"Amit mi megtehetünk (a fanatizmuson és a fanatikusokon való
szórakozáson túl), az pedig az informálás, a felvilágosítás.
Leleplezni a fő feminista hazugságokat a patriarchális elnyomásról,
női kvótáról, családon belüli erőszakról, bérkülönbségről, stb.,
egyáltalán kétségeket és gondolatokat ébreszteni a femináci agymosás
ellenében."
Mosogatni én tudok jobban, az én edényeimre én vigyázok jobban.. max megengedem hogy ha én akadályoztatva vagyok, akkor esetleg te is elmosogathatod őket.
Még csak utánad se ellenőrzök..
..minden alkalommal.
Nemisanyóca..
..amiben te vagy a jobb, abban én segítek neked - hogy jobb legyen mindkettőnknek.
Amiben én vagyok a jobb, abban én mondom meg hogy mi és hogy legyen a sorrend és a módszer és a tennivaló, és én találom ki és csinálom és helyesbítek - te csak segíts, mert nem lehet három kezem hat helyen. És ez nem felcserélhető szerep, nem egyenlő szereplők között, hanem alá-fölérendeltségi viszony. Én hagyom hogy te lehess jobb amiben te vagy a jobb - nem igyexem legyőzni. Te hagyod hogy amiben én vagyok, abban maradhassak is - nem igyekszel legyorsulni.
Az a csalás hogy a nőiességed legfontosabb lehetőségét már te a saját száddal nevezed a civilizáció által rád rakott feladatnak.
Az én nem szokványos életfelfogásom legfőbb oka és táptalaja az első fiam Down-szindrómája.
(mert akár dönthettem volna úgy is hogy benthagyjuk más gyerekének, és a rajtam csüggő feleségtekintet abban is ugyanígy egyetértő lett volna)
De az a fontos, hogy amikor azt mondtam hogy sok testvérje legyen hogy legyen aki utánunk is szeresse - akkor az én 18 évvel később tőlem erőből elváló nálamnál erősebbé váló első feleségem bizony még három gyereket szült.
És ez azért fontos, mert az én döntésem közös céllá változott, és mert enélkül senki nem lenne a volt asszony körül. Most viszont koronanátha ide vagy oda, ott vannak a kicsik, és mikor kellek akkor édesanyám vagy én is átmegyek
Mi a csalás abban, hogy amit a civilizáció rak ránk, azt hadd ne nevezzem már nememtől rendeltetett feladatnak? :)
Mert oké, én szülök. De etetni a férjem is tud, velem várni ő is tudja, a kezével érzi, ha rúg, a fülünkkel a technikának köszönhetően halljuk, hogy dobog a kis szíve. És amikor már kinn van, ő is tudja ringatni, ő is be tudja adni neki a gyógyszert, tud neki enni adni, tudja nevelni stb. 9 hónapnyi terhesség és a szülés egyáltalán nem predesztinál arra, hogy csak a nő a gyerek szülője. A férfit is szülőnek nevezzük, és hihetetlen sok férfi képes a gyereke felnevelésére, ha egyedül marad. Másrészt a nő se képes önállóan teherbeesni és gyereket szülni -- illetve hát a technológia lehetővé teszi, hogy spermadonor segítségével legyen anya.
Nem egyformák vagyunk, nem egyenlő képességekkel és rátermettséggel. Ha összeillőknek érezük magunkat, sem leszünk egyenlők. Ha erre kezdünk el törekedni - nem a saját utunkon hanem tévúton járunk.
Elhiszem hogy lehet csalni a nemi egyformaság javára, de nem kéne.
