nem függ semmitől, nem tükrözi a kultúra változásait vagy a nép sorsát, hanem saját belső törvényeit követi
Ez az összehasonlító történeti nyelvészet generális problémája. Semmi nem támasztja alá, hogy egy nyelv a belső törvényei szerint magától hangváltozásokon essen át. Kizárólag nyelvészi prekoncepció, amit a szóhasonlítással előállított nyelvcsaládokban figyeltek meg, de soha nem magyarázta meg senki, hogy mitől változnak a nyelven belül az egyes hangok. Ezzel szemben a valóban megfigyelhető, az európai nyelvek írott történetéből ismert folyamat az, hogy a nagy hangváltozások akkor következnek be, amikor a nyelvet külső hatások érik."
Harmadik utas megközelítés:
Akkor változnak meg egyes hangok, amikor a szókincs bővülés indokolttá teszi. Egyszerűen sokasodnak a fogalmak, ez pedig kényszerítő hatással van a nyelvre, hogy új, de hasonló hangokkal jelöljön azonos tövekből új szavakat. Tehát amikor már a különféle képzőkkel kimerültek a lehetőségek, akkor megváltozik a tő kiejtése. Vagy pusztán csak nyelvjárásilag különböző szavak kaptak árnyaltabb jelentést. És még az is megeshet, hogy a nyelv logikája indokolja a hangváltást pl. hangutánzó szavaknál Koppan-Csappan / kapkodó-csapkodó / ka(la)pál-csépel. Rokon jelenségek különböző árnyalatait eleve más-más hangokkal jelölhették. Nincs semmi hangfejlődés, hanem egyszerre voltak - vannak jelen ezek. Láthatjuk, számtalan indok számításba jöhet, minek is preferálnánk egyet általánosan?
Amikor az azonos gyökök között elhomályosodik az őket összekötő alap jelentés, megváltozhatnak a segédhangzók:
MA - gyök esetében a ma/me alakváltozatoknak, - a kiterjedéssel, vagy a mozgást jelentő ősgyök középhez való viszonyához köze, csak úgy mint a megynek, vagy a mezsgyének.
középhez való viszonyban állnak a képzett szavak:
(meder) mély /mag /magos - meredély / mered(ek)
magas / madár
mar (mer) - maradék - marad
magam, mi / más
meg - még - mellé
megy / mozog - mozdít
mezsgye - mező - mezít(elen)
---
mély - magas: vertikális irányokban hajló mozgás (pl. madár) - és/vagy határolás (pl. medence)
mag: gömb alakban hajló mozgás - és/vagy határolás (a közép fogalma egyben)
mező (mez): kör síkjában terjedő mozgás - és/vagy határolás
mezsgye: kör alakja mentén haladó mozgás - és/vagy határolás
Ami pedig mozgással közrefog valamit (a közép fogalmához igazodva), az egyben el is választ valamitől, tehát a kettős értelem releváns.
mennyire rajonganak a himnuszért a "mostoha anyanyelvű" másodgenerációsok és hogy mely kultúráért rajonganak inkább
Mindenki azért rajong, amiért akar. Azon lehet vitatkozni, hogy egy"másodgenerációsnak" mi is az anyanyelve, de ez mit sem változtat azon, hogy nincs nem magyar nyelvű magyar kultúra.
---------
Az avarok a honfoglalók mellett éltek. Fura egy honfoglalás az, amikor felszabadítod a testvérnéped...
Az a magyar, aki ehhez a történelmi együttéléshez akar szerényen csatlakozni ma is és nem megbontani, nem eltörölni akarja azt a több mint ezer éves egységet amit magyar kultúrának hívnak, mint mert csak azt éri el, hogy:
"Nem ismeri el urának a ház s tolvajt kiált mögötte a küszöb! S arcába ütnek, hogyha nem vigyáz, a dédnagyanyám-szőtte függönyök! Halottak napján sírjukból kikelnek a tisztes holtak, kicsik és nagyok. És számonkérik tőle jussukat és számonkérik azt, hogy hol vagyok…?"
VIII. évfolyam, 4. szám Mikes International Volume VIII., Issue 4.
OBRUSÁNSZKY, Borbála : Vajda és bojla
Egy régi magyar méltóságnév eredetéhez
„A vajda cím a középkori magyar történelem egyik fontos méltóságneve volt. Legelső írásos említése Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár nevéhez fűződik: „...Első vajdájuk nevéről Levediának neveznek, amely vajdát tulajdonnevén Levedinek, méltóságánál fogva pedig, miként az utána való többit is, vajdának hívtak.”1
A szövegben valójában a „boebod” méltóságot a szakirodalom a magyar vajda méltóságnévvel hozta kapcsolatba. A vajda címről ezt követően sokáig nincs írásos forrásadat, bár a méltóság a későbbi magyar történelemben fontos szerepet játszott. A magyarok történelméről szóló külföldi források, és a hazai krónikák a vajda szót csak a XII. századtól említik, miután az írásbeliség meghatározóvá válik a magyar, majd az erdélyi közigazgatásban. Azokból kiderül, hogy a vajda Erdély első vezetője volt, aki több évszázadon keresztül irányította a térség civil és katonai közigazgatását. A magyar hadszervezetben pedig a naszádos vajda meghatározó jelentőségű volt.
A vajda szó eredetének vizsgálata
A szó etimológiájával, valamint a méltóság eredetével kapcsolatban történészeink az elmúlt évtizedben nem folytattak kutatást, nem is jelent ezzel kapcsolatban átfogó, tudományos igényű publikáció. Új eredmények híján, máig elfogadott az a nézet, mely szerint a vajda méltóság a szláv vojvoda szóból ered, amely hadvezért jelent.
A tudományos publikációk alapján végigkövethetjük, miért tartják tudósaink a vajdát szláv eredetűnek. 1862-ben Joseph Budenz egy recenziót írt Franz Miklosich tanulmányáról, aki a szláv és a magyar nyelvben meglévő közös szavakat sorolta fel. Ebben a listában szerepel a vajda, melyhez Budenz csak annyi magyarázatot fűzött, hogy a vajda az újszláv Vojvodinához hasonló.2 Miklosich azonban Budenznél jóval árnyaltabban fogalmazott. Az eredeti cikkben ezt találjuk: „A vojevoda, a „boebod” a bizánciaknál a magyar vajdával összefüggésben áll a vojvoda előtt. Bartal I. 237. szerint herceg, vajvoda, vajda a prorex Oláhországban, és Moldvában és Erdélyben. Molnár szerint a román voevod, vojvod, vodi az albán vojvode a „boebod”-ból eredhet.”3 Bár maga Budenz csupán közreadta, nem elemezte a két nyelvben meglévő szavak eredetének körülményeit, de a későbbi nyelvészek már tudományos bizonyítéknak vélték a szóegyezést, és úgy hivatkoztak arra, mintha Budenz a vajda szó etimológiáját tisztázta volna.
Az 1870-es években kiadott Czuczor-Fogarasi szótár első kötete is elfogadta azt a nézetet, mely szerint a szó szláv eredetű, azonban hozzáfűzte, hogy a szó alapja a „boj” szógyök, amely harcot, háborút jelent. Ezt a két nyelvész a magyar baj szóval hozta összefüggésbe.4
A fenti könyvismertetőből így vált a nyelvészek számára tudományos eredmény, melyet a későbbiekben a magyar nyelvészek, köztük Melich János is, kritika nélkül átvettek, és meg sem próbáltak más megoldást keresni a szó valódi eredetére, hanem görcsösen ragaszkodtak ahhoz, hogy a vajda a szláv vojvoda szóból ered. Melich János néhány kis közleményben ugyan írt a vajdáról, de miután a szláv nyelvből nem tudta megmagyarázni a szó etimológiáját, ezért arra a következtetésre jutott, hogy a magyarba kerülő szláv szó az ófelnémet heri-zogo szó tükörfordítása lehet.5 Melich később megjegyezte azt, hogy az ómagyar vojovoda alak részint vojvodává, részint vojavodává fejlődött. A nyelvész szerint a vojvoda „egyszerejtéssel” alakult át vajdává.6 A későbbi „A magyar szavak szláv nyelvben” c. könyvében már nem említi a vajdát.
Janits Iván történész a vajda szó eredetét vizsgálva szintén annak szláv eredetet emelte ki. A szerző a következőket írja róla: „A vajda szó szláv alapszava a voje-voda, s ebből fejlődött ki a magyaros alak, a vajda. Jelentése: hadvezér. Nagyobb probléma, hogy melyik szláv néptől vették át őseink, mert jelenleg ez a szó megvan minden szláv nyelvben és dialektusban, sőt az óegyházi szlávban is megtaláljuk”.7 A szerző azonban tételének igazolására a tudományban meg nem engedhető eszközt vett igénybe.
1 Moravcsik, 1988. 42.
2 Budenz, 1862. 313.
3 Miklosich, Franz, 1872. 74. 910. szószedet.
4 Czuczor-Fogarasi, 1974. 743.
5 Melich, 1921. 145.
6 Melich, 1921. 147.
7 Janits, 1912. 8.
Lábjegyzetben egy ószláv forrásra hivatkozik, azonban ha megnézzük a hivatkozást, azt tapasztalhatjuk, hogy az nem ószláv szöveg, hanem Bíborbanszületett Konstantin görög nyelvű műve. A szerző tehát tételeinek bizonyítására a tények durva elferdítésével akart érvényt szerezni, ráadásul nem tudta bebizonyítani a szó szláv eredetét, mivel nem talált arra alkalmas ószláv forrást. Hóman Bálint Magyar történet c. művében elfogadta ezen álláspontokat, és a nyelvészeti véleményt a következőképpen foglalta össze: „A törzs élén a törzsfő, régi magyar nevén a hadnagy (szlávosan vojevoda, vajda) állt, aki vagy a többi nemzetséget leigázó, hatalmasabb nemzetség feje, vagy a nemzetségfők által maguk közül a szövetségkor megválasztott vezér”8.
