1978-79-et írunk, amikor már a Vass utcai kórházban dolgoztam. Akkor a munkaidő 07-21 óráig tartott. Munka után elmentünk ide vagy oda, egy kajára, esetleg inni valamit a munkatársakkal! Az egyik este a egy borozóban kötöttünk ki, a Nemzeti Múzeum mellett.
Az egyik asztalnál ott ült egy férfi, aki egy dalt küldött nekem, igen, ő volt Horváth Pista.
Fekete szárú cseresznye
(Solti Károly)
Fekete szárú cseresznye,
rabod lettem szép menyecske.
Ne bánj vélem úgy, mint raboddal,
hanem úgy, mint galamboddal.
(Vörös Sári)
Akkor gyere, mikor mondom,
csizmád sarka ne kopogjon,
réz sarkantyúd se peregjen,
hogy az anyám fel ne keljen.
Akkor gyere, mikor hívlak,
mikor a virágok nyílnak.
||: Átkarolva úgy ölelnél,
soha többé el ne menjél. :||
Nagyon gáz volt, nekem még nem húzta senki a fülembe a hegedűt! Talán még a dal mellé küldött valamit, arra már nem emlékszem, egy üveg bort, vagy valami mást, de baromi nehezemre esett, ezért hamar le is léptünk onnan.
Pár évvel később már férjnél voltam, akkor azuram taxizott, egy egész éjszakára lefoglalta a férjemet, fizetni nem tudott, de elhívta egy helyre, ahol pénz helyett hússal és zöldségekkel egyenlítette ki a számlát.
A halála okát sohasem kutattam és nem is érdekelt!
