Nadehát az azért nem úgy megy, illetve vagy baromi érzékenynek kellett lennie a hüvelyfalának, vagy a hapsi lehetett túl durva. Esetleg a szűzhártya tágulásának lehetett valami köze hozzá... Na nem tudom, viszont mostmár valamennyire érthető. Köszi.
Hogy mi a különbség a valaki és a vele között? Az, hogy csak "valakivel" lefeküdni nem szabad, hogy központi kérdés legyen. A "vele", az már lehet. És kshields azt írta, hogy "vele". De a köynvben ez a férfi, ez szerintem csak "valaki" volt.
Nem értem ezt a valakivel/vele különbségtevést, magyarázzátok már meg...
A millióból egy magyarázata: pár éve olvastam -- valami lev.listán kérdezte valaki, mert ez senkinek se világos -- E/S-nek valami... hát most nagy marhaságot fogok írni, de nem tudom orvosi terminológiával megfogalmazni -- szóval keletkezett valami repedés a hüvelyfalán, vagy hol, (ne röhögjetek, mondom, hogy nem szakmagyarázat) a "behatolástól", és ez elég ritka dolog, ezért mondta rá a doki, hogy millióból egy. Szép és romantikus élmény lehetett így elsőre.
Azért kérdeztem ezt a kedvenc jelenetet (nem is jó ez a kifejezés, na mindegy), mert az előbb hirtelen beugrott egy kép a könyvből. Pedig tök régen olvastam, tényleg. Az jutott eszembe, amikor Esther otthon marad nyárra, ugye, és kuporog a szobában... és a redőny vagy mi nyílásain keresztül bámul kifelé az utcára (talán a földön fekszik közben, vagy ül?), -- egy sokgyerekes anyát néz, aki vonszolja magával a gyerekeket, és olyan rózsaszín az egész. Így emlékszem. Rózsaszínben vannak, meg világoskékben, a nyári utcán, Esther pedig a besötétített szobában, ahol látni lehet, ahogy a por szállingózik a levegőben. Ez a kép jelent meg most nagyon erősen, de lehet, hogy a felézt én képzelem hozzá.
Ja igen, a szüzesség-elvesztéses rész se rossz: "millióból egy". A véres törölközők meg az összefércelés a végén.
Aha, szóval az útikalauz tulajdonképpen egy ötkötetes trilógia... Értem. Ez egyre jobb:)
Most, hogy beszélitek itt az Üvegbúra kedvenc jelenetét, eszembe jut, hogy volt ott egy olyan rész, amikor először lefekszik valakivel, és utána bizonyos problémák adódnak ebből (remélem nem keverem másikkal). Szóval az ott nem világos nekem egészen, persze lehet, hogy el kéne mégegyszer olvasni. Nem a legjobbkor álltam neki, bevallom, mindig máson járt az eszem...
Meg hogy milyen központi kérdés volt neki, hogy egyáltalán végre megtörénjen már a dolog valakivel...
fú, bocsi, valóban adams a szerző és 42, csak olyan kurva álmos voltam reggel, hogy így hirtelen csak a huxley volt bennem, és így nem is gondolkoztam, csak leírtam. tényleg bocsesz, meg minden, nagyon szégyellem magam most..:(
hogy melyik rész fogott meg az üvegbúrában? én nem hiszem, hogy tudok így kiemelni neked valamit. szerettem az egészet. az intézetes részeket, meg mindet, most nem tudok egyet mondani. de elgondolkozom rajta.
tolsztojjal meg tök más a helyzet. őt valahogy én túl idealistának tartom, nekem ő ilyen nagyon lírai. mert dosztojevszkij analitikus mélylélektani cuccai azok igazán megtaláltak. tolsztoj meg olyan én tudom szerű, olyan elmesélem neked. nála nem érzem azt a fajta magamból bújok elő és születek meg újra katarzist..
kaffkát nagyon szeretem viszont. meg mann-t, meg camus-t és moraviát is, bár így egy sorba tenni őket kicsit furcsa:)
A "Galaxis Útikalauz Stoppsosoknak" cím (avagy fogalomkör?)egy ötkötetes trilógiát takar, ennek az első része a GUS.
A szerző pedig Douglas Adams.
A válasz pedig 42.
Elolvasni pedig mindenképpen érdemes.
