Nem is olyan rossz térkép, csak a Don menti Levédia nem igazolható régészetileg.
És "Magna Hungária" is csak egy szóródási helye (azaz nem őshazája) a még keletebbről indult magyaroknak, a legújabb régészeti eredmények szerint. Lásd Komár összefoglaló nagyívű művében. És a történet 820 körül startol el, hun- és szittyamentesen. Az évszázadokkal korábban szomszédságba került "törökök" előtte meg "irániak" a 9. század elejére már nyelvileg asszimilálva (miközben szavakat átadtak, rahedli kulturális elem, motívumkincs, életforma mellett), amit igazol a DAI: az etelközi magyarok már egynyelvűek (az itt csatlakozott kavarokat nem számítva).
Ivanov illustrated by a map the Hungarian graves and tumulus excavated by his team on both sides of the Ural.5 The graves were from the 8th century A.D.
The tumuli on the eastern side of the Ural are richer than those of the western side.
According to Ivanov the ancient country of the Hungarians: Magna Hungaria was not on the bank of the river Volga but further to the east
The figure wears exactly the same felt clothes and boots as the Kushan kings on their coins in ancient Bactria and India (they ruled these territories between the 1st - 4 th centuries A.D.) And the small figure has a necklace, too – most probably also made of silver – this was a royal sign of the Indoscythian kings and the Western Mahakshatrapas as it is represented on the statue of King Chastana in the Museum of Mathura, India. The only difference between the two representations is that the head of the Magyar figure is framed in a tulip flower. This was a typical Inner-Asian motive; the tulip was not known in India in ancient times.
A 18–19. századi közép-ázsiai törökségre vonatkozó orosz forrásokban meglevő török tulajdonnevek tízezrei bizonyítják, hogy esetükben a fenti cirill betűkapcsolatok д, т betűje sohasem jelölt [d’], [t’] mássalhangzót! A fentieket összefoglalva le kell szögezni, hogy a török nyelvekben a palatális magánhangzóknak ([e],[i]) „oroszos” palatalizáló hatása nincs, ezért az Aldi-yar, Ḫudi-yar és Madi-yar névnek eredetileg (!) – értelemszerűen – nem lehetett [d’] mássalhangzós hangalakja.
ez bohóckodás.
a kazahban nincs GY hang!! hogyan lehetett volna?
viszont ő is azt állítja, van olyan kazah urali nyelvjárás, ahol meg van!
nicsak, a turgaiak azok pont ott vannak!
az altaji törökben, a jakutban, egyes tatár és kazak (pl. uráli) nyelvjárásokban a szókezdő ǰ-nek [d’] felel meg
according to the records of Sima Qian, the Xiongnu were mentioned as Shanrong 山戎8, Xianyun 獫狁 and Hunyu 葷粥 between the age of Tang and the age of Yu (2205‐1766 B.C.).
Persze lehet makacskodni, meg arab nevet követelni.
Ott van a Baski cikk, világosan ki van elemezve az Aldijar eredete, kazak tudósokra, cikkre hivatkozik.
Különben pedig nyugodtan ki lehet fejteni a véleményed egy cikkben, amit még mindig vár Winnettou, hogy publikája.
A tudományban nem ér a partvonalról bekiabálni: "Baski hazudik!", tessék szépen megfogalmazni egy cikkben, és majd a tudományos közösség eldönti, hogy igazad van vagy csak valami más... :-DD
Tehát nem mostani, de nem is 10. sz. helyzetet elemzi, hanem egy sokkal régebbi állapotot.
Most a perzsák 70+% muszlim, a 10. sz. sem lehetett sokkal kisebb. És:
"...a közép-ázsiai névkincs az iszlám hatására a 10. századtól kezd feltöltődni arab-iráni elemekkel. Az Arany Horda írott forrásai az arab–perzsa nevek növekvő befolyását mutatják a 13–14. században, s ez a folyamat, főleg a déli területeken, felerősödik a 17–18. században." (Baski cikk)
"Žanuzakov kazak névkutató megállapítása szerint a közép-ázsiai névkincs az iszlám hatására a 10. századtól kezd feltöltődni arab-iráni elemekkel. Az Arany Horda írott forrásai az arab–perzsa nevek növekvő befolyását mutatják a 13–14. században, s ez a folyamat, főleg a déli területeken, felerősödik a 17–18. században (Žanuzakov 1982: 15; Ahmetzjanov 1991: 101–107)." (8. o.)
