"...ami bármi módon megkérdőjelezte volna Prokopiosz tudosítását arról, hogy 545 és 552 között számos alkalommal, könnyűfegyverzetű (pajzs + hajítódárda) szkláv, ant törzsek, önállóan és sikeresen végigdúlták a Balkánt, jóval az avarok érkezése előtt."
Sőt, akár 518-ban.
UvL:
""The first Slavic raid south of the Danube was recorded by Procopius, who mentions an attack of the Antes, "who dwell close to the Sclaveni", probably in 518." (Curta 2001, p. 75)
Pluszban bőven idéztünk további támadásokat a 545 és 552 közötti időszakból. Mit kell erőlködni az avarokkal, meg lovasseregekkel, meg szlavofil történészekkel?
Teljesen világos a helyzet:
- nincsenek még avarok, viszont rendszeresek a szláv betörések."
Magyarul meg küzdő, VÍVÓ, VIASKODÓ és BAJNOK, kiemelkedő, hatalmas harcos - jelentésű a Vajda, minden stimmel tehát a hadvezéri titulushoz, szóösszetétel nélkül.
A BÁN pedig a bűntető és bántó, azaz tartomány úr jelentésű!
Számos mai szláv nyelv csak "képzeleg", amikor használja a vodity szót. :-DDD
Nem akkor képzeleg, hanem ha a magyar VAJOU+ÓD+A szóba belehallotta a saját értelmezését, a saját nyelvén. Mellesleg a VÍZ - visz, a voda, meg vodity. :))))
Semmi nem bizonyítja az átvételt. Történetileg meg pláne. A szlávok voltak a sztyeppei népek segédnépei és szolgái. Hogy a görögök leírták a torzult jövevényszavaikat, még nem jelet semmit.
Vajódik / bajódik hajdani szavainkban, a v/b - szókezdő hangzókegyaránt előfordulhattak az egykori magyar nyelvben.
A bajlódik szavunk + "l" hang bekerülésével alakult ki, mint a hajt - hajlik szóban (ma ezt az -l elemet gyakorító képzőnek határozzák meg). Érdekesség, hogy a szintén hajt igéből kialakult hajdú szavunknál szintén hiányzik a "+l" hang, hiszen a szógyöknek többes jelentési vannak. Ez az analógia is erősíti, hogy a VAJDA szavunk a BAJ/VAJ/VÍA - VAJÓ+DIK hangalakból alakult ki.
Ha ezt véletlenül elolvasná egy szlavista, akkor itt helyben szíven szúrná magát a tollával. :-(((
A vojevoda arrafelé egy teljesen jól értelmezhető, összetett szó (harcos + vezetni), ami jóval korábban dokumentálható, mint legkorábbi magyar előfordulás. Plusz a korai magyar előfordulások pont szlávosan kerültek rögzítésre. Tök vicces, hogy tovább erőlteted ezt a kezdetleges szófacsarást, csak azért, hogy "bizonyítsd": semmit sem vettünk át a szlávoktól!
Az is világos, hogy soha a büdös életben nem fogsz cikket írni, de legalább a Nyest-nek írhatnál egy olvasói levelet, amiben kifejtenéd az elképzeléseidet. Rögtön kiderülne, hogy tényleg ráleltél valamire vagy csak képzelegsz...
Jelenlegi ismereteink szerint az ősmagyar korban, különösen annak első felében még nem voltak hosszú magánhangzók. Az illabiális utótagú diftongusok egyszerűsödése (monoftongizálódása) hosszú á-vá és é-vé (illetőleg í-vé) az ősmagyar korszak folyamán már nyilván elkezdődött, és a korszak végére nagyjából befejeződött (a példákat l. az előző részben). Erre az is utalhat, hogy a szóvégi rövid ™-t és e-t tartalmazó jövevényszavak hanghelyettesítés révén szóvégi hosszú á-val és é-vel illeszkedtek be a magyarba. Ez egyben a szóvégi á-k és é-k gyakoriságát is növelte."
Ősmagyar kor - honfoglalás előtt, ómagyar kor honfoglalástól 1526-ig, csak hogy a hülyék is értsék.
