekünk az a dolgunk, hogy végtelen önfegyelmünk legyen. És ha már nem bírjuk cérnával, le kell lécelni. Van nő elég, nem kell utánuk futkározni. Tudod, mint a vonat(pont egy masinisztának mondom:))) Jön másik.
Amúgy kb 5-6 éve hallottam egy kollégámtól, (akkor én 40 voltam, ő kb 55?) hogy egy okos nő azt csinál a férfival, amit csak akar. Mert bizony a férfiakat viszonylag egyszerű boldoggá, és elégedetté tenni.
az a no, akit hulyere pofozott a ferje, masodszorra miert is egy ugyanolyat valaszt?
Mert már az apja is ilyen volt és beleivódott. Ezt hívják imprintingnek. Van ilyen ismerősöm, komolyak ezek a bajok, pl. mindig iszákos állatot választ a csaj.
Mondd Igor, a valós helyzetből neked nem az következik hogy nagyobb az igény az erős férfiakra mintsem amekkora az elutasítottságuk?
(az erőszak [a megruházás] pedig szavakkal és viselkedéssel könnyen kihozható az ebben a játszmában tapasztalatlan erősből)
Tehát szerintem a hülyére pofozott nő következő választása pont arra példa hogy az ösztönök kívánják meg a másikat.. az ösztönök választanak - nem a józan ész.
Helyes a megfigyelés, nem is tudok rá pár mondatban válaszolni - most viszont föl kell ülnöm a mozdonyra, a számgép meg itt marad a felvigyázói helyiségben.
Ha osztonosen igy valasztanak a nok, eleg balgak. Az eroszakos ferfiaknak mar reg ki kellett volna halniuk. (Most azokra gondolok, akik meg is ruhazzak a noket) Es egy ujabb kerdes: az a no, akit hulyere pofozott a ferje, masodszorra miert is egy ugyanolyat valaszt? ( Ha tenykent kezeljuk, hogy a no valaszt)
Megint esik.. lehet elmélkedni a kettes számú TÉMA -n.
Az már megvan hogy a gyenge nők erősíthetőek. Az is megvan hogy az erős nők mire végigpróbálják minden lehetőségüket, még mindíg nem férfiak - de már nem is nőiesek. (bár lehet hogy ezt nem veséztük végig)
Azt hiszem hogy az következik hogy mit lehet tenni az erős nőkhöz való vonzódás ellen.
Mondogatni magamban hogy távozz tőlem? Célzottan keresgélni hogy OLYAN -t nem? :-(
Pár napja egy érdekes elme azt mondta hogy nem azt kell tudva tudni hogy milyen párt akar az ember, hanem azt hogy milyen tulajdonságot nem és nem. Amibe ha beleütközik a felderítés során akkor hátra arc és szevasz. Abban a pillanatban rácsodálkoztam a megállapításra, de a mostani eszem szerint ezt ösztönösen így csináják a nők, és nagy nehezen de eljutnak eddíg a férfiak is már az ismerkedés során.
Az enyémek a Bécsi munkásindulót (Munka hadának a lépte dobog) szerették a legjobban meg Szécsi Margit Ej haj c. versét, anyám lemezéről (Sebő Ferenc Énekelt versek), így jár, akinek kappanhangú és buggyant az anyja, és nem tud gyerekdalokat, ezért a hetedikes énekkönyvéből dalolgat. :)
..hejj, azok a komoly kufferek.. (hejj, de komolyan vigyorgok)
Így megmagyarázva már egyetértek veled is, hogy az se hülye aki hallgat. Én egyszerűen csak legyintek és nem pazarolok rá több erőt.
De az hogy ezért is meg amazért is én voltamvagyok a hibás, és amiért nem, azért meg az egész világ.. hm.. ez már nem fér a háti konténerbe se. Pedig ha látnád az én szolgálati táskámat..
Ez egyébként jó kép. Két dolog is eszembe jut róla. Az egyik a Tükör a tükörben Micheal Ende novellagyűjtemény, csak abban hálóba gyűjti a fiú mások dolgait, és ezért nem tud felrepülni a végén. Szóval néha ki is kell pakolni abból a hátizsákból, ne húzzon le.