"Jelentése: ’Allah barátja’, ’Allah segítője, kegyeltje; isten szolgája (=muzulmán)’ (Sattarov 1981: 32; Aydın 2002); ’felség’ (az uralkodó megtisztelő titulusa megszólításkor).
A kirgiz, kazak alda-yar ~ aldi-yar stb. személynévi eredetű nemzetségnév (lásd Adattár) eredetileg szintén méltóságnév volt, amelyet kánok és főrangúak tiszteletteljes megszólítására használtak, de más török népeknél is meglehetősen elterjedt (a kirgiz nemzetségnévre vö. Karataev 2003). A társadalmi változásokkal együtt a hozzá hasonló méltóságnevek, mint például -bay ’törzsfő’, -bek ’főúr’, -murza ’az emír fia, az uralkodó dinasztia tagja’, -tarḥan ’uralkodói titulus; adófizetési kötelezettségtől mentes szabad ember’ stb. eljutottak az alsóbb néposztályokig, és ott hagyományos személynevekké vagy azok részévé váltak (Sadyhov 1984: 214)." (9. o.)
Írtad: "...amit nem tudsz máshol kimutatni, csak a kazahban."
Természetesen nem én mutattam ki, mivel nem vagyok turkológus, de van a kirgizben is. ;-)
Nem én tartom muszlim névnek, hanem Baski, a kazak wiki, ami kazak lexikonokra hivatkozik stb. Minden részletesen forrásolva van, nincs benne hiba. Baski nem *hazudott*.
Tessék rendesen elolvasni a nagyon alaposan megírt, forrásolt, 30+ oldalas cikket.
Nem véletlen, hogy egyetlen, komoly nyelvészeti ellencikket sem olvashattunk. :-)
Róna-Tas úgy gondolta, hogy itt az idő nehéztüzérséggel lövöldözni.
Ez már a pánik jele.
Eget verő baromság a kalauz, kalóz származtatása. A bicska, bicsak átvétele egy közröhej. Meg sem fordul a fejében, hogy talán az átvétel fordított irányú!
Az igazság ez:
KALÓZ (kal-ó-oz) fn. és nm. Gyöke kal, s rokon a kaland, kalaúz, kalézol szókkal. Jelent általán oly személyt, ki ideoda bolyong, csavarog, csatangol; különösen tengeri rablót, ki a tengeren bolyongva az utasok különösen kereskedőhajók után leselkedik, s azokat kifosztogatja.
*BICSAK fn. tt. bicsak-ot. Általán csekélyebb értékü, gömbölyü nyelü kés, melynek pengéjét a nyélbe lehet tenni, csukni, máskép: bicska, tréfás gúnynyelven: békanyúzó. Sárga-, piros nyelű bicsak. Igen feni a bicsakját. Úri bicsak, fa nyele = urat játszani akaró, de szegény külsejü, öltözetű. Km. Legrádi bicsak. "Ha előtalálod, tied lesz kobakom, ónnal jól megrakott légrádi bicsakom." Faludi. Fehérvári bicsak. Madi bicsak, melyet gúnyadoma szerint a madiak (Csalóközben) elvetettek, hogy többet teremjen. Bicsakkal faragni, enni. Belétörött a bicskája. Km. Elemezni másmás szempontból kiindulva különfélekép lehet. Származtatható a becsuk becsukó szótól minthogy főjegye az hogy becsukható. Vagy a ficzak, ficzam szóval rokonítható, mennyiben csukló természeténél fogva ideoda ficzamlik, honnan: bicsaklik, kibicsaklik am. sarkából, forgójából kificzamodik. Vagy végre betüátétellel am. bikcse, bökcse (Szabó Dávidnál csakugyan bicske), mint szökcse szöcske. Török nyelvben bicsak (bycsak), máskép csaky másnemű kést is jelent, pl. kalembycsak tollkés, szakalbycsak borotva, bycsakcsi késcsináló. Ugyanezen nyelvben bics-mek ige am. rágni, kaszálni. Az uigur nyelvben szintén előfordúl bicsak. A magyar bök is kétségtelenűl rokon a mélyhangú vág szóval, azonban mindig figyelmet érdemlő marad az, hogy a magyar bicsak nem akárminő, hanem csak becsukó kést jelent. Különbözik: bicskia.
