A fönti Tolma > Tolna változás esetleg azonban megengedi azt is, hogy a szóba jövő személynévi háttérbe beemeljük a Tolma személynevet is: 1200 k.: Oluptulma ~ Tulma, [1280]: Tulma(ÁSz. Tulma), bár erről BENKŐ LORÁND azt tartja, hogy Anonymus kreálta helynév alapján (1998: 19, 54).8 Mindezt figyelembe véve úgy vélem, Thelena ~ Tolna nevének eredetét totovábbra is inkább bizonytalannak tarthatjuk, s egyetlen szóba jöhető magyarázatának— az itt említett fenntartásokkal — a személynévi származtatást tekinthetjük.
táltos – ‘sámán, természetfölötti képességű ember ‹a magyar ősvallásban›; ‘csodás képességekkel bíró mesebeli (ló)’. Származéka: (meg)táltosodik. A ~tált- alapszava ősi örökség az ugor korból: vogul túlt (‘könnyűszerrel’), osztják tolten(‘varázserővel’), tolt (‘láz’). A magyar szó denominális -s képzővel alakult, eredeti jelentése ‘varázserővelbíró’ lehetett.
A Bécsi codex irója a magus szó értelmében használja: „Parancsolá kedég király, hogy egybe hivattatnának az oltáron nézők, és a táltosok“ (magi). „Tudakozik illen nemő igét menden oltáron nézőtől, és táltostól.“
A fentebbi pontok szerint a tátos vagy táltos szóban a mondottak nyomán valami titkos, titokszerü rejlik; amidőn törzsben legközelebb jár hozzá a mongol dalda v. daldu am. titkos, rejtélyes; és titok, rejtély (secret, mystérieux; le secret, le mystére), mely tehát magyar s végzettel: daldá-s v. daldu-s am. titokkal, v. rejtélylyel, v. titkos dologgal biró v. foglalkodó.Akik a táltos vagy tátos szóban a tudás v. tudákosság alapfogalmát veszik kiindulási ponttul, azok törzsi és fogalmi rokonságban állónak a tud, tan, tana, tanács szókat vélik,midőn legközelebbnek tartják hozzá a finn taitaa- azaz ,tudni’ igét; s némelyek viszonyba hozzák az egyiptomi Thaut v. Taut v. Thot szóval (bölcseség és tudomány istene) úgy a germán Tuisto stb. szóval is.
A szócsalád til- töve bizonytalan eredetű. Nem túl meggyőző feltevés szerint maga is származék, atitokalapszavának ti- elemébőlvaló mozzanatos -l képzővel. A ~ mozzanatos -t, a tilos deverbális -s képzővel alakult ki (mint pl. teljes).
titok – ‘mások előtt leplezett, elhallgatott dolog’; ‘megmagyarázhatatlan, rejtélyes dolog’: a természet titkai. Származékai: titkos, titkosít, titkol, titokzatos, titoknok, titkár, titkolózik. A szócsalád feltehető tit- alapszava talán ősi ugor örökség: vogul tujt- (‘elrejt, eldug’); a -k deverbális főnévképző, mint a nyomdok, szándék szavakban. A titoknok, titkár, titokzatos nyelvújítási szóalkotások. Lásd még tilt.
E szerint a titok gyöke tit nem egyéb, mint vagy a tilt igének egyszerű alakja, az l hangnak kihagyásával, vagy pedig a til gyökben levő látváltozott t-vé, mint a régies ,képmutaló’ ma ,képmutató’, vagy megfordítva a régies ,porosztó’ ma ,poroszló’ szókban. Hasonló ezekhez ,melencze’ és ,medencze’ t i. ebben t helyett a legközelebbi rokon d áll. Lehet a til és tit gyökök között oly viszony is mint sül és süt, nyil(ik) és nyit között. Vámbéry szerént ujgur nyelven a tit-mak (tilt-ani, meggátolni) ige törzse csakugyan tit. V. ö. TIL; TILT. Egyébiránt legközelebb áll a tit gyökköz az orosz taity (Gyarmathi). Budenz J. pedig a ,titok’ szóval több finn stb. szókat egyeztet: finn kätke-elrejteni, kätkö, rejtek, lapp čäke-elrejteni (abscondere, occultare), čäko (celatum, arcanum), čäkon le (in occulto est); čäkos (occultus), finnlapp čiekka-elrejteni, čiekko, čiekkos rejtekhely; mordvin käše-elrejteni stb.
TIL, (2), elavult név- és igegyök, melyből tilalom, tilos, tilt és a régies tiloszik származtak, s melyek mindnyájan némi erkölcsi távolításra vonatkoznak, mennyiben ami tiltatik, vagy tilos, tilalmas, ahhoz közeledni nem szabad, attól távolodni, tartózkodni kell; s a régies tiloszik épen am. tartózkodik. Ezen alapeszméből kiindulva legvalószinűbbnek látszik, hogy a til nem egyéb, mint hangzóváltozattal módosított tal, tol; amabból t miveltetővel lett til-t, mint a kel, telik, alik, válik igéből kelt v. költ, telt v. tölt, alt v. olt, vált. E szerint a til mint elavult főnév annyit tenne mint távol, honnan tilos am. távolos és tilt am. távolít, távollá tesz.
Egyezik vele legközelebb a votják tod-, erzamordvin soda-, melyek szintén azt teszik: tud-ni; nem különben a régi hiungnu (hún) tusi, mely Deguignes szerént bölcset (tudót), különösen bölcs királyt jelentett; a mongol tüszü-kü (préméditer) honnan: tüszetei (prudent), tüszele-kü (comprendre), tüszüb (combinaison) stb., toda v. todo (klar, deutlich), csida-khu (können, vermögen). Továbbá rokonok Vámbéry szerént csagataj nyelven: tuj-mak am. megtudni, megérteni, felfogni; és oszmanli nyelven: dujmak am. érezni, megtudni, hallani; Budenz J. szerént pedig a finn tietä- am. tud-ni, tiedusta- tudakoz-ni, taita- (können, verstehen), az észt teed-, teäd, a lív tiedö-, a lapp tete-, taide-, a finnlap diette- am. tud-ni. Végül idesorozható a peres dákh-tan, másképen: dán-isztan 1) scire, intelligere, percipere, cognoscere; 2) putare; 3) discernere, distinguere: 4) posse. (Vullers); innen dánis tudás, dáná tudó, tudós, bölcs; a zend dáó tudó(in fine compositorum = sciens. Vullers).
Tolmács szavunk lehetséges hun eredete:
Tilmic - Tilmac - Talmács - Tolmácshangváltozások okai a korabeli lejegyzésekben:
Kazir -Kazár hangváltozások / ITIL - ETEL - ETIL - ATIL hangváltozások / Megyer - Magyar / Endre - András stb
"A Ravennai Geográfus akacir-kazár azonosságról szóló tudósítását nagymértékben támogatja az a tény, miszerint két örmény forrás is kazárokat jelez a IV-V. században a Kaukázustól északra, márpedig a mondott idõben a mondott területen éppen az akacirok éltek, tehát szinte lehetetlen, hogy a szóbanforgó örmény források ne õket nevezték volna kazároknak. Az is súlyos érv a latban, hogy a kazárok megjelenésével az akacirok nem szívódhattak föl,márpedig a kazár név nyugati forrásokban való megjelenésével egyidejûleg eltûnik az akacir név. Jellemzõ, hogy Németh Gyula (aki egyébként a kazárokat türköknek tartja) az akacirokat finnugornak valószínûsíti [23], míg Joseph Marquart [19] az akacirokat egyenesen a magyarság õsének tekinti! A különbözõ forrásokban elõforduló kazar-kazir kettõsség oka talán az archaikus mély hangrendû "i" hangban rejlik, nevezetesen hogy e hangot a görög és a latin nyelv - hiányos hangrendszere lévén - néha "i"-ként, néha pedig "a"-ként adta vissza. Erre a többes jelölésre a kazárok mellett több rokonnép esetében is van példa: magyar-magyer, szabar -Zobor -szaber -szabir, avar-avir, ungar-venger stb.. (A szabar ill. Zobor alak magyar helynevekben és Bíborbanszületett Konstantinosznál, a szaber alak Theophanesnél, az avir alak pedig Jordanesnél fordul elõ.)"
-----
"Arra, hogy a modernkori nyelvészet mennyire visszásan kezeli a koraközépkori írók által használt török jelzõt, a következõ is jellemzõ példa: Al Biruni [1], [31]) X. századi perzsa-arab író közli, hogy az "alánok nyelve a chovarezminek és a besenyõk török nyelvének keverékébõl állt." ([31], függelék 28. old.) Abban viszont a legtöbb modern nyelvész egyezik meg, hogy az alán nyelv a mai oszét nyelv õse, és e történészek jelentõs része e nyelvet iráninak tartja. Tehát az alán nyelv nem lehetett még "részben sem török"! Ennek fényében Biruni közlése csak úgy magyarázható, ha az általa "török"ként aposztrofált besenyõ nyelv nem volt a mai értelemben török! Arról nem is beszélve, hogy a chovarezmi nyelv sem éppen mondható tiszta iráni nyelvnek, ugyanis a perzsa nyelvjárásokat a koraközépkori arab írók jól ismerték, viszont a chovarezmi nyelvrõl ilyeneket írnak: "különálló" (Istahr), "Horezm nyelve érthetetlen" (Al Muqaddasï) ( [13], 44. old.). Éppen úgy, mint a kazároké. Ebbõl a "török" illetve "különálló" nyelvbõl ugyan hogyan állhatott volna össze egy "iráni" nyelv?
