heki!
Éppen ezért van szükség kritikára, vagy legalább valami véleményre...
Nem biztos, hogy mindenki érzi, hogy jó, amit írt, vagy nem. A sajátja, őszinte, s természetes, hogy tetszik. Én tudom, hogy rengeteg rossz verset írok, giccses ömlengéseket, szenvelgéseket, de egyszerűen muszáj kiírnom magamból.. Tudom, de legalább ne mutogassam... hát igen,... és nem mindig tudom....megállni, hogy ne mutassam meg... esetleg megítélni...
Ezért szoktam kérni mindenkit, hogy véleményezzen!
S tudod, milyen kevés ember vállakozik erre?
Én nagyon örülnék, ha véleményt mondanál az enyémekről, lehet mailben, részletesen. Az adatoknál ott van a honlapom...
a költő általában szomorú ő, bőre gyenge, szeme vak, általában szenved, és sajnálja magát, és egyik reggel arra ábred, hogy magányos az ajka.
aki verset ír, minden nap írjon, ám minden nap rostálja is meg szigorúan munkája termését.
mert attól hogy őszintének érzem a verset, amit írtam, még lehet iszonyú giccs.
Jól teszi MaTeo, ha ír, jókat ír.:)
Csak nem akarja a haikut a Haiku rovatba írni, pedig ott lenne a helye, de itt jobban érzi magát. Én örülök neki, hogy itt van...
Egyébként olvastam a bemutatkozásodat:)
A vendégkönyv a címlap alján van...
gyv
Szóhoz sem tudok jutni...
(merek fogadni, nem írtál a vendégkönyvbe semmit...)
Szóval ezek tetszettek... jó... , bár így utólag az És szétterülnek... nagyon is szétterül, szétesik, a többi OK...
És persze kösz!
Remélem, a fotókat is megnézed...
gyv
Na, elolvastam az összeset! Csak azokat említem meg, amik a legjobban tetszettek:
"És szétterülnek a hangok..."
"Szétfoszlott..."
"Tükröm"
"Virág vagyok..."Tükröm.
Utólagos engedelmeddel, hadd idézzek párat a legszebb részekből!:
"Apró üvegcserepekre hullnál, ha odacsapnék,
szétesnél darabokra, s csörömpölve csapódnának
földhöz szemcséid.
A szilánkok felsebeznék gyenge bõrömet.
Felszedegetném mindet egyenként.
Óvatosan. Vigyázva, minél több szilánkot megtaláljak.
Összeraknálak. Pontosan összeillesztenélek.
Gondosan, alaposabban megterveznélek, elrendeznélek.
Ki ne maradjon valami. Kárba ne vesszen semmi.
Mozaiktükör. Üvegcserepekbõl, szilánkokból, sok-sok
szeretetbõl összerakva tükröm lennél újra.
Általam, vérembõl, gondoskodásomból újjászületve."
"Felveszem tarisznyám:
útravalóm a sok
hamubasült hiány.
Sírnak a virágok,
s fájó életembõl
lassan kisétálok."
"Virág vagyok, rajtam bimbó, s levél.
Ha kinyílok, szirmom elhordja a szél.
Ha senki nem segít, szomjazom, hervadok,
ha segít és letép, akkor is meghalok."
Mindjárt megyek és megnézem az oldalad. Köszönöm a véleményt! (minidg köszönöm, függetlenül attól, hogy pozitív vagy negatív)
>Írj, neked érdemes!
Óh! Igyekszem, hidd el! Az az igazság, hogy szeretnék írással foglalkozni, és ez a baj! Nem tudom, mit kezdjek (és most, ha még a bemutatkozásomat esetleg nem olvastad elárulom korom) magammal az érettségi után. Az egyetlen tanulható, és a témához legközelebb álló pálya a dramaturgi. De ez még olyan bizonytalan. Jogra akarok(tam?) menni, de mostanában eszembe jutott, hogy lehet: elpazarolnám magam a sok jogász között. (nem akarok nagyképű lenni!)
>(S próbáld néha szűkíteni, tömöríteni a hemzsegő gondolatokat, néha a hiány többet mond...)
Igazad van. Figyelembe fogom ezt venni!
MaTeo!
Elkondolkoztatott amit írtál! Látod, igazad van! Ezzel el is mondtam mindent.
Semmiképp nem tartom a rímelő sorokat nevetségesnek, sőt!
A vidámabb hangulatú verseket könnyeddé, lebegővé, játékossá tehetik a rímek, a komolyabbakat pedig ünnepélyessé, felemelővé.
Egyébként a versedben oly magától értetődően rímelnek azok a sorok, amelyek kiforrott gondolatokat szólaltatnak meg, hogy talán észre sem vetted.
