Orwell éve
NSZ • 2003. június 28. • Szerző: Szilágyi Ákos
Orwell éve van. Száz éve Orwell éve. Száz éve: 1984. Attól függ, honnan számítjuk a történelmi időt, amely annyira felgyorsult, hogy megállt. Eltűnt a horizontja. Túlhaladhatatlanná vált. Befagyott. Minden túlhaladása illúzióként, őrületként, ámításként foszlott szét. A huszadik század idejéről beszélek, természetesen. Mikor kezdődött a huszadik század? Kinek mikor. De mindenkinek akkor, amikor a remény véget ért. Kivéve persze azokat, akiknek el sem kezdődött, mert eleve nem reméltek semmit: a bölcseket és a reményteleneket.
Leggyakrabban 1914-et, az első világháborút tekintik az idők végezetének, amikor a huszadik század színpadán felgördül a függöny és a nagy előadás némaképbe dermed. Rémképbe ugyanis. Mások 1917-től számítják a vég kezdetét. E sorok írója – szíve szerint – hátrébb menne az időben. Úgy véli, helyesebb lenne – és persze nemcsak azért, mert a huszadik század legolvasottabb szocialista írója, Eric Blaire, írói nevén: George Orwell ekkor született a brit birodalom egy távol eső zugában, az indiai Bengálban – 1903-at, az angol–búr háborút lezáró évet tekinteni az időtlen idő kezdetének, azt az évet, amikor magyarul először íratott le a rettenetes szó: „concentrált táborok”. Így, „c”-vel, latinosan, a dél-afrikai háborúról szóló angol propagandakönyvben, amelynek szerzője – dr. Conan Doyle – egész fejezetet szentelt a rendkívüli témának.
Maga Orwell 1936-tól számította a történelem végét. A történelem – mint az értőn bólogató Arthur Koestlernek mondta később – 1936-ben véget ért. Számára (számukra) legalábbis és persze a szónak nem tényszerű vagy ideologikus értelmében, hanem az igazságért, az elnyomottak felszabadításának közös ügyéért, igaz eszközökkel és igaz módon folyó politikai cselekvés tereként ért véget – méghozzá Spanyolországban, ahol mindketten önkéntesként harcoltak. Beállt a halál. A szabadság halála. A teret ettől kezdve a hatalom hazugsága töltötte ki – totálisan. A forradalom hatalommá dermedt, az igaz szó propagandává silányult, a forradalmárokból pártbürokraták lettek, a forradalom szabadító aktusa államilag szervezett tömeggyilkosságba csapott át.
A tisztességes politikai cselekvésnek befellegzett. Orwell számára a baloldalon fellegzett be. Az, hogy „áttérjen” a politikai menetirány szerinti jobboldalra – az első világháború után, a személyesen megtapasztalt birodalmi erőszak, a kizsákmányolás, a gazdasági világválság, a polgári társadalom fasiszta és náci perverziója közepette –, föl sem merülhetett benne. Nem ezért menekült abból a középosztályból, amelybe beleszületett. „Úgy éreztem – írja –, nemcsak az imperializmustól kell elmenekülnöm, hanem az ember ember feletti uralmának minden formájától. Így fordultam gondolatban az angol munkásosztály felé.” De nemcsak gondolat volt. Orwell valóságosan is osztozni akart a kisemmizettek és szerencsétlenek sorsában. Éveket töltött társadalom aljára és peremére szorultak között London és Párizs szegénynegyedeiben és menhelyein.
Orwell ugyanazért ment el 1936-ban harcolni a spanyol polgárháborúban a fasiszták ellen, ugyanazért állt be Barcelonában a P.O.U.M. (az Egyesült Marxista Munkáspárt) milíciájába, amiért Simone Weil ment el 1934-ben maróslánynak egy párizsi gyárba. (Egyik barátja, Richard Rees hasonlította Orwellt az egyházhoz sohasem csatlakozó, valamiképp tehát szintén kissé eretnek katolikus misztikushoz, Simone Weilhez.) Orwell ugyanazért kereste az utat a társadalom szerencsétlenjeihez, elnyomottaihoz, megalázottaihoz, amiért Weil, aki ezt írta: „Azért szegődöm a munkásokhoz, mert valóságos létezésükben szeretném megismerni őket és nem abban, amit elméleti jótevőik tulajdonítanak nekik.” Valamiképp mindketten úgy érezték, nem becsületes dolog és nem vezethet igaz tudáshoz, ha kívülről és felülről, egy polgárian rendezett élet és jólét egzisztenciális horizontjáról akarják megismerni és „megváltani” azokat, akiknek szerencsétlensége mindkettejüket megbotránkoztatta, és szembeállította őket a fennálló világgal.