Mivel rég jártam erre, illik Plath-ügyben is hozzátenni valamit:
A Naplót én speciel nagyon nehezen olvastam el, és nem is maradt meg belőle sok. Neki kellene ülni mégegyszer.
A kezdet egyébként nekem is az Üvegbura volt.
Azért az embernek van egy olyan tulajdonsága - ha "egészséges" -, hogy magából indul ki, és ahhoz hasonlít mindent. És ha te a saját szemszögedből nézted a többi embert, akkor ez az eredménye.
Én is a saját szemszögemből néztem, ezért nem éreztem magam "ember"-nek. Ezért írtam, hogy szeretnék egyszer ember lenni, emberi dolgokat tenni,anélkül, hogy órákat gondolkodnék rajta, hogy helyes vagy, nem, van-e értelme, vagy nem. De valahogy nekem mindig az sült ki, hogy akármit teszek is, nincs értelme, mert más emberek nem látják az értelmét, akkor meg minek...
Ja, és a Doors is ment keményen akkoriban...:))
Örülök, hogy megvilágosodtál greenwood. Azon törtem a fejem komolyan, hogy "gyárilag" lenne aláhúzva a könyvben?? Merthogy te az enyémbe nem "fikáltál" :))
olyan fordított (vagy nem is fordított) kiválasztottság-tudat volt ez, nem?
Mert az én marslakóságom az volt, csak valószínűleg a tiednél is kellemetlenebb. (?)
off
Az utikalauzt feltétlenül el fogom olvasni! (Kár, hogy most tartja nyári szabadságát a könyvtár...)Szeretem a fekete humort, Vonnegutot is nagyon. A Messiásnak kikiáltott szerencsétlen, hátán a bazinagy kérdőjellel (a zélet értelme...megint). Jaj, most olyan nagy kedvem lett V-t és Huxley-t olvasni, francba a könyvtárral!:)
off-off:
Tolsztojt szeret(t)ed? (Ha már D-t igen. És Kafkát? Most összevissza kérdezek...)
Az Üvegburából melyik az a jelenet, ami legjobban megmaradt benned? (Még ha nem is elmékszel rá pontosan). És magát a könyvet jónak tartod?
Számomra a Dosztojevszkij iránti rajongásom nem is annyira kvázi-depressziós "tünet" volt, hanem egyfajta megszállott válasz-keresés az élet nagy kérdéseire... Szóval visszavonom az előbbi kijelentést, mert a D-korszak nagyjából-egészéből pozitív volt. Szerb Antal írta, hogy vannak olyanok, aki 16 évesen teljesen beleszeretnek D. írásaiba, és mintegy mániává válik náluk. Azért kezdtem olvasni, mert kíváncsi voltam, bejön-e nálam is. és hát -- bejött:)
én nem tudom, nekem tök fordítva volt, olyan érzésem volt, ogy szeretném, ha emberek lennének. lehet, hogy ez ilyen önzőség, de soha egy percig sem gondoltam, hogy "marslakó" lennék, mindig azt éreztem, hogy az emberek körülöttem nem képesek emberi érzelmekre, reakciókra, nincs bennük tolerancia, figyelem és szeretet. sosem magam éreztem kivülállónak, hanem másokat figyelmetlennek. nem tudom, ez biztosan valami elfogultság magammal szemben, tényleg nem tudom. nekem csak olyan érzésem volt, hogy nincs értelme az egésznek, ez is kb 16 évesen, ez a csepp a tengerben cucc, tudjátok.
Agyamra ment a... az akármi. Hát tényleg megvan nekem a könyv, és az enyémben van aláhúzva. Mea culpa. Holnap hozom, és idézem:)
Ja, a szeretnék ember lenni érzés ismerős, én nagyon-nagyon sokáig inkább marslakónak éreztem magam, mint embernek. De azóta leszálltam a földre, itten minden kissé poros, de legalább ismerős, én nem tölt el minden nap idióta halálfélelemmel. Bocs a személyeskedő off-ért.
hogy mondjam, érdekes a versed river. rendben van, tehát nem azt akarom mondani itten, hogy nem tetszik, hanem csak azt, hogy elolvasom és ilyen visszás dolgok vannak bennem tőle. olyan nem is tudom. tényleg enm tudom, elolvasom még egyszer, hátha..
