Pár évtizednyi idő az avarok előtt akkor sem jelentene semmit, ha igaz lenne. De hát nem igaz.
A "lapos Föld hívő te vagy" ez esetben, tele szlávokkal, kacsintás ide, vagy oda. Nevetséges az erőszakosságod, a hiteltelenítésre való törekvésed ócska beszólásokkal.
Akkor -- 2019-ben -- nagyon alaposan körbejártam a témát.
"Ha véletlenül valami elő szlávok megfordultak arrafelé, akkor is sztyeppei népek tudtával, ösztönzésével, ám az a legvalószínűbb, hogy nem szlávok voltak. A KM-ben pedig folytonos a sztyeppei népek jelenléte."
Prokopiosz konkrétan megnevezi a törzseket, létszámokat ad meg, és az egész 539 és 552 között történik.
Neked ez sztyeppei népek dolog valami egészen furcsa dolog. Közben egy altermókus azzal jött, hogy gyalogosan nem végigrabolni a Balkánt, meg nem tudtak kiállítani annyi harcost stb. :-DDD
Olvass utána.
És egy wikis szócikk nem írja felül Prokopioszt meg Curtát.
A napjainkban leginkább elfogadott elmélet szerint az indoeurópai eredetű szláv népek őshazája Belarusszia és talán Észak-Ukrajna lehetett, bár a korábbi szakirodalomban ettől eltérő – a Kárpátoktól északra, az Oderától a Dnyeperig húzódó – őshaza-rekonstrukciókat is ismerünk. Mindezek az őshazaelméletek azon alapulnak, hogy a szlávok kialakulását mocsaras környezethez kötik, de régészetileg egyelőre egyik sem igazolt. Egy harmadik -minden szempontból kalandos, az Orosz Őskrónikán alapuló - elképzelés szerint a szláv őshaza a Kárpát-medence volt, ahonnan az avarok érkezése szorította ki a szlávokat. Azonban ez a verzió egyrészt minden a Kárpát-medencére vonatkozó ókori forrásnak ellentmond, medencénkben az ókorban és a középkor kezdetén nem ismertek szlávokat, csak pannonokat, szkíta, kelta népeket, a római birodalom latin és vegyes nyelvű betelepedettjeit, germán, török (hun, avar) népeket és csak utánuk jelennek meg a szlávok. A helybeli eredetű pannonok kivételével ezek a népek mind betelepedett, gentilis életmódot folytató felső-réteget képeztek. Pannon-medencebeli szlávokról először Paulus diakónusnál olvashatunk, az ő bizonysága szerint 595-ben - avar fennhatóság alatt - már voltak szlávok a felső Dráva-völgyben (Paul. Diac. IV. 10). A szlávok minden ókori forrás szerint Idősebb Plinius, Tacitus, Iordanes A Visztulától keletre és a Balt-tenger közelében alakultak ki, kialakulásuk centrumát a Pripjaty-folyó mocsaras vidéke képezte. A szlávok Kárpát-medencei eredete természetesen régészetileg sem igazolható, de hamis őshaza elképzelésükről egyes szlavofil képviselőik még a XIX. században is meg lehettek ugyan győződve, de az tarthatatlan és több kérdést is fölvet.
A törzsi szervezetben élő szlávokat innen valószínűleg a szomszédos germán népek elvándorlása mozdította ki; beköltöztek az elnéptelenedett területekre. Az is felmerült, hogy a bizánci írók a Sclavenoi népnevet egyfajta gyűjtőfogalomként használták,[2] továbbá a kelet-európai szláv népmozgás másként és lassabban zajlott, mint feltételezték (tekintettel a germán népelemekre és a steppevidék török népeire).
A szláv népvándorlás a 6. század végén kezdődött és elsősorban nyugati és déli irányú volt. A mai szláv népek ekkor még nem alakultak ki, nagyszámú törzs vett részt a vándorlásban. Nagy változást jelentett a szlávság történetében az avarok betelepülése a Kárpát-medencébe (568): Bizánc meggyengítésével és a balkáni védelmi vonalak áttörésével elősegítették a dél felé vándorlást. E mozgások eredményeként a szláv törzsek fejlődése szétvált, és három csoportjuk alakult ki: előbb keleti és nyugati, majd a nyugatiból kiváló déli.
