hát igen, a Sorstalanságtól is valmi mást várt az ember, nem egy újabb érzelgős holocaust sztorit. egyébként a regénynek pont az a nagy erénye, hogy hűvös és tárgyilagos, ugyanakkor mégis hatásos. épp most hallottam, hogy a Réz András is negatív kritikával illette a filmet, de a legtöbb ismert filmkritikus is.
Én sem láttam a filmet, nem tudok nyilatkozni. Viszont ami nekem nagyon nem tetszett, az agy agyonreklámozás, meg az egyéb szájbarágós nyomulás. Én már eleve elutasító vagyok ilyenkor, így meg fogom várni míg a felhajtás alábbhagy, és akkor nézem meg. Egyébként én nagyon szeretem a háborús filmeket, a legjobb alkotások közülük kerülnek ki (szvsz), de a lágeres filmekre nem nagyon vagyok rákattanva. Inkább mondanám úgy hogy nagyon nehezen viselem a szentimentális, könnyfakasztó, egykaptafára készülő, egyoldalú tálalásukat. Nem akarok senkit megbotránkoztatni, de a Sztálingrád ilyen szempontból mérföldkő, és remélem lesz ilyen lágeres film is.
persze, teljesen igazad van, ne engedd magad befolyásolni. megnézted, tetszett, a te szívügyed. én még nem láttam, így egyelőre nincs véleményem, de azért a kritikákra mindig kiváncsi vagyok, ami nem jelenti azt, hogy egyetértenék velük. én is makacs vagyok, csak a két szememnek hiszek (soha nem befolyásolnak a kritikák, mert van annyi filmes műveltségem szerencsére, hogy magam is el tudjam dönteni, jó-e vagy sem), de azért számomra fontos mások véleménye is.
a filmmel kapcsolatban elég lesújtó kritikákat és nézői véleményeket olvastam eddig, amit ide betettem, az még elég szolíd. azt, hogy a cikkíró talált rajta kifogásolnivalót, még nem jelenti, hogy rossz filmnek tartja, csak a hibáit említette, az erényei mellett. egy kritikusnak az a dolga, hogy kritizáljon. nagyon ritka az olyan film, amibe nem lehet belekötni, azok ugye remekművek, amikből nincs sok a világon.
nekem személy szerint nagyon nem volt szimpatikus, ahogy az alkotók erőszakosan nyomatták a filmet (pl. Berlini filmfesztivál), de lehet, hogy erről nem hallottál. a plakátja sem tetszik, hogy őszinte legyek (túl patetikus). Koltai Lajost pedig egyszerűen nem kedvelem, és okkal, mert erősen szentimentális a pasi, Kertészről meg ne is beszéljünk (szintén okkal, gondolok itt a Nobel-díj átadást követő megjegyzéseire). de ettől még, lehet, hogy egy szép filmet csináltak. abban sem kételkedem egy percig sem, hogy a készítők a szívüket-lelküket beleadták a témához méltóan, csak van olyan, hogy nem sikerül valami, ill. csak részben.
(megj.: az ilyen borzalmakról nem lehet, és nem szabad érzelgősen és szépen beszélni, mert a dolog lényegét és hitelét kérdőjelezik meg vele.)
jobb lenne, ha valami horrorfilmet csinálnának a témából. japánok biztos tudnának, főleg, hogy ők is a némethez hasonlóan "tömeggyilkos nemzet", nekik is volt Auswitz-ük.
Teszek rá, hogy mit gondolnak a kritikusok. Hogy szépen fogalmazzak. Kritizálni a legkönnyebb. Nekem tetszett, ezen túl pedig nem érdekel, hogy hány embernek nem. Vannak egy páran olyanok is, akik pl. nem szeretik Gacktot, de ez engem hol érdekel???
Már nagyon régóta vártam a Sorstalanságot, és nemhogy nem okozott csalódást, de miután megnéztem, legalább egy egész napig csak az járt a fejemben. És olyan nyomasztó érzés volt, hogy akár velem is megtörténhetett volna.
Azt kritizálják itten, hogy mennyire nem jött át, hogy ebben az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy ettől még nem állt meg a világ. Szerintem más sem jött át, csak ez. Persze minden embernek más jön le, de attól, hogy neki egy kicsit más jött le, még nem kéne porig alázni. Nade, mondom, végülis nem érdekel komolyabban. Csak egy kicsit irritál, ha ilyen durva kritikát olvasok egy ilyen szép filmről.