igen, igen, a kvázi depressziós korszakom a beat nemzedékkel kezdődött, és dosztojevszkijben teljesedett ki, csak épp dosztojevszkijnél már megkérdőjelezhető a kvázi szó, de azért nem mondanám, hogy igazán depressziós voltam, inkább csak olyan úristen, ennyire szar ez az egész? - típusú kérdések ötlöttek fejembe, amitől nem éreztem magam, hogy iy mondjam.. vidámnak.
a galaxis utikalauz stopposoknak huxley regény. remek, fekete humor. kind of vonnegut, vagy ilyesmi, az a lényeg, hogy az élet értelmét megtalálandó készítenek egy szuperszámítógépet sok emberöltő alatt. és mikor elkészül azt mondja a gép, hogy várni kell x száz évet, amíg kiszámítja.. és x száz év múlva, mikor mindenki várja az értelmét, nagy ünnepség, etecera, azt mondja a gép: az élet értelme: 6 (nem biztos, hogy pontos számot mondtam, de nem is ez a fontos benne.) nagyon érdekes könyv, az ilyen és ehhez hasonló könyvek akkor jöttek, amikor a kvázi, vagy épp már nem kvázi depressziós korszakomból kijöttem, mintegy bemutatva dosztojevszkijenek, hogy akkor is el tudok szakadni tőled vlada-brada:)
Most vettem csak észre egyébként, hogy eloroztad a 100-at :))
A könyv per pillanat nincs nálam, elég vaskos olvasmány ahhoz, hogy cipeljem a munkahelyemre, nem gondolod? :) Majd otthon utánanézek, de otthon neked is megvan, ha nem tévedek...
Nagyon ismerős érzés ez, amit leírsz, meg amit ő ír le, egyébként. Pontosan, úgy 18-19 évesen fogalmaztam meg először: (Bocs, hogy megint magamtól idézek :))
Könyörgés (1995)
Szeretnék egyszer ember lenni
szeretni úgy, mint mások,
sírni tudni akár a semmin,
szőni egyszerű álmot...
Könyörgöm, hadd legyek ember!
Szeretném, ha dúsgazdag,
unatkozó ember volnék,
pénzemből unalmamban
a szegényeknek néha szórnék...
Könyörgöm, hadd legyek jótevő!
Szeretnék egy mindennapi,
dolgozó asszony lenni,
hó végén fizetést kapni,
s családom szeretni...
Könyörgöm, hadd legyek mindennapi!
Szeretnék árva gyerekként
tekergőzni életemben,
s nem bánnám, ha szegény,
de igaz lehetnék egyszer...
Könyörgöm, hadd legyek szegény!
S, ha más nem lehetek
egy csavargó legyek hát,
remegjen minden este
egy-egy falatért a szám...
Könyörögjek minden nap!
De lásd megelégszem én,
hogy ha egy szertelen kis szél
lelkébe születhetnék,
s nyomodba szegődhetnék...
Könyörgöm! ...szerelmemnek.
S, amikor elfáradtam
lefekhetnék és álmodhatnék,
senki többé nem bántana,
végre egyedül meghalnék...
Könyörgöm, hagyjatok meghalni!
Akkor nagyon hasonlóan ismertük meg (csak én nem kvázi depressziós korszakomban voltam már akkor -- 16 évesen még Dosztojevszkijbe voltam belezúgva, lehet, hogy az volt a 'kvázi':)
Mi az a galaxis útikalauz? hátha ott a válasz a nagy rejtélyre?:) Legalább a szerzőjét írd már le, köszi.
Erről pedig, hogy >>teljesen hétköznapi emberként ír, teljesen távol áll tőle a művész identitás, ha érted mire gondolok. úgy ír, ahogy te írnál, úgy ír, ahogy érez>> egy idézet jut eszembe a naplóból, sajnos csak tartalmilag tudom visszaadni, mert nincs nálam a könyv. Valami olyasmi volt, hogy gyerekeket akar, meg mosogatnivaló edényeket, és írni, olvasni -- hú, hát ezt elég gyérül sikerült felidézni most, -- Riv, nézd már meg, ha esetleg nálad van a könyv, alá is van húzva... Valahol az elején. De az volt benne a jó, hogy az élet teljességét akarta (hozzáteszem: a kifejezetten női élet teljességét) -- ezt nagyon szeretem benne.
