AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Végignéztem én is három részletben. Egy az egyben ledarálni nem tudtam, mert ahhoz számomra túl nehézkes és fárasztó volt a történet és a tinik lelkivilága köré felépített hangulat. A második rész végén az az énekes/zenés rész volt (szerintem) a film fénypontja, már ha lehet ilyen esetben fénypontról beszélni. Mindenesetre az szép volt. De a Twin Peaks is a zenétől volt olyan működőképes, legalábbis a sikerességéhez nagyban hozzájárult a tény, hogy jó volt a zenéje.
A 2019-es When They See Us-t láttátok? Az volt még rám hasonlóan nagy hatással a netflixes sorozatok közül, meg úgy általában az elmúlt években. 146 000 fős értékeléssel 8.8 ponton áll az IMDb-n, ami azért elég komoly, én arra is simán megadnám a 10/10-et. És meg is adtam, mivel annak idején szavaztam rá.
Egy hajszálnyival kevésbé tetszett így elsőre, mint a 2023-as AOTD-s Killer elsőre, viszont mivel a Killer azóta már jobban tetszik, mint elsőre, nagy valószínűséggel ez is jobban fog tetszeni másfél év múlva, mint elsőre. Szóval Alice Cooper kurva jó volt a 70-es évek elején, hát ezt még két éve ilyenkor sem gondoltam volna. Most már viszont muszáj lesz jobban megismerni 1973-ig minden lemezét, ha már ezt az időbeli határvonalat jelölte ki a RYM hozzáértő masszája.
Itt is működnek a korszak hangulatával beborított rock and rollok (Caught..., I'm Eighteen, Long Way..., Sun Arise), és még inkább működnek a hosszabb, "furcsa" dalok, a Black Juju meg a David Bowie-san art Ballad... (vagy Bowie volt cooperesen art, ezt itt most nehéz eldönteni). Lassan tényleg el kell fogadnom, hogy a 70-es években szinte minden aranyból készült a zeneiparban. 10/8
Ezzel kissé megengedőbb vagyok, mint a múltkori AC-val, amit kissé kutyáztam. Valójában nem nagyon tetszett, de mivel eszembe juttatta az első Aerosmith-t, ami idővel nagy kedvencemmé vált, egye fene, adok egy 100/68-at. Ja, és a YM mi mást is dobott fel a lemez lejártakor, mint az említett Erósz Smith-t. Pacsi az AI-nak.
Na, szóval az Adolescence-en érzem azt, hogy klasszikussá válHAT, Netflix ide vagy oda. A 100 év magány tényleg jó, de nem mondanám, hogy különösebben kaparom a falat, hogy megnézzem az utolsó pár részt, ami még visszavan.
6-7 részt én is megnéztem már, szerintem nem kell túlzásokba esni, az idő eldönti, hogy az olyan klasszikusok közé emelkedik, mint a Maffiózók, Shield, Róma, Csernobil, GoT, True Detective vagy a Band of Brothers. A tippem az, hogy 1 év múlva nem sokan fognak rá emlékezni, de ne legyen igazam. Hozzátenném, hogy egyébként a Netflix-en belül valóban kiemelkedik, bár most, hogy nézem az Adolescents-et van egy olyan érzésem, hogy eddig talán ez a legjobb/legprofibb Netflix sori.
Gondolkoztam egyébként, mi lehet a klasszikus-ság ismérve (szükséges, de nem elégséges feltétele), talán valami olyasmi, hogy bármikor ledarálnád-e még egyszer és nálam a fent felsoroltak mindegyike ilyen.
Nagyon lesújtó látlelet az Azahriah-generációról (direkt magyar vonatkozást írok, nyilván itthon ugyanez a helyzet). Meg rólunk, a boomerekről, tágabban mindenkiről, aki az ő nevelésükért felel, és nemhogy a lelkivilágukat, a gondolataikat nem értjük, de már alapból a nyelvezetüket sem. Nem is csoda, hogy kommunikálni is alig tudunk egymással, és teljesen magukra maradnak. És persze mi is. És azt sem vesszük észre, ha egy nap valamelyikük kést fog, és nekiindul.