Tipikus finnugrista szellemi szint. :D Semmit se cáfolsz mégis azt állítod, hogy cáfolsz. :D
Nem érdekelte őket...... a leggazdagabb terület egész Európában nem érdekelte őket. Tényleg idióta vagy.
A cáfolataid: ejnye, nana, na azér.... :D:D:D:D
Kb annyira cáfolatok, mint a fingugrósok bizonyítékai, amik nem bizonyítékok. :D
Semmilyen tudomány és semmilyen forrás nem cáfolta meg amit írtam. Nem tudja. Az egész nyelvészet ma egy hatalmas áltudomány eleve.
A történelem meg már annyira meg van hamisítva, hogy egy 5 éves is csak röhög rajta.
Más kérdés, hogy mindig vannak hülyék, akik nem gondolkodnak, hanem hisznek, ilyen vagy te is. Légy boldog a tévhiteiddel, csak engem ne próbálj megtéríteni. :)
Nyelvünk őstörténete szempontjából alapvető művet publikáltak a magyar orientalisták. Van benne történelem, nyelvtörténet, közte pedig szótár. Csupa érdekes adat és információ, 1500 oldalon.
2011-ben jelent meg a wiesbadeni Harrassowitz kiadónál Róna-Tas András és Berta Árpád: West Old Turkic. Turkic Loanwords in Hungarian című kétkötetes műve (Berta Árpád sajnos még a könyv megjelenése előtt elhunyt).
A szerzők tudományuk alapművét alkották meg. A két kötet jó vastag, jó nehéz, úgyhogy lehet rá elméleteket építeni. Sajnos Magyarországon nehezen elérhető kiadvány. A Széchényi Könyvtárban és az Akadémiai Könyvtár Keleti Gyűjteményében ugyan megtekinthető, de feltehetőleg sok magyar őstörténet-kutató – nyelvész, történész, régész – szeretné otthon a saját könyvespolcán látni. Ezt a jogos óhajt némileg akadályozza a könyv ára: kiadói kedvezménnyel 148 euró, vagyis mai árfolyamon 47 000 forint. Megvenni csak az tudja, aki jobban teljesít. A többieknek írtuk ezt az ismertetést.
A nyugati ótörök (West Old Turkic) nyelvről szóló mű alcíme szerint a magyar nyelv török jövevényszavaival foglalkozik, de ahogy a szerzőktől, különösen Róna-Tas Andrástól megszoktuk, a nyelvi adatok történeti hátteréről is tájékoztatást kapunk. A könyv először a magyar nyelvet ért török hatás kutatásának történetét foglalja össze, és röviden bemutatja a török nyelvek lexikológiájának fejlődését is.
A magyar nyelv régi török kapcsolatainak kutatásában kulcskérdés, hogy melyik török nyelvű néppel lehettek szomszédosak finnugor anyanyelvű őseink. Ennek megállapításában segíthet a magyar nyelv török jövevényszavainak elemzése, valamint a történeti források áttekintése. Amint az már a 19. század második felében világossá vált, a magyar nyelv egy csuvasos típusú, másként bulgár-török nyelvvel állhatott kapcsolatban. De melyikkel? Több ötlet is fölmerült már. Róna-Tas András és Berta Árpád azonban csavart egyet a megközelítésen: nem egy már ismert – létező vagy egykor létezett – nyelvvel akarták a magyart összetársítani, hanem éppen a magyar nyelv török jövevényszavaiból próbáltak következtetni a szavakat átadó török nyelv jellemző vonásaira (leginkább a mássalhangzó- és magánhangzórendszerére). Előtte azonban még más fejezeteket olvashatunk.
