Én láttam pár részt a Kártyavár című sorozatból. A most kiebrudalt színész ott sem a legpozitívabb figurát játssza. Miért gondoljuk azt, hogy a sztárok, politikusok, művészek, tanárok nem ugyanolyan gyarló emberek, mint magunk is vagyunk.
Talán Charlie Sheen azért olyan zseniális a Két pasi meg egy kicsiben, mert önmagát játszotta. (Legalábbis ami az alkoholista énjét illeti.)
Majd akkor, ha a tehetséges fiatalok be mernek szólni, hogy ez az ócska ribanc az üres fejével és a punnyadó seggével meddig fogja még bitorolni a pi...-jával kiharcolt íróasztalt.
Fontos, hogy új uraink, kiket el kell tartanunk, és minden igényüket ki kell szolgálnunk komfortosan érezzék magukat, nehogy honvágyuk legyen, és hazamenjenek.
a libtard bagázs őrjöngve meglincseli saját kulturális idoljait.
Csak arra vagyok kíváncsi, mikor unják meg, és hogy egyáltalán képesek-e leállni, mielőtt felégetik a kultúra utolsó foszlányait is azáltal, hogy tendenciózusan megsemmisítik művelőit.
Meg kell mondani: zseniális húzás! Ha már az Európát leigázó civilizálatlan barbár tömeg nem akar/tud felzárkózni kulturálisan, hát akkor nosza züllesszük az öreg kontinens kulturális nívóját az ő szintjükre!
Kíváncsian várom azt a percet, mikor fog megszólalni az a bárisnya, aki ki meri jelenteni, hogy nem az esze miatt lett valaki, hanem az altestének bűvöletét használta fel az előmeneteléhez.
Vagy azt az urat, amelyik ki meri jelenteni, hogy ebből a kifutólányból az ő varázspálcája által lett osztályvezető.
Azt hiszem, erre sosem kerül sor. Pedig hát erkölcsileg erősen kifogásolható esetek ezek, de nem csak erköcsileg...
Tudom, halott oroszlánba nem rúgunk, nem is azért írom le ezt a pár sort, de valahogy nekem a taxis-történet stílusáról jutott az eszembe az alábbi beszélgetés. Mintegy nyolc év távlatából. Kellemes napsütéses, varsói délután volt, amikor telefoncsörgés rondított bele irodám légterébe. - Kerényi Miklós Gábor vagyok – mondja a telefon túlsó vége. - Üdvözlöm igazgató úr, én meg Gordon István. Miben segíthetek? - Ismerjük mi egymást? - Személyesen még nem találkoztunk… - Lényegtelen! Nézzen utána a lengyel operettszínháznak! - Mire gondol, igazgató úr? – válaszoltam elámulva a gyors lényegretörés okán. - Kapcsolatba tud velük lépni? - Természetesen. A társulat véletlenül éppen a Csárdáskirálynő bemutatójára készül, Mészáros Márta rendezésében. Napi kapcsolatban vagyunk vele és az Operettszínház igazgatójával is, pár száz méterre tőlünk próbálnak, mintegy hónapja. - Na, akkor az igazgatóval mielőbb hozzon engem össze! Világos? - Mit mondjak neki, milyen ügyben keresi? - Az ottani Operettszínház épületére vagyok kíváncsi. - Nincs saját épületük, Kerényi úr. A Csárdáskirálynőt a Teatr Polskiban adják elő… persze szívesen segítek abban, hogy beszélhessenek. - Mi az, hogy nincs saját épületük? – csattan fel az amúgy is és eddig is arrogáns hang gazdája. - Hát, igen, ez nekik is gondot okoz, mivel… - Mi az, hogy nincs saját épületük? Mi az, hogy nincs? – ismétlődik a kérdés az előbbi stílusban, csak még nagyobb hangerőre kapcsolva. - Nincs, Kerényi úr, nem tudom, miért nincs. A Marica grófnőt például a Teatr Dramatyczny-ben adták elő nemrégiben. Amúgy azt is Mészáros Márta rendezte. - Az engem nem érdekel… de van saját épületük! Tudom! Érti? Tudom! Hogy-hogy maga nem ismeri az ottani kulturális életet? Ki maga? – üvölti a hang, amitől az alacsony vérnyomásúak is rövid időn belül infarktus-gyanúba keveredhetnek. - Kerényi úr, kérem, értse meg, nincs saját színháza Lengyelországban az operettnek. - Mi az, hogy nincs? Ki maga, hogy ezt állítja? Van valami funkciója azon kívül, hogy