Keresés

jav.: megérttetni...

Ki dellázza a Révészt?

Révész maga. Bibóval pönget maga magának. Illetve a hasonszőrű „entellektüeleknek”, a „nem-úriember-értelmiségieknek”.

Révész Sándor a Népszabadságban elküldi a francba a rózsadombi polgármestert és Boross Péter exminiszterelnököt, merthogy nevezettek leúriemberezték Bibó Istvánt, és hogy ezek csak ne úriemberezzék le Bibót, merthogy Bibót az úrimeberezés „jól legyalázza”, ti. „Bibó számára az úriember kifejezetten negatív fogalom”.

Kezdjük azzal, hogy ami Bibó „számára kifejezetten negatív fogalom”, még nem jelenti, hogy mindenki számára „kifejezetten negatív fogalom”, s olyannyira nem, hogy még tán’ Bibó is nevezhető úriembernek – adekvát kontextusban. A seggem sem sértődik meg, ha „seggem”-nek szólítom őt, noha – a révészi logika szerint – méltán megbántódhatna, ti. a „segg” szó minden további nélkül vonatkoztatható Révész Sándorra is. Hogy miért? Mert így fogalmaz a neves lapszerkesztő az újságban: „Boross Péter… a Bibó által megvetéssel emlegetett »magyar úriember-értelmiség« tipikus képviselője. Ő nyilatkozta 2005-ben, hogy »ami nálunk kialakult a politikusok közötti kapcsolatrendszerben, abból teljesen hiányzik némi úriemberség, némi nagyvonalúság.« Boross úriembert ugyan belügyminiszterként, miniszterelnökként és Orbán Viktor főtanácsadójaként a legnémibb nagyvonalúság sem jellemezte, de a megkésett hiányérzete ettől még valóságos hiányra mutat, mégpedig olyanra, amelyet Bibó nála még sokkal mélyebben átérzett, »a minden erkölcsi gátlástól felszabadított taktikai szempont egyeduralmaként« jellemzett, és a marxista–leninista szemlélet jellegzetességeként ítélt el. Amit ugyanis Boross nagyvonalúságnak nevez, és amit a Bibó által gyűlölt »reakcionárius« úri szemlélet az úriemberséghez köt, az nem más, mint a közvetlen politikai érdekeken való fölülemelkedés képessége”.

A seggem ilyet nem írna.

Tegyük hozzá: Bibó Istvánt sem az eszéért szeretjük. Révész Sándort sem. Ez mondjuk így világos.

Révész szerint Bibó „elítél” és „gyűlöl”. Nyilván ebben különbözik a kárhoztatott „gyűlölködőktől”. Azoktól, akik elítélik, gyűlölik a másféle, másképpen gondolkodó, érző embereket, pl. a marxistákat. Akiket Bibó is „elítél”, „gyűlöl” és „megvetéssel emleget”. Révész szerint. Persze Bibó ennél jóval bonyolultabb lélek, ti. ő nem csak a „marxista-leninista úriembereket”, hanem a gyűlölködőket is gyűlöli. Miként Révész ugyebár, aki harcosan kiszáll a gyűlölködéssel, a „gyűlöletbeszéddel” szemben, sőt a „kommunistázással” szemben is (már persze, ha az a „judeobolsevikok” ellen irányul), miközben Bibóval együtt gyűlöli a „marxizmus-leninizmust”, ami alatt nyilván a gój komonisták eszmeisége értendő. Ügyes. És azért mondom mindezt ily ironikusan, mert Révészék a „marxizmus-leninizmust” éppúgy (olyan hangnemben stb.) gyűlölik, mint a judeobolsevikozók, vagyis Révészék szerint a „kommunistázók” a kommunizmussal együtt ítélendők el, olykor szerelmes kánonban gyűlölködve az antiszemitákkal, olykor rivalizálva velük, egymásra licitálva. Ebben a vonatkozásban például Csurka (Dörner, Döbrentei stb.) és például Ungvári (Heller, Gerő stb.) között nincs különbség. Mindahányan primitíven kommunistáznak, annyi a differencia, hogy Csurkáék pluszban zsidóznak is. Ormos Mária persze nem tartozik közéjük, mert a professzorasszony csak a kopasz komonista zsidót gúnyolja az ATV-ben. (Nőket a politikába! Még többet!)

Szerintem Révésznél elvakultabb, butább sajtómunkás alig-alig akad a Nagy Magyar Borderline Front két oldalán, illetve a szerkesztő úr vagy teljesen tökkelütött, vagy vérfagyasztóan gátlástalan. Vagy mindkettő. Mert az az állítás, mely szerint a „marxizmus-leninizmusnak” bármi köze volna a Boross Péter-i értelemben vett úriemberséghez (akár Bibó szerint, akár nem), gyakorlatilag minősíthetetlen tézis. Finomabban fogalmazva: hülyeség. És még ennél is nagyobb hülyeség az az állítás (akár írta Bibó, akár nem), mely szerint a „reakcionárius” „úriember” éppúgy machiavellista (vagyis „minden erkölcsi gátlástól felszabadított taktikai szempont egyeduralmára” törekvő), mint a „marxista-leninista” úriember.

Tuningolt agyrém.

Persze Heller Ágnes sem képes eldönteni, hogy szerinte Lenin machiavellista „gonosz”, vagy épp ellenkezőleg: savonarolai „gonosz”, Hellernél (is) hol ez, hol az, Lenin hol józan, hidegfejű, önösen hatalmi-politikai számító, hol pedig eszelős, elvakult fölforgató, forradalmi ámokfutó. Hát igen, a szimpla gyűlölet adja az efféle „filozófusi logikát”. Tudjuk, Révész (Heller stb.) Kádárt is szívből gyalázza, veti az öregedő politikus szemére, hogy ajjaj ez a velejéig gonosz, „minden erkölcsi gátlástól felszabadított”, taktikázó „úriember” jajjaj rögeszmésen ragaszkodott ortodox értékeihez, elveihez, például hogy inkább adósodjon el az ország, de az angyalföldi melósok nem járhatnak rosszul stb.

Tegyük hozzá: „olyan állat nincs”, amelyről Révész beszél, ti. még a sztálinizmus sem mentes minden érték befolyásától. Még Bibó szerint sem (erről részletesebben alább). A legracinalistább, legtechnokratább, legpragmatistább diktátornak, huntának is (akár úriemberek alkotják, akár nem) vannak értékei, olyannyira, hogy pl. a fasiszta diktatúra is azért „taktikázhat” „úriembermód”, mert a nép a náci-fasiszta diktátort fontos plebejus (persze populizmusként megjelenő) értékek képviselőjeként, élharcosaként fogadja el. Legalábbis kezdetben mindenképp. Mert a szó neutrális értelmében véve az antiszemitizmus is érték. Mnden érték, ami gyűlölethez-szeretethez, vagyis érzelemhez kötődik. Révész kommunistagyűlölete is érték. Legalábbis értékként jelenik meg, függetlenül attól, hogy Révész valóban gyűlöli-e a „marxizmus-leninizmust”, s ha igen, mennyire gyűlöli azt.

Az érték nem szükségképpen értékest jelent.

Nemhogy a „marxizmus-leninizmus”, de még a „reakcionárius úriemberség” sem azonos a machiavellizmussal, míg a „marxizmus-leninizmus” a „reakcionárius úriemberséggel” egyáltalán nem azonos. Csak Révész zagyválja ezeket össze a Népszabadságban, ti. még Bibó szerint is: „A reakcionárius elsősorban nem támadó emberfajta, hanem mindenekfelett egy valamihez kötött, érdekviszonyokba vagy előítéletekbe mereven beágyazott emberfajta”.

Ha pedig a „reakcionárius” nem „támadó emberfajta”, akkor a „marxista-leninista” sem „támadó emberfajta”, hiszen Révész (aki persze ostoba emberfajta) szerint Bibó a „reakcionárius úriemberséget” a „marxista–leninista szemlélet jellegzetességeként ítélte el”. Ha pedig a „marxista-leninista” nem „támadó emberfajta”, akkor mi a gond „a marxista–leninista szemlélet jellegzetességével”?

Vegyük csak a pejoratív (révészi) értelemben vett „marxista–leninista szemléletet” (a többi nem érdekes, azt rábízzuk Bibóra), s akkor elmondhatjuk: a rosszalló értelemben vett, „elítélt”, „gyűlölt”, „megvetett” „marxista–leninista szemlélet” alapjellemzője nem az ún. „úriemberség”. Hanem épp ellenkezőleg: az ún. „proliság”. A primitív proli gőg. Az persze igaz, hogy a „marxizmusra” hivatkozó „prolik” egy jelentős része jókora suttyó volt, miközben ügyes machiavellistáknak, „nagyjátékosoknak” mutatkoztak, és az is igaz, hogy a proli-suttyóság össze-összecsúszott, sikamlott a dzsentri-takonnyal (vö. Karinthy: Házszentelő, Fábri: Gyertek el a névnapomra), ám ami messze nem jelenti, hogy a dzsentri-úriemberi attitűd és a „marxista-leninista szemlélet” bárminő rokonságban állnának egymással. S már csak azért sem, mert az „attitűd” és a „szemlélet” nem ugyanazt jelenti. Miként a liberális szemléletnek (mint olyannak) sincs köze pl. Demszky lovaglócsizmás, lovaglópálcás, tengerparti kastélyos dzsentriallűrjeihez.

Na most, nem csak a „marxista–leninista szemlélet”, de még a „reakcionárius úriemberség” sem azonos a machiavellizmussal (már amennyiben a „minden erkölcsi gátlástól felszabadított taktikai szempont egyeduralmát” machiavellizmusnak kell értenünk). Olyannyira nem, hogy tradicionálisan épp az ellenkezője igaz (vö. A Noszty fiú esete Tóth Marival), vagyis például: a „magyar úriember” zsigerileg veti meg az ún. „zsidóskodást” példának okáért. Mikszáth idézett művében Stromm ezredes nagyvonalúan rendezi Noszty tartozását, méghozzá tipikus úri gesztussal; abban az értelemben is, hogy szó nélkül fizet („mint katonatiszt”), és abban az értelemben is, hogy megvetéssel (mint kutyát) penderíti ki irodájából a kicsinyes bosszúért lihegő, „minden erkölcsi gátlástól” mentes Kozsehubát.

Hermann István szerint Mikszáth regényének „fantasztikus tárgya” az „ilyen nincs kategóriájába tartozik”. Hermann szerint ez a „fantasztikum”, vagyis Tóth Mihálynak a valóságban nem létező citoyen intranzigenciája jelzi: Magyarországon a Tóth Mihályok (ha akadnak elvétve) nem a báró Hatvany-Deutsch Sándorok, Dóczy Lajosok, Gutmann Vilmosok, nem a báró bőrgyárosok, Wolfner Tivadarok. Vagyis ahogy Hermann fogalmaz: csak nálunk válhat „az egykori pipakészítő, majd kiflikirály olyan idealizált polgárrá, amilyen persze volt, de semmiképpen sem a polgár normál típusa, hanem a polgár sajátos citoyen és igen elszigetelten élő példánya”. Sőt! Adott esetben a minta-citoyen is válhat dzsentri-burzsoává, báró-bőrgyárossá (miazhogy, nagyonis!), Hermann szerint: „A burzsoá a polgárságnak azt a rétegét jelzi, amely anyagi haszna érdekében hajlandó bármikor a polgári eszmerendszer legpozitívabb tényezőinek elárulására”, például: liberál-báróin méltóságos, tekintetes, „holtig kegyelmes” valagának sujtásosan bocskais, lovaglócsizmásan terepjárós riszálására.

Idéztem Hermann-t, de akár hivatkozhatnék is rá, ti. Bibó intellektuálisan a filozófus lába nyomába nem ér. (Révészt pedig itt ne is említsük.) Annyi sületlenséget, amennyit Bibó összehordott „elvi tisztázás” címén, ritkán szagolhatunk egyazon szellemi tepsiben. Így kezdi (1956. október 27-e és 29-e között készült „fogalmazványában”): „A fegyvert fogott magyarság ötnapos dicsőséges forradalma s a vesztét érző zsarnokság utolsó véres hatalommegőrző kísérlete után a társadalom és állam elméleti igazságait, melyeket tegnap reménytelen és szőrszálhasogató vitákban sem lehetett az ideológiai mindentudás megszállottjaival megértetni, ma szinte magától értetődően, hosszadalmas indoklás nélkül ki lehet mondani”.

Tehát: a „társadalom elméleti igazságait” nem a viták, hanem a fegyverek garantálják. Akik pedig elméleti kérdéseket elméleti szinten, elméleti módon akarnak tisztázni, azok – Bibó szerint – „az ideológiai mindentudás megszállottjai”, nem lehet velük mit kezdeni, mert nem lehet velük semmit megértetni, ergo le kell őket lőni. Már amennyiben nem értenek a kedves-bibói szóból. Gratulálok. Egyébként Révészék, Hellerék pontosan ezzel a bibói idiotizmussal vádolják Lenint, csak épp nem tudják rábizonyítani. Én viszont be tudom bizonyítani (hiszen itt áll fehéren-feketén), hogy éppen a Bibó Istvánok, Heller Ágnesek, Révész Sándorok a primitív, agresszív állatok, vagyis az idézett szentencia jelzi: Bibóék valóban nem „úriemberek”. A szónak semmilyen jelentése szerint. Sokkal inkább hasonlítanak a fogalom legalantasabb értelmében vett dühödt „prolikhoz”, fölhorgadt, szívgyökérig ható megaláztatottságaikból kibolházkodott viceházmesterekhez (vö. Kosztolányi: Édes Anna). Ne legyen félreértés, nem vagyok nyálas pacifista, pontosan tudom: a zsarnoki, elnyomó erőszakra szükségképpen (sőt indokolhatóan) következhet fegyveres (nyilasra ávós, ávósra „forradalmi”, arra „megtorló” stb.) ellenerőszak, csak azt nem értem, miként keveredik ide a „társadalom elméleti igazsága”, miként keveredik ide az „elvi tisztázás”, miként kutyulódik össze a fegyveres erőszak a filozófiával?

Bibó így folytatja az „elvi tisztázást”: „A marxizmus–leninizmus filozófiai alapjainak és társadalmi és történelmi szemléletének elégtelen és szűkös voltától teljesen függetlenül kell mérlegre tennünk azt a társadalompolitikai célt, melyet a marxizmus–leninizmus a maga filozófiájával és társadalmi szemléletével jól vagy rosszul alátámasztani kívánt. A marxizmus–leninizmus által meghirdetett politikai és társadalmi harc végső célkitűzése a szabadság, az ember felszabadítása a természet, a munka és a társadalmi elnyomás szolgasága alól. Ennek a célnak az érvényességéhez és a feléje való haladás lehetőségéhez továbbra sem fér semmi kétség. Kétségessé egyrészt, mint láttuk, az eszméknek az a rendszere vált, melyet e cél köré a marxizmus–leninizmus épített, másrészt az eszközöknek az a rendszere, melyeket az eszmék alapján kiépített, s melyek nem a kitűzött cél felé, hanem attól elfelé vezettek: az erőszak kultusza, a diktatúra állandósítása s egyáltalán a minden erkölcsi gátlástól felszabadított taktikai szempont egyeduralma”.

Tehát Révésznek sikerült mélyen Bibó alá süllyednie. Nem csak intellektuálisan, morálisan is. Bravúr. Ismétlem: morálisan is bravúr, mert, mint jeleztem, Révészt sem az eszéért szeretjük, ám annyira buta nem lehet, hogy ne értse: Bibó „a minden erkölcsi gátlástól felszabadított taktikai szempont egyeduralmát” nem a „marxista–leninista szemlélet jellegzetességeként ítélte el” (miként Révész állítja), sőt ellenkezőleg, ti. Bibó szerint „az eszméknek az a rendszere… melyet [a] cél köré épített” maga a „marxizmus–leninizmus”, illetve az „eszközök rendszere” nem egyéb, mint a „sztálinizmus”. Miért? Mert mindjárt a rákövetkező bibói mondat így hangzik: „A sztálinizmus politikai eszközei lényegükben nem különböznek a fasizmuséitól, de a fasizmusnak embertelenek voltak nemcsak az eszközei, hanem a céljai is; az emberi személyiség teljes megsemmisítése és alárendelése valamilyen közösség vélt vagy valóságos érdekeinek. Éppen a célok különböző értéke okozta, hogy a marxizmus–leninizmusban felnevelt ifjúság körében egy a fasizmuson belül el nem képzelhető eszmei forrongás jött létre” satöbbi satöbbi. Baromság ez így is, Bibó nem méltó a vitára, csupán jelzem: Révész gátlástalanul csapja be az olvasóját, amikor azt állítja, hogy Bibó differenciálatlanul „gyűlöli”, „ítéli el” a „marxizmus-leninizmus” szellemiségét, vagyishogy nem tesz különbséget a helyes „cél” (Bibó: „a marxizmus–leninizmus által meghirdetett politikai és társadalmi harc végső célkitűzése a szabadság, az ember felszabadítása a természet, a munka és a társadalmi elnyomás szolgasága alól”), illetve a torz „eszközrendszer” között.

Szerintem nem az a gond ezekkel az emberekkel, hogy antimarxisták. Hanem hogy még csak azok sem. Intellektuálisan semmire valók.

Bibó nem antimarxista (Vajda sem, Heller sem…), legalábbis a szó intellektuális értelmében. Ti. az antimarxista intellektuel nem pusztán tagadja (mint pl. Vajda), hanem cáfolja Marxot (pontosabban: legalább próbálkozik a dologgal).

Vajdát sem az egyébként nem létező cáfolatáért pofozták föl veszett hitsorsosai, hanem a hit megtagadásért. „Márkusék lakásán, az Izabella utcában Vajda Misu bejelentette: Marx érvénytelen, és a kapitalizmus meghaladhatatlan. Azaz: nincs Isten. Ezért [Márkus] Gyuri és [Fehér] Feri pofon vágta” (Heller: Bicikliző majom).

Ez nem cáfolat. Annyira nem, hogy a „nincs Isten” szintagma freudi (vagy tán’ nem is freudi) elszólásnak minősül.

Bibó sem cáfol. Hanem öklendezik: „A marxizmus–leninizmus filozófiája sokat hangoztatott antiidealizmusa és realizmusa ellenére valójában a legrosszabbféle filozófiai idealizmus egy válfaja, azé, mely a valóságot csak annyiban veszi tudomásul, amennyiben az a sémáiba belefér [ennek semmi köze a „filozófiai idealizmushoz” – Gy. úr]. Kiindulása a német idealizmus legkihegyezettebb rendszeréből, a hegelianizmusból átvett dialektikus módszer, melyet az ismert formulával ellentétben Marx nem állított a talpára, hanem éppen ellenkezőleg, ő állította a feje tetejére. Mert Hegel szerint a dialektika a szellem, a gondolkodás világában áll fenn, ahol valóban igaz az, hogy minden tételből szükségképpen létrejön, illetve vele együtt létezik önnön ellentétele is. Marx ezt átvitte a valóság világába, abba a világba, ahol legalább annyi a fokozatos és folyékony átmenet, mint az éles különbözés, s ahol soha semmi sem megy át önnön ellentétébe”.

Ez nem cáfolat. Nem filozófia. Ez egy szimpla kontraállítás. Ráadásul hülyeség, ugyanis, ha Marx Hegelt „átvitte a valóság világába”, akkor teljesen mindegy, hogy amúgy minek nevezzük a dolgot, talpra vagy fejtetőre állításnak-e, mert Hegel – Bibó szerint – nem a „valóság világában” áll, már amennyiben Marx „vitte át oda”. Ha viszont Hegel is a „valóság világában” áll, csak a „fejetetjén” (ahogy mondani volt szokás) és Marx is a valóság világában áll, olyannyira, hogy – Bibó szerint – még Hegelt is „átvitte” oda, nos, ha így van, akkor teljesen nyilvánvaló: Bibó nem filozofál. Hanem fecseg. Arról például, hogy a „valóság világában” „fokozatos és folyékony” az „átmenet”, s ahol ugyan van „éles különbözés”, ám a valóságban „soha semmi sem megy át önnön ellentétébe”.

Bibó sem. Tudniillik ott áll. Önnön ellentétében. Filozófiáról habarog, „marxista-leninista” filozófiáról, miközben nem tudja bizonyítani, hogy létezik Marxista Leninista elvtárs, akinek volna filozófiája. Bibó nem érti: csak Hegelnek lehet filozófiája, Marxnak, Leninnek, Hermann-nak… És Bibónak – lehetne, ha volna hozzá elegendő esze. Aki tehát a „marxizmus-leninizmus filozófiájáról” hadovál, valójában maga magát döfködi tökön dicső-forradalmi hevületében, veszett indulatában, s a sztálinizmus jól beidegződött karójával. Magyarán: Bibó minden mondatából süt a sztálinistából lett neofita bornírtság, dogmatizmus. Ellendogmatizmus nyilván. Hol sztálinizmus van, ott sztálinizmus van – az alámerült bekkelők hivatalnoki (igazgatói, főmunkatársi) lelkében éppúgy, mint a hirtelen felszínre bukó dicső-forradalmárok agressziójában. És pontosan erre utal Bibó freudi elszólása: „A fegyvert fogott magyarság ötnapos dicsőséges forradalma s a vesztét érző zsarnokság utolsó véres hatalommegőrző kísérlete után a társadalom és állam elméleti igazságait, melyeket tegnap reménytelen és szőrszálhasogató vitákban sem lehetett az ideológiai mindentudás megszállottjaival megértetni, ma szinte magától értetődően, hosszadalmas indoklás nélkül ki lehet mondani”.

„Hosszadalmas indoklás nélkül” – írja az „entellektüel”. Miért? Mert most már semmi cicó, nálunk van a slukker! Ez a „dicsőséges forradalom”. Hogy milyen forradalom? Na, ezt már nem tudja az intellektuel. Forradalom. Forradalmi forradalom. Dicsőséges forradalom. Amely nem polgári forradalom, ugyanis Bibó lépten-nyomon a szocializmus magasabb rendűségét, eszményiségét, sőt végső győzelmét hirdeti: „A bolsevista párt pedig, még ha volt is ott, ahol saját erejéből szerezte meg a hatalmat, némi tekintélye, igazi teljesítmény-arisztokráciává nem válhatott, mert belső ellentétben állott a szocializmus mögött álló szabadság és egyenlőség-eszménnyel”. Továbbá: „A szocializmus és a kommunizmus – vagyis a termelőerők köztulajdonba vétele – ezek szerint nem a jövő tökéletes társadalmának a szükségszerű formája, hanem az ember gazdasági felszabadulásának az egyik, de nem egyetlen formája, melyet ha kizárólagos formaként erőltetünk, könnyen és gyorsan zsarnokságba megy át. Az a hit és meggyőződés, hogy végsőleg minden szabad fejlődés szövetkezéses, közösségi, szocialista formákba torkollik, egy komoly és figyelemre méltó irányzata vagy pártja lehet a szabadon fejlődő társadalomnak, de ennek igazolása egy hosszabb történelmi-társadalomfejlődési folyamat végén következhetik csak be, s addig minden szocialista vívmánynak, reformnak csakis annyi értelme és jogosultsága van, amennyiben a szabadságot ott, akkor és azonnal és hatékonyan fokozza”.

Ez is tipikus logikai öntökönszúrás, mert, ha „a hit és meggyőződés, hogy végsőleg minden szabad fejlődés szövetkezéses, közösségi, szocialista formákba torkollik, egy komoly és figyelemre méltó irányzat”, akkor teljesen mindegy, hogy a szocializmus „igazolása egy hosszabb történelmi-társadalomfejlődési folyamat végén következhetik csak be”, ugyanis – Bibó szerint – egy „hosszabb történelmi-társadalomfejlődési folyamat végén” bekövetkezik az „igazolás”, vagyis maga Bibó mondja ki: a szocializmus végső kifutása, „győzelme” szükségszerű. Csak hát nem most még. Hanem majd. Amikor a dicsőséges forradalom még dicsőségesebb forradalom lesz. Egyébként pedig a „dicsőséges” jelzőt nem a filozófus, hanem a politikai propagandista használja. Például Bibó. Vagy Wittner Mária. Vagy Révész Sándor. Agyilag egyre megy. Annyi eszük van, mint egy karéj félberágott nutellás kenyérnek.

Bibó: „Még kevésbé alkalmas a szocializmus jelszava arra, hogy akár szellemi alkotások értékének, akár erkölcsi cselekedetek helyességének mértéke legyen: ezek mértéke a szabadság irányában való több ezer éves fokozatos, de biztos fejlődése jegyében nem lehet más, mint a szellemi alkotás világában az alkotó személyiségnek a közösségi elfogadás szűrőjén való áthaladása, erkölcsi téren pedig a személyes felelősségnek a közösségi ellenőrzésen való átszűrődése. Minden alkotás és minden erkölcs eredendően individualista, mert csak a személyiség a hordozója és a létrehozója, és eredendően közösségi, mert csak a közösség lehet a megőrzője és hitelesítője. Ez így volt, mielőtt szocializmus egyáltalán lett volna, és így lesz akkor is, amikor a szocializmus már rég nem lesz sem probléma, sem program. Külön szocialista művészetről, alkotásról, irodalomról és külön szocialista erkölcsről beszélni tehát barbárság és értelmetlenség”.

Az a gyanús, ami nem gyanús. Az az eredenedően közösségi, ami eredendően individuális. Bibó tehát itt is marhaságokat beszél, minden mondata baromság (sőt minden mondatában több baromság is van), egyet emelek ki: Bibó szerint a „szellemi alkotások értéke” az „alkotó személyiségnek a közösségi elfogadás szűrőjén való áthaladása” révén jelenik meg. Miért? Mert „minden alkotás és minden erkölcs eredendően individualista”. Lehet, csakhogy itt az „eredendően” szó nem jelent semmit (az az eredendő, ami nem eredendő). Petőfi így fogalmaz a egyik eredendően individualista versében:

Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek
Az emberiségért valamit!
Ne hamvadjon ki haszon nélkűl e
Nemes láng, amely ugy hevit.

[…]

Oh vajha nemcsak üres beszéddel,
De tettel mondhatnám el ezt!
Legyen bár tettemért a díj egy
Uj Golgotán egy új kereszt!

Meghalni az emberiség javáért,
Mily boldog, milyen szép halál!
Szebb s boldogitóbb egy hasztalan élet
Minden kéjmámorainál.

Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg,
Ily szentül!... s én elkészitem
Saját kezemmel azon keresztfát,
Amelyre fölfeszíttetem.

Vagyis Petőfi a halálban (a „halál halálában”) individualista, mint Jézus, az emberiség üdvéért, „javáért” vállal kereszthalált (még a keresztfát is maga ácsolja), míg néhány hónappal később, az Egy gondolat bánt engemet című költeményében a „világszabadságért” vállalt mártírhalált már nem csak a népért, emberiségért, hanem a néppel, sőt „minden néppel” együtt képzeli el:

Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
„Világszabadság!”

Kelt: 1946. decemberében, majd 1947. januárjában:

Ha férfi vagy, légy férfi,
Legyen elved, hited,
És ezt kimondd, ha mindjárt
Véreddel fizeted.
Százszorta inkább éltedet
Tagadd meg, mint magad;
Hadd vesszen el az élet, ha
A becsület marad.

Tehát a Petőfi Párt-i Bibó még Petőfit sem ismeri. Petőfinél ugyanis semmi sincs „átszűrve” semmin, a két vers keletkezése között néhány hét telt el, ami azt jelenti, hogy a „közösség” még csak el sem olvashatta a „közösségi” költeményt, nemhogy „individualistává „szűrte” volna át a költőben.

Petőfi nem azért „közösségi”, mert az alkotásának „csak a közösség lehet a megőrzője és hitelesítője”, hanem azért, mert az Egy gondolat bánt engemet című versnek a közösségiség (és nem a közösség) az ihletője. Vagyis az ihlet sem nem individuális, sem nem kollektív.

Bibó szerint minden műalkotásnak „csak a közösség lehet a megőrzője és hitelesítője”.

Vagy a hiteltelenítője. Illyés írja a Népszabadságban (nem a Révészék, hanem a Rényiék Népszabadságában): „József Attila nagyobb, mint az a szobor, amely alakját ma az általános tudatban képviseli”. Egyébiránt ez minden költőről, művészről elmondható, József Attiláról persze különösen, József Attilát gyakorlatilag mindenki szereti. Miközben senki sem érti.

Továbbá: ha a műnek „csak a személyiség a hordozója”, akkor miként lehet „csak a közösség a megőrzője”? Úgy őrzi, hogy nem hordozza? A szalmazsákban őrzi? A „hordozó” pedig nem őrzi? El-elhagyogatja?

Hülyeségnek tűnik, ám Bibó szerint „Ez így volt, mielőtt szocializmus egyáltalán lett volna, és így lesz akkor is, amikor a szocializmus már rég nem lesz sem probléma, sem program. Külön szocialista művészetről, alkotásról, irodalomról és külön szocialista erkölcsről beszélni tehát barbárság és értelmetlenség”.

És nem „különről”? Milyen a „külön” és milyen a nem külön szocialista erkölcs? Az ún. „protestáns etika” külön erkölcs-e mondjuk a katolikus etikához képest? Ha nem, akkor Luther, Max Weber stb. miért beszél külön protestáns erkölcsről? Tehát. Ez is hülyeségnek (értelmetlenségnek) tűnik. És nem csak tűnik, az is, ti. itt Bibó – végső soron – a Sarló és Kalapácsban megjelent „platformtervezet” elgondolásaival vitázik, csak épp, szokása szerint, itt is a maga szellemileg hitvány, barbár módján. József Attila így fogalmaz Hidas Antalék „platformtervezetének” kritikájában: „a proletárirodalom és művészet nem lehet más, mint a történelmi betöltése annak, ami meghatározza és ami a föltétele”.

Vagyis József Attila barbár, mert szerinte létezik „külön” (értsd: szuverén) proletárművészet, illetve nem barbár, mert ő világosan fogalmazza meg: a szocializmus művészete sem időtlen: „Meghatározza tárgya és eszköze. Tárgya az adott kapitalizmus adott osztályharci valósága, eszköze pedig – mint általában minden korok művészi eszköze – a tudattevékenység ritmusossága. A kapitalizmus valósága az író fejében a marxizmus ideológiája, amely alapjában véve fogalmi, míg a ritmusos tevékenység szemléleti”.

Bibó pedig ebből semmit nem ért, nem tudja, mi a különbség a „fogalmi”, „szemléleti” és az „ihleti” között, nem érzi a „ritmust”, az értelem ritmusát, csak annyit konyít az egészből, hogy: 1956. október 23-a után – momentán – náluk van a slukker, így azután semmi cicó! Vagyis Bibó momentán – a dicső forradalomban – azt ír, amit csak akar. És olyan hülyén ír, ahogy csak lehet.

Bibó szerint „minden erkölcs eredendően individualista”. Noha minden erkölcs eo ipso (eredendően is, lényegileg is) közösségi. Végső soron még Hegelnél is: a jó vagy rossz „cselekmény megmarad az emlékezetben, de a szellem teljesen eltörli azt”. Tudni kell: Hegelnél a „szellem” nem szubjektumot, hanem objektumot jelent.

Leegyszerűsítve: az Ószövetség minden ízében kollektivista moráljával szemben az Újszövetségben megjelenő jézusi golgota-individualizmus már nem erkölcs. Hanem hit. Küldetés. Meghalás, „vérrel fizetés” az „emberiség javáért”. És aminek nincs köze az erkölcshöz, mert meghalni az emberiségért senki sem köteles, míg a morál törvényei, parancsolatai mindenkire vonatkoznak. Ezért hamis az a bibói állítás, mely szerint „minden erkölcs eredendően individualista”, olyannyira, hogy még az erkölcsösség, a becsületesség sem tisztán individualista, csakis akkor, ha pl. a Petőfi Sándor-i „becsület” a „vérrel fizetett” „elvek”, „hitek” megtartását jelenti.

A magát überfilozófusnak tartó Bibó szerint „az »ellentét« fogalma tipikusan az emberi agy és kedély jelensége, melyet a természet világába belelátni tévútra vezető puszta kép. Valójában az egész dialektikus modell csak arra volt jó, hogy a feltétlen, kíméletlen és kikerülhetetlen élethalálharc ideológiája számára üres és hitel nélküli filozófiai hasonlatokat szolgáltasson” [ti. Marxék bölcseletében].

Vagyis Bibó szerint a „kikerülhetetlen élethalálharc” nem ellentét.

Továbbá: az „antimarxista” Bibó „filozófiája” szerint „az emberi agy és kedély” nem a természet része, s amelyből a „kedély” még csak-csak érthető (kedélyesen filózgató konyhalányok mondanak ilyeneket), ám azt, hogy az „emberi agy” ne volna a természet része, már az általános iskola alsó tagozatában sem állítják a gyerekek. De még a tanító néni sem!

Bibó szerint Marx azért vette át Hegeltől a „dialektikus modellt”, hogy az számára „üres és hitel nélküli filozófiai hasonlatokat szolgáltasson”, mégpedig mihez? Hát „a feltétlen, kíméletlen és kikerülhetetlen élethalálharc ideológiájá”-hoz.

Mintha a „proletárdiktatúra” fogalma (amely egyébként Marx bölcseletének csak egy – ráadásul kifejtetlen – történelemfilozófiai paradigmája), hamarabb született volna meg, mint a hegeli logikai orientáció. Vagyis: Bibó szerint azért kellett Marxnak Hegel, azért ismerte, tanulta meg, sajátította el egyetemista korában a hegeli logikát, mert már ismeretlenül is a talpára akarta billenteni. Hát hogyne!

Ha azt írná Bibó, hogy Marxot a forradalmi hevület vitte Hegelig, vagyis hogy a dialektikában a forradalmi változtatáshoz keresett szellemi muníciót, akkor persze azt sem tudná bizonyítani, de legalább nem állítana ekkora badarságot. Marx ugyanis – ez többszörösen bizonyított tény! – elsősorban intellektus volt, s másodsorban, az intellektusából fakadóan forradalmár. Marx Hegelben alapvetően nem forradalmi eszközt, hanem forradalmi alanyt, forradalmi bölcseletet látott.

Kérem, én egy pillanatig sem állítom, hogy Bibó nem volt nagyon kedves, aranyos, bűbájos ember (szerette Antall is, szerette Göncz Árpád is), nem állítom, hogy Bibó nem volt bátor és merész, nem állítom, hogy nem volt demokrata (aki nem félt a demokráciában), azt viszont határozott meggyőződéssel állítom, hogy: Bibó István – entellektüelként – nem több, mint egy nagylengettyűs, heretasakolt, barlangos bőrnudli. S amely legalább akkora, mint a reneszász ember teljes életnagyságban. Vagyis itt már valóban nincs semmi cicó, Heller markában a slukker. Bár az úrnői mutatvány takarja Bibót. Aki ezért nem úriember. Révészt is takarja – már amennyiben a képen (nem) látott entellektüel-birimorongó sem úriember, hanem: liberálisan kétágú. Az egyik ága Bibó, a másik ága: Révész.

Ez a voltaképpeni helyzet mostanában.

Mottó: Heller Ágnes „Hannah Arendt-ről, a nagy antikommunista filozófusról elnevezett tanszék vezetője New Yorkban… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!” (Ungvári Tamás az ATV-ben)

     Egy pre-romantikus antikapitalista gróf hősi kirohanása

Tanulságos eset. Ám, csak sorjában, mindenekelőtt elevenítsük föl „Heller Ági” „nagyszerű antikommunista filozófiáját” (amibe ugyebár „bele lehet kötni”, ti. ez már meg van nékünk engedve ungvárilag), nézzük tehát konkrétan: mit fog igazolni Heller Ági?! „Azt fogom igazolni, hogy minden olyan esetben, amikor létező normák és szabályok érvényességét – végső soron sikeresen – kétségbe vonták, vagy a szabadságra, vagy az életre (életlehetőségekre) hivatkoznak. Ez különben valóban így van, ha a »valóban« szó értelmezhető. Az igazságosság hagyományos normái igazságosságának kétségbevonása és más normákkal való helyettesítése során a lázadók valóban a szabadságra vagy az életre hivatkoztak” (Filozófiám története, 166-167. oldal, vesd össze).

Heller szerint tehát akkor van valami „valóban úgy”, ha a „valóban szó értelmezhető”. Ha viszont nem értelmezhető, akkor semmi sincs valóban úgy. És hogy értelmezhető-e a „valóban” szó, na, azt már nem tudja a „nagyszerű antikommunista filozófus”, hát hiszen pontosan attól „antikommunista”, attól „liberális” meg mindenféle „ista” a „filozófus”, hogy nem tudja. Ha tudná, akkor nem antikommunista, nem liberális stb. volna, hanem filozófus volna a „filozófus”. Míg Ormos Mária szerint „ha az a kommunizmus, ami ellen a forradalom irányult, akkor [a forradalom] antikommunista volt”. De legyünk igazságosak a történészprofesszorral szemben, ő ugyanis csak dumált, „havaskodott” a tévében, obligátmód jártatta a száját, míg Heller könyvben írja, „nagyszerű könyvében” tudatja a bölcseletre szomjas olvasóval: a „valóban” akkor „valóban”, ha tudjuk, mit jelent a valóban, ha „értelmezhető” a „valóban”. Heller úgy bizonyít („igazol”) valamit (filozófiai könyvben!!!), hogy lezseren közli: amit állít, valóban úgy van. Már amennyiben tudja, mi a „valóban”, ám, hogy tudja-e, mi a „valóban”, azt már nem tudja. Ez a filozófia. Ez egy „nagyszerű antikommunista filozófiai” bizonyítás.

Mármost, hogy mi a „létező”, illetve a „hagyományos normák” valódi kétségbevonása? Erre vonatkozóan Mikszáth „idézi” híres könyvében a Pester Lloyd jeles tudósítóját: „A magát Zrínyi és társainak valló, mintegy kétszáz főnyi társaságról a legkalandosabb hírek keringenek. Tény az, hogy az elmúlt estén csakugyan mintegy kétszáz magyar díszruhába öltözött, kizárólag férfiakból álló társaság vonult be a dombóvári indóházba, hol akkor csak igen kevés vendég volt jelen. Feltűnő volt, hogy vonat akkor nem érkezett, sem kocsi, tehát gyalog kellett jönniök; csizmáik (némelyeken sárga csizma volt) porosak voltak. A vendéglős előadása szerint kijelentették, hogy éhesek és szomjasak, bort és ételneműt kértek. A vendéglős és pincérei készséggel szolgáltak fel a fényes külsejű uraknak, kik teljes fegyverzettel ültek az asztaloknál. E sorok írója éjjel ment keresztül Dombóváron és tanúja volt a jelenetnek, midőn éji szállást kértek a vendéglőstől.