Mikor Gyurka hazajött a táborból, az ellenőr kérte a jegyét, és meg akarta büntetni, amiért nem volt neki. Ezt kihagyták a kritikából, és még sokminden mást is. Éppen ezért nem olvasok SOHA filmkritikákat, mert nekem általában épp azok a filmek tetszenek, amiket jól lehúznak. Bár emilyen fordított logika alapján lehet, hogy érdemes volna. :)
én biztos nem fogom megnézni moziban, majd az HBO úgyis adja valamikor, még biztos ebben az évben. nem szeretem a holocaust sztorikat, mindegyik egykaptafára épül, túl érzelmesek, nyálasak, giccsesek. ahogy hallom a Sorstalanság sem kivétel, mondjuk nem is csodálkozom, Koltai Lajos-tól (noha tisztelem és elismerem az operatőri munkásságát) nem várok túl sokat, mint rendező. az az igazság, hogy ebben a témában nagyon nehéz jó filmet csinálni, talán egyetlen egyet láttam anno, de az egy költői szépségű és döbbenetes erejű dokumentumfilm volt, az egyik nagy francia új hullámos rendezőtől, Alain Resnais-tól (ő rendezte a Szerelmem, Hirosima-t). annál potyogtak a könnyeim, pedig nem volt benne semmi érzelmesség. szerintem is, ezt a borzalmat, csak a költészet erejével lehet szembeállítani, ill. illusztrálni. sajna, nem tudom már mi volt a címe.
a Japán Filmhét nagyon jó, kiváló filmek mennek/mentek. már volt szerencsém mindet látni. a Japán topikba írtam beszámolót, az általam legjobbnak tartott három filmről, nézz át, ha érdekel. Nine Souls-tól totál kikészültem, hihetetlen ütős, és a rendezés is zseniális, de erős gyomor kell hozzá, mint a legtöbb japán filmhez.
a jegyeket napokkal előre meg kellett venni, csak így lehetett bejutni. én már ismerem a stratégiát:)
Hát, igazából nem ettől gyógyultam meg, hanem a C-vitamintól (éljen Szentgyörgyi!), de azért lehet, hogy ez is belejátszott. :)
Szombaton néztem meg a Sorstalanságot. Nekem nagyon tetszett. Mármint nem az tetszett, amiről szólt, hanem ahogy megcsinálták. Eredetileg barátnőmmel akartunk japán filmhétre menni az urániába, de már nem volt jegy rá, úgyhogy beültünk erre. De nem bántam meg. Sőt! Pedig eddig nem sok magyar filmet láttam, ami tetszett volna...
tényleg, meggyógyultál, miközben Jihaku-t fordítottál G-ra gondolva?? (tudod pozitív energiák gyógyító hatása:))
szerintem nyugodtan rakhatod ide, rajtam kívűl más úgysem olvassa, de ha valakinek túl misztikusak és bizarrok eme történetek, akkor hagyja ki:)
végülis egy nemmindennapi fickó nemmindennapi történetei...
igaz már teljesen átmegyünk Gackt topikba, de nem baj. bár, ha gondolod a zúzósabb fejezeteket küldheted nekem mail-be is, hadd dagassza a postaládámat.
sőt, ami a legjobb lenne, ha ezek a fordítások is felkerülnének a gackt.click.hu-ra. ugye nem lehetetlen?? - úgy szépen sorjában, mint a dalszövegek.
kinyomtatom és hazaviszem emésztésre, de lehet, ma még írok néhány gondolatot.
most a filmhét jár az agyamban, nagyon jók a japán filmek, már sokat láttam közülük.
uh, a 'tíz egyszer éves koromban' az igazából 'egyszer tíz éves koromban' :D nekem is luxus lenne csak EGYSZER átolvasni valamit, mielőtt postolom. :S na mindegy....
Lehet, hogy a jövőben inkább e-mailben kéne elküldjem ezeket az aprócseprőségeket, de ez most már itt vagyon. :) Elnézést attól, akit baromira nem érdekel. :)
1. Youshouki no Rinshi Taiken to Kakuri Byoutou Seikatsu [My Near-Death Experiences as a Child and Life in the Hospital Isolation Ward]
A halálközeli élményeim és élet a kórházi elkülönítőben
Egy bölcsőben vagyok. Ring előre és hátra. Homályosan látok csak. Az édesanyám arcát nézem. A feje fölött egy játék forog szeszélyesen, és a zenedobozokéhoz hasonló dallamot játszik.
A következő pillanatban egy éves, két éves, három éves vagyok… azon idők emlékei élénken jelennek meg előttem. Mászok. Ingatag lábakon járok. Próbálom kimondani a szavakat. Nem tudtam még jól beszélni.
„Ma… ma…”
Ő is beszélt hozzám.
„Holnap zongoraórád lesz.”
„Gyakorolj!”