A második világháborút követő korszakban változatlan maradt a szó tudományos megítélése. Erdődi József az eddigi vizsgálatokhoz annyit tett hozzá, hogy elképzelhetőnek tartotta azt, hogy a román voda „vezér” szó hangalakja szintén befolyásolta a magyar szó rövidülését.9 Ezzel szemben áll azonban a történészi megállapítás, hogy a román vajdák éppen a magyar királyok hűbéresei voltak, tehát valószínűleg a méltóság eredete is a magyaroktól ment át a hűbéres román fejedelmekhez, és nem fordítva.10
A nyelvészeti eredményeket az 1970-es években a Történeti Etimológiai Szótár összegezte, amely szintén kritika nélkül átvette a vajda szóról alkotott elképzeléseket, és a szó közvetlen forrásának esetlegesen egy óorosz alakot véltek, bár magát a feltételezett alakot nem jelölték meg.11 Nem is lehet megtalálni a vajda szót az óorosz nyelvben, hiszen a szó nem található meg az ószláv nyelvben. Maga a méltóságnév pedig ismeretlen az orosz történelemben, legalább is a korszakkal foglalkozó monográfiák, de az etimológiai szótár adatai sem említenek a vajdához hasonló méltóságot. A korai orosz méltóságnevek között azonban a vajda, vagy vojvoda nem szerepel, akkor leginkább az orosz bojár méltóság neve ismert, amely viszont nem tisztán orosz, hanem nagy valószínűséggel bolgár eredetű méltóságnév.12
A témával kapcsolatban nyelvészeink közül egyedül Németh Gyula turkológus nyilatkozott másképpen, bár ő magával a szó etimológiájával nem foglalkozott. A méltóságnévről ezt írta: a „X. század erdélyi vajdái bolgár-török eredetűek és műveltségűek”.13 Ugyanő azt állítja, hogy a gyulák a honfoglalás előtt államfők, a honfoglalás után pedig ők az erdélyi vajdák.14 Az erdélyi gyulák és a vajdák azonosítását azonban Deér József ellenezte. Deér viszont kiemelte azt, hogy az erdélyi vajda méltóságot a XII. századot megelőzően dux-nak, illetve princeps-nek emlegették és csak később váltotta fel a magyar terminus a latint.15 A vajdák a fenti szláv eredettől eltérő irányvonalat azonban — a történész Kristó Gyula kivételével — senki sem próbálta meg követni. Kristó Gyula a vajdával kapcsolatban nagyon óvatosan fogalmazta meg véleményét, amely Németh Gyula megállapítását igazolta: „A vajda szó a magyarban szláv eredetű (felmerült óorosz, illetve bolgárszláv eredete), s ha nem is kizárt honfoglalás előtti átvétele, legalább annyi esélye van annak: a vajda elnevezés az erdélyi igazságszolgáltatás vezetőjére Erdély bennszülött szlávjaitól eredhet, akik akár óoroszok, akár — a régészeti adatok inkább ezt igazolják — bolgárok lehettek.”16
Tudósaink közül néhányan a fent idézett bizánci forrást sem kezelték kellőképpen. Győrffy György például azt állította, hogy bizánci követségbe ment Bulcsúnak szláv tolmácsa volt, és így került a szövegbe a boebod szó, holott erre semmilyen bizonyítékot nem mutat be. Ez a nézet sajnálatos módon úgy terjedt el a magyar történettudományban, mint pontos tény, holott csak egy alapok nélkül álló feltételezés volt. A feltevést egyébként Moravcsik Gyula bizantinológus nem tartotta reálisnak, de véleményét nem vették kellőképpen figyelembe. A bizánci forrásban egyébként egyetlen szó sem szerepel tolmácsokról. Véleményem szerint egyrészt a nomádokat állandó kémlelő bizánci udvarnál bizonyára voltak közvetlen, bizánci-magyar nyelvet beszélő tolmácsok. Másrészt, egy kétoldalú diplomáciai tárgyalásoknál mindkét félnek szokott lenni tolmácsa, és ebben az esetben nem az lehetett fontos, hogy a magyar Bulcsúnak ki volt a tolmácsa, hanem, hogy bizánci oldalról ki fordított, mert végtére is a bizánciak jegyezték fel a szöveget.
A vojvoda és a vajda méltóságnév nyelvészeti szempontból külön kezelendő, bár a szó eleji „voj/boj” gyök (jelentése a bolgár etimológia szerint: vezető, főnök) megegyezik. Mivel magyar adatok nem tudnak kielégítő választ adni a szavak eredetére, ezért érdemes megnézni, hogy mit írnak róluk a szláv szótárak. Az orosz etimológiai szótár „voini/ voina” címszava alatt azt találjuk, hogy a szó alapja egy „boj” tő. Ebből képzett formák között szerepel a vojvoda is.17 Igazi megoldást a bolgár etimológiai szótár adja meg. Eszerint a vojvoda egy nagyon régi, türk kor előtti bolgár méltóságnév, melynek gyöke a voj.
8 Hóman, 1935. 97.
9 Erdődi, MNY, 70. 61. Kristó Gyula ezzel szemben azt állítja, hogy a vajda méltóságot a magyaroktól vették át a románok. Kristó, 1988. 61.
10 Duvandih, 1998. 47.
11 TESZ III. 1070.
12 Vernadsky, 1955. 55.
13 Németh, 1991. 250.
14 Németh, 1991. 238.
15 Deér, 2005. 98.
16 Kristó, 1988. 61.
17 Preobrazsenszkij, 1959. 90.
VIII. évfolyam, 4. szám Mikes International Volume VIII., Issue 4.
Összetett jelentése: vezető.18 A szótár leírja, hogy a „vodacs” vezetőt jelentett, használata szintén még a türk kor előtt alakulhatott ki. Történeti címszó alatt az áll, hogy a középkori szlávság vezetői címe lett, amely területi vezetőt jelentett. Ennek korát a XIV-XVI. századra helyezik.19 A vojvoda szónak tehát gyöke a „boj” tő lehet, amely egyes vélekedések szerint harcost jelentett.
Ahogyan látjuk, a korábbi vélekedéssel ellentétben, a vojvoda szó nem szláv eredetű, hanem annál jóval korábbi eredetre nyúlik vissza: a lovas nomád népekhez, akik már a Kr. előtti évszázadokban is ezen a területen éltek, és ők egy sajátságos társadalomszervezetet hoztak létre.
A méltóságneveknél, de a korai kelet-európai népek történeténél nem árt figyelembe venni azon tényt, mely szerint a szláv népcsoportok legkorábban csak a Kr.u. VI. században jelentek meg Kelet-Európában, majd a Balkánon, azt megelőzően mintegy kétezer évig különböző lovas nomád népek (szkíta, szarmata, hun, stb.) éltek, akik nagyon fejlett államszervezettel rendelkeztek. Valószínű, hogy a VI. században megjelenő, önálló államszervezettel nem rendelkező szlávok a már évezredek óta ott élt lovas nomád népek utódaitól vették át a hosszú idő óta kialakult rendszert, nem pedig fordítva. Őseink a kelet-európai sztyeppén minden bizonnyal közeli kapcsolatban éltek a különböző hun maradék népekkel, akik nem tűntek el nyomtalanul a pusztákon, hanem a későbbi törzsszövetségi rendszerek részei lehettek. A térségben lévő nagy államok, mind az onogurok, mind a kazárok hasonló törzsi címeket, méltóságokat viseltek, ezért a magyar méltóságnevek a hun és a türk államszervezési örökség továbbvitelét tükrözik. A magyar történészek közül mára többen elfogadták azt a véleményt, hogy a magyar társadalomszervezet nomád alapon szerveződött meg. A nemrég elhunyt Kristó Gyula történész szerint: „A magyar nomádállam abba a fejlődési sorba illik, amely — egyéb előzményeket itt nem is említve — a Türk Kaganátussal vette kezdetét, s amelynek örökébe Ázsiában az ujgurok, majd a kirgizek, a kelet-európai styeppén pedig a kazárok léptek.20 Tehát Kristó is arra a következésre jutott, hogy a magyar társadalomszerveződési elemek az eurázsiai pusztát uraló korai nomád államokétól származtak.
Példák a vajda szóra
A vajda szó önálló alakban a Kárpát-medencében földrajzi névként, és személynévként is széles körben megtalálható. Ráadásul néhány történeti forrásban is szerepel a vajdához hasonló névalak, melyek éppen azt bizonyíthatnák, hogy a vajda szó nem a vojvodából ered, hanem önálló fejlődési útja volt. Az első latinul íródott magyar krónikák néhány érdekes adatot szolgáltatnak a vajda méltóságnév esetleges korai meglétéről. Anonymusnál található még egy, a vajdához hasonló méltóságnév. A forrás szerint a magyarokhoz csatlakozott hét kun vezér egyikét Vojtának, a másikat Bojtának hívták.21 Mivel a forrásokban a személynév és a méltóságnév gyakran felcserélődik, érdemes lenne ezt az adatot összevetni a vajda szóval, nyelvészetileg ugyanis nagy hasonlóságot mutat. Mivel a forrás a kunok vezéreiről ír, még a méltóságnév feladatköre is megegyezik a vajdáéval, hiszen az a fejedelem utáni első rang volt. A Bojta és a Vojta szó a földrajzi névanyagban is szerepel: a Sár melletti Fehér megye déli sarkában lévő földnek a régi neve Boyta, mai neve Vajta.22
A korai, Árpád kori oklevelekben számos személynevet találunk, mely a vajdával mutathat hasonlóságot. 1193-ból Waioda név szerepel, míg 1214-ből a dobokai ispán, Voiouda volt.23
1200-ból találunk Voitha, Vaita, Voyta, sőt Boyta, Voita személynevet is. Az Árpád-kort követő oklevelekben a vajda a következő alakokban szerepel: 1337-ben woyda, 1366-ban woyada és 1409-től wayda.24 Ezek az írásbeli alakok már egyértelműen a vajda szót adják vissza. Ugyanezt mutatják a régi magyar családnevek, ahol 1398-tól a vajda alak jelenik meg.25
A XIV. században összeállított Képes Krónika a vajdákkal kapcsolatban egy érdekes adattal szolgált: a XI. század közepén megemlített egy nagyhatalmú urat, a békési Vatát, akiről csupán annyit tudunk, hogy eredetileg Selus-ból, vagyis Békésből származott, és elég jelentős úr lehetett, hiszen elsőre jelentkezett, hogy támogassa András trónigényét, bár azzal a kikötéssel, hogyha visszatérhet ősei vallására.26 A krónika szerint Vata biztatására kezdett az egész nép András mellé állni.27 Érdemes lenne azt a továbbiakban alaposan megvizsgálni, hogy Vatának lehet-e valami köze a vajda méltósághoz?Ugyanis az ő területe közel esik a vajda által birtokolt terültekhez, ahol korábban Bojla zsupán is élt.