Ez kijelentette, hogy nincsenek alkalmas helyiségei, hanem bent Dombóváron el fogják látni az urakat.

Erre a Zrínyinek viselkedő egyén (aki valóban Zrínyinek volt maszkírozva) megveregette a vendéglős vállát és így szólt:

  – Köszönöm a vendégszeretetet, atyámfia, melyet tanúsítottál irántunk. Lesz rád gondom a jövőben.

A vendéglős nagy szemeket meresztett és pénzt kért:

  – Mit gondol az úr? Hát bolondnak néz engem? Ennyi úrnak hogy adjak én ingyen enni-inni?

  – Hát mit tegyek? - kérdé a Zrínyi-féle ember szelíd mosollyal.

  – Egyenlítse ki a számláját, fizessen és punktum.

A díszruhás alak erre egyik robosztus társához fordult nagy fejcsóválva:

  – Hallottál már ilyet, Patacsics, hogy pénzt kérnek a vendégtől? No, semmi az. Aztán megint a vendéglőshöz szólt valami fönségesen úrias nyugalommal: »Pénzem nincs, barátom; a száz aranyat, amit a zsebembe tettem, kivették a törökök, de ha lesz, hát küldök neked. Isten megáldjon!«

A vendéglős és pincérei elkezdtek most lármázni, hogy így-úgy, ez nem járja, ők addig nem engedik őket távozni a helyiségből, míg nem fizetnek, vagy különben rendőröket hívnak; mire egy gránátszínmentés, tüzes fiatal lovag, akit Csákynak neveztek a többiek, kirántotta a kardját és azt kérdezte a fekete kalpagostól (Zrínyitől):

  – Ne kaszaboljuk le a nyomorultakat?

  – Ne bántsátok – szólt a fekete kalpagos, mosolyogva a vendéglős rémületén –, vért könnyelműen nem szabad ontani. Hanem majd pénzt kell szerezni, ez az első.

  – De hát még azt sem tudom – dadogta a vendéglős fogvacogva –, kik az urak?

A gránátszínmentés megmondta neki:

  – Tudd meg, te barom, hogy gróf Zrínyi Miklóssal beszéltél, urával minden földeknek és erdőknek le egészen Csáktornyáig.

A rejtélyes mágnások, kik közül a vonatról leszállt vendégekből, noha sokan leszálltunk, senki sem ismert egyet sem – ami felette gyanús körülmény –, ezen jelenet után nagy kard- és sarkantyúpengések közt kivonultak az étteremből, otthagyva a kétségbeesett vasúti korcsmárost, kinek mindenét fölették.

Ennyit közölt lapunkkal… a hiteles szemtanú, ki – sajnos – a harmadik csengettyűszó miatt nem szerezhetett már több részletet a furcsa urakról.”

Történelemfilozófiai alaphelyzet: a vendéglős pénzt vár a vendégektől a vendéglátásért, amin aztán erősen megrökönyödnek a „gránátszínmentésen, tüzesen” preromantikus antikapitalisták: „Hallottál már ilyet… hogy pénzt kérnek a vendégtől?!”, s amin pedig már a vendéglős mélázik el: most akkor mi a faszom van itt végtére is, ennyire érthetetlen volna a dolog: aki zabált, szlopált, fizessen! Nincs ingyen ebéd…

Zrínyi nem marxista; ez kétségtelen; Zrínyi nem kommunista megfontolásból („mindenkinek szükségletei szerint” stb.) nem óhajt fizetni az ételért-italért, ám, hogy messze jobban érti Marxot, mint Heller (Vajda, Tamás Gáspár Miklós), az egészen biztos.

Heller Ágnes szerint a marxi „elmélet azon a feltevésen alapul, hogy csak az időnek vannak korlátai, a természetnek nincsenek, mivel a természet ingyen adja nekünk – végtelenül – mindazt, amire csak szükségünk van” (Filozófiám története 103. oldal).

Ez persze meglehetős marhaság, a „filozófuszseni” keveri A tőkét az Új Zrínyiásszal, illetve keverné, ha ismerné azokat, de legalább valamelyiket a kettő közül. Egyszerűen arról van szó, hogy még Zrínyi sem hippi: „Tudd meg, te barom, hogy gróf Zrínyi Miklóssal beszéltél, urával minden földeknek és erdőknek le egészen Csáktornyáig”.

Marx nem tagadja (nyilván nem Zrínyi főúri logikája mentén, de nem tagadja), hogy igaza van az ironikus Mikszáthnak: eszement dolog a „vendégtől pénzt kérni”, illetve fizetni a vendéglátásért, az ételért, italért, sőt a lovagiasságért is, az előzékenységért, kedvességért, mosolyért, gyöngédségért, szerelemért, hitvesi odaadásért… mindenért, ám sehol nem állítja, hogy „csak az időnek vannak korlátai, a természetnek nincsenek”. Ti. a materialisták ontológiai-filozófiai logikája szerint az idő is végtelen, a „természet” is végtelen, a történelemfilozófiai dimenzió szerint pedig az idő is lehet véges, a természet is lehet véges. Míg a társadalmi-gyakorlati végesség nem más, mint a dolgok eladhatósága, s amely értelemszerűen magában foglalja a kapitalizmus végességét is.

Minden eladó. Minden (és mindenki) megvásárolható. Egyedül Szent Péter asszony nem. Ő csak egy „kicsit”. Hazudni is kicsit szokott, parvenüsködni is csak kicsit. Eböl is egy kicsit, abol is kicsit… Miközben ugyebár a hagymát is hagymával. Von Haus aus.

Metaforikus hagymával persze, mert Heller magánéletét, magánízlését nem ismerem. Egy biztos: Heller állítása, mely szerint a marxi „elmélet azon a feltevésen alapul, hogy csak az időnek vannak korlátai, a természetnek nincsenek”, nem egy „nagyszerű filozófus” „zseniális” tévedése, hanem szokványos dilettantizmus agyi terméke.

A marxi „elmélet” több előfeltevésen alapul. Például: a világ anyagiságában egységes, a dolgok változnak, keletkeznek, megszűnnek, s „teszik” ezt a dialektika törvényei (pl. a tagadás tagadásának elve) szerint, vagyishogy például a kapitalizmus keletkezésében is, megszűnésében is döntő szerepet játszik a „megőrzés” mozzanata, illetve még egy lényegi alapföltevés (s aztán nem sorolom tovább), Marxék szerint a szobafilozófuskodásnak lényegileg annyi. Arról viszont sehol nem beszélnek, hogy az idő abban a vonatkozásban volna véges, amelyben a természet végtelen. Aki tehát nem ismeri Marxot, legalább nekem higgye el: nincs annak a Bánó Andrásnak az az Ungvári Tamása (vs. Almási Miklósnak Babarczy Esztere, Kálmán Olgának Tamás Gáspár Miklósa, Németh Péternek Kertész Ákosa, nincs annak a sok mindenkinek az az Esterházy Pétere, Hellernek Radnótija és így tovább és így tovább), aki be tudná bizonyítani, hogy Heller Ágnes legalább téved, s nem szimpla marhaságo(ka)t habargat össze (von Weibliche-küche aus) az ő „nagyszerű könyvében”.

Hónapok óta (a spicli-Heller lebukása, s az Ungvári-féle szánalmas szerecsenmosdatás óta) azon merengek, minő mély tudatlanság s persze primitív pökhendiség kell ahhoz, hogy valaki a nagynyilvánosság előtt jelentse ki: „Heller Ági írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni”.

A könyvnek melyik az a mondata (megállapítása, kijelentése…), amelyikbe ne lehetne „belekötni”? A közhelyeken kívül nyilván. Melyik? Illetve így mondom: belekötni csak a valamibe tudunk, miként a ködöt is csak szurkálni lehet, megszurkálni semmiképpen.

Heller Ágnessel nem lehet vitázni, ugyanis csak marhaságokat ír (miként marhaságokat beszél), tulajdonképpen az a helyzet a könyvével, mint Babarczy Eszterével, amelyről Almási professzor jelentette ki a Mozgó Világban (plusz Esterházy az ÉS-ben): a mű „originális”, „unikális”, a szerző „bölcs”, „koros guru”, „leiskolázza”, „hazavágja” Rortyt és „az egész posztmodern galerit”.

Mi bizonyítja ezt? Konkrétan. Kérdeztem. A válasz: lapítás. Mi bizonyítja, hogy Heller Ágnes filozófus? Kérdeztem. Túl azon persze, hogy ezek az emberek egymásról-önmagukról bizonygatják szinte megállás nélkül: „nagyszerű”, „okos”, „zseniális”, „pária tudós” (a „parvenü” ellentéteként), „briliáns elme”, „tojásfej” (ami náluk „okosat jelent”)… Ők itt a tudós „szürkeállomány”. A nagy „szakértelem”. Miközben jól látható: korlátoltságuk (mely az intellektuális lapály s a primitív gőg sajátos elegye) oly mérvű, hogy attól az olvasottságuk, iskolázottságuk sem ér semmit. A diplomáikról, kitüntetéseikről már nem is beszélve, azoknak is csak monetárisan konvertálható haszonértékük van.

Így tehát megint Zrínyinél vagyunk.

Nem tagadom, meglehetősen utáltam, amikor az „átkosban” savanyúpofát vágott a bolti eladó, s aminél már csak azt utálom jobban, ha látom (merthogy teljesen nyilvánvaló!), a példásan liberális, eminensen polgári „keep smiling” be van építve a fogyasztói árba. Vagyis engem nem az bosszant igazából, hogy nem mosolyog rám a kereskedő, az elárusító (noha „fizetek érte”, ahogy mondani szokás), hanem épp ellenkezőleg: ha azt látom (márpedig majd minden esetben azt tapasztalom), hogy már szinte csak pénzért, fizetségért hajlandók „szmájlingolni” az emberek.

Vajon mit szólna Zrínyi gróf, ha újra föltámadna, s immár nem a dombóvári indóház restijébe, hanem például egy fórum-topikba toppanna? Merthogy itt is megy ám az infantilis kvázi vigyorgás, merthogy valójában itt sem a szövegek (az emberi tartalmak), hanem az üres „szmájlik” reflektálnak egymásra. Itt persze barter-alapon, ám, ami késik, nem múlik, előbb-utóbb a fórumokat is áthatja a pénz, mint lényegi „moderátor”, mint meghatározó „alapkommunikátor”. Hogy pontosan miként? Azt nem tudom, ám hogy valamiként biztosan bekövetkezik, lesz valamiféle indirekció, „csereszköz” szmájli és szmájli között, az számomra nem kérdés, a dolog menetéből, logikájából következik. Mégpedig szükségképpen, vagyis Murphy után szabadon: ha minden eladó, akkor minden eladható, s ha minden eladható, akkor a minden el is lesz adva.

Heller Ágnes írja „nagyszerű könyvében” (Zrínyi gróf metéljen vitézlő kardjával „páriává”, ha nem igaz!), azt írja, van ám néki egy másik nagyszerű könyve is, s amely „úgy kezdődik, ahogy akkori meggyőződésem szerint minden filozófiai munkának kezdődnie kell, ugyanis a mindennapi élet fogalmának meghatározásával. (Bestimmung) »A mindennapi élet a társadalmi reprodukció mindenkori lehetőségét megteremtő egyedi reprodukciót jellemző tevékenységek összessége.« Miután tudjuk, miről beszélünk, elkezdhetünk beszélni róla” (85. oldal).

E zseniális bölcselői nagygondolattal (mely szerint „minden filozófiai munkának a mindennapi élet fogalmának meghatározásával kell kezdődnie”) majd behatóbban is foglalkozunk, elöljáróban annyit: Heller az ő filozófiájának történetében az idézett „meghatározást” („Bestimmung” – hogy ettől is oda ne szarjak!) nem a „tanulóéveire”, hanem a már kibomlott zsenialitásának érett szakaszára, a „dialógus éveire” teszi. Mondom, erről később bővebben.

Tehát. Heller szerint „minden filozófiai munkának a mindennapi élet fogalmának meghatározásával (Bestimmung)” „kell kezdődnie”. Amiből pedig egyenesen következik, hogy Kierkegaard egyik alapműve (a Félelem és reszketés) nem filozófiai munka. Dacára annak, hogy Heller Ágnes már akkor ebből „építkezett” (73. oldal), ebből alkotta meg antikommunista zsenialitását, amikor egyszersmind boldogan bestimmungolt Lukács mester gyönyörűségére, vagyishogy még az obligát helleri tudatlanság sem lehet mentség, a zseni olvasta Kierkegaard-t, de mindegy, a lényeg, hogy a Félelem és reszketés így kezdődik: „Korunk nem csupán a kereskedelem, hanem az eszmék világában is valóságos kiárusítást rendez. Minden olyan potom áron megszerezhető, hogy kérdés, vajon a végén egyáltalán akar-e még valaki licitálni”.

Kierkegaard az „ein wirklicher Ausverkauf” kifejezést használja (ford.: Rácz Péter, lektor: Kúnos László), na most, megmondom őszintén, nem vagyok egy zseniális műfordító (ide már maga Babarczy Eszter kéne!), így nem tudnám megmondani, miként lehetne a német szintagmát magyarra fordítani (kótyavetye?), de talán nem is ez a döntő, ti. Kierkegaard első mondata egybecseng mind Mikszáth-Zrínyi („Hallottál már ilyet, Patacsics, hogy pénzt kérnek a vendégtől?”), mind Moliére („a pénz minden lakat kulcsa”), mind Gounod-Goethe („eladó az egész világ”), mind Madách („ibolyák, első követei / A jó tavasznak. Vásároljanak! / E kis virág az árvának kenyért, / És a szegénynek is szép éket ad”), mind Ady („Agyamba nézett s nevetett”), mind József Attila („Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek, / de mind-mind pénzre vált reményt; / ki szenet árul, ki szerelmet, / ki pedig ilyen költeményt”)… de mindenekelőtt Marx szavaival. Hogy miért Marx „mindenekelőtt”? Két okból. Részint azért, mert én, ha lehetek oly nagyralátó (márpedig lehetek!), A tőkét filozófiai műnek is tekintem, részint azért, mert – s ez a legaranyosabb bennem – Marxtól is az első mondatot idézem; s ha nem is mindjárt „Bestimmung” (mert azért annyira nem vagyok filozófuszseni), ámde minimum Moldovára hivatkozva: a mű első mondata jelzésértékű. Márpedig A tőke első mondata így hangzik: „Azoknak a társadalmaknak a gazdagsága, melyekben a tőkés termelési mód az uralkodó, mint »óriási árugyűjtemény« jelenik meg, az egyes áru pedig mint e gazdagság elemi formája”.

Idáig tiszta Kierkegaard, illetve még nála is tisztább (szerénységem megítélése szerint), plusz a lírai Madách: „Kutyáknak harca ez egy konc felett”, s mindehhez járul A tőke második mondata: „Vizsgálatunk tehát az áru elemzésével kezdődik”.

Nos, ennek lett gyönge asszonyi mása a liberális-feminista Heller Ágnes filozófusi szövege (a szerző tudatán kívül persze): „Miután tudjuk, miről beszélünk, elkezdhetünk beszélni róla” (85).

„Tudjuk”. De azért für alle Fälle kérdezzük meg: valóban tudjuk, vagy csak tudni véljük „vénasszonyi fecsegéseink” közepette? Ez a döntő kérdés.

Marx vizsgálatról és elemzésről beszél, ezért hát magam is vizsgálni s elemezni fogom (később) Heller Ágnes idézett mondatait.

Ungvári professzor a mennyiséget tekinti intellektuális teljesítménynek: „Heller Ági írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története”. Jó. Akkor tudatom: Marx tőkedefiníciója cca. 2000 oldal, cca. 5.000.000 karakter, míg „Heller Ági” zseniálisan teljes életdefiníciója (Bestimmung) pontosan 131 karakter, míg a rákövetkező rengeteg betű nem egyéb, mint puszta Gescgwätz. Worterguss. Papageienkrankheit. Weiblich: és pontosan ezért állítom, hogy Tojás Gáspár Miklós nem feminista, hanem: femina (de nem csak állítom, be is fogom bizonyítani).

Nem vagyok vallásos, ezért nem hivatkozom, „csupán” utalok a Bibliára, mint a görög-zsidó-keresztény szellemtörténet egyik alapművére. Nagyon érdekes, az alábbi bibliai gondolat az alábbi logikai összefüggésben általában nem vetődik föl (sőt voltaképpen soha), noha tény: Pál apostol egyik levele és Márk evangéliuma együttesen mondják ki: nem az árulás következménye a harminc ezüstpénz, hanem épp ellenkezőleg: a pénz maga júdáspénz, ti. a pénzből fakad az árulás: „Akkor a tizenkettő közül egy, a kit Iskáriótes Júdásnak hívtak, a főpapokhoz menvén. Monda: Mit akartok nékem adni, és én kezetekbe adom õt? Azok pedig rendelének néki harmincz ezüst pénzt. És ettől fogva alkalmat keres vala, hogy elárulja őt (Máté 26, 14-16).

Vagyis nem az „alkalom” szüli a pénzt, hanem a pénz szüli az „alkalmat”, nem a hatalom, hanem a pénz rendeli meg az árulást, a papok a pénz involválta áruláshoz „rendelének” (vagyis utalnak ki) „harmincz ezüst pénzt”. És ezt nyomatékosítja Pál apostol Timotheushoz írt I. levele: „Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme: mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől, és magokat általszegezték sok fájdalommal (6,10)”.

Itt (a Bibliában) persze a „pénz szerelme” még elvileg kiküszöbölhető, míg a kapitalizmusban (tekintve, hogy a kapitalizmus, mint totalitás, maga a pénzviszony), szóval a kapitalizmusban a bibliai „pénz szerelme” magával a pénzzel azonos: P–A–P; A–P–A.

Találó a bibliai metafora, mert amiként tudatosan, akaratlagosan nem lehetsz szerelmes (vs. nem szerelmes) általában, úgy nem vonhatod ki magad a „pénzszerelem” mint objektum alól a kapitalizmusban. Miért? Mert, ha szubjektíve nem vagy „szerelmes” a pénzbe, egzisztenciálisan pusztulsz, míg, ha „szerelmes” vagy a pénzbe, mentálisan pusztulsz. A kapitalizmust könnyebb elviselni, ha legalább pénze van az embernek, míg azonosulni (mentesülni az elidegenedéstől) csak azok tudnak a kapitalizmussá érett piaci viszonyok között, akik l’art pour l’art művelik a „pénzcsinálást”, akik tudván tudják: alapvetően, lényegileg van elbaszódva a rendszer, miközben a zsigereikben van a pénzgyártás. Vö. A nagy likvidátor, vagyis: nem a „génjeikben”, hanem a zsigereikben, ti. a kufár nem genetikusan, hanem születetten pénzkalmár (a kettő nem ugyanaz). Csak a parasztvakító propaganda szerint van „becsületes nemzeti bank” és „népnyúzó idegen bank”. Vagyis A nagy likvidátor optimista végkicsengése: mese.

Mint fentebb jeleztem, minderről: a pénzről, kapitalizmusról, a „pénz szerelméről”, illetve a „rendszerről” (mint olyanról) Tojás Gáspár Miklósnak is van lágytojás-véleménye (merthogy miért pont erről ne volna, hiszen még oly sok mindenhez nem ért), s amelyről részletesebben legközelebb írok.

Komprádor csüngilingi

Ahogy Esterházy mondaná: meggermóztam kissé Tojás Gáspár Miklóst, ám őt csak mellékesen (egy „kitérő séta” erejéig), ti. mondandóm éle Kertész Ákos ominózus kijelentése ellen irányul. Kertész szerint „a magyar genetikusan alattvaló”, a magyar antiszemita Bourbon: „ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős”.

Mint tudjuk, Kertész Ákos állításainak egy részét kvázi „helyreigazította”: „az Amerikai Népszavához című publicisztikámban szereplő mondatot: »A magyar genetikusan alattvaló« – ezúttal helyreigazítom. Helyesen ilyen mondat nincs…”.

Hát igen. Jómagam hasonló hatásfokkal igazítom helyre kedves golyóimat, ha szorít a fecske, ti. már közepes stílérzékkel is megállapítható: Kertész „önkritikájában”, újabb „esztétikai értékében” több a ripőkség, az infantilis nyegléskedés, mint a hibát, tévedést megvilágító értelem. Mert vagy arról van szó, hogy Kertész Ákos, mint a viccbéli rendőr a zsiráfketrec előtt, rácsodálkozott önnönmagára, eredetére, s megállapította: „ilyen marha nincs is”, vagy az idézett „önkritika” még pimaszkodásnak is túlzás: utánköpés, egy újabb tenyérbe mászó „esztétikai érték”.

Hosszabban idézem Száraz György banális megállapítását, ám érdemes elolvasni, s nem csak azért, mert sokan ma is tagadják az író közhelyigazságát, például a kormányzat Károlyi Mihály szobra helyett Tisza Istvánét állíttatná a parlament épülete mellé stb., hanem főként azért, mert e neonácizmussal polírozott nosztalgikus törekvés nem haladja meg Kertész Ákos (továbbá Tojás Gáspár Miklós, Tojás Heller Ágnes, Tojás Radnóti Sándor, illetve a tévében Hajas Henrik feminotojásaként kulturálatlanul viselkedő Ormos Mária) morális és intellektuális nívóját. Mutatis mutandis persze.

Mindenekelőtt szögezzük le (a korábbi hozzászólások tartalmát összegezve), Száraz György meggyőzően bizonyítja: Magyarország a délről, keletről és nyugatról elüldözött zsidóság befogadó országa, melyet a zsidóság „szülőföldjének tudott és vallott”. Volt persze nálunk is idegenkedés (pró és kontra), voltak diszkriminatív intézkedések, sőt voltak zsidózaklatások is, viszont nincs tudomásunk sem vallási, sem világi autodafékról, s ami azt jelenti, hogy Magyarországon (nagy valószínűséggel) nem történtek lincselések, míg nyugaton, délen intézményes keretek közt égették a zsidókat (pl. Kapisztrán János). Így hát a magyar „antiszemitizmus a [19.] század végére valami […] kedélyes mellékízt kapott”, például a zsidóvicceket főként zsidók szállították az „ontiszemit ójságok” számára.

Ugyanakkor tagadhatatlan, történelmi tény: a 19. század végén rituális gyilkossággal vádolták meg a tiszaeszlári zsidókat, mondván, hogy azok megöltek egy keresztény leányt (egyébként ezt Csurka ma is elhiszi!), ám szintén történelmi tény: Magyarországon fölmentették a vádlottakat, míg (néhány évvel később) Franciaországban elítéltek egy zsidóembert egy antiszemita koncepciós eljárás során, s amely ítélet (nota bene nem a tiszaeszlári per, hanem a „Dreyfus-ügy”!) végső lökést adott a cionizmus kialakulásához (Herzl Tivadar), a Palesztinába irányuló zsidó exodus megszervezéséhez.

Ilyen előzmények után (írja Száraz György) „Az antantfegyverek árnyékában berendezkedő ellenforradalom, hogy elhárítsa a történelmi osztályok felelősségét, s egyben a »nemzeti önbecsülés« illúzióját is táplálva levezesse a szociális elégedetlenségeket, feltálalta – mint mindenre érvényes magyarázatot – a »nemzetrontó zsidó összeesküvés« legendáját”.

Tény: a zsidó „nemzetrontó” volta Franciaországban sokak (pl. Drumont, Maurras, Barrès) számára már a 19. században evidencia, míg az efféle gondolkodásmód Magyarországon az első világháború után kezd eluralkodni: „Így lett a háborús vereség, a történelmi Magyarország széthullása zsidó hadiszállítók és defetista agitátorok mesterkedéseinek eredménye, s így lett minden haladó eszméből – elsősorban a marxista-kommunista ideológiából – a magyar »néplélektől idegen judeo-bolsevista-plutokrata métely«. Így került első ízben vádlottak padjára az egész magyar zsidóság, így kerülhetett sor Héjjas Iván és Francia Kiss orgoványi rémtetteire, amelyek már 1944 szörnyű árnyékát vetették előre”.

Hadd jegyezzem meg (mellékesen persze, vagyis csak a mocskospiszkos debatteri vérem kéjes buzgalmából), Száraz György „szerint” az orgoványi mészárlás „1944 szörnyű árnyékát” csak 1937-ig „vetette előre”, ugyanis Babits nyálas stréberkedésére így reflektál az író: „Ki hitte volna akkor [ti. 1937 táján], hogy az idő méhében 1944 rejtőzik: hogy a magyar nép új tragédiája a magyar zsidóság külön tragédiáját vonja maga után?”.

Ki hitte volna? Például az, aki látta, hogy az orgoványi rémség 1944 árnyéka. Sőt mindezt például Herzl Tivadar már Orgovány előtt tudta, de legalábbis sejtette.

Szeretném világossá tenni: nem vagyok Száraz György elvakult, idült apologétája, hanem arról van szó, hogy számomra meggyőző az író érvelése, annak logikája (egy eset kivételével), tárgyszerűsége, mértéktartása okán. Így folytatódik a szöveg: „Inkább kuriózumként, mint bizonyításul jegyzem ide, hogy a proletárdiktatúra idején túszként fogva tartott ellenforradalmárok jegyzékén mintegy hetven zsidó tőkés és reakciós szellemi vezető szerepel, közöttük olyan »nagyhalak«, mint a bőrgyáros Wolfner báró, a bankvezér Lánczy Leó és Kornfeld Pál, Freund Salamon, Goldschmidt Bernát [az Echo tévé betelefonálós műsorának genetikus műsorvezetője, bizony, megnyalná az orgánum gazdájának mind a tíz ujját a kezén, a többi tízet a lábán, sőt megnyalná ama huszonegyediket is, amely a vastag magyar iparbáró széles gatyájában komprádorkodik, ha ma is efféle fehér-kisnemzeti feketelistát olvashatna genetikusan multinacionális „nagyhal”-bankárokról]. Az pedig, hogy Horthy legfőbb pénzügyi támogatói a szegedi napokban Back Bernát malomtulajdonos és Biedl Samu fakereskedő voltak, köztudomású. Lőw Immánuelt, az 1848-as Lőw Lipót fiát, szegedi főrabbit – »könyvek és virágok nagyszerű öregemberét«, ahogy Móra írja róla –, ki nem hajlandó együttműködni, zsidó újságíró denunciálására hurcolják meg a fehérek”.

Mint fentebb jeleztem: ma az Echo tévében vannak efféle denunciálók. Kicsi a történelem.

Na most, Száraz György szerint mindez nem bizonyíték (csak „kuriózum”), s én elfogadom, bár (legyünk tárgyszerűek!) minden tény erősen bizonyítóerejű, de elfogadom: ez csak kuriózum, ugyanakkor (maradjunk tárgyilagosak!) legalább ekkora „kuriózum” (mint tény) Orbán Viktor tusnádfürdői spekulációja: „a baloldal, amikor csak teheti, ráront saját nemzetére. Így tesz a mostani magyarországi baloldal is, amelynek a jövőben nemzeti fordulatot kell végrehajtania. Sokan persze szkeptikusak, mondván, hogy különböző, hát genetikailag túlzás lenne mondani, inkább fogalmazzunk úgy, történelmi meghatározottság miatt ennek esélyei csekélyek”.

Az orbáni szöveg parafrázisa pedig így hangzik a Száraz György által lejegyzett „kuriózum”-tények vetületében: „a zsidóság, amikor csak teheti, ráront saját fajtájára. Így tesz a Echo-tévés zsidóság is, amelynek a jövőben cionoista fordulatot kell végrehajtania. Sokan persze szkeptikusak, mondván, hogy különböző, hát genetikailag túlzás lenne mondani, inkább fogalmazzunk úgy, történelmi meghatározottság miatt ennek esélyei csekélyek”.

Puszta logikai játék? Lehet, mindenesetre jelzi (s ezért írtam le): a „genetika” környékén történő szemantikai matatás helytelen cselekmény. Akkor is, ha Orbán, akkor is, ha Kertész Ákos gyakorolja, történjék akár a zsidóság, akár a nem zsidó magyarság rovására.

Száraz György: „1920-ban Dunavecséről is elvitték Róth állomásfőnököt. Anyám emlékeiből idézek: »Alacsony kis zsidó ember volt. Három gyereke volt, nem emlékszem, lehet, hogy négy. A faluban szerették. Ha látta, hogy valaki szalad, nem indította addig a vonatot, míg el nem érte. Ha esett az eső, behívta az embereket. Egy éjszaka érte mentek és elvitték. Senki se tudja, mi lett vele. A felesége sírt, hiába kérdeztük, nem beszélt, még azt se mondta, kik vitték el az urát, feljelentést se tett. Beszélték, hogy Orgoványra vitték, kivégezni. A kommunban nem vett részt, soha nem politizált«…”.

Tehát Száraz György vagy hazudik (pl. Róth állomásfőnök esetét illetően), vagy nem hazudik.

Ha nem hazudik, akkor tényekről beszél. Márpedig a tények nem csak okozatok, hanem okok is lehetnek; vagyis: „Az antantfegyverek árnyékában berendezkedő ellenforradalom, hogy elhárítsa a történelmi osztályok felelősségét, s egyben a »nemzeti önbecsülés« illúzióját is táplálva levezesse a szociális elégedetlenségeket, feltálalta – mint mindenre érvényes magyarázatot – a »nemzetrontó zsidó összeesküvés« legendáját”.

Tegyük hozzá: máig eleven legendáját! És ami a döntő: a „legenda”, vagyis a már nem „kedélyes”, ám annál keményebb, durvább antiszemitizmus „az antantfegyverek árnyékában berendezkedő ellenforradalommal”, illetve Trianonnal kezdődik.

Szép Ernőtől kérdezték: miért fésülöd a fejed tetejére azt a pár szál hajacskádat, miért igyekszel titkolni a kopaszságodat, hiszen, ha valakinek, hát éppen neked nincs röstellnivalód, a magyar irodalomtörténet egyik legnagyobb alakja vagy stb. Mire Szép Ernő így válaszolt: igen, viszont nem szeretném, ha Ormos Mária kigúnyolna az ATV-ben, kuglifejnek nevezne, illetve – s innen már szó szerint idézem az írót – „öreg is vagyok, zsidó is vagyok, kopasz is vagyok, sok ez egyszerre egyetlen embernek”.

Nos, nagyjából erről van szó. A magyarságot illetően is. Tehát meggyőződésem (mondjon Tojás Gáspár Miklós a mai „antirasszista” fiatalokról, amit akar), amíg lesz Trianon-szindróma s amíg a magyar embernek nem lesz mit zabálnia (relatíve, sőt egyre többeknek abszolúte sem), addig lesz antiszemitizmus, lesz rasszizmus, lesz kommunistázás, cigányozás, buzizás, nőgyűlölet, csendőrgárda, háttérszínház, szoborcsere… lesz minden, ami virtuális szem-szájnak ingere.

Miért? Mert a trianoni trauma s hozzá a „gulyáskommunizmus” megszűnte már sok a magyarságnak (miként Szép Ernőnek az öregsége, zsidósága, kopaszsága) egyszerre.

jav.: megérttetni...

Csiklándani benyúl bugyimba –

                          nyálasan futnak perceim

Azon tűnődöm, Tojás Gáspár Miklósnak vajon mért van szüksége arra, hogy maga magát minősítse „okos”-nak („afféle tudományokkal foglalkozó embernek”-nek) a televízióban!? Azt mondjuk értem, hogy Tojás Gáspár Miklós nem egy okos ember, ámde ezt egyedül én értem!!! Netán engem igyekezett meggyőzni okosvoltáról? Mi másra gondolhatoknék, hiszen Tojás Gáspár Miklóst mindenki, hangsúlyozom: mindenki vibrálón okosnak, ragyogó intellektusnak, szellemes tudósnak, bravúrosan pengés stilisztának tartja. Olyannyira, hogy Tojás Gáspár Miklóst az ellenségei is respektálják, briliáns debatterként tartják számon. Az antiszemiták szerint Tojás Gáspár Miklós nem szánalmas tökfej (mint szerintem), hanem épp ellenkezőleg: démonikus tojásfej. Nem buta – a rasszisták szerint –, hanem cipollai gonosz, legalább annyira, mint Arendt és Heller szerint Lenin, a sátánok sátánja, vagyishogy vérfagyasztóan okos. Ha pedig így áll a dolog (márpedig így áll), akkor e nagyon okos embernek vajon miért nincs annyi esze, hogy legalább megpróbálja eljátszani a kamerák előtt: néki aztán valóban van mire szerénynek lennie? Talány.

Illetve tudom az okát. Tojás Gáspár Miklós nem okos. Hanem viszont agresszíven korlátolt, valószínűleg ezt ő is érzi (valahol, legbelül), s tán’ ezért igyekszik az okosság látszatát kelteni magáról, na most ilyenformán valóban okossá válik, relatíve persze, a többi jámbor lélek ámuló szemében.

Tegnap utaltam rá, Tojás Gáspár Miklós bravúrosan buta ember: több marhaságot képes állítani egyetlen kijelentéssel, soroltam is közülük hármat, most pedig, mi mást tehetnék, sorolom tovább; a tudós szerint „ez már egy olyan fiatalság… amelynek már nem kell elmagyarázni, hogy a tisztességes ember… antirasszista”.

Mindenekelőtt beszéljünk a tényekről. Tény, hogy az „antirasszista” tömegtüntetésen Kulka János megemlítette Dörner György nevét. Ez tény. Ugyanakkor tény: Kulka 53 éves elmúlt. Továbbá tény: Kulka nem rasszizmusról beszélt expressis verbis, hanem „államilag támogatott őrületről”, miközben tény, hogy senki nem akadt a „tisztességes” fiatalok között (se), aki szólt volna: úgy tisztességes az, fiatalok, ha a rasszizmust rasszizmusnak nevezzük. Tény, hogy a fiataloknak senki nem magyarázta el (noha el kellett volna magyarázni), jelesül azt, ami az öregek számára már évtizedek óta banálisan evidens: „a krumplileves legyen krumplileves”, a rasszizmus legyen rasszizmus. És ne „őrület”. Őrület ugyanis bármi lehet. Tény: az ATV még arról sem tudósított, hogy az öreg Kulka, ha nem is túl tisztességesen, nem is túl tökösen, de legalább valamelyest utalt a rasszizmusra, erről a jobboldali orgánumok révén tudunk, már persze, akik nem járunk tömeg- (értsd: fasiszta!) rendezvényekre tömegskandálni tömegszólamokat. Tény: az ön-okos Tojás Gáspár Miklós is csak hadovált a rasszizmusról, a tisztességről a televízióban. Tény, hogy a másik okosmonyás, a Hernádi Judit által is agyondicsért műsorvezető (nevezett Kálmán Olga) nem kérdezte meg (noha műsorvezetőként meg kellett volna kérdeznie): ha valóban oly magától értetődőn antirasszista a mai fiatalság, akkor vajon miért nem demonstráltak elsöprő tömegerőt a rasszizmussal szemben? Miért nem volt tömegnyomás, miért csak picinke tömegmonyásnak látszott az egész? Ha már egyszer sikerült dicső tömegbe csődülniük (máshoz se nagyon értnek), miért csak arról nyüszikéltek, hogy „nem teccik a rencer nem teccika rencer”? Vajon miért?

Megannyi kérdés. Ámde nem a tévében. Így hát egyikre sincs válasz. A tévében. És miért nincs? Mert a műsorvezető (s interjúalanya) a másiknak csillogó szemében föllelhető önnön „okosságával”, „tojásfejűségével” volt mélyen elfoglalva.

Nagyon fontos: egyetlen esetben lehet intellektuálisan indokolt a demokratikus politikai-fasizmus, vagyis az ún. „utcai tömegdemonstráció” (ma „számháborúnak” nevezik a tehetségtelen újságírók), ha az a rasszista náci-fasizmussal szembeni hatékony föllépés eszköze.

Tojás Gáspár Miklós szerint „ez már egy olyan fiatalság… amelynek már nem kell elmagyarázni, hogy a tisztességes ember… antirasszista”.

Valóban?

A Népszabadság ezt írja Kertész Imre könyve kapcsán: „ami a kötet tőkesúlyát adja: hogyan érlelődik benne [ti. az íróban], majd bomlik ki teljes egészében a felszabadító gondolat, hogy elhagyja az országot; miért választja a szellemi emigrációt, hogy végül olyan életet élhessen, amilyenről mindig is álmodott? Döntése Thomas Mann-nal és Márai Sándorral rokonítja, akik a fennálló rendszer miatt döntöttek a távozás mellett. Nem akartak részeseivé válni olyasminek, ami ellentmond mindannak, amiben hittek.”

Kezdjük egy trivialitással: a Népszabadság szerzője is hülye. Mert az igaz, hogy Thomas Mann és Márai Sándor a „fennálló rendszer miatt döntöttek a távozás mellett”, miközben tény: Kertész Imre nem döntött „a fennálló rendszer” miatti távozás mellett. Sőt még csak szellemi emigrációba se vonult. Nem hangoskodott persze, hanem alkotott, miként ő maga közli: „kínlódott” a mondatokkal (hogy azok „kívül” kerüljenek a lelkén, szuverén szubjektumokká váljanak stb.), például a Sorstalanság egy-egy fejezetét hosszú éveken át írta, fogalmazta, újrafogalmazta. (Ezzel persze nem volt egyedül, mert pl. Moldova is, ha kell, többször átírja a szövegeit, ha kell, az egész regényt átfogalmazza.) Mindegy, a lényeg itt a lényeg: Kertész nem hagyta el az országot. A rendszer miatt. Sem. A rendszerváltás után pedig végképp nem, hiszen éppen erre várt: hogy legyen a diktatúra helyett demokrácia. Míg a Népszabadság szerint Kertész kötetének tőkesúlyát az „adja: hogyan érlelődik benne… a felszabadító gondolat, hogy elhagyja az országot; miért választja a szellemi emigrációt, hogy végül olyan életet élhessen, amilyenről mindig is álmodott”.

