Aki úgy véli, hogy a parkolás rendjéről szóló 17/2001.(V.24)KR. sz. rendelettel összefüggésben hátrány, méltánytalanság vagy jogi sérelem érte, ezt tudja is dokumentálni, valamint hajlandó a nevét és arcát adni az ügyhöz kérem a szolnok1@freemail.hu email címen keressen meg!
Meggyőződésem, hogy az említett rendelet több ponton figyelmen kívül hagyja a városlakók érdekeit és abszurd helyzeteket teremt. Szilárd elhatározásom, hogy próbapert indítok fenti rendelet megsemmisítése érdekében. Ha szükséges az ombudsmanig elmegyek!
Fegyelmi indul Szolnok jegyzője és aljegyzője ellen
2003. július 24., csütörtök, 19:29
Fegyelmi eljárást kezdeményezett Szolnok szocialista polgármestere, Botka Lajosné a város jegyzője és aljegyzője ellen a csütörtök délutánra soron kívül összehívott képviselő-testületi ülésen. A testület többsége magalapozottnak tartotta az előterjesztést, miszerint a jegyző és az aljegyző a felelősek azért, hogy a városnak most vissza kell fizetnie az államkasszába 229 millió forintot 40 millió kamattal együtt.
"Szolnok megyei jogú város 2002. évi költségvetéséről szóló rendeletében foglaltak szerint a normatív állami támogatásoknál 214 millió forint, a kötött felhasználású normatív támogatások esetében pedig 15 millió forint és a mindezeket terhelő 40 millió forint kamat-megfizetési kötelezettsége keletkezett az önkormányzatnak" - tartalmazza az előterjesztés.
A közgyűlés tagjainak Radócz Zoltán alpolgármester elmondta, hogy mindez csak 2003 áprilisában derült ki, ami felborította a város ez évi költségvetését. "A polgármester által kezdeményezett előzetes belső vizsgálat megállapította, hogy a korábbi fideszes polgármester, Szalay Ferenc utasítását és a közgyűlés idevonatkozó korábbi - 1999-ben, illetve 2002-ben meghozott - határozatát sem a jegyző, sem az aljegyző nem hajtotta, illetve nem hajtatta végre, azaz a város nem számolt el a többletként megigényelt állami támogatással" - közölte az előterjesztést ismertetve a szocialista alpolgármester.
Botka Lajosné előterjesztése szerint - melyet ugyancsak Radócz Zoltán ismertetett - a jegyző és az aljegyző okolható a kialakult pénzügyi helyzetért. A közgyűlés hosszas vita után 14 igennel, ellenszavazat és tartózkodás nélkül úgy határozott, hogy fegyelmi eljárást indít a két (a helyszínen megnevezett) tisztségviselő ellen, kötelezettségszegés alapos gyanúja miatt.
A határozathozatalban csak a szocialista párt képviselői voksoltak, az ellenzék, a Fidesz-MPSZ, az MDF és az SZDSZ önkormányzati képviselői nem vettek részt a szavazásban.
Szolnok soron kívül összehívott közgyűlése határozott arról is, hogy megkezdődhetnek egy repülős emlékmű felállításának az előkészületi munkálatai. Jóváhagyták azt is, hogy szobrot kaphasson a városban Balogh Béla tudós-tanár, aki 70 évvel ezelőtt megalapította a Damjanich János Múzeumot.
(MTI)
Szegény jegyző!
Hol egy büntetőeljárás, hol egy felfüggesztés, hol egy fegyelmi...
Úgy látszik keserves dolog Szolnokon jegyzőnek lenni!
Politikusportré, Magyarország, valamikor 1990 és 2003 között
A kép, egy igen kedves, antipatikus fiatalembert ábrázol, kinek arcáról csak úgy süt a hatalmi gőg...