A csuvasok mai lakóhelye egy csuvas nyelvű térképen (Forrás: Wikimedia Commons)
A kutatás egymást követő lépéseinek vázlatos ismertetése, vagyis az első fejezet után történeti áttekintés következik. Ebben olvashatunk a török, iráni, gót és szláv népek kelet-európai megjelenéséről, tündökléséről és bukásáról, avagy máig tartó életéről. Az áttekintés a hunoktól indul és a honfoglalás utáni magyar–török kapcsolatokkal zárul. Ez a fejezet alig több mint 20 oldal, tehát történészek és régészek ne várjanak tőle nagy csodát. Nyelvészek számára íródott, gyors vágtában száguld át a koraközépkor steppei és Kárpát-medencei történetén. A korszak eseményei részletesebben olvashatók Czeglédy Károly és Vásáry István műveiben. (IV-IX. századi népmozgalmak a steppén. Bp. 1954., A régi Belső-Ázsia története. Bp. 2003.)
A történelmi körülmények összefoglalását a szótár követi. Egy rövid fejezet bemutatja a felépítését, aztán már benne is vagyunk a sűrűjében. Aki nem szokta az etimológiai szótárak olvasását, az zavartan kóvályog a sok rejtélyes jelentésű rövidítés között. Egyes rutintalan olvasók talán még értelmes mondatokat is várnának a szövegben, de ez nem az a műfaj. A rövidítések feloldását természetesen megtaláljuk a könyv végén – 22 oldalon.
A magyar betűrendet követő szótár 419 szócikket tartalmaz. Találunk benne még néhány kiegészítő szócikket is, melyek például egy-egy szó különböző korban átvett változatait tartalmazzák (pl. bicska és bicsak), de kiegészítő szócikket kapott a kalauz és a kalóz is, melyek ugyanarra tőre mennek vissza, de más-más török nyelvből vettük át őket, más-más jelentéssel.
Természetesen most nem vesszük sorra a szótár szavait. A magyar nyelv régi török szavainak kultúrtörténeti jelentőségével mindannyian tisztában vagyunk: az ősmagyarság gazdasági ismeretei, társadalmi szervezettsége sokat fejlődött a török kapcsolat hatására. Az állattartás és a földművelés szavai között sok török eredetű van. Néhány példa az állattartás köréből:
Ezekből világosan kirajzolódik, hogy a magyar–török érintkezés területe nem a kizárólag nomád állattartásra alkalmas száraz sztyepp volt, hanem inkább a sztyepp és az erdő határán lévő csapadékosabb terület, ahol nemcsak gabonatermelésre nyílt lehetőség, de voltak gyümölcsös kertek és szőlőültetvények is.
Bolgárkertészek Magyarországon a 20. század elején (Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon, mek.oszk.hu)
A Róna-Tas András és Berta Árpád által összeállított szótár egyik jelentősége abban áll, hogy a szerzők minden eddiginél több török eredetű magyar szót találtak. Ligeti Lajos összefoglalása az 1980-as években mintegy 280 régi török jövevényszót tartalmazott (A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban. Bp. 1986.). Ez az új szótár 384 nyugati ótörök eredetű magyar szót sorol fel és elemez. Közülük 56 minősül bizonytalan etimológiának, 38 szó eredete pedig további bizonyítást igényel. A maradék 290 szó alig több annál a 280-nál, amit Ligeti Lajos török eredetűnek nevezett, de nem szabad elfelejteni, hogy az ő listáján is voltak bizonytalan, illetve nem kellően bizonyított megfeleltetések.
A szótár után olvashatjuk a mű nyelvészeti részeit. Az ötödik fejezet a magyar nyelv történeti fonológiáját tárgyalja. Ennek keretében rekonstruálja az ugor kori mássalhangzó- és magánhangzórendszert, megkülönböztetve az ugor kortól az ómagyar korig ívelő időszak erős és gyenge hangváltozási tendenciáit.