Vagyis Kertész „mindig arról álmodott”, hogy „elhagyja” egyszer a mocskos diktatúrát. Jó. Idáig rendben van. Majd el is hagyta. Akkor, amikor a diktatúrát fölváltotta a demokrácia. Okos újságíró. Cukrot neki! Medve(szar)cukrot.

De maradjunk a puszta tények ősbuja erdejében! Tény: Kertész Németországba költözött lakni, miközben elfogadta Budapesten a díszpolgári címet, s már ez jelzi: az író nem emigrált (mint Thomas Mann és Márai), hanem csak átköltözött. Egy másik városba. Miért? Szerintem több okból (szerintem főként profán okból), míg Kertész indoklása szerint azért, mert Budapesten a fokozódó antiszemita hangulat miatt nem érezte jól magát. Tény ugyanakkor, hogy a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek során nem költözött Nyugat-Berlinbe (de még Kelet-Berlinbe se), noha megtehette volna, miként többen megtehették, meg is tették, Szelényiék, Konrádék s még ki tudja, hányan. Sőt Tojás Gáspár Miklós éppen hogy ideköltözött a hetvenes évek során (igaz, nem Nyugat-Berlinből). Miért is? Nyilván azért, hogy legyen már valaki végre, aki elmagyarázza nékünk: a tisztességes ember antirasszista. Ezt ugyanis a hetvenes években el kellett nekünk magyarázni, mert ezt mi a hetvenes években nem tudtuk. Ezért nem voltunk rasszisták. Míg a mai fiataloknak már nem kell ezt elmagyarázni. Ezért rasszisták a mai fiatalok. Zömmel.

Hogyan van ez? Nos, csupán erre nem kérdezett rá a műsorvezetők műsorvezetője az interjú során. Az a műsorvezető, aki valójában műsorvezetőnő. Méghozzá kapitálisan. De tegyük mindjárt hozzá – a tárgyilagosság kedvéért – Tamás (nota bene itt már nem Tojás) Gáspár Miklós azon kevés interjúalanyok közé tartozik, akik nem csiklandozzák virtuálisan, műsor közben, a műsorvezetőnő izgi kiscuncikáját, hogy hát az csak kacagjon, csak kacagjon tőle szemérmetes női élvezettel. Föl nem foghatom, e posztmodern, balliberálisan szende Olga asszony (kinek sminkelt arcán az „Örökös hajnalnak / Pirja dereng”) miért nem az otthoni „csapszék” mellett intézi szexuálközeli ügyleteit!? Teljesen nyilvánvaló: a nyálcsorgató vén pöcsök, konkrétan: a lágyszivű kántor, a béke barátja, a fondor lelkületű egyházfi, a tiszteletes két pej csikajának jókedvű abrakolója, a kancsal hegedűs, a félszemű cimbalmos, a bőgő sánta húzója és persze a mindenkori széles tenyerű Feje nagy, továbbá: Gerő Andrástól Magyar Györgyön, Kéri Lászlón át Tarlós Istvánig, szinte mindenki…

Az egész falu népe
Oly szorgalmatosan;
Elannyira, hogy
Be se' nézett más kocsmába...
Az igaz, más kocsma nem is volt
A [kétharmados] faluban…

szóval, hogy e kvázi hímek azért csöpögtetik nyúlós herenyálukat a műsorvezetőnő „öröműző lángjaira", az „asszonyi nemnek” teljes „koronájára”, „tengervízszínű szemének bájdús kifejezésére”, mert látják, hogy az igaz női szeméremnek e mennyei „lángázó”, „gyöngéd idege”, bizony, igencsak élvezgeti a dolgot a nagynyilvánosság előtt. Még attól is elalélt (lesütötte igézőn sminkes pilláját) legutóbb, hogy letojásfejűzték, noha szegénykém teljesen félreértette az interjúalany szövegét. De voltaképpen mindegy is, csak vele foglalkozzanak, de legalább elsősorban vele, s ha lehet, a szemérmetes bugyingó szemérmetes kiskorcától alább sejtetőn, úgy cca. egy huncutkás félarasznyival. Kálmán Olga nem azon igyekszik, hogy szellemes kérdésre szellemes választ kapjon az interjúalanytól (bár, igaz, hiába is igyekeznék), hanem akkor élveződik teljes testéből-lelkéből a műsorvezetőnő, ha csiklándani személyesen ő belényúlnak a stúdióvendégek, mint zúzmara az izzadt favágó nyakába (hogy a végtelenségig halmozzam itt a zsenik parafrázisait).

Olyan ez mutatis mutandis, mint mikor Bolgár György szőrös hímlába szárán végigcsorduló konkrét ondójáról írt entellektüel nagyregényt, s amely műalkotásban a szerző par excellence így vall az ő individuálisan habzó kollektivista Vágyáról: „néhány centiméterrel a mellei fölött ütemesen verem a farkam”. Mint Matolcsy mester a kicsi eszközét. Illetve olyan ez, mint amikor Babarczy Eszter (úrhölgy) az ő kvázi valagával tomporodik elő, miközben szép, történelmi nevét büszkén vállalja a nagynyilvánosság előtt. Miért is? Mert megtalálta a sifonérban a keresztlevelét, s ami által önnönmagára-eredetére csodálkozhatott: Jééé, hát én zsidó vagyok?!?! De jó!!! Hiszen akkor legendás humorom is van ugyebár! És már löki is a kertészákosilag determinált genetikus humort. Telibe. Plusz pikánsan. Igen, csakhogy ez épp annyira pikáns és humoros, mint amennyire vicces a Szily László által elemzett Bolgár-féle pajzánság, vagy a Megyesi által elemzett mesterien szellemes pikantéria.

Tudom, tudom, öreg vagyok már ehhez, nem kell külön mondani, ámde mégis, így, nyilvánosan csinálva: farkat veregetve, püspököt szopatva, nyálcsorgatva, ondólövellve, akkor is igencsak undorító ez, gyerekek, ha én már valóban öreg valék, vagyis becsületben korosodott bűbáj beleim merőben fordulnak ki az egyre sűrűsödő, alekoszosodó médialátványtól. Természetesen nem is tenném szóvá, ha nem tartanám szükségesnek megjegyezni: Tamás Gáspár Miklós legalább ebben a vonatkozásban intelligensen viselkedett a tévében. Nem nyáladzott szexuálisan kormallkodva, nem igyekezett erőnek erejével humorizálni. Hogy ez nem sok? Hát, szó mi szó, valóban nem túl sok, de mi legalább annak a kevésnek tudjunk örülni, ami nincs.

Cunciprémes fiatalságot!

Ott hagytam abba, hogy Tojás Gáspár Miklós szerint: aki „elfordul a hivatalos politikától, nem a semmibe távozik okvetlenül. Erre valók ezek a mozgalmak, maguk tudnak új valóságokat létrehozni… Meg kell, hogy mondjam, hogy ez már egy olyan fiatalság, aki ebben a dologban részt vesz, világszerte olyan fiatalság, amelynek már nem kell elmagyarázni, hogy a tisztességes ember, mondjuk, feminista, nem kell elmagyarázni, hogy a tisztességes ember antirasszista” (ATV).

Hadd kérdezzem meg: miért nem kell ennek a fiatalságnak „már” elmagyarázni, hogy a tisztességes ember feminista!?

Továbbá azt is hadd kérdezzem meg: vajon miért nem „kell elmagyarázni” (helyesen: meghatározni) a „tisztesség” fogalmát, ha már egyszer a tisztesség fogalmával hadonászunk a tévében!? Mindenki ugyanazt érti alatta? Minden tévénéző? Tojás Gáspár Miklós biztos abban, hogy én például „ma” már ugyanazt értem a tisztesség fogalmán, amit ő? Ha nem biztos benne, akkor miben biztos? Abban, hogy mindenkihez szól a tévékamerákon keresztül, csak hozzám nem?

Tojás Gáspár Miklós a televíziót egy orbitális szószéknek képzeli, melyről ő aládörögni, prédikálni méltóztatik, igen, csakhogy a faluban mindenki érti a papot, tudják az emberek, mit miért mond a tisztelendő úr, míg Tojás Gáspár Miklós csak képzeli (magáról), hogy ő országosan is mindenki által tisztelendő úr. Rosszul képzeli. És már csak azért is, mert nem tudható, mi a fenét magyaráz, mire gondol, miközben mond valamit; egyébként nem is ez a baj, hanem az, hogy egyáltalán: beszél. Ő, a tisztességes. Aki megdicséri a népet, illetve a fiatalságot, ráadásul nem is jámbor papként, hanem nádpálcás tanfelügyelőként, mondván: ezek már jó gyerekek, ezeknek már nem kell elmagyarázni, mi helyes, mi helytelen, ki tisztességes, ki tisztességtelen.

Tojás Gáspár Miklós szerint az ifjú magyar tüntető genetikusan tisztességes. Mert eleddig nem volt az, de „ma már” tisztességesnek születik. Nem kell néki elmagyarázni, mi a tisztesség. Vagyis ebben a kérdésben Tojás Gáspár Miklós még Tojás Kertész Ákosnál is nagyobb marhaságot állít. Kertésznek ugyanis odáig igaza van, hogy „genetikusan” mindenki tudatlannak születik, mindenkinek el kell magyarázni mindent. Persze az egyik „újszülött” „genetikusan” könnyebben megérti, mi a vonal (például, hogy „ma minden tisztességes ember feminista”), míg a másik, a butábbik fajta (mint amilyén például én vagyok), élete végéig értetlenkedik.

Persze Tojás Gáspár Miklós nem is erre gondol, hanem arra gondol, hogy „ma már” könnyebb megértetni a gyerekekkel: a tisztességes ember feminista. Miért értik meg ezt könnyebben a fiatalok? Mert ilyen a korszellem. Ezt akarta kinyikorogni magából proletár gróf kioszk-rugdosó Tojás Gáspár Miklós, csak valahogyan nem nagyon sikerült néki a dolog, ti. őt sem a fogalmazáskészségéért szeretjük. És milyen jó, hogy nem sikerült, merthogy ez még így is egy méretes baromság.

Ha ma több feminista van, mint teszem azt a huszadik század elején, akkor nem azért van több feminista, mert ma már nem kell elmagyarázni a fiataloknak, hogy a tisztességes ember feminista. Hanem? Akkor miért? Erről később.

Tételezzük föl, ma több a feminista, az antirasszista, mint amennyi régen vót! Ez persze üti Tojás Kertész Ákos mondandóját, s amivel önmagában véve még nem mondtunk semmit (mert Kertész szintén tojás), ámde Tojás Ormos Mária is ugyanazt magyarázza (amit Kertész), ha nem is ugyanúgy (mint Kertész), vagyishogy egy siralmas közhelyről van szó valójában: ma a fiatalok horrorszerűen tudatlanok. Nem tudják, mit jelent Auschwitz, nem tudják, mi történt az első világháború után, nem tudják, hány magyar élt az ún. történelmi Magyarországon és így tovább, a végtelenségig. Így hát a fiatalok körében reneszánszát éli a rasszizmus, az antiszemitizmus, a bornírt revansizmus. Vagyis éppen nem azért, mert „nem kell nekik elmagyarázni” a történelmet, hanem éppen azért, mert nem lett nekik elmagyarázva. Ormos Máriáék szerint. Szerintem viszont alapvetően nem ezért.

Ráadásul ma „már” csak a végletesen tudatlan, ostoba ember keveri-mossa össze a nőkérdést a „zsidókérdéssel”, a „cigánykérdéssel”, a „pirézkérdéssel”, csak a dilettáns emlegeti egy lapon a feminizmust az antirasszizmussal; tudniillik a kettőt más-más módon determinálja a korszellem.

A rasszizmus terjedésének kedvez a jelenlegi világgazdasági, világpolitikai konstelláció, a mai világállapot (ennek különösen erős jelei mutatkoznak Magyarországon), míg a szexizmus, hímsovinizmus vonatkozásában épp ellenkező a trend. Vagyishogy pontosan ebben áll Tojás Gáspár Miklós lényegi tévedése, mondjuk ki a szót: riasztó dilettantizmusa.

Tojás Gáspár Miklósnak nem kell elmagyaráznunk, mi a nő helyzete a történelemben. Nem kell, mert úgyse értené. Fölösleges kínlódás, időpocsékolás volna.

Engels írja híres művében (A család, a magántulajdon és az állam eredete – megjegyzem: olvasni nem szégyen, lehet öklendezni Marxékra, ám ismerni a munkáikat, miként ismerni bármely szöveget, nem röstellni való dolog), szóval, Engels szerint „A férfi uralma a házasságban egyszerűen gazdasági fölényéből következik, és ezzel együtt szűnik meg”.

Ami pedig azt jelenti, hogy amíg a férfi „gazdasági fölénnyel” bír a házasságban, addig lesz férfiuralom.

Igaza van ebben Engelsnek?

Vagy igaza van, vagy nincs.

Tegyük föl, nincs igaza! Ám, aki egy picit is ad magára (értelmiségileg), nem élből negligálja azt az állítást, amelyet tévesnek, hamisnak vél, hanem viszont: megcáfolja. Stilárisan mindegy, hogyan, lehet cáfolni decensen, udvariasan, kedvesen, lehet pamfletszerűen, durván gúnyolódva, különösen egy Engelsszel szemben (vö. Anti-Dühring), a lényeg, hogy az érvelés tárgyi legyen, vagy amiként mostanában mondják: érdemi.

Mi bizonyítja, hogy nem a lét (értsd: a társadalomban elfoglalt gazdasági pozíció), hanem pl. a feminista prédikáció határozza meg az ember gondolkodását? Illetve még azt se, még prédikációra sincs szükség, hiszen Tojás Gáspár Miklós szerint „ma már nem kell elmagyarázni, hogy a tisztességes ember feminista”.

Hadd kérdezzem meg: kik azok az emberek, kik azok a fiatalok, akik eleve tudják, mi tisztességes, mi nem? Továbbá: ők miért értelmesebbek, miért becsületesebbek, mint a passzív (nem feminista, nem antirasszista), illetve a gyakorló szexista, rasszista fiatalok? Honnan van, miből fakad a tisztességük? Egy külön bolygóról?

Engels: „A proletárlakásban, különösen amióta a nagyipar a nőt otthonából a munkapiacra és a gyárba vitte s gyakran családfenntartóvá tette, megszűnt a férfiuralom utolsó maradványa is – legfeljebb abból a durvaságból maradt meg valami, amely a nőkkel szemben még a monogámia bevezetése óta kapott lábra”.

Vagyis a nő teljes emancipációja (jegyezzük meg: Tojás Gáspár Miklós szövegének úgy volna értelme, ha nem feminizmusról, hanem női emancipációról gurgulázna – a kettő nem ugyanaz!), tehát a nő teljes emancipációja akkor következik be, amikor megszűnik a monogámia. Engels szerint. És ami a döntő: szerintem is. Miért? Mert ez az állítás cáfolhatatlan. Abszolút igazság. Amíg az emberek egymásra vannak utalva valami módon (a gazdasági függés megszűntével is, pl. érzelmileg, érzékileg), addig lesz függés, mert az egymásrautaltság függőséget is, kiszolgáltatottságot is jelent. Monogám viszonyok közt a férfi nem azért galád, mocskospiszkos férfiállat (kurvapecér, otthon pedig érzéketlen durva barom), mert a férfi eleve („genetikusan”) alávaló bitang, s persze nem is azért, mert nincs még eléggé fölvilágosítva tojásgáspárilag, hanem azért, mert: az ember monogám viszonyok között él. Vagyis itt Tojás Gáspár Miklós duplán dől saját intellektuális kardjába, hiszen a feminizmus nem egyéb, mint a nő „privát” harca az eleve aljas, hitvány, mocskospiszkos férfi uralma ellen. Mármint a feminizmus fogalmának pozitív értelmében véve. Mert van a dolognak negatív tartalma is, mely szerint a feminizmus nem más, mint szimpla nőuralomra való törekvés.

Tehát. Teljesen emancipált csak az a nő lehet, akit részint a gazdasági pozíciója, részint a technológia teljesen fölszabadított a hagyományos nőelnyomás (házi robot stb.) igája alól, továbbá, akinek vagy nincs gyermeke (mert nem lehet, vagy nem akar gyereket), vagy a gyerek nem szereti az apját, nem ragaszkodik hozzá (egyebek közt épp azért, ami miatt a nő sem szereti már a pasit); Anna Karenina a halálig őrlődött a szerelem, a társadalmi tisztesség (konvenció), illetve a gyermeke iránti elemi ragaszkodás lelki darálójában.

Ismerünk-e olyan élsportolót, aki tizenévesen eldöntötte, hogy mondjuk harminchat-harminchét esztendős koráig nem szül gyereket, mert fontosabbnak tartja, hogy többszörös olimpiai bajnok legyen, s aki egyben feminista is ezalatt a húsz esztendő alatt? Nem ismerünk ilyen nőt. Miért? Mert az ilyen nő nincs rászorulva a feminizmusra, ti. semmilyen vonatkozásban nincs kiszolgáltatva a férfinak. Nota bene érzelmileg sincs kiszolgáltatva, ugyanis érzelmileg „aranyéremfüggő”. Sőt! Nem akarok senkit bántani, egyszerűen tényt rögzítek: Székely Éva 1956-ban még a pici gyermekét is magára hagyta, sorsára hagyta a földúlt, háborús Budapesten (vö. Anna Karenina), mert úgy érezte, újra nyerhet olimpiai bajnokságot. Más kérdés, hogy – talán épp ezért – nem volt képes a versenyen megfelelően koncentrálni.

Ezek persze extrém példák, csupán érzékeltetni akarom velük, hogy itt is az objektív tényezőé a döntő szerep, erről beszél Engels, s amely törvényszerűségen semminő lelkes, eminens feminizmus nem változtat. Természetesen azon sem, amelyről József Attila ír például a Világosítsd föl! című versében.

Engels így fogalmaz: „a proletárházasság monogám a szó etimológiai értelmében, de éppenséggel nem a szó történelmi értelmében”.

Vagyis a monogámia, amiként lett, úgy fog megszűnni egyszer. És pontosan ettől akadnak ki az emberek, nem csak a „keresztény-konzervatív családmodell” hívei, hanem a Tojás Gáspár Miklósok is, hiszen pontosan ezért prédikálnak (klerikális ihletettséggel) tisztességről és feminizmusról.

Jegyezzük meg: a „proletárházasság” kifejezés Engelsnél azt jelenti, hogy a nő már nem árucikk a házasságban (mert nincs vagyona, hozománya stb.), s annak, hogy ez így alakult a történelem folyamán, megint nem szubjektív, hanem objektív okai vannak, vagyis nem Engels hivatkozik a feminizmusra, hanem fordítva: a feministák hivatkoznak (legtöbbször persze rosszul) Engelsre. Például Beauvoire totálisan érti félre A család, a magántulajdon és az állam eredete szerzőjét, akkor is, amikor egyetértéssel, akkor is, amikor „kritikailag” hivatkozik rá.

Ma a feminizmust általában szánalmas nőci-rinyálásnak tekintik. A Magyar Narancs „tisztességtelen” szerzője lakonikusan fogalmaz: „A feministák azért támadják a férfiakat, mert önmagukkal nincsenek megbékélve”, illetve: „nem véletlen, hogy a feminista nőnek a csikló a kedvenc testrésze. A klitorisz annak a szervnek a női megfelelője, amelyet a feminista annyira irigyel a férfitól”.

Kérdezem tehát: Oravecz Éva Csilla nem tisztességes? Kérem, még a legcsahosabb feministák is csak „középszerűnek”, „éhes-hüvely hangúnak” tartják: „Csilla hangja a középszerű, tájékozatlan hétköznapi szakértőé; a követelőző, éhes hüvely hangja. A feministák szerinte mind egyformák, ugyanarra a dobpergésre menetelnek, mind egykutya. Nyilvánvaló, hogy soha egyikünkkel sem találkozott. Fogalma sincs arról, hogy a feministák kulturálisan és politikailag éppolyan sokfélék, mint a nők általában. Nincs a világon homogén nőcsoport”.

Lefordítom ezt magyarra: a feminista hitvallás telis-tele van önellentmondással, sőt az egész egy nagy logikai antinómiagubanc. Ez a feminizmus kritikájának lényege, s amelyre rutinböffenetből jön a harcos aktivista „válasza”: a feminista nem „mind egykutya”, többféle „feminista irányzat” létezik, az egyik ilyen, a másik olyan, vagyishogy ezért „éhes a hüvelye” (Tojás Gáspár Miklós szerint: tisztességtelen a hüvelye) annak a kritikusnak, aki a feminizmust egyetlen hitvallás-kaptafára akarja ráhúzni. Igen ám, csakhogy az az állítás, mely szerint Oravecz Éva Csilla nem ismeri személyesen a feministákat („csak” a szövegeik alapján ismeri őket), nem cáfolja a közkeletű állítást, mely szerint minden feminista hülye. Még az sem cáfolat, hogy a feministák sokfélék. Attól, hogy sokfélék, még nyugodtan lehetnek egyaránt hülyék, mindannyian. Kivétel nélkül. Amivel persze nem azt állítom, hogy minden feminista hülye, csupán azt mondom: a fenti kirohanás elvileg nem cáfolja a jelzett inkriminációt. Nem cáfol semmit.

A kérdés így vetődik föl: melyik az a feminista tézis, amely egyértelműen jelzi, hogy a feminizmus elengedhetetlenül szükséges (intellektuálisan), vagyishogy nem váltható ki más (jobb, értelmesebb, koherensebb!) ideológiával a feminista alapkrédó, mely szerint a nő nem másodrendű teremtmény. Melyik feminista tétel haladja meg például Engelsnek a szerelmi házasságról alkotott okfejtését? Állítólag van ilyen tézis, ám minderről Beauvoire csak szimplán halandzsázik. Vagy nem?! Ha nem, akkor vegyük a könyvét (A második nem), bárkinek bármikor bebizonyítom: Beauvoire nem haladja meg Engelst, nem mond többet nála sem a nőről, sem a férfiről, a legkevésbé pedig a társadalomról, a történelemről! Bebizonyítom, tárgyi szövegelemzés kérdése az egész: Beauvoire nemhogy nem haladja meg Engelst (szellemileg), de mélyen alatta marad.

A Wikipédia (nyilvánvalóan feminista) szerzője megkülönböztet liberális, szocialista, radikális és ökofeminizmust, végül egyenesen ezt állítja: „A feminizmusnak számos más irányzata létezik (posztmodern feminizmus, kulturális feminizmus, fekete feminizmus, leszbikus feminizmus, gazdasági feminizmus, pluralista feminizmus, stb.)”.

Satöbbi. És? Akkor?! Tojás Gáspár Miklós melyik satöbbiről beszél? A tisztességes ember milyen feminista legyen? Satöbbi feminista? Leszbikus feminista? Csináltassunk magunknak klitoriszt? Visszametszéssel? Vagy hogyan? Legyünk olyan szőrösek, mint Tojás Gáspár Miklós? Prémes puncitojásfejek?

Egyébként én minden nyáron kinn vagyok a kalászi bányatónál, a nudista parton, na, ott aztán van feminizmus bőven. Némelyik borotválkozik is. Nem akarok nagyképűnek látszani, mégis határozottan le kell szögezzem: Budakalászon a feminizmus egy ízben egyenesen rám mosolygott, méghozzá függőleges mosolygással! Soha nem éreztem magam annyira tisztességesnek, mint akkor.

Vagy legyünk „pluralista feministák”? Jó. De az micsoda? Pluralizmus a négyzeten? Azért kérdem, mert az okos feminista szerint a feminizmus már ab ovo pluralista: liberális, szocialista, radikális stb.

Megmondom úgy, ahogy van, én a legszívesebben fekete feminista volnék (feketén érezném magam tisztességesnek), csak nem tudom, mit szólna hozzá Tojás Gáspár Miklós. Már amennyiben szőke feminizmus nincs. Ha valóban nincs (nem csak a defetizmus beszél belőlem), akkor talán megpróbálkozhatnánk a fekete-leszbikus feminizmussal, mint color-shape együtthatással, jelesül: a göndör-feketével. Mert azt már valóban nem kéne elmagyarázni senkinek. Talán még nekem sem. Almási professzornak pedig a „posztmodern feminizmust” ajánlom, neki ugyanis minden posztmoderntől szőrös lesz a háta. És ami kezdetnek bőven elég, ugyanis a szőrrel (még ha az csak professzori hátszőr is) szükségképpen kanyarodunk vissza a döntő mozzanathoz: a borostás tojásfeminizmushoz.

Remélem, nem hagytam ki semmit! Illetve dehogynem! A „gazdasági feminizmust”. Erre pedig elsősorban Tocsik Márta és Simicska Lajos figyelmét érdemes ráirányítanunk. Már persze, ami a gazdasági-feminista tisztesség Tojás Gáspár Miklós-i evidenciáját illeti.

Általában minden „ista”-ságnak az a buktatója, hogy az „ista” ember nem tudja megmondani, milyen „ista” is valójában. Sokféleista. Hát hiszen pontosan ezért „ista”. Nincs karaktere, gondolatrendszere, nincs érvkészlete. Importál magának. Hol innen, hol onnan. Illetve innen is, onnan is. Liberális vagyok! Szocialista vagyok! Szociálliberális. Multifeminista! Hogy miért? Mert így döntöttem. Plusz ezáltal bekerül az „ista” egy meleg szellemi-lelki-politikai akolba, ergo attól a pillanattól kezdve már nem szükséges gondolkodnia. Csupán csaholnia kell. Az ellenségre. Lehüvelyezni a másikat. Ma már tisztességesen.

Aztán Jézus Mária Szent József

Tojás Gáspár Miklós elit-értelmiségi. Kacsa-tojásfej. Ez azt jelenti, hogy több jókora marhaságot is képes állítani egyetlen kijelentéssel; az agyveleje intellektuálisan rétegzett, így a szövege mindenkihez szól, a nemzet egésze profitálhat belőle. Folyamatában látja a világtörténelmet, tudja, mi volt, mi van, s hogy mi lesz ezután, ugyanis valami lesz, ez egészen biztos, valaminek lennie kell! Nagyon kell, ti. ennek a „rendszernek” már annyi; s ami azt jelenti praktikusan is, elvi síkon is, hogy marad minden, ami jó: marad a kapitalizmus, marad a piac, marad a demokrácia, csak a „rendszer” változik.

Szögezzük le: Tojás Gáspár Miklósnak sem teccik a rencer; márpedig ez a döntő kérdés: teccik nekünk a rencer, vagy nem-e teccik nekünk a rencer?

Hogy mi a rendszer? Mi az, ami teccik? Vagy nem teccik? Elitkacsafingunk nincs róla, nem tudjuk, nem is akarjuk tudni, és már csak azért sem, mert a rencer nem teccik! Illetve: nem teccik a rencer!! Hanem a népszavazás, az már igen, az már nagyon teccene! Például Svájcban más a rencer, jó a rencer. Egészen más, egészen jó! Mer ottan osztán lehet népszavazni orrba-szájba, tojásba, lágyba, keménybe, sózva, hámozva, hajába’… ahogy tetszik, az a lényeg, hogy teccen a rencer!

Tojás Gáspár Miklós szerint nem csupán szükségszerű, de garantált is a rencerváltás. Ezt jelzi, hogy világszerte, hazánkszerte tízezrek éneklik immár: Nemteccik nemteccik nemteccika ren cer! Hozzáteszem, noha a rántotta-filozófus nem értékelte súlyának megfelelőképpen a történelmi tényt, mely szerint, ha nem is mindjárt az utcán, de ma már azt is sokan éneklik, minimum egy kisfrakciónyian, s persze annál lelkesebben, hogy: mikor melyik állomáson szólal mega szólal mega bugíííí! Merthogy ez egy ilyen dalos világ. És dalos az ország is. Dalolva szép a rencer, s ami nyilvánvalóvá teszi, hogy a demokratikus forradalom csakis egy új, fiatal, dalos generáció révén, és csakis dalosan lehet garantált. Posztmodern Kodály-módszer. Illetve Kodály-rendszer. Vagyis akkor valósul meg a nemzeti konszenzus, ha majd szakszerűen szolmizálnak is hozzá az ifjú forradalmárok: reggel-este azt figyeltem, azt kerestem, mikor dó-re-mi-fá-szó-lá meg a bugíííí…

Egyébként, mint fentebb utaltam rá, Tojás Gáspár Miklós is a frissességre, az újgenerációs-mozgalmi fölszabadultságra alapozza csillogószemű optimizmusát. Szerinte aki „elfordul a hivatalos politikától, nem a semmibe távozik okvetlenül. Erre valók ezek a mozgalmak [ti. a „Millás”, a Szolidaritás], maguk tudnak új valóságokat létrehozni. Meg kell, hogy mondjam, hogy ez már egy olyan fiatalság…”

Itt megszakítom a Kálmán Olgát is ámulatba ejtő magasfilozófiai magasokfejtést, de csak egy személyes megjegyzés kedvéért. Nem vagyok túl öreg, ez igaz, még a hatvanadik életévemet sem értem el, ám az összes végtagomnak minden körmös nyúlványán sem tudnám megszámolni, sőt, ha leleményesen a nyeles tojásaimat is beveszem a szorgos számlálásba, akkor sem (pedig ott nincs is köröm), szóval, hogy hányszor, de hányszor hallottam én derűlátó, nagyot merő, nagyot akaró orákulumok szájából zengeni: más világ lesz itten mosmár, merhogy ez már egy egészen más generáció…

1988 májusában is pontosan ezt kukorékolták. Sőt még előbb! Mert mint ismeretes, Tojás Gáspár Miklósék azt írták 1987-ben (a Társadalmi szerződés avagy A politikai kibontakozás feltételei című korszakalkotó művükben), hogy csak az öreg „Kádárnak kell mennie”, oszt minden jóra fordul, szinte automatikusan alakul ki majd az a politikai rencer, „politikai kibontakozás”, amely garantáltan tetszeni fog az ország aprajának-nagyjának. Mindenekelőtt a tojásfejeknek nyilván, s az ő nyomukban teccik majd mindenkinek. Meer hogy viszont mostan nemteccik a rencer! Jó, de akkor milyen legyen a teccikrencer? Tojás Gáspár Miklósék természetesen azt is megmondták 1987-ben (is), egyetlen mondatot idézek sorsfordító kiáltványukból (ízelítőül, mert a többi is ilyen, pontosan ilyen), illetve előtte még rögzítsünk egy fontos tényt: az új, üdítően ifjú tojásgeneráció tagjai 1987-ben cca. 40 évesek voltak. Maga Tojás Gáspár Miklós még annyi sem. Mármost szerintük „párttörvény”-re lett volna szükség annakidején, mely „párttörvénynek körül kell határolni a Központi Bizottság közhatalmi jogait”.

Ezt írták. Egyébként el lehet olvasni, ez volt az indítvány bölcseleti alapzata: legyen alkotmányos egypártrendszer. Ezt javasolták. A Tojás Gáspár Miklósok, Tojás Kis Jánosok, Tojás Petri Györgyök, Tojás Kőszeg Ferencek. Vagyis az éppen akkor frissen tojt tikmony-genyeráció. Most pedig ugyanők mondják (szintén frissen), hogy vannak már náluk is (még náluk is!) frissebb korosztályok. Friss piaci tojások. Mert a piacnak maradnia kell. Egyedül a Kádárnak köllött mennie. Igen ám, csakhogy pontosan ezt mondták Grószék is 1988-ban, a pártértekezleten (majd az 1989-es kongresszuson, de addigra már Grószék lettek az öregek), mindenki ezt mondta: húzzanak má’ el ezek a vén mummiák a piccsába, mert akik a helyükbe lépnek, egészen más ésszel gondolkodnak majd. Ezt mondták.

Hogy egészen más ésszel.

És egészen 1989 decemberéig mondták. A „négy igenes” népszavazásig, melynek során ugyebár a friss generáció Nagy Emblematikus Személyisége is rendesen ráült a szappanyos deszkára. Sőt, azóta azok is eltűntek, mintha soha nem is léteztek volna frisstojásilag, akik Pozsgayt tüntették el.

Akik pedig megmaradtak (hálistennek!), nagyjából azt csinálják, amit Kádárék, Grószék, Némethék, Antall-Kupáék, Horn-Bokrosék, Orbánék, Medgyessyék, Gyurcsányék tettek: megpróbálják valahogy föltáplálni (ma így mondják: feltőkésíteni) a döglődő népi kecskét a nem létező jóléti káposztával. Már, hogy az is megmaradjon. Meg ez is. Ám, nagyon úgy tűnik, nem marad meg se a kecske, se a káposzta. És ugyebár ezé’ nemteccika rencer.

Egyébként van erre egy klasszikus irodalmi példázat:

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy tojás. Ez a tojás fogta magát, és elindult az új rendszerbe. Ment, ment, s szembetalálkozott Berengár királlyal. Megkérdezte a király a tojástól:

   – Hová, hová, tojás koma?

   – Megyek az új rendszerbe.

   – Várj egy kicsit, veled tartok.

Gurult a tojás, baktatott Berengár király. Arra karikázott egy fél bicikli. Azt kérdezte Berengár királytól:

   – Hová, hová, Berengár koma?

   – Megyek az új rendszerbe.

   – Várj egy kicsit, veled tartok.

Görgött a tojás, ballagott Berengár király, karikázott a fél bicikli. Arra jött Jézus Mária Szent József.

   – Hová, hová, fél bicikli koma? – kérdezte a fél biciklit.

   – Megyek az új rendszerbe.

Ő is velük tartott. Ahogy mentek, mendegéltek, szembejött velük Bertolt Brecht. Megállt, érdeklődött.

   – Hová, hová, Jézus Mária Szent József koma?

   – Megyek az új rendszerbe.

Én is megyek, menjünk együtt.

Beállt a sor végére Brecht. Jó darab utat megtettek, mikor szembejött velük Takariko Kiriwi japán asztalitenisz-világbajnok.

   – Hová, hová, Bertolt Brecht koma? – kérdezte a szemüveges Kiriwi.

   – Megyek az új rendszerbe.

   – Várj egy kicsit, én is megyek.

Elöl a tojás, utána Berengár király, őutána a fél bicikli, aztán Jézus Mária Szent József és Bertolt Brecht, utoljára Takariko Kiriwi, a szemüveges asztalitenisz-világbajnok. Mennek, mennek, mendegélnek. Mennek, mennek, egy szót se szólnak. Csak énekelnek. Még ma is mennek és énekelnek, ha meg nem haltak.

Nem én mondom, Örkény írja (én csak aktualizálom).

Mert a remény hal meg utoljára. És mindig jön újabb és újabb szakajtónyi frisstojás, aki garantálja a friss jövőt.

Szóval: Tojás Gáspár Miklós szerint aki „elfordul a hivatalos politikától, nem a semmibe távozik okvetlenül. Erre valók ezek a mozgalmak [a „Millás”, a Szolidaritás], maguk tudnak új valóságokat létrehozni… Meg kell, hogy mondjam, hogy ez már egy olyan fiatalság, aki [sic.] ebben a dologban részt vesz, világszerte olyan fiatalság, amelynek már nem kell elmagyarázni, hogy a tisztességes ember, mondjuk, feminista, nem kell elmagyarázni, hogy a tisztességes ember antirasszista”.

Hogy miért emeltem ki a „már” határozószót? Erről írok legközelebb.

Heretojásfejek

Tamás Gáspár Miklós „okos”. És ami kétségkívül így van, ti. ezt maga Tamás Gáspár Miklós mondta a tévében! Hogy ő „okos”. „Tojásfej”. Ugyanis a „tojásfej azt jelenti, hogy okos”, mondotta Tamás Gáspár Miklós a tévében. Kálmán Olgának. S aki ezt készséggel nyugtázta, dacára annak, hogy a Kálmán Olga nem annyira okos, mint a Tamás Gáspár Miklós, na most, ezt is a Tamás Gáspár Miklós mondta a tévében, mármint hogy a Kálmán Olga is okos, de a Tamás Gáspár Miklós még nála is okosabb. Bio-gender-tojás nőjön a lábam közé (pluszban), sőt mindjárt kettő (csillogó szemű libatojás és disznótojás egyszerre, babitsi kéz a kézben), ha nem igaz! Mutatta a tévé. Mármost ami a lényeg: Kálmán Olga okosan konstatálta Tamás Gáspár Miklós okosságát, hiszen okosnak okos ő is, ámdeviszont: kissé tudatlan. Nem nagyon tudatlan, de annyira mindenképp, hogy nem tudja (sem ő, sem Tamás Gáspár Miklós), a „tojásfej” nem „okos”-t jelent. Hanem értelmiségit. Értsd: szellemi foglalkozású dolgozót.

A tojásfej (mint főnév) nem szükségképpen okos, persze nem is szükségképpen buta, hanem általában olyan, mint amilyen például a Tamás Gáspár Miklós. Vagyis buta. Merthogy butaságokat beszél. A tévében. Nyilván nem azért, hogy butuljon tőle a nép (ennyire még én sem tartom cinikusnak), hanem azért, mert a buta ember nem képes csak butaságot mondani, hát hiszen azért buta. Mint amilyen a Tamás Gáspár Miklós. Aki pedig azon túl, hogy ő okos, mert tojásfej, nem mondott semmit a tévében. Néhány dögletes banalitáson, de mondhatnám így is (ha nem volnék kedves kislovag), néhány ostoba közhelyen kívül.