18 Recsnij na bilgarszkij jezik. 1979. Tom.II. 348.
19 Recsnij na bilgarszkij jezik. 1979. Tom.II. 348.
Az eurázsiai lovas nomád népek között van egy olyan méltóságnév, mely funkcióban és névalakban is hasonlít a vajda szóhoz: ez a „bojla/bujla”. A méltóságnévvel nyelvészetileg foglalkozó Clauson szerint azok pontos feladatköre nem ismert, kivéve a proto-bolgároknál, ahol több feliratban is szerepel a szó. Clauson úgy véli, hogy a szó a hun korra nyúlik vissza28. Clauson ugyanott megjegyzi továbbá azt, hogy a méltóságnév kínai formáját eddig nem találták meg a türköket megelőző időszakban. Boodberg, amerikai sinológus a boila szó európai megfelelőjének a bojár szót tartotta.29 Az viszont tény, hogy a türköknél a bojla már egy meghatározott feladattal rendelkező méltóság volt: bojla a kagán utáni legmagasabb cím lehetett, talán a keleti szárny vezetője.30 Clauson úgy véli, hogy a méltóságnév kialakulási folyamata a korábbi évszázadokban mehetett végbe, tehát akár a hun korig is visszanyúlhat.31
Belső-Ázsiában a bojla szó első belső forrásként Tonjukuk türk feliratban tűnik fel: „Elteris kagán akarok lenni a bölcs Tonjukukkal, a bojla baga tarkannal az oldalamon.”32
A Mongólia, Hövszgöl megye, Rincsenlumb járásnál lévő Orjuk sziklánál a mongol régészek egy kétsoros türk rovásírást fedeztek fel, melynek második sorában ezt olvashatjuk: „türk bojla tarkan hírneve”.33 Ezen kívül Bulgan megye, Szajhan járásnál talált felirat második sorában a bojla méltóságnév így szerepel: „Bojlo kutluk”.34
Az ujgurokhoz köthető jenyiszeji sírfeliratban „icraki bojla” név szerepel, amelyet Thompsen a palota egyik belső tisztviselőjének tartott.35 A szó megtalálható a klasszikus mongol nyelvben, ott kétféle — bojla és bojda — változatban, ráadásául jelentése: „az udvar házfelügyelője”, ugyanazt, mint amit Thompsen az ujgur bojlának feltételezett.36 Az ujgurokról szóló kínai forrásokban a bojla pei-lo néven fordul elő. Az első forrásokban megemlített ujgur bojla Ku-li volt, aki megölte az utolsó türk uralkodót, Tu-csueh-t és megalapította az ujgur államot. 37 A Hszin-Tang-su ezt örökítette meg: „A következő évben (745) Ku-li pei-lo38 szintén megtámadta, és megölte a türk kagánt, Po-mei-t és elküldte Tun Cso tarkant az udvarba, hogy adót ajánljon fel. Az uralkodó kinevezte Pei-lo-t a Baloldali Bátor Testőrség nagy tanácsába, és megnagyobbíttatta területét széltében és hosszában.”39 Malov, orosz kutató szerint a bojla méltóságnév az ojrátoknál továbbélt elcsi bijla alakban.40
A Kárpát-medencében előkerült rovásírásos feliratok közül a nagyszentmiklósi kincs egyik csészéjén látható egy rovásírásos felirat, melyről Róna-Tas András a következőképpen nyilatkozott: „A 3. feliratban bukkant elő a Bojla / Bujla név vagy cím. Az első szó negyedik betűje összetettnek tűnik. Az ótörökben is előforduló cím régi alakja boyla lehetett, ebből a dunai bolgárban nyomon tudjuk követni a buyla - büle- pile fejlődést.”41 Ezzel szemben Dobrev, bolgár kutató a pile és a bojla méltóságnevet külön-külön kezeli.42 Helimszkij, orosz uralista nyelvész szerint a nagyszentmiklósi feliraton a Bojla egy király nevét jelöli, és maga a felirat egy korai mandzsu-tunguz nyelvjárásban íródott.43
Az európai részen élő, régi lovas nomád gyökerekkel rendelkező bolgárok között egészen az érett középkorig megvolt a bojla méltóságnév, ezt bizonyítják a korai bolgár feliratok a Duna-mentén. A legkorábbi felirat Omurtag kán (814-831)
27 Képes Krónika. 82.
28 Clauson, 1972. 385.
29 Boodberg, 1979. 212.
30 Clauson, 1972. 385.
31 A legújabb mongol régészeti eredmények, és a kínai források szerint az északi hunok maradékai még a Kr.u. 5. században a mongol pusztákon éltek, birodalmukat csak a zsuanzsuanok döntötték meg Selun kán (402-410) alatt.
idejéből való, aki ideje alatt Tukos volt a bojla, a legkésőbbi pedig Simeon cár (893-927), majd Péter cár (927-969) korából maradt fent, amikor is Mostic volt a bojla. A hambarli dunai bolgár felirat tanúsága szerint az „etzirgou boilas” méltósága kán utáni második cím volt. A legmagasabb katonai rang a proto-bulgároknál a jobb vagy a bal szárny vezetője volt, amelyet a kán testvére töltött be.44 A phillipi felirat azt állítja, hogy a bojla a kagán alá volt rendelve, és ez a méltóság hasonló a preszlávi feliratban is.45 Besevlivev úgy gondolja, hogy a bojla nem csupán katonai feladatokat töltött be, hanem diplomáciai küldetést is ellátott, hiszen néhány külföldi követséget a bojla vezetett.46 A bolgároknál a középkor folyamán is megtaláljuk a bojla alakot, vezetéknév formájában. A Boilas család fontos pozíciót töltött be a cári udvarban. A VIII. században egyikük a bizánci Irene császárnő alatt szolgált, majd egyik tagjuk a X. században katonai parancsnoki tisztet kapott. A Boilas, mint családnév egészen a XV. századig előfordul a forrásokban, tehát valóban jelentős családról volt szó.47 Fehér Géza szerint a bolgár-török vezetőrend neve volt a boila. A kutató azt mondja, hogy a szó a későbbiekben a szláv fonetikának megfelelően bolja lett, majd a „valamihez tartozó” jelentésű -ar képzővel boljar.48
Peter Dobrev bolgár történész szerint a bolgárok felső vezetését hat bojla alkotta, akik a kán legfontosabb tanácsadói voltak. Dobrev kiemeli azt, hogy a kánnal együtt heten alkották az állam legfőbb vezetését.49 Ez a felépítés nagyon hasonlít a korai magyarokéhoz, ahol szintén hét vezető törzs szövetsége hozta létre a magyar nomád államot.
A bojla cím leghosszabban a középkori bolgároknál követhető végig, ahol a Boilas fontos vezetéknév volt. A bojla eredeti alakjában helynévként az egykori gyulák központja, Fehérvár50 közelében, valamint Erdély előterében maradt fenn. Az Al-Dunába ömlő Karasó patak vidékén, Krassó megyében van egy Bojla-Vojla szálláspár (ma: Vojlovica), amely Győrffy szerint eredendően a bojla ott-lakására enged következtetni. A Maros folyó felső vidékénél is található egy Vojla vagy Vajla (ma: vajola) falu.51 Érdekes párhuzam az, hogy a fenti bojla méltóságnévre utaló helynevek az egykori erdélyi központok közelében maradtak fent, ott, ahol később az erdélyi vajda is székelt. A magyar történészek között ismert tény, hogy Erdély déli részén a bolgár-török műveltség sokáig fennmaradt, sőt a Gyulák uralma is mély nyomot hagyott. Az, hogy a bolgárok, valamint a gyulák mennyiben befolyásolták a későbbi állami berendezkedést, valamint a helyi, erdélyi közigazgatást, arról nincs elég forrásadatunk. Történészeink közül Győrffy György, Kristó Gyula szerint azok hatása jelentősnek mondható.
A bojlák erdélyi továbbéléséről Győrffy György István király és műve c. monográfiájában érdekes felvetést közöl. A tudós a Béla uralkodói személynevet nem a szláv belij fehér szóból, hanem a bojla méltóságnévből eredezteti.52 Állítását egy bolgár Büla névre alapozza, aki a IX. században a bolgár uralkodócsalád egyik tagja volt. Győrffy azt írja: „A név a bolgár feliratban bilja, ez pedig a bolgár-török icsirgü bojla, vagyis a belső bojla méltóságnévvel azonos, így valószínűséget nyer az a névmagyarázat, mely szerint a Béla név a türk bojla cím elhasonult alakjából ered.”53 A bojla név tehát személynévként mindenképpen továbbélt a magyaroknál. Szintén Győrffy a nagyszentmiklósi kincsről azt állítja, hogy az Ajtony területén került elő, akit Bojla zsupán jogutódjának tartott. 54 Győrffy lehetségesnek tartotta azt, hogy a korai bolgár eredetű bojla méltóságnév továbbélt Erdélyben, amely egykor a bolgár birodalom része volt.