V!
Nem tudom, mennyire kellene részletesen elmondanom a véleményemet, tudod, az idő rohan, s sajna elég kevés van belőle, nekem mindig kevés a 24 óra, ha legalább 36 lenne, akkor jutna legalább 6 alvásra... is...
A lényeg:
" Oly messze vagy, s mégis oly közel,
Gyönge karom mégsem érhet el!
Behunyom a szemem, s veled táncolok:
Tudom hát, hogy egymagam vagyok.
Melletted fekve gyöngéden simítom váll-ívedet:
De felriadva párnámba markolok.
Ajkad ajkammal csókolom, de ébredve
Magányos számba harapok.
Ma még nélküled kelel, de holap
Már veled fogok, ahogy a mécsest
Ma elfújom - ez mégsem örök -
Mert holnap újra lángra gyújtom. "
Ez a legkiforrottabb, legegységesebb, legkönnyedebben gördülő rész szvsz.
A többi mind ennek az előkészítése hosszadalmasan, kavargó, lüktető sorokban, képekben, a mindent akarás fiatalos lendületével, a szabályosság látszólagos kerülésével, helyenként mégis összecsengetve gondolatokat és sorvégeket, érzéseket és értékeket. hömpölyögve ragad nagával a sodró lendület, míg elér a letisztult végkifejlethez, amely önálló versként is megállná a helyét...
Ezek jutottak eszembe hirtelen.
Rím: nekem is sok szabadversem van, egy-kettő található a honlapomon, nézd meg,főleg azok, amelyek a marketorg Versrovatában találhatók.
Írj, neked érdemes! (S próbáld néha szűkíteni, tömöríteni a hemzsegő gondolatokat, néha a hiány többet mond...)
gyv
Tökéletesen egyet értek veled, MeTeo! Az igazság az, hogy nekem azért nem tetszik - természetesen vannak kivételek, nem is kevés - ha a verssorok rímelnek, mert az számomra nevetségessé teszi az egészet. De legalább is természetellenesnek érzem. Rám akkor hat igazán a vers, ha a megfogalmazás módja magával ragadó. Nem jellemző, hogy lenne kedvenc költőm, inkább kedvenc verseim vannak. Szinte minden poétának van legalább 1 vagy 2 olyan költeménye ami elkápráztat, de ezek mellett számomra eltörpülnek más műveik. Ha lennének kedvenceim, akkor köztük lenne: Goethe, Rimbaud, Radnóti, Szabó Lőrinc, Devecseri. Ha pedig elszakadunk a versektől: Örkény, Merle, és a göörg klasszikus drámák.
Már hogyne lehetne! Te magad is biztos ismersz ilyeneket legnagyobb költőinktől is.
Egy vers nekem akkor tetszik, ha lendülete, ereje van, magával ragad, jó olvasni; természetesen ezt elősegíthetik az összecsengő sorok, de nem feltétlenül. Egy erőltetett rím megtöri a lendületet, a jót szinte észre sem vesszük, annyira természetes. Csak gyönyörködünk benne!
Köszi a bizalmat és a pozitív véleményt. Rosszabra számítottam. Be kell valljam, mostanában - e topic hatására is! - kedvet kaptam a versekhez, de nem vagyok túl termékeny. Azért igyekszem majd publikálni ide még egy párat, ha lesz olyan, ami érdemes.
Gyöngyvirág!
Kezdetnek örülök, hogy végigolvastad. Most már csak a véleményekre várok.
Amíg pedig azon töröd(itek) a fejde(teket) megkérdem: szerintetek fontos a rím egy versben, vagy a "kötelező" versformák és rímek elhagyásával is lehet irodalmit alkotni?
Huhhhhhhhhhhhh.....
egyelőre végigolvastam, most elkezdem emészteni, hagyom magamon átcsorogni a sorokat, a szavakat, a hangulatokat, az érzéseket, aztán amikor minden összeállt, akkor újjászületnek bennem gondolataid...
gyv
heki!
Én ott is vagyok, de azokat nem számítom sikeres költeményeim közé, mindig erőltetettek, nem szeretem, ha gúzsba kötnek, viszont saját versek mostanában elég sok helyen előfordulnak még: VersElemezzünk, Versek a Kedvesnek, nem is beszélve a Haikuról! Egyébként kösz, aranyos vagy...
gyv
Nekem nagyon tetszik a Három láng, azon belül is a szabadságról szóló rész. Még a versből kiemelve önállóan is megállná helyét. Persze így érdekesebb, s mondanivalója is összetettebb.
Írjál még!