fú, ez így rendben van, valszeg kicsit figyelmetlenül olvashattam, nem tudtam, hogy az önéletrajzos írásokra gondoltok, ott valóban probléma egy kicsit a szubjektivitás..
hogy hogyan ismertem meg sylviát? hát én is az üvegbúrával kezdtem, mint valaki itt írta korábban, talán pont te greenwood. 16 éves voltam, pont abban a korban, amikor az ember fejét csupa nagy gondolat teszi ki, amikor doorst hallgattam, meg az útont olvastam, meg ginsberget, meg corsó-t, és azon filozofáltam, hogy van-e értelme az életnek etecera (persze később elolvasva a galaxis utikalauzt rájöttem a lényegre:)) ).. szóval éppen ilyen serdülőkori kvázi depressziós korszakban futottam bele sylviába, mégpedig úgy, hogy az európa zsebkönyvtár sorozatból leemeltem a polcról a címe miatt. és jól elolvastam és azonnal megtetszett. és akkor rögtön utána bejártam a várost, könyvesboltokat, könyvtárakat, és elolvastam, amit lehetett. így.
miért szeretem? mert úgy ír, hogy nagyon tudom szeretni. meg mert teljesen hétköznapi emberként ír, teljesen távol áll tőle a művész identitás, ha érted mire gondolok. úgy ír, ahogy te írnál, úgy ír, ahogy érez.. őszinte és finom, és csodálatos.
kshields: Örülök, hogy ránk akadtál, várom további jelentkezésedet, nagy öröm, ha nem csak "érdeklődők", hanem egy igazi Plath rajongó is megtiszteli a topicot.
[Mindazonáltal szívesen látjuk az érdeklődőket: belőlük lehetnek a "rajongók" :)]
"River te gaz, megelőztél" - ugye ez megbocsátható? :))
Napokban jöttem rá, hogy Sylviát nem tudok mindig olvasni - akárhogy is szeretném... Illetve persze tudok, csak néha semmi értelme, mert nem fogom fel, amit ír... Kell hozzá egy bizonyos lelki állapot - ami néha van, néha nincs. Amikor greenwood-tól megkaptam a Naplók-at, valami ilyesmit mondott: Nem kell rögtön nekikezdeni, és gyorsanvégigolvasni, én sem tudtam, csak amikor olyan hangulatban vagyok... Akkor elkezdtem olvasni, és nem értettem, hogy miért mondta. Több mint fél éve kaptam a könyvet, azóta a felénél tartok... És nem azért, mert nem érdekel, hanem van, amikor a kezembe veszem, és nem azt érzem az olvasásakor, amit máskor néha igen. És akkor érzem, hogy most nem szabad tovább olvasnom. Majd... akkor.
Néha csodálkozom, amikor greenwood elmondja, hogy 18 évesen szeretett bele a verseibe... Én akkor biztos nem tudtam volna. De persze mindenki más. Ő, ha igazán jól akarnék fogalmazni azt mondanám: egy Sylvia Plath reinkarnáció - költő véna nélkül (sajnos:)...
VÉgre!
Végre!
River te gaz, megelőztél, Plattyista vagyok 7 éve, belőle irtam a szakdolgozatomat, Szilvia örök.
Végigolvasom a témát és majd utána irok.
Kösz, gratula
Kedves Greenwood, pontosan erre gondoltam én is, én sem értem, miért kell valakit mindenáron "hibáztatni". Azt valahogy mindig kifelejtik, hogy Sylvia és Hughesék nem két oldal (a jó és a rossz), hanem Egy. A versei és az Üvegbúra egyébként szerintem mindent kifejeznek, amit ki kell.
Hmm, ezt tetszett gw, hogy Sylvia megírta helyetted az összes verset... Ezek után kár, hogy nem írogatsz, azt mondom :)
A hallgatag asszony-nak nagyon az elején tartok (idő hiányában), amit eddig olvastam, az a korábbi életrajzok-at tárgyalja, hogy mi volt benne a jó, és mi nem. Most odaadtam greenwodnak, ő hamarabb fog róla véleményt mondtani :)
És teljesen jogos állítás, hogy senkinek sincs joga ítélkezni kettejük fölött, én azt hiszem, még ők maguk sem tudják/tudnák megmondani, hogy volt-e valakinek és valaminek köze Sylvia halálához. Szerintem ő ilyennek született, és csak idő kérdése volt, hogy mikor történik meg...