Tamás Gáspár Miklós azt mondta a tévében, hogy a nép majd forradalommal kivívja a közvetlen demokráciát, be fogja vezetni az általános népszavazási intézményrendszert. Ezt mondta. S aminek hallatán még Kálmán Olga tojásfejében is meglöttyent a sárgája, ámde menetrendszerűen (a következő tojásvonattal) érkezett rá Tamás Gáspár Miklós lehengerlő érve: „ez Svájcban is működik”. Amire pedig már Kálmán Olga sem mondhatott semmit (bár az is igaz, ő nem annyira okos, mint a Tamás Gáspár Miklós), csak nézte tojástársát kipirultan (boldog okossággal), vagyishogy ők így ketten (a tojásfejek) fölvilágították a nem tojásfejeket: Svájcban a lényegi kérdések (a kamatláb mértéke, a CHF-Euro-árfolyamviszonyok stb.) népszavazással dőlnek el, míg a mellékes ügyekben (hol legyen a biciklitároló...) a tojásfejű meritokrácia, logokrácia, technokrácia, illetve a politikai osztály dönt (persze azok is demokratikusan, népszavazással). Végtére is Kálmán Olga és Tamás Gáspár Miklós abban maradtak (tojás-intellektuálisan), hogy nem lesz itt, gyerekek, semmi baj, a civil nép majd elrendezi ügyesen, hogy minden úgy legyen nálunk is, mint ahogyan Svájcban van. Ez a jó megoldás: a svájci minta.

És ami még mind semmi!

Ugyanis a két büszke tojásfej szerint (TGM-tojás megfogalmazásában) „ma a tisztességes ember feminista, ma a tisztességes ember antirasszista”.

Civiltojások. Civil-sztálinisták. Mert túl azon, hogy ez is tipikus utcai bölcselet, kocsmai okosság, erősen gyanítom: Tamás Gáspár Miklós, ha hatalomra jut, bevezeti majd (persze csakis népszavazással!) a feminista Szabadnőfélórákat, gender-kritika-önkritika szeánszokat, kötelezővé teszi az elvszerűséget minden munkahelyen, minden utcasarkon, minden lépcsőházban, ezáltal tisztességre ösztökélvén a tisztességtelen lakosságot. Hogy az emberek tisztességesek legyenek. Ha nem is mindjárt tojásfejek, de legalább feministák. Persze az is elképzelhető (amilyen toleránsnak ismerem én Tamás Gáspár Miklóst), hogy megelégszik majd a szimpla morális diszkriminációval, stigmázással, vagyis egyszerűen csak megbélyegzi, tisztességteleneknek minősíti azokat, akik nem feministák, nem aktív antirasszisták.

A nem tojásfejek viszont (egyelőre) másként képzelik el a demokráciát, a rendet. Szerintünk az értelmes ember (a tisztességet egyelőre nem keverném ide) semmilyen „ista”. Ellenkező esetben óhatatlanul úgy járunk, mint az okostojás(fejű) Tamás Gáspár Miklós, aki ugyebár hol baloldalista, hol jobboldalista, majd megint (immár „radikális”) baloldalista (per pillanat itt tart), hol „gróf”-ista, hol „civil”-ista stb. Vagyis ami a konstans a dologban: az efféle hiperaktivista tojásfej óhatatlanul válik röhejessé a hol ilyenistasága, hol olyanistasága okán. Továbbá, ami még erősen jellemzi a magyar tojásfejet: főként az utcán (tömegmozgalmak élén) üvöltözi az aktuális baromságait, illetve azoknak – néhány hét múltán, hiszen „változik a világ” – épp az ellenkezőit.

Mi pedig (a nem tojásfejek) neofitáknak nevezzük őket (Tamás Gáspár Miklóst neo-neo-neofitának), ám ezzel nem kell törődni, hiszen mi egyáltalán nem vagyunk okosak, egyedül a Kálmán Olga okos, s akinél már csak a Tamás Gáspár Miklós okosabb!

Tehát. Fogalmazzunk így: az értelmes (és tisztességes) ember nem hímsoviniszta, nem rasszista.

Hogy mi a különbség? Döntő a különbség!!!

Egyébként ezt a valóban okos emberek tudják, a tojásfejeknek pedig hiába magyaráznánk.

De azért próba szerencse.

A nőgyűlölő, nőket diszkrimináló szexistára mondhatjuk, hogy tisztességtelen (hímsoviniszta mineműségében), ám arra, aki nem feminista, nem mondhatjuk, hogy tisztességtelen, még az ő nem feminista mineműségében sem! Ez a lényegi különbség a „feminista” és a „nem szexista” között. Arról már nem is beszélve, hogy a feministák nem csak általában, hanem szükségképpen válnak szexistákká (nősovinisztákká), mint ahogyan minden eltökélt „ista”-ság (a „civilistaság” is!) óhatatlanul vezet doktrinerséghez, dogmatizmushoz, voluntarizmushoz.

József Attila nem volt nőgyűlölő, a nőket nem igyekezett szexistamód diszkriminálni, mégis ezt írta néki Vágó Márta egyik levelében: „de minek magyarázzam ezt, hiszen oly rossz véleménnyel vagy a nők szellemi életéről”.

József Attila tehát tisztességtelen. Mert nem feminista. Ezt írja: „Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, / de mi férfiak férfiak maradjunk / és nők a nők – szabadok, kedvesek”.

Igaz, írhatta volna József Attila, hogy a nők „okosek”, így frankón rímelnének a sorok, noha annyi értelmük sem volna, mint egy Olgával tojásolt Gazsi-nokedlinak, magyarán: ha József Attila a nőt, mint nőt tartaná okosnak, azt meg tudná fogalmazni versben is, nekem elhihetik, ismerem annyira a költő „szellemi életét”.

József Attila nem feminista, de nem is hímsoviniszta. Hogy tisztességes-e? Ezt majd Vona Gábor, Orbán Viktor és Tamás Gáspár Miklós eldöntik (tojás-hármasban), konkrétan pedig úgy, hogy a költő szobrát ledöntik (az igekötő reciprokán), s elcipelik a rakodópart legfölső kövéről. Sőt még a követ is elviszik, merthogy József Attila nem tisztességes. Merthogy nem feminista. És nem antirasszista. József Attilának nincs antirasszista cikke, költeménye. Még antifasiszta verse sincs. Például az [Ős patkány terjeszt kórt…] kezdetű nem antifasiszta vers, hanem viszont messze több annál!!! Olyannyira több, hogy már minőségében más.

Mi a különbség a „nem rasszista” és az „antirasszista” között? Túl azon persze, hogy a nem rasszista is lehet tisztességes, míg az antirasszista, mint minden „ista”, könnyen válhat tisztességtelenné; miként a liberális jakobinussá, „veszetté”, a bolsevista sztálinistává, a nacionalista nácivá stb., már amennyiben a túllelkesült, túlmozgásos „istának” nem sikerül kellő időben elhaláloznia. Szóval, amikor a tojásfej azt sugallja a tévében, hogy tisztességtelen ember az, aki nem antirasszista, olyan, mintha ezt állítaná: ma a tisztességes ember filoszemita. Ugye?! Ezt még egy Tamás Gáspár Miklós sem meri kijelenteni. Legalábbis így direktben nem.

Tehát. Azt én pontosan tudom, hogy a magyar tojásfej tradicionálisan téesztojásfej, provincionálisan háztáji-tojásfej, sőt: a tojásfej záptojásfej (gyanítom, nem csak a magyar, de a magyar mindenképp), ám az még egy bűzlő záptojásfejjel is érthető, mi a különbség – már ami a tisztesség dolgát illeti – a „filoszemita” és a „nem antiszemita” kifejezések között, s akkor innen talán az is érthetővé válhatna, mi a különbség az „antirasszista” és a „nem rasszista” minősítések között.

Mindezt persze csak amolyan átlagos, tojástalan fejjel mondottam, a káka tövén. Az ATV-s okostojásfejeknek nem kell komolyan venniük, ők nézzenek csak továbbra is egymás tükörtojásfejébe, ennen okosságukat látják meg benne. És az nekik éppen elég. Nekünk pedig néha még sok is.

Nos, kérlek tisztelettel, Tőkéczky professzor is jól bemondta a demokratikusan, nemzeti magyarosan nagyokosat a tévében. Azt vicsorogta elő magából a decens tudósprofesszor, hogy a Biszkuékat jogilag is el kell ítélni, „legalább szimbolikusan” meg kell büntetni őket. És hogy miért is? Milyen alapon? Azon a jogi alapon, válaszolta Betlen kérdésére a jogilag kiokosult történész professzor, hogy Biszku Béla, idézem: „maga vallott maga ellen”, ugyanis „el lehet olvasni” – hörögte a tekintélyes tudós – „Biszku kevesellte a halálos ítéletek számát”. És hogy ezen az alapon ítélje el a bíróság.

Nakéremszépen, Tőkéczky László doktor ma a nemzeti magyarok nemzeti oldalának egyik legfőbb magyarnemzeti (ha nem a fő-fő magyar) ideológusa, legtekintélyesebben professzori megmondóembere. S aki láthatóan egyáltalán nem érti, hogy Biszku idézett „vallomása” alapján Biszku ugyan elítélhető társadalmilag, morálisan stb. (ez egyébként meg is történt, nagyjából, de Tőkéczkyék részéről mindenképp), csak éppen jogilag nem ítélhető el. Mégpedig olyannyira nem, hogy maga Tőkéczky vezette elő a Duna-tévében a leghatásosabb jogi védőbeszédet Biszku mellett.

Tudniillik azért, hogy valamikor mit kevesellt, mit nem kevesellt valaki, jogilag nem vonható felelősségre, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy a keveslést nem üldözi a büntetőtörvénykönyv. Erre nincs jogállami paragrafus, nem volt és (szerintem) nem is lesz. Ráadásul Tőkéczky doktor (a Biszkunak tulajdonított kijelentés alapján) épp azt bizonyítja, hogy Biszku Bélának nem volt tevőleges befolyása az események alakulására, nem adott, mert nem adhatott parancsot, hiszen, ha adhatott volna – s ezt maga Tőkéczky mondja ki!!! – „sokkal több embert akasztottak volna föl”.

Ha bíró vagyok – és komolyan veszem a jogot – már ezen kijelentés alapján fölmentem Biszkut (abban az esetben persze, ha nincs ellene valós terhelő bizonyíték).

Ismétlem: ha komolyan vesszük a jogot. Ámde nem kell, nem szabad komolyan vennünk a jogot, ugyanis – s ezt már a Tőkéczky professzor mellett nyivákoló Schmidt Mária professzor mondotta (azért nevezem nyivákolónak, mert egyszerűen képtelenség huzamosabb időn át hallgatni a csaj indignált intonációját, úgy beszél, mint egy klimaxos napközis tanárnő, legyen bármi a téma) – szóval, azt mondta Schmidt Mária a tévében, hogy a jogot csak abban az esetben szabad komolyan vennünk, ha az „egyezik a nép természetes igazságérzetével”.

És most tekintsünk is el attól, hogy ezt eredetileg a fasiszták, illetve mutatis mutandis az orosz bolsevik forradalmárok mondták, tekintsünk el ettől, ők ti. történelemfilozófiailag nem beszéltek értelmetlenséget, hiszen a „polgári dekadencia” eltörlésére törekedtek, míg Schmidt Máriáék a demokrácia, a polgári jogállam kiépítését, megerősítését forszírozzák. Teszem hozzá: azt is fülsértő nyivákolással.

Ami pedig – számomra! – az igazán érdekes: a stúdióban ült Betlen János műsorvezető is, s akinek egyszerűen eszébe sem jutott megkérdezni: miféle demokrata az, aki vérnősző (Schmidt esetében vérhímsző) veszettségében úgy üvöltözik (vs. gajdol) demokráciáért, jogállamért, hogy közben originális (19. század eleji) fasiszta, illetve kommunista forradalmi téziseket hirdet. Vajon miért nem elégszenek meg a politikai, erkölcsi, társadalmi ítélettel, miért apellálnak „jogi felelősségre vonásért” is azok, akik szerint a jognak csak korlátozott érvénye lehet az „igazsággal”, a „természetes igazságérzettel” szemben? Tőkéczkyék furfingós logikája olyan, mintha rükvercbe raknák nemzeti elméjük Trabantjának sebességváltóját, majd úgy gurulnának előre, a meredek lejtőn lefelé, gyorsuló ütemben.

Mindegy, a lényeg, hogy Betlen a műsorban elfelejtette megkérdezni, amit műsorvezetőként mindenképp meg kellett volna kérdeznie. Opportunizmusból? Dilettantizmusból? Azért indokolt (tehát nem csak formálisan, hanem valóságosan is megalapozott) a kérdés, mert noha a nyolcvanas évek második felében volt egy „Magiszter” című ismeretterjesztő sorozat a tévében, Betlen János vezette (ha jól rémlik ő is szerkesztette), s amelyben (sose felejtem el) kitűnő kérdésekre kitűnő válaszokat kapott a néző, mára viszont, mintha teljesen elhülyült volna az akkor tehetségesnek tűnő műsorvezető. Valóban elhülyült? (Mert van ilyen, sőt előbb-utóbb szinte mindahányan húgyagyúakká válunk.) Vagy „csak” úgy tesz, mint balfácán volna?

Na, ez a nagy kérdés.

(Egyébként – visszatérve a fölvetésedre – azt már valóban nem bánnám, ha erre a kérdésre válaszolna Betlen, esetleg a nevében valaki.)

„Hogyazistenbe nem válaszol itt senki?”

Úgy, ahogyan glosszára, pamfletra nem lehet „válaszolni”. A glosszista, a pamfletíró tényeket rögzít.

A szimpla kritikával lehet vitázni (valaki a művet, megállapítást „láthatja”, „értelmezheti”, „értékelheti”… „másként”), ám a pamfletstílusban megfogalmazott bírálatra már nem lehet. Két okból.

Először is azért, mert a tényekkel, az abszolút igazságokkal nincs mit kezdeni ilyen értelemben. Azt a szöveget, amelyben cáfolhatatlan ítéleteket olvasol, érdemben nem tudod vitatni, esetleg a szöveg szerzőjét „fikázhatod”, amennyiben rávisz az inger.

„Klasszikus” példa erre Tverdota professzor József Attila-kritikája, illetve annak előzményeként József Attila Babits-kritikája.

József Attila nem a „véleményét” közli, nem azt mondja, hogy Babits „az én álláspontom”, „meglátásom”, „elképzelésem”, „megítélésem”… szerint így meg úgy, hanem például (és jellemzően!) ezt írja: „A költő tehát a tudomány álláspontja szerint is vajákos, táltos, bübájos”.

Nos? Mit lehet erre „válaszolni”? Hogy a költő nem vajákos? Ezt nem mondhatod, mert nem tudod bizonyítani. Hogy a „tudomány álláspontja” szerint nem vajákos? Hogy a tudomány álláspontja szerint sem vajákos? Ezt sem mondhatod, mert egyik állítás sem bizonyítható.

József Attila kérdése: „Akinek ilyen nyákos, üres odu a lelke, lehet-e formaművész”.

Erre persze mondhatja valaki (bárki), hogy Babitsnak nem „nyákos, üres odú a lelke”, ám a pamflet (így az idézett megállapítás is a maga szövegösszefüggésében) épp arról szól, hogy a kritikusnak nem a költő lelkét kéne nyálazgatnia szakmányban, hanem viszont: a tárgyi művet kell tárgyi vizsgálat alá vetni. Vagy vegyük a másik – Tverdotáék által inkriminált – megjegyzést: „Ha kezdő költő volna Babits Mihály s ez volna az első könyve, akkor meg azt irnám, hogy néhány sora kétségtelenül tehetségre vall. De a könyv egésze mégis kétségessé teszi e tehetség kifejlődhetését. Sokat kell még tanulnia. Verseit pedig tartsa hét esztendeig az asztalfiában és ne adja ki barátai unszolására sem. Hogy hozzáértőkkel való érintkezése mégis legyen, egyik-egyik kisérletét be-beküldheti módjával valamilyen kisebb igényü lapnak”.

Nyilván furcsán hangzik, ugyanakkor paradoxmód ezt még egy óvodás is érti! Sőt tán’ még egy tanszékvezető irodalomprofesszor is (úgy általában), csak a „Gyugyóka” nem érti. Itt ugyanis József Attila Babitsot, mint nagyhatalmú szerkesztőt, mint kommersz ítészt („elítészt”) gúnyolja. Babits százszámra írt, íratott ehhez hasonló válaszokat, nota bene Illyéssel is, Németh Lászlóval is íratott egyet-egyet József Attila alkotásairól (Németh László élete végéig szégyellte magát miatta).

József Attila pontosan azt állítja a Babits-pamfletban, amit Kosztolányi ír Ady kapcsán. Nem Adyról (mert ezt is félreértik, gondolom, az alcím miatt: „Különvélemény Ady Endréről”), hanem az infantilis Ady-rajongókról, az „írástudatlanokról” beszél Kosztolányi; a pamflet főcíme: Az írástudatlanok árulása. Kosztolányi nem azt állítja, hogy Ady rossz költő, szerinte ugyanis Adynak vannak jó versei (bőséggel), ám ami egyáltalán nem jelenti, hogy Ady rossz versei ne volnának rosszak. Kosztolányi (ravaszul) közzétett egy „ismeretlen Ady-verset”, s amelyről persze ő tudta: igazából nem Ady-vers, hanem Juhász Gyula írta „tréfából”, ti. ilyesmit „naponta többet lehet gyártani, fogadásból, puszta időtöltésből”, na most, a költeményt Kosztolányi mint Ady-verset közölte, s tette mindezt azért, mert kíváncsi volt, miként vélekednek majd róla az Ady-hívő „írástudatlanok”. Talán mondanom sem kell: országos volt a hasra esés.

Kosztolányi azt magyarázza, hogy a Nagy Művész talmi alkotásai előtt történő elalélás (vagyis a differenciálatlanság) épp arról árulkodik, hogy az alkotó jó verseit sem értékelik igazából az idióta rajongók. Ha a rossz versek nincsenek a „helyi értékükön kezelve”, akkor a jó versek sincsenek a „helyi értékükön kezelve”. Méghozzá óhatatlanul! És pontosan erről beszél József Attila is a Babits-pamfletban. Szögezzük le: az írás, a műfaj sajátosságából adódóan, tökéletes alkotás (ti. a pamflet, a glossza vagy tökéletes, vagy totális szemét, nincs köztes terület).

Tverdota például a Babits-kritika egyetlen sorát sem cáfolja, sőt ellenkezőleg, maga állítja (egyetértéssel): „Németh Andor a pamflet hangnemével nem, de a lényegével egyetértett”. Továbbá Tverdota utal Németh G. Bélára, Gyertyán Ervinre, Szabolcsi Miklósra, akik ugyebár szintén „egyetértenek” a lényeggel. Természetesen tökmindegy, mit gondol Németh Andor, Németh G., Gyertyán, Szabolcsi a „lényegről”, a „hangnemről”, ugyanis valamely mű nem attól jó (tökéletes), hogy tekintélyes tudorok dicsérik, méltányolják a „lényegét” stb., ezért csupán jelzem: Németh Andorék, Tverdotáék egyszerűen nem tudják, mi a pamflet értelme. Illetve lehet, hogy tudják (lexikálisan), csak alkalmazni nem képesek roppant professzori tudásukat. Egy pamfletről azt nem írhatom (a hülyének mutatkozás kockázata nélkül), hogy „nem értek egyet a hangnemével”, ti. a pamflet éppen a „hangnemével” azonos, legföljebb azt mondhatom, hogy: Babitsot nem szabad gúnyolni.

Miközben teljesen nyilvánvaló: az idézett Nagy Tudósok voltaképpen saját magukat sem értik. Vegyük még egyszer Tverdotát: „Németh Andor a pamflet hangnemével nem, de a lényegével egyetértett”, majd – szűk tizenkét sorral alább – egy kategorikus, megfellebbezhetetlen ítélet: József Attilának „Igaza lehetett a részletekben, de nem volt igaza a lényegben: Babits megítélésében”.

(1) Most akkor Tverdota vitázik Németh Andorral, vagy sem? Mi a „lényeg” alternatívája: a „hangnem” vagy a „részlet”? Netán: a lényegtelen? (2) A lényeg épp a részletekben áll (vagy bukik), vagyis: ha a szerzőnek csak egyetlen részletben nincs igaza, már nincs igaza a lényegben, illetve: ha minden részletben igaza van, akkor igaza van a lényegben is, merthogy a lényeg teljessége a lényegi részletek összességével azonos. Vagyis a József Attilát kritizáló irodalomprofesszor „csupán” a „lényeges”, illetve a „teljes” fogalmakat keveri nagy hangon. Így válik szánalmassá. Mert vagy bírálom József Attilát, s akkor halálpontos vagyok, vagy pedig fecsegek összevissza boldogan, ám az esetben nagyon nem nyerő húzás megkarmolászni egy zsenit. (3) Tverdota szerint nem az igazság a „lényeg”, hanem „Babits megítélése”. Igen, csakhogy József Attila nem általában Babits, de még csak nem is Babits költészetének, sőt nem is a kötet „megítélésére” törekszik, hanem a jámbor Babits-rajongások, illetve az alkotó „lelkét-formaművészetét” pampucoló „lélektanos” kvázi kritikák kritikáját fogalmazza meg. Méghozzá pamfletstílusban, vagyis vállalva annak kockázatát, hogy vagy tökéleteset alkot, vagy tökéletesen nevetségessé válik. S aki ezt nem érti, bizony, csak névleg lehet professzor, dolgozata a kettes alá szintjét sem üti meg. Kollokviumon: uvé.

József Attila így fogalmaz a pamfletban: „Ismeretes, hogy költők-irók szójátékkal szivesen szórakoznak. De hogy valaki ezt két oldalon komoly érdekü versben végigvigye oly izetlen szavu bölcselmi alapon, hogy »két véletlen szó nem ostobább, mint e világ vasakkal-füzött s gyilkos véletlene«, – arra példa csak azért nincsen, mert költőt ennyire még el nem hagyott a helikoni berkek honvágya. Nem érdekel Babits müvészi lelkiismerete, amelyet valószinüleg azzal csittit, hogy uttörő ott, ahová senki nem kivánkozik. De Babits Mihályt a köztudat formamüvészként emlegeti, nem tudni miért. Hiszen az irott forma tárgyi müvészete nem a mérték, ütem és rim kellékeinek kiállitásában, panorámájában, hanem a mü legbensőbb inditékai, mozzanatai helyzetének váltogatásában áll”.

Mit állít József Attila? Azt állítja, hogy Babitsot „elhagyta a helikoni berkek honvágya”. Mit jelent ez a magyar nyelvben? Azt jelenti, hogy Babits általában otthon van a „helikoni berkekben”, csak most – konkrétan – fasságot írt. Ez „Babits megítélése”. Mellékesen. Tudniillik a lényeg így hangzik: „az irott forma tárgyi müvészete nem a mérték, ütem és rim kellékeinek kiállitásában, panorámájában, hanem a mü legbensőbb inditékai, mozzanatai helyzetének váltogatásában áll”.

Igaza van a pamflet szerzőjének?

Vagy igaza van, vagy nincs. Ugyanis a fenti mondat nem vélemény, meglátás, megítélés stb., hanem állítás. Márpedig, ha igaza van József Attilának, akkor nincs miről beszélni értelemszerűen, ha viszont nincs igaza, akkor arról kell beszélnünk, hogy miben áll a költő tárgyi tévedése, nem pedig Babits nem létező „megítéléséről” hadoválnunk.

Most én kérdem: marhaságot állít Babits, amikor ezt írja: „két véletlen szó nem ostobább, mint e világ vasakkal-füzött s gyilkos véletlene”?

Ha marhaságot állít, akkor József Attilának igaza van, ha viszont két „véletlen szó” lehet ostobább (vagy lehet okosabb), mint a vasakkal fűzött gyilkos véletlen, akkor József Attila nevetséges. Vagyis nem arról van szó, hogy „nincs igaza a lényegben”, noha ugyanazon professzor szerint csak a lényegben van igaza, hanem egyszerűen arról van szó, hogy a pamflet szerzője röhejessé vált. Tudniillik ez a pamfletírás, a glosszázás egyik alapkritériuma: a szerző nem tévedhet.

Ha pedig nincs tévedés, nincs mire válaszolni. Ez az egyik. A másik pedig, hogy nincs kinek válaszolni. Vagyis a pamflet szerzője nem vitairatot fogalmaz, a pamflet szerzője eleve nem óhajt vitázni senkivel (természetesen az adott tárgyban), ugyanis a pamflet szerzője tudja: abszolút (értsd: cáfolhatatlan) igazságo(ka)t alkot. Ezért engedi meg magának a goromba, sértő, Tverdotával szólva: „viszolyogtató” (vagyis a pamfletet jellemző) hangot.

Nem Kertész Ákosról írok, nem érdekel Kertész, nem akarok vele vitázni, hanem az történik, hogy a szövegéből kiemeltem egy mondatot (egy koherens megállapítást), és azt elemzem. Olykor nagyon pamfletszerűen, olykor kevésbé, de akár így, akár úgy: nem érdekel Kertész válasza; ha érdekelne, úgy fogalmaznék, hogy legyen kedve reflektálni. És már csak azért sem érdekel Kertész, mert jobban tudom, mi a véleménye, mint ő maga.

Hidd el, sértésre (sértő „hangnemű” írásra) senki (ép érzékű ember) nem reagál! Esetleg maga is pamfletszerűen, már amennyiben módjában áll.

Hogy akkor miért vitafórumon írok? Azt is megmondom: sportból. Az élet akkor szép, ha veszélyes. Például itt: bárkinek módjában áll kiszúrni egy lényegi hibát, azt közzétenni, akár gúnyolódás nélkül is, mindegy, mert ez által totálisan vál(hat)ok nevetségessé. Nem az a sportember, nem az az igazi artista, aki földre szórt széles mészcsíkon egyensúlyoz, hanem az, aki mély szakadék fölé feszített vékony kötélen halad végig. Biztosítóheveder nélkül. A lapályról nem lehet lezuhanni.

Ez a válaszom. Találj benne hibát, s akkor válaszoltál a válaszomra.

Helyesbítés (köszönettel kedves kritikusaimnak):  Szabad legyen lényegi morális különbséget fölfedeznem a Heller Ágnesek, Vajda Mihályok, Almási Miklósok, illetve a Moldova Györgyök, Hermann Istvánok, Szerdahelyi Istvánok között (ez utóbbiak javára)...

És persze a "Szabolcsok" helyett. Nyilván a "Szabolcsi" vezetéknév többszöri emlegetése, leírása kavart bele hervadó tudatalattimba.

                           Műsorvezető: Hajas Henrik

A Tabu című ATV-s műsor a legkártékonyabb intézmények közé tartozik ma Magyarországon. A Tabuban az üres, értelmetlen fecsegés dáridóját ülik az arra rendelt illetékesek. Ez nyilván pénzt hoz a házhoz, hiszen mindenre van fizetőképes kereslet (tömeges igény!), mindenre, ami butít. Márpedig az, ami butít: kártékony.

Tegnap Havas, Mécs, Ormos, Standeisky 1956-ról (forradalomról, antiszemitizmusról, kommunizmusról…) dumáltak össze-vissza, olyasmiről zagyváltak, amihez nyilvánvalóan nem értenek, s amihez (jól láthatóan) nem is akarnak érteni. Csak beszélni akarnak róla. Ám azt nagyon!

Két példát említek. A műsorvezető eredeti, frappáns, tabudöntögető kérdésére, mely szerint „antikommunista volt-e a forradalom?”, Ormos Mária így válaszolt: „ha az a kommunizmus, ami ellen a forradalom irányult, akkor antikommunista volt”. Műsorvezető legyek az ATV-nél életem végéig, ha nem igaz! Kérem, ez az ember ma Magyarországon elitentellektüel, Széchényi- és Középvalag-díjas akadémikus, egyetemi rektor, professor emirita, amit csak akarsz… „értelmiségi” karrierjének csúcsán pedig: Havas Henrik által moderált megmondó-ember az ATV-ben. Hadd tanuljon a fiatal! Így definiál az elitértelmiségi a kamerák előtt: ha az a kommunizmus, amit a kommunizmus jelent, akkor az a kommunizmus.

Kérdem: van ennél lejjebb?

Van.

Már az meglehetősen lehangoló, hogy három (de legalábbis közülük két) jobb sorsra érdemes „őspatkány” futkos a nagynyilvánosság előtt, míg a jobb sorsra teljességgel érdemtelen műsorvezető egy nyeléig kopott médiaseprűvel kergeti őket témáról témára: „röviden”, „gyorsan”, „egy mondatban” stb. Nyilván ennek egyenes következménye, hogy aztán azok is hülyeségeket beszélnek orrba-szájba, akik egyébként – a szakmájukból, fölhalmozott szakismereteikből adódóan – képesek volnának értelmes, érdemi szövegek előadására. Tehát „őspatkányság” már a jámbor ostobaság, a „csetelő” jellegű hadari szövegelés is, mert igénytelenségre „nevel”, ösztökél, míg konkrétan Ormos Mária többszörös kártevő. Így nyilatkozott meg Nagy Imréről a televízióban, szó szerint idézem: „Na most, a kuglifej helyett egy ilyen rendes magyar arcot látni, 1953-ban, hogy úgy mondjam, kiütötte az összes biztosítékot”.

Ennyit mondott, se többet, se kevesebbet. Frappánsan. Az engedélyezett „egy percben”, illetve néhány másodpercben.

Kezdjük a professor emirita értelmiségi megnyilatkozásának műszaki vonatkozásával! Képzeljük el, ül a képernyő előtt egy villanyszerelő (nem Kandó Kálmán-díjas, csak egy amolyan átlagos szakember), aki, bizony, a professor emirita tudós előadására így reflektálhat óhatatlanul: ez egy rágós, öreg liba, konyhai fakanálvirtuóz (von Kochlöffel aus művelt értelmiségi), ugyanis túlterhelés esetén leoldhat az egyik kisbiztosíték (a többi nem), zárlat esetén leold a főbiztosíték is, ez igaz, ámde akkor sem az összes. Mondaná a villanyszerelő. Ha pedig némi stílvénával is rendelkezik a villanyszerelő, úgy pluszban is elképed Ormos Mária mondatán, ti. Nagy Imre 1953-as föllépese nem okozott lelki zárlatot a társadalomban (legalábbis Ormos mondandója szerint), hanem viszont épp ellenkezőleg, ezért lám: a buta vén tyúk többszörösen sem érti, miről beszél. Mondaná a villanyszerelő. Nem mondaná persze (egy kétkezi munkásban ennél több jóérzés, jóízlés rejlik), de tegyük föl, mondaná. És miért tegyük föl? Azért, mert, ha mégis mondaná, Ormos Mária két dolgot tenne nagy valószínűséggel: (1) megsértődne, (2) gerontofóbnak, illetve szexistának, hímsovinisztának minősítené a villanyszerelőt. És joggal természetesen, noha Ormos Máriának láthatóan dunsztja nincs arról, hogyan viselkedik ő (is), mit példáz mások, különösen a fiatalok számára a nyilvánosság előtt. Intellektuális és morális „őspatkány” az akadémikus professzor. (Ezt már nem a villanyszerelő mondja, ezt én mondom.)

Ne legyen félreértés, nem a magam „védelmében” közlöm mindezt, nem is a szintén ATV-s Rónai Egon védelmében (Rónait legalább annyira korlátoltnak tartom, mint Ormos Máriát), hanem általában az elemi humánum, jóízlés, konkrétan pedig például a zsidók védelmében. Tudniillik Ormos Mária nem csak abban az értelemben rasszista, hogy a kopasz ember éppúgy, pontosan úgy nem tehet a kopaszságáról, mint a zsidó arról, hogy zsidónak született, vagyis nem csupán ízléstelenség, hanem egyenesen méltánytalanság (de talán jobb, ha így fogalmazunk: büdös lábú rasszizmus!) a másik testi fogyatékosságán gúnyolódni, s ami minden kétséget kizáróan így van, ám aminél – ez esetben – jóval súlyosabb a helyzet.

Mert mondhatta volna szebben is a kis lovagina, mondhatta volna – horribile dictu – tárgyszerűen, sőt pozitív megkülönböztetéssel, például: „a lakosság szemében vonzóbbnak tűnt Nagy Imre előnyösebb külseje” stb., de mondom, a „kuglifej”-en történő liberális, humanista gúnyolódás csak a jéghegy csúcsa. Nézzünk ezért a dolog mélyére! Oda, ahol a baromság a végsőkig fokozódik, ahol a neves, liberális „elitértelmiségi” a „kuglifej”-jel a „rendes magyar arcot” állítja szembe. Az ATV-ben. Tehát még csak véletlenül se higgyék, hogy diszlexiás vagyok: az Echo tévét, Bayer Zsolt műsorát néztem és az ATV-ről beszélek, mert ezt a szöveget, bizony, az ATV sugározta. Ormos megnyilvánulása olyan, mintha Ungvári Tamás azt mondaná (az ATV-ben), hogy Heller Ágnes egy „nagyszerű antikommunista filozófus”, csak sajnos nincs „rendes magyar arca”, nem a maga-hímzett-fejkendős parasztanyóka képét közvetíti (az ATV-ben), hanem hát olyan, amilyen.

Mondjuk ki kereken: Ormos Mária a Völkische Beobachter, a Der Stürmer, a Borszem Jankó, a Magyar Futár, a Magyar Fórum cikkíróinak, karikatúristáinak szellemi és morális színvonalára rohadt. Tudniillik Ormos Rákosi fizimiskáját Nagy Imre fizimiskája révén gúnyolta, így nem csak köznapi idiótaként, hanem antiszemita őspatkányként minősítette (az ATV-ben) Rákosit testileg is visszataszító zsidónak. Mert mi másra utalhatna a tipikusan Der Stürmer-i ihletettségű „rendes magyar arc” szókapcsolat?!

Rákosi „kuglifej”. Havas Henrik pedig: szép. Hajas baba. Hajas Henrik.

Makovecz, Csurka élből zsidózik, Bayer telibe cigányozik. Nem jó, de legalább nyilvánvaló, így van esély a mentális védekezésre. Míg Ormos Máriáék, Ungvári Tamásék Csurkáéknál veszedelmesebb „őspatkányok” (Ungvári Horn Gyulát nevezte „törpének”, ama nevezetes Horn-Fodor, illetve a Horn-Kuncze affér után), ugyanis ezek az emberek, miként a férjeiket gyilkoló („rendes magyar arcú”) parasztasszonyok, kis dózisokban, észrevétlenül adagolják a társadalom szervezetébe a rasszizmus-mérget. Azzal a különbséggel persze, hogy az arzénos asszonyok tudatosan tették, amit tettek (erről a professzorasszony olvashat a saját lapjában), míg az Ungvári Tamásoknak, Ormos Máriáknak annyi eszük sincs, mint egy tanyasi hárpiának. Nem tudják, nem is sejtik, hogy az általuk öntudatlanul adagolt szellemi méreg a hajszálereken keresztül szétárad a társadalom testének egészében, majd valahol, valamikor különféle pogromokban, Auschwitz-halálban kulminálódik.

A híres „szürkeállomány” egyszerűen nem érti: a liberális „értelmiség” simán bunkó rasszistáit (törpézőit, kuglifejezőit) legalább akkora felelősség terheli Auschwitzért (ha nem nagyobb!!!), mint az antiszemita-bunkó rasszistákat. Sőt, ki merem jelenteni, a „rendes magyararcúság” ostoba fölemlegetése, főként egy köztudottan zsidó származású történelmi szereplő rovására, indirekt antiszemitizmus. Mindezzel természetesen nem azt állítom, hogy Ormos Máriában volna akár egy csöppnyi antiszemita indulat is, és már csak azért sem, mert nem Ormos Máriáról beszélek, hanem arról a jelenségről, amelyet Ormos Mária dús hajú képében sugárzott tegnap a televízió. Ugyanis, ha személyesen róla beszélnék, akkor így fogalmaznék: életem egyik legnagyobb csalódása: Ormos Mária.

Hogyazistenbe nem válaszol itt senki?

                 Lesz mire szarni a kultúr-galamboknak!

A „fasiszta kommunizmusig” (sőt egészen Ungvári Tamásig) vezető kitérő előtt Kertész Ákosnál tartottunk: „Ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt”.

A Kossuth-díjas publicista nem a „felelősségre” gondol nyilván (csak Kossuth-díjasan fogalmaz), hanem azt szeretné elmondani, hogy ma egyedül a magyar nem néz szembe történelmi felelősségével. Felelősnek lenni, felelősséget vállalni, illetve érezni a felelősség súlyát, más-más tartalmú kifejezések. És ezt elsősorban a „szürkeállományára” rátarti „balliberális” Kossuth-díj-osztogató bizottságnak mondom (Kertész már úgyse értené), vö. Esterházy: „megnyugtatóbb, ha bizony az író nem népben-nemzetben gondolkodik, hanem alanyban-állítmányban. Nem mert hazátlan bitang. Hanem mert ha egy kicsit is jó, akkor úgyis nyakig az egészben, ha meg kicsit se jó, akkor hiába mondja: csak cifrázza… A hazaszeretet minőség kérdése”.

Kertész egy kicsit se jó, mégis nyakig az egészben. Alannyal sem, alany nélkül sem tudja, mi az állítmány: maga sem érti, mit akar állítani.

Egyébként Esterházy sem tudja bizonyítani, amit mond („a hazaszeretet minőség kérdése”), illetve ha igaz az állítás, akkor éppen Kertész „minőségi” mondata igazolja a csahos politikusokat, azokat, akik megfosztották Kertészt díszpolgári címétől, mondván: az író nem csak, hogy nem szereti, de kifejezetten gyűlöli a hazáját. Ismétlem, Tarlósék, Vonáék akár Esterházyra is hivatkozhatnának, hisz’ akkora barom „minőséggel” („esztétikai értékkel”) rukkolt elő Kertész Ákos, hogy az már (a fent idézett Esterházy-szentencia értelmében!) a hazagyűlölettel egyenlő. Mondom persze mindezt ironikusan, ti. Esterházy éppoly hülye, mint Kertész Ákos. Nem veszi észre: állítása nem több, mint üres arisztokratizmus. Esterházy (freudi? szövege) szerint ugyanis csak egy meghatározatlan „minőség”, a „nemes” úr, az ipszilonos arisztokrata szeretheti a hazáját. A jobbágy nem szeretheti. Mert a jobbágy nem Esterházy-minőség. Amely, mi tagadás, peckesen „minőségi”, ámde történelmileg többszörösen bukott eszme, Mikszáthtal szólva: „borzasztó idea”. Némelyek a „zsidót” tartják eleve „minőségnek” (pl. Heller Ágnes), így a hazára egyedül méltónak, mások az arisztokratát, a „grófot”, mint pl. Tamás Gáspár Miklós (ő persze akkor, ha történetesen nem a proletári, hanem a grófi mellényét düllesztgeti).