felkapkodja a telefont? - Igen, akad. Én lennék, tisztelettel, a varsói Magyar Kulturális Intézet igazgatója… - Nem érdekel, hogy ki maga! Azonnal kapcsoljon nekem egy felkészült diplomatát! - Igen, Kerényi úr, egy pillanat, csak átadom saját magamnak a telefont. Tessék, Gordon István vagyok, a varsói magyar nagykövetség tanácsosa. Mit tegyek, még ezzel a diplomata titulussal is megajándékoztak… – tört ki belőlem váratlanul, a saját magam számára sem elegánsnak tűnő válasz. Kisebb robaj, aztán gyanús csend a vonal túloldalán, majd olyan kattogásféle, ami a beszélgetések hirtelen megszakadását szokta jelezni…
Azért írom le ezt a pár sort, de valahogy nekem a taxis-történet stílusáról jutott az eszembe az alábbi beszélgetés. Mintegy nyolc év távlatából.
Kellemes napsütéses, varsói délután volt, amikor telefoncsörgés rondított bele irodám légterébe.
- Kerényi Miklós Gábor vagyok – mondja a telefon túlsó vége. - Üdvözlöm igazgató úr, én meg Gordon István. Miben segíthetek? - Ismerjük mi egymást? - Személyesen még nem találkoztunk… - Lényegtelen! Nézzen utána a lengyel operettszínháznak! - Mire gondol, igazgató úr? – válaszoltam elámulva a gyors lényegretörés okán. - Kapcsolatba tud velük lépni? - Természetesen. A társulat véletlenül éppen a Csárdáskirálynő bemutatójára készül, Mészáros Márta rendezésében. Napi kapcsolatban vagyunk vele és az Operettszínház igazgatójával is, pár száz méterre tőlünk próbálnak, mintegy hónapja. - Na, akkor az igazgatóval mielőbb hozzon engem össze! Világos? - Mit mondjak neki, milyen ügyben keresi? - Az ottani Operettszínház épületére vagyok kíváncsi. - Nincs saját épületük, Kerényi úr. A Csárdáskirálynőt a Teatr Polskiban adják elő… persze szívesen segítek abban, hogy beszélhessenek. - Mi az, hogy nincs saját épületük? – csattan fel az amúgy is és eddig is arrogáns hang gazdája. - Hát, igen, ez nekik is gondot okoz, mivel… - Mi az, hogy nincs saját épületük? Mi az, hogy nincs? – ismétlődik a kérdés az előbbi stílusban, csak még nagyobb hangerőre kapcsolva. - Nincs, Kerényi úr, nem tudom, miért nincs. A Marica grófnőt például a Teatr Dramatyczny-ben adták elő nemrégiben. Amúgy azt is Mészáros Márta rendezte. - Az engem nem érdekel… de van saját épületük! Tudom! Érti? Tudom! Hogy-hogy maga nem ismeri az ottani kulturális életet? Ki maga? – üvölti a hang, amitől az alacsony vérnyomásúak is rövid időn belül infarktus-gyanúba keveredhetnek. - Kerényi úr, kérem, értse meg, nincs saját színháza Lengyelországban az operettnek. - Mi az, hogy nincs? Ki maga, hogy ezt állítja? Van valami funkciója azon kívül, hogy felkapkodja a telefont? - Igen, akad. Én lennék, tisztelettel, a varsói Magyar Kulturális Intézet igazgatója… - Nem érdekel, hogy ki maga! Azonnal kapcsoljon nekem egy felkészült diplomatát! - Igen, Kerényi úr, egy pillanat, csak átadom saját magamnak a telefont. Tessék, Gordon István vagyok, a varsói magyar nagykövetség tanácsosa. Mit tegyek, még ezzel a diplomata titulussal is megajándékoztak… – tört ki belőlem váratlanul, a saját magam számára sem elegánsnak tűnő válasz. Kisebb robaj, aztán gyanús csend a vonal túloldalán, majd olyan kattogásféle, ami a beszélgetések hirtelen megszakadását szokta jelezni
"lassan nem marad egy rendező sem, az lesz mint a személyzetiseknél, csak nőt vesznek fel erre "
Az sem segít. Nők között is vannak leszbikusok és nimfomániások. A korlátlan hatalmat kell kivenni a rendező kezéből és nem azt nézni, hogy mi van a lába között. A fejeket kell rendbe tenni. Pl. már a színművészetin felkészíteni őket arra a pszichés teherre, hogy ha befutnak, tömegével akarnak majd az ágyukba mászni.