A vajda és a bojla összevetése
Most vizsgáljuk meg a vajda szó egy másik értelmezési lehetőségét. A vajda és a bojla szó valószínűleg közös „boj/voj” gyökre mennek vissza, amely megvan a vojvoda szóban is. A „boj/voj” gyök jelentését a különböző etimológiai szótárak ekként elemzik: Czuczor-Fogarasi szerint „harc, háború”, és ezt a magyar baj szóval hozzák összefüggésbe,55 ezt erősíti meg Font Márta is a bojár szóval kapcsolatban.56
44 Besevlivev, 1955. 121.
45 Besevlivev, 1955. 121.
46 Besevlivev, 1955. 124.
47 Kazhdan, 1992. 302.
48 Fehér, 1940. 103.
49 Dobrev, 1995. 34.
50 Mikos, 297. A fehérvári keresztesek oklevelében szereplő wajoda személynév ma a Vajd-hegyben őrzi nevét. Előfordul továbbá Voyda személynév és Voyda birtoknév
51 Győrffy, 1977. 165.
52 Győrffy, 1977. 456.
53 Györffy, 1977. 98.
54 Győrffy, 1977.165.
55 Czuczor-Fogarasi, 1874. 743.
56 Font, 1998. 82. A szláv etimológia szerint a bol, vagy a boj szótőből származik, és harcost jelent. A török nyelvből való származtatás esetén a bojár szó jelentése: „nagy, gazdag, nemes.”
Az orosz etimológiai szótár szerint a „boj” szótő jelentése: vezető.57 A fenti idézett orosz és bolgár etimológiai szótárak is ezt erősítik meg. A régi török etimológia szótárban a „boj” szótő jelentése: „emberek csoportja, törzs, nemzetség”.58 Czeglédi Katalin nyelvész úgy véli, hogy a fent említett „boj” szógyök a „fej” szavunkkal hozható össze, és a vajda méltóságnév eredendően főnököt jelent. Ezt az álláspontot támasztja alá a Czuczor-Fogarasi szótárban talált adat, amely szerint némely magyar vidéken a kaszások, vagy a szőlőművesek előmenőit, vagyis fejeit vajdának hívják.59 Minden bizonnyal a vajda szó gyöke a „woj”, illetve a „boj” lehet, és az utána lévő „ta/te, da/de” nagyon régi képzőnek számít. Ugyanez állhat a bojla szóra, ahol a gyök szintén a „boj”/ „woj” lehet, csak utána egy „l” képző állhatott. A „boj” szótő egyébként több olyan kelet-európai méltóságnévben szerepel, melyet régen még szláv eredetűnek tartottak, de ma már a külföldi nyelvészek is többnyire azokat a régi török nyelvekből magyarázzák. Ilyen a bojár, mely az oroszban bolgár eredetű méltóságnév60, vagy a bujruk türk méltóságnév, mely parancsnokot jelent.61 A „boj” szótőre kutatók „nagy, gazdag, nemes” jelentést adják.62
A nyelvészeti egyezésen túl a bojla és a vajda feladatköre is nagyban megegyezik. Dobrev, bolgár akadémikus kutatásaiból tudjuk, a korai bolgár társadalomszerveződésben hat bojla és a kán, tehát hét ember alkotta az ország vezetését, csakúgy, mint nálunk hat vajda és az első vajda irányította a magyar törzseket az etelközi vérszerződés előtt. A későbbiekben a vajda hagyományos feladatköre is megmaradt: a hazai forrásokban a magyar fejedelemség keleti határvidékén, Erdélyben vált kiemelkedő fontosságú méltósággá, ami megfelel a nomád keleti szárny felosztásának, ami már a hun kortól a nomád állam legfontosabb területe volt. A bolgároknál a bojla szintén a keleti szárnyat igazgatásával volt megbízva. Érdekes lehet a vajda és a bojla párhuzam, hiszen a bojlák általában a káni nemzetség tagjai közül kerültek ki. A középkori magyar állam dinasztikus ország felosztási rendjében az erdélyi vajda általában az ifjabb király, tehát a trónörökös.63 Ebben az esetben a vajda címmel — funkció alapján — ismét párhuzamban állítható.
A vajda méltóság csak az erdélyi gyula bukása jelenik meg. Azt írásos források hiánya miatt nem tudhatjuk, hogy a gyula mellett megvolt-e a vajda rang, hiszen a források minderről nagyon szűkszavúan nyilatkoznak.
A vajda méltóság Erdélyben
A középkori Magyar Királyságban a vajda a király hatalom képviselője volt az erdélyi területeken: katonai, bíráskodási és közigazgatási jogkörrel rendelkezett. A vajda cím az oklevelekben csak a XII. század legvégén tűnik fel, azelőtt 1177-ben, illetve 1183-ban fehérvári ispánként szerepel. 1193-ban wajoda-ként emlegetik, majd 1200-ban voiouda alakban szerepel. A vajdát még két ízben (1200, 1201) említik egyben fehérvári ispánnak, azután csak vajdának.64
Erdély egész területének vajdai igazgatás alá jutása 1263-ban fejeződött be, a vajdai és a szolnoki ispáni tisztség végleges egyesítésével. A középkor folyamán megfigyelhetjük azt, hogy a vajdát mindig a király nevezi ki. Fennhatósága alá tartozik hét erdélyi vármegye.
Miután a korai központi magyar királyság igazgatásáról is csak töredékes anyagok állnak rendelkezésre, ezért az ország egyik peremkerületéről, amely nem tartozott közvetlenül a király igazgatása alá, még kevesebb írásos adatunk lehet. Az államalapítás után a latin nyelvű írásbeliség csak néhány egyházi, vagy központi királyi területre korlátozódott, de ott sem vált általánossá, a vidéki népek igazgatásában pedig egészen a késő középkorig a szóbeliség volt döntő, ezért számos régi méltóságról, így a vajdáról alig van adatunk. Ezért történészeink között megoszlanak a vélemények, hogy vajon a vajda méltóság mikor jött létre. Kristó Gyula azt a nézetet vallja, hogy a vajda már a Szent István-i államszervezéskor szerephez jutott, Makkay viszont azt állítja, hogy a gyula méltóságnevet a XI. század legelején a vajdával helyettesítették.65 Janits Iván viszont csak III. Béla korától datálja a vajdai méltóságot, amikor az feltűnik az írásos dokumentumokban. Győrffy György szerint Szent István alatt az „országok” élére kinevezett dux-ok66 kerültek, ez csak egy helyen Erdélyben állandósult a vajdai méltóság alakjában.67
57 Preobrazsenszkij, 1959. 90.
58 Hadeljev, B. M- Naszilov, D.M - Tenisev, E. P - Serdak, A, M (szerk), 1969. 110.
59 Czuczor-Fogarasi, 1974. 743.
60 Vernadsky, 1955. 56.
61 Clauson, 1972. 387.
62 Font, 1998. 83.
63 Kristó (szerk), 1994. 707.
64 Makkay, 1988. 285.
65 Makkay, László, 1988. 283.
66 Nem tudhatjuk, hogy a latin dux méltóságnév alatt milyen magyar méltóságnév rejtőzött.
Ugyanő az erdélyi közigazgatásról megjegyzi, hogy a latin princeps cím 1111-ben az erdélyi vajda címe volt, ugyanezt 1200-től woyauoda alakban írták le.68
Krónikáink közül a XIV. században összeállított Képes Krónika feljegyezte azt, hogy Gyula bukása után Szent István Erdélyt nem olvasztotta be a királyi közigazgatás keretei közé, hanem meghagyta különállását, úgy, hogy annak irányításával egyik rokonát, Erdőelvi Zoltánt bízta meg.69 Győrffy György őt tartotta az első vajdának,70 bár arra, hogy Zoltán valóban a vajda címet viselte, nincs minden kétséget kizáró írásos bizonyíték.
Az Erdélyi Okmánytár adatai szerint 1214-ben a dobokai ispán, Voiouda71, seregszemlét tartott, ugyanott található egy másik adat 1219-ben egy Voiauoda nagyúrról, mindkettőt a forrást elemzők Vajdának értelmeztek.72 1296-ban egy bizonyos Ladislav woyuode-ről adnak hírt a források. 73 A források tanúsága szerint az első, név szerint ismert vajda Leustachius volt, aki III. Béla idején vezetett hadat.74 Írott források a XIII. századtól említik meg a vajdákat, és a század végétől már nevüket pontosan ismerjük. 1222-1234. között a királyi oklevelek méltóságsorrendjében nem szerepel a vajda, ugyanekkor viszont az ifjabb király tisztviselői között találjuk.75 Janits úgy látja, hogy a vajda a XIII-XIV. században a királyi herceg embere volt, és a herceg nevezte ki erre a tisztségre.76
A méltósággal még a XVI. század második felében találkozhatunk. Amikor Báthori Istvánt 1575-ben lengyel királlyá választották, akkor ő távollétében vajdákra bízta a kormányzást. 1594-től azonban a cím megszűnt létezni, helyét a fejedelem váltotta fel.
A szó a XVI-XVII. században — a hajdúk és a naszádosok hatására — katonai rangként terjedt el Magyarországon, ritkábban a várkapitányok is használták ezen címet.
Miután a vajda eredeti feladatkörét elvesztette, a szó vezetéknévként, illetve földrajzi névként élt tovább a magyar nyelvben. Erdély területén, több megye területén találunk vajdával kapcsolatos helyneveket: Vajdafalu, Vajdafalva, Vajdaháza, Vajdahomok, Vajdahunyad, Vajdakamarás, Vajdakúta, Vajdarécse, Vajdaszeg, Vajdaszentivány.77 Kázmér Miklós családnevi szótárában a Vajda családnévként 1415-ben tűnik fel először, Vajdai alakban viszont már 1398-ban. 1423-ból ismert egy Waytha alak is.78
Fehértői Katalin által összegyűjtött Árpád-kori személynevek között 1193-ból tláljuk a Waioda-t, 1200-ból pedig Voita, Voitha, Vaita alak fordul elő. A személynévtár külön érdekessége, hogy 1209-ben volt Boila név is, amely a türk bojla-val mutat egyezést.79
Összegzés
A vajda méltóságnév eredetét sem a nyelvészeti sem a történettudományi kutatás nem tisztázta kellőképpen. A problémát az jelenti, hogy a szláv és a török jelentés egybeesik, és a szót a törökből is le lehet vezetni, sőt a mongolban meglévő adat az utóbbi oldalt erősíti meg.”
67 Győrffy, 1977. 521.
68 Győrffy, 1977.467.
69 Képes Krónika. 78.
70 Győrffy, 1977. 136.
71 Varga (szerk), 1997. 141.
72 Varga (szerk), 1997. 149.
73 Varga (szerk), 1997. 310.
74 Janits, 1912. 7.
75 Szentpétery, 580-602. sz.
76 Janits, 1912. 12.
77 Czuczor-Fogarasi, 1874. 743.
Irodalom:
BESEVLIEV, V.
