Este van és ősz… És megállok: oly hihetetlen ez az ősz! A régit még szinte elérem, oly közel van, oly ismerős. Mint a ma reggel, oly közel van a régi ősz, a tavalyi… Egy év telt el reggeltől estig és alig történt valami.
Egy egész év és nyoma sincsen – az idő egyre rövidebb; lehúnytam a szemem: reggel volt, kinyitom újra: este lett. Kezdet s vég egybefut… Óh, hogy zuhan az élet! hogy zuhan! Egy perc, és minden összecsap, és még egy s mindennek vége van.
Ősz van, a régi, a tavalyi ősz s e furcsa ősz egészen megbüvölt. Tetszik nekem. Szétnézek, látom a roppant hervadást, de nem keserít, és nem bánom, hol végzem utamat. Nem értem a világot; azt hiszem, nincs célja; – mért is volna? – és ami értelmet magam képzelek belé, sose több, mint maga a létezés. Ősz van… Szép ősz… A jókedvű rigók torkából még az augusztus rikoltoz s itt-ott nagy lepkék villognak: olyan egy a születés és az elmulás, mintha csak ruhát cserélne a Föld, mintha a csere volna csak örök… Ősz van… Nem az ősz: az benne a fontos, hogy van!… A szél könnyelmű suttogása ős legendákra tanítja az erdő figyelmes bokrait és századok óta köztünk kisértő szellemek fájdalmát-örömét mesélgeti… Ősz van!… Az évek szele csöndesen hordja a sírokra a feledést… Párás a fény… Szárazabb zajjal csúsznak egymáson a tó hullámai… De fáradhatatlan felhők görgetik az égen lomha lavináikat… Ősz van! Szép ősz!… Ősz minden változás: szent dolog az ősz! – kiáltom, s ime, sziklasötét barlangja hűvöséből előbúvik a szakállas szatír s a napsütötte pannón dombokon, barátként mellém heveredve, némán hallgatja az öregedő napok lombzörgető, fáradt lépéseit.