"De tekintve, hogy nem ülsz bent a pici gyerekeddel az órán, csak és kizárólag az az információd van, amit a gyerektől kapsz. És ha a a ded hazud nem bontja ki az igazság minden szeletét, akkor te bemész és lerúgod a tanár fejét?"
A molesztálóvédő taktika két szála bontakozott ki. Mindkettő iskolai alapú.
- Az egyik a szigorú Kovács tanár úr, akire utólag hálával gondolnak a tanítványai. Igenis jól oda kell sózni a gyereknek a saját érdekében.
- A másik, amelyet te bontasz ki, a higgyünk-e a gyereknek.
Az első esetben az a lényeg, hogy az igazi pedagógus tudja a határt. Pl. nem szabad fájdalmat okozni, nem szabad megalázni, nem szabad önbizalmat elvenni. Ezen belül hajrá vasszigor! Nincs két egyforma gyerek és tanár sem, de a játéktár határa ki van jelölve.
A második esetre a válaszom az, hogy az ember ismeri a saját gyerekét és jól kikérdezi. Utána el lehet dönteni, hogy be kell-e menni a tanárhoz. Jól nevelt, normális gyerek már hatévesen sem akarja apucival hazugság árán megveretni a tanárt.
Lezárnám az iskolásdit.
Eddig csak sejtettem, de most meg is tudtam, hogy a színház milyen gonosz világ. Emlékeztet a hadseregre. Korlátlan hatalmú, beteg lelkű, torzult személyiségű figurák is teljhatalmat kapnak. Megvan a maguk százada, szakasza, raja. ahol kiélhetik hajlamaikat. Saját tapasztalatom, hogy volt köztük nagyon tehetséges katona. Voltak akkora spílerek a céllövészetben, harcászatban, fegyverismeretben, mint Marton a rendezésben. Mégis beteg lelkű alakok voltak és sok keserűséget okoztak a sorkatonáknak. A laktanyában nem volt választás, be kellett fogni a pofádat, mert nem volt kiút. Apró stiklikkel, gonoszkodásokkal lehetett sunyiban mégis törleszteni.
Az jött át a hírekből, hogy ezek a rendezők élet-halál urai voltak, minden hatalom a tenyerén hordozta őket és ettől elszállt az agyuk. Meg attól, hogy a nők nagy számban feküdtek le velük karriervágyból. Néhány év török szultáni háremélet után megváltozhatott a nőkről való véleményük és már mindet prédaként kezelhették.
Nekem a kanadai hír volt a meggyőző. Semmiféle magyar hatalmi játszma nem vehette rá a kanadai színházat, hogy utólag hazugságot költsön Marton úr szexuális aberrációjáról.
Túl kell lépni a két komán. Az érdemes nézni, hogy ma mi folyik körülöttünk és rögtön tökön rúgni az elszállt alfahímet, aki a női beosztottjait "atyaian" ölelgeti, simogatja.
