Kék tó, tiszta tó (János vitéz)
"Kék tó, tiszta tó, melyből az élet tüze támad,
Add vissza nékem, óh, szép szerelmes Iluskámat.
Kék tó, tiszta tó, sokkal vagy szivemnek adósa.
Add vissza nékem őt, s légyen tied ez a rózsa."
/Magyar nóták…/
DE: NEMCSAK KÉK, HANEM -MINDEN AMI SZÉP...LÉGY ÜDVÖZÖLVE:-)
Van, amikor a leghatalmasabb sziklák is némák maradnak, az óceánok is elcsendesednek, s van, hogy az apró kavicsok sikoltnak és üvöltenek. A hangerejük nem azonos a tényleges erejükkel. Titkot rejtenek. Kérdéseket, válaszokat, örömöket és fájdalmakat, csodákat, imákat, veszteségeket és győzelmeket. Reményt és túlélést. Az Életet. Annak teljességében és gyönyörűségében. A feltámasztott, megújított, sziklasírból előhívott életet, amelyről másoknak kell majd leoldani a gyolcsokat.
Lefestenélek, de nincs olyan szín Kifaragnálak, de eltörne a vésőm Eltáncolnának, de vérezne a lábam
Elmondanálak, de hazudnának a szavak
Ködbe, márványba, hangforrásba rejtőztél S engem csak lépteim kopogása kísér koporsómba Így üres a vásznam, durva köveim Megkonduló némaságom félretaszítva Egyetlen esélyem maradt: megérinthetlek.
Hangodra lebbenő fátyol vagyok, gyertyaláng, mi miattad, érted ég, csillag az égen, ki Téged követve csillog, ragyog. Egy homokszem a szemedben, de csak azért, hogy a könnyed is enyém legyen, méz a csuporban, mi édes ajkadra csurran, s úgy becézi titokban. Virágszirom virágon, hogy láss! - színek is vannak a világon, a madarak reggeli csivitelése, az én énekem lelked ébresztése. Patakban a víz csobogása, erdők fáinak halk susogása, álmodban egy kicsi tündér, kinek kék a szárnya, pajkos a kacagása, ki előled szalad, viszi a lába.
Tenger vagy nekem, a közel és a távol, ismeretlen ismerős, jelen a múltból, fény, ha árnyékot vet rám a bánat, nektár, ha szomjazom és csók éri a számat. Ezernyi borzongás és mámor, ha átölelsz, élővé varázsolsz a fából. Harmatot adó reggel, kivel még a nap is nevetve kel fel, álmomban a tündér párja, kiért a tündér, más lány copfját húzza. Erdőben egy tisztás, valahol a Duna mellett egy édes kisház, kézenfogott esték, az ereimben robogó vérlemezkék, és a szívemben mélyen, egy szerelem, egy felejthetetlen emlék.
Elázva, a tûzhely mellett kuporogva, forró teát kortyolgatva markolom, s szorítom a kerámia bögrét. Megpihenek, felolvadok, s képzeletem a tenger felé szalad, nyomot hagyva az érintetlen parton.
Ne szóljatok, és ne mozduljatok, Fojtsátok vissza lélekzetetek... Nézzétek: fa vagyok, Reszketnek rajtam a színes levelek. Egy vékony, vékony tündér-cérnaszálon, Életen túl, innen a halálon Még tartja őket valami csoda... Pedig elmult Halottak napja is, Mi most nem hull le, nem hull le soha,
Ne szóljatok, és ne mozduljatok, - Egy pillantás, egy sóhajtás elég: És lehullnak a legutolsó álmok, És meghalnak az utolsó mesék. Ne szóljatok és ne mozduljatok, Egy nesztelen lépést se tegyetek, - Mi most nem hull le, nem hull le soha, Hátha örökké tart ez a csoda, Hátha nem hullnak le a levelek...
Mézeskalács szívet, lovacskát, pólyásbubát, mindenkinek vásárfiát vigyenek! Várja az asszony, a kedvese, a gyermek (nélküle kivernek, ember, a házbul!); szíveskedjen, kérem - hátul maga is sorba állni; a szájtáti elmehet, szebbet máshol nem vehet!
MÓZSI: (átkarolja a tündér vállát, úgy bámulnak mindketten a mézeskalács szíve tükrébe)
Hűha, biza benne vagyunk - beleférünk köldökig mind a ketten! - Tudod mit? - Hát látod ezt a lyukas krajcárt?! (Kotorász a nadrágzsebében, s felmutatja a krajcárt.) Ez az a pénz, IGAZI PÉNZ, amit én még becsületes favágással: tiszta-sós verítékemmel kerestem! - S mert úgy látom a tükörben is, hogy te már csak engem imádol - óhajtasz, szeretsz - ,hát ezért ezen veszek neked vásárfiát! - Vásáros úr! Ide nekem két bubát!
Csak percet lopni bújtam a hajadba Bámulni a lemenő napot. Majd fénytől, bőröd ízétől átitatva Zuhanni kezdtem a vörös alkonyatba Míg egyedül nem találtak a kelő Csillagok.
Mielőtt belépnék hozzád, az apró szobába Mindig leveszem magamról a gondot Mint egy kabátot és a földre hajítom És a számra készítek sok-sok pici csókot
Együtt bámuljuk az embereket Az ablakon át amint négykézláb másznak A sáros utcákon Szörpöt iszunk és parizeres kenyeret Eszünk ide nem engedjük be az esőfelhőket
Öledbe veszed a zajt és elringatod Mint egy kisdedet "Mesélj kedves" - kéred aztán, és én mesélek Neked őrült történeteket, furcsákat Vicceseket és hallgatom, ahogy kacagsz
Amikor elhagyom kicsiny szobádat és a Lépcsőházba lépek felemelem a földről A gondot, és ahogy az utcára érek magamra Veszem, mint egy kabátot Térdre zuhanok, és négykézláb vánszorgok El a sárban
" A Nemes Harc az, amit álmaink nevében vívunk. Amikor az álmok teljes hevességükkel törnek ki belőlünk - ifjúkorunkban-, nagyon merészek vagyunk, de még nem tudnunk harcolni. Aztán rengeteg erőfeszítés után már megtanultuk a harcot, de ekkor már nincs meg bennünk ugyanaz a bátorság. Emiatt magunk ellen fordulunk, és saját magunk legádázabb ellenségévé válunk. Kijelenthetjük, hogy álmaink gyerekesek, nehezen megvalósíthatóak, vagy annak eredményei hogy nem ismerjük az élet realitásait. Megöljük az álmainkat, mert félünk megvívni a Nemes Harcot."
A fellegek a fenyők álmai. Az ágak között megrekednek. Azután futásnak erednek, Vagy halkan suhannak odább, Mint foghatatlan, lenge holmi, Testetlen, fátylas délibáb. Az álmok sorsa: eloszolni.
Néha úgy szállnak, fehér csipkeként, Hogy alig-alig fedik el a fényt. Ezek a boldog álmok. Aki ily álmot látott, Annak a fának hálálkodni kell. És hogyan hálálkodik a fenyő? Hogy ezerszeres illatot lehel.
S néha jönnek gomolygón, nehezen, Szurony sem szaggatja meg odafenn, Csak néha üti át Egy órjás dárdáját a fellegen. Ezek a gonosz álmok. Aki ily álmot látott, Reccsenve jajdul, álmában kiált, Lát fekete vért és piros halált.
De lassan elszáll jó és gonosz álom, Valahol virrad már a láthatáron, Oszlik a köd, A pára már kevés. Aranyderüvel messze valahol A kék ég jő: az örök ébredés.
Szép estét! :)
