A minap egy tudományos híradásban fekete-lyukak ütközésének gravitációs impulzusainak észleléséről adtak tájékoztatást.
A beszámoló szerint az észlelő műszer két 6 km hosszú lézernyaláb segítségével működik. A nyaláb egyikének az impulzus hatására hullámhossz megnyúlást észleltek.
Teóriám szerint a világmindenség "horizontjáról" hozzánk érkező fény vöröseltolódását nem a fényforrás távolodásától, hanem fény útja mentén lévő gravitációs mezők rendszeres változásai idézik elő, mintha impulzusok érnék, ugyan úgy ahogyan a fekete-lyukak találkozásának gravitációs impulzusi is korrigálták a mérőműszer fény nyalábjainak hullámhosszát.
Kézzelfogható eredménye akkor van egy elméletnek, ha valóban a kézzelfoghatóságra koncentrál. Gondolok itt a mai mobiltelefonokra, mivel amit ma tudnak, azt húsz éve még talicskán sem tudtuk volna eltolni. :)
„Az univerzum modellje nem arról szól, hogy hogyan változik a térfogata, hogy "hogyan tágul a tér", a modell arról szól, hogy a belső távolságok milyen módon változnak meg az idő előrehaladtával.”
Ezt úgy kell érteni, hogy milyen mértékben hígul fel az anyag az általunk belátható téridőben? Az anyag gravitációsan csomósodik, összetartó, míg a sötét energia, alias antigravitáció széttartó, vagyis az anyag hígulását eredményezi. Ez nem azt jelenti, hogy a gravitációs mezők mozgatják az anyagot, nem pedig a téridő görbületén szörfözik?
Az atomisztikus fizika alapelveiböl látható, hogy, éppúgy mint az elektromosságban, létezik a vonzó gravitációs hatás mellett taszító gravitációs hatás is.
A világmindenségünk négyféle oszthatatlan részecskékböl áll, az elektronokból (e), a pozitronokból (p), a protonokból (P) és az eltonokból (E). Ezek a részecskék kétféle megmaradó elemi töltést hordoznak:
elektron:{ -e, -g∙me}, pozitron:{ +e, +g∙me}, proton:{ +e, +g∙mP}, elton:{ -e, -g∙mP}; az elemi gravitációs töltésekböl fenomenologikusan következik, hogy az elemi tömegek aránya, mP/me =1 836, az egyetemes gravitációs állandó meg G = g2/4π = 6.576(6) ∙10-11 m3kg-1s-2 és nem 6.673(10) ∙10-11 m3kg-1s-2.
A két elemi töltés aránya: e/gmP = 0.966∙10+21, tehát az elektromágnesesség sokkal erösebb, mint a gravitáció.
Az elsö elemi töltések okozzák az elektromágnesességet, a másodikok a gravitációt. Az elemi töltések által okozott mezök c-vel terjednek és nem-konzervatív mezök, tehát a részecskék energiája a kölcsönhatások kisugárzása miatt folytonotosan változik. Az energia nem kvantált.
Továbbá:
Newton mozgásegyenleteiben
mi(test) a(test) = - G Mg mg(test)/r2, és
mi(test) ω2(test) r = - G Mg mg(test)/r2,
ezeket a tömegeket kell behelyettesíteni a tömegek helyére:
Egy objektumnak, ami mind a négy elemirészecskékböl áll, a súlyos tömege
mg(objektum) = |(NP - NE) mP + (Np – Ne) me|.
Ennek az objektumnak a nyugalmi tehetetlen tömege meg
"Szinguláris pont nem lesz belőle (hiába ezt extrapolálja az áltrel), mert a kvantumhatások itt is közbe fognak szólni és a Planck-méretek környékén a kvantumgravitáció szabályai fogják a dolgokat meghatározni."
Csak hogy az elfogadott fizikában a gravitáció nincs beépítve a kvantumelméletbe. Magyarul mondva, nincsen kikutatott, felfedezett kvantumgravitáció, ami szabályait ismernénk. A Planck méreteknek sincsen semmilyen fizikai jelentöségük.
Ez máshogy van az atomisztikus fizikában: az elemi gravitációs töltések létezésével a gravitáció be van építve a részecskefizikába és az elemi részecskék "kvantált" gravitációs töltései alkotják a kvantumgravitációt. De a pontszerü elemi részecskéknek sem a helyük, sem a sebességük nem ismerhetö sohasem pontosan.
"Főleg azért, mert az elfajult neutrongáz után semmiféle fizikai ismeret nincsen, hogy az összezuhanó anyagot bármi is egy állandósult sűrűségen tudná tartani, ezért aztán semmiféle adatunk nem lehet, hogy maga az összezuhanó anyag mekkora térfogatúvá válik."
Ez a te véleményed, mert nem ismered az atomisztikus fizikát! Az atomisztikus fizikában az összehúzodó anyagnak van egy legnagyobb sürüsége, 10+24 g/cm3-nél, ami kb. 10+9-szer sürübb a neutroncsillagok sürüségénél. Ennél a sürüségnél léteznek a szupernehéz (szupermassziv) csillagok, amiket a fizikusok tévesen "fekete lyukaknak" néznek. Persze ezek a szupernehéz csillagok magukhoz vonzhatják a neutroncsillagokat, vagyis ezek felfalhatják a neutron csillagokat. A nagyobb szupernehéz/ a nagyobb neutron csillagok is felfalhatják a kisebb szupernehéz/neutron csillagokat.