A képesség hiánya meg nem a gyengeség kategóriába tartozik. :) Ha lesz mesterséges anyaméh, sőt már ma sem kizárható, hogy egy anya a gyermekének adja a méhét, amit újra működőképessé tesznek a fiatal hormonok. Így két méhátültetés volt már sikeresen lezajló terhességgel, amiből egészséges csecsemők születtek. Szóval hamarosan nem lesz rá precedens szerintem, hogy anya a transznemű fiának adományozza a szervét (ha a HLA-rendszerük is megengedi) és férfi szüljön, és nem kis csalással (nőből férfivé lett férfi szült már). Azért vagyunk emberek, hogy felül tudjunk emelkedni a biológia által korlátozott adottságainkon is. Persze nem kötelező, de azért a lelkiekben és a család munkamegosztásában -- amibe kár a biológiát belekeverni, mert kevés majom főz eszterházy-rostélyost, és mosogat el utána -- szerintem lehet fejlődni, és ha egészen komolyan tekintünk rá, a nő keze és a férfi keze között max. annyi a különbség, hogy a férfi bőre esetleg vastagabb, kevésbé érzékeny, tehát alkalmasabb is lehet a mosogatásra. Nem véletlen, hogy a nagy étel-előállító helyeken, pl. a kórházakban, ahol én megfordultam a konyhán, a feketemosogató mindig férfi vagy nagydarab, bajszos konyhásnéni volt. ;P
Persze, ha gyengék vagyunk, tessék velünk gyengéden bánni, tenyéren hordozni: cicuka, te csak ülj a kanapén és legyél szép, majd Endre bácsi mindent megcsinál, engedd, hogy kíméljelek! ;P
A betegséget illetően, mi mindketten egészségügyisek vagyunk, csak ő a hierarchiában felettem van, és az ő kedvéért keveredtem én is ebbe az irányba. Szóval nagyon sokáig a mi gyerekeinknek jobb ápolója volt az apjuk, értelem szerint. De ha megint eltörne bármelyikük keze, megint a férjem húzná a helyére a csontot, mert mentősként nagyobb gyakorlata van benne. Ha viszont kötözni kéne, akkor szerénytelenül állíthatom, én lennék a jobb. Injekciót meg egyformán jól tudunk beadni: mert tőle tanultam. :)
Mi amúgy mindent együttcsinálós pár vagyunk, és valóban mindenki azt csinálja, amihez van kedve, így pl. simán előfordulhat, hogy ő főzi a bográcsban a marhapörköltet (amibe én teszem a fűszereket, de ő sózza, mert ő a főkóstoló, és a só az egyetlen, amit nem érezni az étel illatából, hogy elég van-e benne), miközben én átpakolom a téglarakást, és legallyazom a levágott ágakat. Amikből a nagyobbakat ő fűrészelte le, a kisebbeket én vágtam le az ágvágóval. De adott esetben én is tudnék tüzet rakni, bográcsot odatenni és fűrészelni is, és ő is tud pakolászni. És ez mindennel, de mindennel így van. Ha ő főz, én mosogatok mellette, ha én főzök, ő mosogat és pucol krumplit. De ezt én nem nevezném hierarchiának: alá-fölé rendeltségnek, mert épp ez a mellérendeltség, hogy mindenki egyaránt kiveszi a részét a munkából, amit el kell végezni.
Szia Igor, lehet hogy neked is újat mesélek de inkább az az általános hogy a kettő közül az egyik akarja és tudja is azt a valamit csinálni - a másik pedig csak szeretne túl lenni már az egészen.
Az egyik csinálja a lényeget, a másik pedig segít neki.
Nem kell egyetértenünk, én sem hiszem hanem tudom hogy nemcsak testileg különbözik egymástól férfi és nő hanem lelkileg is. És ennek a lelki különbségnek az is következménye (többek között) hogy nem ugyanazok a dolgokban érzi magát kiteljesedni egyikük és másikuk.
Például ha a nőnek van nagy gyakorlata a kajafőzésben és ráér a férje, akkor nem a férj fog ebédet főzni hanem mondjuk krumplit pucol és kiviszi a krumplihéjat. Nem ez a kérdőjeles helyzet, hanem ha a férjnek ötlete támad a torta összetevői vagy sütése terén. Valami lényegi, pedig a feleség kedvence is az oroszkrémtorta.
Szerinted alá-fölérendeltségi alapon dől el hogy el lesz-e rontva az a születésnapi torta, vagy egyenlő felek egyforma súlyú szavazata alapján?
Vagy a gyerek rosszulléte esetén számít-e hogy az anyja érzi-e az ilyesmit jobban, vagy egyformán szülője az apja is?
..nemis : túrázás alkalmával rosszulléte. Ha úgy van megbeszélve, akkor minden páros napon anya futna az orvosért és apa tartaná a rosszul levőben a lelket?
Nem parancsuralmi diktatúráról beszéltem, hanem bonyolult viszonyrendszerről.