A történelem 1936-ban az értelmes és igaz politikai cselekvés tereként ért véget sokak – és talán éppen a legjobbak – számára a baloldalon. (A második világháború igaz ügye – ugyanis a nácizmus szétzúzása – csak látszólag és egy pillanatra függesztette fel ennek a konklúziónak és ítéletnek az érvényességét.) Orwell eltávolodása a politikai baloldaltól, amit politikai kiátkozása követett, mégsem az ellentétes politikai oldalra, hanem a maga oldalára állította őt: a józan ész autonómiáját, saját tapasztalatának igazságát állította szembe a politika – jobboldali, baloldali, mindegy – halott közösségével és élő hazugságával. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Orwell a kevesek egyike volt, aki a szó erkölcsi, szellemi értelmében baloldali maradt, engesztelhetetlenül igazság-, egyenlőség- és szabadságpárti, mindenféle elnyomó és félelmet keltő autoritás, mindenféle szolgaság megvetője: magányos harcos, megfegyelmezhetetlen, örök partizán, eretnek gondolkodó, az egyes emberért és az emberiségért érzett erkölcsi felelősségét végsőkig valló és vállaló írástudó.
Ha szellemalakját ma megidézzük, sok mindent érezhetünk – nyugtalanságot, szégyenkezést, zavart –, csak diadalt nem. Föltéve persze, hogy nem vagyunk hivatásos politikusok, akik kénytelenek mindenből diadalt kovácsolni, még a megszégyenülésből és a hiábavalóságból is. Orwell azonban senkit és semmit nem igazol, semmiféle hatalmat, semmiféle jobboldalt vagy baloldalt. Orwell műveivel és szellemi alapállásával – s e tekintetben mi sem változott az 1984 után eltelt közel húsz évben –, ma is csak a fennálló világrend ellen tanúskodhat, mellette egyetlen pillanatra sem. A politikában Orwell-lel takarózni annyi, mint magunkra rántani a ruhásszekrényt. Az igazsággal különben sem lehet takarózni. Az igazság leplezetlen (sőt, filozófiai értelemben maga a leplezetlen!), míg a hazugság lepelben jár. Leples bitang. Mellékes, hogy az igazságot rántja magára lepelként. Az abban a minutában hazugsággá – hiszen lepellé – válik.
„A világot az eretnekek éltetik. Eretnek Krisztus, eretnek Kopernikusz, eretnek Tolsztoj. Hitünk jelképe az eretnekség: a holnap mindig eretnekség marad a ma számára” – írta a múlt század húszas éveiben Jevgenyij Zamjatyin orosz író, akinek Mi című antiutópiáját oly nagyra értékelte George Orwell, maga is egyike a huszadik század nagy eretnekeinek. Kétségkívül a baloldal eretneke ő. Eretneksége csak a huszadik századi baloldaliság összefüggésében értelmezhető. Az eretnek nem a hitehagyott, a hűtlen vagy a fordulatszerűen új hitre tért ember, aki hátat fordítván saját táborának egyszerűen átáll az ellentétes oldalra („pardon, eltévesztettem a tábort, csak most látom, hogy az igazság a másik oldalon van!”). Az eretneket éppen a hűség állítja szembe a hűtlenné lett, az eredeti eszmét, az alapokat, a célokat feladó vagy hazugságba fordító mozgalommal és hatalommal. A mindenkori Nagy Inkvizítorral. Orwellt is éppen hűsége tette eretnekké: de nem a doktrinális hűség (arra köpött), hanem a tapasztalati valósághoz, a józan észhez és mindenekelőtt: a szegényekhez és szerencsétlenekhez való hűsége.
Orwell egyetlen oldalhoz sem csatlakozott abban az értelemben, hogy valaha is föladta volna személyes és gondolkodói integritását, vagy feláldozta volna bármilyen párt és mozgalom oltárán a józan ész, a szabad ész méltóságát. Nem oldalazva, hanem egyenesen és közvetlenül mindig az elnyomottakhoz csatlakozott – az elnyomókkal szemben. Akkor is, ha az egykori elnyomottak váltak elnyomókká. Orwell nem hívő kereszténysége – innen nézve – ugyanazokkal a szavakkal jellemezhető, amelyekkel egyik esszéjében ő jellemezte Dickensét: „Az ő kereszténysége abban mutatkozik meg, hogy félig ösztönösen az elnyomottak oldalára áll az elnyomókkal szemben. Számára magától értetődő, hogy mindig és mindenhol a gyengébbek pártját kell fognia. Ahhoz pedig, hogy valaki ezt az elvet logikus következetességgel érvényre juttassa, időnként pártállást kell változtatnia, ha az elnyomottból elnyomó válik.” Alighanem ez az erkölcsi következetesség a kulcsa Orwell nagyszerű politikai állhatatlanságának, szép következetlenségeinek. Hiszen sohasem pártokhoz, hatalomhoz, doktrínákhoz, hanem az igazsághoz igazodott. Márpedig – mint ismeretes – az igazság mindig menekül a győztesek táborából.