A különböző hangváltozási tendenciák között relatív kronológiát lehet felállítani: megállapítható, hogy melyik történt előbb, melyik később. A magyar nyelv önállóvá válása után a legfontosabb hangfejlődési tendencia a spirantizáció (pl. [p] > [f ] szó elején, [t] > [z] szó belsejében, illetve [k] > [ch] hátul képzett – „mély” – magánhangzók előtt) és a denazalizáció (ez esetben az n, m, ny eltűnése mássalhangzók előtt) volt.
Az ugor fonémaállomány rekonstruálásához természetesen rengeteg finnugor adatra volt szükség. A nyugati ótörök–magyar kapcsolatokat bemutató kötet ezért tartalmazza a finnugor eredetű magyar szavak szótárát is. Sőt, több szótárat is tartalmaz. A biztos következtetések érdekében a szerzők csak 465 szóval dolgoztak: nem használták föl a bizonytalan etimológiájú szavakat, azokat a magyar szavakat, amelyeknek nincs obi-ugor megfelelésük, és végül azokat sem, amelyeknek vagy csak szamojéd, vagy pedig csak lapp (számi) megfelelésük van. Ezen szavak esetében nem látták bizonyítottnak a finnugor alapnyelvi eredetet. Az 1294–1316. oldalak közti szószedet csak olyan finnugor eredetű magyar szavakat tartalmaz, amelyek a szerzők szerint biztosan visszavezethetők a finnugor alapnyelvre (344 db), illetve az ugor alapnyelvre (121 darab).
A finnugor fejezet után következik a nyugati ótörök nyelv tárgyalása. A szerzők a keleti ótörök, a volgai bulgár és a csuvas nyelv, valamint a magyar nyelv régi török jövevényszavai alapján rekonstruálják a nyugati ótörök nyelv hangrendszerét. Nyugati ótöröknek azon török nyelvek együttesét nevezik, amelyeket az Urál hegységtől és folyótól nyugatra beszéltek az i. sz. 5. századtól. Az ótörök periódus a tatárjárásig tartott. A nyugati ótörök nyelvek közül az ogur vagy másként bulgár-török csoport volt a legfontosabb, de a 9. századtól a besenyők, kunok és oguzok nem ogur típusú török nyelveket beszéltek ezen a területen.
A későbbi fejezetekből kiderül, hogy a szerzők szerint az ősmagyarok több török nyelvű néppel is kapcsolatban álltak. Ezt nemcsak a történeti források, hanem a nyelvi adatok (török jövevényszavaink) alapján is állítják. Ennek fényében nem teljesen érthető, hogy a több török nyelvből átvett magyar szavakból miért csak egyetlen török nyelv (a feltételezett nyugati ótörök) hangrendszerét rekonstruálják.
Kocsányos tölgy ‒ a Don‒kubáni őshaza tipikus növénye (Forrás: Simon Tibor‒Csapody Vera: Kis növényhatározó. Bp. 1982. 143.)
A nyugati ótörök hangrendszer rekonstrukciója után következik egy rendkívül elgondolkodtató fejezet (6.5 Derivational morphology). A könyv itt sorolja fel és osztályozza azokat az átvételeket, amelyek képzőt tartalmazó török szavakból indultak ki. Minden változat előfordul: denominális (ahol a kiinduló alak névszó) névszó- és igeképzők, valamint deverbális (ahol a kiinduló alak ige) névszó- és igeképzők egyaránt találhatók az átvett török szavakban. Az itt összegyűjtött adatok nevezhetők a könyv másik nagy jelentőségű eredményének. Nem azért, mintha korábban nem tudtuk volna, hogy képzők is találhatók az átvett szavakban. Ez az adatbázis attól jelentős, hogy élővé, elképzelhetővé teszi azt a közeget, amelyben zajlott a nyelvi érintkezés: a hétköznapi, megszokott kétnyelvűséget. Az ilyen típusú átvételek nem valami ritka érintkezés – kereskedelmi tevékenység, véletlen találkozás stb. – eredményei, amikor egyetlen idegennel próbáljuk megértetni magunkat a saját anyanyelvünkön kommunikálva. Ezeket az átvételeket ilyen mennyiségben csak a hétköznapi, kétnyelvű kommunikáció hozhatta magával. A beszélők az átadó török és az átvevő magyar nyelvet körülbelül ugyanazon a szinten beszélték, és mondanivalójuk pontosabb kifejezése érdekében keverték a két nyelvet.
