bocs, de olyan forgalmas napom volt, most jutottam csak ide. szerda lenne jó, ha jönni akarsz, holnap csak 5-ig leszek bent, angolra sem megyek, most is megyek már el. szerdán bármelyik napszak jó, 4-ig nyitva vagyunk, de még utána is itt leszek mindegy meddig.
irány Izrael! - az jó, gyönyörű ország, csak nagyon vigyázni kell, de talán a túristákat nem zaklatják. mindenesetre helyi járatra fel ne üljetek.
láttam már reggel, hogy milyen finomságot küldtél mail-ben, még nem tudtam elolvasni, de este azon fogok csámcsogni, holnap válaszolok rá, kibeszéljük a maistro-t. és mégeccer köszi.
Küldtem e-mailt, meg azt is szeretném kérdezni, hogy ma, holnap vagy inkább holnap után menjek be? Szerdán tudnék legkésőbb, mert utána Szombathey, aztán Izrael (de szar valakinek :)), és a filmjeidet mondenképp vissza akarom adni, plusz a Künnap könyvet, meg a Ribirth koncertet. Te hogy érsz rá délutánonként?
egyszerű: semmit nem értett meg a filmből. ködös, álművészieskedő duma az egész. egy 100%-os sznob. az előző reagálása a filmre, minden csak nem kritika. végig se nézte, fél óra után kijött a vetítésről, mert nem bírta a gyomra az erőszakot, és a magyar moziforgalmazás szégyenének titulálta az Oldboy-t. így írt kritikát a filmről. elképesztő. most meg nyomásra írt egy másikat, amiben ellenkező a véleménye, az egekbe magasztalja.
milyen ember lehet az ilyen? gerinces biztos nem, de elsősorban hót buta.
Én megnéztem a héten, nagyon ütős film. Inkább agyilag üt. Van benne erőszak meg brutalitás is, de elsősorban nem az hat. Nagyon jó, kötelező darab. Remélem kiadják valamilyen formában.
Egy csomó kritikát olvastam, többnyire dícsérik. Ezt a kritikát nem értem, Szerintem valami más filmet nézett az illető vagy nemtom. Érthetetlen.
az Élet és Irodalom ( 49. évf. 7.szám) mai számában megjelent Báron Györgytől egy terjedelmes és mértékadó, pozitív hangvételű kritika a Sorstalanságról. minden hibájával együtt jelentős filmalkotásnak tekinti, sőt a legjobb holokauszt filmnek, ami eddig készült a világon, bár nem ér fel Kertész remekművének csúcsáig, de nem méltatlan hozzá - mondja.
sajnos még nincs fent online, majd ha felteszik, beteszem.
A film hatalmas lendülettel kezdődik, a zenéje kiköpött Philip Glass, és a képek terén is rohamléptekkel vágunk neki a kalandnak, lévén, hogy az első vizuális futam végén máris megpillanthatjuk a film központi beállítását, a látomást, amely alapján feltehetően az egész film is született - két embert egy szakadék szélén, az egyik igyekszik visszatartani a másikat, közben pedig egymást nézik. A film elsöprő erejét a zenén kívül a figyelemreméltó fényképezés látja el hajtóerővel, de a film szerkezete, illetve a film által felvetett vizuális történet sem közömbös e téren. Arról van szó ugyanis, hogy a film egy nyilvánvalóan skizofrén ember történetét mutatja be, mégpedig e skizofrén ember nézőpontjából.
A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy egy-egy jelenet az előtte lévő jelenethez képest sokkal nagyobb ugrást jelent, mint egy "normális" filmnél, azaz sokkal kevesebb köze van egy-egy jelenetnek az előzőhöz, mint várnánk. Ez itt a skizofréniával hozható összefüggésbe, bár más filmeknél is előfordul hasonló effekt, és leginkább az Amélie Csodálatos Élete jut erről az eszünkbe. A különlegesen fényképezett filmekre általában jellemző ez a konzisztencia-faktor, vagyis, hogy minden jelenet különösen nagy meglepetés az előző után, hiszen egy-egy új jelenet a különleges látvány miatt sokkal nagyobb figyelmet von magára, vizuálisan. A különlegesen fényképezett művészfilmek pedig még ezen a kategórián belül is egy külön szekciót alkotnak, hiszen vannak olyan filmek, amelyeknél egész egyszerűen minden egyes jelenet egy-egy teljesen új világ, annyira komoly kreativitással álmodták meg, és hívták életre az adott filmet. A legkézenfekvőbb példa továbbra is az Amélie, de hozhatnánk példának Godard Bolond Pierrot-ját, vagy Bódy Gábor Nárcisz és Psyché-jét is.