Eseményhorizontnak nincsen semmilyen fizikai jelentöség, ez csak egy kitaláció az érvénytelen áltrelben. Ténylegesen mindakét mezö, az elektromágneses és a gravitációs mezö, egy állandó c sebességgel terjed. www.atomsz.com Erre utalnak a gravitációs hullám mérések is. Az univerzumnak csak egyfajta metrikája van, az a Minkowski tér metrikája, ami leirja mindakét kölcsönhatást.
"Mert a csillagászok mérései szerint körülötte érvényesül a tömegvonzás.
Ebből az következhet, hogy még az ismert szupermasszív fekete lyukakat sem lehet Planck-méret alá betaposni."
Oké, ezt félreértettem. Én az ősrobbanásról beszéltem, te pedig a fekete lyukakról. Ez két különböző dolog.
A fekete lyuk mérete az ESEMÉNYHORIZONTJA ÁTMÉRŐJE. Főleg azért, mert az elfajult neutrongáz után semmiféle fizikai ismeret nincsen, hogy az összezuhanó anyagot bármi is egy állandósult sűrűségen tudná tartani, ezért aztán semmiféle adatunk nem lehet, hogy maga az összezuhanó anyag mekkora térfogatúvá válik. Szinguláris pont nem lesz belőle (hiába ezt extrapolálja az áltrel), mert a kvantumhatások itt is közbe fognak szólni és a Planck-méretek környékén a kvantumgravitáció szabályai fogják a dolgokat meghatározni.
Azt viszont nem szabad elfelejteni (aki pedig nem tudta, annak megismernie), hogy az eseményhorizonton belül már eleve egy "kifacsart" téridő van, úgyhogy amit idekint a sík euklideszi tér alapján okoskodunk méreteket annak köze nincsen az odabent a lokális vonatkoztatási rendszerekhez mért méretekhez. Kezdve azon, hogy idekint egy a fekete lyuk középpontjából sugárirányú távolsággal meghatározott gömb-térfogatokat képzel el mindenki, ezzel szemben az eseményhorizont mögötti téridőben a sugárirányú kiterjedés már IDŐNEK SZÁMÍT, és nem térbeli kiterjedésnek.
A legegyszerűbb úgy gondolni a dologra, hogy amikor az anyag az eseményhorizontján belülre húzódik össze akkor megsemmisül, és csak a téridő extrém kifacsart görbülete marad meg (ami kívülről olyan, mintha ott egy tömeg volna).
„Egyrészt nem tömege van az univerzumnak, hanem energiája,”
Ez egy hatalmas és ostoba tévhit, az energétikus fizikusok tévhite! A tömeg (a gravitációs töltések) és az elektromos töltések maradnak meg, az energia NEM MARAD MEG!
„Egyrészt nem tömege van az univerzumnak, hanem energiája,”
Ez az energia az, ami nem marad meg, ha Planck méret és idő alá „gyömöszöljük” az univerzumot? Ez olyan fikció, mint a nulla energiából kialakuló anyag, ami még tömeget is szerez egy fázisátalakulás után.:)
"A tapasztalatok szerint a tömege nem szűnhet meg. Ezt a lehetőséget biztosan kihúzhatjuk a listáról."
Miért ne szűnhetne meg?
Egyrészt nem tömege van az univerzumnak, hanem energiája, másrészt pedig van egy határozatlansági reláció a kvantumfizikában az időtartam és az energia között: minél kisebbre szorítjuk az időtartamot (azaz minél pontosabban ismert az időpont) annál bizonytalanabb egy rendszer energiájának értéke. Ha most konkrétan a t=0 időpontra pontosítjuk az időtartam meghatározását, akkor azt tapasztaljuk, hogy egy Planck-időnél fiatalabb univerzum energiája (energiasűrűsége) meghatározatlanul bármi lehet nulla és nagyonsok között.
Pont ugyanez a hatás nyilvánul meg az alagúteffektusban: egy potenciálgát mögé bezárt részecske energiája - ha elég rövid időre teszi - akkor a kvantumbizonytalanság miatt olyan meghatározatlanná válhat, hogy a potenciálgátnál nagyobb érték is belekerül a pakliba, és így a részecske átjut azon a gáton, amin energia hiányában nem tud átjutni.
Én meg vitatom az áltrelt! Ez az elmélet, ami annyi megérthetetlen dolgot vet fel, nem egy érvényes elmélet, mert már a kiinduló pontja sem érvényes: a testek szabadesése nem egyetemes!
Aztán a tömeg nem ekvivalens az energiával! Az elemi részecskék sohasem semlegesítik meg egymást: Minden elemi részecskék megmaradnak. Ösrobbanás tehát soha sem volt.
"Ha a tér véletlenségből végtelen térfogatú, akkor mi a fityfenében nyilvánulna meg ez a "tágulás"?'"
A skálafaktor növekedésében. Ami abból látszik, hogy az összes egymáshoz nem kötött objektumok közötti távolságok nőnek az idő múlása során. Mégpedig épp a távolságaikkal arányos mértékben. Például nőnek a galaxisok közötti távolságok, meg a sugárzások hullámhosszai. Miközben a kölcsönhatásokkal egymáshoz kötött objektumok közötti távolságok meg nem nőnek, így nem tágulnak a csillagok, a városok, az atomok, stb.