1955. What was the title etzirgou boilas in the protobulgarian inscriptions? In: Byzantinoslavica. XVI. Prague. 120-124.
BOLD, L.
1990. BNMAY-in nutag dahi hadni bichees. Ulaanbaatar.
A magyar nyelv szószerkezetében a rövid, akár egy hangból álló gyökök, dinamikusan válhatnak szét hosszabb gyökökké képzőikkel és segédhangzóikkal egybeolvadva, melyeknek értelem módosító képessége szabályos jelentésmódosító hatásuknak köszönhetően kódolni tudják a nyelvünkre jellemző érzékszervi tapasztalatokra alapuló logikai körülírást. Ez utóbbinak köszönhető, hogy egy-egy gyök nem lineáris összefüggésekben is hordozhat jelentést, pl. a A kő kopik és kopog, kopad, kovad, tehát kopik. A kopog hangutánzó, a kovad azonban már a valamiről való leválásra helyezi át a hangsúlyt, kopasz már szintén a kopár száraz felületre vonatkozik (ha csúszós, akkor csupasz). Tehát a magyar gyök valójában egy folyamat összetartozó pillanatait próbálja megragadni több érzékszervünkkel is felfogható módon. Amikor egymásnak koppintunk két követ, akkor azok egymáshoz csap/ódnak, össze kopp/annak, az egyik oda kap(ódik), egy pillanatra oda kap/csolódik a másikhoz, ka/ramboloznak. Hangutánzó: csappan/koppan - mozdulatot leíró: csap/kap. Közegtől függően módosíthatjuk is a gyököt, a mozdulat alapjelentésén mégsem változtatva, attól függően, hogy a kövünk hová hu/llott. Ha vízbe, akkor csobbant. (Sok egyhangos gyökünk bekapcsolható a folyamatba, mert hasonlóan képezhető tovább: lobban/lebben/rebben/robban/roppan/tottyan stb). Aki kapkodva, kapálózva, kaparásra használja a kapát, az kapál - itt mozdulatra vonatkozik a gyök. Aki kopogtat inkább, az kopácsol - tehát a hangutánzó tulajdonság érvényesül a gyökben. A KO gyök ugyanaz tehát mint a HO, csak ke/mény hangzó módosulattal. keményre példa a Ka/l gyök - ka/l/a/pál szavunkban. Lágy hangzóval pedig: hu/ll a hó, hu/llámzik a há/l/ó.
“A finnugrista szótörténésznek... egyetlen eszköze a rekonstruálás. A finnugor alapnyelvre [ki bizonyította be minden kétséget kizáróan, hogy volt ilyen? - BZ], valamely szavunk alapnyelvi alakjára kizárólag csak finnugor nyelvek adatai alapján következtethetünk. (...) ...ilyen körülmények közt számos eredeti magyar szó eredetiségének lehetetlen a bizonyítása. Lehetetlen bebizonyítani mindenekelőtt azoknak a magyar szavaknak az eredetiségét, amelyek megfelelőit a többi finnugor nyelv nem őrizte meg. Képzeljük el a román szótörténész helyzetét, ha a latin nyelv írásos emlékei például a népvándorlás forgatagaiban teljesen megsemmisültek volna. Képtelen volna bebizonyítani mindazoknak a latin eredetű román szavaknak az eredetiségét, amelyeknek a megfelelőit a többi neolatin nyelv nem őrizte meg." Így az objektív érvényű kategóriákba való besorolás (eredeti; jövevény; saját alkotású szó) közben elkerülhetetlenül szubjektív szempontok érvényesülnek.34 Ez oly nagy hibaforrás, mely indokolttá teszi a rekonstrukciók fölöttébb óvatos kezelését.
Baj van a jövevényszavak vizsgálatával is. "Különösen feltűnő ez a különbség pl. a magyar és a szláv nyelvek közt. Itt egyedüli germán elemek kivételével... a jövevényszavak kérdése szinte teljesen ismeretlen" - mondja Kniezsa István. S ő mondja ki a következő fontos tételt: "amíg a szláv szavaknak nincs kielégítő magyarázatuk, addig a magyar szót sem lehet egyszerűen belőlük származtatni; egyáltalában nincs kizárva, hogy éppen fordítva van a dolog." A vértanú sorsot vállaló Szabédi László ebből az idézetből kiindulva a következőképpen látja a helyzetet: "Még honfoglalás előtti szláv eredetű - pontosabban: szláv eredetűnek is magyarázható - szavaink kérdésénél is nyugtalanítóbb török szavakkal egyező szavaink kérdése. (...) ...nem lehetséges az, hogy az ilyen szavaknak legalább egy része mind a magyarban, mind a törökben eredeti?"35 “
Kezdetben mindig a hódítók vannak kevesebben. Tehát a Türk birodalom nyugati része kezdetben teljesen más nyelvet beszélt, mint a keletről jött hódítók. A szóban forgó "népek" pedig valójában többnyelvű szövetségek voltak újonnan jöttekből és helyiekből!
És? Amiből következik, hogy a türkök nem magyarul beszéltek -- szerinted se.
A téves tudományos terminológiákat használom csupán, mint a fu. kategória esetében, hiszen az ellenérveket "közhasználatban" lévő fogalmak nélkül nem lehet másképpen kifejteni.
Hogy a türkök neve honnan származik nem befolyásolja azt, hogy később sajátjukként használták. A nyugati turkok előbb voltak azok, mint a keletiek. Hogy milyen régóta lehettünk turkok?
Az ótörök jövevényszavaknak tartott szavaink régisége beszédes, hiszen megőrizte-e szerint a mai türk népek nyelvében az r-z hangzóváltást! Ez tehát azt jelenti, hogy a magyar azóta sem változott. Ebből pedig az következik, hogy a mai magyar nyelv sokkal közelebb van a nyugati ótöröknek mondott kihalt nyelvekhez, mint az azóta hangtorzulásokon átesett mai török nyelvek! Dettó ugyanez a helyzet az archaikus szláv nyelvekkel is, amelyekre még nem volt jellemző a mássalhangzó torlódás. :)))))))))
A magyar TŐ - TÖRZS, derék v. darék, és torzsa szavaink mind genealógiailag, mind katonailag, mind cselekvésre vonatkozóan (tőr, törni, törtetni, törekedni, tornyosulni, eltörni, tőrbe csalni, torolni, torlasz) - tűr, türelmes, türtőztet, törvény stb. Nem beszélve arról, hogy micsoda logikai rendszerbe illik a nyelvünkben a gyök fogalma a cselekvés rendeltetése szerint ellenhatás nélkül: tör/tornyosul - ellenhatással találkozva: túr/tűr/türelem - gyűr/gyűrkőzik, ellenhatás következményeképpen: eltörik, ellenhatással találkozva: torkollik, torlaszolódik.
"A tur-türetimon a török nyelvekben rendkívül fontos jelentéseket hordoz, s ez gyengíti a türk név idegen eredetének elméletét. A csuvas nyelvben például fennmaradt a Tură istennév; a védőszellemként megjelenő madár neve turul; stb. Szergej Anatoljevics Sztarosztyin feltételezése szerint törvény jelentésű szavunk eredeti, proto-török alakja *tör volt, s ez a türkök nyelvében, az r–z hangváltozásnak megfelelően, töz alakú lett (az ogur alakot a csuvas türe őrzi). Sztarosztyin szerint a feltételezett *turum is proto-török szó, termékenység értelmű, s hozzá még a vallási jelentőségű tarχan cím említendő. A turul–toγrul hangfejlődés alapján az ótörök tıγra (szövetség, társaság, erő) szó is e családba tartozhat."
"Nádasdy Ádám 2019-ben az OTDK nyitóelőadásában szépen felvázolta, mit tart ma a nyelvtudomány a nyelvrokonságról. Manapság két reakció létezik erre. Az egyik elfogadja, és magáévá teszi annak a tudománynak az álláspontját, amihez nem ért. A másik ilyen-olyan okból elutasítja, és ők többnyire a nyelvtudomány minden állítását elvetik. Mérsékelt kritika alig éri az uráli elméletet, mert maga a nyelvtudomány is olyan hozzáállást tanúsít, hogy aki nem ért egyet a modellel, az rögvest áltudományossá válik, így nagyon nehéz tudományos kritikával élni egy uralkodó elmélettel szemben. Maga Nádasdy is egy jellegzetes kútmérgezéses érvelési hibával kezd:
a laikus észrevételei, kritériumai nem mérvadóak
Ez után pedig hozzáértésről és hozzá nem értésről beszél, mintha a laicitás a hozzá nem értés szinonimája lenne. Pedig nem az. A hozzá nem értés egy értékítélet, és bizony a nem laikus is lehet hozzá nem értő, meg a laikus is lehet hozzáértő. Mindkettőt dilettánsnak szokás nevezni, ha a szakismeretet minősítjük. Minden tudományágban előfordulnak a szakmát előrevivő, sőt akár paradigmaváltást előidéző laikusok, csak éppen egy egzakt természettudomány esetén jóval könnyebb a mainstream tarthatatlanságát bizonyítani, mint a közel sem egzakt nyelvtudományban. Az egy másik kérdés, hogy az uráli elméletet egzaktul bizonyítottnak látja a nyelvtudomány, és erről szól Nádasdy előadása is, hogy miért látja annak.
Előre le kell szögezni, hogy a nyelvészet eredményei a tények tekintetében nem nagyon vitathatók, amennyiben eredménynek a leíró részét tekintjük. A tényekből levont következtetés viszont csak egy elmélet, egy olyan modell, ami a tények értelmezésének egy sajátos módján múlik. Tény, hogy a magyar nyelvnek vannak kapcsolatai az uráli nyelvekkel, ám ettől nem lesz tény, hogy rokonságban is állnak. A magyar nyelvnek az oszmán törökkel, a szláv és germán nyelvekkel is vannak kapcsolatai, mégsem lesz egyik sem. Hogy melyiket tekintjük rokonnak az ismert tények alapján, az kizárólag a prekoncepcióktól függ. Ezek a prekoncepciók a nyelvi változások értelmezésében vannak, amik az egyik jelenséget a nyelvi rokonságnak, a másik jelenséget külső hatásnak tulajdonítanak.