Biruni adata természetesen megint csak nem a hivatalos verzióval, hanem Joszef Ben-Gorion közlésével találkozik, aki szerint a besenyõk és alánok testvérnépek! (Biruni az alánok és besenyõk közös õshazájáról beszél!!!) Ami persze megint csak azzal jár, hogy a besenyõk nem lehetnek igazán törökök, de az alánok sem lehetnek igazán irániak. Hanem mint a kazárok: "nyelvük nem hasonlít sem a törökhöz, sem a perzsához" . (Mindezeknek ismeretében talán az úz-jász kontinuitás gondolata sem tûnik kapásból félresöprendõnek! Pláne, ha Maszúdinál basanak és yasni közös õstõl származnak. A szaltovói "alán" kultúra területe is mindenesetre kísértetiesen abba az irányba esik, amerre Bíborbanszületett Konstantinosz Atelkoi ovszov-ot emleget. Azt se felejtsük el, hogy a Nyesztor-krónika szerint is a besenyõk Árpád magyarjainál korábban jelentek meg Kelet-Európa nyugati felében. Ez a sok egybeesés aligha lehet véletlen.)
Láthatjuk tehát, hogy a kazároknak mind a nyelvére, mind a rokonaikra vonatkozó kortárs forrásadatok egymással csodálatos összhangban állnak, s ebbe az összhangba csupán egyetlen fals hang hasít recsegve bele: a hivatalos akadémiai történészeké, akik a kazárokat mindenáron töröknek akarják beállítani. Nekünk magyaroknak különösen fontos tudnunk, hogy az egykori kazárokban nem egy bennünket iga alatt tartó török népet, hanem édestestvért tisztelhetünk. Ezen testvérnép történelmének fõ örökösei mi magyarok vagyunk; se történelem emlékét elsõsorban a mi kötelességünk újra felfedezni, megõrizni és megbecsülni."
----------
1. A X. század elõtti kútfõk
A források. Plinius (Kr. u. I. század) India vidékén kazirokat mint szkítákat említ: "ab Attacoris gentes Phruri Tochari et jam Indorum Casiri introrsus ad Scythas versi" (Historiae Naturalis L. VI., [18])
A 700 körül író Ravennai Geográfus a kazárokat az ugyanott mintegy száz évvel korábban lokalizált akacirokkal azonosítja, s közlésében ismét feltûnik az elõbb már szereplõ kazir név: "Item ponitur in locis plantiis longe lateque nimis spatiosissima [patria] que dicitur Chazaria, quos Chazaros super scriptus Iordanis Agaziros vocat, per quam Chazirorum patria plurima transeunt flumina inter cetera fluvius maximus qui dicitur Cuphis" ([26], Szójegyzék, 82)
Chorenei Mózes örmény író az V. században már kazár néven említ egy népet a Kaukázus vidékén: "Északi Szármáciában számos nép lakik, úgymint kazárok, hunok, bulchok, basilok, abházok, kud- vagy guda-makarok és masszagéták." (Moses Chorenensis Geographia) Ugyanõ másutt: "(Valarsesnek, 194-214) ... országlása idején az északiak, azaz a kazárok és basilok egyesült csapatai SzurhabVenaszep nevû királyuk vezérlete alatt a tzur-kapun betörtek ..." (Historia Armeniae). Eszerint már Kr. u. 214. elõtt kazárok éltek a Kaukázustól északra!
József király levelében ez szerepel: "Apáink nyilvántartásában azt találtuk, hogy atyáink egyikének, Togarmának tíz fia volt (a nevek egy részének elmásolása valószínû!), s ezek név szerint a következõk: 1. Agiôr 2. Tirôsz 3. Avôr 4. Ugin 5. Bizel 6. Tarna 7. Kazar 8. Zagur 9. Balgôr 10. Szavvir (szabir). Mi Kazártól vagy Kozártól származunk." Joszef Ben-Gorion feljegyzése héber másolásban és arab fordításban is ránk maradt (sajnos ezekben is erõsen valószínû egyes nevek elmásolása). A héber szöveg szerint:
"Thugarmának tíz fiúból álló családja volt, a leszármazottai név szerint: 1. Kozar 2. Pacinak 3. Aliqanosz 4. Bulgar 5. Ragbiga (Ragbina, Ranbona) 6. Turqi 7. Buz 8. Zabuk 9. Ungari 10. Tilmac (Tilmic). Ezek mindnyájan nyugaton élnek és lakhelyeiket saját nevükrõl nevezték el. Az Ethel folyónál is laknak még, ez az Elatach. Ungari, Bulgar és Pacinak sarjai egy nagy folyó, a Duna mellett laknak."
Az arab verzió szerint a testvérnépek nevei: 1. Khazar 2. Badsanag 3. Asz-alân 4. Bulghar 5. Zabub 6. Fitrakh (Kotrakh?) 7. Nabir 8. Andsar (Ajhar) 9. Talmisz 10. Adzîgher 11. (az arab átírásban egy tizenegyedik törzs is szerepel) Anszuh.
Mindjárt szemünkbe tûnik a Joszef Ben-Gorion feljegyzésében szereplõ Pacinak ill. Badsanag név, amelynek talán Bizel felel meg József király listájáról, de mindenképpen besenyõket jelent. A Tilmac név is kétségkívül a besenyõk Talmács nevû törzsét jelenti.A besenyõk eszerint testvérnépei a Kozar, Bulgar és Ungari népeknek (ez X. századi adat!). Sõt Joszef Ben Gorion írja, hogy ezek közül Ungari, Bulgar és Pacinak az õ idejében a Duna mellett élnek, tehát félreérthetetlenül a magyarokról, bolgárokról és besenyõkrõl van szó! Ha e listák népei közül egyesek török, míg mások magyar nyelvûek lettek volna, a héber tudós minden bizonnyal nem írta volna õket legközelebbi testvérnépeknek! (Lásd alább ezzel kapcsolatban Maszúdi adatát is.) Ez egy igen erõs bizonyítéka annak, hogy a listákon szereplõ népek legalábbis közel magyar nyelvûek voltak. (Egyébként az arab írók midõn " jelzõ nélküli" törököket emlegetnek, a kirészletezéskor mindig a karlukokat, kimakokat és rokonaikat sorolják föl, és soha nem a fenti listákon szereplõ népeket!)
Szintén azonnal szembetûnõ, hogy az alánok (Aliqanosz, Asz-alân) is a kazárok testvérnépei, éppen úgy, mint Zakariás rétornál. Lám, a hivatalos álláspont szerint a kazárok töröknyelvûek, míg az alánok iráni nyelvûek voltak; a fentiek szerint viszont testvérnépek, tehát nagyjából egynyelvûek - amint az Zakariás rétor közlésébõl is külön kitûnik.
2. Hun népek, hun nyelv, hun tolmácsok
Zakariás rétor fentebb idézett közlésében tehát szerepel tizenhárom "hun" nemzet, amelyek a Kaukázusban, a kapukon belül élnek, név szerint az onogur, ugor, szabar, bolgár, kuturgur, abar, kazár, dyrmyr (?), saragur, barszil (?), káliz, abdél és eftalita népek. A hun jelzõ és a két legutóbbi név nagymértékben alátámasztja a kazár és a vele rokon népek fehér hun eredetét. Az egész közlésben talán az a legfeltûnõbb, hogy a tizenhárom "hun" nép elõtt felsorolt népek mindegyikénélmeg van említve a nyelv ill. a saját nyelv, a tizenhárom hun népnél viszont éppenhogy nincs!Mindennek a tetejébe: Zakariás rétor éppen itt és éppen e népekkel kapcsolatban még használja is a "hunok nyelve" kifejezést, méghozzá egyes számban!!! Az is figyelemreméltó, hogy a tizenhárom népen kívül más "hun" nemzeteket is felsorol Zakariás (alánok, ddw és az egyik bolgár csoport), s amelyiknek ezek között a többitõl elütõ nyelve van - az egyik bolgár csoportról van szó -, azt azonnal meg is említi! Mindez erõteljesen támasztja alá azt, hogy az együtt említett tizenhárom nép viszont teljesen azonos nyelvû! Ehhez fontos adalék a következõ: a hivatalos történetírás a magyarságot éppen az V. századtól "onogur kötelékben" szerepelteti, s ezek az onogurok a szabirokkal és avarokkal együtt szintén szerepelnek a tizenhárom felsorolt kaukázusi nép között. Namármost a felsorolt népek eme nagy száma ilyen kis területen csak úgy lehetséges, hogy az egyháztörténet-író az ott élõ legkisebb népeket is belevette a felsorolásba.
Nota bene: a magyarok valamely név alatt explicite szerepelnek a felsorolt népek közt, akármi is volt közöttük a köteléki viszony. (Hacsak nem éppen az az igazság, hogy a magyarság több nép egyesülésébõl jött létrea szóbanforgó népek közül, ami sokkal valószínûbb, hiszen a IX-X. századi magyar haderõ csak nagylétszámú -Európában az egyik legnagyobb - népességgel magyarázható. Ez esetben inkább beszélhetnénk arról - ha már valaki ilyeneket szeret emlegetni -, hogy az onogurok kerültek magyar kötelékbe.) Szumma szummárum: a felsorolt népek közt ott vannak a magyar nyelvû magyarok. Ha pedig nyelvük elütött volna a többi felsorolt nép (pl. kazár, szabir, onogur, avar, káliz) nyelvétõl, azt Zakariás rétor okvetlenül közölte volna. Hiszen az elõttük felsorolt népek mindegyikének említésekor (Grúzia, Aran, Sziszgan, Burgar), kiemeli, hogy õk "külön nyelvvel bíró " nemzetek. A többi tehát -a magyart is beleértve - ugyanazt a nyelvet beszéli. (Továbbá ha csak arról volna szó, hogy a bulgárok a türk nyelv egy másik dialektusát beszélik, mint a tizenhárom felsorolt szintén török nép, akkor igencsak furcsa lenne, ha ezt Zakariás rétor kiemelné, midõn a magyarok sokkal eltérõbb nyelvét említés nélkül hagyja!)