Ragyogó napsütéses délutánok. Izzadtságtól nedves zongorabillentyűk…
Az idő végtelenségében ezek az események tényleg csak néhány másodpercesek. De van köztük néhány nagyon emlékezetes, amik elképesztő sebességgel futnak végig az agyamon. Ezen emlékek minden pillanata, melyeket mindeddig átéltem, színes képekké válnak, és képsorként peregnek le előttem.
Meghalok...?
Ezidáig 15-ször gondoltam ezt.
Első alkalommal 7 éves koromban történt, hogy efféle pergő képeket láttam.
Az Okinawa-i tengerbe fulladok, elnyelnek a hullámok, fájdalmasan, küzdve az életért, a lábam nem éri el a tengerfeneket, egyik percről a másikra kegyetlenül beterítenek a hullámok. Elnyel az óceán. Próbálok lélegezni, de csak sós vizet nyelek.
S mikor semmi mást nem tudtam csinálni, mint nyelni a sós vizet, hirtelen minden elcsendesült. Egy gyengéd érzés, egy melengető érzés kerített hatalmába, úgy éreztem, hogy valami átölel. Mindegy minek nevezed. Olyan megnyugvást éreztem, mint addig soha.
És ezután a pillanat után jött. A képek peregni kezdtek. Születésemtől fogva addig a percig minden emlék átrohant az agyamon.
Ekkor történt először. Nem éreztem félelmet. Úgy hittem, meghalok.
De nem haltam meg.
Azóta akárhányszor közel kerülök a halálhoz, peregnek a képek. Halálos helyzetekben, akár közlekedési balesetben, akár harcban, mindig megjelennek.
15-ször történt eddig. Kicsit talán túl sok ez.
Hiába, veszélyes gyerek voltam. Vonzottam a halált.
Mikor fuldokoltam, rettenetesen féltem. Egyik oldalról szörnyen féltem a haláltól. De ugyanakkor le is nyűgözött. A rabja voltam. Ha nem próbálok meg közel kerülni hozzá, sosem láthatom meg. Olyan közel akartam kerülni, amennyire csak lehet, mert meg akartam ismerni. Ilyen gyerek voltam.
Evégett folyamatosan veszélyes dolgokat csináltam. Sokszor csináltam olyasmit, ami közben azt gondoltam, meghalok. Persze mindig féltem, de amikor eljött az a pillanat, már teljesen nyugodt voltam.
Csak még egy kicsit. Már egy kicsivel kell csak közelebb kerülnöm, és talán megláthatom a választ. Ezt éreztem. Ezen a szinten még nem megy. De azon már menne. Mindig többet és többet akartam látni a másvilágból. Voltak idők, mikor ezzel tudtam csak felvidítani magamat.
Például, imádtam a bicikliket és tinédzserkoromban gyakran tekertem. A városban sok patka volt, és akkoriban elég furcsán ugrattam fel rájuk. Nem volt semmi tehetségem hozzá, de úgy éreztem, meg tudom csinálni. Imádtam ezt az érzést.
Mind gyorsabban és gyorsabban hajtottam, és mikor keresztülhajtottam egy bizonyos helyen, az egyik pillanatban mindent lelassítva láttam. Ez az érzés eltartott egy darabig, és olyan volt, mintha minden letisztulna. Ahol keresztülhajtottam, egész biztosan volt valami, és én látni akartam. Vakmerő voltam, mert meg akartam ismerni.
Addig hajtottam minden erőmmel, amíg nem láttam a képeket peregni. És mikor végre megláttam őket, akkor lett csak elképzelésem a halálról. Aztán élet és halál közé kerülök. Amíg ezt nem éreztem, nem tudtam a dolgokat teljes szívvel csinálni.
Ma már úgy gondolom, hogy „Ez húzós volt.” Veszélyes gyerek voltam.
A halált kerestem, és nem tudtam az élet értelmét. Mit jelent az, élni? Miben rejlik az életem és a létezésem jelentősége?
Valójában ilyen kérdések is felmerültek bennem a hétéves koromban átéltek kapcsán.
Miután a tengerbe fúltam, sok mindent látni kezdtem. Azon a napon minden kötél szakadt. Attól fogva, hogy kinyitottam a szemem, egészen a mai napig képes vagyok olyasmiket látni, amiket korábban soha. Nem tudtam megkülönböztetni az élőket azoktól, akik nem éltek.
Mikor az utóbbiakhoz beszéltem, a külső szemlélő számára nyilán furcsa látványt nyújthattam. A szüleim is meglepődtem persze.
„Kihez beszélsz?”
„Nagybácsihoz.”
„Hol van a nagybácsi?”
És ahogy ezt kérdezték, nevettek.
