"A hosszú magánhangzók változásának időbeli lefolyását nem könnyű megállapítani, hiszen a források még ebben a korszakban sem jelölik következetesen a magánhangzók hosszúságát. Ezért ebben az estben is a későbbi nyelvjárási helyzetből lehet visszafelé következtetni egyes tendenciákra. Az ómagyarban a rövid nyílt e > hosszú nyílt ē változással (pótlónyúlással) létrejött ē a szótári tövek részévé is vált: kēz : kezek, jēg : jeges. Ezek a nyílt hosszú ē-k idővel a palóc nyelvjárás egy részének kivételével é-vé záródtak (ē > é): kéz : kezek, jég : jeges. A változás kiindulási területét és kezdetét nem tudjuk megállapítani. A 16. századtól keletkezett nyelvtanok közül több is nyelvi tényként említi a hosszú nyílt ē hangot. Ezekben különböző jeleket alkalmaznak az ē és é elkülönítésére: ęles [ēles] (= éles), fèl (= fél ), fél [fēl] : felet. Geleji Katona István szerint a palócokat erről a hangról azonnal meg lehet ismerni. 18. századi nyelvtanaink szerzői is általában nyelvjárási jelenségnek tartják, ezért feltételezhetjük, hogy a hosszú nyílt ē fonéma a középmagyar korban (a palóc kivételével) fokozatosan eltűnt a magánhangzórendszerből. Erős nyelvjárási különbséget tükröz az é ~ í kettősség is (kemény ~ kemíny, méreg ~ míreg). Ez szabályszerűen csak olyan é hangokat érint, amelyek nem ē-ből záródtak. Az í-zés (ami már a középmagyar korban is erősen nyelvjárási jegy volt) két nyelvjárásterületre jellemző. A nagyobbik a Tiszántúl és az ehhez csatlakozó északkeleti-keleti területek. Az ide köthető í-zés már ómagyar kori emlékekben is megfigyelhető (Döbrentei-kódex, 1508), de a Szatmár megyei Szinyérváralján született Sylvester János is í-ző nyelvjárásban fordította le az Újtestamentumot (1541): nipnek, righen, vigre. – Az í-zés kisebbik területe az ÉszaknyugatDunántúl, erre írásos adatok is utalnak: 1583 nyszthewnk (= néztünk). Több nyelvjárásban, így a Dunántúlon, északkeleten, a középső területeken és Erdélyben is megfigyelhető volt a középmagyar korban az ó ~ ú és ő ~ ű kettősség: 1563 Hegyk (= Hegykő), 1589 üket (= őket); 1772 gyanó (= gyanú), 1715 Lu Uczaban (= Ló utcában). Feltehető, hogy ebben a korszakban (de újabb kutatási eredmények szerint talán már a 15. század végén) indult meg több nyelvjárásban is a középső nyelvállású hosszú magánhangzók (ó, ő, é) diftongizálódása (kettőshangzóvá válása), de a korabeli források ezt a jelenséget nem jelölik. Csupán a 19. századi tudatos nyelvjárási feljegyzések szolgáltatnak biztos adatokat erre a változásra. "
Bia legkorábbi írásos említésére 1192-ből van adatunk: a Torbágyerdő alatti BIUai szerepel egy birtokösszeírásban. Bronzkori földvármaradványokat találtak Bián, a Pap-réti dűlőben. Ugyancsak Bián honfoglalás kori településmaradványokra is bukkantak.
"Kazinczy Ferencz s Kazinczy Gábor a következő szokatlan alakok kal is élnek: igyekszém Kaz: Műnk. 111:83, IX:71, igyékszék Kaz: Pyrk. 11, igyekszének Kaz: Reg. 72, igyekszö Kaz. Gáb. "Tudomány Tár" 1841. VIII:303).* Igyekvőm, igyekvő CzF. mosakszik e h. mosakodik (Arad).
Ide tartozik, csakhogy más reflexiv képzéssel, vajúdik, melyet ma ezen tőből szabályosan végig ragozunk (v. ö. vajúdók Rév. 867. vajódó Kónyi: Ábel 76). De régente olyan volt a ragozása, mint a cselekedik igéé. V. ö.
vajuszik, vajutt, vaj-utság (mind MA.); vayonni NádC. 550, (az ErsC. megf. helyén wayodny); nem éle, hanem vajuvék Tel: Evang. 111:365 (idézi Rév. 868, 899).