582-ben az avarok szétzúzták a Balkán északi határát védő bizánci erődrendszert. Az avarok nyomában szláv lakosság szivárgott be a Balkánra. Ők voltak a korai délszlávok, de csak a 8. század közepétől tudunk egyértelműen megnevezni népeket.[6
Ha véletlenül valami elő szlávok megfordultak arrafelé, akkor is sztyeppei népek tudtával, ösztönzésével, ám az a legvalószínűbb, hogy nem szlávok voltak. A KM-ben pedig folytonos a sztyeppei népek jelenléte.
"...ami bármi módon megkérdőjelezte volna Prokopiosz tudosítását arról, hogy 545 és 552 között számos alkalommal, könnyűfegyverzetű (pajzs + hajítódárda) szkláv, ant törzsek, önállóan és sikeresen végigdúlták a Balkánt, jóval az avarok érkezése előtt."
Sőt, akár 518-ban.
UvL:
""The first Slavic raid south of the Danube was recorded by Procopius, who mentions an attack of the Antes, "who dwell close to the Sclaveni", probably in 518." (Curta 2001, p. 75)
Pluszban bőven idéztünk további támadásokat a 545 és 552 közötti időszakból. Mit kell erőlködni az avarokkal, meg lovasseregekkel, meg szlavofil történészekkel?
Teljesen világos a helyzet:
- nincsenek még avarok, viszont rendszeresek a szláv betörések."
Magyarul meg küzdő, VÍVÓ, VIASKODÓ és BAJNOK, kiemelkedő, hatalmas harcos - jelentésű a Vajda, minden stimmel tehát a hadvezéri titulushoz, szóösszetétel nélkül.
A BÁN pedig a bűntető és bántó, azaz tartomány úr jelentésű!
Számos mai szláv nyelv csak "képzeleg", amikor használja a vodity szót. :-DDD
Nem akkor képzeleg, hanem ha a magyar VAJOU+ÓD+A szóba belehallotta a saját értelmezését, a saját nyelvén. Mellesleg a VÍZ - visz, a voda, meg vodity. :))))
Semmi nem bizonyítja az átvételt. Történetileg meg pláne. A szlávok voltak a sztyeppei népek segédnépei és szolgái. Hogy a görögök leírták a torzult jövevényszavaikat, még nem jelet semmit.
Vajódik / bajódik hajdani szavainkban, a v/b - szókezdő hangzókegyaránt előfordulhattak az egykori magyar nyelvben.
A bajlódik szavunk + "l" hang bekerülésével alakult ki, mint a hajt - hajlik szóban (ma ezt az -l elemet gyakorító képzőnek határozzák meg). Érdekesség, hogy a szintén hajt igéből kialakult hajdú szavunknál szintén hiányzik a "+l" hang, hiszen a szógyöknek többes jelentési vannak. Ez az analógia is erősíti, hogy a VAJDA szavunk a BAJ/VAJ/VÍA - VAJÓ+DIK hangalakból alakult ki.
Ha ezt véletlenül elolvasná egy szlavista, akkor itt helyben szíven szúrná magát a tollával. :-(((
A vojevoda arrafelé egy teljesen jól értelmezhető, összetett szó (harcos + vezetni), ami jóval korábban dokumentálható, mint legkorábbi magyar előfordulás. Plusz a korai magyar előfordulások pont szlávosan kerültek rögzítésre. Tök vicces, hogy tovább erőlteted ezt a kezdetleges szófacsarást, csak azért, hogy "bizonyítsd": semmit sem vettünk át a szlávoktól!
Az is világos, hogy soha a büdös életben nem fogsz cikket írni, de legalább a Nyest-nek írhatnál egy olvasói levelet, amiben kifejtenéd az elképzeléseidet. Rögtön kiderülne, hogy tényleg ráleltél valamire vagy csak képzelegsz...