Botránynak tartja a Fidesz helyi frakciója, hogy Snétberger Ferenc gitárművész csak nyolc hónapos késéssel, ráadásul küldönc útján kapta meg a Nógrád megye díszpolgári címét igazoló oklevelet. A közgyűlés alelnöke az MTI-nek elmondta: szerintük ügy sincs, nemhogy botrány. Az állítólagos botrányról Becsó Zsolt, a megyei közgyűlés Fidesz-frakciójának vezetője beszélt keddi sajtótájékoztatóján. Snétberger Ferencet még az előző közgyűlés választotta meg Nógrád megye díszpolgárává, de a salgótarjáni származású gitárművész külföldi vendégszereplése miatt nem tudta átvenni október 18-án az elismerést - ismertette az előzményeket Becsó Zsolt. Hozzátette: az önkormányzati választások után a kitüntetés átadása az új összetételű, szocialista közgyűlésre várt. Megdöbbentő módon a díszpolgári cím átadására nyolc hónappal később került sor - mondta a frakcióvezető. Borenszki Ervin, a megyei közgyűlés alelnöke az MTI-nek elmondta, hogy számtalan alkalommal keresték a kapcsolatot a Németországban élő művésszel. Az alelnök elmondta, Snétberger Ferenc maga ajánlotta júniusban, hogy vigyék el a kitüntetést Budapestre, és hagyják ott a szállodában.
Ez aztán a botrány!
Érdekes, azért nem aggódik a Fidesz, hogy pl. nekem a TITÁSZ már több mint 4 hónapja tartozik közel ötezer forinttal és többszöri felszólításom ellenére sem hajlandó kifizetni, pedig a követelést elismeri.
Így van ez! Fő a szar és annak kavarása! Minden egyéb mellékes... :((
Orwell éve van. Száz éve Orwell éve. Száz éve: 1984. Attól függ, honnan számítjuk a történelmi időt, amely annyira felgyorsult, hogy megállt. Eltűnt a horizontja. Túlhaladhatatlanná vált. Befagyott. Minden túlhaladása illúzióként, őrületként, ámításként foszlott szét. A huszadik század idejéről beszélek, természetesen. Mikor kezdődött a huszadik század? Kinek mikor. De mindenkinek akkor, amikor a remény véget ért. Kivéve persze azokat, akiknek el sem kezdődött, mert eleve nem reméltek semmit: a bölcseket és a reményteleneket.
Leggyakrabban 1914-et, az első világháborút tekintik az idők végezetének, amikor a huszadik század színpadán felgördül a függöny és a nagy előadás némaképbe dermed. Rémképbe ugyanis. Mások 1917-től számítják a vég kezdetét. E sorok írója – szíve szerint – hátrébb menne az időben. Úgy véli, helyesebb lenne – és persze nemcsak azért, mert a huszadik század legolvasottabb szocialista írója, Eric Blaire, írói nevén: George Orwell ekkor született a brit birodalom egy távol eső zugában, az indiai Bengálban – 1903-at, az angol–búr háborút lezáró évet tekinteni az időtlen idő kezdetének, azt az évet, amikor magyarul először íratott le a rettenetes szó: „concentrált táborok”. Így, „c”-vel, latinosan, a dél-afrikai háborúról szóló angol propagandakönyvben, amelynek szerzője – dr. Conan Doyle – egész fejezetet szentelt a rendkívüli témának.
Maga Orwell 1936-tól számította a történelem végét. A történelem – mint az értőn bólogató Arthur Koestlernek mondta később – 1936-ben véget ért. Számára (számukra) legalábbis és persze a szónak nem tényszerű vagy ideologikus értelmében, hanem az igazságért, az elnyomottak felszabadításának közös ügyéért, igaz eszközökkel és igaz módon folyó politikai cselekvés tereként ért véget – méghozzá Spanyolországban, ahol mindketten önkéntesként harcoltak. Beállt a halál. A szabadság halála. A teret ettől kezdve a hatalom hazugsága töltötte ki – totálisan. A forradalom hatalommá dermedt, az igaz szó propagandává silányult, a forradalmárokból pártbürokraták lettek, a forradalom szabadító aktusa államilag szervezett tömeggyilkosságba csapott át.
A tisztességes politikai cselekvésnek befellegzett. Orwell számára a baloldalon fellegzett be. Az, hogy „áttérjen” a politikai menetirány szerinti jobboldalra – az első világháború után, a személyesen megtapasztalt birodalmi erőszak, a kizsákmányolás, a gazdasági világválság, a polgári társadalom fasiszta és náci perverziója közepette –, föl sem merülhetett benne. Nem ezért menekült abból a középosztályból, amelybe beleszületett. „Úgy éreztem – írja –, nemcsak az imperializmustól kell elmenekülnöm, hanem az ember ember feletti uralmának minden formájától. Így fordultam gondolatban az angol munkásosztály felé.” De nemcsak gondolat volt. Orwell valóságosan is osztozni akart a kisemmizettek és szerencsétlenek sorsában. Éveket töltött társadalom aljára és peremére szorultak között London és Párizs szegénynegyedeiben és menhelyein.