Van azonban az uralisztika tudománytörténetében egy csavar. Azokat a prekoncepciókat, amik alapján ma a nyelvi rokonságot meghatározhatónak vélik, a 18–19. században még nem ismerték. Az uráli (akkor még finnugor) elméletet szimpla szóhasonlításokkal állították elő, pontosan ugyanúgy, mint az indoeurópai elméletet. Az alább részletezett hangváltozási szabályt Jacob Grimm csak 1822-ben publikálta, de csak első germán hangeltolódás néven. Időbe telt, amíg ezt az észrevételt generalizálták, majd minden nyelvcsaládban alkalmazni kezdték, de addig a nyelvrokonítások egyetlen eszköze a szóhasonlítás volt. Budenz és Hunfalvy úgy alapozták meg a finnugor elméletet, hogy a szórokonításaik zöme ma már nem helytálló. Lényegében azt lehetne mondani, hogy puszta szerencsével találták meg rögtön a helyes megoldást, hiszen a találati arányuk nem volt jobb, mint mondjuk Vámbéry török párhuzamainál. De sokkal inkább az történt, hogy szóhasonlítások alapján felállították a finnugor rokonság elméletét, majd a feltételezett nyelvrokonságban elkezdték feltárni a szabályszerűségeket, végül a feltárt szabályszerűségek váltak a nyelvrokonság bizonyítékává. Ez már a finnugor elmélet kezdetén egy körkörös érvelésbe torkollott, és a mai napig ez a helyzet.
Mert mit állít Nádasdy is? Hogy a szókincs semmit sem jelent, de bezzeg a hangváltozások... Annyit azért szögezzünk le, hogy ha a magyar nyelvben nem lenne jelentős az urálival rokonított szókincs, akkor az uráli rokonság eleve szóba se kerül. Az UEW-ben 640 magyar szónak van valamilyen uráli párhuzama, ebből 203 (31,7%) bizonytalannak jelölve. Akárhogy is nézzük, ez a szókincs alapozza meg, hogy bármely nyelvi jelenséget egyáltalán rokonság kontra nemrokonság függvényében értelmezzünk. A nyelvészet sohasem definiálta, hogy a szókincs és a nyelvi elemek mely aránya az, amikor még eltűnőben lévő nyelvi alaprétegről beszél, vagy már nyelvcseréről, ahol alárendelt szubsztrátumként jelenik meg az egykori alapnyelv.
A hangváltozásokról Nádasdy ezt állítja:
nem függ semmitől, nem tükrözi a kultúra változásait vagy a nép sorsát, hanem saját belső törvényeit követi
Ez az összehasonlító történeti nyelvészet generális problémája. Semmi nem támasztja alá, hogy egy nyelv a belső törvényei szerint magától hangváltozásokon essen át. Kizárólag nyelvészi prekoncepció, amit a szóhasonlítással előállított nyelvcsaládokban figyeltek meg, de soha nem magyarázta meg senki, hogy mitől változnak a nyelven belül az egyes hangok. Ezzel szemben a valóban megfigyelhető, az európai nyelvek írott történetéből ismert folyamat az, hogy a nagy hangváltozások akkor következnek be, amikor a nyelvet külső hatások érik. Ez történt már az első germán hangeltolódásnál is, amikor a germán népek az európába érkezés során először a kelta, majd a latin nyelvekkel érintkeztek. Nem belső szabályok szerint magától változott meg, hanem erős nyelvi hatás miatt, ami hatott a kiejtésre. A magyarban is jól megfigyelhető, hogy nem egyenletes, belső változás, hanem ugrásszerűen szakaszos, párhuzamosan a honfoglalás kori szláv és germán hatással, majd a kun betelepüléssel és az oszmán korral. Ezek nem önmagukban való, mindentől független nyelvi változások, hanem a nyelvet beszélő nép történetének tanúi.
A latin nyelvek emlegetése egyfajta csúsztatás. A latin nyelvek dokumentálhatóan egy közös alapnyelvre mennek vissza, tehát egészen biztosan egy nyelvcsaládot képeznek. Mégis az állítással ellentétben a klasszikus latin nem rekonstruálható a latin nyelvek alapján, nem létezik olyan, hogy a latin nyelveket „visszaforgatva” megkapnánk a klasszikus latint. Ha nem ismernénk, akkor a tű jelentésű olasz ago, francia aiguille, spanyol aguja, galíciai, katalán és korzikai agulla, román ac alapján a latin acus nem lenne rekonstruálható. Különösen, ha összevetjük az acutus származékaival: olasz acuto, francia aigu, spanyol agudo, galíciai aguda, katalán agut, korzikai agutu, román acut. Láthatunk szabályszerűségeket, mint a k→g hangváltozás, ám a sorból az olasz máris kilóg. Ha nem ismernénk a klasszikus latint, semmi okunk nem lenne feltételezni, hogy az itt látható g-k előzménye *k lett volna. Az alapnyelvi rekonstrukcióknak elég lényeges eleme egyfajta összeadó rekonstruálás, ahol sorba veszik, milyen hangok vannak a jelenleg ismert nyelvek adott szavaiban, majd mennyiségi analízissel, de lényegében találgatás alapon jelölik ki, milyen volt az alapnyelvi hang. Az itt látható k hangok előzménye lehetne még χ, γ, q, h is a klasszikus latin ismeretének hiányában. E két szó rekonstrukciója *agul és *agut lenne. De mivel ismerjük a latin acutus szót, bátran lehet állítani, hogy ugyanezt rekonstruálták volna akkor is, ha nem ismernénk. A Nádasdy írásában alább említett francia yeux és olasz occhi úgy kerül említésre, mint megjósolható fejlemények a latin oculiból, holott azt látjuk, hogy az acu- egyszer agu-, egyszer acu-, az ocu- pedig occhi fejleményű, hogy a franciáról már ne is beszéljek. Ez a megjósolhatóság csak addig áll, amíg a jóslandó szó ismert. A puding próbája az evés lenne, de sajnos nehéz olyan nyelvészt találni, aki nem tud latinul, és így próbálná meg a latin nyelvek alapján létrehozni a klasszikus latint, ezért ez a kísérlet nem végezhető el, mint általában a nyelvészetben nem végezhetők kísérletek. Az viszont megállapítható, hogy az úgynevezett szabályos hangváltozások csak egy idealizált környezetben léteznek, és ennek bemutatásakor természetesen tartózkodni szoktak a sorból kilógó esetek említésétől. A tényszerűen nagy számban létező kivételek ellenére a protonyelvek rekonstrukciójánál mégis alapkövetelmény egy szigorú hangváltozási szabály betartása, holott tudjuk erről a folyamatról, hogy semmiképp sem szigorú.
Nádasdy folytatásával majdnem tökéletesen egyetértek:
A finnugorból azonban csak késői nyelvemlékek vannak: a magyarból a 11. századból, a finnből és észtből a 16. századból, a többiből még későbbről. Így a magyar nyelvtörténész arra kényszerül, hogy rég elszakadt, egymástól igen eltávolodott nyelveket, másodfokú unokatestvéreket rokonítson késői adatok alapján, köztes láncszemek nélkül. S ha ez nem is sikerülhet minden szónál (egy csomóra nincs adat!), azt kimondhatjuk, hogy nincs más nyelv vagy nyelvcsoport, mellyel a magyart ugyanilyen elfogadhatóan lehetne rokonítani. Az adatok néha gonoszul eltűnnek: gondoljunk csak arra, hogy a világ legismertebb nyelvének, az angolnak egyik leggyakoribb szava, a bad’rossz’ szó ismeretlen eredetű: egyszer csak fölbukkant a középkorban, de csak találgatni lehet, hogy honnan. Mit szóljon akkor a finnugrász, akinek az adatai jórészt a 19. század elején kezdődnek?
Egy közbeszúrt állítással van probléma, ami nem következik az eddigiekből: a magyar nyelvet nem lehet kielégítően rokonítani bármely más nyelvcsoporttal. A szóhasonlításokra alapozott nyelvcsaládelmélet megfigyelte az uráli nyelvcsoportra jellemző szabályokat, majd azt tekinti a rokonság kritériumának, mert már előre megmondta, hogy ők a rokonok. De ha a szóhasonlítás bármit is ért valaha, akkor a magyar nyelvben lévő másik nagy réteg, amit előszeretettel és szinte kizárólag jövevényrétegnek neveznek, a türk nyelvek rokonsága is felmerülhet, annak is vannak szabályai és szabályszerűségei, csak azok nem bizonyítják a rokonságot, mert nem felelnek meg az elmélet prekoncepciójának. Már itt leszögezem, a korrekt nyelvésznek azt kellene állítani, hogy a magyar nyelvnek minimum két alaprétege van, egy uráli és egy türk, és akkor már lehetne vitázni a keveréknyelv arányain, minőségén, okain, de hogy éppen csak és kizárólag az uráliak rokonnyelvűek, a többi meg csak jövevény, az konkrétan tévedés.
És a következő bekezdés már üti is az előzőt:
A magyar körülbelül másfél évezreddel ezelőtt elvált utolsó rokonaitól, a vogultól és az osztjáktól is, és az érintett népek mind elfelejtették, hogy valaha együtt éltek és egy nyelvet beszéltek. Olyasféle munka a finnugor rokonítás, mint amikor a régész néhány szokatlan helyzetű és alakú faragott kőtömbből képes rekonstruálni a valaha ott állt épületet. A laikus hitetlenkedik: itt csakugyan templom állt? Igen, a szakember azt mondja: ilyen faragású kövek ilyen elrendezésben csakis ezt jelenthetik.