Nevettek, és valószínűleg nem vették komolyan. De nem azért nem vették komolyan, mert a szívük félt volna szembenézni velem?
Ez egyre nagyobb rendszerességgel történt, és elmezavarodottként kezdtek rám tekinteni. Az emberek beszéltek rólam, én pedig elbizonytalanodtam a létezésem értelmében. Mivel a holtakat is láttam, csakúgy, mint az élőket, nem értettem, hogy mit jelent maga az élet.
Ez így folytatódott, és tíz egyszer éves koromban, hirtelen összeestem. Borzasztóan fájt a gyomrom és a beleim, mozdulni se bírtam.
Miután kórházba szállították, azt mondták, hogy a rosszullétem oka ismeretlen. És amíg ez a helyzet, lehetséges, hogy valamiféle fertőző betegségem van.
Úgyhogy egy csapásra elkülönítettek. Bezártak egy kórházi elkülönítőbe, ami sokkal inkább egy börtönre hasonlított. Mivel fiatal voltam, a gyermekosztályra kerültem. Nagyon beteg gyerekek voltak ott, akiknek fertőző vagy halálos betegségük volt. Tíz évesen én ezt úgy láttam, mintha mindnyájan egy-egy ketrecben lennének, és bármikor a folyosó végére kerülhetnének.
A folyosó végén, egy másik betegosztályon olyan gyerekek voltak, akiknek meg voltak számlálva a napjaik. Én sokszor tudtam, mikor jön el az óra.
Mikor azokhoz a gyerekekhez beszéltem, gyakran éreztem azt, hogy „Ez a fiú holnap meg fog halni”.
Másnap reggel pedig hallottam, ahogy a nővérek papucsa kopog, végig a folyosón. Akkor tudtam, hogy az egyik barátom meghalt.
Nehéz napok voltak ezek. Nem bírtam elviselni. Épphogy csak lett egy új barátom, másnap már meg is halt. És erről egyedül én tudtam. Ez tényleg pokol volt.
Egy ilyen helyen végképp összezavarodtam. És mivel mentálisan nem voltam stabil, nem is engedtek el egyhamar.
Miért nem engedtek el? Mert nem voltam normális? Mi a különbség a normális és a nem normális között?
Nagyon sokat gondolkodtam ezen. Nem tudtam megszökni. De valahogy mégiscsak ki kellett jutnom onnan, úgyhogy tovább gondolkodtam.
Elkezdtem figyelni a főorvost. Mikor őt utánoztam, „normális”-nak tartottak. Ez körülbelül tíz napig ment így. Aztán hirtelen azt mondták, „hazamehetsz”.
Egyáltalán nem változtam meg. Egyáltalán semmi nem változott meg itt belül…
Azok iránt a felnőttek iránt, aki azt mondták, „ugye megmondtam”, csak mélységes bizalmatlanságot éreztem.
De soha az életben nem akartam visszakerülni abba a kórházba.
Úgyhogy attól a naptól fogva azokat a felnőtteket utánoztam, akiket a szüleim és a korukbeliek normálisnak tartottak.
Közben pedig végig arra gondoltam, hogy „Akkor én mi vagyok?”
De nem lehet... mert itt látom, hogy én már 4 előtt is írogattam. Pedig hát 3-kor értem haza a suliból. Naja, akkor biztos a tegnapelőtti délutáni szunyókálásra emlészem. XD Fú, most teljesen összefolynak a napok.
Gondolom mindenkit roppantul érdekel, hogy mikor alszom. XD
Naja, én is megsimizném a haját, vagy akármi mást is szívesen :P (degáz... XD)
A You-s témához annyit, hogy van a Jihaku-ban a Cain's Feel fejezet, ami voltaképp róla szól, illetve az első találkozásról Gackttal. You-nek nem volt nehéz "kifognia" a rossz hangulatát, mivel szegény Gackt 18 évesen épp hisztis, durci-murcis, bezárkózós, öngyilkoshajlamos kamasz korszakát élte. Azóta bezzeg hogy megváltozott. :)
neharagudj! tudod, én sose érek oda akkor amikor beígérem. :( De biztos kárpótolt egy jó kis japán művészfilm! :-) Én meg megnéztem 400 év japán festészetét. Akarommondani FRANCIÁT! Az van a Műcsarnokba...de láthatjátok nekem máson jár az eszem. :-) Épphogy odaértem időbe :/
Szokás szerint meglepetés lesz, mikor meglátogatlak. :]
egyébként én is vacakul vagyok, tegnap haldokoltam, de kaptam este 2 amcsi dvd-t (egy hongkongit és egy japánt), ettől sokkan jobban lettem (pláne amikor belenéztem).
ma tűrhető az állapotom, biztos az esti film miatt, különben...