E népek többsége (avarok, uturgurok, kuturgurok, onogurok, ugorok, kazárok-kabarok, kálizok stb.) egyébként egymás után csapódott le a Kárpátmedencében, s ha ezek törökök lettek volna, akkor a török lett volna a Kárpát-medence integráló nyelve, nem pedig a magyar. De az a magyar lett, s egyelõre máig az. Sõt a XI. századi helynevekbõl tudjuk (Kniezsa István nyomán), hogy a Kárpát-medence a X-XI. században - elenyészõ szigetektõl és a peremvidékektõl eltekintve - színmagyar nyelvû volt. Tehát a tizenhárom felsorolt kaukázusi nép nyelve is közel a magyarral azonos volt. Ezzel vág egybe Bíborbanszületett Konstantinosz közlése is, mely szerint a kazárok és magyarok nyelve egymástól csak dialektusban különbözött ("... a turkokat a kazárok nyelvére megtanították, és mindmáig megvan ez a dialektusuk").
A görög császár pontosan tudta, mit ért dialektus alatt. (Egyébként is, török nyelvû kazárokkal [és szabirokkal, avarokkal, onogurokkal, kálizokkal stb.] számolva, a császáríró "a turkokat a kazárok nyelvére megtanították" és "tudják a turkok másik nyelvét is" tudósításai olyan totális török-magyar kétnyelvûséget jelentenének - török nyelvi túlsúllyal -a X. század Magyarországán, ami egyszerûen nem lehet igaz, hiszen a száz évvel késõbbi magyarországi nyelvi viszonyokat már jól ismerjük, s ebben nyoma sincs kétnyelvûségnek, törökség csak elenyészõ százalékban fordul elõ.) Mindez pedig újra csak egyet jelenthet: mégpedig azt, hogy e tizenhárom nép közös nyelve a magyar nyelv volt. (Annyit már a bevezetõben is láttunk, hogy a Nyesztornál elõforduló fehér és fekete ugorok is magyar nyelvûek voltak. Ezt Zakariás rétor közlésébe visszavetítve - amit a népnevek párhuzama miatt föltétlen megtehetünk - már az elõbbiektõl függetlenül is arra kell jutnunk, hogy legalábbis a 'WGR, WNGR és SRWRGWR' népek magyar nyelvûek voltak. Ennek fényében már igencsak furcsa lett volna Zakariás rétor részérõl, ha nem hívja föl a figyelmünket a többi "hun" nép különbözõ nyelvére már ha tényleg különbözõ nyelvûek lettek volna!)
A tizenhárom szóbanforgó "hun" nép egynyelvûsége a fentieken kívül a következõ aspektusból is tökéletesen nyilvánvaló: mint már említettük, Zakariás rétor ezen népekkel kapcsolatban egyszerûen csak "húnok nyelvérõl" beszél, midõn e tizenhárom népet "hún"-nak nevezi. Na most, ha netán különbözõ nyelvûek lettek volna, akkor nem írt volna ilyet, hogy a szent könyveket lefordították "a húnok nyelvére" , hanem természetszerûleg így írt volna: a szent könyveket lefordították "az onogurok nyelvére" vagy: "a kazárok nyelvére" stb. és a "a húnok nyelve" kifejezést egyáltalán nem használta volna! (Pláne, ha más népek esetében akkora figyelmet szentel a saját nyelvnek!!!)
A Koppán (Katapán) nemzetséget, s annak eredetét Anonymus irta le honfoglalás történetében, mely szerint Pannónia meghódítása után Árpád Ketel "kun" vezérnek "…nagy földet adott… a Duna mellett, ott ahol a Vág folyó beletorkollik. Itt utóbb Ketel fia Alaptolma várat épített, és azt Komáromnak nevezte. Ennek a várnak a szolgálatára odaadta mind a magával hozott, mind pedig a vezértől nyert népnek a kétharmadát. Hosszú idő után ezen a helyen temették el pogány módra magát Ketelt meg fiát Tolmát."
A fenti elbeszélés forrásanyaga valószínűleg Anonymus kancelláriafőnökétől Katapán püspöktől származhatott. A levéltárak fennmaradt adatai szerint a Ketel fiától Alaptolmától leszármazó Katapán vagy Koppán nemzetség hagyományai azonban nem Árpád, hanem az államszervezés idejéből valók. Géza és István király idejére tehető a Tolma utódoknak és a Komárom vára és a nemzetségfők alá tartozó népek egyharmad-egyharmad részének a komáromi vár és a királyi udvar alá rendelése is.
A "kun" (kabar) Ketelnek és fiának Tolmának itteni megtelepedésükkor jelentős területei voltak a Duna északi, Komárom fölötti és a Dunától délre eső részein is.
Tolmanyári szállásterületeinek emlékét máig őrzi a Dunától délre eső vidéken Tolma (ma Vértestolna falu neve, mely a Gerecse hegység egyik völgyében, az Almásfüzitőnél a Dunába torkolló Tatai folyó forrásvidékén, az egykori Kovácsi falu mellett fekszik. Ismert Ketel valószínű helynévi emléke, Ketellaka is, a Dunától délre, a Bakony alján.
A Duna déli oldalán, Révkomáromtól (Komárom) kissé srégen állt a nemzetség monostora Koppán-monostor (Koppánymonostor) is. A monostor egyik alapfalát 1955-ben próbaásatással sikerült is meghatározni a Monostori sziget alsó végével egyvonalban a magaslaton.
távol – ‘messze, messzire’; tőlünk távol, távol került tőlünk; ‘nem jelen‹lévő›’: távollét; ‘‹főnévként› messzeség’: a távolban vitorla tűnt fel. Megszilárdult ragos alakulat; egy távolra mutató ősi *ta- névmástőből lett -l ablativusi képzővel, akárcsak atúl. A szó belsejében talán egy további rag, a lativusi -i járult a tőhöz, s az így előállt tá-ol szótagok között a v mint hiátustöltő jelent meg; az is lehet viszont, hogy a v egy ősi, uráli m névmásképző maradványa m ⇨ b ⇨ v átalakulás révén. Az eredeti ablativusi jelentés (‘amonnan’) idővel locativusi, illetve lativusi lett (lásd fent); ez talán a nézőpont váltásával magyarázható: ‘messziről nézve’ ⇨ ‘messze állva és ide nézve’ ⇨ ‘messze állva’ ⇨ ‘messze’. Ennek a fordítottja zajlott le az innen esetében. Lásd még táv, tavaly, távozik, tehát, tékozol, tova, túl.
TÁMAD - A szócsalád igei tám- alapszavának eredetét nem ismerjük, bár bizonyára ősi szókincsünkhöz tartozik; rokonsága (a tám- – táp- tőváltozatokat feltételezve) a támla, támolyog, tántorodik, tápászkodik, táplál szavakat is magában foglalja. Eredeti értelme ‘felemelkedik’ lehetett, ebből levezethető a ‘felkel valaki ellen’, illetve a ‘felemelkedve megtámogat, alátámaszt’ jelentéskör is.
TÁPOS - TÁPLÁL - táplál –Származékok és kapcsolt szavak: táplálék, tápláló, táplálkozik, táp, tápos. A szócsalád igei táp- alapszava bizonytalan eredetű. Talán a támad ige tám- tövének alakváltozata (lásd tápászkodik), amelyhez -lál képző járult; csupán az a gond, hogy ez a képző főnevekhez illik: gyomlál, számlál. A táp elvont alak, s elsődlegesen átvitt értelemben volt használatos: tápot ad a gyanúnak. Összetételi előtagként is kedvelt: tápérték, tápcsatorna, táppénz, tápszer; ‘takarmányanyag’ értelemben való használata (pl. csirketáp) új keletű.
TÁP, (1), (ta-ap) fn. tt. táp-ot, harm. szr. ~ja. Mármár elavult, de ujonnan fölélesztett gyökszó, melyből tápol, tápla, táplál, táplálék származtak. Jelent általán mindenféle eledelt, mely az állati testet föntartja s növeli; különösen az ételek velejét, nedvét, mely mint mondják, vérbe megy, különböztetésül az étel salakjától, söprejétől, mely bélsárrá válva a végbélen kitakarodik. Kétségtelenül származott szó, mutatja a hosszú önhangzó; első része ta gyök, ugyanaz a te, tö gyökkel, mely tömöttet, telit jelent, a második része (ap) hozzá járultával a két a egybeolvad s hosszuvá lesz. Egyezni látszanak vele a szanszkrit dai (Eichofnál am. táplálás), az ételt jelentő latin daps, dapes.
tanít – ‘ismeretet, tudást közöl’; ‘készséget alakít ki ‹valakiben›’: vívni tanítja. Származékok és kapcsolt szavak: tanítás, tanító, tanítvány, taníttat, tanítgat, tanul, tanulás, tanuló, tanulatlan, tanulság, tanulságos, tanulgat, tanulmány, tanulmányi, tanulmányoz, tanulmányozás, tan, tanoda, tanonc, tanár, tanárság, tanári. A szócsalád tan- alapszava ősi örökség az uráli korból: zürjén tun (‘látnok’), votják tunadamsz (‘tanul’), szamojéd tanandang (‘megtanul’). A tan nyelvújításkori elvonás, főleg utótagként eleven (számtan, mértan, orvostan stb.). Ugyancsak a nyelvújítás korában képezték a tanoda, tanonc, tanár szavakat. Lásd még tanács, tanakodik.