Orwell ugyanazért ment el 1936-ban harcolni a spanyol polgárháborúban a fasiszták ellen, ugyanazért állt be Barcelonában a P.O.U.M. (az Egyesült Marxista Munkáspárt) milíciájába, amiért Simone Weil ment el 1934-ben maróslánynak egy párizsi gyárba. (Egyik barátja, Richard Rees hasonlította Orwellt az egyházhoz sohasem csatlakozó, valamiképp tehát szintén kissé eretnek katolikus misztikushoz, Simone Weilhez.) Orwell ugyanazért kereste az utat a társadalom szerencsétlenjeihez, elnyomottaihoz, megalázottaihoz, amiért Weil, aki ezt írta: „Azért szegődöm a munkásokhoz, mert valóságos létezésükben szeretném megismerni őket és nem abban, amit elméleti jótevőik tulajdonítanak nekik.” Valamiképp mindketten úgy érezték, nem becsületes dolog és nem vezethet igaz tudáshoz, ha kívülről és felülről, egy polgárian rendezett élet és jólét egzisztenciális horizontjáról akarják megismerni és „megváltani” azokat, akiknek szerencsétlensége mindkettejüket megbotránkoztatta, és szembeállította őket a fennálló világgal.
A történelem 1936-ban az értelmes és igaz politikai cselekvés tereként ért véget sokak – és talán éppen a legjobbak – számára a baloldalon. (A második világháború igaz ügye – ugyanis a nácizmus szétzúzása – csak látszólag és egy pillanatra függesztette fel ennek a konklúziónak és ítéletnek az érvényességét.) Orwell eltávolodása a politikai baloldaltól, amit politikai kiátkozása követett, mégsem az ellentétes politikai oldalra, hanem a maga oldalára állította őt: a józan ész autonómiáját, saját tapasztalatának igazságát állította szembe a politika – jobboldali, baloldali, mindegy – halott közösségével és élő hazugságával. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Orwell a kevesek egyike volt, aki a szó erkölcsi, szellemi értelmében baloldali maradt, engesztelhetetlenül igazság-, egyenlőség- és szabadságpárti, mindenféle elnyomó és félelmet keltő autoritás, mindenféle szolgaság megvetője: magányos harcos, megfegyelmezhetetlen, örök partizán, eretnek gondolkodó, az egyes emberért és az emberiségért érzett erkölcsi felelősségét végsőkig valló és vállaló írástudó.
Ha szellemalakját ma megidézzük, sok mindent érezhetünk – nyugtalanságot, szégyenkezést, zavart –, csak diadalt nem. Föltéve persze, hogy nem vagyunk hivatásos politikusok, akik kénytelenek mindenből diadalt kovácsolni, még a megszégyenülésből és a hiábavalóságból is. Orwell azonban senkit és semmit nem igazol, semmiféle hatalmat, semmiféle jobboldalt vagy baloldalt. Orwell műveivel és szellemi alapállásával – s e tekintetben mi sem változott az 1984 után eltelt közel húsz évben –, ma is csak a fennálló világrend ellen tanúskodhat, mellette egyetlen pillanatra sem. A politikában Orwell-lel takarózni annyi, mint magunkra rántani a ruhásszekrényt. Az igazsággal különben sem lehet takarózni. Az igazság leplezetlen (sőt, filozófiai értelemben maga a leplezetlen!), míg a hazugság lepelben jár. Leples bitang. Mellékes, hogy az igazságot rántja magára lepelként. Az abban a minutában hazugsággá – hiszen lepellé – válik.