Azért itt inkább a Zendrének adnék igazat. Vannak ilyen régimódi párosok. A sógorom szülei ilyenek. A férfi 83 éves volt, a nő meg hatvanvalamennyi. Leéltek negyven évet egy látszólag boldog házasságban, ahol a nő azt csinálta, amit a férfi mondott neki. Nekik jó volt így. Nekem meg furcsa. Endre találjon magához való nőt, (akit semmiképp nem kell kényszeríteni sehogyan sem!) és ha a nőnek sincs ez ellen kifogása, éljenek boldogan vagy 100évig.
Látod, akkor mi sose fogunk egyetérteni, nálam a házasság mellérendeltségi viszony. Amikor már torzulnak a viszonyok, akkor lesz alá-fölé rendeltségi viszony. Ebben nincs boldogság, ha az egyiknek alá kell vetnie magát a másik akaratának, nincs olyan ember, akinek nincsenek személyes preferenciái és vágyai, és előbb-utóbb ez ütközni fog a fölérendelt céljaival, preferenciáival és vágyaival...
Az éjjel eszembe jutott a helyes megfogalmazás arról hogy mi nem : Szerintem a házasság nem egy közös vállalkozás egyforma emberek között, hanem egy lassan változó alá-fölérendeltségi viszony különböző emberek között.
De alapvetően egyetértek veled: az első komoly kapcsolatot meg kéne tartani szép emléknek. Mert óhatatlan, hogy amikor megérnek a fiatalok, akkor a személyiségeik különbözősége még jobban ki fog ütközni.
Szerintem nem. Elváltunk volna, és életem végéig szembesülnöm kéne a hibás döntésemmel a gyerekeink ballagásain/esküvőjén, unokák keresztelőjén/esküvőjén und so weiter...
Ha ő nem ment volna el vidékre dolgozni (katonazenész volt), akkor hamarabb szakítottunk volna, de így, hogy csak hétvégente találkoztunk, nem volt ideje kiütközni az ellentéteinknek, csak amikor összeköltöztünk. Amúgy én nem haragszom rá, ő haragszik rám és engem hibáztat, pedig ha józanul gondolkodna, el kéne fogadnia, hogy simán teljesen mást gondoltunk az életről, és nem lehet olyan embereknek gyereket vállalniuk közösen, akik azon is össze tudnak veszni, hogy ki mivel eszi a tejbegrízt. Milyen lett volna már csóri gyerekeinknek ilyen és ehhez hasonló piszlicsáré hülyeségeken veszekedő szülőkkel? És mivel én 21 évesen már gyereket akartam, nem maradhattam mellette, amikor abban holt biztos voltam, hogy azt a gyereket bárkitől akarom, csak tőle nem! :)
Az a véleményem, hogy ilyen fiatal korban ritkán tudnak jól elköteleződni az emberek. Az is lehet, ha 25 évesen futtok össze, boldogan éltek, míg meg nem haltok:)
Eleinte nagy szerelem volt, aztán az összeköltözések tájékára ennyire megszoktam, hogy van. :) Gyűrűs vőlegényem volt, mindenki már a lagzit tervezte, nagy meglepetés volt az ő szüleinek a mi szakításunk. Anyunak nem, mert ő élt velünk, és látta, hogy nem vagyunk egymáshoz valók. Amikor megcsalt, viszont már elmúlt a nagy szerelem. Ha azt mondta volna akkor, hogy szerelmes és el akar hagyni, mindketten jobban jártunk volna, mert akkor nem lennék rá utólag se mérges a sumákolás miatt. Mást szeret, hát mást szeret, hadd menjen.
Valahol a nemrégmúltban szkanderoztunk pár mondatot hogy a nagy szőrös pókoktól asszem engem kirázna a nehézség - erre ő felvette a nagyobbik arcát hogy rajta már mászott is olyan.
Én nem hittem, de magánban küldött egy képet amelyiktől nem volt őszinte a mosolyom.
Ez nem nevetséges, hanem hihető... és elgondolkoztató.
Nemcsak egymásért vagyunk, hanem néha egymás kárára is.. nem is azzal a téged károsító szándékkal, hanem hogy csak abból a felkínált gyümölcsből csak egy harapást, csak hadd kóstolhassak meg. ..csak..