TUD
tud – ‘ismerete, értesülése, tapasztalata van ‹valamiről›’; ‘ért és beszél ‹valamely nyelven›’: tud franciául; ‘‹felkészülése nyomán› képes végrehajtani’: tud úszni, zongorázni; ‘‹tárgyatlanul› okos, felkészült, ért hozzá’: nagyon tud ez a gyerek; ‘képes ‹valamire›’: nem tudom behajlítani a bal karomat. Származékai: tudás, tudós, tudat, tudatos, tudatosít, tudattalan, tudatlan, tudatlanság, tudomány, tudományos, tudomás, tudakozik, tudakozó, tudakozás, tudakol, tudálékos, tudákos, tudákoskodik, (ki)tudódik, tudor. Ősi örökség az uráli korból: zürjén töd-, votják tud-, finn tuntea, szamojéd tumta (‘tud, megtud’). A ~ az uráli *tunta alapszónak szabályos folytatója.
Egyezik vele legközelebb a votják tod-, erzamordvin soda-, melyek szintén azt teszik: tud-ni; nem különben a régi hiungnu (hún) tusi, mely Deguignes szerént bölcset (tudót), különösen bölcs királyt jelentett; a mongol tüszü-kü (préméditer) honnan: tüszetei (prudent), tüszele-kü (comprendre), tüszüb (combinaison) stb., toda v. todo (klar, deutlich), csida-khu (können, vermögen). Továbbá rokonok Vámbéry szerént csagataj nyelven: tuj-mak am. megtudni, megérteni, felfogni; és oszmanli nyelven: dujmak am. érezni, megtudni, hallani; Budenz J. szerént pedig a finn tietä- am. tud-ni, tiedusta- tudakoz-ni, taita- (können, verstehen), az észt teed-, teäd, a lív tiedö-, a lapp tete-, taide-, a finnlap diette- am. tud-ni. Végül idesorozható a peres dákh-tan, másképen: dán-isztan 1)scire, intelligere, percipere, cognoscere; 2) putare; 3) discernere, distinguere: 4) posse. (Vullers); innen dánis tudás, dáná tudó, tudós, bölcs; a zend dáó tudó (in fine compositorum = sciens. Vullers).
Telefonálj tolmácstémában nekik... itt valakik nem hiszik el, hogy a magyarban ugyanazon gyökök, melyek a kommunikációra/eszmecserére találóak, idegen származékok a nyelvünkben.
Vagy szervezz meg egy találkát, tálcán kínálkozik a téma. :))))
Besenyő-magyar őstörténet a Hölbling-elmélet szerintBővebben: Hölbling-elmélet
Ellenben a Hölbling-elmélet a források alapján arra jut, hogy a magyarok és besenyők eredete, története, nyelve és kultúrája megegyezik, és igazolhatóan sosem támadták meg egymást, sőt, sokszor szövetségesként harcoltak (főként a görögök ellen) és jelentős kereskedelmi kapcsolatokat tartottak fenn egymással. Miután Hölbling a honfoglalókat egy hódító türk magyar komponensre és egy visszatérő onogur-bolgár komponensre tagolja, mely egymással vérszövetséget kötött (azonos etnikumok vérszövetségének ugyanis nincs értelme), a két nép eltérő őstörténettel is bír.
A türk utódnépeknek minősülő magyar-besenyő szövetség valóban a többi keleti türk utódnép - az oguz-karluk-kimek szövetség - nyomására kel át a Volgán és húzódik a délnyugati kazár területekre. A besenyők az Urál-folyó felől, a magyarok a Belaja-folyó felől közelítik meg ugyanazt a kazár fennhatóság alatt álló területet, a besenyők előbb, a magyarok később érik el. A szóban forgó területet az a nép ellenőrzi, mely a Kárpát-medencéből származik, de ekkor a kazárok vazallusaként az itt élő szláv lakosság felett regnál, s mely a magyar honfoglalók visszatérő komponense lesz. Ezt a néprészt tartják onogur-bolgár eredetűnek és késő avarnak, illetve nevezi a görög forrás szavorti aszfalinak, s ennek vezetőit vajdáknak, melyek közül a legelőkelőbb és első vajda a lebedi vajda (hibásan Levedi törzsfő), aki egy Kijev alatti, Lebednek nevezett vazallus tartomány ura volt.
A fent nevezett népet először a besenyők verik meg, amitől a hungárus nép egyik része a Kaukázusba távozik. Majd a maradékot a magyarok verik meg, mikor azok Kijev segítségére sietnek. A vereség hatására (fekete kun) maradékuk behódol a magyaroknak és Hungária elfoglalására buzdítja őket, amivel megkezdődik a magyar honfoglalás, illetve befejeződik a "besenyő honfoglalás", hiszen ők a hungárusok kazáriai tartományait veszik birtokba hosszú időre.
-----
Bíborbanszületett Konstantin császár A birodalom kormányzásáról című művében háromszor is megadja Besenyőország („Pacinakia”) felosztását és vezetőit is. A leírásból kiderül, hogy a tartományok igazából törzseknek felelnek meg, hisz ugyanazok a tartományok jelennek meg, két különböző földrajzi helyen. A törzsszövetség nyolc törzsből állt, ugyanannyi fejedelem vezetése alatt. A törzsek nevéről Németh Gyula állapította meg, hogy azok egy lószínnév és egy méltóságnév összekapcsolásából állnak. Györffy György módosította Németh Gyula elképzelését, és a besenyő törzsneveket úgy magyarázta, hogy az összetett név első fele az adott törzs lófarkas zászlaját jelentette a második tag pedig méltóságnévből származik. Rekonstruálta továbbá a besenyő törzsek szállásterületét a császár leírása alapján, amiből nyugatról nézve csak az első négy, Dnyeszteren inneni törzs helyét írja le pontosan a császár:
A tulmacs törzs nevének mai magyar alakja atolmács. A császár szerint vezérük 894 körül "Boro (Bula)" volt.
Géza fejedelem és I. István idején újabb kisebb besenyő csoportok érkeztek, akiket szétszórva, az ispáni várak környékén telepíthettek le. Ezekre utalnak az elszórt Besenyő, Besnyő, Beseny, illetve a besenyő törzsek nevét őrző helynevek: Tulmacs→Tolmács,
Talmácsok betelepülése
Az augsburgi csata utáni időszakban Taksony fejedelem uralkodása alatt jelentősebb besenyő népesség telepedett le Magyarországon. Anonymus szerint Taksony fejedelem „a kunok földjéről” hozott feleséget (azaz valójában besenyő földről, hiszen a kunok akkor még nem laktak Európában), ekkor jön be Tonuzoba vezetésével a Talmács törzshöz tartozó csoport. Tonuzoba Heves megye tiszántúli részén, a mai Abádszalók környékén kapott szállásbirtokot, központi szálláshelye Tomajmonostora környékén lehetett, itt volt ugyanis az Árpád-korban a tőle leszármazott Tomaj nemzetség családi központja. Toponímiai kutatások alapján feltételezik, hogy a Tonuzoba vezetésével bejött talmács törzset három felé osztották, feladatuk egy határvédő-gyűrű létrehozása volt. Feltehetően ennek a három törzsrésznek a nyomát őrzi:
A tolmács is török jövevényszó egyesek szerint és még az oszmánok előtt került be a magyarba. ami igencsak kun származást valószínűsít.
-----
Tol + má(c)s szavunk eredetiségének bizonyítéka:
értelme: valakitől valamit tolni , telíteni a másik felé
től-tól = ettől-attól = (határozórag) Az említett dolog mellől, közeléből el.
tőle = tőle – ‘ama helytől, személytől el, belőle eredezve’. A személyes névmás -től ragos alakja, amelyben egy önmagában nem adatolható régi től határozószó rejlik, a tő ablativusi -l raggal.