Moldova szerint: „valakit épp az tesz magyarrá, hogy ismeri a különbséget a »megint«, az »újra« és az »ismét« között, nem pedig a név végén terpeszkedő ipszilon vagy kutyabőr”.

Valami ilyesmit akart volna elnyökögni szegény Esterházy Péter, csak hát az a helyzet, bizony, hogy ő is zokni-minőség fogalmazásilag. Egyébként morálisan is, intellektuálisan is. Moldova nem „hazaszeretetről” fecseg, nem „minőségről” locsog, hanem azt állítja (miként Herder, nyomában: Ady, József Attila, Illyés, Csoóri…), hogy magyarnak lenni a nyelv ismeretével, művelésével, annak ihleti alkotásával (és nem valamiféle ködös „minőség”-gel!) azonos. Míg a hazaszeretet egészen más „tészta”.

Esterházy szövegeit nem érteni igyekeznek a hívei (nem is lehet), hanem sejteni, megsejteni próbálják az eszterházyyys, ipszilonos, kutyabőrös blöffök mögött a valójában nem létező mondandót. Miközben ostobára torzult vigyora a közéletnek: sokan, nagyon sokan nem csak az arisztokratizmus kretén kanálisában kancsikáló (primitíven pancsikáló) Esterházyt kedvelik, értékelik, hanem (ugyanakkor, egyazon igénnyel) a Tiszazug költőjét is „szeretik”, „imádják”; merthogy ilyen a magyar „elit” kultúrgyomrának befogadókészsége, minden megül, minden összekeveredik, egyazon szarrá válik a bendő alján.

Kertész Ákos azt állítja, hogy a német már „esdekelt” az ő haj de bűnei miatt, még hamut is szórt a fejére, a magyar viszont nem szórt, nem esdekelt, sőt: stilárisan maga Kertész Ákos is mamunak szórja a hamut! A genetikus nép fejére. Kertész szerint a magyar (genetikusan, nem genetikusan – ebben a vonatkozásban mindegy) „alattvaló”. Míg viszont a két állítás logikailag üti egymást, mert vagy „genetikusan” alattvaló (értsd: nem rebellis), vagy az európai nyomással szemben is dacoló, ellenálló: „a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben)” stb.

De talán mindegy is. Ne keressünk értelmet ott, ahol egyáltalán nincs!

Közhely, ám annyira frappáns, hogy muszáj idéznem a legendabeli tanácstitkár egykori igénybejelentését, melyet a Magasközpont körkérdésére adott válaszul: „községünkben nincs antiszemitizmus, de igény volna rá”.

Tökéletesen jellemzi a magyar antiszemitizmus jellegét, állapotát. Szerintem a mai napig! Ezen persze lehet vitázni, s aminek – hangozzék bármily furcsán – nincs különösebb jelentősége, ti. történelmi összefüggéseiben érdemes vizsgálnunk a kérdést.

A német antiszemitizmus meghatározói: a tradíció, Versailles és a Wohlfahrstaat. Ennyi. Ennyire profán dolog, vagyis a „nemzeti lelkiismeret”, a „népi esdeklés” s más hasonló fasságok nem keverendők ide. Míg a magyar „antiszemitizmus-igény” meghatározói a németével paralel: a tradíció, Trianon és a „gulyáskommunizmus”.

Kezdjük a hagyományok összevetésével! Száraz György szerint (itt a „szerint”-en bizonyított ítéletek értendők!), szóval Száraz György elemzése, megfogalmazása szerint a magyarság tradicionálisan befogadója a nyugatról is, keletről is (olykor brutálisan) elüldözött zsidóságnak (illetve a zsidóság egy részének értelemszerűen). Száraz György hiteles, mert tárgyszerű. És mértéktartó: „Itt álljunk meg egy pillanatra. Nem akarom, hogy félreértsenek. Nem Árpád-házi királyaink különös humanitását, nem is a magyar nép erkölcsi kiválóságát bizonygatom. E királyok olyanok voltak, mint bármely más uralkodóház tagjai: akadtak köztük szentek és szörnyetegek, ország építők, és országvesztők. S a nép, amelyet kormányoztak, az is olyan volt, mint a többi: indulatoknak, előítéleteknek kiszolgáltatott, gazdasági és politikai kényszertől űzött, egyedeiben igen különböző, összességében nagy erőfeszítésekre és nagy lehorgadásokra egyaránt képes közösség. Hogy a középkor századaiban »különbek« voltunk, kevésbé fanatizáltak, azt nem valamiféle »népi adottság« tette, hanem történelmi okok és okozatok lánca”.

Vagyis Száraz György szerint a magyar nem genetikusan alattvaló. De nem is genetikusan felettvaló. Mert nem genetikusan, hanem történelmileg vagyunk determinálva. Olyanok vagyunk, amilyenekké determinálva lettünk.

„Az első üldöző jellegű intézkedések – írja Száraz György – Nagy Lajos nevéhez fűződnek. Ő vezeti be a »levélölés« gyakorlatát: városoknak, főuraknak kedveskedni akarván, érvénytelennek nyilvánítja, »megöli« a zsidóknak adott adósleveleket. 1364-ben pedig kikergeti őket az országból. Ahogy a krónika mondja: »… mikoron sokáig szenvedte volna a zsidókat… és gyakorta intette volna őket, hogy elhadnák az ő zsidó hiteket… és ezek semmiképpen nem akarnák művelni, úgy űzé őket annak utána ki egész Magyarországból, és nem vevé el semmi marhájokat…« Úgy látszik azonban, hogy neki is szüksége van rájuk: a kiűzetés után négy-öt évvel visszabocsátja őket. Nem lehet véletlen, hogy az első kiűzetés Nyugatról szakadt Anjou-uralkodó műve. Lajos nem rosszabb Árpád-házi elődeinél. De más-évszázadok során kialakult – érzelmeket, szemléletet és módszereket hozott magával. Azonban itt is van egy figyelemre méltómozzanat. Hiányoznak a másutt megszokott kísérőjelenségek: nincs vagyonelkobzás, nincs dúló, gyilkoló tömeg. A kiűzetés a buzgó lovagkirály és a zsidóság ügye marad. Zsigmond korában hallunk először a zsidók húsvéti zaklatásáról; ez már kétségtelenül a vérvád-mese felbukkanását jelzi. Zsigmond maga türelmesebbnek mutatkozik apósánál – vagy inkább nagyobb szüksége van a pénzre –, mert megerősíti IV. Béla kiváltságlevelét. Nyugaton közben intézményessé vált a zsidóüldözés”.

Vessük közbe: Száraz György nem a német (spanyol stb.) felelősségéről, jellemtelenségéről, alattvalóságáról, alávalóságáról hadovál, hanem történelmi tényt rögzít; így folytatja: nyugaton „Kialakul a jövedelmező gyakorlat: vagyonuktól megfosztva elűzni őket [ti. a zsidókat], majd egy idő múlva pénzért új települési jogot adni, hogy ezt néhány év múltán újabb elkobzás és kiűzetés kövesse. Az 1434-i bázeli zsinat Kapisztrán János követelésére kimondja a zsidótérítés kötelező voltát. Maga Kapisztrán mint inkvizítor, az 1450-es évek elején zsidókat éget Sziléziában, a szent ostya meggyalázásának vádjával. 1492-ben pedig a spanyol kiűzetési rendelet 300 ezer zsidót tesz hontalanná. A magyarországi zsidók ez alatt nyugalomban élnek”. E tradícióból következik, hogy: „a magyar zsidóság a generációk váltása során beilleszkedett ebbe a világba, megtalálta helyét, hozzánőtt a tájhoz, melyet immár szülőföldjének tudott és vallott”.

Nos, pontosan ez a „beilleszkedés” volt döntő hatással a (Radnóti Sándor szerint nem létező) magyar „népkarakter” kialakulására. Nem pedig fordítva. Nem a „genetikus” „népkarakter” határozza meg a történelmet, hanem a történelmi események alakítják, formálják a népesség jellem-együttesét.

A magyar antiszemitizmus befogadó, sőt joviális antiszemitizmus. Száraz György szerint a magyar „antiszemitizmus a század végére valami – tudom, a szó frivolnak tűnik – kedélyes mellékízt kapott; egy kicsit emlékeztetvén az anekdota svábjára, aki csak télen antiszemita, mert tavasztól őszig zsidó nyaralókat fogad. Az átlagos újságolvasó pedig éppúgy nevetett Göre Gáboron, Kraxelhuber Tóbiáson, Mokány Bercin és Tarjagos Illésen, mint a tózsdés Schmarkeleszen, aki érdekből »kihürüsztelteti« magát, vagy Reb Menachem Cziczeszbeiszer »szörnyű átkozódásain«. A zsidó-viccek aranykora volt ez, s a viccek és vicclapfigurák egy részét – épp a legjavát – zsidók találták ki. Sőt – hogy a mulatság teljes legyen – az antiszemita színezetű lapok szerkesztőségeiben mindig akadt egy-két zsidó újságíró. Akkor lesz vége az antiszemitizmusnak – mondja Seiffensteiner Salamon az 1888-as Borsszem Jankó-ban –, »mikor az utolsó zsidónak vége lesz: mert akkor nem lesz senki, aki nyamtosson az ontiszemit ójságokat«…”.

Ismételjük: „az antiszemitizmus a század végére valami kedélyes mellékízt kapott”!

A „század vége” egyben Trianon előzöngéje is.

Trianon nyilvánvaló cezúra. Vagyis itt bicsaklik meg a Babitsra hivatkozó Száraz György-i logika: „Ki hitte volna akkor [ti. 1937 táján], hogy az idő méhében 1944 rejtőzik: hogy a magyar nép új tragédiája a magyar zsidóság külön tragédiáját vonja maga után?”

Ezt a „kedélyes” 19. század végén senki nem hitte volna, szent igaz, míg viszont 1937-ben már nem csupán hihető volt, hanem tudható is. Ha nem is mindjárt 1944 agyrémszerű „sorstalansága” (ezt sokan ma sem akarják elhinni, illetve tagadják), ám arról mindenképpen lehetett tudni (persze nem nyálas babitsi hipokrízissel), hogy az orgoványi erdőben a zsidókat mint zsidókat öldösték, illetve hogy az első numerus clausust már 1920-ban megalkották Bethlenék. Majd nyolc év múltán „enyhítettek” valamelyest a törvény szigorán, ám amely – ördögi sajátossággal – a diszkrimináció szentesítését jelentette. Babits idézett ömlengése is nyilván a klebelsbergi legitimáción alapul: „Klebelsberg elismerte – írja Varannai Zoltán –, hogy az 1920-ban született törvénycikk a zsidóságot felekezetből fajjá minősítette (így a végrehajtás törvényes volt), és a kormány most [ti. 1928-ban] ezt a sérelmet akarja módosítani, éppen ezért nem tekinthető antiszemitának”.

Hát hogyne! Kiemelem a zsebedből a bukszádat, elszedem a pénzedet, majd visszaadok belőle valamennyit, így a cselekményem nem tekinthető lopásnak. (Ugyanez megtehető nyugdíj-megtakarításokkal is.)

Továbbá: az első zsidótörvény 1938-ban született, tehát 1937-ben (Babits ekkor nyújt kezet csillogó szemmel a zsidónak) a Száraz György által idézett szöveg – egy érzékeny művész szájából – legföljebb kincstári-humanista füttyögés lehetett a sötét erdőben. Noha az is elképzelhető, hogy abból, ami 1920-ban kezdődött, majd 1938-ban fölerősödött, Babits 1937-ben valóban nem érzékelt semmit, hiszen ő „poeta doctus” volt, nem poeta sensibilis. Nyákos, üres odú-sensibilis volt. Ceterum censeo.

Hogy túlzottan durva, tiszteletlen vagyok Babitscsal szemben? Lehetséges, csakhogy most Száraz Györgynek válaszolok, akinek ez a kérdése: „ki hitte volna akkor?”. 1937-ben. Hát valóban senki. Ugyanis József Attila nem 1937-ben, hanem 1936-ban írja meg furcsa, „bonyolult” költeményét, és amely mi másról szólna, ha nem az 1944-es haramiaságról (is)?!

Világosítsd föl gyermeked:
a haramiák emberek;
a boszorkák – kofák, kasok.
(Csahos kutyák nem farkasok!)

Ki hitte volna? Senki. Babits a legkevésbé, ti. az ő lelkében mindig is „szépen szólt az ének”. És persze azokéban is, akik szerint kizárólag „Moszkvában” vannak „csahos kutyák”. Egyébként ezek az emberek (az Ungvári Tamások, Csurka Istvánok, Gerő Andrások, Schmidt Máriák, Heller Ágnesek, Wittner Máriák) ma is így vélik, sőt egyre inkább így gondolják. Egyedül Kertész Ákos szerint alávaló a magyar, en bloc, talán még a moszkvai „fasiszta kommunistáknál” is alávalóbbak vagyunk.

Megfigyeltem: az emberek azt a költőt utálják kurvára (illetve „szeretik”, csak nem tudják, miért), aki könyörtelenül megmondja: mi lesz. Nem azon nyáladzik, hogy minek kéne lennie, milyen jó volna akkor, hogyha nagyon jó volna, hanem tárgyszerűen leírja, hová vezet az egyéni és kollektív öncsalás. József Attila világosan („fölvilágosítva gyermekeit”) tudatta 1936-ban: meg fogják ölni a zsidót. Miért? Azt is megírta a költő. Egyebek közt azért, mert: kő’ a píze’ a zsidónak, kő’ az állása, stalluma, háza, dunnacihája… s ami szükségképpen van így, hiszen: mindenki „pénzre vált reményt” (ott áll a versben fehéren-feketén). Persze „szeretik” József Attilának ezt a költeményét is, igencsak szeretik, ámde részint azért, mee’ faszista benne a komonyizmuzs, részint pedig azért, mert ez a vers, mintha nem is létezne. A politikusok meg fölkapják a költő szobrát, s rángatják, cibálják, mint keresztény blöki a proletár lábtörlőt. Szaladnak vele. Hogy hová? Maguk sem tudják. Valahová. A piccsába. Voltaképpen mindegy, csak jó messze legyen. Na most, a legszánalmasabb a dologban az, hogy mindenki tudja: Orbán épp a likvidálandó szobor talapzatán üldögélve intézett szózatot fülkeforradalmi népéhez, vagyis mindenki tudja (még az óvodások is!): pontosan ez benne az „ördögi” (értsd: magyar-provinciális) Fidesz-csel: a lakosság eldobja agyvelejét a József Attila-szobor kipaterolása miatt, majd megkönnyebbülve fogadja a kompromisszumos ajánlatot: a költő maradhat, viszont Károlyi repül. Van olyan ember, aki nem lát át ezen a „kommunikációs” szitán? Van. Senki nem lát át rajta, mindenki tiltakozik, jelesül pedig az a marhapolitikus (Kukorelly Endre a becsületes neve), aki azért nyüszített a Kossuth-téren, merthogy: „nincsen a kultúrának lobbija”. Na kérem, az Andrássy-szobor betonjába szórják gyenge hamvaimat a kőművesek, ha értem: mi köze József Attilának a „kultúra lobbijához”, egyáltalán: mi köze a szobornak József Attilához?

Kell a szobor! Maradjon a szobor! Hogy továbbra is kultúráltan szarhassanak rá a lobbi-galambok, hogy mellé pofátlankodhassanak a mindenkori politikusok a mindenkori aranyerüket lehűteni a lépcső-talapzat kövén. Vagy éppen fölforrósítani – ahogy a közhangulat diktálja. Kérdezem: ha marad a szobor, Kukorelly érti majd József Attila verseit, például azt, amely a „kommunista fasizmus”-ról szól? Nem az a méltatlan dolog, hogy lerombolják a zseni szobrát, ti. József Attila tipikusan nem szoborköltő (vö. a Születésnapomra című, illetve bármely versével), hanem ahogyan oltalmukba veszik a „kultúra” hívei. Védje meg a szobrodat a Kukorelly Endre!

József Attilát nem szeretik az emberek (ezért hamisítják meg a lelkükben a verseit), nem szeretik, mert pontosan leírja: milyenek voltunk, milyenek vagyunk, mivé leszünk országosan (pl. 1944-ben). Hanem viszont a tipikus szoborköltőt imádják az emberek (nem csak Illyés, de még Eörsi is!), azt a Babitsot szeretik igazából, aki így vezette be művészileg (1937) az Első Zsidótörvényt (1938): „A két ősi fajta ivadéka, a zsidó és a magyar, lelkesedve, csillogó szemekkel fog kezet, a jövő és a kultúra nevében”. Kukorelly kultúrájának nevében.

Ezt szeretik hallani (olvasni) az emberek. Meg az ilyesmit: „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, / nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt / kis ország, messzeringó gyermekkorom világa”.

Gondolom, Babits így képzelte a csillogó szemű kéznyújtást „a jövő és a kultúra nevében” (mármint a zsidók részéről). Igen ám, csakhogy Teleki gróf már 1941-ben közölte: „hullarablók leszünk, a legpocsékabb nemzet” (hol volt akkor még Kertész Ákos?). Vagyis a „szószegő”, „gyáva”, „bűnös” nemzet (és nem nép!) náci-német csatlósként, gyalázatos agresszióval vált Telekinél „hullarabló”-vá, Radnótinál „lángoktól ölelt kis ország”-gá. Radnóti talán még a parlamentben is szónokolhatna, akár a KDNP-, akár az LMP-frakció kipirult arcú politikusaként. Először eltávolítaná saját szobrát (plusz a Károlyiét), majd együtt lobbizna Kukorelly Endrével a csillogó szemű magyar-zsidó közös kultúráért.

Történelmi tény: a 20. század közepén Magyarország üzent hadat az egész világnak (vagyis maga magát ölelte körbe lángokkal), s nem fordítva. Gyakorlatilag mindenkit „megtámadtunk” (fasiszta-német szövetségeseink kivételével nyilván), s miként mondani szokás: a vésőkig kitartottunk a nácizmus mellett.

Hogy miért lelkendezik mégis Radnóti (marhamód) kultikussá vált versében? Nincs rá magyarázat. Illetve van. Azért, amiért Babits ömleng a csillagszemű magyarról s a még csillogóbb szemű zsidóról. Mindez persze emberileg érthető (Trianon a magyarázat), „csak” éppen költőileg érthetetlen. Mondjuk ki a szót: hazug! Még a „valódi” szintjét sem üti meg, nemhogy az igazságét.

Trianon kétszeresen sújtja a „kedélyes” magyar népet, torzítja a „népkaraktert”. Tudjuk: könnyebb elviselni a sorscsapást, ha annak nem absztrakt, hanem kézzelfogható, adott esetben kézzel meggyilkolható oka van. Továbbá: a Trianon-szabta, harmadára zsugorodott országban a zsidóság (amely minden „kedélyesség” dacára erősen különbözött a nem zsidó magyarságtól) nagy konkurenciát jelentett a nem zsidókkal szemben, az egyetemeken, az értelmiségi (jellegű) munkakörökben, gyakorlatilag mindenütt, ahol zsidók mozogtak. S mindezt átszínezte a politika, s amelyről Száraz Györgynek szintén vannak érvényes megjegyzései, idézek is közülük egyet, de csak holnap, vagy holnapután – ez már nem rajtam múlik, a napi, heti beosztásomat ugyanis a nejem írja; sajnos, nálunk is erősen érvényesül a numerus gender-clausus.

jav.: ... a Heller Ágneseknek ne volna szabad és ne volna jó lenyúlni...

                          Ungvári összekósázta magát

Tegnap este az ATV-ben Ungvári Tamás kijelentette: Kósa Lajos, Orbán Viktor, Szíjártó Péter ma éppúgy és éppannyira ártanak az ország tekintélyének, gazdaságának („elriasztják a befektetőket”, rongálják a Forintot stb.), miként azok, akik annakidején (szó szerint idézem a professzort) „kommunista álnéven” tették tönkre az országot, riasztották el a tőkés befektetőket.

Kezdjük azzal, hogy Ungvári Tamás értelmetlenséget beszél (részint), ti. az ún. Rákosi-érában (szakszerűbben fogalmazva: a hidegháború idején) nem „kommunista álnéven” döntöttek arról, hogy jönnek-e Magyarországra tőkés befektetők (név szerint Marsal Terv elvtásrék) vagy sem, hanem erről négy ember döntött (képletesen szólva persze, mert nyilván többen voltak), mondom is mindjárt a négy nevet: Sztálin, Churchill, Roosevelt és Truman (ez utóbbi dobatta le Hirosimára az atombombát). Vagyis Rákosinak ebben a kérdésben nem volt szava. Tegyük hozzá: 1950 óta nem akadt politikai adminisztráció, amelynek oly grandiózus és hatásos nemzetgyarapító-nemzetmentő programja lett volna, mint amilyet a Rákosiék kreáltak. Ezt persze csak a tény kedvéért említem, illetve még annyit: egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy pl. a nemzethalál miatt aggódó Csoóri Sándor hithű rákosista volt.

Ami pedig a Kádár-rezsimet illeti, bizony, ki kell mondanunk: Ungvári hazudik. Mert nyilvánvalóan korlátolt embernek tartjuk Ungvári Tamást (általában összevissza beszél), ám annyira azért nem buta, hogy ne tudná: például egy Fekete János („kommunista álnéven”) éppen nem azt csinálta, amit mostanában Kósa, Szíjjártó, Orbán, hanem viszont tette ennek épp az ellenkezőjét. Na most, mivel Fekete János már meghalt, s ezért ugyebár nem lehet vele nem kezet fogni, javaslom Ungvári Tamásnak, sétáljon ki a temetőbe, és ürítsen rá a mocskospiszkos komonista sírjára. Esetleg – pluszban – a koponyáját is kikapirgálhatja a föld alól. Ez a jó megoldás ilyen esetben. Ürítse a sírra neofita lelkét, talán megkönnyebbül tőle (van minta: Rákosi hamvaival is ezt teszik az igaz magyarok a farkasréti temetőben), ürítsenek Ungváriék is, ha már egyszer a kézfogást nem tagadhatják meg demonstratíve Fekete Jánostól.

Exkommunista álnéven.

Merthogy akkor én most mondanék valós neveket (először ömlesztve, tehát nem kell mindjárt sikítozni, később differenciálok közöttük). Öveges József. Benedek István. Czeizel Endre. Ranschburg Jenő. Kopátsy Sándor (dr. Agy). Illyés Gyula, Németh László. Déry Tibor. Jancsó Miklós, Herskó János. Kellér Dezső. Abody Béla. Moldova György. Csurka István. Hegedűs Géza. Szinetár Miklós, Kazimir Károly, Petrovics Emil. Chrudinák Alajos, Ipper Pál (majd Mester Ákos). Szentágothai János. Vitray Tamás. Hofi Géza… És: Ungvári Tamás.

Mindahányan olyan komonista-celebek voltak, akik a Kádár-Aczél-rezsim legitimálásában fejenként nagyobb részt vállaltak, mint a közel milliós (a fluktuációt is beleszámítva: több milliós) párttagság együttvéve. Tudjuk (mindenki tudja!!!), miként lett (lehetett) valaki párttag. Általában. Könyökléssel, tülekedéssel, illetve úgy, hogy megkérdezték: „az elvtárs nem lép be?”, „az elvtárs mért nem lépett be még mindig?!”. És aztán az „elvtárs” belépett. Miközben voltak olyan „elvtársak”, akiknek nem kellett belépniük (pl. a fent fölsoroltak zöme), ugyanis (paradox módon) „párton kívüli bolsevik” státusukkal nagyobb hasznára lehettek a hatalomnak, mintha formálisan is beléptek volna. Ezért nem említettem pl. Major, Komlós nevét, róluk ugyanis köztudott volt: pártosan is elkötelezettek. A fent fölsoroltak közül biztosan nem volt párttag Moldova és Ungvári (mindketten közölték), ám aminek semmi jelentősége, mert, ha pl. Abody párttag volt (nem tudom), akkor sem olyan módon volt kommunista, mint pl. a Komlós. Hanem „szemérmesen”. Ezért írok két „listát”. Illetve hármat. Mert mindenképp ki kell emelnünk, külön kell említenünk Ranschburg Jenő és Moldova nevét, akik nem köpködnek vissza, még oly decensen, intelligensen sem, mint ahogyan például a Vitray teszi. Ami pedig itt a lényeg: ebbéli minőségében Ungvári Tamás a leggyávább, legócskább, legvisszataszítóbb fazonok közé tartozik. Szinte soha nem mulasztja el, hogy kommunistázzék egy jóízűt a nagynyilvánosság előtt (ha kell, ha nem). Kezdte ugyebár az „antikommunistázással”. Heller Ágnesről jelentette ki, hogy az immáron hírhedt spicli néni valójában egy „nagyszerű antikommunista filozófus”. Ungvári persze nem tudja megmagyarázni, milyen filozófus az „antikommunista” filozófus (semmilyen), miként Ungvárinak általában sincs – semmire! – érdemi válasza. Hiszen éppen erről van szó: a kommunistázók, antikommunistázók, zsidózók, cigányozók az érdemi, értelmes válaszok helyett kommunistáznak, zsidóznak, cigányoznak… Pirézeznek.

Olyanok, mint a tök.

Az antikommunistázás is kommunistázás. A fonákján. A „nagyszerű antikommunista” minősítés azt jelenti, hogy a „kommunista” nem nagyszerű. Hanem büdös. Jobb esetben: bűnös. Bunkó, mint egy cívis polgármester.

Kérdezem: Ungvári miben különbözik Kósa Lajostól, Matolcsy Györgytől?

Kósáékat azzal mentegetik, magatartásukat azzal magyarázzák, hogy ők egyáltalán nem akkora marhák, mint amekkoráknak látszanak, Kósáék valójában nem az Ájemefnek mondják, amit mondanak, hanem „haza, a választóiknak beszélnek”, már hogy a „választók”, a legprimitívebb furvézerek is értsék: „nem akarunk újabb hiteleket fölvenni, csak a technikai ernyőt igényeljük”. Ezt jelenti például a „kipateroltuk” kifejezés is. Jó. És akkor mit jelent a „kommunista álnéven” szókapcsolat? Megmondom. Vagy azt jelenti, hogy Ungvári professzor maga is primitív, vagy „csupán” arról van szó, hogy Ungvári professzor is kizárólag a „sajátjainak”, a saját primitívjeinek dumál. Nem? Ha nem, akkor nyilván meg tudja magyarázni, mit keresett annakidején, „pártonkívüli bolsevik álnéven”, Aczé etás mocskospiszkos komonista ölében. Ugyanis, ha ő nem tudja ezt megmagyarázni, akkor majd én elmagyarázom, és egyáltalán nem biztos, hogy az a magyarázat kellemesebb lesz.

Mindenekelőtt a fiatalabbaknak mondom: Ungvári Tamás a mocskospiszkosok uralma alatt olyasmiről beszélt a tévében, a rádióban, arról írt az újságokban, amihez értett: színházról, irodalomról.

Míg ma olyasmiről beszél, amihez egyáltalán nem ért. Nevezetesen: bármiről. Amiről – a szintén zenész – Bánó megkérdezi. Politikáról. Tökhülye hozzá! Persze nem is azért tartják Bánóék, hogy értsen a politikához, a történelemhez, hanem azért tartják, hogy „kommandózzék”. Liberál-papagáj-kommandózzék. Lökje a liberál-primitív süketet, például azokról, akik „kommunista álnéven” tönkretették az országot. Vagyis: az Ungvári Tamásokról. Vagy a tököm tudja, kikről, ugyanis az értelmes emberek számára közhely: a Kádár Jánosok, Nyers Rezsők, Fekete Jánosok, Burgert Róbertek, Horváth Edék, Antal Lászlók, Demján Sándorok… „kommunista álnéven” mindent (sőt a „mindennél” olykor egy picivel többet is) megtettek azért, hogy Magyarországon meghonosodjék a „Dollár-reláció”. Én idesorolom az Angyal Ádámokat is. Közülük talán csak Demján nem volt párttag, egyébiránt teljesen mindegy, hogy volt-e, vagy sem.

Ungvári Tamás – Kósa legújabb benyögésére célozva – föltette a költőinek szánt kérdést Bánó tegnapi műsorában: „akkor mi most bunkók vagyunk?”.

A válaszom: igen. Pontosan olyanok vagytok (illetve mutatis mutandis vagytok olyanok), mint a Kósáék. És még akkor is, ha Ungvári őszintén hisz abban, hogy a komonisták bűnösök voltak (ez esetben a professzor úr sültbunkó), és akkor is, ha „csupán” propaganda szöveget nyomat a tévében: ez esetben sunyi-bunkó (mint amilyen például a miniszterelnök maga).

Ne legyen félreértés: a komonisták sem rokonaim, sem ismerőseim! Ellenben mindig szólni fogok, ha komonistázást hallok a tévében, ugyanis – mint már említettem – az lényegileg a zsidózással azonos. Orbánék szájából cinikusan-kódoltan (tusványosan), míg Ungváriék szájából a fonákján, szánalmasan neofita igyekezettel. (Makoveczék, Csurkáék telibe zsidóznak.)

Ezen a fórumon korábban lejegyeztem: Ungvári Tamásban kellemesen csalódtam, ugyanis arra számítottam a Fidesz választási győzelme után, hogy ő is habzó szájjal vicsorog majd a kormányra, a Jobbikra, vagyishogy azt teszi nagyjából, amit Bayerék műveltek nyolc éven keresztül. Nem így történt. Illetve lényegileg így történik, vagyis Ungvári nem a kormányra, nem a neonácikra hörög (egyébként helyesen), hanem a neonácikkal együtt hörög. A neonácikkal versenyt hörög. A komonistákra.

Ezért immár csak ismételni tudom: Ungvári Tamás professzornál nagyobb bunkó alig-alig mozog a mai magyar közéletben. Esetleg a tiszántúli polgármesterek között akad egy-kettő, illetve olyan 10 vagy 20 %-nyi, ez még nem dőlt el egészen.

helyesen: (öt-öt szakaszban)...

                             Mit mesélt Fejtő Ferenc?

Garai László (de legyünk méltányosak, mondjuk így: Garai szövege) szerint az antikommunista Csurka hiába hivatkozik József Attila versére, híres jelzős szerkezetére, azt ugyanis a „Rákosi-korszak fénykorában” már legitimálták mint kommunista szintagmát, méghozzá örök időkre.

Tegyük a szívünkre (pontosabban: Garai szívére) a kezünket: helyesebb (s tán’ ízlésesebb) volna a „legkeményebb Rákosi-időkről” (nem pedig a „korszak fénykoráról”) beszélni, ami persze az állítás tartalmán nem változtatna, ugyanis logikus Garai László utalása. József Attila nem tabu, ti. valójában nem létezik József Attila összes (csak összegyűjtött), vagyis a költőzsenit minden további nélkül cenzúrázták (amennyiben szükségesnek tartották), illetve cenzúrázzák a mai napig! Tehát voltaképp igaza van Garai Lászlónak, mégis azt mondom, nem pusztán bizarr Rákosiék emlegetése, hanem szükségtelen is.

Ideológiai-politikai nagyharcosként elég volna csak ennyit mondanunk: a „fasiszta kommunizmus” a „nemzeti szocializmus” megfelelője. Ha a szótagszámra is ügyelnénk, akkor „náci szocializmus”-ról beszélhetnénk, persze így is törik, nyeklik a sor ritmusa-dallama, vagyis a költő ezért ír „fasiszta kommunizmus”-t.

Ennyi. Amivel persze a versről nem mondtunk semmit, de legalább agyilag „lenyomtuk” a Csurka Istvánokat, Heller Ágneseket, Gerő Andrásokat, akik szerint már József Attila is belátta, hogy a kommunizmus a fasizmussal azonos.

Ha létezik (márpedig létezik) nemzeti szocializmus, s ami nem bizonyíték arra, hogy a szocializmus eo ipso náci volna (ezt egyébként a legvérmesebb Heller Ágnesek sem állítják), akkor teljesen logikus, hogy még a József Attila-i jelzőtől sem válik a kommunizmus szükségképpen fasizmussá. És amely logikailag hibátlan érvelés, igen ám, csakhogy a dolog lényegét tekintve: egy jókora semmi.

József Attila verse ennél sokkal mélyebb. Nem bonyolult a költemény, tökéletesen érthető, könnyen megérthető, miközben nem helleri-csurkai „mélységű”, vagyishogy nem sekélyes. Pontosan ahhoz van szükség zsenialitásra, hogy a költő mély gondolatot legyen képes világosan megfogalmazni. Egyébiránt a nyakatekertség általában nem más, mint valamely primitív banalitás álruhája. A lángelme a közhelyek Szküllái s a túlbonyolításra csábító mélység Kharübdiszei közt hajózik, méghozzá teljes biztonsággal. Az alábbiakban ezt próbálom bebizonyítani.

József Attila mélységesen tisztelte Csányi Vilmost, egyetértett a professzor úrral abban, hogy az ember más minőség az állathoz képest, s egyebek közt azért, mert képes az agresszióját kontrollálni, moderálni, míg az állat nem képes rá. Ugyanakkor József Attila (tárgyalt verse) szerint az ember alapvetően (tehát nem csak eredendően, hanem végső soron is) természeti lény. Miközben a költő nem tagadja, hogy az ember tudatosan szocializálódik, ezért a költemény egy érdekes paradoxont tartalmaz. József Attila azt állítja, hogy az ember elsősorban természeti és másodsorban társadalmi meghatározottságú, vagyis így inkább „állat”, mint „ember”, és mindezt egy olyan metaforával jelzi, mely szerint az ember a „legemberszerűbb” állattal, a részint talpnyaló, részint csahos kutyával (és nem a farkassal) azonos.

Petőfi is dönt a vitatott kérdésben, ám ő jobbára értékalapon teszi:

S gondunk ételre sincs.
Ha gazdánk jóllakék,
Marad még asztalán,
S mienk a maradék.

Illetve:

Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor…
De szabadok vagyunk!

Míg József Attila valójában nem tételez, hanem inkább megállapít: „a haramiák emberek; / a boszorkák – kofák, kasok. / (Csahos kutyák nem farkasok!)”.

Mármost, ha az emberek nem farkasok (sőt csahos kutyák), akkor minden, ami „specifikusan emberi” (értelem, eszme, társadalom stb.) elveszti tiszta (átlőtt oldalú toportyán) érvényét, mert a tisztaság Szophoklésznél is, Shakespeare-nél is, Petőfinél is és persze József Attilánál is a halállal, míg az élet a kutyaléttel azonos.

József Attila annyiban mélyebb (és nem bonyolultabb!) Petőfinél, hogy szerinte a kutyában, a „csahos kutyában” is van farkasvér, ragadozóvér:

Nézz a furfangos csecsemőre:
bömböl, hogy szánassa magát,
de míg mosolyog az emlőre,
növeszti körmét és fogát.

Egyébként ez az ambivalencia jellemzi az egész verset: az emberek – haramiák (és persze a haramiák: emberek), a boszorkák (értsd: művészek) kofák, kasok… A dolog lényege szerint tehát akár így, akár úgy alakul az élet, a „remény” végső soron a pénzzel azonosul. Márpedig a pénz (miként a kapitalizmus) szintén természeti jelenség. A pénzt csak a Heller Ágnesek tartják emberi ideának. Vagyis József Attila szerint a pénz mindent „relativizál” (mondom így, hogy azok is értsék, akik más szót már nemigen ismernek a magyar nyelvből), minden esetlegessé, kétségessé, sőt lényegileg érvénytelenné válik. Így a mese is nyilván.

A versben a „mese” nem mese. Illetve épp arról van szó, hogy a mese (a szó igaz értelmében véve) hitvány mesketévé foszlik: a mesélés dünnyögéssé válik, vagyishogy a mesének ma már nem lehet más témája, csak a pénz (mint meghatározó szervező erő). Minden eladó. Ami viszont a silánysággal, a hitványsággal azonos, vagyis – József Attila szerint – az ember teljesen sarokba van szorítva, ezért dünnyög kínjában csupán álmesét.

A mese nem azért igazság, mert ugye bármikor megtörténhet, hogy a farkas fölfalja a nagymamát is, a Piroskát is (ti. ez még csak a valóság), hanem annyiban igazság, amennyiben a farkas gyomrából kiszabadulni vágyó, igyekvő ember életét éppen a mese-remény teszi élhetővé. A pici gyermek is ezért kéri elalvás előtt: mesélj, s a felnőtt-gyermek is ezért írja egy másik versében néhány hónappal később:

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” –
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:

igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.

Igen, de a Garai László Csurka-kritikája által fölvetődött kérdés így szól: mi van akkor, ha a mese (a mesélés) csak dünnyögés? Méghozzá szükségképpen. És két okból: részint azért, mert mindent a fagyos-kék-vasú éj, a kékítővel „oldott” természet: a szelíden tekintő csillag-idegenség, a „szép embertelenség” determinál, részint azért, mert a „csecsemő” is „tudja”, érzi: végső soron természeti tünemény. Ezért „növeszti körmét és fogát”. Miközben persze „mosolyog az emlőre”. Tehát nem pusztán arról van szó, hogy semmi sem az, aminek látszik, hanem ennél súlyosabb a helyzet: semmi sem az, ami. Nem csak arról van szó, hogy az emberek haramiák (mert ettől még megváltódhatnának, megigazulhatnának), hanem az a helyzet, hogy a haramiák emberek. Az emberlét a haramialéttel, míg a haramialét az emberléttel azonos. Ettől persze még Csányi Vilmosnak is igaza lehet, ámde Marxnak is igaza van (József Attila szerint), ti. a két dimenzió nem ugyanaz. Egyszerűbben fogalmazva: a marxi, József Attila-i logika szerint a kapitalizmus (a pénzviszony) nem társadalmi ideál, hanem naturális jelenség, a kapitalizmus a „világhiány” sajátos leképeződése (vö. a Halász Gábornak írt levél szövegével).

Petőfinél sem jó az, ami kellemes, vagyis igazából nem az „ostor pattogása”, nem a fájdalom rossz (hiszen „ebcsont beforr”), hanem a „kutyaboldogság”. Ami József Attilánál disznóboldogság.