Igazad lehet abban, hogy gúzsbakötve tanul meg táncolni a költő. Rímigényeddel viszont nem feltétlenül értek egyet. Magam is jobban kedvelem a rímtelen sorokat. Meg tudnám magyarázni, hogy miért, de gyanítom nem értenél egyet velem.
Gyertyát gyújtottam értetek: Létó,
Szabadság és kísértő szerelmek!
Remegve fogtam ujjaim közé
Egylángú, törpe-vad gyufát, s
Óhajtva vetettem pillantásomat a
Kis mécses "domborja" után.
Ajándék volt e kis láng-tüzér,
S búcsúja minden múlt-emléknek.
Büszkén hirdette aggodó korom,
Tisztátalanul, a nagy asztalon.
Más kül-szemnek jól mutatott
Helyén, de tudta: számomra
Több, nagyobb, jelkép.
Ikonja minden pillanatnak, ha
Rávetült tekintetem, mutatva vak
Szememnek, hogy tiszta ő, de árva:
Hiába akartam menteni smaragd,
Illatos viaszát a jövőnek, hiába
Szándékom kultuszként őrizni:
Mindezzel kitártam sorsom
Vészes súlyú templom-ajtaját.
Eltelt az idő. De nem ölte
Sarjadó ifjúságom, nem hántott
Barázdát hósima arcomba, hanem
Pihenni hagyta a szunnyadó gondolatot.
S amit nem értetett meg vele szó,
Tudtára adták a múló órák.
Kard nélkül paraszt csak a lovag,
Láng nélkül hamu csak a tűz.
S a percben, mikor életet csiholtam az
Elárvult, sorjadó kanócba, mikor
Fenyő illata először csapta meg
Orromat, s mikor szemeim előtt
Először lobbant fel lángnyelve,
Létó varázsa akkor teljesült be.
Éreztem közelségét, baráti szorítását
Vállamon, mintha mögöttem állt
Volna, látni véltem a kis mosolyt
Tündér-arcán, s hallottam
Suttogó hangját fülemben:
"Érted már? Nem hagyunk el!" -
Sem ők, sem a szabadság, mit
E perctől birtokol szívem igazán.
Mert az ember árjadó ötlet-folyamának
Nem szabhat határt gát, sem zuhatag.
Lappangva húzódik útjából szakadék,
S ha elindul: dübörgve vájik
Varratot a szikár föld bőrébe.
Nincs perem, nem él oly mezsgye,
Határok közé, mi tudná szorítani
A fellegben szálló sasmadárt.
Tetteink félelmeink ellenszere.
Ne hagyd, hogy torkodba folytsák szavad,
Vagy kiöljék lelkedből a reményt!
Ne engedd soha, szabadságod, hogy
Rútul elvegyék!
Én szabadnak születtem: szélbe
Kapott reményeim húsát nem vájták
Súlyos láncszemek béklyói.
Ostor csapása nem hagyott heget testemen.
Így nem tudok arról ágálni,
Milyen keserves a rabsorsból
Szabadságba vágyni!
Érzem viszont a csontig fagyó
Rettegést, ha arra gondolok:
Született kiváltságomtól megfoszttathatok.
"Ki embertársának fejet hajt,
Az Isten, téged csúfol."
De csitt! Pillanat! Figyelj!
A mécses apró lángja - fújom,
Fújom - mégsem múlik el!
Miért is vártam, hogy füst szálljon
Fel onnan, hol előbb mág tűz hevített?
Nem is lett volna méltó a láng
Önfeledt lobogni, ha az első röpke
Szellő gyenge karja el tudta volna
Ragadni! -
Ahogy elragadtak tőled, drága Mirjam!
Csúful, s hirtelen, mielébb észbe
Kaphattam volna, Te már nem álltál
Mellettem. Hevesen dobogó szívvel
Kutattam utánad éj s nappal,
S annyi idő után: újra álmot
Láttam az est ködében:
Bizony, Téged láttalak szemeim előtt!
Oly árván, oly tündöklőn, akár a
Hajnali napsugár, mi beragyogja a
Harmat-mosta őszi tisztást.
Oly messze vagy, s mégis oly közel,
Gyönge karom mégsem érhet el!
Behunyom a szemem, s veled táncolok:
Tudom hát, hogy egymagam vagyok.
Melletted fekve gyöngéden simítom váll-ívedet:
De felriadva párnámba markolok.
Ajkad ajkammal csókolom, de ébredve
Magányos számba harapok.
Ma még nélküled kelel, de holap
Már veled fogok, ahogy a mécsest
Ma elfújom - ez mégsem örök -
Mert holnap újra lángra gyújtom.