TOL, áth. m. tol-t. 1) Valamely testet nyughelyéből kimozditva neki feszitett erővel, vagy eszközzel bizonyos irányban odább nyom, előbbi helyétől eltávolít. Előre, hátra, jobbra, balra, föl, le, ki, betolni, eltolni valamit. Ez ellentétből világos, hogy jelen igében alapfogalom a távolítás, és gyöke a távolságra vonatkozó to, hangváltozattal ta, honnan származékaik tol és tal, toliga és taliga, tolicska és talicska ugyanazon értelmüek.
talicska = lásd fenn (szláv átvétel nevetséges!!!!)
tol – ‘nyomással mozdít, taszít, odébb helyez’. Származékai: tolás, toló, tolat, tolul, tolong, tolakodik, tolakodás, tolonc, toloncol. Ismeretlen eredetű szó; a tolonc nyelvújítási alkotás a lelenc, tanonc, védenc s hasonlók mintájára. Lásd még told, tosz.
talál – ‘rábukkan, lel ‹keresés során vagy anélkül›’; ‘valamilyen állapotban lel’: jó színben talállak; ‘eldobott tárggyal, kilőtt lövedékkel célt ér’: szügyön találta a szarvast; ‘‹lövés, célzás› célba üt’: két lövése talált, találó észrevétel; ‘‹kép, leírás› ráillik, egyezik’; ‘‹valamilyennek› ítél, vél’: nem találom célszerűnek ezt a megoldást. Származékai: találó, találós, találat, találgat, találkozik, találkozás, találkozó, találmány, találékony, találomra, találka. A ~ tal- alapszavát -l gyakorító képző egészíti ki (mint dobál, metél). Az alapszó ősi örökségünk az uráli korból: cseremisz tolam, finn tulla, észt tulema, szamojéd tuam (‘jön, érkezik’). A ‘jön, megy’ és ‘talál’ jelentések más nyelvekben is kapcsolatosak: latin venire ⇨ invenire, orosz idtji ⇨ najtji; mi több, a magyar rájön szónak is van ‘kitalál’ jelentése. Lásd még talán, talány.
tulajdon =
A ragadomány kifejezésére pedig legegyszerübb és legrégibb szavaink egyike a dú szó, melytől dú-l,sőt dú-s is származik, a dúl-ból, aj (= av) végzettel származhatott dúl-aj (= duló, dulav), majd ismét don végzettel (mint uj-don, haj-a-don) dúlajdon am. dúló módon (ragadományként) szerzett vagyon, mely utóbb bármely módon szerzett vagyonra is értetett (mint dússzó is), melyből aztán csekély változással tulajdon szó módosult. Ha pedig rokon nyelvhez folyamodunk, a törökben dolaj v. dolajïam. valaminek környülete (circonférence, circuit, les environs (Zenker, Hindoglu), dola-mak igétől, mely am. körülvenni, környékezni (talán ,dolog’ szó is innen ered?); tehát dolaj lesz don (dan) végzettel dolajdon am. valaminek környületéből (való), környületebeli. V. ö. SAJÁT. Budenz J. mint melléknevet (genuinus, proprius érteményében) a lapp tuol, tuola (legitimus, genuinus, justus) szóval rokonítja s a jegyzékben igy nyilatkozik: „Különben azt sejtem, hogy a tulajdon és lapp tula szók eredete azon igében rejlik mely finnül tule-, cseremiszül tol- stb., s mely a magyar talál-banis fenmaradt. A finn tule- azt is teszi: zukommen, gehören. A tul- igének ily értelemben lehet participiuma a tulaj- (= finn tuléja, tulia); don-ranézve V. ö. újdon.“
tolvaj = tolvaj – ‘alkalmilag vagy rendszeresen lopó személy’. Származékai: tolvajol, tolvajlás. Ismeretlen eredetű szó. :)))))
Ezen alapfogalomból kiindulva magyar elemzéssel úgy vélekedhetünk, hogy a tolvaj gyökedú,azaz zsákmány, ragadmány, latinul: praeda, honnan az elavult dúka, am. az öszves dúnak egy osztályrésze, s ebből katonai nyelven dukál am. zsákmányrészűl kijár; továbbá dúméh, am. tolvajméh, mely más méhek kasát meglopja; dús eredetileg kinek sok dúja (ragadománya) van, dúsgazdag. A dú gyökből lettdúl (praedatur), s ebből duló, dulva részesülők. Tehát atolvaj szó közvetlen törzse lehetett a részesülő dulva, melyből j utóhangzással lett dulvaj,módosítva tolvaj; miszerint tolvaj = dúló, mint csalva szokottam csalfa = csaló.
teljes – ‘egész, csorbítatlan, hiánytalan’; ‘a lehető legnagyobb ‹mértékű›’: teljes gőzzel előre; ‘‹valamiben› bővelkedő’: malaszttal teljes; ‘abszolút’: ez teljes képtelenség. Származékok és kapcsolt szavak: teljesség, teljesedik, teljesedés, teljesül, teljesít, teljesítmény, telik, telít, telített, telítetlen, telítetlenség, telhetetlen, telhetetlenség, telhetetlenkedik, tele, teli, telj(e). A szócsalád tel- alapszava ősi örökség a finnugor korból: vogul teül, osztják tel (‘tele’), votjákdol (‘teljesen’), finn täyden (‘tele’). A rokonnyelvi megfelelők névszói jellegűek, de a telik, telepedik, televény arra vallanak, hogy a magyarban az alapszó igenévszóvá vált. Lásd még telek, tölcsér, tölt.
deli -dali = derekas, legmagasabb, legteljesebb erejű
dél= Önálló gyök, és ékvesztő (del) mint ezek is: dér, tél, szél (ventus), s mint olyan rokon tel vagy teliszóval, minthogy a nap legmagasb tetőre hágván ekkor bír legteljesb erővel
dalmány, melyből kiindulva, valószinű, hogy törzse az elavult dalma, melyből származott a Szathmárban divatos dalmahodik, azaz, testesedik, derékbanvastagodik. V. ö. török dolu = tele; és dolmak = telni. Miszerént dolmány vagy dalmány annyi volna, mint dalmára azaz derékra való öltözék. Egyébiránt egyezik vele a török dolaman, dolama, doliman, s a török dolamak is am. begöngyölni,
"Sokkal nagyobb óvatosság ajánlható viszont Moór Elemér nyelvészeti cikkáradatával szemben, mely saj-nos, Kniezsa főműve II. kötetének el nem készülte miatt, sokszor az egyedüli kísérlet marad a szláv jövevényszavak művelődéstörténeti értékelésére. Moór Elemér cikkeinek közös vonása egyrészről a rendkívüli szellemi mozgékonyság, ötletgazdagság, másrészt viszont az, hogy a tárgyára vonatkozó adatok és irodalom összegyűjtését teljesen mellőzi, a jövevényszavak kronológiai adatait figyelembe sem veszi, a történeti és etnikai viszonyokat önkényes feltevésekből kiindulva ábrázolja ós felelőt-lenül általánosít.
Vegyünk egy példát, amelyet kivonatosan Sós Ágnes is ismertet. Moór Elemér 1954-ben áttekintette a magyar lovasterminológia szláv eredetű szavait: kabala, kacola, kanca, poroszka, zabla, peg, paripa.Ezeket szerinte a magyarok a honfoglalás után a Tisza-vidéki lovas szlávoktól (avagy elszlávosodott avaroktól) vették át és erre felhozta, hogy a Tisza-vidéken találhatók a szláv konj ló szóval kapcsolatos Konyár, Konyíts és Konya falu- és dűlőnevek.
Ami azonban a Moór által felhozott szláv eredetű szavakat illeti, a kacola szó a- szlávban ismeretlen. Kanca szavunk, mely a XV. században tűnik fel, szláv eredetű, de с hangjával is elárulja kései átvételét; а X. századi magyar nyelv ugyanis a szláv с hangot í-vel helyette-sítette. A poroszka szó elvonás a poroszkál igéből, mely délszláv eredetű és a török-kori magyar nyelvben tűnik fel. А XIV. századból adatolt zabla szavunk délszláv hangalakú; a régészet bizonysága szerint a magyarok a tárgyat a délszlávokkal való érintkezés előtt is ismerték, nyilván más néven. А XVI. században feltűnő paripa szavunk végső fokon a görögből származik és Kniezsa kétesnek tartja szláv eredetét.
Csupán két szó adatolt а XIII. századtól, a kanca jelentésű kabala és a peg színnév; egyik sem kapcsolható valamely szláv nyelvjáráshoz, és hogy X. századi átvétel volna, semmi sem bizonyítja.
Ami Moórnak a tiszántúli szláv lótenyésztő hely-neveit illeti, a mai Konya dűlőnevek, ha nem újkori családnévből erednek, a középkori Konya személynévre vezethetők vissza. Marad két Árpád-kori szláv helynév: Konyár és Kanyár. Amennyiben ez foglalkozásnévből ered, ami nagyon valószínű, akkor szláv környezetben élő királyi lovászokat jelölt, amikor is a lovászok etni-kuma még mindig ismeretlen marad.
Moór Elemér érvei a tüzetesebb vizsgálatnál helytelennek bizonyulnak és így konstrukciója semmivé válik. A kritika elmaradása azonban Moór Elemért felbátorította, mert négy év múlva a lótenyésztésünk eredetére vonatkozó eredményeire, mint biztos megálla-pításokra építve tovább ment. Szláv eredetű kapál szavunk magyar rúg-kapál összetételét lótenyésztési műszónak fogva fel, a következő megállapítást tette: ,,. . .'rúg-kapál' jelentésű kapál szavunk tanúsága szerint a Felső-Tisza mellékének honfoglalás kori szlávjai szlovákok voltak. ' '
Ehhez megjegyzendő, hogy kapál szavunk föld-művelési terminus és rúg-kapál összetétele valószínűleg magyarban keletkezett. E szónál az átadó szláv nyelv nem állapítható meg, honfoglalás kori szlovák azonban biztosan nem lehetett, mert szlovák nép és nyelv ekkor még nem létezett.
Az újabb régészeti és nyelvészeti irodalomban oly-kor IX-X. századi Szlovákiáról és szlovákokról olvashatunk, ami történeti anakronizmus. Az újkor eleji szlovák népterület a XIII. századig kb. 80%-ban lakatlan volt; a völgyek gyér őslakossága nyelvileg nem volt egységes. Tovább differenciálták a felvidéki szláv őslakosságot etnikailag és nyelvileg a XIII—XIV. századi szláv telepítések és legkorábban a XIV. századtól be-szélhetünk arról, hogy az integrálódás során szlovák nép és nyelv jött létre; maga a szlovák népnév is csak ezt követően tűnik fel. A tót népnév az Árpád-korban is szerepel, de mint a Dráván-túli Szlavónia magyar Tótország neve is mutatja, nem a szlovák etnikum jelö-lésére szolgált.