A másik a Chihiro Szellemországban című meséje Miyazaki Hayaónak. Ebben a végén van egy halál analógia, egy vonat, ami "már csak oda jár". Az egyik állomáson leszállnak az öregember/öregasszony árnyak, akik a hőseinken kívül utaznak még a vonaton. Nincs arcuk, tényleg csak olyanok, mint egy árnyék, és a csomagtartóból leszedik a csomagjaikat. Ezen a részen mindig sírok, és arra gondolok, hogy remélem az én halottaim teher nélkül szálltak le arról a vonatról. Találtam róla egy jó képet: https://www.imdb.com/title/tt0245429/mediaviewer/rm126550784?context=default
Pajzánság kizárva . Komoly dógokról' van itt szó kérem szépen , nem holmi "kufferek"-ről .:-)
Nekem van egy képzeletbeli hátizsákom ... már olyan gimnazista korom körül magamra vettem . Ebbe rámoltam előbb a szüleimtől , később a páromtól , még később a saját szépséges gyerekeimtől vélt vagy ténylegesen kapott felületi sérelmeimet . Amik nem voltak olyan horderejűek , hogy érdemes lett volna harcba szállni értük . Eddig bevált . Csomó konfliktust megspóroltam általa .
Hát, nekem szerencsém van, nálunk a felelősséghárítás nem jellemző, mindketten elismerjük, ha hibázunk, és hát a hibáink se akkorák, hogy szakításhoz vezessenek. :) Főleg emiatt lassan 24 éve nem ismerek közvetlenül olyan férfit párkapcsolatban, aki felelősséget hárítana.
Egyébként azt se mondtam, hogy nem ismerek olyan nőt, aki nem vállalja a felelősséget, csak azt, hogy ez nem női tulajdonság, férfiak ugyanúgy hajlamosak rá, magam is több exemet fel tudnám sorolni kapásból, aki nem vállalta a felelősséget az elszakadt gumi miatt, aki az én "hibámra" (első voltam neki) hivatkozva megcsalt, vagy olyan, aki egy rémes kapcsolatot lezáró viszonylag normális szakítás után 8 évvel kezdte újra a gaslightingot és annak kifejtését, hogy én hány és milyen módon vagyok hibás a szakításunkért. Amellett is, hogy ő csalt meg és én szakítottam vele, ebben egy percig se volt vita.
A felelősség hárítása szerintem valami visszacsúszás a gyerekkorba. Amikor a gyerek rossz fát tesz a tűzre, már egész kicsi korban simán letagadják, ez az emberi természet része. Sok ember ezt kinövi, megtanulja, hogy ha hibázik, elismerje és a megoldásra koncentráljanak. De legalább ugyanennyi van, aki stresszhelyzetben, szembesítéskor a kétéveskori énjével reagál, mint a te párod is. Ha még azt írtad volna, hogy nőknél gyakoribb, vitatkozni se tudnék, mert a nők gyakrabban szeretnek védtelen, gyámolításra szoruló lényként párkapcsolatban lenni, és minél férfiasabb valaki, annál valószínűbb, hogy egy "gyenge nő" lesz a párja. Ezt egyébként te is számtalanszor írod, hogy vannak férfias tulajdonságok és nőiesek, tehát talán nem járok messze a valóságtól, hogy te szereted az ilyen kis gyámoltalan nőket. És biztos nagyon cuki, amikor arról van szó, hogy kinyisd neki az uborkakonzervet, vagy lecsapd a pókot, csak amikor valaki úgy érzi, hogy nincs más módszere egy helyzetben, mint egyrészről a sunnyogás, másrészről a másik manipulálása, hogy elérje a céljait, akkor az manipulálni fog. Tehát, amíg gyámoltalan nőt választasz, hacsak nem teljesen életképtelenül és ambíciók/vágyak nélküli az illető, addig mindig a pakliban lesz egy esetleges csalódást, hisztiroham és könnyek árjában. És ezt azért írom, mert magam is ismerek ilyen sunnyogó nőt. De ismerek olyan pasit is, aki ugyan nem sírva fogadkozik (olyan is van), hanem csapkod és megsértődik, miután csalódást okozott. De ez mindkét esetben az eszköztelenség vagy ha úgy tetszik, a gyengeség jele, ha valaki nem tudja elismerni a hibáit és a végsőkig tagad.