Hasonló ige volt régente séríídik v. sérödik és sérszik, mely immár mind a két alakjában elavult s a sérül igével van helyet tesítve, de nyelvemlékeinkben gyakran előfordul. V. ö. nem séreznek (olv. séresznek) meg: non demolientur, BécsiC. 206, nem serzik meg: non otfendit MünchC. 193; meg nem seruec NagyszC. 220, megsérvék Bethl. Élet. 238, sérüvés Zvon: Post. 11:402 (másoknál sérvés, sérés) sérütt (igen gyakran) meg ne serwgyem ErsC. 5., meg ne sérüdgyék Pázrn: Kai. 483; - az inak meg sérod- nec Mel: Herb. 82; sériidhetetlen Pázni: Pr. 756 stb., meg-sérodés, Bátai: LelkiPrób. 64. - (A palóczok azt mondják: megsérül, Debr. megsértődik, megsértette magát, Arad vid. megsérzett a kezem. Aradon azt is mondják: sérvés a háta, megsérvesedik.) A régieknél még némely más -ód-ik, -od-ik végű refl. igék nek is volt sz-es mellékalakjuk"
SIMONYI ZSIGMOND. ELSŐ KÖTET Tüzetes MAGYAR HANGTAN ÉS ALAKTAN. Történeti alapon 1895
"Evvel éppen azt bizonyítanád,hogy a konstaniinoszi bés formulát a bolgároktól ismerhették a bizánci diplomáciába. És az eredeti méltóságnév nem szláv eredetű lehetett. Könnyen lehet,hogy levédi sztori a kazár adatközlőktől származhatott. Akik számon tartották az eseményt, mint a kazár uralkodó egy fontos diplomáciai tervét. És ők említették a biborka által a leírt formuláját."
Igazából a Dimitr Polemarchos (Димитър Полемарх) nem sok mindent bizonyít. Talán csak annyit, hogy az író (unoka) szépen tükörfordította a nagyapja eredeti bolgár címét ("A Polemarchos név azért érdekes, mert legalább 2 bolgár bizantológus gondolja úgy, hogy ez a kifejezés a bolgár vojvoda tükörfordítása (превод-калка) lehet.")
1. "...a bolgároktól ismerhették a bizánci diplomáciába." Pipa
2. "És az eredeti méltóságnév nem szláv eredetű lehetett."
Még akár ez is lehetett, de erről semmi adatunk nincs. Annyi biztos, hogy 950-re Aszparus bolgárjai szépen
elszlávosodtak, erre volt ~150-170 évük. És a DAI idejében már használták a totál szláv vojevodát.
(Lásd még Codex Suprasliensis (X. sz.), Codex Marianus (XI. sz. eleje), plusz Manasses műve (~1187). Bolgár
etimológiai szótár.)
3. Az egész sokkal korábbi mind a magyar vajda első előfordulása.
4. Innentől kezdve számomra egyértelmű, hogy helyes a magyar szótár elképzelése.
(Lásd Vajda leírásának változását az oklevelekben 1285 és 1390 között.)
"A két nyílt szótagos tendencia kétszeres hatása és a nyíltabbá válás formálta ki a magyar szót: vojevoda ⇨ vojvoda ⇨ vojda ⇨ vajda."
Meg ez: "полаб. våjvåda «князь»." (Vasmer)
És ez:
"Az oklevelekben szereplő adatok néhol a korábbi, a szláv eredetivel hangszerkezetében megegyező vojvoda ~ vajvada alakot mutatnak: 1285 k.: Waiuuada, 1302/390, 1323/390: Voyuoda, 1317: Vayoda, 1323/390: Woyuoda."
“A Vajda puszta személynévi vagy közszói eredetű helynév adataiból nem dönthető el egyértelműen a helyesírás miatt, hogy a középső nyelvállású o hang vagy az alsó nyelvállású a hang esett-e ki. A személynévként is használatos vajda méltóságnévből keletkezett a Vajda településnév metonimikus névadással. Az oklevelekben szereplő adatok néhol a korábbi, a szláv eredetivel hangszerkezetében megegyező vojvoda ~ vajvada alakot mutatnak: 1285 k.: Waiuuada, 1302/390, 1323/390: Voyuoda, 1317: Vayoda, 1323/390: Woyuoda. A Vajvada > Vajda hangváltozást magyarázhatjuk a két nyílt szótagos tendencia kétszeres érvényesülésével; eszerint a vojvoda hangalakból kiesett a középső nyelvállású o hang, majd az így létrejött hangalakban az ejtés megkönnyítése végett ismét kiesett egy hang. Az így kialakult hangalak lett a vajda. KISS LAJOS ezt a változást egyszerejtéssel, vagyis haplológiával magyarázza (1995: 9).”
Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kar Magyar Nyelvtudományi Tanszék A két nyílt szótagos tendencia érvényesülése az ómagyar kori helynevekben Témavezető: Tóth Valéria Készítette: Vajda Annamária V. magyar Szakdolgozat Debrecen 2007
———-
Szerencsétlen nem jön rá, hogy a hosszú ú-t nem tudták leírni: Vajúda
Magyarul pedig szintén helyes szóképzés a Vajvad +a (mit csinál?) is.