S harag multán urunk
Ismét magához int,
S mi nyaljuk boldogan
Kegyelmes lábait!

Petőfi két versben (öt szakaszban) mondja ki azt az ellentmondást, amelyet József Attila négy (illetve tulajdonképpen: egyetlen) sorban:

mivelhogy rend kell a világba,
a rend pedig arravaló,
hogy ne legyen a gyerek hiába
s ne legyen szabad, ami jó.

Petőfi is erről beszél: nyilván nem a kín, nem a szenvedés az, ami jó, miközben, ami jó (kellemes), nem azonos azzal, ami szabad. Mégpedig azért nem, mert nem is lehet azonos, s aminek megértése szintén a gyerekkorig nyúlik vissza; ha úgy tetszik: az emberiség gyermekkoráig. Madách ezt így fogalmazza meg:

AZ ÚR SZAVA
Megállj, megállj, egész földet neked
Adám, csak e két fát kerüld, kerüld,
Más szellem óvja csábgyümölcseit,
S halállal hal meg, aki élvezi. –
Amott piroslik a szőlőgerezd,
Ott enyhe árnyék kínál nyúgalommal,
Ragyogó délnek tikkasztó hevében.

ÁDÁM
Csodás parancs, de úgy látszik, komoly.

ÉVA
Mért szebb e két fa, mint más; vagy miért
Épp ez tilalmas?

ÁDÁM
                      Hát mért kék az ég,
Miért zöld a liget – elég, hogy úgy van. –
Kövessük a szót, jőj utánam, Éva.

„Elég, ha úgy van”. Csakhogy – mint kiderült – nincs egészen úgy. Sőt épp ellenkezőképpen van. A haramiák emberek, az emberek haramiák, a kommunizmus fasizmus, a fasizmus kommunizmus, a mese nem mese, illetve csak „mese”… semmi sem szabad, ami jó, semmi sem igaz, ami szabad.

Persze mindez nem azt jelenti, hogy a Csurka Istvánoknak ne volna szabad és ne volna jó lenyúlni huszonnyolcmillió forint alkotói előleget, a Heller Ágnesnek ne volna szabad és ne volna jó lenyúlni nem tudom, hány százmillió forintos pályázati díjat, ez mind nagyon jó dolog, szabad, megengedett (csupán választást kell nyerni hozzá), s persze ez a dicső emberi boldogság, miként a disznó is szabadon és boldogan röffen a puha langy tócsában.

Tehát: a Világosítsd föl! című versben is az ember és a „világegész” viszonya jelenik meg, s melynek leírásához (megértéséhez) csak „jóljön” annak ismerete, hogy a világ „korunkban a kapitalizmus fogalmával teszi értelmessé önnön sivár állapotát”. És persze a kommunizmus fogalmával. És persze a fasizmus fogalmával. A sivárság külső állapota a mesétlenség (a „dünnyögött mesék”) belső ürességével azonos.

Míg Garai László szerint: „E sorok… nem a fasiszta kommunizmusról szólnak, hanem a fasiszta kommunizmus meséjéről. Ki meséli ezt a mesét? Hiszen éppen ez a trükkje az inkriminált szókapcsolat megjelenésének. Csurka István talán emlékszik, hogy Rákosiék éppúgy utálták a polgári liberalizmust, mint ő most, márpedig a versnek ezt a megjelent változatát úgy is lehet értelmezni, hogy József Attila polgári liberális barátaira – Ignotus Pálra, Fejtő Ferencre – érti, hogy ezek találták ki ezt a mesét, csak hogy megrágalmazzák a kommunizmust”.

Lehet így „értelmezni”, ám aminek semmi értelme. És már csak azért sem, mert nem értelmezni kell a verset, hanem érteni (horribile dictu), értelmezésre bárki képes. Próbáld meg bizonyítani azt, amire „tippelsz”, amit „értelmezel”!

Garai „értelmezése” szerint a rágalmazás: mese. Noha senki nem tiltja a neves pszichológusnak, hogy elolvassa, s esetleg értse is például a Thomas Mann üdvözlését: „igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj… Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen”.

A mesének tehát nem a rágalom, hanem az örömszerzés (a túléléshez szükséges reménytartás) a lényege. Paradoxmód még a „dünnyögött” mesének is. József Attila versében a mese szó nem kitalált történet, koholmány, még kevésbé rágalom, hanem életelixír. A „dünnyögj” ige azt jelenti, hogy a természet, a természeti jelenségek kiszolgáltatottjaiként képtelenek vagyunk igazi mesék alkotására, elmondására, meghallgatására, csak a dünnyögéshez van lelki, szellemi erőnk.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
és dünnyögnek a csillagok.

Garai László szellemesen állapítja meg (Csurkával vitázva), hogy József Attila szerint az ember végső soron buzi. Mivelhogy szó szerint ezt írja a költő (az imént idézett versének elején): „Az ember végül homokos”.

Igen ám, csakhogy Garai pontosan az általa kárhoztatott hibába esik, azzal a „különbséggel”, hogy ő nem két szót ragad ki a szövegből (mint Csurka), hanem hármat („a fasiszta kommunizmus meséjéről”), miközben ugyebár Fejtőék „rágalmairól” „tippel”-get, spekulálgat, szerinte Ignotus Pálék „találták ki ezt a mesét, csak hogy megrágalmazzák a kommunizmust”.

Ha József Attila pejoratív értelemben használná a „mese” szót, akkor – Fejtőékre „célozván” – így fogalmazna: dünnyögj egy új mesét, tőkés liberalizmusét. Ugyanis így volna értelme (annak, amit Garai állít); a „régi mese” a kommunizmus (amely sztálinizmusba fulladt), helyette jön most az „új mese”: a polgári liberalizmusé, ez a non plus ultra, ma úgy mondják: a „történelem vége”.

Így volna logikus. De – kérdem én – mi köze mindehhez a „fasiszta kommunizmusnak” (mint bármilyen értelemben vett mesének)?

József Attilánál a mese fogalma nem pejoratív, nem valótlanságot jelent, hanem épp ellenkezőleg: a mese a valóságon is túlmutató igazság megjelenése, megjelenítési formája. Egyáltalán nem véletlen, hogy a mesével kezdi és a mesével zárja (keretezi) azt versét, amelynek közismert sora így hangzik: „az igazat mondd [meséld], ne csak a valódit”. Ráadásul, miként a Világosítsd föl! című költeményben, itt is egy tragikus képtelenség, katartikus lehetetlenség olvasható:

Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.

Ez éppoly meseszerű képtelenség (ti. hogy józanésszel bármi örömét lelhetné az ember érthetetlen német szövegelés hallgatásában), mint a „fasiszta kommunizmus”, csakhogy a világ pontosan efféle képtelenségekből áll össze. A haramiák: emberek. Tegyük hozzá: ennek megállapítása több mint egy fontos érték tételezése. József Attila nem azt mondja, hogy a haramiák is emberek (ezt Jézus állítja), továbbá nem pusztán arról a mizantróp közhelyről van szó, hogy az emberek haramiák, hanem ennél sokkal kétségbeejtőbb a helyzet: a haramiák = emberek. Innen érthető, hogy a furfangos csecsemő miként képes egyszerre mosolyogni és növeszteni „a körmét és fogát”.

József Attila szerint „a műalkotás bontatlan egész, valóságos egység”. Ha pedig így van (márpedig így van!), akkor tökmindegy, hogy két szót vagy három szót cibálunk ki az „egészből”, ti. akár így, akár úgy történt, a végeredmény az, hogy megbontottuk, s ezáltal meghamisítottuk a „műegészt”.

Nem tagadom, könnyen elképzelhető, hogy Fejtőék valóban rágalmazták a kommunizmust (ma is ezt teszik), könnyen elképzelhető, hogy József Attilában megtapadt ez a „rágalom” (valamiként), sőt még az is elképzelhető (bár ez teljességgel elképzelhetetlen József Attila esetében, de tételezzük föl: megtörtént), a költő „fene”-mód „gondolta” alkotás közben, hogy Ignotus Pál is rühelli már a kommunizmust (a moszkvai perekkel azonosítja), tételezzük föl, noha Ignotus Pál tagja lett a Magyar Dolgozók Pártjának (sőt részese-szenvedője is egy „moszkvai” pernek), de tegyük föl, ő volt József Attila egyik szellemi múzsája! Ám a vers (mint olyan) akkor sem erről szól, és már csak azért sem, mert a Világosítsd föl! is „íratott”. Nem a költő alkotta lényegileg (s ezt legalább József Attilának érdemes volna elhinnünk). „Nem szükséges, hogy én irjak verset, de ugylátszik, szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye”.

Akkor is meggörbül a világ gyémánttengelye (a kommunizmus fasizmussá, a fasizmus kommunizmussá ferdül, csorbul…), ha elolvasunk egy verset, majd nem azt igyekszünk megtudni, megérteni, hogy mi áll a költeményben, hanem azt, hogy mire gondolhatott a költő alkotás előtt a barátaival vitázva. És ez még akkor is így van, ha talán József Attila az egyetlen alkotó, aki biztosan érti a saját verseit, szövegeit.

„Az anyag végtelen, határtalan. És noha minden egyes dologban rábukkanunk a lélekre, a dolgok egyetemének lelke mégis elsikkad előlünk. Hiszen a dolgok egyetemét nem szemlélhetjük közvetlenül, mint teszem azt, egy cseresznyefát, hanem legföljebb elmélkedhetünk róla. A szellem igy bele is veszne az anyag végtelenségébe, ha egyáltalában beletörődnék abba, hogy kivüle is legyen valami, ami határtalan. Ez az elme számára őrület volna, a képzelet számára képtelenség, a lélek számára – ne tessék mosolyogni – világhiány. De éppen emiatt az ész addig serénykedett, mignem fölfedezte az arisztoteleszi „végtelen regresszus lehetetlenségének” elvét. A képzelet addig csapongott kép után a képtelenségben, mig meg nem teremtette a mithoszokat. A lélek pedig e legnagyobb szükség okából átlényegül ihletté, amely a szemlélhetetlen világegész helyébe szemlélhető müegészet alkot. Müalkotáson kivül egészet soha nem szemlélünk”.

József Attilának nem csak egy-egy verse, hanem a teljes költészete (beleértve a „tanulányait” is) műegész, bontatlan egész. Vagyis aki nem ismeri, nem érti, aki nem úgy szemléli József Attilát, „mint teszem azt, egy cseresznyefát”, az a költészetének részleteit sem érti, tippeljen bármi elképzelhetőt a mocskos komonizmusról, vagy éppen Fejtő Ferencről (ebben a vonatkozásban mindegy). Ceterum censeo: senki nem érti József Attilát, Németh Andortól Szabolcsin, Tverdotán át Valachi Annáig – senki, egyik infantilisan „kritikus” rajongója sem! Erről százszorosan meggyőződtem.

Sőt Tverdotáék (olykor) még gyalázzák is a költőt, viszolyognak tőle: a Babits-pamflet „eme részleteit ma is csak viszolygással lehet olvasni”. Noha a kritikusnak nem az (volna) a dolga, hogy viszolyogjon (vagy éppen verdesse rajongó valagát a földhöz majom-örömében), hanem az (volna) a dolga, hogy értse, amit olvas. Márpedig csak akkor van erre esélye, ha a „mű” egészét, vagyis nem csupán valamely pamflet (vers stb.) „eme részleteit”, hanem a József Attila-i életmű totalitását szemléli (s érti), mint teszem azt, egy cseresznyefát. És akkor a „viszolyogtató eme részletek” is értelmet nyerhetnek. „Csupán” intellektuális alázatra van hozzá szükség, nem hájas pökhendiségre.

A teljes igazság kedvéért jegyezzük meg: Garai László nem gyalázza, nem mocskolja, nem „csuklóztatja”, nem oktatgatja József Attilát. Legalábbis nem tudok róla. Ami viszont éppen elég ahhoz, hogy kijelentsem: lám, lehet valaki doktor-professzor gyermekded, gőgicsélő gőgösködés nélkül is, lehet valaki tudós akadémikus anélkül is, hogy okosabbnak, fölvilágosultabbnak, nagyobb művésznek képzelje magát egy nyilvánvaló zseninél.

jav.: az ítélet készen állt...

Gyurica úr válasz | 2011.10.14 12:04:47 © (71)

Szabolcsi doktor írja: „Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét – ma [ti. 1998-ban] úgy látom, hogy [József Attila] a moszkvai perekre céloz, s valóban a bolsevizmusról szól, még akkor is, ha a »mese« minősítéssel némileg relativizálja az állítást”.

©

Miként lehetséges, hogy valaki ugyanazt a szöveget tagnap így látja, ma pedig úgy látja?

Két oka lehet. Az egyik elméleti indok: időközben az irodalomtörténész olyan ismeret birtokába jutott, amellyel „tegnap” még nem rendelkezett, ezért módosult a „látása”, ítélete, s ami elméletileg lehetséges, gyakorlatilag viszont ki van zárva, mégpedig két okból. (1) Műalkotásról van szó, vagyis messze nem az a döntő, hogy a költő mire „gondol”, mire „céloz” (vö. Arany: „gondolta a fene”, ezüst: „célozta” a frász), hanem viszont: minden költeményben az van, ami a költeményben van. Méghozzá függetlenül attól, hogy a költő mire gondolt; arra gondolt-e, amire mi gondolunk, vagy inkább nem arra gondolt; egyáltalán, gondolt-e valamire a művész alkotás közben. Tehát: „csupán” a verset kell értenünk, és akkor mindent értünk! (2) Szabolcsi professzor nem állíthatja, legalábbis a komolytalanná válás ódiuma nélkül, hogy ő a rendszerváltás előtt, oh jaj, még nem „láthatta” a „moszkvai pereket”, nem ismerhette a bolsevizmust. Ugyanis tudhatott róluk. Mindenki tudott a moszkvai perekről, sőt még a „bolsevizmusról” is. Esetleg nem volt szabad leírni mindent, amire az irodalomtörténész gondolt, ám akkor erről kéne beszélni a szólásszabadságban: ki tiltotta meg Szabolcsi Miklósnak a közlést, hogyan tiltották meg és így tovább. Aminek híján viszont Szabolcsi egyszerűen szánalmassá válik, hiszen maga vallja meg: mindig azt „látja”, arra „gondol” (verselemzés, műelemzés közben), amire az aktuális gazdái őt gondolni engedik.

Garai László is téved, de ő legalább tisztességes: esztétikai, művészetbölcseleti álláspontja, véleménye nem változott meg a rendszerváltás dicső purgatóriumában. Garai Csurkával vitázik (egyem a gusztusát), Csurka szerint ugyanis az „elvtársak” anno (1936-ban, a Népszavánál) „kihúzták” József Attila verséből a „fasiszta kommunizmusra” vonatkozó sort. Garai így érvel: „Mármost ha Csurka István publicisztikai szaktudásánál fogva alkalmazta volna a trükköt, hogy utánanézzen ennek a dolognak, akkor a magyar szépírásra vonatkozó szaktudásánál fogva azt is tudta volna, hogy hol nézzen utána. S akkor József Attila összes verseinek az Akadémiai Kiadónál 1984-ben megjelent kritikai kiadásából, egyebek között a közzétevő Stoll Béla jegyzeteiből megállapíthatta volna, hogy ugyan a Népszavában valóban nem jelent meg József Attila versének kérdéses sora, de a többi huszonhárom sora sem: vagy azért, mert azt is kihúzták, vagy pedig azért, mert szerzője a verset le sem adta ennél a lapnál; viszont József Attila saját folyóiratában, a Szép Szóban (1936 októberében) megjelent a vers, majd két hónappal később a Nagyon fáj című kötetben ugyancsak; s nemcsak ezen megjelenések alkalmából, de a Rákosi-korszak fénykorában, 1952-ben, továbbá reneszánszakor, 1955-ben, a Waldapfel József és Szabolcsi Miklós által sajtó alá rendezett Összes Művek első, illetve javított és bővített második kiadásának II. kötetében is ott áll a közölt szövegben az inkriminált két sor: »Talán dünnyögj egy új mesét / Fasiszta kommunizmusét«.
S ez baj, mert akkor vagy a Rákosi-korszak nem olyan volt, amilyennek Csurka hiszi (ha egyszer ki lehetett benne nyomtatni ezeket a sorokat), vagy e sorok nem olyanok (ha egyszer ki lehetett őket nyomtatni a Rákosi-korszakban).
Én magam ez utóbbira tippelek. E sorok ugyanis nem a fasiszta kommunizmusról szólnak, hanem a fasiszta kommunizmus meséjéről [Garai kiemelése – Gy. úr].
Ki meséli ezt a mesét? Hiszen éppen ez a trükkje az inkriminált szókapcsolat megjelenésének. Csurka István talán emlékszik, hogy Rákosiék éppúgy utálták a polgári liberalizmust, mint ő most, márpedig a versnek ezt a megjelent változatát úgy is lehet értelmezni, hogy József Attila polgári liberális barátaira – Ignotus Pálra, Fejtő Ferencre – érti, hogy ezek találták ki ezt a mesét, csak hogy megrágalmazzák a kommunizmust”.

Ez is tipp (Garai: „én magam ez utóbbira tippelek”), de legalább konzekvens tipp. Míg persze Szabolcsi is tippel (hol, erre, hol arra, ahogy épp a hatalom diktálja), majd József Attilára keni ennen morális, pszichés mocskát: Szabolcsi szerint a két sor „a bolsevizmusról szól, még akkor is, ha a »mese« minősítéssel [a költő] némileg relativizálja az állítást”.

Hogyan lehet „némileg” relativizálni? Ez volna a relativizálás relativizálása? Jó, de akkor mért’ ne gágogna a lúd még kövérebben, miért nem viszonylag némileg relativizál a költő? Továbbá: ha József Attila „relativizálja” önnön „állítását”, akkor milyen alapon tulajdonítunk a szövegnek abszolút érvényt („valóban a bolsevizmusról szól”)? Továbbá: honnan tudjuk, hogy a költő relativizál (és nem éppen abszolutizál) „a »mese« minősítéssel”? Honnan tudható, hogy nem Garainak van igaza: a versben a „mese” a valós tárgy, vagyis polgári liberális maszlag a „fasiszta kommunizmus” minősítés?

A „relativizálás” új keletű kifejezés (ige, főnév, igei főnév…), szinte mindenki használja, miközben senki nem tudja, mit jelent, és már csak azért sem, mert ez a szó nem jelent semmit. A tagadásnak, bagatellizálásnak idétlen szinonimája. Általában a „holokausztra”-ra vonatkoztatják, s azért nem mondom, hogy kizárólag, mert lám, Szabolcsi szerint „a »mese« minősítéssel” is lehet relativizálni.

Na most, ha a költő valóban a „moszkvai perekre célozna”, akkor állításának ez volna a tartalma értelemszerűen: talán dünnyögj egy új mesét, a koncepciós perekét. Ámde nyilván nem ezt állítja a költő, merthogy ez baromság, ti. itt nem a „mese” szó „relativizál”, hanem a „mese” fogalma van „relativizálva”: értelmetlenné téve. Miért kéne konstruált politikai perekről mesét dünnyögni? Papa, mesélj valami szépet, mesélj a moszkvai kivégzésekről! Hát persze…

Szabolcsi a (valószínűleg általa is kárhoztatott) „holokauszt-relativizálás” mintájára a bolsevizmust „relativizálja”: József Attila „a moszkvai perekre céloz, s valóban a bolsevizmusról szól”.

Javaslom, tekintsünk el attól, hogy Szabolcsi mondata így kezdődik: „ma úgy látom”, majd így folytatódik: „valóban a bolsevizmusról szól”; vagyishogy a professzor a saját meglátásával igazolja, bizonyítja saját meglátását: attól van úgy „valóban”, hogy ő „ma” úgy „látja”; mondom, ettől tekintsünk el, mert ennél – nagy valószínűséggel – már nincs lejjebb! Illetve van: Szabolcsi szerint azért fasiszta a József Attila-i kommunizmus, mert a kommunizmus azonos a bolsevizmussal, a bolsevizmus pedig azonos a moszkvai perekkel. Erre „céloz” a költő. Igen, csakhogy Szabolcsi okfejtése hamisítatlanul csurkai, Wittner Mária-i színvonal, illetve Schmidt Mária-i, Gerő András-i pengefal-nívó. ATV-nívó. Az ATV-ben szokás kioktatni a „kommunistázókat”, egyszersmind – egyazon lélegzettel – kommunistázni is. Nem egészen idetartozik, mégis megjegyzem, szerintem teljesen nyilvánvaló: Hack Péteréknek csak azért fáj (olykor) a „kommunistázás”, merthogy az főként rájuk vonatkozik: „bibsi, „bolsi”, „libsi” – egyazon férges lelki tőről fakadó három nyelvi lelemény, s amelyet maga Gerő András fejlesztett tökélyre, méghozzá az ATV-ben: „nemzeti bolsik”. Így minősítette a Jobbikot. Amely stigmára Bánó András ugyanúgy vigyorog (és hogy miért vigyorog folyton? – még mindig nem tudom), miként Hack Péter szentenciájára is, mely szerint „nem szabad bolsizni”. Hát igen, amíg ember él a Földön, lesz lihegő, vigyori hipokrízis, lesz csipás, nyáladzó szemforgatás.

Kezdjük azzal, hogy a sztálini rezsim éppen azért nem azonos a bolsevizmussal, mert a „moszkvai perek” a bolsevikok fizikai kiirtását szolgálták. Ez történelmi tény. A bolsevizmus elvi-eszmei negligálása (de legalábbis időleges zárójelbetétele, jegelése) Lenin nevéhez köthető (A terményadóról stb.), míg a minden ízében antibolsevista sztálinizmus nem csak Trockijt likvidálta, hanem szinte a teljes bolsevik gárdát. Béládi László és Krausz Tamás kutatásaiból kiderül: a „moszkvai perek” során a húsz legnevesebb bolsevik forradalmár közül tizenhármat ítéltek el és végeztek ki.

Hogy ez „történészi kukacoskodás”? Az. Viszont Szabolcsi Miklós literátorként irodalomtörténetet ír (nem mellesleg József Attiláról), vagyishogy azt azért már nagyon rühellném, ha Szabolcsi személyében a Csurka Istvánok, Heller Ágnesek, Schmidt Máriák, Gerő Andrások és más egyéb korlátolt neofiták (mondjuk ki a szót: hernyójellemek) szellemisége büdösödne át az irodalomtörténetbe is. Szabad legyen lényegi morális különbséget fölfedeznem a Heller Ágnesek, Vajda Mihályok, Almási Miklósok, illetve a Moldova Györgyök, Hermann Istvánok, Szerdahelyi Szabolcsok között (ez utóbbiak javára), míg Szabolcsit egyszerűen nem tudom hová tenni (illetve erősen gyanítom, hogy azért mégiscsak tudom).

Többen állítják: nem a kommunizmus a fasizmus, hanem a sztálinizmus (Szabolcsi is valahol itt maszatol a maga nyüves bolsizásával, moszkvai perezésével), ám ez is tévedés. Akkor volna igaz az állítás, ha mondjuk Ormos Mária (vagy bárki) csak egyetlen koncepciós pert föl tudna mutatni a fasizmus történetéből. De nem tud. Mert nincs ilyen. Koncepciós (inkvizíciós) perek voltak a középkorban, voltak a sztálinizmus idején, a fasizmust viszont nem jellemezték. Ha a lipcsei-per klasszikusan koncepciós lett volna (valójában „tonhal” volt, határeset), akkor Dimitrovot elítélik, és lazán kinyírják.

A fasizmusnak a geneziséből, lényegéből fakad, hogy nem „dekadens polgári zsidó plutokrata jogászi csűrés-csavarással” rendezi a problémát, hanem kendőzetlenül, izomból: utcai erődemonstrációkkal, rohamosztagokkal, squadrákkal, SA-val, SS-szel, „megtorló expedícióikkal” (kristályéjszaka, hosszú kések éjszakája), politikai merényletekkel. Sőt még a bolsevizmus is inkább hasonlít a fasizmushoz, mint a sztálinizmus. A legenda szerint (s azért mondok legendát, mert lehet, hogy olvastam, de már nem emlékszem, hol) Lenin nem a jogállamiságra, hanem a nép, a munkásság „természetes igazságérzetére” hivatkozik, amikor forradalmi igazságszolgáltatásról beszél. Ezzel szemben a sztálinizmus sem nem polgári jogállam, sem nem szovjet rendszer, hanem a kettőnek egy sajátosan hipokrita keveréke. A „moszkvai perekben” volt is jog, meg nem is, volt ügyész, védő, bíró, tárgyalás, miközben mint tudjuk: az ítéletet készen állt már a jogi procedúra megkezdése előtt. Míg a fasizmusban a nyomozó, az ügyész, a védő, a bíró, a végrehajtó maga a rohamosztag. A fasizmus a dekadens polgári jogállam totális eltörlésére törekszik. Ezzel szemben Sztálinék „visszavették” a jogállamiság szertartásrendjét, vagyis a sztálini rendszer részint antifasiszta, részint antibolsevista rezsim. (Azért nem mondom, hogy antikommunista is, mert a kommunizmus szó történelemfilozófiailag nem jelent semmit.) A sztálinizmusban a szovjet szisztéma éppúgy patyomkin jelenség, miként a jogállamiság is az. Tanácselnököt éppúgy nem hívtak vissza (noha a szovjetdemokráciának elvileg ez lett volna a lényege), mint ahogy a politikai perek is konstruáltak voltak. Amíg a fasizmus – alaptermészete szerint – nyílt rémuralom, addig a sztálinizmusban a terror jogilag „legitimált” állami monopólium, vagyis a sztálini rezsimekben utcai (fasiszta) erőszak nincs, az teljes mértékben kriminalizált, hatóságilag üldözött.

Rajk polgári-büntető-peres eljárás során liturgikusan vallott magára (is), míg az ettől lényegileg eltérő fasiszta „rajkok” fasiszta „pereit” jól jellemzi a Mephistóból ismert történet: Hans Miklasszal egyáltalán nem cicóztak, kivitték az erdőbe és puff… Náluk volt a slukker. Ennyi.

József Attila így fogalmaz:

Világosítsd föl gyermeked:
a haramiák emberek;
a boszorkák – kofák, kasok.
(Csahos kutyák nem farkasok!)
       Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,
       de mind-mind pénzre vált reményt;
       ki szenet árul, ki szerelmet,
       ki pedig ilyen költeményt.

És vígasztald meg, ha vigasz
a gyermeknek, hogy így igaz.
Talán dünnyögj egy új mesét,
fasiszta kommunizmusét –
       mivelhogy rend kell a világba,
       a rend pedig arravaló,
       hogy ne legyen a gyerek hiába
       s ne legyen szabad, ami jó.

S ha száját tátja a gyerek
és fölnéz rád, vagy pityereg –
ne dőlj be néki, el ne hidd,
hogy elkábítják elveid!
       Nézz a furfangos csecsemőre:
       bömböl, hogy szánassa magát,
       de míg mosolyog az emlőre,
       növeszti körmét és fogát.

Hogy mit jelent (a vers szövegösszefüggésében) a „fasiszta kommunizmus”, hogy Garai Lászlónak miért nincs igaza? Erről dünnyögök legközelebb egy új mesét.

Helyesen: azzal, aki nem talál kifogásolnivalót a honi neonácizmus létében, nincs konszenzus.

                    Nem tiltakozom Tarlós döntése ellen

„Talán ebben a konkrét [Új Színház-] ügyben lehetne valami konszenzusra is jutni, ha nem is együttes tiltakozásra, de külön-külön és így együtt” – írja Esterházy Péter az Élet és Irodalomban.

Na most, anélkül, hogy szerény szerénytelenségemet tényezőnek tekinteném: nem tekintem annak. Paradigmának viszont igen, továbbá: figyelmeztető jelnek! Vagyis, mint ibolyaszerény paradigma mondom: nincs konszenzus! Esterházyékkal semmiképpen. Velük sem. Esterházy a mucsaizó TGM-mel, a bőgátyázó Landeszmannal egyazon akolban béget (olykor vicsorint is hozzá picinkét, egy sejtelmesen ironikusat), plusz Parti Nagy Lajos, aki szintén az ÉS október 14-ei számában gúnyolódik a mucsai beszédűeken, szimplán, üresen gunnyorozóskodik (hogy átvegyem a stílusát), miközben semmi érdemlegeset nem mond (persze, ha akarna, se tudna), szegény Heller Ágnes legalább erőlködött valamelyet, hogy eredeti legyen.

Ez egy ilyen mérkőzés: Nappali hold (1:0), elitfilozófusi mucsaizás (1:1), náci alapvetés (2:1), bőgatya-barackozás (2:2), hordó-zsidózás (2:3), szónok-hordózás (3:3), kereszténygyilkolás (3:4), módosító-cukorkázott zászlóégetés, szakállasbácsizás (4:4), tusványosi genetikailagozás (5:4), népszavai genetikusságosozás (5:5), Tarlós kapáslövése egy ismeretlen szélső beadásából (6:5), Parti Nagy glosszája (6:6)… tisztára vízilabda-eredmény. És nagyjából így megy az idők végezetéig; én pedig megkérdem: az épeszű, jóérzésű embernek vajon mi köze volna hozzá?

Ez az egyik, ami miatt Esterházyval nincs konszenzus. Míg a másik az alábbi (helleri ihletettségű) mondat: „Amúgy semmi kifogásolnivalót nem találok abban, ha egy honfitársam nyilas vagy inkább újnyilas vagy neonáci vagy efféle, hisz nincsen olyan európai ország, ahol ne lennének ilyenek, és mi Európa vagyunk”.

Jó, nékem viszont szabad legyen a neonyilasságban akkor is „kifogásolnivalót” találnom, ha egyébként Esterházy maga „relativizálja” barom mondatát, közli később: „a viszolygás alapvető (minimális) hazafias kötelesség”.

Egyáltalán nem mindegy, hogy mely európai országban milyen (mérvű, jellegű) respektet élveznek a neonácik. Magyarán: én keményen leszarom Európát! Nem Európához mérem az ítéleteimet. Hanem példának okáért a József Attila-i egyetemes humanizmus maximáihoz. Horribile dictu. Ha azt mondjuk, ne legyünk má’ mucsaiak, akkor „Európa” se legyen a provinciánk! A provincializmus határa nem Európánál húzódik, vagyis Esterházy euromucsai ebben az értelemben, és itt nagyon a mucsain van a hangsúly. Sőt! Ha Dániában is miniszterelnöki szinten fogalmazódna meg a politikai antiszemitizmus (mint pl. Tusnádfürdőn), én akkor is találnék kifogásolnivalót (mi több: kivetnivalót!) a neonyilasságban.

Tehát: azzal, aki nem talál kifogásolnivalót a neonácizmusban, nincs konszenzus. Elsősorban eszmeileg nincs.

Egyébként pedig: egyáltalán nincs. Esetleg akkor lehetne róla szó, ha Esterházy Péter megtanulná, mi a különbség a „kifogásolnivaló” és az „érthetetlen” kifejezések között. Ha netán így fogalmazna: „semmi érthetetlent, meghökkentőt, megfoghatatlant, megmagyarázhatatlant, elképesztőt, megdöbbentőt (vs. drámait, megrázót, megrendítőt, elkeserítőt, lesújtót, kétségbeejtőt…) nem találok abban, ha egy honfitársam nyilas vagy inkább újnyilas vagy neonáci vagy efféle…”.

(Netán meg lehetne tanulni fogalmazni – nem szégyen az!)

Már, hogy a levegőt bokszolom? Mert Esterházy nem is velem óhajt „együttesen tiltakozni”? Hát ez az! Erről beszélek: ez az ő bajnokságuk. Az Esterházy Péterek, Döbrentei Kornélok privát öklözése. És pontosan ezért nem fog az „ügy” megoldódni soha. Jól látható: most sincs elemi erejű nyomás Tarlóson, Csurkáékkal szemben, mégpedig azért, mert az ember nem akar Esterházyék oldalára sodródni. Márpedig nem tehet egyebet az ember, vagy „csatlakozik”, odasodródik, vagy hallgat; s ezt a tényt maga Esterházy mondja ki, persze tipikus eszterházisággal: „lehetne valami konszenzusra is jutni, ha nem is együttes tiltakozásra, de külön-külön és így együtt”.

Magyarán: nincs kiút. Tudniillik a „külön-külön” is velük van: „így együtt”. Mert hogyan másként? Netán Esterházy maga volna „együtt”, az ő szuverén „ujjgyakorlatával” az Élet és Irodalomban? Parti Nagy Lajossal?

Furcsállanám, ha még mindig nem tudnák: immár évtizedek óta „külön” vannak ők „így együtt”. Kizárólag az ellenségeiknek kellenek. Ám azoknak nagyon.

Nyilván lesznek tiltakozók, akik „elhatárolódnak” Csurkáéktól is, Esterházyéktól is; igen, csakhogy ez infantilis játék. Vagyis az igazi „paradigmák” (az obligát „belgák”) inkább beleszarnak az egészbe. Lesz „hátország”? Legyen! Szerintem már senki „belga” nem veszi a szívére, hogy az Esterházyk nyüszítenek, a Parti Nagy Lajosok gúnyolódnak ezerrel. Ódon mucsai módon. Megint. Folyamatosan. Hát csak csinálják! A színházasdit is, a mucsaizósdit is, közben kívánják egymás „együttes tiltakozását”, „elhatárolódását”! Nem vicces? Esterházy erőteljesen forszírozza, hogy azok tiltakozzanak most vele „így együtt”, akik nemrég határozottan álltak ki vitéz alcsúti-felcsúti-tusványosi Orbán Viktor mellett, miniszterelnökké emelték, mégpedig úgy, hogy „valami okból” simán elsiklottak Orbán nyílt politikai antiszemitizmusa, politikai „csurkizmusa” fölött! Hanem majd most. Most aztán legyen konszenzus!

Hát hogyne!

Füttyögés az erdőben.

Kilépve immár a társadalmi-paradigmaszerepből, közlöm: Parti Nagy Lajos egy esztendővel fiatalabb, Esterházy két évvel öregebb nálam, tehát „átlagban” ők az idősebbek, mégis engedtessék meg részemről feléjük egy csöppnyi kioktatás. Stiláris vonatkozásban.

Kérem, lehet gúnyolódni. Magam is kedvtelve gyakorlom az iróniát, a szarkazmust. Viszont. A puszta (sokszor kifejezetten prosztó) gúnyolódás (mint pl. Parti Nagyé) csak rossz vért szülhet, de ha nem, akkor is illenék tudomásul venni: vagy gúnyolódom (ha kell, ha nem), vagy mások (a kigúnyoltak) szolidaritására, konszenzus-készségére, „együttes tiltakozására” apellálok. A kettő együtt nem megy! Ma legyalázom, kigúnyolom (ráadásul en bloc gúnyolva, gyalázva gyakorlatilag mindenkit, miként azt TGM, Landeszman, Kertész, Parti Nagy teszi), holnap pedig rinyálok: „lehetne valami konszenzusra is jutni”.

Lehetne. De nem lehet!

Énvelem pedig (vissza a paradigmaszerepbe!) már csak azért sem, mert Esterházy valójában nem mond semmit, illetve amit mond, dögletes közhely: vannak európai normák. Esterházy annyiban „különbözik” a többi unalmas tökfejtől, hogy ő általában eszterházisra veszi a figurát: „nincsen olyan európai ország, ahol ne lennének ilyenek, és mi Európa vagyunk”.

Ugye?! Nem „Európában”, hanem: „Európa”. Ennyi. Ettől „nem közhelyes” Esterházy, ettől hidalnak le előtte az idióta sznobok. Európa vagyunk.

Jó, legyünk Európa, amire viszont én akkor sem mondhatok mást: az „Európa vagyunk”-tól történhet nagy lehasalás a Nagy Esterházy-stílus előtt, konszenzus viszont nincs. És ezekkel nem is lesz (szerény megítélésem szerint).

jav.: a szextől a szeretetig...

                   Jól csak a szívével nem lát az ember

Nem vagyok Száraz Györgynek sem rokona, sem ismerőse, még kevésbé vagyok apologétája, s hogy ehhez kétség ne férjen, szúrós kritikai megjegyzéssel kezdem. Később csak dicsérni fogom az írót (vagyishogy már ezért megérte néki élni, írni, alkotni).

Száraz György szerint „a magyar zsidóság a generációk váltása során beilleszkedett ebbe a [magyar] világba, megtalálta helyét, hozzánőtt a tájhoz, melyet immár szülőföldjének tudott és vallott. S erről még délibábos, idealista teóriák is akadnak. »Ez a föld... – írja a kantiánus filozófus, Alexander Bernát a Huszadik Század 1917-es körkérdésére – predesztináltnak látszik a két néplélek hatalmas és nagyot szülő egyesülésére...« Babits pedig így ír a Halálfiai-ban: »A két ősi fajta ivadéka, a zsidó és a magyar, lelkesedve, csillogó szemekkel fog kezet, a jövő és a kultúra nevében.«

Véletlenek persze nincsenek: Babits legkedvesebb tanára Alexander Bernát volt a pesti bölcsészkaron. Ki hitte volna akkor, hogy az idő méhében 1944 rejtőzik: Hogy a magyar nép új tragédiája a magyar zsidóság külön tragédiáját vonja maga után?”.

Én hittem volna. Mégpedig azért, mert a magyarság „új tragédiája” „kedélyes mellékízű” (Száraz) antiszemita tradíciók nélkül is plusz tragédiát „von maga után”; s ezt a költő így fogalmazza meg (nota bene József Attila zseni volt, tökmindegy tehát, hogy hány évesen írta a verset, egyébiránt kb. 17 évesen).

Majd nemes haraggal rohanunk előre,

Vérkeresztet festünk majd a határkőre

És mindent letiprunk! – Az lesz a viadal!! –

Szembeszállunk mi a poklok kapuival!

Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,

Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ

Teljes egészében, mint nem is oly régen

És csillagunk ismét tündöklik az égen.

„Mindent letiprunk” – írja a zseni. Tehát a zsidókat is. Tudniillik ilyen esetben (harmadára csonkoltan) nem nézi az ember, hogy ki ellenség, ki nem, ki „kedélyes mellékízű”, ki kedélytelen… csak rohan az ember, előre, bömbölve, mindent letiporva, mint a tengerár. Mert a tenger sem nézi (ijesztve eget-földet), ki zsidó, ki nem zsidó, ki jó zsidó, ki „gyüttment” zsidó, hanem válogatás nélkül dobál mindent a fellegekre. Ezt Petőfiék több ízben megénekelték: „Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép, / Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?”.