"A hosszú magánhangzók változásának időbeli lefolyását nem könnyű megállapítani, hiszen a források még ebben a korszakban sem jelölik következetesen a magánhangzók hosszúságát. Ezért ebben az estben is a későbbi nyelvjárási helyzetből lehet visszafelé következtetni egyes tendenciákra. Az ómagyarban a rövid nyílt e > hosszú nyílt ē változással (pótlónyúlással) létrejött ē a szótári tövek részévé is vált: kēz : kezek, jēg : jeges. Ezek a nyílt hosszú ē-k idővel a palóc nyelvjárás egy részének kivételével é-vé záródtak (ē > é): kéz : kezek, jég : jeges. A változás kiindulási területét és kezdetét nem tudjuk megállapítani. A 16. századtól keletkezett nyelvtanok közül több is nyelvi tényként említi a hosszú nyílt ē hangot. Ezekben különböző jeleket alkalmaznak az ē és é elkülönítésére: ęles [ēles] (= éles), fèl (= fél ), fél [fēl] : felet. Geleji Katona István szerint a palócokat erről a hangról azonnal meg lehet ismerni. 18. századi nyelvtanaink szerzői is általában nyelvjárási jelenségnek tartják, ezért feltételezhetjük, hogy a hosszú nyílt ē fonéma a középmagyar korban (a palóc kivételével) fokozatosan eltűnt a magánhangzórendszerből. Erős nyelvjárási különbséget tükröz az é ~ í kettősség is (kemény ~ kemíny, méreg ~ míreg). Ez szabályszerűen csak olyan é hangokat érint, amelyek nem ē-ből záródtak. Az í-zés (ami már a középmagyar korban is erősen nyelvjárási jegy volt) két nyelvjárásterületre jellemző. A nagyobbik a Tiszántúl és az ehhez csatlakozó északkeleti-keleti területek. Az ide köthető í-zés már ómagyar kori emlékekben is megfigyelhető (Döbrentei-kódex, 1508), de a Szatmár megyei Szinyérváralján született Sylvester János is í-ző nyelvjárásban fordította le az Újtestamentumot (1541): nipnek, righen, vigre. – Az í-zés kisebbik területe az ÉszaknyugatDunántúl, erre írásos adatok is utalnak: 1583 nyszthewnk (= néztünk). Több nyelvjárásban, így a Dunántúlon, északkeleten, a középső területeken és Erdélyben is megfigyelhető volt a középmagyar korban az ó ~ ú és ő ~ ű kettősség: 1563 Hegyk (= Hegykő), 1589 üket (= őket); 1772 gyanó (= gyanú), 1715 Lu Uczaban (= Ló utcában). Feltehető, hogy ebben a korszakban (de újabb kutatási eredmények szerint talán már a 15. század végén) indult meg több nyelvjárásban is a középső nyelvállású hosszú magánhangzók (ó, ő, é) diftongizálódása (kettőshangzóvá válása), de a korabeli források ezt a jelenséget nem jelölik. Csupán a 19. századi tudatos nyelvjárási feljegyzések szolgáltatnak biztos adatokat erre a változásra. "
Bia legkorábbi írásos említésére 1192-ből van adatunk: a Torbágyerdő alatti BIUai szerepel egy birtokösszeírásban. Bronzkori földvármaradványokat találtak Bián, a Pap-réti dűlőben. Ugyancsak Bián honfoglalás kori településmaradványokra is bukkantak.
"Kazinczy Ferencz s Kazinczy Gábor a következő szokatlan alakok kal is élnek: igyekszém Kaz: Műnk. 111:83, IX:71, igyékszék Kaz: Pyrk. 11, igyekszének Kaz: Reg. 72, igyekszö Kaz. Gáb. "Tudomány Tár" 1841. VIII:303).* Igyekvőm, igyekvő CzF. mosakszik e h. mosakodik (Arad).
Ide tartozik, csakhogy más reflexiv képzéssel, vajúdik, melyet ma ezen tőből szabályosan végig ragozunk (v. ö. vajúdók Rév. 867. vajódó Kónyi: Ábel 76). De régente olyan volt a ragozása, mint a cselekedik igéé. V. ö.
vajuszik, vajutt, vaj-utság (mind MA.); vayonni NádC. 550, (az ErsC. megf. helyén wayodny); nem éle, hanem vajuvék Tel: Evang. 111:365 (idézi Rév. 868, 899).
Hasonló ige volt régente séríídik v. sérödik és sérszik, mely immár mind a két alakjában elavult s a sérül igével van helyet tesítve, de nyelvemlékeinkben gyakran előfordul. V. ö. nem séreznek (olv. séresznek) meg: non demolientur, BécsiC. 206, nem serzik meg: non otfendit MünchC. 193; meg nem seruec NagyszC. 220, megsérvék Bethl. Élet. 238, sérüvés Zvon: Post. 11:402 (másoknál sérvés, sérés) sérütt (igen gyakran) meg ne serwgyem ErsC. 5., meg ne sérüdgyék Pázrn: Kai. 483; - az inak meg sérod- nec Mel: Herb. 82; sériidhetetlen Pázni: Pr. 756 stb., meg-sérodés, Bátai: LelkiPrób. 64. - (A palóczok azt mondják: megsérül, Debr. megsértődik, megsértette magát, Arad vid. megsérzett a kezem. Aradon azt is mondják: sérvés a háta, megsérvesedik.) A régieknél még némely más -ód-ik, -od-ik végű refl. igék nek is volt sz-es mellékalakjuk"
SIMONYI ZSIGMOND. ELSŐ KÖTET Tüzetes MAGYAR HANGTAN ÉS ALAKTAN. Történeti alapon 1895