Ilyen formán a IX. századról szólván Tisza-vidéki szlovákokról, avagy akár moráviai szlovákokról ugyan-úgy nem beszélhetünk, mint ahogy anakronizmus lenne a középkori Tiszántúlon hajdúkról beszélni.
Mindezt azért tartom szükségesnek elmondani, hogy rávilágítsak Moór megállapításainak értékére és felhívjam régészeink figyelmét arra, hogy a megalapozatlan látszateredményeire való támaszkodás tévedésekhez vezethet. Moór eredményeinek kritikája nem lehet Sós Ágnes feladata, de felhozott példánk mutatja, hogy egy ilyen munkában komoly nyelvész segítsége nem mellőzhető."
OPPONENSI VÉLEMÉNY CS. SÓS ÁGNES : „A DUNÁNTÚL IX. SZÁZADI SZLÁV NÉPESSÉGE" C. KANDIDÁTUSI ÉRTEKEZÉSÉRŐL
ARCHAEOEOGIAI ÉRTESÍTŐ 95. kötet 1968
----
KONYA, (kony-a) mn. tt. konyát. Gyöke a görbedést jelent kon , meglágyítva, kony , vékony hangon kön, köny, melyekből köntöl,könyök erednek. Rokonok vele a kan, kany és kun kuny gyökök több, görbed ést jelent szókban, mint : kanyó, kanyar, kancsal , kunik , kunya stb. Megegyezik vele a hellén ndvoi, yóvv, latin genu, német Knie. Jelent általán görbét, alágörbedt, lefelé hajlót. Konya fül disznó, ló } v. csak : konya ló, konya disznó (néhutt : siska disznó). Konya virág, fszál.
Jól láthatjuk hogy szókincs árulóink hogyan dolgoznak. Adott Konyár, Konyíts és Konya falu, amelyből kisütik, hogy a szláv konj ló szóval kapcsolatos.
Hát nem. Teljesen más szóból jön... mégpedig a "konya" - kihalt szavunkból, amely megörződött ezernyi képzett szavunkban. konyul-könyök-vékony stb. kony-kány végű szavakban. Az ért voltak finom kritikusok régebben is, igaz nem jöttek rá minden esetben a szláv eredet tarthatatlanságára, de a konkrét igazolásokat már kétségbe vonták.
hencser – ‘heverő’. Mintegy százéves elvonás a hangfestő eredetű nyelvjárási hencsereg, hencseredik igékből, amelyek a hempereg, hengerít, hentereg rokonságába tartoznak.
köntörfalaz – ‘kertel, mellébeszél, hímez-hámoz’. Az ikerszó-szerű köntöl-farol (‘kocsi az úton ide-oda csúszik’) összetételből való, s így értendő: ‘nem egyenes úton jár a beszéde’. A tisztázatlan eredetű köntöl jelentése: ‘‹kocsi› oldalt csúszik’. Ennek elhomályosulása után afarolnépetimológiás úton vette fel a falaz formát.
gönc – ‘összedobált vagy batyuba kötött ruhanemű’; ‘ócska ruha’; ‘limlom, kacat’. Alighanem elvonás egy tájnyelvi göncöl (‘gyömöszöl, gyűr’) igéből.
Nemzetközi szócsalád a késői latin cancellarius (‘bírósági tisztviselő; hivatalvezető’) nyomán, a cancelli (‘rácsozat, kerítés’) szóból. Az elnevezés eredetileg arra utalt, hogy az illető tisztviselő a bírói emelvényt elkülönítő rácsnál foglalt helyet.
"...manysi, mencsi). Ez történetileg azonos a magyar népnév magy- előtagjával, eredeti jelentése 'ember, nemzetség'. "
---
A manysi név valódi eredete nem olyan eredeti.
A Marót egy dinasztikus név, a Mén szó pedig az ős-szkítában, az óperzsában és magyar nyelvvel rokon nyelvekben férfit jelent. A magyar nyelvben a lótartásban ismerjük ezt a szót, ott is a hím nemet jelöli. Milyen érdekes, hogy az angol és a német nyelvben a man (kiejtve men) is férfit jelöl. Megtaláljuk ebben a formában az ógörög, szanszkrit és a perzsa nyelvben. Egyszóval az indoeurópai nyelvekben. Egy újabb bizonyíték, hogy semmi közünk a medvetotemeket imádó finnugor nyelvcsaládhoz. Tehát a ma magyarnak ismert nép klasszikus európai nép.
MÉN, (2), fn. tt. mén-t, v.~ět, tb. ~ěk, harm. szr. ~ev. ~je. Hím ló, vagy szamár, ép, heréletlen állapotban, alsóbb nyelven:monyas, v. csődör. Ha különösen tenyésztésre használtatik: hágó mén. Költői nyelven jelent általán paripát. Szilaj méneken száguldozó vitézek. „Bár miként kiáltoz, hő ne! hő ne!
Húzza őt a csepegőbe méne.“ Cz. Remete Péter. Mi e szó elemzését illeti, valamint monyas a mony, csődör a cső, (csév, csék) gyököktől, mint ezen hímállat lényeges jegyeitől vette nevét; valószinűen a mén szóban is oly minőség alapfogalma rejlik, mely a hímállat tulajdona. Véleményünk szerént gyöke azon me, melyből a megy, és men származnak.A me oly tiszta gyök, mint a tesz, vesz, lesz igékben a te, ve, le, mint a me-het származékából kitünik. A me gyökből keletkezett az igeneves meő v. mee, öszvevonva mé, mint veő, vő, vé; neő, nő, né; fe, feő, fő, fé, az n pedig kifejlett hang, mint né-ből lett nén, té-ből lett tén, pl. ténfěreg, így lett az eleve eleven, mereve mereven, halava halavan halavány, ő ön, é én (ego), ké kény, s több mások. E szerént mén am. menő, (kanczára menő), hágó, mely utóbbi szó ez értelemben szintén divatozik.
"magy- továbbra is az ugor *manc-ból jön és a manysi és mant' elnevezésekkel rokon továbbra sem kezdtél semmit."
---
Nem véletlenül, nehéz dió. Még nem foglalok állást ez ügyben. Nagyon erős fogalmi kapcsolódások vannak, de túl sok tényezős lehet az eredet attól függően ol. hogy személynév erdetű-e a szó, vagy ez kizárható. Ha kizárható, akkor nem egyértelmű, hogy a MA, vagy a MAG gyök tekinthető-e, a szó véghangzóitól megfosztott részének. Igaz, a kettő nyilván összefügg, de nem mindegy.
"Ma" az a mozgással kapcsolatos gyök, a "Mag (mad)" pedig a közéhez való tartozáshoz, viszonyhoz, vagy közép által meghatározott mozgáshoz (medence, meder, mer, mér, meredek stb. mély/magas, madár) kapcsolódik.
Mint olvashattad, van egy rakás ilyen végződésű sztyeppei nép és a magyar szóképzésbe is jól beleillik. Miért jelentene más mint azokban? Véletlen egybeesés lenne ez a véghangzó ennyi töménytelenül sok népnévnél? Nem logikus.
Inkább ez logikus a véghangzókat tekintve:
A gar, gor, gur népnév végződések a nép szót jelentik. Nemzetközivé vált jelentésű rokonértelmű szavak tömkelege mutatható ki, különböző nyelvekben.
Ehhez kapcsolódik: . Az -or, -ar nemzetközi névszóképző (áradatot, sokasághoz tartozót jelent).
A hungarus népnév megfejtésére tett kísérlet:
Latin képzőjétől megfosztva népnevünk így néz ki: HUN + GÁR, esetleg HUNG + ÁR
"Ugin népnév Victoris Tonnennensis episcopi chronica (447-567) [33] sorai között is felbukkan, amely 515-ből beszámol egy Kis-Ázsiába törő Ugni nevű népről,szabirokkal szoktak azonosítani. Ez annál is inkább figyelemreméltó, mert József király levelében a szabir és ugin testvérnépek; nem túl meglepő hát, ha egy külső szemlélő az egyikre a másik nevét használja. Szent Izidor 600 körül viszont a hunokat nevezi hugnos néven (a kézirat egy XII. századi másolatában már ungros alak szerepel). Nincs kizárva, hogy az ugin alak onogurt jelöl, az agiôr pedig ugort. (Az onogur és az ugor Priszkosz rétornál és Zakariás rétornál is két külön népnév.) Itt bizony megint sorra a Zakariás rétornál szereplő hun népnevek jönnek elő, természetesen a kazárokkal együtt.
József király levelében ez szerepel: Apáink nyilvántartásában azt találtuk, hogy atyáink egyikének, Togarmának tíz a volt (a nevek egy részének elmásolása valószínű!), s ezek név szerint a következők: 1. Agiôr 2. Tirôsz 3. Avôr 4. Ugin 5. Bizel 6. Tarna 7. Kazar 8. Zagur 9. Balgôr 10. Szavvir (szabir).
Természetesen a fenti listákon szereplő népnevek között semmilyen okoskodással nem találhatunk sem kirgizeket, sem kimakokat, sem tatárokat vagy mongolokat. A mai értelemben vett török népeknek semmi nyoma. (Az egyetlen esetleges turk névről tudjuk, hogy a törököknek nem is eredeti neve! Az arab fordítással való összehasonlítás után egyébként is valószínű, hogy a turqi név uturgurt vagy kuturgurt takar.