A korai Vajta, Vajda szavunk véghangzójától megfosztott töve azonos az alábbi szavak “vaj” tövével, ha a képzőiktől megfosztjukőket.
——-
“Kazinczy Ferencz s Kazinczy Gábor a következő szokatlan alakok kal is élnek: igyekszém Kaz: Műnk. 111:83, IX:71, igyékszék Kaz: Pyrk. 11, igyekszének Kaz: Reg. 72, igyekszö Kaz. Gáb. „Tudomány Tár“ 1841. VIII:303).* Igyekvőm, igyekvő CzF. mosakszik e h. mosakodik (Arad).
Ide tartozik, csakhogy más reflexiv képzéssel, vajúdik, melyet ma ezen tőből szabályosan végig ragozunk (v. ö. vajúdók Rév. 867. vajódó Kónyi: Ábel 76). De régente olyan volt a ragozása, mint a cselekedik igéé. V. ö.
vajuszik, vajutt, vaj-utság (mind MA.); vayonni NádC. 550, (az ErsC. megf. helyén wayodny); nem éle, hanem vajuvék Tel: Evang. 111:365 (idézi Rév. 868, 899).
Hasonló ige volt régente séríídik v. sérödik és sérszik, mely immár mind a két alakjában elavult s a sérül igével van helyet tesítve, de nyelvemlékeinkben gyakran előfordul. V. ö. nem séreznek (olv. séresznek) meg: non demolientur, BécsiC. 206, nem serzik meg: non otfendit MünchC. 193; meg nem seruec NagyszC. 220, megsérvék Bethl. Élet. 238, sérüvés Zvon: Post. 11:402 (másoknál sérvés, sérés) sérütt (igen gyakran) meg ne serwgyem ErsC. 5., meg ne sérüdgyék Pázrn: Kai. 483; — az inak meg sérod- nec Mel: Herb. 82; sériidhetetlen Pázni: Pr. 756 stb., meg-sérodés, Bátai: LelkiPrób. 64. — (A palóczok azt mondják: megsérül, Debr. megsértődik, megsértette magát, Arad vid. megsérzett a kezem. Aradon azt is mondják: sérvés a háta, megsérvesedik.) A régieknél még némely más -ód-ik, -od-ik végű refl. igék nek is volt sz-es mellékalakjuk”
“Bodog vág te en vram adoryan. Mert meglelted a kaz- dagfagokat kiket atte züleid elbattac kinekil vayonni kezdnec 25 azok kik maft fokát birnac Micoron nem lezen a kerefködefnec ideie, fém a kúlcen vetelnec, Micoron fenki a kenalol maft megnem zabadithhat Sem atya fiat, feni aiía leanat fém zolga vrat, fém barat ö barattyat Sem a kazdagfag ö vrat Ennec vtan-“
A hajt2 folyamatos melléknévi igenevéből (hajtó) lett a d zöngésülésével (mint hajtan ⇨ hajdan, fajt ⇨ fajd); a szóvégi ó ⇨ ú változásra példa: aszú, háború, sanyarú. A szó sok európai nyelvbe átszármazott, részben (főleg a Balkánon) ‘szabadharcos, felkelő’, illetve ‘betyár, rabló, útonálló’ jelentésben. Az idegen alakok általában a magyar szó többes, illetve tárgyragos alakján alapulnak: német Heiduck, francia heiduque, román haiduc, szerb hajduk, oszmán haydut.
Ez jó analógia lehet a nyelvünkben önállóan meglevő baj/ví/vaj gyökökre. Küzdelemre vonatkozó árnyalt értelmekre.
Bajlódik, Bánt
Ví, Vív, Viasdkodik, Viadal
Vajúdik
Hajdu analógiájára Vajta/Vajda
A bajda és a Viada egyszerűen magyartalan forma, amikor van mély hangrendű vajúdás - szavunk, sőt viadal is! Az "ia" összevonódhatott.
Viadal - Viada - Vajúdó = Vojevoda?
A mai nyelvben pedig leszűkült a vajúdás jelentése.