Végeredményként azt kapjuk, hogy miközben a film hatalmas lendülettel vágtat előre (a "vihar és vágtatás" szellemében), addig a néző egyre jobban elveszíti tájékozódó képességét, köszönhetően annak, hogy egyrészt a film egy különlegesen fényképezett művészfilm, másrészt pedig egy skizofrén ember történetét láttatja velünk - belülről.
Skizo és non-linearitás A történetre (és itt direkt nem a "story-line-ra" gondolunk, hanem arra a vizuális folyamra, ami a vásznon megvalósul) alapvetően jellemző a labirintus-szerűség. Körbe-körbe haladunk, és amikor azt hinnénk, hogy éppen előrejutottunk, lehet, hogy éppenséggel pont fordítva történt - időben. Van egy rész a filmben, amikor a főhős, Oh Dae-Soo lépcsőkön keresztül üldözi a férfit, aki élete rejtélyének a kulcsa, és a lépcsők egy Escher-festmény iránytalanságát, végtelenségét (fektetett nyolcas jellegét) idézték. A film vizuálisan motívum-tudatos felépítésében az óra és az idő önmagában is főszerepet játszik. A labirintus-szerűség, a non-linearitás, a vizuális tudatosság (amely időnként szinte a klasszikus Szép Fogolynőére emlékeztet) különösen rejtélyessé teszi a filmet, ami remekül passzol az életét darabokból összekaparni akaró, csapdába (és 15 évnyi börtönbe) került főhős pszichés állapotához.
Oh Dae-Soo csúnya csapdába került, 15 évet töltött egy meglehetősen szürreális börtönben, amely gyakorlatilag semmiben sem különbözött egy szegény ember lepattant apartmanjától, még ablaka is volt, egy, mondjuk így, nem-valódi ablak, amelyben időnként cserélgették a festett tájra vetülő műtermi neonvilágítást. A film kulcsa ez a 15 évnyi szenvedés, illetve az, hogy Oh Dae-Soo (amint erről a tévéből értesül) feleségét és kislányát megölték, amely gyilkossággal őt gyanúsítják. Ez a börtön nem igazi börtön, nem a törvény vaskeze juttatta ide, tehát miközben rabságban szenved, folyamatosan érvényben van ellene a körözés. A filmen látszik, hogy egy ihletett alkotás, melyet egy rendes írói, rendezői látomás alapján hívtak létre, és az is nyilvánvaló, hogy ez a "börtön fejezet" az, amin az egész történet, az egész film megfordul, hiszen számos lehetőség is adva volt, és mindegyik irány végsőkig kivetíti hatását a film kimenetelére.
Lehet az, hogy Oh Dae-Soo egy szerencsétlen skizofrén ember, aki csak képzeli, hogy börtönben van, közben, a valóságban pedig egy vérengző gyilkos. Ezt a hatást támasztja elő a film első harmada, és már a legeslegeleje is, amelyben Oh Dae-Soo-t egy lepattant, szerencsétlen emberként mutatják be, aki nem igazán ura önmagának. Lehetne tehát az, hogy Oh Dae-Soo egy szörnyeteg, amit a film 100%-ig alá is támaszt, elképesztő mennyiségű és intenzitású brutális, bestiális erőszakot ábrázoló jelenetekkel, sőt, a történet egy pontján az egyik kulcsfogalom éppen a "szörnyeteg" szó lesz, és Oh Dae-Soo tényleg szörnyetegként viselkedik. A másik lehetőség az, hogy Oh Dae-Soo egy valódi börtönben van, tényleg 15 éven keresztül, és valaki tényleg meggyilkolta a feleségét, amit neki, 15 év börtön után, mint rendes szuperhősnek, meg kell bosszulnia.