Jelenlegi ismereteink szerint az ősmagyar korban, különösen annak első felében még nem voltak hosszú magánhangzók. Az illabiális utótagú diftongusok egyszerűsödése (monoftongizálódása) hosszú á-vá és é-vé (illetőleg í-vé) az ősmagyar korszak folyamán már nyilván elkezdődött, és a korszak végére nagyjából befejeződött (a példákat l. az előző részben). Erre az is utalhat, hogy a szóvégi rövid ™-t és e-t tartalmazó jövevényszavak hanghelyettesítés révén szóvégi hosszú á-val és é-vel illeszkedtek be a magyarba. Ez egyben a szóvégi á-k és é-k gyakoriságát is növelte."
Ősmagyar kor - honfoglalás előtt, ómagyar kor honfoglalástól 1526-ig, csak hogy a hülyék is értsék.
"A hosszú magánhangzók változásának időbeli lefolyását nem könnyű megállapítani, hiszen a források még ebben a korszakban sem jelölik következetesen a magánhangzók hosszúságát. Ezért ebben az estben is a későbbi nyelvjárási helyzetből lehet visszafelé következtetni egyes tendenciákra. Az ómagyarban a rövid nyílt e > hosszú nyílt ē változással (pótlónyúlással) létrejött ē a szótári tövek részévé is vált: kēz : kezek, jēg : jeges. Ezek a nyílt hosszú ē-k idővel a palóc nyelvjárás egy részének kivételével é-vé záródtak (ē > é): kéz : kezek, jég : jeges. A változás kiindulási területét és kezdetét nem tudjuk megállapítani. A 16. századtól keletkezett nyelvtanok közül több is nyelvi tényként említi a hosszú nyílt ē hangot. Ezekben különböző jeleket alkalmaznak az ē és é elkülönítésére: ęles [ēles] (= éles), fèl (= fél ), fél [fēl] : felet. Geleji Katona István szerint a palócokat erről a hangról azonnal meg lehet ismerni. 18. századi nyelvtanaink szerzői is általában nyelvjárási jelenségnek tartják, ezért feltételezhetjük, hogy a hosszú nyílt ē fonéma a középmagyar korban (a palóc kivételével) fokozatosan eltűnt a magánhangzórendszerből. Erős nyelvjárási különbséget tükröz az é ~ í kettősség is (kemény ~ kemíny, méreg ~ míreg). Ez szabályszerűen csak olyan é hangokat érint, amelyek nem ē-ből záródtak. Az í-zés (ami már a középmagyar korban is erősen nyelvjárási jegy volt) két nyelvjárásterületre jellemző. A nagyobbik a Tiszántúl és az ehhez csatlakozó északkeleti-keleti területek. Az ide köthető í-zés már ómagyar kori emlékekben is megfigyelhető (Döbrentei-kódex, 1508), de a Szatmár megyei Szinyérváralján született Sylvester János is í-ző nyelvjárásban fordította le az Újtestamentumot (1541): nipnek, righen, vigre. – Az í-zés kisebbik területe az ÉszaknyugatDunántúl, erre írásos adatok is utalnak: 1583 nyszthewnk (= néztünk). Több nyelvjárásban, így a Dunántúlon, északkeleten, a középső területeken és Erdélyben is megfigyelhető volt a középmagyar korban az ó ~ ú és ő ~ ű kettősség: 1563 Hegyk (= Hegykő), 1589 üket (= őket); 1772 gyanó (= gyanú), 1715 Lu Uczaban (= Ló utcában). Feltehető, hogy ebben a korszakban (de újabb kutatási eredmények szerint talán már a 15. század végén) indult meg több nyelvjárásban is a középső nyelvállású hosszú magánhangzók (ó, ő, é) diftongizálódása (kettőshangzóvá válása), de a korabeli források ezt a jelenséget nem jelölik. Csupán a 19. századi tudatos nyelvjárási feljegyzések szolgáltatnak biztos adatokat erre a változásra. "