Ha Orwell nem maradt is élete végéig forradalmi szocialista, azért a szó mélyebb, szellemi értelmében kétségkívül forradalmár maradt. Ahol fölharsan a hatalmi diskurzus harsonahangja – „eddig és ne tovább!” –, ahol a zsarnokság kánonjává keményedik a szabadság rendje, ott az élet minden megnyilvánulása forradalomnak számít. A forradalomnak nincs kánonja. Nincs utolsó forradalom. A forradalom kanonizálása egyenlő a zsarnoksággal.
Nemhiába idézi Orwell – érzékelhető elégtétellel – a Jevgenyij Zamjatyin Mi-jéről írott cikkében a regényből azt a párbeszédet, amelyet a „megzavarodott” főhős, kit atavisztikus erők (érzelmek, gondolatok, szenvedélyek) kerítettek hatalmukba, a lázadó hősnővel, szerelmével folytat az utolsó forradalom abszurditásáról. Maga Zamjatyin egész tanulmányban bontotta ki e párbeszéd legfontosabb tételét: „A forradalom ott van mindenütt és mindenben; a forradalom nem ér véget, nincs utolsó forradalom, ahogyan nincs utolsó szám sem. A társadalmi forradalom – csak egy szám a végtelen számsorból: a forradalom törvénye nem társadalmi, hanem mérhetetlenül nagyobb – kozmikus, egyetemes – törvény, olyan, mint az energiamegmaradás vagy az energiavesztés (entrópia) törvénye. Egykor majd megszületik a forradalom törvényének pontos alapformulája. Olyan formula, amelyben számszerű nagyságrendek szerepelnek majd: nemzetek, osztályok, csillagok – és könyvek.”
Az egyik ilyen könyv alighanem Orwell 1984-e. 1984 – nem az utolsó szám a számsorban, amely már mögöttünk van. 1984 nem zárult le, hanem javában tart, sőt istenigazában még csak most kezdődött el. Amilyen időszerűtlennek, meghaladottnak tűnt Orwell negatív utópiája a kilencvenes években, a rendszerváltások sodrában, olyan időszerűnek – egyre időszerűbbnek – hat napjainkban, amikor ez a mozgás lezárulóban van, és az új rendszer beáll. Negatívan – az örökjelen lezárt horizontját áttörő módon – szembesít azzal, ami van, hogy megtapasztaljuk viszonylagosságát, nem kötelező jellegét, hogy másképp is lehetne.
Az 1984 forradalmi mű, s ennyiben túlmutat az ideológiai és politikai táborok szembenállásának hidegháborús és polgárháborús horizontján, és túlmegy a történetileg létezett totalitarizmusok megsemmisítő kritikáján. Ahogyan maga Orwell, a magányos lázadó, az örök partizán, a konok eretnek, a minden kész igazsággal, zárt rendszerrel, hatalommal, intézménnyel szemben gyanakvó, minden tekintélyelvűséget gyűlölő, minden vezérelvű politikától undorodó, minden fennkölt értelmiségi hablatyot megvető Orwell is túllépett és szüntelenül túllép „e mai kocsmán”. Igen, pontosan úgy, ahogyan magyar nemzedéktársa és szellemi rokona, a helyét – költő létére – a baloldalon nem lelő József Attila írta egykoron: „az értelemig és tovább”, megadva ezzel mintegy a „szabad ész” mindig új horizontot nyitó, lezárhatatlan mozgásának forradalmi képletét is.
Az 1984 a reménytelenség könyve. De a túlcsorduló reménytelenségé. A szabad ész egy pillanatra megáll, megtorpan ezen a ponton. A holt idő átláthatatlan falába ütközik. De nem adja meg magát neki. Még egy pillanat, és átlát a falon. Meddig tart ez a pillanat, egy évszázadig vagy egy hétig, ki tudná megmondani az időtlen időben. De abban a pillanatban a Nagy Testvér birodalma csakugyan összeomlik.