Nem Babits volt a lángelme, még kevésbé tekinthető zseninek az idióta metaforát használó Alexander Bernát, hanem József Attila a géniusz. Sőt némi stílérzék révén bárki számára világossá válhat: éppen Babits szövegéből következik a „holokauszt”. Nem következhet, hanem: következik! Mert nézzük csak: Babits szerint „A két ősi fajta ivadéka, a zsidó és a magyar, lelkesedve, csillogó szemekkel fog kezet a jövő és a kultúra nevében”! Míg Alexander Bernátnál nyilván tosznak is a kézfogó után, hiszen csakis így lehetnek egyesült szülői valaminek, egyébként nem tudni, minek, mindesetre a kantiánus filozófus szerint a magyar föld „predesztináltnak látszik a két néplélek hatalmas és nagyot szülő egyesülésére”. (Hát, nem tudom. Ami persze kétségtelen: magam is szoktam olykor „hatalmasat és nagyot”, de nem szülni, hanem mondjuk így: predesztinálni, ám ennek a „jövőhöz és kultúrához” csak érintőlegesen van köze, sőt a magyar földhöz is csak akkor, ha épp a szabadban tört rám a kantiánus szükséglet.)

Már abból, hogy „a zsidó és a magyar” „két ősi fajta”, illetve ennek stiláris megszüléséből következik, méghozzá szükségképpen következik: a népirtás. Hangsúlyozom: nem akaratlagosan, hanem óhatatlanul! Ahol az elit (illetve annak egyik kitüntetett tagja, liberális poeta doktusa!) ily bornírtan fogalmaz, ott bizony lesz genocídium, és nem is akármilyen, csak idő kérdése. Ma már mindenki tudja: „a lelkesedve, csillogó szemekkel fog kezet” költői formula szocreál gobelinre illő látomány (Rákosi pajtás és a csillogó szemű kisúttörők mellé), illetve hasonló agyi ömleny olvasható Csoóri Nappali holdjában is. Csoóri javára írandó persze, hogy ő azért nem annyira dagályos és röhejes, mint Babits, csak majdnem: „ha filozófiai nyelv nem is volt – volt más. Pontosabban született. Épp József Attila kortársaként. Illyés, Németh László, Halász Gábor, Szerb Antal, Cs. Szabó, Hamvas Béla és mások a harmincas évek elejétől kezdve olyan rugalmas, hajlékony és gazdag rétegezésű esszényelvet teremtettek, amely – többek közt – épp a hódításra fölkészített metaforáival is, bármilyen filozófiai gondolat, bármilyen európai eszme és érzelem megfogalmazására alkalmas volt”, mert „mindig voltak és lesznek Szerb Antalok, Radnótik, Sárközi Györgyök, Vas Istvánok, Harag Györgyök, Orbán Ottók, Konrád Györgyök, Faludy Györgyök és Zala Tamások” (Csoóri), akikkel „a magyar, lelkesedve, csillogó szemekkel fog kezet, a jövő és a kultúra nevében” (Babits).

Mi a különbség? Már úgy értem: intellektuálisan.

Az „őspatkány” nem látható jelenség, merthogy éppen ebben áll őspatkányságának lényege. Nem tudható, hogy az „őspatkány” fertőz, terjeszti a kórt, és pontosan ezért veszélyes. Sokkal veszélyesebb, mint pl. Szabó Dezső nyílt átkozódása a vámpír-zsidó-asszonyról: „Ő a város, »a szajha Pest«, »a modern Sodoma«, amely a (keresztény) férfit tönkreteszi; a háború áldozataiból vámpíröleléssel kiszívják a még megmaradt férfit” (Elsodort falu).

Ez világos beszéd, lehet ellene védekezni. Míg a patkány nem tudja magáról, hogy patkány, Babits sem tudja magáról, hogy antiszemita kórt terjeszt. Sőt épp ellenkezőleg, úgy érezte-érezhette, hogy: magához öleli a zsidót. Igen, csakhogy pontosan ez benne az őspatkányság! A „berekesztés” voltaképpen kirekesztés – a fonákján. A nyolcvanas években ez így hangzott: „bezárt a párt” vs. „kizárt a párt”. Mi a különbség? Ha Lengyel (vagy Gombár) fórumozna, megerősítené: semmi. Babits tehát ebben az értelemben: öntudatlanul antiszemita. Fonákján-antiszemita. És persze ki tudja még, miként. Tverdota mindenesetre így fogalmaz: „József Attila bírálata Az Istenek halnak, az Ember él címmel A Toll 1930. január 10-i (…) számában… jelent meg. […] Megírásának idejéről tudni lehet, hogy a költő 1929. december 8-án tért vissza Hódmezővásárhelyről Budapestre. A Japán kávéház »Toll asztal«-ához sietett. Tasi József feltételezése szerint itt lapozta föl a Nyugat legújabb számát, amely Németh Lászlónak a Nincsen apám, se anyám című kötetéről szóló lesújtó kritikáját tartalmazta, s ugyanitt szerezhetett tudomást arról, hogy a Nyugat szerkesztői levették Ignotus nevét a címlapról. A szakirodalom közvetlen impulzusként ezt a két tényt tartja számon, mint amelyek a költőt a bírálat megírására késztették. […] ezután történhetett, hogy a Japánban többek között felolvasta tanulmányát, és lehetséges, hogy Hatvany Lajos közvetlenül is ösztönözhette a tanulmány leadására”.

Lehetséges. Az viszont biztos, hogy Zsolt Béláékat „ösztönözte” a közlésre, ugyanis, ha nem „ösztönözte” volna, akkor a cikket nem közölték volna (mindőjük közül Hatvanynak volt sok lóvéja, ő volt a mecénás, ilyen kérdésekben nyilván elsősorban Hatvany szava döntött).

Tehát. Az történt tényszerűen, hogy Babitsék „lelkesedve, csillogó szemekkel” lekapirgálták a zsidó (Ignotus) nevét a Nyugat címlapjáról (nem mellesleg: Ignotus a folyóirat egyik alapítója), míg Hatvanyék szintén „lelkesedve, csillogó szemekkel” arra buzdították József Attilát, illetve Zsolt Béláékat, hogy „tapossák ki” a csillogó szemű Babits Mihály csillogó szemű „belét”.

Még annyit (ha már eddig eljutottam), az antiszemitizmus egyik pszichés gyökere a filoszemitizmus. Abban az értelemben, amiként a gyűlölet, a gyilkos indulat gyökere a szeretet. És amikét a szeretet gyökere a gyűlölet. Egyik sincs meg a másik nélkül. József Attila szerint az emberek ölnek, ha nem ölelnek. Vagyis (ha az „ölelés” fogalmát a szexről a szeretetig tágítjuk, akkor bízvást elmondható) az emberek ölelnek, ha éppen nem ölnek, és ami azt jelenti, hogy az emberek azért ölnek, mert ölelnek, illetve azért ölelnek, mert ölnek. Az ember természeti-biológiai lény. A zsidószeretet mélyén a zsidógyűlölet (de legjobb esetben is az idegennel szembeni féltékenység, ellenérzés) lappang. Mennél stréberebb a zsidószeretet, idegenszeretet (lásd Babitsot 1927-ben, ekkor írja a a Halálfiait), annál erősebb a látens gyűlölet (lásd Babitsot 1929-ben, ekkor ignorálja Ignotust, majd írja róla József Attila a „tárgyi kritikát”).

Csak az nem gyűlöli az idegent (zsidót, cigányt stb.), a lelke mélyén sem, aki maga idegen, méghozzá totálisan, vagyis aki nem kevesebb, mint „lidérces, messze fény”.

Sem utódja, sem boldog őse,

Sem rokona, sem ismerőse

Nem vagyok senkinek,

Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,

Észak-fok, titok, idegenség,

Lidérces, messze fény,

Lidérces, messze fény.

Ady így érzi, míg József Attilánál ez is tudatos: „Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja”, vagyis az nem gyűlöli a zsidót, akinek a szívében nincs ott a zsidó. Pontosabban: nem a szívében van a zsidó. Hanem az elméjében.

Saint-Exupéry óta terjed az ótvar banalitás: „jól csak a szívével lát az ember”. Ezzel butítják egymást (és gyermekeiket) a humanista „entellektüelek”, József Attila imádói is, majd szükségképpen jutnak arra a következtetésre, amelyre Németh Andortól Szabolcsin és Tverdotán át Valachi Annáig (és visszafelé) kivétel nélkül mindenki. Ezúttal Valachi szavait idézem: „»Ahogy azt a nagy Móricz elképzeli« Ezzel a – malackodó Móricka-viccekre asszociáltató – címmel jelent meg az »epés« korszakát élő József Attila egyetlen Móricz-bírálata A Toll 1931. március 31-i számában. A költő abban az elmérgesedő vitasorozatban hallatta a hangját, melyet a Nyugatban közölt, Az irodalom és a »faji jelleg« című Móricz-cikk gerjesztett. Alapvetően különbözik a »nagy Móriczot« bíráló írás a költő többi »harapós« kritikájától, mert érzelmi ambivalencia tükröződik a szövegben. Olyan benyomást kelt, mintha kötelező penzumként kapta volna József Attila a feladatot, hogy a csupa vitacikket közlő lapszámban szálljon ringbe Móricz ellen. Erre utal az a – Tasi József kutatásai alapján ismertté vált – tény is, hogy az egy évvel korábbi, rossz emlékezetű Babits-pamflet Hatvany Lajos és A Toll főszerkesztője: Zsolt Béla biztatására született.”

„Rossz emlékezetű Babits-pamflet” – írja a nő (Valachi Anna), akinek (mármint a nőnek) a „szellemi életét”, Vágó Márta szerint, nem sokra tartotta József Attila, és amin ugyebár igen kevéssé lehet csodálkozni. Ráadásul a férfi is így gondolkodik, Németh Andortól Tverdotáig, nem az eszükkel, hanem a szívükkel tájékozódnak. De legyünk igazságosak a férfival szemben: Tverdota azért akkora marhaságot nem állít (mint amekkorát a szívével gondolkodó nő), mármint hogy az egyébként jóságos, imádnivaló kis Attilácskát biztatni kellett a „harapós”-ságra, illetve biztatni kellett arra, hogy „epés korszakot éljen” meg. Ami ugye pudvás önellentmondás a női lélek szövegében, mert tegyük föl: lehet (egyébként nem lehet, de tegyük föl, lehet) valakit biztatni egyetlen „epés”, „harapós” írás megalkotására, ám, hogy abból (mármint a „biztatott” epésségből) egész „korszak” kerekedjék ki?! Képtelenség.

Épp fordítva áll a dolog: József Attila gyárilag volt „epés”, „harapós”, csak igyekezett jól neveltnek mutatkozni (általában), azon fáradozott, hogy ne ismerjék meg az emberek; magyarán: olyannak látszódjék, akit a hipokriták is kedvelnek.

mindegy, itt vagyok

és nem vagyok, csak mások látnak

az arzént már hétfőn ki kellett volna vétetnem a fogamból

majd ha még idősebb leszek, akkor még a rossz fogak is hozzájárulnak mindehhez

ha azt akarom, hogy szeressenek, mindezt el kell titkolnom

de akkor már nem szeretnek, mert tudom, hogy azt szeretik, akinek mutatom magamat és nem engemet

a bujakórt is el kell titkolni

a Rubin azt mondta: téged mindenki szeret, hiszen a verseid te vagy

a verseim nem én vagyok: az vagyok én, amit itt irok

Sőt még a verseit sem szeretik. Beney Zsuzsa be is vallja, míg Valachi „rossz emlékűnek” nevezi a Babits-pamfletet (női szívével nyilván), s amely „tárgyi kritika”: költemény, abban az értelemben, hogy „bontatlan műegész”. Plusz az Egy költőre, amelyben már rímek, alliterációk, klasszikus költői fortélyok is találhatók, így ezt a verset még a vaksi nénik is költeménynek látják. A szívükkel. Rühellik persze, de versnek tartják, ti. szerintük nem az a szöveg művészi alkotás, amely „bontatlan műegész”, hanem amelyre a tantónéni is asztat monta a zisiben, hogy költemény.

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.

Ez a vers arról szól, hogy a valódi szeretet ismereten alapul, vagyis aki nem ismeri József Attilát, az nyilván nem érti, így azután nem is szeretheti a költőt. Pontosabban: valami mást szeret benne, nem a verseit. Aki elképzelni sem tudja, miként képes az ember szívében egyszerre és „legitim módon” elidőzni a tigris és a szelíd őz (Valachi szerint csak „biztatásra”, Hatvany biztatására képes), az semmit nem ért az egészből. Annyit ért József Attilából, amennyit Saint-Exupéry beléplántált A kis herceg által: „Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan”.

Hogyne. Csak a szívével láthat jól az ember. A „női szívével” pedig már egyenesen úgy lát, mint a sasmadár. A női szív a legjobb szem a világon. Ezért kéne sok-sok szelíd női szív a politikába, a közéletbe. Noha a politika attribútuma az agresszió, s paradoxmód épp azért alkalmasabb a férfi a politikára (nem mellékesen: azért maradhat talpon benne), mert képes az agresszióját kontrollálni. Míg a nő vagy túlzottan, moderálhatatlanul agresszív, vagy egyáltalán nem. Egyik tulajdonsága sem teszi alkalmassá a politizálásra. Sorolok „női szíveket”: Wittner, Morvai, Hankiss, Heller, Kálmán, Dávid, Babarczy, Sándor, Lévai, Cser, Szima, Mészáros, Seszták, Torkos, Schmitt, Bácsfi, Vásárhelyi… akik persze lényegileg is különböznek egymástól (pl. közülük csak néhányan juttatták kifejezésre par excellence gyilkos indulatukat is), tehát annyiban mutatnak egyezőséget, amennyiben mindahányan nők, illetve mindahányan végletesen (de legalábbis taszítóan) agresszívek. Jellemző, hogy Sándor, Heller, Lévai azért forszírozzák a nők nagyobb részvételét a közéletben, hogy azáltal emberibbé, „nőisebbé”, vonzóbbá váljon a politika, ám ezek a nők valami egészen embertelen, lélekriasztó doktrinerséggel, erőszakossággal tukmálják a rögeszméjüket. Nem szólva arról, hogy döglesztően unalmasak. Lévai kinyitja a száját, s már az első szó után tudom, mi lesz a mondatának, majd a következő, a rákövető mondatának a végén. Semmi. A nők válthatják meg a világot, már amennyiben a férfiak ezt engedik; s amely intenció minden vonatkozásában, de főként intellektuálisan: nulla.

E mintaszerűen női szívek szimplán férfi-agresz-szívek – illetve azon igyekeznek a hölgyek, hogy férfiasak legyenek, férfiasaknak, rettentőknek mutatkozzanak. Egyébként minden nő erőszakos, ám a domináns hímre portyázó, majd a kölykeit féltő szukaagresszió a nő erénye, biológiailag tökéletesen megokolt értéke. Míg a hím-női agresszió nem az. Ezt Hellerék, Lévaiék tudják, csak nem értik. Hellernek még az orgánuma is agresszív, én például lehalkítom a tévét, amikor ő beszél, különben az öregasszony rikácsoló hangja szétrepesztené a dobhártyámat (a távirányító antifeminista férfitalálmány!).

Valachi Anna is nő, míg persze Valachi szerető (sőt szerelmes) női szíve is a legvaskosabb, legbumfordibb „saint” férfiszívek ütemére dobban: „jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan”.

A szívével egyáltalán nem lát az ember! Se jól, se rosszul. Még Valachi Anna sem, aki ezt írja (a szívével): József Attila „a marxizmus elméleti tételeinek versbe szedésével csak az eszmetársak körében aratott múlékony sikert, a freudizmus fölismerésének lírai megfogalmazásai mind a mai napig örök érvényű igazságok maradtak”. Na most, ugyanez a Valachi írja (az ő női szívének forró vérébe mártott pinnájával): „A József Attila körüli nők egyike én vagyok”.

Elhiszem. De csak azért, mert József Attila már nem él. Szerencséjére. Ha ugyanis olvasná azt a marhaságot, amelyet női szívvel dübbentettek elő a „marxizmus tételeinek versbe szedéséről”, legott összekarmolná magát; inkább kiverné (már hogy költőien fejezzem ki magam), csak ne kelljen elszenvednie az efféle Kiszel Tündérek szánalmas tolakodását. Tessék nekem elhinni, József Attilát meglehetősen irritálta a korlátoltság! Márpedig: (1) a költő nem „szedte versbe” a „marxizmus tételeit”, sehol, soha, (2) minden József Attila-költeményben ott van Marx (vö. Hegel, Marx, Freud), a „premarxista” versekben is, ám amely nem „tételek versbe szedése”, hanem egészen más; mondjuk így: egy lángelme költészete. (3) Tverdota György nem „eszmetársa”, inkább eszmei ellensége József Attilának, miközben a professzor szerint „a Munkások nem kisebb műgonddal készült, mint a költő bármely más, a remekmű presztízsével rendelkező darabja”; és akkor én ezt most lefordítom szép magyarra (a már-már szánalmasságig menően sznob Tanszékvezető Professzor Úr nyakatekeri nyelvéről), így hangzik: a Munkások remekmű. Melynek kimondása, leírása, bizony, nem „múlékony sikert” jelent (az eszmei ellenség szemében). Végül pedig (4) a „mind a mai napig örök érvényű igazságok” logikai szóösszetétel olvastán József Attila (ha élne) a következőt mondaná Valachi Annának: „angóra-nyuszibőrös pintyőke bogárkám, te sajnos szemantikailag, stilárisan nagyságrendekkel vagy tehetségtelenebb, mint azok a nők, akiknek a szellemi életéről én amúgy igen rossz véleménnyel vagyok, ti. az igazság éppen attól örökérvényű, hogy nem csak ma, hanem még tán’ holnap is örökérvényű marad, teccik tudni?!”.

Ezt mondaná József Attila. Főként annak a nőnek, aki marxizmusban, freudizmusban, költészetben, igazságban, örökérvényűségben, Móriczkában, malackodásban, epéskedésben és minden egyéb lótúróban osztja, adagolja a női agyvelőt, József Attilának is, másoknak is… az egész világnak…

Szóval: a szellemi életet élő nők (és férfiak) szerint „ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan”.

Miközben az a helyzet (József Attilailag), hogy a szemünkkel is láthatjuk a lényeget: „dologbéli vagy való lényeg, amely a dolgot kitölti, hogy azután, de csak azután megsemmisíthesse, és amely megfelel a szemléleti szellemiségnek”.

Tehát: jól a szemével lát az ember („való lényeg”, „szemléleti szellemiség”), jól az értelmével lát az ember („igaz lényeg”, „fogalmi szellemiség”), illetve az ihlet révén, az „értelemnél tovább” („alkotó lényeg”, „ihleti szellemiség”), miközben tudjuk: „Az ihlet nem érzelem. Ezt az állítást igazolnom sem kell, annyira nyilvánvaló”.

Igen, teljesen nyilvánvaló. Csak éppen nem a „női szív” számára. Az olyan női szív számára pedig, amely férfikebelben kalapácsol, a legkevésbé sem nyilvánvaló. Illetve nyilvánvaló, az igazság ellenkezője. József Attila szerint „aki szegény, az a legszegényebb”, szerintem: aki buta, az a legbutább. Szabolcsi doktor írja: „Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét – ma úgy látom, hogy [József Attila] a moszkvai perekre céloz, s valóban a bolsevizmusról szól, még akkor is, ha a »mese« minősítéssel némileg relativizálja az állítást”.

Férfikebelben dobbanó női szív. Tegnap úgy látta jól a lényeget, „ma” így látja jól, holnap pedig majd amúgy látja igaznak. Mert ő ugyebár mindig jól látja, ti. a szívével látja a dolgot. Ha viszont az eszével látná, másként látná, de erről legközelebb, most térjünk vissza Babitshoz, aki szintúgy a szívével, a stréber szívével látja „csillogó szeműnek” a zsidót. 1927-ben. Két évvel később írja József Attila a „rossz emlékezetű” kritikában: Babitsnak „nyákos üres odú a lelke”. Tudniillik minden strébernek nyákos. Vagy pedig József Attila téved, ergo Ignotus a hibás, mert valószínűleg nem csillogott eléggé az ő zsidó szeme ahhoz, hogy a magyar Babits a Nyugat címlapján is „lelkesedve, csillogó szemekkel fogjon” vele „kezet, a jövő és a kultúra nevében”.

Megmondom a titkát, édesem a dalnak:

Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.

Mindenik embernek a lelkében dal van,

és a saját lelkét hallja minden dalban.

És akinek szép a lelkében az ének,

az hallja a mások énekét is szépnek.

Na most. Ha nem csupán a magyaroknak és a zsidóknak, hanem magának Babitsnak a lelkében is „lelkesedve csillogó” az ének, akkor nyilván Babits is szépnek hallja a „mások énekét”. Például ezt:

Sakált kiált, hollót hörög,

ki jól [és nem szépen! – Gy. úr] dalolni restel;

és idenyög a Dala-dög,

az éveire mester.

Nem a szipolyt, ő azt gyalázza,

kinek nem álma pálmaháza.

Pálmáját öntözzék ebek,

álljon közibük ő is.

Kertésszen őszi kerteket,

hol megtrágyázzák őt is.

És orrát vájván, mint a vermet,

csak higyje azt, hogy elmerengett.

Mit koslat ködgyűrűk körül

szárnyaska szamarával,

ha nem vivódik emberül

a népek nyomorával!

S a poshadt ködöket habossá,

ha nem habarja viharossá!

Ha nem bú, nem baj őneki,

hogy oszladozó felhő

ez édes nép, mert szétszedi

az úri szél, a dörgő.

Míg sorsunk rongy és alant szárnyal,

tapogatódzó ökörnyállal!...

Kóró a lelke, űl azon

kis varasbéka ékül;

vartyog s míg zizzen a haszon,

vénebb békákkal békül.

Ha hitted messziről smaragdnak,

csak fogd meg, ujjaid ragadnak.

... Olcsón adódott el, hiszen

szerény, akár a kórság.

Adjuk rá néki iziben

ezt a jószagú rózsát.

'sz künn azért zúg nemes viharja,

mert benn a hasikát csikarja.

Halász Jutkától Bródy Jánosig (illetve jórészt általuk) ma mindenki „smaragdnak” hiszi azt a „csillogó” pulyka-takonyságot, Babits-baromságot, mely szerint: kinek szép a lelkében az ének, az hallja a Goebbels énekét is szépnek.

József Attila szerette Babitsot. Rajongott érte. Méghozzá törhetetlenül, vagyis a [Magad emésztő…]-ben nem mórikálja magát, hanem arról beszél, amit mindvégig, „epés korszakában” is érzett Babits iránt: odaadást, tiszteletet. Jó, akkor viszont hogy a bánatba’ születhetett meg a két pamflet: a „tárgyi kritika” és az Egy költőre? Megmondom: pontosan úgy, ahogyan az ember lelkében elidőz a tigris és a szelíd őz. Nem Babits-Kertész-rákosistán „lelkesedve, csillogó szemekkel” (illetve máskor dühödten, de szintúgy „csillogón” átkozódva), hanem ambivalensen.

Míg Valachi Annánál az ambivalencia szörnyűség, átkos jelenség. Szerinte „Alapvetően különbözik a »nagy Móriczot« bíráló írás a költő többi »harapós« kritikájától, mert érzelmi ambivalencia tükröződik a szövegben. Olyan benyomást kelt, mintha kötelező penzumként kapta volna József Attila a feladatot”.

Az „érzelmi ambivalenciát” mi tárgyilagosságnak, tárgyszerűségnek nevezzük, női kicsi szívecském, vagyis attól még szerethetünk valakit (József Attila Móriczot), hogy annak valamely tárgyát-szövegét momentán (és baszottul) utáljuk.

Száraz György – eltekintve a hibás Babits-hivatkozástól – plasztikusan bizonyítja: a magyarság történelme (mely a nem zsidók és zsidók, zsidók és nem zsidók, zsidók és zsidók, nem zsidók és nem zsidók sajátos viszonyát tartalmazza) ambivalens (tigris-őz) jelenség. De még mielőtt erre térnék, Szabolcsi bolsevizmus-„elméletéről” ejtek néhány szót. Mert a „séta” (amelyet T84G6-nak ígértem) már csak ilyen: erre-arra ténfergős, furcsán kitérős-visszatérős, csapongó, persze csakis úgy, annyira, ahogyan, amennyire az asszociáció kínálja magát. Nem az a dolgunk, hogy a saját mélyen eltökélt szívünk, akarat-értelmünk után haladjunk, hanem hogy hagyjuk csöppnyi privát eszünket az átfogó nagy Értelem által tereltetni, s mindig arrafelé, amerre az bennünket logikailag irányít!

                                Egymást legitimálják

Heller Ágnes csalódottan legitimál. Merthogy „nagyot csalódott” Tarlós Istvánban. Legalábbis ezt mondta tegnap este Bánó Andrásnak a tévékamerák előtt.

„Egyenes beszéd”. Egyenesen a néző képébe. Hellernek az a baja Csurkával és Dörnerrel, hogy nevezetteknek (szó szerint idézem) „sose volt színházigazgatói tapasztalatuk”.

Hogy mit jelent a „színházigazgatói tapasztalat”? Ezt is szó szerint idézem: „nem az a gyalázatos, hogy mondjuk nyilasokat kineveznek igazgatónak, hanem hogy azért nevezik ki, ami a világnézetük”.

Vagyis, ha nem a „világnézetük” miatt neveznének ki nyilasokat színházigazgatóknak, akkor az nem volna gyalázatos dolog. Miért is? Mert a „szakmaiság” mindenek fölött való ugyebár, a „szakmaiság” mindent „felülír”, még a virtuális genocídiumot is „felülírja”, de legkiváltképp az „ideológiát”. Ezt is szó szerint idézem: „Ha föl tudná mutatni mondjuk Csurka, hogy nagyszerű Shakespeare-t rendezett, más lenne az álláspontom, azt mondanám, hogy az felülírja az ideológiát, de nincs semmi, ami felülírja az ideológiát”.

Jó. Akkor kezdjük azzal, hogy a „semmi” a magyarban azt jelenti, hogy semmi. Ami pedig azt jelenti (Hellernél), hogy csak a Shakespeare-rendezés a valami, azon kívül minden egyéb: semmi; vagyishogy Csurka István több évtizedes színházi-szakmai-művészi múltja: semmi. Miért? Mert Csurka nem rendezett „nagyszerű Shakespeare-t”. Ezért nem lehet „intendáns”. Tehát nem rendező, főrendező, hanem Dörner művészeti, eszmei tanácsadója. Már amennyiben jól értem a dolgot: Csurka, „intendáns” címszó alatt, valami szuper éceszgéber lesz a színháznál. És miért ne lehetne? Mert „sose” „rendezett nagyszerű Shakespeare-t”? Miféle marhaság ez?

Dörner sem rendezett Shakespeare-t. És ezért nem lehet igazgató. Nem azért, mert neonyilas, hanem azért, mert még „sose” „rendezett nagyszerű Shakespeare-t”.

Állítja Heller Ágnes. És erre az emberre mondta annakidején Ungvári Tamás, hogy „nagyszerű antikommunista filozófus”. Ami persze vitathatatlan – úgy kétharmad részt, és némi kiegészítéssel: Heller kisszerű antikomenistának valóban nagyszerű. Ez azt jelenti (Ungváriból magyarra fordítva), hogy olyan buta az öregasszony, mint a csirizelt kanavász. Mint amilyen fiatalasszony korában volt, illetve amilyen most Bánó és Ungvári együttvéve.

Hogy miért? Azért, mert köztudott: például Valló Péter rendezett már számtalan „nagyszerű Shakespeare-t”, míg viszont Valló maga mondta el Bánóék csatornáján (legalább a saját tévéjüket nézhetnék!), hogy esze ágában sincs színházigazgatói posztra pályázni, ő ugyanis a rendezéshez ért, míg viszont az igazgatáshoz, a menedzseléshez egyáltalán nem ért. És nem is akar érteni hozzá. Így mondta: „nem tudnék pénzért kuncsorogni”. Ugyanakkor – tette hozzá Valló Péter Bánóék csatornáján – Bálint András igen jó menedzser. Majd mindezt Bálint András megerősítette – Bánóék csatornáján! –, azt mondta Bálint András, hogy persze ő maga is rendezgetett már ezt-azt, de sokkal inkább színházigazgatónak tartja magát, míg viszont Valló Péter kiváló rendező.

Nos, pontosan így beszél egy vérbeli igazgató.

Miért jó színidirektor Bálint András? Mert rendezett nagyszerű Sekszpírteket? Semmiképpen! Hanem azért, mert vénája van az igazgatáshoz. Érzéke van hozzá. A jó igazgatónak nem azért van jó rendezője (Bálintnak Valló Pétere), hogy helyette rendezzen „nagyszerű Shakespeare-t” meg miegyebet, hanem mert a jó igazgató elsősorban azt tudja, ki a jó rendező. Megbízik kollégája, beosztottja hozzáértésében, művészi ízlésében, akkor is elfogadja a munkáját, ha prompt nem tetszik néki valamely formabontó (vagy éppen túl kommersz) alkotása. Majd kiderül, ő tudja jobban, ő a rendező. Ha viszont az derül ki, hogy a rendező kolléga folyvást téved, hibázik, sorozatban elszúrja a „nagyszerű Shakespeare”-eket (ami onnan tudható, hogy MGP rendszeresen lehúzza a társulatot a Színházmuzsikában), akkor ugyebár: séta. Ez az igazgató döntési kompetenciája, ez a felelőssége, se több, se kevesebb.

Míg Heller Ágnes ehhez is zokni (nejlonharisnya). Heller Ágnes szimpla szájaló ember a politikai bulvárcsatornában. Túl azon, hogy buta mint a szabadelvű tök, valami elképesztően tudatlan, tájékozatlan.

Heller buta ember, ugyanis szerinte „nyilas világnézetű” színész minden további nélkül lehet színházigazgató, amennyiben „rendezett” már „nagyszerű Shakespeare-t”, hiszen – mondotta Heller a tévében a debilen vigyorgó Bánó Andrásnak (hogy az is mire „mosolyog” folyton?!), szóval, azt mondja Heller, hogy Makovecz Imre ugyan „zsidózott” megállás nélkül, ám attól még méltán „kaphatott kitüntetést”, merthogy Makovecz kiváló építész. Igen ám, csakhogy Makovecz – noha valóban harsányan zsidózott – nem tervezett olyan színházépületet, amelynek égő nyilaskereszt díszítette volna a homlokzatát. Márpedig Dörnerék nem titkolják, a nagyszerű Shakespeare-rendezések mellett olyan darabokat is előadnak majd, amelyek szellemileg védelmezik a magyart a „népnyomorító zsidó nagytőkével” szemben (©Csurka).

Heller Ágnes ezért buta ember. Nem téved, hanem gyárilag korlátolt.

„Már működik is a fúrógép?” – kérdezte a nejem a múltkor ámuldozva. „Működik” – válaszoltam tettetett férfiszerénységgel. „Ügyes vagy, gyorsan megjavítottad.” „Hát igen, nálam ez is olyan, mint a szex. Gyorsan megy”; most is így történt, s amit persze bölcsen elhallgattam: az „ügyes javítás” abból állt, hogy immár ügyesen behelyeztem a dugvillát a konnektorba (néhány szem kavintony kérdése az egész). Csakhogy. Hellernél se csapágy, se szénkefe, se tokmány, se kettős szigetelés, se csatlakozó kábel (s minderről Hermann doktor bőven tudna beszélni, ha élne!)… sőt Hellernek még dugvillája sincs, nemhogy akkora volna néki, mint amekkora az enyém (vesd össze). Ungvári tehát téved. Heller „tudós érvelése” messze nem üti meg egy „nagyszerű antikommunista filozófus” nívóját, ti. Heller az ő liberálisan humanista szövegével (mely szerint „nem az a gyalázatos, hogy nyilasokat kineveznek igazgatónak”) tulajdonképpen végleg maga alá nivellálódott. Immáron két bő arasszal van lejjebb a Széchenyi-díjas béka bölcselő valagánál. Heller Ágnes egymaga legitimálja Tarlóst, aki szerint ugye szintén mindegy, hogy Csurkáék nyilasok-e vagy sem. Tarlós az idétlenül vicsorgó helleri „logika” szellemében jelenti ki: ha a színházban egy éven belül nem rendeznek „nagyszerű Shakespeare-t”, akkor ő leváltja a vezetőket. Függetlenül attól, hogy zsidóznak-e orrba-szájba, avagy nem zsidóznak orrba-szájba. „Egy év múlva elválik” – mondotta a főpolgármester a sajtótájékoztatón. Vagyis Heller és Tarlós egymást legitimálják. Két összeillő ember (Szécsi Pál-díjasok).

Heller Ágnes azért buta, mert butaságokat beszél. Tarlóssal szólván: „csacskaságokat csacsogva csicsereg” (hogy az is, mért nem megy inkább koszorús költőnek?!). Na most, Heller azért tudatlan, mert nem tudja (nem is érdekli), Márta István a kinevezése előtt nem rendezett sem „nagyszerű Shakespeare-t”, sem kisszerű Shakespeare-t, és olyannyira nem, hogy semmilyen Shakespeare-t sem rendezett. Soha. Hanem világéletében „zenei vezető” volt (miként Csurka drámaíró, dramaturg, Dörner pedig színész) különféle színházaknál. Márta az Új Színháznál is zenei vezető volt. Majd egyszerre csak kinevezték színházigazgatónak. Miért? Mert, ha rendezni nem is rendezett, de legalább zenei vezetett egy „nagyszerű Shakespeare-t”? Nem azért! Hanem azért, mert kiderült – például Kapolcson, Taljándörögdön –, hogy Márta István kitűnő szervező. Ezért döntöttek jól azok, akik igazgatóvá nevezték ki. Kérem, engem a kollégáim „szervező zseninek” tartanak, és bizony magam sem volnék ezzel az értékítélettel másként, vagyis ha valaki, én látatlanban is hivatott vagyok annak megállapítására: Márta István valóban jó szervező. Nem tudom, hogyan igazgatja a színházát, ám biztos vagyok benne: jól igazgatja a színházát. Zeneművészeti főiskolai végzettséggel. Zenészi, zeneszerzői, illetve menedzseri rutinnal.

Míg Heller Ágnes részint intellektuális selejt, részint nem ért semmihez. Heller nem filozófus. Hanem filozófiai zsargonban süketelő kvázi értelmiségi. Ennek bizonyítását egy másik topikon már elkezdtem, s ha megélem, itt be is fejezem. Konkrétan Heller két könyvének (Filozófiám története, Marx és a modernitás) tárgyi szövegei alapján. Tehát még egyszer: nem azt állítom, hogy Heller gyönge filozófus, rossz filozófus stb., hanem azt állítom, hogy nem filozófus. Hanem szellemi szélhámos, svihák, kókler, sarlatán… A leggátlástalanabb hablatyolók egyike, s ezért (nagyfokú gátlástalansága révén) tudja jól eladni magát.

jav.: de ez még mind semmi...

Tegnap a tévében Havas Henrik föltette a legócskább műsorvezetők legócskábbik kérdését (szó szerint idézem): „egy percünk van még, egy körkérdés…”.

Ennyi. Mármint hogy három ember egy percben (fejenként húsz másodpercben) mondjon az antiszemitizmusról valami nagyon fontosat. Rezümét. Vagy amit akar. A lényeg, hogy egy perc van a válaszra.

A műsor jól jellemezte a gyorsuló ütemű és visszafordíthatatlannak tűnő butulási folyamatot, melynek tanúi vagyunk nap mint nap, s szinte mindenütt. Plusz jellemző tünemény maga Havas Henrik (az ő külön személyében), s aki nem pusztán műveletlen, tudatlan, tájékozatlan, nem ért semmihez, de még csak nem is érdekli semmi. Havas Henrik „műsoraiban” az adott téma is ürügy, a szakértővendég is ürügy, Havas Henrik „műsoraiban” nem történik egyéb, mint hogy maga Havas Henrik riszálja az ő urbánus kukuricacsutkával, útszéli lapulevéllel „tisztogatott”, mondjuk így: reménytelenül bidétlen szellemi valagát. Amihez olykor neves tudósok is asszisztálnak. Jól idomítottan. Például Ormos Mária. És teszik ezt egy kevéske baksis: egy kis „médiamegjelenés” fejében. Ormos Mária egyszerűen nem érti: azzal, hogy részt vesz a Trianonról szóló médiafecsegésben, tevőlegesen fertőző „őspatkánnyá” válik. Ilyen erővel akár behencseredhetne a Valóvilágba is. Ma egy Ormos Mária nem fölvilágosít a médiában, hanem butít. Ami annyiban múlik rajta, hogy odaül. Amint lehuppant a tévéstúdió foteljába, már nem rajta múlik, mi történik vele és általa.

Szerintem ennyit egy rutinos professzor azért érthetne a világból!

Én az újságírást nem tartom szakmának, és már csak azért sem, mert nem akárki, maga Mester Ákos fogalmazta meg így a zsurnalisztika krédóját: „az újságíró nem ért semmihez, de mindenhez kell egy kicsit konyítania”. Ezzel persze egyet lehet érteni, de csakis akkor, ha hozzátesszük: aki nem ért semmihez, nem szakember. Hanem kontár.