„A világot az eretnekek éltetik. Eretnek Krisztus, eretnek Kopernikusz, eretnek Tolsztoj. Hitünk jelképe az eretnekség: a holnap mindig eretnekség marad a ma számára” – írta a múlt század húszas éveiben Jevgenyij Zamjatyin orosz író, akinek Mi című antiutópiáját oly nagyra értékelte George Orwell, maga is egyike a huszadik század nagy eretnekeinek. Kétségkívül a baloldal eretneke ő. Eretneksége csak a huszadik századi baloldaliság összefüggésében értelmezhető. Az eretnek nem a hitehagyott, a hűtlen vagy a fordulatszerűen új hitre tért ember, aki hátat fordítván saját táborának egyszerűen átáll az ellentétes oldalra („pardon, eltévesztettem a tábort, csak most látom, hogy az igazság a másik oldalon van!”). Az eretneket éppen a hűség állítja szembe a hűtlenné lett, az eredeti eszmét, az alapokat, a célokat feladó vagy hazugságba fordító mozgalommal és hatalommal. A mindenkori Nagy Inkvizítorral. Orwellt is éppen hűsége tette eretnekké: de nem a doktrinális hűség (arra köpött), hanem a tapasztalati valósághoz, a józan észhez és mindenekelőtt: a szegényekhez és szerencsétlenekhez való hűsége.
Orwell egyetlen oldalhoz sem csatlakozott abban az értelemben, hogy valaha is föladta volna személyes és gondolkodói integritását, vagy feláldozta volna bármilyen párt és mozgalom oltárán a józan ész, a szabad ész méltóságát. Nem oldalazva, hanem egyenesen és közvetlenül mindig az elnyomottakhoz csatlakozott – az elnyomókkal szemben. Akkor is, ha az egykori elnyomottak váltak elnyomókká. Orwell nem hívő kereszténysége – innen nézve – ugyanazokkal a szavakkal jellemezhető, amelyekkel egyik esszéjében ő jellemezte Dickensét: „Az ő kereszténysége abban mutatkozik meg, hogy félig ösztönösen az elnyomottak oldalára áll az elnyomókkal szemben. Számára magától értetődő, hogy mindig és mindenhol a gyengébbek pártját kell fognia. Ahhoz pedig, hogy valaki ezt az elvet logikus következetességgel érvényre juttassa, időnként pártállást kell változtatnia, ha az elnyomottból elnyomó válik.” Alighanem ez az erkölcsi következetesség a kulcsa Orwell nagyszerű politikai állhatatlanságának, szép következetlenségeinek. Hiszen sohasem pártokhoz, hatalomhoz, doktrínákhoz, hanem az igazsághoz igazodott. Márpedig – mint ismeretes – az igazság mindig menekül a győztesek táborából.
Ha Orwell nem maradt is élete végéig forradalmi szocialista, azért a szó mélyebb, szellemi értelmében kétségkívül forradalmár maradt. Ahol fölharsan a hatalmi diskurzus harsonahangja – „eddig és ne tovább!” –, ahol a zsarnokság kánonjává keményedik a szabadság rendje, ott az élet minden megnyilvánulása forradalomnak számít. A forradalomnak nincs kánonja. Nincs utolsó forradalom. A forradalom kanonizálása egyenlő a zsarnoksággal.
Nemhiába idézi Orwell – érzékelhető elégtétellel – a Jevgenyij Zamjatyin Mi-jéről írott cikkében a regényből azt a párbeszédet, amelyet a „megzavarodott” főhős, kit atavisztikus erők (érzelmek, gondolatok, szenvedélyek) kerítettek hatalmukba, a lázadó hősnővel, szerelmével folytat az utolsó forradalom abszurditásáról. Maga Zamjatyin egész tanulmányban bontotta ki e párbeszéd legfontosabb tételét: „A forradalom ott van mindenütt és mindenben; a forradalom nem ér véget, nincs utolsó forradalom, ahogyan nincs utolsó szám sem. A társadalmi forradalom – csak egy szám a végtelen számsorból: a forradalom törvénye nem társadalmi, hanem mérhetetlenül nagyobb – kozmikus, egyetemes – törvény, olyan, mint az energiamegmaradás vagy az energiavesztés (entrópia) törvénye. Egykor majd megszületik a forradalom törvényének pontos alapformulája. Olyan formula, amelyben számszerű nagyságrendek szerepelnek majd: nemzetek, osztályok, csillagok – és könyvek.”
Az egyik ilyen könyv alighanem Orwell 1984-e. 1984 – nem az utolsó szám a számsorban, amely már mögöttünk van. 1984 nem zárult le, hanem javában tart, sőt istenigazában még csak most kezdődött el. Amilyen időszerűtlennek, meghaladottnak tűnt Orwell negatív utópiája a kilencvenes években, a rendszerváltások sodrában, olyan időszerűnek – egyre időszerűbbnek – hat napjainkban, amikor ez a mozgás lezárulóban van, és az új rendszer beáll. Negatívan – az örökjelen lezárt horizontját áttörő módon – szembesít azzal, ami van, hogy megtapasztaljuk viszonylagosságát, nem kötelező jellegét, hogy másképp is lehetne.