Én is elfogadom a bocsánatkérésedet. Az az igazság, hogy néha nekem is lenne kedvem ilyeneket gondolni és írni. Ha van más mondanivalód SP-ről, írd le.
(bocs, hogy becézlek, szólj, ha zavar, csak olyan hosszú a neved...)
Igazad van abban, hogy az olvasás arról szól, hogy >> hogy nekem, mint olvasónak megadatik a lehetőség, hogy olyan szituációkat is megéljek, amit soha a büdös életbe nem fogok>>, de azért egy életrajzi-elemző, akármilyen könyv esetében szerintem kicsit másképp van. A Sylviáról szóló könyvek valahogyan mindig állást foglalnak (mert muszáj nekik[?]) -- abban, hogy vajon S. volt a ‘hibás’ vagy Ted, és én egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy ilyen alapról meg lehet oldani ezt a kérdést (már a kérdés maga is abszurdum). Szerintem itt valami olyasmiről van szó, amit kettőjükön kívül (Sylvia és TH) nem tudhat senki sem. Az nem baj, ha írnak róla, sőt... De az egyértelmű kimondásoknak és ítélethozatalnak nincs létjogosultsága. Vagy nagyon durván fogalmazom meg én is?:)
Ami a Sylvia írásaival való azonosulást illeti: kb. 18 évesen ismertem meg a verseit és a regényét (de itt inkább a versek fontosak), és akkor olyan versírós korszakomban voltam, vagyis szerettem volna verseket írni, egy csomó gondolat és érzés volt bennem, amit meg akartam fogalmazni – aztán elolvastam a Zúzódást... és rájöttem, hogy ez a nő megírta helyettem az összes versemet. Félelmetes volt. Soha senki nem volt még ekkora hatással rám – először a könyvtárból vettem ki a könyvet, és legépeltem az összes verset (akkor még nem volt mindenhol hozzáférhető a fénymásoló, az ős-kőkorszakban:)), aztán megtanultam majdnem mindet kívülről, aztán a tesóm megvette nekem az antikváriumban... Nem is ez a fontos, hanem ez a furcsa, tökéletes azonosság-érzés. Mintha egy lelken osztoztunk volna a topikcímmel. Néha még mostanában is így érzem.
Te hogyan és mikor ismerted meg SP-t? És miért szereted? (tudom, hülye kérdés...:)
Végeredményben se nem szerencse, se nem jó, legfőképpen szomorú, igaziból enyhe morbiditással átszőtt humorféleségnek gondoltam. Ha valakit ezzel az alkotó iránti tiszteletében megsértettem volna, akkor elnézést.
dehát pont az a lényege egy könyv olvasásának, vagy egy vers ízlelésének, hogy egyoldalú történetmondás... pont ez teszi érdekessé, hogy az, aki írta hogy lát, hogy mesél. minden egyes irodalmi "alkotás" egyoldalú történetmondás, és ez az, amiért annyira jó. én nem tudom, hogy ebben miért kellene jót, rosszat, igazat, vagy hamisat keresni, én azt gondolom, hogy átélni kell, megélni kell, érezni kell.
az a különösen jó a sylvia verseiben, és írásaiban, hogy nagyon lehet azonosulni a szereplőkkel, mesélőkkel. persze lehet, hogy ezt most azért mondom, mert nő vagyok, és pont beszéltük, hogy mennyire női író, nem tudom. ettől függetlenül azért olyan nehéz és hatalmasan katartikus nekem minden egyes sylvia darab, mert tökéletesen beleélhetem magam a gondolataiba. és tulajdonképpen az olvasásnak erről kell szólnia azt hiszem. mindig is erről szólt (és most ne menjünk bele mindenféle posztmodern cuccba, nem kell most semmilyen barthes, meg calvino, meg senkise...), szóval hogy nekem, mint olvasónak megadatik a lehetőség, hogy olyan szituációkat is megéljek, amit soha a büdös életbe nem fogok, hogy olyan gondolatok legyenek a fejemben, amiket csak köszönhetek annak, akitől kaptam.