A másfél évezredes datálás tisztán nyelvészeti fantázia, ami abból a fent már említett, hibás előfeltevésből ered, hogy a nyelvek belső változásai, így például a hangváltozás adott sebességgel zajlik, kiszámítható, így egy adott nyelvi távolságból egyúttal idő is számítható. Ezen nyelvi távolságok azonban az uráli nyelvcsaládon belül csak olyan ma létező nyelvekből tanulmányozhatók, amelyeknek az első ismert nyelvemlékei nem idősebbek 100–200 évnél, és ennek a tízszeresét extrapolálják a számításokban tökéletesen ellenőrizhetetlen, vagyis a tudományos gondolkodás számára invalíd módon. Olyan nyelvekből, amik az első leírásuktól számított néhány évtizeden belül alapvetően megváltoztak, mondjuk Reguly és Munkácsy munkássága között. És megint csak nem a laikus hitetlenkedik, hanem a dilettáns, a laikus pontosan ugyanúgy tudja, mint ahogy a nyelvésznek is tudni kéne, hogy azok a kövek bizony másképp is állhattak, nem csak egyféleképpen. A következők pedig megint csak mellébeszélések, mert attól, hogy egyesek (bár sajnos sokak) szimpátiakérdést csinálnak a rokonság kérdéséből, még nem lesz automatikusan minden ellenérvelés szimpátiából kiinduló. Nekem is édesmindegy lenne, ha a finnugor nyelvrokonság igaz, semmi bajom a finnugor népekkel, de bizony a valóság kutatása a legfontosabb, aminek egyik módja a tények más elrendezésének kipróbálása. Ez alkothat olyan modellt, ami nem megy szembe a tényekkel, és ha ez megtörténik, már nem lehet azt állítani, hogy a tényeket csak egyféleképpen lehet elrendezni.
Ez után pedig következik a nyelvészet legnagyobb bakugrása, amikor a nyelvrokonság és etnikai rokonság közti egyenlőségről, illetve egyenlőtlenségről beszél. Rögtön kilóg a lóláb, amikor azzal indokolja a két fogalom egyenlőtlenségét, hogy gyakran előfordul nyelvcsere, ezért a honfoglalók bár testileg nem voltak finnugorok, mégis finnugor nyelvet beszéltek. Mit is állít ez a szakasz?
1. A honfoglalók magyarul beszéltek.
2. Valamikor nyelvet cseréltek.
3. A nyelvcsere után kellett az úgynevezett ótörök jövevényrétegnek keletkezni.
Ma már mindhárom pont kapásból cáfolható. A nyelvészet duplán akarja látni azt az egyszer is valószínűtlen folyamatot, hogy egy abszolút kisebbség nyelve dominánssá válik. Olyat, hogy a kisebbség nyelve lesz a domináns, legfeljebb erős kultúrfölény miatt pidginizálódó nyelveknél tapasztalunk, mint például a búr nyelv. A honfoglaló törzsek nevei általában a türk nyelvekből vezethetők le, ebből csak kettőnél lehetséges valamilyen finnugor párhuzamosítás. A többség tehát türk nevű, és vagy azt tesszük fel, hogy a törzsek külön-külön átmentek egy nyelvcserén, de megtartották türk nevüket, vagy azt, hogy a két lebegtetett finnugor törzs (amennyiben az volt) átadta a nyelvét az egész törzsszövetségnek. A legnagyobb gond már itt látszik: a törzsszövetségben egészen biztosan nem egy nyelvű népesség jött össze, hanem különböző türk nyelvűek, vagyis ha nyelvcserén mentek át a törzsszövetségben, akkor különböző eredetű türk rétegeket kéne találni. A törzsszövetség maga nem lehetett túl hosszú idő. Régebben a három évszázadnyi kazár fennhatóságot is azért tételezték fel, hogy a kétségkívül meglévő türk jövevényréteget magyarázni tudják, de ma már tudjuk, hogy ez a háromszáz év nem létezett. Nem lett volna idő arra, hogy a nyelvcserés többségben először homogenizálódjon a nyelv, majd még hozzá is jusson ahhoz a türk nyelvi réteghez, amelyiknek a léte nem képezheti vita tárgyát. Ez a folyamat egyszerűen képtelenség az eurázsiai puszták és erdős sztyeppék jelenleg ismert körülményei között. Aztán jön a második akadály: a kis számú honfoglaló betelepül a Kárpát-medencébe, és a nagy számú avar és szláv helyben talált népesség kompletten átveszi a honfoglalók finnugor nyelvét. Ismét teljes abszurdum ezt feltenni, főleg hogy a szükségszerűen kialakuló avar nyelvi rétegnek nyoma sincs. A honfoglalás korában a nyelvészet a honfoglalók finnugor alapnyelvével, annak ótörök felülrétegzésével, azaz a magyar nyelvével, és az itt talált szlávok nyelvével számol. Egyetlen egy szóról se lehet azt mondani, hogy avar eredetű lehet, mert vagy finnugor, vagy ótörök, vagy szláv. A résbe legfeljebb az ismeretlen eredetűnek vélt szókincs nyomulhatna be, de akkor azoknál látni kéne valami türk kapcsolatot, mert az avarok nyelve nagy valószínűséggel valamilyen türk nyelv volt, hiszen a pusztai rovást használták, és a kis számú felirataik megfejtése is mindig a türk nyelvekből indul ki. Ezen a ponton legfeljebb azt lehetne feltenni, hogy a tisztán finnugor nyelvű honfoglalók a Kárpát-medencében, az avaroktól vették át az ominózus türk réteget, de ez se magyarázza meg a nyelvi kiegyenlítődésnek azt az eredményét, hogy a nyelvészet szerint a honfoglalók nyelve akkor is megtartotta az összes sajátosságát, ami alapján ma finnugornak lehet besorolni.
A Nádasdy által hozott példa a finnugor szórokonításokra egy kedvenc példája lehet, mert egy korábbi cikke kapcsán egyszer már elemeztem, mi is a helyzet ezzel.
Budenz ugyanilyen elvek szerint bizonyította a finnugor rokonságot: a magyar ég ('égbolt') szónak pontos megfelelője a finn sää 'időjárás' és a zürjén syn- 'levegő', melyek közös finnugor ősét *sänke alakban rekonstruálhatjuk, mert a magyarban a szókezdő s- eltűnik, az ‑nk- kapcsolat mindig -g-vé alakul, és így tovább.
Nézzük sorban.
Az ég (fn) szónak három finnugor rokona van, a lapp šaññ maradt ki, és nincs több (bár az UEW-ben a lapp már nem is szerepel, UEW 879). A *sänke rekonstrukció eleve azon a prekoncepción alapul, hogy a magyar ég ezeknek a rokona, különben az -nk- sose került volna képbe a finnugor szavak alapján. Azokban ugyanis egyikben sincs se g, se k. Az ég (ige) finnugor rokonságában már van nazális g, de azt egy másik rokonságnak veszik, mert a finnugor nyelvekből nem következik, hogy az ég (fn) rokonságban lenne az ég (ige) szóval. Szimpla analitikus rekonstrukció, összeadjuk, hogy a magyarban g van, a finnben pedig n, akkor *nk a végeredmény, amiből mindkettő levezethető lenne, ha rokon lenne, majd azt állítjuk, hogy ez a nyelvrokonság bizonyítéka.
A magyarban a szókezdő s valóban sokszor eltűnik. Mégis a csuvasban van egy šăn (időjárás, éghajlat) szó, amiben a nazális hang köztörök megfelelői mind... na micsodák? Igen, ŋ-k. A köztörök čaŋ szótövek egy kis jelentésváltozáson mentek át, ezért nehezebb felismerni (délibáb, égi ragyogás, köd). Na itt van ténylegesen a finnugorban nem lévő -nk- helyett egy létező ŋ. És nem három finnugor nyelvben, hanem már az óujgurtól 25 köztörök nyelvben. Ennek változata például a hajnal čaŋ alakja a karahánidában. (Дс, 139, СЛ, 35–36)
Csakhogy a nyelvészet nem ilyen. Amit állít, az vagy működik, vagy nem (és ha nem, akkor saját módszereivel kell megcáfolni és új megoldással előállni). Ha jól van megcsinálva, akkor – a szerző személyétől függetlenül – az adott tényhalmazból mások is ugyanarra az eredményre jutnak.
A fentebbi példácska éppen a nyelvészet saját módszereivel cáfolt új megoldás. Mert mi következik abból, hogy a magyarban finnugor eredetűnek mondott, de csak három finnugor nyelvben kimutatott szó valójában létezik 25 türk nyelvben, szintén felismerhetően, ugyanannak a szabálynak engedelmeskedve, illetve a magyarral még közelebbi hangtani összefüggésben állva? Nyilvánvalóan az, hogy ez a szó abban a három finnugor nyelvben nem finnugor alapnyelvi szó, hanem jövevény, és a türk nyelvekben van az eredetije. Azért van ebben a három nyelvben -n hang benne, mert nem ismerték a nazális g-t, így az átvétel a saját hangkészletüknek megfelelően a diftongus egyik eleme lett. A magyarban viszont a nazális g eltűnésének egyik módja a denazalizálódás, ami nem átvételre, hanem belső fejlődésre utal. Ez nem történeti érv, nem régészeti érv, nem genetikai érv, hanem magának a modellnek a belső gyengeségét tárja fel.
Az uralisztika ugyanis elkényelmesedett. Ahogy Nádasdy is többször kijelenti, hogy a magyar nyelv türkségének feltevése laikus (bár ismételten a dilettánsra gondolt), úgy az egész uralisztika véleménye az, hogy az uráli nyelvrokonság sziklaszilárd. Ezért aztán sem a turkológia általában, sem a türk nyelvek ismerete nem követelmény az uralistáknál. Nem is vizsgálódnak ebben a körben, ha valaminek találnak bármi halvány uráli rokonságot, akkor a szó uráli lesz, függetlenül attól, hogy akár jóval erősebb türk rokonítást is fel lehetne vonultatni mellé.