De rendben van, legyen az újságírás is szakma, mondjuk így: speciális szakma. Ez esetben minden kockázat nélkül kijelenthető: Havas Henrik a szakmájának elemi szabályait sem ismeri. Általában (szinte kivétel nélkül) így teszi föl a „kérdéseit”: „hadrabanála böndelégeli gondula?, de röviden!”. Mármint hogy az interjúalany röviden válaszoljon. Húsz másodpercben. Például arra a kérdésre, hogy mi az antiszemitizmus. Pedig a műsorvezetőnek nem az volna a dolga, hogy már a válasz megkezdése előtt „rövidségre” intse, szorítsa a szakembert, hanem inkább figyelnie kéne: mikor válik az előadás terjengőssé, érdektelenné, unalmassá, mármost ha szükséges, a műsorvezető közbeszól, s ha lehet, jó érzékkel, a megfelelő pillanatban. Ám erre Havas Henrik intellektuálisan is, pszichésen is alkalmatlan. A legriasztóbb pedig, hogy a stúdióvendégek, a válaszolók (olykor tekintélyes tudósok, gondolkodók) nem küldik el az arcátlanul nárcisztikus „kérdezőt” a bánatos francba, hanem engedelmesen, jól nevelten csak mondják, mondják… amit, amennyit mondani lehet – húsz másodpercben.

Tegnap Havas Henrik álkörkérdése után egy ifjú rabbi kezdte az „álkörválaszt”, azt mondta: „antiszemitizmus akkor is volna, ha nem volnának zsidók”. Cca. négy másodperc. Vagyis a maradék tizenhat másodpercet fölhasználhatta volna az ifjú rabbi például arra, hogy ne csak a bölcsességét, hanem az olvasottságát is fitogtassa. Például hivatkozhatott volna Csepeli könyvének címére: … és nem is kell hozzá zsidó (másfél másodperc), s akkor nincs az a látszat (az ATV-ben), hogy a híresen művelt zsidó rabbik egyike (egy büszke ifjú rabbi) föltalálta Landeszman csövében a lukat.

De ez még mind semmit, ti. ekkor következett válaszra (szintén az engedélyezett húsz másodpercben) a Raul Wallenberg Társaság sajtófőnöke. Ám még mielőtt a sajtófőnök bölcseletét ismertetném, hadd kérdezzem meg: minek annak a szegény Wallenbergnek társaság? Jó, értem én, kell valaminő társaság a birkaember számára, hiszen Csepeli György fent hivatkozott művét ezen szavakkal kezdi: „Minden további vizsgálódás kiinduló történetszociológiai ténye az ember társas természetében gyökerező csoportosodás. Állatok születésekor magunk is meggyőződhetünk arról, hogy genetikai programja jóvoltából a világra jött kis állat milyen gyorsan és milyen hihetetlen hatékonysággal működésbe lépő önszervezés útján kel lábra, zökkenőmentes élet folytatására lesz kész. Az emberi parány ezzel szemben magatehetetlenül, teljes függőségben lép az életbe, s a gondos figyelem, az életben tartására fordított összehangolt társas kapcsolatok fenntartása híján hamarosan elpusztulna”.

Vagyis az ember azért szerveződik klubokba, körökbe, társaságokba, pártokba, „izmusok”-ba, merthogy lelkileg, szellemileg élete végéig „parány” marad. Pirinyó. Hát, mit mondjak, én ezzel (individuumként) nem szívesen hencegnék.

A műhelyeket értem. Azokban munka folyik, a munka pedig, egy bizonyos szinten, kooperációt, munkamegosztást igényel. Ez világos. Viszont. Mire van a Raul Wallenberg Társaság? Akolmelegítésre? De rendben van, legyen Wallenberg, legyen Stollenberg, Rosenberg, Froschenberg, Allenberg… társaság, okosodjanak bennük az emberek! Ám akkor is marad a kérdés: minek oda még sajtófőnök is? De, ez is rendben van, legyen! Legyen társaság, legyen annak sajtófőnöke, ám még így is marad egy fontos kérdés: a sajtófőnök miért nem inkább a sajtót főnökli a társaságban, ha már egyszer az a dolga, miért burjánzik bele a tévébe? Hogy hülye kérdésekre hülye válaszokat adjon? Mindenesetre a sajtófőnök így felelt a tévénézőnek (az ifjú rabbi tudós-bölcsessége nyomán): „egyetértek azzal, ami itt az imént elhangzott”. Három és fél másodperc. Végül a szeriőz történész: dettó. Vagyis az egész nem igényelt húsz másodpercet. Kérdezem: miért nem csetelnek ezek inkább az interneten, a fészbukon vagy minek nevezik?

Egyébként pedig: ha nem volnának zsidók, akkor nem antiszemitizmusról, hanem „antiszemitizmus”-ról beszélnénk, vagyis tessék az ifjú rabbi elvtársnak a két-két középső és mutatóujjával fejmagasságban macskakarmozni szokványmód! Na persze ezért is „pofon” jár, ti. az az ember, aki nem ír, hanem szájal, ne az ujjával, hanem a szájával macskakarmozzék (értelemszerűen), ám, ha képtelen rá (hiszen csak rabbiképző oskolát végzett), akkor legalább a mellső lábaival jelezze a kamerák előtt: momentán másra gondol, mint amiről beszél.

„Nem kell zsidó ahhoz, hogy zsidózzanak az emberek”. Ennyi. Beszédgyorsaságtól függően: 2-4 másodperc. És még csak macskakarmozni sem szükséges hozzá.

Miért nem kell zsidó a zsidózáshoz? Azért, mert beszéd közben a szavakat, fogalmakat nem mindig azok eredeti, valós jelentésük szerint használjuk, s tesszük ezt főként szerelmetes átkozódásaink közben. Számos ilyen kifejezést ismerünk, használunk, a leggyakoribb köztük: az isten. Illetve az anya. Továbbá: a pöcs, a geci, a fasz. Vagy a picsa például. Ha azt mondjuk, „menj a faszba”, még annyira sem beszélünk értelmes dolgot, mint amikor azt indítványozzuk, hogy „menj a picsába” (ez utóbbi fiziológiailag még úgy, ahogy elképzelhető). Vagy: „a cigány anyádba”. Miközben az illető szőke és kékszemű. „Bassza meg a rézfaszú bagoly!” – mi értelme van ennek?

Így tehát a „zsidó” is lehet szitokszó (a fogalom valós tartalmától függetlenül), ám aminek az antiszemitizmushoz (már) nincs köze. Tehát amire az ifjú rabbi gondol, nem antiszemitizmus. Hanem „antiszemitizmus”.

Antiszemitizmus nincs zsidó nélkül! Olyannyira, hogy lényegileg kétféle antiszemitizmus létezik: Auschwitz előtti és Auschwitz utáni antiszemitizmus. Az Auschwitz előtti antiszemitizmus legitim, vállalható, sőt dicső dolog (az antiszemita szerint), míg az Auschwitz utáni antiszemiták hevesen tagadják az antiszemitizmus létét (különösen, hogy ők maguk antiszemiták volnának), ha pedig végképp letagadhatatlan az antiszemitizmus (mint nyilvánvaló rossz), akkor ez a válasz: az antiszemitizmusnak is a zsidó az oka. Efféle „logikán” alapul például Babarczy Eszter „anti-antiszemitizmus”-ról szóló „elmélete” is, melyet a neves bölcselő az Élet és Irodalom legendás hasábjain fejtett ki, merthogy hol másutt tette volna, mint Váncsa István és Kovács Zoltán liberálisan tudós-irodalmi hetilapjában. Nagyjából Havas Henrik szellemi nívóján.

És amin szerintem már csodálkozni se nagyon érdemes.

                            Fiaim, csak esdekeljetek!

Csoóri Sándor szellemi-lelki párja, pandanja (Kertész Ákos) így átkozódott az Amerikai Népszavában: „Ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt”.

Ezt a szöveget később a szerző, illetve mentegetői (Andrassew, Bartus, Magyar György, Radnóti) „ostorozásnak”, Petőfi Sándor-i, Ady Endre-i, József Attila-i „önostorozásnak” nevezték, Móriczcal szólva: Kertész Ákos összevonja szemöldökét, Kertész Ákos a népét botozza. Gyalázással ostorozza, durva sértésekkel, megalázással ösztökéli bűnbánatra. Vagyis nem az a probléma, hogy a szövegben „előfordul szerencsétlen kifejezés” is, hanem hogy Radnótiék az „ostorozás”, „önostorozás” szavak jelentéseit sem értik.

Kertész Ákos megnyilvánulásának egészéből árad a gyűlöletittas fölháborodás, a szerző két dolgot képtelen megemészteni: (1) az a nép, amely 1994-ben baloldali, balliberális pártokra szavazott (nem emlékszem pontosan, valami 80 % körüli mandátumarányban), majd 2002 őszén, ahogy akkor mondták: „bepirosította a politikai térképet”, ma szűk kétharmaddal a Fideszt juttatta hatalomra, illetve (2) a Jobbik támogatóinak csak a kisebbik része egykori MIÉP-szavazó, a zöm másfél évtizeden át leginkább az MSZP-vel rokonszenvezett.

Kertész ezért őrjöng.

S még ottan
egy pillanatig szórakozottan
eltünődtem, – hiszen lehetnénk
jóbarátok, együtt mehetnénk
a kávéházba s teát kavarva,
szépet, jót, igazat akarva
beszélgethetnénk irodalomról,
vagy más ily fontos emberi lomról
és telt szavadra,
mit óvatosan vetnél a latra,
utalván a tapasztalatra,
indulatom messze ragadna,
te – hozzátéve: „Szivedre ne vedd” –
leintenél, mint az öregebb,
mint az apám
s én bosszankodnék, de nem mondanám.

Ahogy az ember öregszik – mondják –, egyre bölcsebb lesz, szavait egyre óvatosabban veti a latra. Mondják. Szerintem viszont: vagy bölcsebb lesz, vagy húgyagyú lesz.

Ha Kertész bölcsebbé válna öregedése folyamán, maga intené türelemre a türelmetlenkedőket (a fiatalokat, heveskedőket, kiket az „indulataik messze ragadnak”), hozzátéve: „szívetekre ne vegyétek, én már sok mindent megéltem, a sok minden ellenkezőjét is, higgyétek el öreg barátotoknak, nem marad ez így az idők végezetéig! Senki sem látott még olyan ingát, melynek nehezéke a kilengés (valamelyik) fölső holtpontján állt volna meg véglegesen”.

Vagyis a bölcs öregember eo ipso nem „ostoroz”. Sem értelmetlenül, sem értelmesen, sem igazságtalanul, sem igazságosan. A bölcs öregember pontosan tudja: miként az inga nehezéke nem ostorozás hatására áll meg a levegőben (egy meghatározott ponton), majd lendül visszafelé, úgy a nép sem hatódik meg attól, ha elátkozzák, megalázzák (a németnél hitványabbnak állítják be) a „balliberális” sajtóban. Sőt még a kiátkozástól sem ijedünk meg, különösen akkor, ha az „anatémus” szánalmas nyüszítéssel gyalázkodik; azzal pedig már egyáltalán nem törődik a nép, hogy Kertész Ákosnak mi volt a szándéka, mit óhajtott közölni valójában az ő esztétikailag értékes, sületlen mondataival. Igen, csakhogy én nem a nép vagyok! Hanem annak egy tündöklőn parányi része. Így a nagyon idétlenül fogalmazó s nagyon „tisztességes szándékú” publicistának nem a sikerületlen kifejezésein akadok fönn, hanem azt nézem, azt vitatom, amit ugyebár mondani akart roppant igyekezetében. Megjegyzem, a „tisztességes szándék” bizonygatása is meglehetően kínos, ti. a részint gőgös, részint korrupt káderekkel büdösült (így méltán megbukott) hatalom kitüntetett kegyenceként nem erkölcsös, nem comme il faut gesztus az „ostorozás”, ráadásul annak a népnek az „ostorozása”, amelynek – egyebek közt – éppen a Kertész Ákosok (Heller Ágnesek, Radnóti Sándorok…) politikai prosti-futtatásából, érdemtelen kitüntetéseiből, morális ön-arisztokratizálásából, egzisztenciális kistafírozásából lett elege. Magyarán: a „balliberális” hatalmat a nép – egyebek közt – épp a Kertész Ákosok miatt rúgta seggbe, hiszen ők voltak nyolc hosszú éven át az alamuszi-pökhendi Kóka Jánosok, az idióta-korrupt Zuschlag Jánosok sajtószolgái, elvtelen apologétái. Nem olvasom Kertész cikkeit, de biztosra veszem: a publicista nem „ostorozta” az „övéit” ily mocskos, gyalázkodó hangnemben (sem), amíg azok erősek voltak, hatalmon voltak. Ezért tartom tisztességtelennek a Kertész-féle „tisztességes szándékot”. A jóérzésű ember csak akkor ostoroz, ha a gesztusa inkább önveszélyes, és akkor hallgat, amikor joggal „bezzeghetne”. Már persze, ha volna mire „bezzegnie”, ti. a halott „baloldal” kertészi „ösztökélése” olyan, mint mikor a mocskos szájú kocsis káromkodva üti-veri az aszfalton kiterült, megdöglött lovát.

Kertész Ákos ostoba mondatát korábban lefordítottam az értelmes emberek nyelvére, s amely szöveg így hangzik: a magyar vagy gyáva, vagy cinikus, mindenesetre alávaló fajta, még a némethez képest is hitvány, galád.

Igaz-e a Kossuth-díjas író Kossuth-díjas állítása (immár eltekintve annak genetikusan Kossuth-díjas „esztétikai értékeitől”)?

Kezdem egy stilisztikai jellegű megjegyzéssel: a „magyar alávaló fajta” kitétel stilárisan helytálló, ugyanis (az adott szövegösszefüggésben) nincs rasszista mellékíze (a „fajta” itt nem Alfred Rosenberg-i, de még csak nem is Ady Endre-i fogalom), nem moralizáló minősítés; az Akadémia meghatározása szerint: „fajta I. fn. […] 2. Emberek bizonyos (rokonsági) kötelékek alapján összetartozó közössége”.

Konkrét problémáról (az ún. „zsidókérdésről”) van szó, tehát a „magyar” konkrét tartalmat kap, miként a „német” is. Teljesen nyilvánvaló: ahogyan valamely nép nem lehet kollektívan bűnös, úgy nem lehet kollektívan dicsőséges sem. Vagyis a „magyar” (az én „fordításomban”) Magyarországot, a magyarság profán történelmét jelenti. A „német” pedig Németország történelmét. És amennyiben a történelem karakter, annyiban karaktert is jelöl(het).

Mindenekelőtt szögezzük le: a közhiedelemmel ellentétben Rákosi nem mondta a magyarra, hogy „fasiszta nép”, ezt csak a Rákosinál is rákosibb Kertész Ákos állítja. Tehát, hogy véletlenül se legyen félreértés: Kertésznek nincs igaza. Gyakorlatilag semmiben, abban pedig végképp nincs, hogy „a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős”.

Kétségtelen, a német ma disztingváltabb a magyarnál (Németországban nincs náci párt a parlamentben stb.), ám ennek nem az az oka, hogy a magyar még mindig fasiszta, a német viszont már nem az, merthogy a német már bűnbánódott, fogadkozott, esdekelt meg a tököm tudja, mit csinált még. Ez hülyeség.

A dán népet valószínűleg jól jellemzi a (hamis) legenda (királyuk kitűzte ruhájára a sárgacsillagot), míg az „esdeklő” németet Willy Brandt szánalmas ripacssága karakterizálja. Vagyis Brandt híres vezeklése azért puszta manír, maximum személyes önreflexió, mert a szociáldemokrata kancellár, bizony, Kurt Georg Kiesinger hatalmi-politikai köpönyegéből térdepelt elő! Míg Magyarországon kezdetben létezett ugyan politikai antiszemitizmus (mely a sztálinizmus, rákosizmus egyik jellemző mozzanata), ám amely nem nyílt, hanem „kamarilla antiszemitizmus” volt, vagyis Auschwitz még az antiszemita Rákosi idején is tabunak számított, míg Kádár – s ez a lényeg – semmiféle zsidózást nem tűrt meg, sem a „politikai szalonban”, sem nyilvánosan. Sehol. Jellemző, hogy még Grósz Károly is csak a főtitkár fizikai megroppanása, hatalmának meggyengülése után mert zsidózni (s persze ő is csak sub rosa, a „megbízható elvtársak” körében).

Az ún. „Kádár-rendszer” lényegileg Kádár-Aczél-rezsim volt. Igaz persze, akadtak olyanok is, akik lázongtak Aczél ellen (állítólag Madaras József közvetlenül Kádárnál installált, ha jól rémlik, Huszár Tibor írja), s melynek mélyén nyilván volt lappangó antiszemitizmus is (itt értsd: a hatalmon lévő zsidókkal szembeni ellenérzés), ám ezek a mószerolások süket fülekre találtak. Továbbá tény az is, hogy Aczélt nem csak Déry, Zelk, nem csak Kodály, hanem Illyés, Páger, Németh László is elismerte, a rezsim integritását tudomásul vette, elfogadta. Csoóri is; s ami nyilván kölcsönös volt: Illyéséket (mint intellektuális antiszemitákat) Aczél legitimálta. Ez egy sajátos, kifinomult játék volt, s persze elég furcsának tűnt, de működött. Ráadásul e jó magyaros „Moncloa-paktum” akkor élte reneszánszát, amikor a németek éppen egy (volt) náci pártszolgálatost választottak államvezetőjükké.

Mint tudjuk, később (a nyolcvanas évek közepe táján) Csoóriék „fölrúgták atyáik” egyezségét, méghozzá majd minden vonatkozásban, viszont a „zsidókérdésben” disztingváltak maradtak, egyébként pontosan ezért válthatott ki elemi erejű fölháborodást (1987-ben) Spiró többszörösen elátkozott verse. Végül a paktum teljes egészét Csoóri, mintegy szimbolikusan, Aczél György halálának pillanatában mondta föl a Nappali holddal.

Most pedig nézzük a németeket!

Mint fentebb utaltam rá: Genosse Brandt elvtársnak igencsak volt miért térdepelnie, ti. amikor nálunk az antiszemitizmus írmagja sem látszott, Willy Brandt Goebbels egykori pártszolgálatosa mellett vállalt dicső alkancellári stallumot Németország élén. Ez történelmi tény. Az NSZK-ban valami olyasmi történt a hatvanas évek végén, mintha nálunk Bosnyák Zoltán lett volna Aczél György felettese. Ember Judittól, Kutrucz Gizellától ismerjük a Bosnyák-történetet (a politika nem leánynevelde), ám amely egészen más eset. És pontosan a titkossága okán!

A magyar nép ma sem ismeri Bosnyák „szocialista karrierjét”, minden hatalmi adminisztráció szégyenlősen takargatta (a mai napig takargatja!) ezt a „duplanullás” szennyest (szerintem nem is baj), míg viszont Willy Brandt szemérmetlenül?, cinikusan?, mindenesetre nyíltan sorolt be egy náci káder vezette hatalmi adminisztrációba. Egészen más minőség!

Na most, vessük ezt össze Kertész kijelentésével: „Ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt”.

Nem esdekelt. Ez igaz. Hanem egyszerűen elfojtotta az antiszemitizmust. Sőt jórészt szublimálta is (erre később lesznek bizonyítékaim). Míg, ha például a Beate Klarsfeld, a nácivadász című film „A műalkotás” (márpedig az!), akkor világos: a német még elfojtani se nagyon akarta tradicionális antiszemitizmusát, ti. Klarsfeldék nem csak a bujkáló nácikkal álltak szemben, hanem Beate apjával (aki a német népet testesíti meg a filmben, kiátkozza a lányát stb.), sőt a német államgépezettel is konfliktusba kerültek.

Karl Hoeckert nem ítélték halálra, mert nem tudták bizonyítani, hogy ő is a „peronon állt”, miként Mengele, ő is halálba „szortírozta” a foglyokat, s ami pedig – hangozzék bármily morbidan – rendben is van, ti. a jogállamiságnak csak akkor van értelme, ha az tisztán érvényesül, akár az igazságosság rovására is. Viszont. Azt már Kertész Ákosnak kéne megmagyaráznia, hogy Karl Hoecker miként lehetett megbecsült polgára Kertész Imre kedvenc Németországának (főpénztárosságig vitte egy neves dajcse bankban), ilyesmire ugyanis a jogállamiság nem kötelezi a társadalmat, különösen nem a morálisan fölsőbbrendű német népet. Karl Hoecker, akár „szortírozott” a „rámpán”, akár nem, az auschwitzi (illetve birkenaui) haláltábor egyik pribékje volt (ez jogállamilag is igazolt tény), s aki háborítatlanul érte meg a 21. századot, végelgyengülésben halt el egy példásan „esdeklő” (a magyarhoz képest magasabb rendű) eminens társadalom tisztes, megbecsült polgáraként. Gratulálok! Kertész Ákosnak is, Radnóti Sándornak is, Andrassew Ivánnak is, Bartus Lászlónak is meg az összes többi marhának is…

A német lélek nem szublimált. Ezt persze nem tudom bizonyítani, nem látok le a német lelke fenekéig (freudi bravúrműtét kellene hozzá), mégis ki merem jelenteni, éspedig pontosan azért, mert a német ebben a kérdésben gyanúsan strébernek tűnik. Az a gyanús, ami nagyon gyanús. Vajon miként lehet egy íróember, egy művészember akkora fajankó, hogy ne értse: a német elfojtást épp az önismeretükből fakadó szorongás, félelem motiválja?! Vagyishogy még csak véletlenül se derülhessen ki, mi lakozik valójában a német társadalmi és személyes tudat alsó fertályaiban. A német nyilvánvalóan görcsöl, miközben a magyar kicsit kíváncsian, kicsit furcsálkodva, már-már sztoikus nyugalommal szemléli önmagát: jé, van bennem gárda is, betyársereg is, van bennem Heller is, Makovecz is, Kertész is, Bayer is, van bennem Lovas, Vásárhelyi, van Landeszman, Csurka, Döbrentei, van bennem szemita, antiszemita, anti-antiszemita, anti-anti-anti-antiszemita… van bennem Kádár, van bennem Gyurcsány, illetve a kettő felcsúti keveréke… és mindahány részmozzanatom ártalmatlan!

Egyelőre…

Ugyanis az, hogy valóban, garantáltan ártalmatlan-e a magyarság különös önreflexiója (Kertész szerint „genetikus alattvalósága”, alávalósága), most fog kiderülni! Illetve nemsokára. Amikor végképp megnyomorodik a nép (kritikus nagyságú tömege), egzisztenciálisan is, mentálisan is (a jelenlegi világtrend jelzi, ez nagy valószínűséggel bekövetkezik), nos, akkor dől el: a „zsidó nagytőke nyomorítja”-e a magyart, vagy sem. Ha „igen”?, na, akkor mi lesz!? Ez a döntő kérdés. Mármost a német esetében ez egyáltalán nem probléma. Mondjon erről Kertész Imre, amit akar; azért nem hiszek neki, mert (számomra) teljesen nyilvánvaló: Kertész Imre is megelégszik a látszattal. Félreértés ne essék, tökéletesen meg tudom érteni az érzékeny művészt, csak éppen nem hiszem el azt, amit Berlinben lát, szubjektíve tapasztal, majd mint objektív valóságot közvetít felénk. Minden elfojtás látszat.

Meggyőződésem, ma senkinek, még talán Kertész Imrének sem jutna eszébe kipróbálni: mit tenne a liberális, humanista, antirasszista, bűneit meggyónt, töredelmesen esdekelt német, ha megnyomorítva, kisemmizve, végletesen megalázva érezné magát. Nem tudom bizonyítani, de kimondom: ahogy Hitler Németországában is voltak Bertold Brechtek, Thomas Mann-nok, úgy Kertész Imre Berlinjében is vannak Bertold Brechtek, Thomas Mann-nok. Kb. annyian.

A történelmet, s benne a németek jólneveltségét, eminens disztingváltságát, példás liberalizmusát, keresztény szublimáltságát („töredelmes bűnbánatát”) Babits így fogalmazza meg:

Belül a medence már kosztümöktől kivirult
s zaj, sikoly, habloccsanás, hallik a faház mögül...
S ó, a drága ifjúság! sok suhanc körébe gyűl:
úri, disztingvált suhanc, akin már kemény a gallér,
kis fiú, de nagy betyár, eldédelgetett gavallér.
Mindjárt ők fürődnek itt, addig órájukra várnak
s míg a hölgyek végezik, mit csinálnak? Kukucsálnak.
Ó, a korhadó faház s ezer áldott hasadéka!
ó, a reteszes kabin! ó, az ifjú vér játéka!
ó, az áruló kabin s alkalom, a vágynak atyja!
ó, a titkos formales ezer édes új adatja!
ó, a tilos formales! báj amely enyész a nyárral!
ó, e benyomástavasz, bő virággal, tele sárral!
mennyi harc csírája kél, tavasz gyüjt avart a télnek
s szenvedélyes szenvedély korcsolyája lesz a lélek.

A német „eldédelgetett gavallér”. A németet a Marshall-terv „dédelgette” (és „pátyolgatja” a mai napig), míg a magyarnak a „bukaresti árelv” a dadája. Félreértés ne essék, nem akarom ez utóbbit lebecsülni, ugyanakkor az is kétségtelen: nagyságrendi a különbség.

A németek mai mintaszerű disztingváltságának három alapvető oka van: a morális, a muszáj- és az érdek-motívum. (1) A németeket fokozott felelősség terheli két világháború kirobbantásáért, továbbá a náci genocídiumért, mert az igaz ugyan, hogy a fasizmust a német az olasztól vette át, ám a fasizmus nem azonos a nácizmussal. Éppen ezért (2) a német megnyilvánulásaira messze érzékenyebben figyel a világ, ebből fakad a muszáj-disztinkció. (3) A német a magyarnál jobban meg van fizetve, „el van dédelgetve”: érdek-disztinkció.

Szerintem döntő szempont: a magyart Trianon (így a párizsi szerződés is) mélyebben, érzékenyebben érinti, mint a németet Versailles. Németország „elviselhetetlen szégyene” (volt) a danzigi korridor. Vessük ezt össze a nagymagyarország-tudat egyharmadára csonkolásával! Vagyis a magyar vissza-visszatérő, ki-kihunyó, föl-fölhorgadó antiszemitizmusának egyik meghatározó oka: Trianon.

Ezt fogom bebizonyítani.

                           Maori mélymagyar lélekkel

„A szólásszabadság az én számomra Magyarországon a kábítószerek legravaszabb formája. Megnyugtatja lelkiismeretünket, és nagy teret nyit a Semmi előtt” – írta Csoóri Sándor a Magyar Nemzet 2005 karácsonyi számában, majd alig másfél év múltán (2007. augusztus 29-én), ugyanott, maga pukkantja ki magából az obligát Semmit: „ha nem lett volna magyar nyelvű és szellemű irodalmunk eddig, most nem volna magyar nemzet se… legtöbb nagy írónk nemcsak gazdag életművet hagyott ránk, hanem nehéz, sok szenvedéssel együtt járó életpéldát is. Úgy gondolom, hogy hazug, képmutató és kisszerű őrültségbe rohanó korokban, mint amilyen a mai is, az értelmiségi lét – ugyan másként, mint eddig, de – csakis ellenállási forma lehet. Egyelőre mi reménykedők vagyunk, de bénák. Valami elveszett belőlünk az elmúlt tizenhét évben. Hogy micsoda, pontosan én sem tudom megfogalmazni, de egy költői valósággal talán sikerül érzékeltetnem. Ausztrália őslakóiról olvastam valahol, hogy miután hosszú és fáradtságos gyaloglás után céljukhoz értek, leültek néhány órára, hogy a lelkük is utolérhesse őket. Talán nekünk is ezt kell cselekednünk”.

Nem ezt kell cselekednünk! Ne a lelkünk, hanem az értelmünk érjen utol! Már amennyiben lötyög belőle valamicske az eszünk tokjában; vagy pediglen mi próbáljuk meg utolérni roppant elménket. Ha van.

Csoóri mindenesetre képtelen eldönteni, mi legyen a cél. Szerinte már elértük azt, le kéne hát ülnünk, pihenni, ugyanis „kisszerű őrültségbe rohanunk”. Tehát ez volt a cél. A kisszerű őrültség. Vagy nem? Mert, ha nem, akkor mi az, amit már elértünk, miként az ausztrál őslakók? Miről beszél az „értelmiségi”?

Arról beszél az értelmiségi, hogy „az értelmiségi lét csakis ellenállási forma lehet”. Ezért kell „leülnünk néhány órára”. A lelkünket bevárni. Hogy aztán értelmiségi lélekkel rohanhassunk tovább. De immáron ne az őrültségbe, hanem az ellenállási formába.

Kérem, az értelmiségi attitűdnek a lélekhez éppúgy nincs köze, miként az ellenálláshoz sincs köze. Illetve az értelmiségi is lehet ellenálló, de nem direktmód, nem a lelkével. Az értelmiséginek – specifikuma szerint – egyetlen érvényes vonatkozási rendszere, igazodási pontja lehet: a logika. Mármost, ha a logika „opponál” valamit (valakit, valakiket), akkor az értelmiségi is ellenáll nyilvánvalóan. Vagyis óhatatlanul. Nem azért, mert elhatározta, hogy akkor ő mostan már innentől lelke-utolért ellenálló lesz, és nagyon ám, hanem azért lesz ellenálló az értelmiségi, mert nem tehet mást. Az entellektüel az igazság letéteményese, már persze az igazi entellektüel, az az egy (se), aki van, miközben az igazság végletesen lenyűgözött, leláncolt rabja, rabszolgája. A valódi ellenálló tehát nem az értelmiségi, hanem: az értelem. Illetve annak szép gyermeke: az igazság. József Attila-i parafrázissal szólva: nem szükséges, hogy én fogalmazzam meg az igazságot, de úgy látszik, szükséges, hogy abszolút igazság megfogalmaztassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.

Az „eredeti” József Attila szerint nem művészre, hanem műalkotásra, míg a parafrázis szerint nem értelmiségire (még kevésbé ellenálló értelmiségire), hanem pontosan, tökéletesen megfogalmazott igazságra van szükség. Nem véleményekre, nézetekre, gondolatokra stb., hanem igazságokra. Cáfolhatatlan ítéletekre.

Véleményalkotásra bárki képes. Még ellenállásra is. Míg az abszolút igazság(ok) megfogalmazásához több kell? Hogy mi kell? Tudás? Az is, persze. Értelem? Nyilván. Okosság? Kiváltképp, ám ami a legfontosabb: önfegyelem. Ami azt jelenti, hogy a valódi értelmiségi messze kerüli az olyan kijelentéseket, amilyenekkel Csoóri is operál, féleszű, illuminált pincérként traktálja a közönséget, például: „hogy micsoda, pontosan én sem tudom megfogalmazni”, „hogy jutottam el ide, magam sem tudom”… A sok-sok marhaságról már nem is beszélve, melyekről hittel hiszi az „értelmiségi”, hogy tudja. Pedig egyáltalán nem tudja, szinte minden mondata cáfolható. Nem „vitatható”, „opponálható” stb., hanem cáfolható.

Ha „nem tudom”, ha nem vagyok biztos abban, ami hirtelen eszembe ötlött, akkor nem pofázok! Ez az önfegyelem. Ilyen egyszerű! Ez az értelmiségi attitűd alapeleme, ez az értelmiségi attribútuma. Nincs az az okosság, tudás, műveltség, amely önfegyelem nélkül garantálhatná az értelmiségi kvalitást, tudniillik értelmiséginek lenni nem mennyiség. Hanem minőség. Abban az értelemben, hogy az önfegyelem (mint az értelmiségi magatartás egyik döntő mozzanata) nem fokozható, nem növelhető, mint pl. a műveltség; vagyis az önfegyelem olyan, mint a szüzesség: vagy van, vagy nincs. Ha nincs, akkor a legnagyobb tudós, művész is csak „locsogó vénasszony” (©Kierkegaard).   

Csoóri tanult, olvasott, művelt ember, ez nyilvánvaló. Értelmes is? Okos is? Nem ismerem eléggé ahhoz, hogy erről abszolút igazságot mondhassak, az általam olvasott szövegeiből ítélve: meglehetősen buta dolgozónak tűnik; ám aminek – paradoxmód – nincs lényegi jelentősége, ugyanis abszolút igazságként rögzíthető: Csoóri Sándor nem értelmiségi (már persze a szónak nem a köznapi, primitív jelentését véve). A művész nem szükségképpen entellektüel. A művész ihletből dolgozik, „gondolta a fene” alapon.

De tegyük föl, az „értelmiségi” azt jelenti, amit a fogalom általában (Csoóriék számára) jelent, vagyishogy az valamifajta diplomázottság. Csoóriék leérettségiztek, majd a Magas-Fővárosi Seggfej Főiskolán elvégeztek hat szemesztert, két butát és négy ostobát, leállamvizsgáztak valamennyire (de legalább oly mértékben, s főként oly módon, miként azt Deutsch-Für szenátor is tette: körkörösen), majd – immáron értelmiségiként – elérték a Nagy Történelmi Célt: olyan világot alakítottak ki, amelyben még annyira sem érzik szabadnak magukat, mint a Kádár-rezsimben. Nyilván ez volt a céljuk (legalábbis Csoóri szövegének értelmiségi logikája szerint). Elérték. A baj csak az, hogy közben lemaradt a lelkük. Ezért most „leülnek” szépen (persze nem úgy, ahogyan a Gyurcsánynak kellene, hanem mint a maori entellektüelek), leülnek, és bevárják a lelküket. Az ti. ott maradt a Kádár-rezsimben. Némelyeké még a Rákosi-érában (pl. a zsigerileg sztálinista Helleréké). Szerintem viszont nem kell várniuk, valójában ott lebeg a lelkük velük, sötéten fénylő árnyékként jár előttük, ott van minden mozdulatukban, minden mondatukban, minden gesztusukban. Hellerék most liberál-sztálinisták, Csoóriék besenyő-sztálinisták. Mindahányan fölszabadíthatatlan alattvalói valamilyen „istaságknak”, képtelenek létezni szellemi akolmeleg nélkül, mindig kell nékik valami izmus (sztálinizmus, marxizmus, neomarxizmus, liberalizmus, demokratizmus, etnicizmus, neorasszizmus, antiszemitizmus…), Csoórival szólva: ellenállásizmus. Ez az „értelmiségi” létezés lényege.

Csoóriék ellenállnak. Pontosabban: „ellenállási formát” gyakorolnak. Költőileg. Persze csak miután „leültek” lélekvárni a demokratikus bozót hűvösében. És majd utána! Majd aztán ellenállnak keményen. A logika törvényeinek. Mert Csoóri például így fogalmaz: „ha nem lett volna magyar nyelvű és szellemű irodalmunk eddig, most nem volna magyar nemzet”.

Hát hogyne. Mintha az értelmiségi ezt mondaná: ha a villamosnak nem volna kereke, nem gurulna. Illetve: ha nem volna villamos, hiába volna kereke, akkor se gurulna. Nagyjából ennyi az értelme Csoóri Sándor értelmiségi tételének. Grandiózus bölcselet: a nemzet a nyelvével, az irodalmával azonos; s ami kétségkívül igaz, ám ami egyáltalán nem jelenti, hogy a nyelv, az irodalom fönntarthatja azt a nemzetet, amely egyébként (fizikailag, gazdaságilag, mentálisan…) életképtelen. Ezt nyilván Csoóri is tudja, egy pillanatig se vitatom, csupán kérdezem: mi a különös mondandója az entellektüel költő idézett bölcseletének? Csoóri ennyike értelemmel készül a Nagy Ellenállásra? Tessék nekem elhinni, így még Babarczy Eszternek sem tud majd ellenállni! Tapasztalatból mondom, megpróbáltam, nekem se sikerült!

Csoóri szerint „legtöbb nagy írónk nemcsak gazdag életművet hagyott ránk, hanem nehéz, sok szenvedéssel együtt járó életpéldát is”.

A „legtöbb nagy írónk”. És aki nem? Az nem példa? Csak a szenvedés az „életpélda”? Jó, de melyik írónk szenvedése? Mondjuk úgy, konkrétan… József Attiláé? Ladányi Mihályé? Déryé, Eörsié? Nem lehet, ők ugyanis börtönben ültek (a küblin ülve várták maori lelküket), amíg Illyésék, Csoóriék szabadlábon senyvedtek. A szívem szakad meg, ha belegondolok: milyen vesszőfutás lehetett számukra a behódolás, a lecsatlakozás! Egyébként Illyés valóban végigszenvedte az életét. Szenvedett a Nyugat főszerkesztőjének, a Baumgarten-alapítvány nagyhatalmú kurátorának kispudlijaként, szenvedet Révai mellett, Aczél hóna alatt, továbbá: szinte elképzelhetetlen, mi szenvedést jelenthetett Illyésnek, Németh Lászlónak József Attilát gyöngécske költőcskének minősíteni (a Nyugatban). Legalább akkora szenvedés volt, mint Csurka kálváriája, aki embertelen kínok kései közt üvöltötte végig a Kádár-rendszert (hol józanul, hol részegen), mondván (szó szerint idézem): „te, zsidó kurva, mindenkivel lefekszel, csak velem nem?!” (©Moldova).

Mit mondhatnék rá? Valóban nem könnyű az író-értelmiségi élete. Ott áll az értelmiségi írópélda a szigligeti alkotótábor egyik bungalójában, a „zsidó kurva” bezárt ajtaján dörömböl, és nem nyílik az ajtó, kicsi résnyire sem nyílik, ezért csak áll az írópélda, csak áll ott meredten álló sudrimankóval… Képzeljük el! Így aztán nem könnyű ellenállni?! Különösen nem a „hazug, képmutató és kisszerű őrültségbe rohanó korunk”-nak. Álló répával? Ugyan már, gyerekek, ne legyünk ennyire voluntaristák!

Döntő kérdés: sikerül-e megfelelnünk az írók által fölmutatott krisztusi életpéldáknak? Sikerül-e „zsidó kurva” közelébe férkőznünk turul-közösülés céljából? Mi van akkor, ha csupán egy besnyő rima szexuális elutasítása okán szenved az értelmiségi? Mit tegyen? Üljön tovább? Álló fasszal?! Várjon Csoóri Sándor turáni-maori lelkére? És ha mégsem érkezik? Meddig érdemes várni?

„Ausztrália őslakóiról olvastam valahol, hogy miután hosszú és fáradtságos gyaloglás után céljukhoz értek, leültek néhány órára, hogy a lelkük is utolérhesse őket. Talán nekünk is ezt kell cselekednünk.”

Igen? És a régi bumerángunkat ne akarjuk elhajítani?

Kérdezem: értelmiségi-e az (amúgy legyen tucatnyi diplomája), aki (szinte csak) értelmetlenségeket beszél?