Szörnyeteg vagy szuperhős? Szubjektív dolog, de szerintem a koncepció hibájaként róható fel, hogy ezt a skizofrén pszichózisos történetet a film második felében mintha teljesen elfelejtenék, és valami másra váltják át. Aki persze elolvassa a filmről megjelent hivatalos ismertetőt, máris birtokába jut az infónak, hogy ez bizony egy bosszú-film. Ilyenformán azt is mondhatjuk, az összes skizofréniával kapcsolatos beállítás, célzás, utalás a művészi túlzás kategóriájába esik bele, lévén, hogy a film vállalt világa, a film realitása (függetlenül a csodaszép, szinte szürreális ábrázolásmódtól) egész egyszerűen elhatárolja magát a megborult elme ön-vissza-keresésének, ön-helyreállításának fikciójától, és egész egyszerűen a tényekre koncentrál, ami nem más, mint hogy Oh Dae-Soo családját megölték, és Oh Dae-Soo bosszút akar állni. A film alapját és magját képező "koreai fickó" (Oh Dae-Soo), aki a drót hajával, idióta fogsorával és kiszámíthatatlan viselkedésével nem az a szerencsétlen arc, akinek a néző a film elején megismerte, és akinek legszívesebben a gondját viselné. Ő egy börtönbe került hétköznapi ember, aki az igazságtalanság miatt érzett dühe révén valóságos szuperhősként távozik onnan 15 év múlva, és onnantól mindenkit lenyom, hiszen ő már egy szörnyeteggé változott.
Ez a szörnyetegség azonban nem az a szenvedő "szerkezet", amire igaziból nyitottak kellene, hogy legyünk, Oh Dae-Soo nem az az ember (szemben azzal, amit a film vizuálisan üzen), akit ambivalens módon kellene "mégis" kedvelnünk, annak ellenére, hogy esetleg rossz dolgokat csinált, amiket nem is lehet megbocsátani. Oh Dae-Soo (a film második felében) egy egyszerű szuperhős, aki mindenkinél erősebb, mert az ő oldalán van az erkölcsi igazság - és kész. Kicsiny részben ő a koreai szökevény, hiszen a családját megölték, és ezzel a szörnyűséggel éppen őt gyanúsítják, másrészt ő a koreai Halálos Fegyver is, aki (ez az eredeti amerikai verzióban, Mel Gibsonnal talán nem is jön ki annyira) végső kétségbeesésében egész egyszerűen feltartóztathatatlan, amihez persze nemcsak a kétségbeesés, de egy kiképzés is szükséges, amit itt a 15 év börtön tesz lehetővé.
Gyönyörű a rész, amelyben Oh Dae-Soo egyetlen kárpitos-kalapáccsal egy egész emeletnyi "jó-érzésű polgárt" vág haza, egy egyrészt festői látványként tálalt, másrészt festőien drámai jelenetben (mintha az Andrej Rubljovot néznénk). Ekkor még, persze, nem tudjuk, hogy ő egy szuperhős, aki az igazáért harcol, ekkor még akár azt is gondolhatnánk, hogy egy szerencsétlen ember, akit meg kell állítani, mert megölte a feleségét, a kislányát, és most a panelház egész emelete ellen kiáll. Ha tudjuk, amit elvileg tudhatunk, hogy Oh Dae-Soo szuperhős, akkor itt nem izgulunk, mert akármilyen "nyersen" is van felvéve a jelenet, a gyönyörű, kalapácsos harc-jelenetben (amit tényleg festői szépséggel ábrázol a film) mégiscsak arról van szó, hogy Oh Dae-Soo mindenkit elintéz. Amikor kést döfnek a hátába, még nem tudhatjuk (igazán, az alapján, amit a filmben látunk), hogy örüljünk, vagy sírjunk, és ez elgondolkodtató egy kicsit.