“Ha a PIE hangsor esetén CVC-CcV, majd ebből szláv: CCV-CV, miközben a magyar eleitől fogva CVC-CV, akkor azt mondhatjuk, nagy általánosságban a magyar változás nélkül magában hordozta a PIE hangképet, szemben azokkal, akik azt állítják, hogy tömegével vettük volna át a szláv szavakat. - Hogy aztán „egészen véletlenül” majdhogynem az eredeti PIE hangsorrá visszaalakítsuk...... (Nethem/Rédei-X02.) /
Nagy munka, de ildomos lesz elkészíteni egy U-FU-PIE-A (urali- finnugor-proto-indoeurópai-altaji) szóösszehasonlítást, kiélezve a magyarra, aholis elsőre kitűnhetnének a fentebb említettek. (Egy rövidke példa: a TESZ kalács1, kalács2 kalács3 problematikája: alapértelmük összefügg, de TESZ-beli levezetésük hibás, komplexitás mentes (szláv őseredetiként a *кoлo szót, majd a кoлoчъ szót jelöli, ősszlávként a „*kolačъ”-ot. Meglátásom szerint a „cs” képzés inkább magyar, lásd: gyutacs, dugacs, szivacs, tömecs stb. Tehát a kalács eredőbb értelműje a magas hangrendű „kelécs” a „kel” felemelkedik, megdagad, kidomborodik, igei értelméből. Aztán a „kalász” eredete, (ez is a „kelécs” pontosító jelentésváltozata „kelész” formában...) ami a TESZ szerint vagy délszláv vagy szlovák [!!], náluk jobbára „клаc”, szláv előzményeként a кoлъ (cölöp, karó értelmű) szót adja meg. Mint láthatjuk, a szláv – de nem mindenkor és nem mindegyik ! - a „saját” ősi szavaiból meg nem kutatott okból mássalhangzótorlódott szavakat csinál, hogy aztán majd a magyar nyelv ebből újra az eredetihez jóval közelebbi, vagy azzal azonos formát alkosson, meg sem említvén most azt, hogy a magyar gyökrendszer szerint e két (de jóval több jelentésű) szó is azonos ősértelemmel bírt, ezért egyező a gyökük.
Vonatkozóan még a KALLÓdik és a KALODA alapjelentése is összefüggő, ellentétben a TESZ állításaival – ugyanakkor „Kallantyú” > forgással, csavarással kapcsolatos szócsalád. Még a TESZ is megemlíti. A JÁR-KEL „kel” szava ugyanilyen értelemben, továbbá TÉR-ÜL---FOR-D-UL.....Majd egy másik tanulmányban fogok részletesebben kitérni a KAP, KAPA, KAPACS, KAPAR és társai finnugor eredetmagyarázatainak „ziláltságára”, a „karácsony” szláv átvételére, amikor ősszláv „*korčunъ” , „lépő, átlépő, fordulónap” a magyar „K#R” gyökrendszerbe minden további nélkül illeszkedik, szintúgy a „karám” erőltetett szlovák átvétele (Sumerben KAR-Á-AM = erős, bekerített terület, erős védelem). A szlávban nem magyarázható meg, a „kalács” miért maradt CVCV, a „karácsony”, „korcsuny” ősű miért lett „kracsuny” CCVCVC stb.. ) Ugyanígy a SZERDA esete. Ősszláv „*serda” > ószl. „srĕda” > „sreda” / „среда ”, amit átvesz a magyar, hogy újra „*szereda” > „szerda”-t csináljon belőle. (De hogy még a „SZER” (mint KÖZ és KÖZép !) ülés se kerüljön megemlítés szintjén sem elő, az meglehetős szemellenzősségről vall) Nincs olyan példa a világból, ami azt mutatná, hogy bármely nép is a hét napjainak megnevezését 3 különböző nyelvből szedné össze. E dolog abszurditása magáért beszél, beleillik a szláv jövevényesítő kényszerbe. (= Ha a szlávban létezik, onnan jött a magyarba.) (Maticsák Sándor: Vándorló napok - A hét napjainak elnevezése az európai nyelvekben , Debrecen, 2006.)”
Rokonok vele a török büjü-mek (nőni), a szanszkrit bah (crescit) pi, pjái (opimare, fecundum reddere), persa bajá vagy bejá (plenus; janua), hellen πιων, πιαινω, tót bivní, sínai pu (amplum, spatiosum).
Baj szóhoz hasonlóknak tekinthetők, a hellen βοη (pugna), szláv boj, voj, finn vaiva, szanszkrit bhajam (veszély).
Legközelebbi rokona azon vaj, melyből vajudik, vajlódik származott, továbbá a ví, víj, oly hasonlat lévén közöttök, mint a fi, faj, ki-ált, kaj-ált, hí! haj! között.
Ví
A ví gyöknek hangváltozattal megfelel baj szó is ,viadal’ jelentésben. Ugyanaz szolgál alapúl viaskodik, viadal s vita szóknak és származékaiknak is. Egyezik vele Jancsovics Szótárában a szláv bij-em ütöm, verem, honnan bij-ák ütő verő, bíi-am ütögetem veregetem; továbbá bit v. bitja ütés, verés, bitka ütközet stb