Néhány török átvételben ugyanolyan deverbális igeképző (-(X)n-, -(X)l-, -(X)t-) található, amely azonos alakú (de nem ugyanolyan funkciójú) a magyar nyelvben is használt képzőkkel. Erről a jelenségről már korábban is írt Róna-Tas András, elemezve, hogy milyen nyelvi fejleményekkel jár az idegen és magyar képzők egybeesése. Ezt a jelenséget esetleg összekapcsolhatjuk az úgynevezett fantomtövek kérdésével. A nyest lapjain már többször fölmerült ez a kérdés, legutóbb a köpcös szóval kapcsolatban. A fantomtövek között találhatók hangutánzó-hangulatfestő eredetűek, de elképzelhető az a nyelvi folyamat is, hogy egy átvett idegen szó végére a magyar nyelvérzék odaérezte valamelyik magyar képzőt, s ennek alapján a szóból elvont egy olyan nem létező tövet, amelyet tovább tudott képezni. A tővégi magánhangzó lekopása az ómagyar korban szintén téves tőelvonással magyarázható.
Amennyiben a magyar őstörténetet művelő régészek, történészek átrágják magukat a nyelvészeti fejezeteken, elnyerhetik jutalmukat, mert most következik a hetedik fejezet, a számukra legizgalmasabb rész. Címe: Ki, hol és mikor beszélte a nyugati ótörök nyelvet? (Who spoke where and when West Old Turkic?)
A hetedik fejezetben először a lehetséges helyszínt járjuk körül. Vagyis a Don és a Kubán (Kubany) folyók vidékét. Róna-Tas András szerint ez a terület volt a magyar–nyugati ótörök együttélés színtere, mert itt található meg együtt a kőris, a tölgy és a bükk, mely fák nevei török eredetűek a magyarban, valamint itt találkozhattak a nyugati ótörökök és a magyarok az alánokkal, mely népeknek feltétlenül találkozniuk kellett, mivel nyelvük egymásra hatása bizonyított tény. A baskíriai magyar őshaza csak mese, oda csupán azért költöztek egyes ősmagyarok, hogy később találkozhassanak az arra kóborló Julianusszal. A Don–kubáni őshaza elméletére itt csak utal Róna-Tas András, mivel ezt a koncepcióját korábbi műveiben már részletesebben kifejtette.
Béklyó a szaltovói ásatásokból (Forrás: Bálint Csanád: A Szaltovo-majaki kultúra avar és magyar kapcsolatairól. Archaeológiai Értesítő 1975. 52–63.)
A helyszín után következik az időrend vizsgálata. A nyelvi adatokból adódó relatív kronológia szerint a nyugati ótörök nyelvi hatáson belül három fázis különíthető el. A lótartás szavai közül például a béklyó és a gyeplő az első fázishoz tartozik.
A nyugati ótörök nyelv lehetséges beszélőinek körét vizsgálva szóba jöhetnek az avarok is, de ők nyelvüket már valami helyi szláv dialektusra cserélve érték meg Árpád vezér és népe bevonulását. Tehát tőlük nem eredhetnek a magyar nyelv nyugati ótörök szavai. A bulgárok különböző csoportjai huzamos nyelvi érintkezésben lehettek a magyarsággal. Kuvrat halála, vagyis Magna Bulgaria felbomlása után Kuvrat egyik fia, Bat Baján a magyarok közelében vagy a magyarokkal együtt élhetett. A bulgár mellett átadó nyelv lehetett a kazár is. A könyv szerzői ahhoz a véleményhez csatlakoznak, hogy a kazár nyelv bulgár típusú lehetett, miként a magyar nyelv török jövevényszavaiból rekonstruált nyugati ótörök is. A magyarok előbb a bulgárokkal voltak kapcsolatban, majd később a kazárokkal is, végül a nyugati ótörök nyelvi hatás harmadik fázisában más török nyelvű népekkel is. A könyv utal arra a nézetre (Noonan alapján), hogy a kazár birodalomban majdnem 30 etnikai csoport élt együtt.