Nádasdy ráadásul nem is beszélt egy tényezőről, ami mindig előkerül. Ha nem a szókincs, akkor a hangmegfelelés az érv. Ha a hangmegfelelésben is kimutatjuk a türk nyelvek hasonló hangmegfeleléseit, akkor a nyelvszerkezet a végső érv. Pedig a helyzet az, hogy nem létezik olyan nyelvszerkezeti elem, ami az uráli nyelvekkel közös, de a türk nyelvekkel nem. Talán csak az alanyi és tárgyas ragozás léte lóg ki ebből, de természetesen – ahogy az általában lenni szokott – az is csak két uráli nyelvben mutatható ki, azokban is kicsit másképp. Az uráli nyelvcsaládban sem a szókincs, sem a hangtan, sem a nyelvi szerkezetek nem mutatnak egységes képet, mindig elszórva, és mindig máshol jelennek meg az azonosságok, ám ezzel szemben a türk nyelvcsalád ezekben szinte teljes egységet mutat. Nyelvi és történeti szempontok figyelembe vételével az a következtetés vonható le, hogy az uráli nyelvcsalád a közös elemeit felülrétegződésekkel kapta, amit valamely eurázsiai közlekedőnyelvből szerzett be, illetve areális nyelvkiegyenlítődéssel. Ez a felülrétegzést adó nyelv pedig a türk nyelvcsaládba tartozó különféle nyelvek közül került ki, ráadásul nem a borzasztóan túlbecsült sok ezer évvel ezelőtt, hanem legfeljebb 2000–3000 éve.
A türk nyelvcsalád kialakulása viszont már egy másik téma."
Gyámol = támogat / akit gyámolni kell, az nyamvadt, nyámnyila... gyáva, gyönge (zsenge / csenevész) segítségre szoruló.
segít:
A szócsalád seg- alapszava alighanem ősi finnugor örökség: mordvin csango(demsz) (‘segít’). A csango ⇨ seg hangfejlődés lényegében szabályos; a hangrendi ellentét (a–e) sem ritka a finnugor megfelelésekben (lásd két, tél).
Ha a segít igében alapfogalmul s eredeti jelentésül azt veszszük, hogy általa valamely erő hiányát saját működésünk, részvevő cselekvésünk által pótoljuk, vagy másnak munkáját előmozdítjuk, szóval, hogy a segítség által különösen másnak javára teszünk valamit, úgy a magyarból elemezve gyökre rokon a régies cseál, csiál, (csinál), továbbá cselekszik, és tesz igék cse,csi, te gyökeivel. Ennélfogva segít annyi volna mint, csegít, tegít azaz teveget és segélam. csegél, tegél, azaz tevegél, teddegél valamit másnak javára. Ez értelmezéssel egyezik a mittehetek róla? nem tehetek róla, azaz, nem segíthetek rajta, v. ellene. Általán a tesz ige gyakran segítségre, közmunkálásra, részvevésre vonatkozik. Ide tartozik a régies tekél ma tökél ige is, melynek származéka tekéletes, tökéletes am. perfectus, tehát tekél = tegél, azaz, gyakran, sokszor, egész erővel, elhatározással tesz valamit, innen a régies megtökélni am. megtenni, teljesen bevégezni, és a szinte régies tekéletes (ma tökéletes) = tegéletes az,amit megtettek, melyen több tennivaló nincs, mely teljesen bevégzett. Egyébiránt V. ö. SEGÉLY; és TÖKÉLETĚS.
Tömlő = Tömöttre lehet tölteni bele az ömlékeny folyadékokat. Ömöl/Omol/Bomol etimológiai kapcsolati is nyilvánvalóak.
A csomópont a mai fogalmak szerint is elágazódást is jelent egyben. Meg kell tehát látnunk az etimológiai kapcsolatot az ág-bog szókapcsolatainkban is.
Agancs = ágas is, bogas is gacsos is, kacsos is
gáncsol = gacsos, kacsos, kancsal úton jár el, vagy keresztbe tesz valakinek....
"A tolás eredménye lett a „tolás”, mint az írás eredménye az írás. A tyúk valójában „megszüli” a tojást. A tik tolik. Kitolja (kinyomja) a tojást, a tolás eredményét! Mindez kristálytiszta magyar szóalkotás lehetett, nyelvészek nélkül. Ilyen logikai összefüggést egyetlen nyelv sem tud produkálni a tojással kapcsolatban. Tapasztalatból tudom, hogy bármennyi érvet is hozok fel teóriám igazolására, az a kétkedőknek mégsem lesz elég. Bizonyítást, tényeket követelnek ott is, ahol ez lehetetlen."
--
Így igaz. Tökéletesen következik logikailag és etimológiailag. A gyök egyértelmű. Ha valami neki mén (megy) valaminek, az megnyomja (monyja). Aki tól valamit, az is nyom.
A gyök értelme, tömeg ami erővel hat van: mén - menj - mennyi - menni (menny = magosra való felnyomulás). A nyomás iránya lehet fel le, vertikális, kifele és befelé ható is. Madár, menny, megy, mag stb. A hím princípiumból következő MÉN szavunkra is tökéletes definició: tömeg ami erővel hat (szaporításban, vagy csak férfi erőben...) Aki szaporán fut, az is erővel hat és az is aki szaporodni képes.
És itt a hangcserélődés legtisztább etimológiai bizonyítéka ahol még többről is szó van t/gy/cs/ny:
nyom = gyöm (töm) / gyom - göb, gömb, gomba, gumó, csomó stb. (A gömb, a mag tehát göbbé, csomóvá összenyomottat jelent.)
mony = mogy
mogyoró – A ~ eredeti monyoró formája a mony (‘tojás’) származéka kételemű kicsinyítő képzővel. Any ⇨ gyhangváltozásra példa a menyek ⇨ megyek szópár.
"A gyámol, gyöm (nyom), gyón, gyűl, gyűr... stb. származék szavaink kialakulása, kapcsolatrendszere érdekes nagyon, mert a fu és türk nyelvektől eltér!!! Eszter-gom, Gyoma-endrőd településneveinkben a folyók össze (t)ömlésére, egymásba nyomulására, összegyűlésére utalhat a gyoma/gom szóelem."
Gyámol = támogat / akit gyámolni kell, az nyamvadt, nyámnyila...
Gyöm = töm
Gyón = nyög (nehéz dolgokat présel/nyom/gyöm ki magából)
Ami gyűrődik, az pedig tűrődik, vagy felgyülemlik. A mag pedig magasra nyomul, nyúlik, ha szaporán szárba szökik!!!!!
Mindent megmagyaráznak a kifejezéseink ha egy gondolat (gomolygó göngyölet magvassá válik) szárba szökken, akkor azt kifejtjük...
Nem jönnek rá pl., hogy a "folyt" szóban a "ly" hang csak segédhang. FO (LY) IK. (valójában az "i"-ből lesz a j.) - a fo+n és fo+gy szavunkkal függ össze. Ami elfolyik, az elfogy, elfonnyad, elvonódik, elfonódik. Mint az ősnyelvben...
Megegyezik vele a latin fluo, (honnan: fluvius, flumen, fluidus), pluo, a szanszkrit plu(foly), hellen πλεω, βλυω, βλυζω, német flieszen, (honnan: Flusz, Flut, Flott), finn vuodan (folyok) stb. A fojt meg a fullajt rövidülése... tehát marha érdekes, hogy ott meg pont kiesett az "l"!!!
Továbbá gyöke lehet a hangutánzó fu, melyből a fut, fú, fúv, fúj is származnak ( osztják pota (‘elfut’)).
fo+ly / fű+z / fo+n / vo+n
Jól érezhető a gyökbéli változatok között az etimológiai kapcsolat.
"A j és az ly két különböző eredetű hang, nem egymás allofónjai, csak a mai magyar nyelvben esik egybe az ejtésük, az ihász-juhász páros az párhuzamos hangfejlődés, egyes nyelvjárásokban j, míg másokban i egy korábbi hang folytatása (hangfejlődés!)."
-----
És szerinted én mit mit mondtam? Éppen ezt. Mindazonáltal a két (vagy több) szálon kialakult és kiejtett hangi alak nem különbözik egymástól.
"a magyar helyesírás a XVII-XVIII. század idejéig inkább fonetikus volt, a kiejtés minél hűségesebb tükrözésére törekedtek (pl. egésség, szabaccság, hajja stb.), de ebben az időben az ún. etimologoikus (szóelemző) helyesírási elv erősebben kezdett érvényesülni, amely a szóelemek eredeti formáinak megtartására törekedett (tő, képző, jel, rag: tudja, látsz, szabadság stb.). És jött a felvilágosodás (1772.), a nyelvújítás és a nyelv körüli viták ideje, ekkor támadt fel az ún. "ipszilonista-yottista" harc is, amely a fonetikus és a szóelemző elv összeütközését képezte, amiből a szóelemző írásmód került ki győztesen, s ez a kor végre megszüntette a magyar helyesírás vallási megosztottságát is."
"A [ly] hang közel áll a [j]-hez (illetve az [l]-hez), könnyen elképzelhető, hogy a változás egyszerű nyelvbotlásokból, téves artikulációból indult. Az sem zárható ki, hogy kezdetben elsősorban nem magyar anyanyelvűek beszédében fordult elő, olyanokéban, akiknek anyanyelvükben nem volt meg ez a hang. Mindenesetre azt, hogy a változás végbement, az tette lehetővé, hogy a ly megkülönböztető szerepe viszonylag alacsony volt. Eleve kevés volt a ly-t tartalmazó szavak száma (illetve ritkán fordultak elő), még ritkább volt az olyan eset, amikor két szót az különböztetett meg, hogy az egyikben ly, a másikban j volt (pl. folyt – fojt). Sőt, a nyugati nyelvjárások azt mutatják, hogy a ly és az l különbsége is ritkán különböztetett meg szóalakokat (folyt – folt). Amikor pedig ez a megkülönböztető szerep megvolt, az esetek többségében a mondatból világos volt a jelentéskülönbség, a fennmaradó néhány lehetőség miatt pedig felesleges volt megtartani a hangot. A ly helyett tehát először fakultatív módon jelent meg a j (l), később viszont az ly, miután nem volt rá szükség, kiveszett."
Nem jönnek rá, hogy a folyt szóban a "ly" hang csak segédhang. FO (LY) IK. - a fo+n és fo+gy szavunkkal függ össze. Ami elfolyik, az elfogy, elfonnyad, elvonódik, elfonódik. Mint az ősnyelvben...
Megegyezik vele a latin fluo, (honnan: fluvius, flumen, fluidus), pluo, a szanszkrit plu(foly), hellen πλεω, βλυω, βλυζω, német flieszen, (honnan: Flusz, Flut, Flott), finn vuodan (folyok) stb.