Bocsánat a bogárkáért ! (újabban mintha kezdenék rászokni ...:-D)
" .... ha valami párkapcsolati baj történik, akkor az énmiattam történt."
Hmm... nem nagyon lehet erre okosat mondani . Annó én legyintettem az ilyenre , ha nem csontig hatoló volt a téma , magamban meg azt gondoltam amit akartam . De ha komoly dologról volt szó , "vérre menő" vitába is beleálltam .
Neked nem menne az ilyen hátizsákba való pakolás ? Vagy már tele az a hátizsák ?
Te az a szerencsés férfi vagy, akinek elég a sikerhez az amit a nők tanítanak.
És őszintén irigyellek is érte, mert én is így éltem huszon.. hm-hm.. inkább tizensok évig. (a huszonpárban már volt soksok kérdőjel)
Az összekovácsoló helyzetek nálunk is megvoltak, de semmi nem elég.
Abban igazad lehet hogy együtt kell nekifeszülni a problémáknak - de amikor nincsen rád utalva a nejed, akkor nem megbeszélitek a problémákat hanem ő elmondja neked hogy hogyan is kellene megoldani(megoldanod) azokat.
Én okosat mondani azért nem tudok (csak okoskodni) mert idáig elégé mázlim volt párkapcsolati téren. Én 46 vagyok. Az életem első felét kalandoztam, szerencsére nagy merítés volt a könnyűvérű nőkből, a másik felét a feleségemmel töltöttem. Olyan 21-22 lehettem, mikor elkezdtem gondolkodni egy valóban komoly kapcsolaton. Ekkor 23 évesen ismertem meg a nejem, idáig jó választásnak tűnik:)
De az hazugság lenne, ha azt írnám, hogy nem kell "viselkedni" egy házasságban. Nagy ajándék az élettől egy normális(abb) társ, de ha minden klappol, akkor is bele kell tenni a munkát egy kapcsolatba. Mert a tündérmesék a filmvászonra valók. Az élet meg tele van egy csomó geci dologgal, amivel együtt kell szembenéznetek. És igen itt bármi is lehet. Akár egy nálad helyesebb faszi, akár a feleségednél nagyobb mellú nő. Egy betegség, a gyermeknevelés nehézségei, anyagi vagy egészségügyi problémák, szülők elvesztése.
De ezeket meg kell tudni beszélni. Együtt kell nekifeszüli a problémának.
Szerintem nálatok ez nem így volt. Különben még most is együtt lennétek.
Ja, ezekben az is benne van, hogyha szemlesütve is, de oda kell néha állni a másik elé, és bevallani, ha pöcs voltál. Ne aggódj, ez nekem is tök szarul megy, inkább igyekszem "nem pöcs" lenni:D
"Sose kelljen belátnod hogy a nők nem olyanok mint ahogy ők gondolják magukról és mondják neked."
Bogarkám a férfiak sem olyanok .:-)
Nagyon kevés ember van , aki tökéletesen ismeri önmagát ... tán' nincs is olyan . Hisz/képzel valamit magáról , de a kívülálló nem azt látja . Vagy mert nem ismeri eléggé , vagy mert felületesen ítél , vagy mert az a másik játszmázik .
Az meg , hogy valaki nem akarja elismerni (sőt tagadja) ha hibázott/nincs igaza , az kizárt , hogy csakis a nők tulajdonsága . Sőt ! :-D
Marha nagy türelem kell egymáshoz egy kapcsolatban . Szerintem csak akkor működhet , ha őszinték legalább egymáshoz . Önmagunkat akár be is csaphatjuk , ha a párunk ezt nem bunkósbottal akarja számunkra megvilágosítani . Ha nem életbevágó , rá kell hagyni a másikra ... szerintem .
Szia Pókasszony, annyi elég hogy te nem látsz ilyen női tulajdonságot hogy túlzott felelősséghárítás - a többi az a megértő jószándékod bizonyítéka.
Amúgy nem nyúltam én mellé, mindkét feleségválasztásom (azokban a pillanatokban) tökéletes volt.. se kilencvenkettőben se tavalyelőtt nem voltam jövőbelátó.
Az hogy a konkrét esetről csak a teljes tudás ismerői mondhatják azt hogy anyjaként nem lehetsz jó apja a fiadnak.. hm.. szerintem nem csak ők.