Joszef Ben-Gorion világosan megírja, hogy a listán szereplő népek mindnyájan nyugaton élnek , megjegyezvén, hogy azért valamelyikük az Etil mellett lakik , de ettől keletre aztán egyikük sem.
Ha egyébként a fenti listák népneveit szemléljük, feltűnő, hogy csak úgy hemzsegnek köztük az ar, -gar, -gur, -gor, -gher végződések. Ez azért érdekes, mert ebbe a sorba nemcsak az ungar név illik bele (mint ahogy szerepel is benne) a szintén itt szereplő besenyők kangar nevével együtt, hanem akár a magyar, magyer, megyer vagy magor is.
Momentán a bolgár név későbbi Bulár, Buljar, Biljar, Belár és bojár alakjai is feltétlenül eme -gar, -ger tagok g -jének lágy voltát támasztják alá. (Arról nem is beszélve, hogy az igazi török népnevek között ez a fajta végződés nem jellemző. Ezek jobb ára -k, -g vagy -z végződésűek, az egyetlen ujgur a többiek közül egyikhez sem köthető! Ez a név pedig akár a manicheus térítéssel is keletre kerülhetett. Az ujgurok valamikori nyugati származását erősítik meg a Hszincsiangban nemrég feltárt, négyezer évnél idősebb kaukazo-europid múmiák is.
MÁLÉ, (1). Ez értelemben legrokonabb hozza a hellen μελ s latin mel, de gyökelemben (ma v. mah) rokonok a szláv mad med, és s magyar méz is. Alapfogalom benne a maholás, mintegy mohó evés, valamint az édes szó, am. étes, azaz különösen enni való, vagy pedig az ínyeknek tetsző; málé is am. máholni, majzolni való; tehát ma v. mah v. máh gyöke egy eredetü a tátongást jelentő szókgyökével. V. ö. MAH, v. MÁH gyök. Ide sorozhatjuk az édes bogyóju málna szót is, mely valószinüleg onnan kapta nevét, hogy sok málja, azaz édessége van más bogyókhoz képest; 4) Mállik, am. szétfoszlik, részei egymástól szétomlanak; mi történhetik koptatás, dörzsölés, rágás által stb.; az utolsó értelemben tehát am. máhollik, mintegy rágás által foszlik, morzsolódik. Alapfogalomban és hangban rokon hozzá: válik is, mely szintén valamely egész részeinek oszlását, szétszakadását jelenti. Az m, mint tudjuk, a rokon szervezetü v hanggal többször fölcseréltetik. A kettős l, mint több szavainkban, csak nyomatosság végett, és tájszokásból csúszott be, az egyszerű málik helyett. Hogy a va gyök a tátást, nyilást jelentő ma gyökkel több származékaiban egy értelmű, erről l. VA gyök.
VA, elvont gyöke vág, váj, vál, válik, vás önálló szóknak, és származékaiknak, melyek szétnyilásra, elszakadásra vonatkoznak.
Még csak ennyiben sem vitázunk. Tény hogy a mozgásból indul (amelynek a közép (origó) fogalmához van köze, maga az "m" birtokos jelzőnk egy visszahatás visszahajlás!!!), viszont a végleges szó (szavak) értelmében ott van az elválás is kettős jelentést hordozóan. Én csak be akartam bizonyítani, hogy magyarul levezethető pont az az etimológia, amit latin-szláv eredetűnek tartanak, mert ami a latinra érvényes, az a magyar értelmezésre még sokkal jobban (szláv közvetítés, ahol semmi értelme - pedig kilőve).
Gondolat ébresztő az Éva név származását illetően.
A közhiedelem szerint héber eredetű.
Elgondolkoztató, hogy a magyar ív, év, ívás szavaink gyöke megegyezik ezzel a névvel.
Lüken Henrik:
"Testi eredetét tekintve az asszony nem új alkotás által a földből származik, mint a férfiú, nehogy az emberi teremtmények már eredetüket illetőleg különböző fajokat képezzenek ; hanem egy és ugyanazon anyagból, sőt a férfinek egyik alkatrészéből képeztetik, úgy hogy igy az emberiség teljes és önmagában bevégzett egységet képez, mely az Isten szelleme által ihletett egy és ugyanazon törzsből származott. A férfi oldalából, oldalcsontjából, tehát legbensőbb lényéből lön alkotva az asszony. És hogy ezen hagyomány ősidőtől fogva mily élénken él a népek emlékezetében, azt minden világrész pogány népeinek mondái mutatják.
A déli tenger szigetein ugyanis, majdnem általánosan elterjedve él azon hagyomány, hogy az első asszony a férfi oldalbordájából alkottatott és még neve is Ivih, vagy Iva, a mi egyszersmind csontot is jelent. Az erre vonatkozó hagyomány pl. Taheitiben ekképen hangzik: „Taaroa (az Isten, és első lény) egy napon a vörös anyagból alkotott és Aräa-nak nevezett férfit magához hivá. S a mint eljött, mély álmot bocsátott rá ; alvás közben azután kivett egyet iviből vagyis csontjaiból, és ebből alkotta az asszonyt, a kit azután a férfinek feleségül adott.“ Újseelandban azt mondják» hogy az istenek, miután az első embert megteremtették, az asszonyt oldalbordájából alkották, és Hevihnek nevezték el. Ugyanezen monda Amerikában is meg van: „Purrunaminari“ (a maipurok istene és őslénye az Orinocónál), igy szól a monda, „először a férfit teremtette és midőn az elaludt, kivette oldalbordái egyikét és alkotá belőle az asszonyt. Erre fölkelté őt és mondá : íme nézd az asszonyt ! “ Ép ilyen, vagy ehhez hasonló mondák találhatók még Mexikóban, Guatemalában a quicheknél, sőt egyebütt is. Haiti lakói azt tartották, hogy a nő a férfi egy daganatából keletkezett ! ) A potovotamik Ejszakamerikában azt mondják, hogy a nagy szellem először földből két férfiút (fehéret és vöröset), azután ezek oldalbordáiból két asszonyt alkotott. Ugyanezen hagyományt az óvilágban is, habár nem is mindenütt egyenlő tisztán megőrizték. így az ős germánok beszélik kosmogoniájokban, hogy Imir, az ősóriás (A Talmud szerint Éva teremtése előtt Ádám is hatalmas óriás) egy napon „álomba esett és izzadott, a midőn balkarja alatt az első emberpár (t. i. Buri, az első nemileg megkülönböztetett ember a milyen Ádám Éva teremtése után, és felesége Besla) jött létre.“ A görögöknek, kik azt tartották, hogy Demeter, a „földanya“ lénye, Pelops (t. i. „földember“ v. ö. Ádám) vállcsontjából vagy bordájából (a monda e tekintetben változó) keletkezett, s a mely elvesztett csont azután Pelopsban egy elefántcsontból valóval pótoltatott, melyet mint ereklyét Elisben még későbbi időben is mutogattak; még egy ilynemű közmondásuk is volt: „Az asszonyok oldalbordák.“ Épen igy mondják az indiaiak, hogy az első asszony lénye, Siva őslényök Kali nevű felesége, ki a bűn jelenlegi (adami) korszaka fölött uralkodik, férjének egy csontjából keletkezett; miért is az idő végén, a midőn uralma megszűnik és ő meghal, férje, mint hiszik e csontot mint sajátját ismét visszaveszi. Még csak az ó-calabrok, Afrika nyugati partvidékein lakó néger nép, egy mondáját akarom fölemlíteni, mivel benne e hely is előfordul : „Nem jó az embernek egyedül lennie,“ s mivel e hely föntebbi értelmezése ebben is megerősítést nyer. A monda igy szól : „Abasi Ibum (az Isten) minden dolgot megteremtett a földön, csak az embert nem ; mivel az ember Abasival fönt, az ő városában, az égben élt (t. i. a paradicsomban). Egyszer igy szólt hozzá Atai (Abasi női fele) : A dolgok meg vannak teremtve és jók. Ott van a föld, itt az ég, a melyben mi lakunk. De egy fő hiányzik abban a mit te teremtettél, és ezen csak az ember segíthet... Abasi most egy férfit vesz, és a földre helyezi őt. De azt mondja neki, hogy azt sohasem szabad kivánnia, hogy lent ételeket találjon (v. ö. a tiltott fa), mert akkor többé nem fog följönni s Abasijáról meg fog feledkezni. Azután Atai szól hozzá: „Nem jó az embernek egyedül lennie, szüksége van asszonyra.