Az 1984 forradalmi mű, s ennyiben túlmutat az ideológiai és politikai táborok szembenállásának hidegháborús és polgárháborús horizontján, és túlmegy a történetileg létezett totalitarizmusok megsemmisítő kritikáján. Ahogyan maga Orwell, a magányos lázadó, az örök partizán, a konok eretnek, a minden kész igazsággal, zárt rendszerrel, hatalommal, intézménnyel szemben gyanakvó, minden tekintélyelvűséget gyűlölő, minden vezérelvű politikától undorodó, minden fennkölt értelmiségi hablatyot megvető Orwell is túllépett és szüntelenül túllép „e mai kocsmán”. Igen, pontosan úgy, ahogyan magyar nemzedéktársa és szellemi rokona, a helyét – költő létére – a baloldalon nem lelő József Attila írta egykoron: „az értelemig és tovább”, megadva ezzel mintegy a „szabad ész” mindig új horizontot nyitó, lezárhatatlan mozgásának forradalmi képletét is.
Az 1984 a reménytelenség könyve. De a túlcsorduló reménytelenségé. A szabad ész egy pillanatra megáll, megtorpan ezen a ponton. A holt idő átláthatatlan falába ütközik. De nem adja meg magát neki. Még egy pillanat, és átlát a falon. Meddig tart ez a pillanat, egy évszázadig vagy egy hétig, ki tudná megmondani az időtlen időben. De abban a pillanatban a Nagy Testvér birodalma csakugyan összeomlik.
Hát Szabolcs, nem is tudom mit is mondjak. Tudnék velősebbet is, de inkább csak annyit: a mellébeszélés zseniális szinten űzött szerzőjével állunk szemben. A cikk egy szép kerek naívság, féligazságokkal és többnyire elhallgatásokkal. De szükség van rá, mert van egy réteg aki csak innen táplálkozik. Tocqueville-re hivatkozni nem túl bölcs dolog manapság.
Már megbocsáss kedves Sarkany, nem sértésnek, bírálatnak szánom, mindössze roppant mulatságosnak tartom, ezekkel a pol-hír-linkjeiddel tisztára a bajai Mijóra emlékeztetsz, ő ugyanezt műveli amott.
Kicsi a világ :)
Tisztára Bulgáriában érzem magam, olyan kátyusak az utak. Városunk is szedhetne "kátyuhasználati díjat", mint ahogy azt a bulgárok teszik a határon. 5 Euró dél felé, igen méltányos összeg. Bár észak felé már csak 2 Eurót fizettem. Vajon mennyi ütötte ebből a vámszedő zsebét?
Ja, és oda-vissza 2-2 Euro "pocsolyahasználati" díj is volt, bár hazafelé már át sem kellett mennem a tócsán, csak fizetni kellett. Úgy látszik visszafelé már elég sterilnek találták a kocsimat. :))
Ezen túl, a parkolási díj mintájára, iparszerűen bírságolhatna is a város! Mindegy miért, csak dőljön a pénz. Ezt teszik a szerbek és a bulgárok is a közutakon! Bár én nem hagytam magam, belőlem egy huncut fillért ki nem szedtek, de hálából mindig a rendőr képébe röhögtem, amikor elautóztam mellete 30 km/h-val.
Haladjunk gyorsabban a korral (a Balkán felé)!
Szóval, nagy üzlet a turizmus! Még azoknak is, akik semmi turistacsalogatót nem tudnak produkálni (ld. Yugoslavia, Bulgária, Szolnok).
Az azért elgondolkodtató, hogy a görögöknek ilyen aljas módszerekhez nem kell folyamodniuk, sőt még parkolási díjat sem szednek, mégis nagyon sokan és jól megélnek a turizmusból...
Kedves szolnoki városatyák!
(További) sarcra fel! Van még lehetőség, a nemzetközi példák is ezt bizonyítják! Előre az utolsó turista kiüzéséig a városunkból országunkból és a "haza fényre derül"! :))