A térd - mint középpont A teret a filmben egy nő térde nyitja meg, akivel szemben Oh Dae-Soo éppen ül, élete rejtélyét kutatva. Hirtelen a korábbi, illetve régi idők történései jelennek meg, beleértve a film eddig titokban tartott kiindulási középpontját is (ami miatt az egész börtön és bosszú létrejön). Ez a női térdből vizuálisan kiinduló rész olyan, mit a Pulp Fiction-ben a nagyapa órája, csak fordítva, mert itt bejön. Ott az ember azt érezte, akármennyire is 9 pontos film, mégis túlzás, hogy "na még egy kör, amit ki kell várni". Itt azonban azt érzi a néző, hogy végre van valami igazán felszabadító fordulat, aminek lehet örülni, és ami maga a transzcendencia, a kapu a tökéletesség felé. Még akkor is, ha itt a múltba (nagyon szép képekkel) úgy megyünk vissza, mint egy Derrick, vagy egy Agatha Christie-film végén, csak azért, hogy a mostanáig titkolt tényeket végre megismerhessük. A filmnek ez a női térdből kiinduló "része" egy igazi filmköltészeti teljesítmény, egy olyan dolog, amiért ezt az egész filmet érdemes volt megcsinálni. Kicsit talán kár, hogy a kezdeti skizofrén emberből nem marad más, csak egy szuperhős, amely átalakulással párhuzamosan az összes rejtély kicsi kifakul. Ha mélyen belegondolunk, úgy tűnik, hogy a film alapjául szolgáló látomást valószínűleg egy nagyon jó, de mégsem a legeslegjobb, legalábbis nem a legközvetlenebb úton bontották ki, hiszen így végül mégiscsak csak egy koreai szuperhőst vihetünk haza az agyunkban, miközben a film ennél milliószor (de tényleg) komolyabb húrokat is megpendített menetközben.
Inspiráló film, amelynek ott a helye polcainkon, kedvenc akció-, illetve kedvenc művészfilmjeink között, a szónak abban az értelmében is, hogy a film mindkét műfajban remekül értelmezhető alkotás. Nagyon gazdag, igazán emlékezetes élmény, jellemzően olyan film, amit az ember újra és újra megnéz.
PS: köszönet az olvasóknak, akik rávettek, hogy a filmben szerepeltetett erőszakkal kapcsolatos elveim ellenére másodszor sikerült (a megfelelő helyeken szemem eltakarva) végignéznem a filmet. Köszönet a kritikájukért, amivel az előző "kritikámat" illették, köszi az erős szavakért, és különösképpen és leginkább azért, hogy kiálltak egy film mellett, amit szerettek. When, Chick Corea, VryrV, yeta, ziusudra, Tamas, adriandraco, hát így lehet megbízni bennetek ..!
még annyit a filmhez, aztán tényleg befejezem a témát:
már a német lapok is lehúzzák, mai népszabiban olvasható. nekik is ugyanaz a bajuk vele, mint a mieinknek: szirupos hollywoodi holokausztfilm. Morricone zenéjét szintén nem idevalónak tartják, meg hogy Ketész Imre regénye megfilmesíthetetlen.
(pedig biztos nem beszéltek össze). persze vannak róla jó kritikák is.
szerintem legjobb a könyvet elolvasni, abban nem lehet hibát találni, tényleg remekmű. éppen ezért kapott Nobel-díjat, mert a holokausztot másképp, más szemszögből mutatja be, mint az addig megjelent irodalmi művek. joggal elvárható lett volna ez a filmtől is, de hiába. talán egyszer valaki más megcsinálja (egy filmes zseni).
----------
ezért nézek én már szinte csak ázsiai filmeket, elsősorban japánokat, és néznék még koreaiakait is. ők nem kendőzik el a valóságot, mint mi nyugatiak. náluk a dráma az kőkemény, csak bírja az ember idegrendszere és gyomra. teljesen más dramaturgiai technikákkal dolgoznak, minden meglepetésszerű, kiszámíthatatlan, nem úgy mint a hálivúdiakban, ahol az első öt perc után bealszik az ember, mert lehet tudni a film végét. meg ahogy a különböző filmes műfajokat keverik, az meg aztán egészen elképesztő. mondjuk itt is van érzelmesség, de általában nem arra hajaznak.
viszont a hongkongiak színvonala az utóbbi években eléggé visszaesett, sajna még az akció műfajban is.
Nine Souls................, nagyon ütős! boldog vagyok, hogy láttam.
olyan édi benne:)
SPIKY