“ Abasi erre az asszonyt helyezi a földre ; inti azonban őt, hogy a férfiúval ugyanazon nyugágyat ne használja. Társaságban élnek, és ha az étkezés ideje eljött, mindkettő fölszáll (t. i. égi étket élveznek az élet fájáról a paradicsomban). Atai az asszonyhoz szegődik. Nevezz engem barátnődnek, mondja ő. A vidék melyen laktok szépnek látszik. De hogyan van az, hogy ti étkeket esztek, melyek nem a tieitek és a melyeket kezeitekkel magatoknak mégis ti magatok is megszerezhetnétek. Az asszony válaszol : Igaz a mit te beszélsz ; de Abasi tiltja nekünk azt kívánunk, hogy saját étkekkel bírjunk, mert akkor mi Abasiról megfeledkeznénk s Abasi haragudnék reánk. A barátnő (v. ö. a paradicsomi kigyó) erre azt mondja : Nem fog haragudni, semmit sem fog szólni. Barátnőjének ezután kapát, magot és gyümölcsöt ad, és megtanítja burgonyát termeszteni. És az étek mindenütt bőven sarjadzik. Éjfél körül felemelkedik nyughelyéről a férfi s közeledik az asszonyhoz ; Abasi haragudni fog, mondja a nő. Nem fog haragudni, válaszol a férfi. S habár haragudnék is, parancsai már meg vannak szegve, mivel megmíveltük a földet ; vessük meg tehát többi parancsait is. És az étkezés órájára nem mennek többé Abasi városába, együtt nyugosznak mint férj és feleség. Abasi kérdi a férfit : Hol van nőd ? Beteg, mondja ez. Nem akarta mondani, hogy terhes. Ugyanazon napon Abasi Atait is hívja : Lásd, nemde úgy történt, a mint mondtam. Az ember nem feledkezett-e meg rólam ? Hagyd őt, mond Atai, majd én megbüntetem; és elküldi a halált. A halál eljön, a szülőket megöli, a gyermeket meghagyja. Ezek (a gyermekek) együtt élnek, s miért ne nyugalomban és békében? De ők mégis civakodnak. Atai viszályt, halált s egyéb rosszat támasztott közöttük, mivel atyjuk gonoszat cselekedett. Egy napon történt, hogy a legöregebb fiú s a második leány, civakodtak az ifjabb fiú és a legöregebb leánynyal.“ Ezen ifjabb fiútól származnak szerintük a négerek, a legöregebbiktől a fehérek. Eddig e csodálatos monda. A bibliai kifejezésmódok, mint: „A dolgok jók;“ s „Nem jó az embernek egyedül lennie,“ ne ragadjanak bennünket csodálatra, mert hisz épen ezek a régi hagyományhoz tartoznak. Közép-Afrikában a jumala-né- gerek, kiknek mondájában a béka foglalja el a kigyó helyét, azt mondják, hogy az Isten a békát (?) e majdnem bibliai szavakkal átkozta el : Ketrakaki, vagyislégy kiterjesztve. A teremtésről szóló assyr hagyományban, melyet mint föntebb a 34-ik lapon említettük, az assyr ékirati emlékek közt újólag Smith fedezett föl, a teremtés minden egyes felosztása (napimunkája) után e kifejezés található : „az istenek látták a munkát, hogy jó volt.“ Az is említtetik ott, hogy az istenek az embert beszélő tehetséggel ajándékozták meg. Befejezésül legyen szabad még a Niger mellett Dahomeyben lakó abbeokuta-négerek mondáját megemlítenünk, mely természetesen nem annyira ismeretes előttünk mint az ó-calabroké, de alapjában mégis ugyanaz, s valamint a nyelvteremtésről, úgy az asz- szony, Éva azaz „Élet“ nevéről is megemlékezik. — Az őslény náluk is kettős természetű, s mint férfi Ob- batallának, mint nő pedig, ki evvel egy lénynyé van egyesülve, Obbatalla Iyangbának („méhbe fogadó anya“) neveztetik. Obbatalla az első embert agyagból alkotta, „de életet nem lehelhetett belé, miután ez egyedül Istentől származik.“ Az első ember Okikisi- nek (j,a dicsőséges“) nevezteték, és obbabifis volt (anyelv ura vagy feltalálója). Nejét Iye, vagy „élet“-nek hivták. Égből jöttek mindketten (mint az ó-calabrok- nál), s az első bűn viszálylyal kezdődött.) Tehát világosan ugyanazon elemek mint az ó-calabrok mondájánál, a mire különösen figyelmeztetek, ha netán valaki a calabrok mondájánál keresztény befolyásra gondolna. Az ember tehát mint a föld királya, országának nemcsak tökéletes birtokába helyeztetett, hanem teljes testi és szellemi kiképzése mellett egyszersmind asz- szonyt is nyert, a kivel királyi létét megoszsza. „Ez végre hús az én húsomból,“ kiálta fel Ádám egész elragadtatással, midőn Évát meglátta, és „csont az én csontomból ; s azért férfiúinak hivassék, mert a férfiúból vétetett,“ s egyszersmind a férfiúnak másik fele. Benne most már és általa, mint segítő és anya által, az emberi társadalom csirája, és az ember családi életének eredete lön megállapítva.
Czu-Fo szótár:
ÍV (1) v. IV
(1), elvont gyök, melytől mély hangu képzőkkel ívik, ívás, ivadék, ivar szók származnak. Jelent halikrát, haltojást, mennyiben párosodás által termékenynyé lesz, továbbá ezen tojásnak származékát, magzatát. Rokon vele elsőbbi értelemben a latin ovum, görög won, német Ei, franczia oeuf, cseh weitz, szláv jajczo, vajczo stb. Szélesb ért. más állatok, különösen emberek magzata, szülötte; j előtt keményebben ejtve: if, honnan ifj, ifju származik, s megfordítva fi. Alkalmasint innen származik: férj, azaz íverő (ivar).
ÍV (3)
IV, (3), (egyébiránt ebben is, valamint a többi egytagu szókban, az í nem könnyen rövidűl meg); fn. magashangu ragok és képzőkkel tt. ív-et. Gyökeleme a mozgást, mozdulva hajlást, elhajlást jelentő i, mely éles hangjánál fogva egyszersmind valami vékonyat s éleset is jelent; ebből vékonyhangu raggal s illetőleg képzővel lett iő v. iű, azaz mozdulva hajló, meghajló valami, s rokon hangváltozással ív. Így lettek a ked, ned, red, nyel, a (gömbölyüséget, kerekdedséget, kört jelentő), ö, s ör, öl, gyökökből: kedő, kedü, kedv; nedő, nedü, nedv; redő, redü, redv; nyelő, nyelvü, nyelv; öő, öü, öv; örő, örű, örv; ölő, ölü, ölv nevek. 1) Általán am. görbére hajló vonal, pl. a körnek, karikának, boltnak egyes része, darabja. Kör íve. Bolt íve. Szivárvány íve. Szemöldök íve. Ívre hajtott vessző. Ívvé görbült pipaszár. 2) Ami ily meghajlott vonal alakjára készül, pl. az építészetben a boltozat görbülése, meghajlása: boltív. Gót ív, csúcs ív. 3) Különösen a nyilnak abroncsa, melyet a meghuzott ijjal megfeszítnek, hogy a nyilat elrúgja. 4) Minden vékony hajlós lap, melyet meghajtani, öszvehajtani lehet, pl. egy ív papiros, am. négyes szögletü papiroslap, mely egyszer öszvehajtva két lapot képez.
Nincs ellentmondás, de ezek a jelentések nem egyenrangúak.
Nem szerves része a "me" gyöknek az elválasztás. Az egy utólagos értelmezése.
Ezért nem tartom helyénvalónak, hogy elsősorban a "mezsgyét" elválasztó értelmében határozod meg, amikor te is tisztában vagy vele, hogy
a járással, menéssel -tehát a görbedéssel- van elsősorban szoros kapcsolatban.
A vitánk szerintem abból áll, hogy te ezt az elválasztást tartod elsőrendű jelentésének, én viszont a genetikus származását, a "Go" ősgyökből származó elhajlást.
A "med" elsősorban domborúságot vagy kimélyített valamit jelent.
-----
CzF.:
meddő -
Különös képzésüek: mess (metsz igéből),tessél (tetszik-ből), egyébiránt ezek az elavult met és tetik igékből értelmezhetők.
Igen, de mincs ellentmondás, hiszen a meder és a medence is olyan homorú mélyedés, amely egyúttal elválasztja egymástól a partokat, dombokat.
Nem mondva ellent neked, hiszen az alapgyök valóban a "ma/me gyökre megy vissza, amely mozgással kapcsolatos, de a szó etimológiáját még nem lehet teljesen levezetni belőle, mert túl általános. Meg kell világítani hozzá az azonos gyökű szavakat, pl. hogy a mély, mag, magas, medence, mer, mar, márt, mér, messgyél, metsz stb. szavaink is a gömb és a körszerűen (görbülő) mozgás, azaz a középnek, vagy közre fogásnak, mint viszonyítási - határoló fogalomnak alárendelten keletkeztek. Ám az alap "ma/me" gyök is rendelkezik a "közép" fogalmával, ( sok esetben ebből adódik a gömbszerűséghez és a kerekséghez tartozó plusz jelentés!!!) - ez külön magyarázatot érdemel:
Varga AndrásA hangok õsi jelentése− a magyar nyelvben:
"M" Jelentéstartalma
1) fizikai síkon: térben az Én (Ego)a maga teljességében.
2) idõben a most, jelenvaló (ahogyan az Én ezt átéli)
3) nem fizikai síkon, eszmei szinten: az egész világ - magyarul én (ém)"
---
A fentiek is tökéletes összhangban vannak a "közép", mint kiindulás fogalmával, hiszen a kimondott M, hang, így hangzik nyomatékosítvaEMM-
ebből az emm-emm nyomatékosított kettőzéséből fejlődött ki végül az ennen, azaz (önnön) jelentése: énem - ÉN szavunk (máskép mag+am).
Az "m" birtokosjelzőnk is a emmagunk, azaz a középünk (egonk) felé húzást jelentik.
Magam, azaz ÉN (em/M = É + m (birtokos jelző) = magam
Ebből a középből (én = m, mi, ember, most, mag, magzat) történik mindig a mozgással való fogalmak társítása.