A magyar nyelv nyugati ótörök eredetű szavainak 64%-a megtalálható a csuvas nyelvben is. Ebből a szerzők nem vonnak le történeti következtetéseket. Sajnos nem is lehet, mivel nincs más adatunk, amivel ezt a 64%-ot összehasonlíthatnánk. A bulgár és a kazár nyelvnek már csak apró morzsái tanulmányozhatók. A többit fölfalta az idő
A második kötet végén különböző mutatók és szószedetek vannak, ezek egy részére már utaltunk (a mutatók és szótárak összeállításában többen is segítették a szerzőket, a könyv szerkesztésében részt vett Károly László is). Megemlítendő még, hogy a 8.9-ik fejezetben kapunk egy iráni szójegyzéket is, amely a magyar nyelv alán és egyéb középiráni jövevényszavait tartalmazza. Itt szerepel az ezüst is, amelyről nemrég írtunk. A könyv szerint az ezüst egyértelműen alán eredetű a magyarban, másként nem magyarázható a szó végén található -t hang.
A nyugati ótörök–magyar nyelvi kapcsolatokkal foglalkozó hatalmas mű előrelendítheti a magyar őstörténet kutatását. Róna-Tas András véleménye tudományos vitára érdemes. Két hét múlva a Don-Kubán vidékére indulunk őshazát keresni.
A cikk két lexikonra hivatkozik: * National Encyclopedia * The traditional system of Kazakh ethnographic categories, concepts and names.
A maguknak írt kazak szócikkeben csak le tudják írni egy ottan használatos név eredetét, jelentését stb. Sőt, meg a GoogleTrans fordítását is linkeltem, amiből kiderül, hogy *perzsa* (!) eredetű. "(in Persian - Let Alla Say be with you)"
Ezek után milyen kétségeid vannak még az Aldijarral kapcsolatban?
Dehogy: az Ő forrásai. Nem is látod őket?? Azok a kis index számok azt jelzik ám ..
hogy nem voltak képesek a rómaiak a Kárpát medence többi részét is elfoglalni???
Mert nem érdekelte őket, a Duna jól védhető védvonal volt, stb. Daciába is csak az arany miatt rándultak át pár évtizedre, aztán kiürítették, és visszamentek a Duna mögé.
De ha te ismersz római helyőrséágeket mundjuk Ungvár környékén vagy teszem azt a mai szlovákia északi részén hát csak rajta....
De hát ha egyszer nem érdekelte őket.
Semmit nem tudsz cáfolni, amit állítottam.
Amit megcéloztam, azt cáfoltam. Persze, nem én, hanem a források és a tudomány hozta adatok.
hogy még egyetlen, i.sz. 2. századnál régebbi leletet sem találtak.
Ha-ha-ha, te nem nagyon jársz múzeumba se ... Aquincum, Szőny, Gorsium késő római hagyatéka, késő császárkori érmek .... Te tényleg átköltöztél Alterlandba ???
Mellesleg ess hanyatt: Alarik se létezett, az valójában Atilla volt,
Tényleg hanyatt estem ...
Ezzel az is egyértelművé válik, hogy Maxentius, Veronai Detre és a Nagy Theodorik egy és ugyanaz a személy!
Na azér' ...
az akkor még meglévő ősi krónikákból dolgozott, amiket alighanem a hunok hagytak hátra, csakhogy a hunok valószínűleg nem tudták, hogy a tetrarcha nem név, hanem cím.