A halványlila soraid éleslátásról is árulkodnak - de nem panaszkodni akarok a saját élményeimről, hanem a saját tapasztalatot könnyebben tudom indokolni és magyarázni mint valaki másét.
Azééé van ám akivel ezeket a tapasztalatokat élőszóban is megbeszélhetem. Amit élőszóban is kérdőjelesen hagytunk, azt teszem fel itt kérdésként.
Figyelj, én pl. nem tudok erre mit írni. Az tök rendben van, hogy sajnállak, hogy kétszer is mellényúltál a párválasztással, de ahogy Igor is mondja, nem érzem úgy, hogy ez a felelősséghárítás kifejezetten női szokás lenne. Szerintem mindenkivel előfordul, hogy nem érez magáénak egy vádat, és visszautasítja, és ebből következőleg az is, hogy nem akarja elismerni a hibáját.
A konkrét esetre meg nem tudok mit mondani, mert egyrészt nem tudom, mi történt, csak sejteted, hogy ez volt az utolsó csepp egy pohárban, másrészt te az érem egyik oldala vagy, az igazságot azt csak azok tudják megítélni, akik mindkettőtöket ismernek és egyikőtökkel szemben sem elfogultak -- tehát senki. ;)
Remélem, hogy a következő párod és a fiad következő partnere jobb lesz! ♥ Mert ennél jobbat egy ilyen gyászos időszakban nem tudok mondani, csak optimistán biztatni, hogy na, legközelebb már majd sikerül.
(Emlékszel, amikor a játszmázásról kezdtünk beszélgetni? Egy kicsit ez is olyan, mintha itt szeretnéd ismeretlenekkel folytatni a vitát, amit a való életben talán lezártál, hogy elmondhasd, ami még benned maradt kimondatlanul. Talán egy kis idő elteltével megpróbálhatnátok újra megbeszélni, esetleg baráti moderáció vagy párkapcsolati tanácsadó mellett. Ez nem azt jelenti, hogy kibékültök, csak azt, hogy megismeritek a másik oldal álláspontját szemrehányások, bőgés és hiszti nélkül és ezzel a tapasztalattal/tudással felvértezve mindketten jobban csinálhatjátok a következő kapcsolatotokban.)
Itt már estefelé van, és nem akar senki véleményt mondani hogy miért is menekülnek a nők a felelősség .. izéé.. a hibáját elismerő társ szerepe elől.
Akkor mesélek.
A nőhatalom (a férfijánál erősebb nő) amit nem tud kezelni a nála maradt családmaradványban, annak a hosszú távú következményeiről csak sopánkodás van.. az összefüggést nem illik észrevenni.
Jön a legkisebb fiam dühöngve hogy hadd tomboljon itt a harmadik szomszédban is a fahasogatással, mert otthon már minden kézbe fogható vastag fát szíjjelabriktolt és még mindíg nem nyugodott le.
Mert szerelmi bánat...
Próbáltam belevonni a kerti nagykapu építésébe, de mondta hogy nem bír egyhelyben maradni - ekkor jutott eszembe hogy az átépített enduro 125 -össel elküldöm az erdőre hogy hadd nyugodjon a menetszéltől. És bevált a dolog : leellenőrizte a kint maradt fél köbmétert hogy nem lopták-e el, lenyugodott a tehetetlenségből mert a motorozásnál már csak a lovaglás a jobb figyelem-elvonó, és utána képes volt segíteni befejezni a nagykaput.
Nem a vaddisznók kint tartása a lényeg, és nem az esti három kilométer motorozás.. hanem hogy az nem tesz rendet egy tehetetlen kamaszfiú elméjében hogy dühöngd ki magad - márpedig az édesanyja nem tudott ennél jobb megfejtést. Ha lábon csapja magát a háromkilóssal, akkor persze új lap kezdődik.. de egy férfikezdeményt nem úgy kell jól kezelni mint egy nőkezdeményt. És ha rossz beidegződések ragadnak meg, akkor nincsen mibe kapaszkodnia amikor felnőtten találkozik férfiproblémákkal (amiket megoldani nem elég az erőpazarlás kifulladásig)
A tehetetlen emberek agysejtpazarlása pedig elkerülhetetlen tévút..
